HATVANADIK FEJEZET

Béne Frank Clarke felé emelte a véres kést.

– El kéne vágnom azt a hazudós torkodat!

– Nem találod furcsának, Béne, hogy mennyire gyűlölöd a hazugságot, de ugyanakkor nyugodtan hazudsz a saját anyádnak?

Mit is várhatott volna Franktől!?

– És mi volt a célja?

– Csak annyi, hogy pontosan azt tetted, amit tudtam, hogy tenni fogsz.

Clarke szavaiban nyoma sem volt a félelemnek. A megmaradt lámpa fényében és az eltörött okozta tűz egyre halványodó világításában Béne semmi nyugtalanságot nem látott az idősebb férfi kemény tekintetében.

– Jött a banda – mondta Frank –, pénzt kínált, és az ezredesek közül néhány el is fogadta. Amikor nemrég fölhívtál, és azt mondtad, hogy megtaláltad a bányát, nekem jelentenem kellett ezt a hírt.

– Nem, nem kellett!

– Én maroon vagyok, Béne. Komolyan veszem a testvéreimnek tett hűségesküt. Az a te báród meghalt?

– Az egy söpredék volt. A kutyáim levadászták.

– Mindkettőt megölted? – kérdezte Tre a két vérző tetemre mutatva.

Béne fölemelte a kést.

– Azt kapták, amit megérdemeltek. – Frank felé fordult. – És miért is ne öljelek meg?

– Ennek így kellett történnie. Ezt te is jól tudod, Béne.

Frank hangja most sem volt hangosabb a suttogásnál.

– És mit szólnak majd az ezredesek, ha kijövök ebből a barlangból?

– Hogy tőled félni kell.

Ez tetszett neki.

– És kártérítést kell majd fizetniük. Nekik, személyesen.

És ezt komolyan is gondolta.

– Miért jöttél vissza? – kérdezte Clarke-tól.

– Látnod kell, hogy miért érdekelte olyan nagyon ez a hely a spanyolokat. – Frank a terem felső részére mutatott. – Föl kell másznunk oda.

– Menj előre!

Béne szemmel akarta tartani az idősebb férfit, és esze ágában sem volt eltenni a kést. Halliburton még mindig a holttestek látványának sokkhatása alatt volt.

– Ne törődj velük! – mondta Halliburtonnek.

– Nem olyan egyszerű az.

– Isten hozott a világomban!

Intett, hogy kövessék Franket a sziklatömbökre, amelyek lépcsőszerűen elhelyezkedve vezettek föl a következő szintre. Ott három kijáratot is fölfedezett, amelyek mind sötéten ásító lyukként tátongtak a sziklafalban.

– Melyik az? – kérdezte Béne Clarke-ot.

– Válassz!

Gondolta, hogy ez valami próba lehet, de nem volt kedve hozzá.

– Válassz te! Akkor gyorsabban jutunk oda.

– Te folyton azt mondod, hogy maroon vagy. Hogy közénk tartozol. Akkor ideje, hogy elkezdj akként is viselkedni.

Béne zokon vette a burkolt célzást.

– B’rer Anansinak hívnak téged – mondta neki Frank.

– Kik?

Nem tetszett neki ez az utalás. Anansit többnyire alacsony kis alaknak, sőt néha egyenesen emberi tulajdonságokkal bíró póknak festették le a mítoszok. Az illető legjellemzőbb tulajdonsága a mohóság. Ravaszságának és jól felvágott nyelvének köszönheti megélhetését. Bénének az anyja beszélt arról, hogy a rabszolgák regéltek sokat Anansiról.

– Nem hinném, hogy ezzel meg akarnának sérteni – mondta Frank. – Egyszerűen csak így jellemeznek. Anansit minden hibája ellenére kedvelik az emberek. Azóta meséljük a történeteket róla, hogy idehoztak minket.

Bénét nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak. Már nem. Végre itt van, az elveszett bányában!

– Szóval melyik alagút?

– Én tudom – mondta Tre.

Béne a barátja felé fordult.

– A Kubában talált naplóban olvastam, amit Luis de Torres írt, hogy ezt a helyet criptának választották.

– Sírboltnak?

Tre bólintott.

– Búvóhelynek. Kolumbusz maga jött ide, megnézte, és kiválasztotta. Valamit elrejtettek itt. Valami rendkívül értékeset. Legalábbis de Torres ezt írta.

– Például több láda aranyat Panamából? – kérdezte Béne.

Tre megrázta a fejét.

– Nem tudom. Erről a bányáról írt, meg három útról. Azt írta, ahhoz, hogy megtudd, merre kell menni, tudnod kell, hogy honnan jöttél. Aztán fölsorol egy listát. „Az eszközök száma az áldozati oltárhoz, a füstölők oltárához és a frigyládához. Az áldás szakaszainak száma. Az Istenhez fohászkodás alkalmával a szent szó használatának száma. És az az arány, amit a legbelső szentély elfoglalt az Első és a Második Templomban Isten parancsára.”

Ezekből semmi sem jelentett semmit Bénének.

– Zsidónak kell lenni, hogy az ember tudja a válaszokat – mondta Tre. – Utánanéztem. Három eszköz volt minden oltáron. A szent szó háromszor ismétlődik. És egyharmad, vagyis harminchárom százalék az a hely, amit a legbelső szentély elfoglal. Ez volt a zsidók legszentebb helye a világon. – Tre a harmadik nyílásra mutatott. – Az a helyes út.

Clarke bólintott.

– Mi van ott lent? – kérdezte Béne.

– Olyasmi, ami se nem maroon, se nem tainó. – Frank a nyíláshoz ment, és bevilágított. – A maroonok akkor fedezték fel ezt a barlangot, amikor az utolsó tainó is rég meghalt már. Tiszteltük őket. Ezért megőriztük ezt.

Béne azon gondolkodott, hogy Clarke kinek mondja mindezt. Neki? Vagy az őseinek? Ha szellemek valóban léteznek, akkor biztosan ez az otthonuk.

Frank ment előre az alagútba, amelynek falai szintén rücskös kénes kőből álltak. Béne nem nagyon hitt az aranyerekben, hiszen még bányászatnak a nyomait sem látta. Meg is kérdezte Clarke-ot.

– A másik két alagútban vannak elágazások, amik hasadékokhoz vezetnek. Közülük néhányban a tainók találtak aranyat. Nem túl sokat, de ahhoz eleget, hogy idevonzza a spanyolokat.

A járat egyre egyenesebb lett, a levegő pedig fokozatosan egyre áporodottabb. Béne kissé szédült.

– Miért olyan nehéz lélegezni?

– Emlékszel arra a hangra, amit az után hallottunk, hogy a vízből kijöttünk? Mintha a föld nagyokat lélegezne. Szívóhatás keletkezik. Több itt az elhasznált levegő, mint a jó, és a tainók ezért választották ezt a helyet a meghaláshoz.

Nem túl megnyugtató. Látta, hogy Tre is hasonlóan nyugtalan. De szemével azt jelezte a barátjának: te döntöttél úgy, hogy bejössz. Mindamellett meg tudta érteni azt is, hogy miért. Egy tudós számára ez maga a legnagyszerűbb lehetőség arra, hogy a saját szemével láthasson valami olyasmit, amiről a történettudomány eddig csak beszélni tudott.

Megfájdult a feje.

De nem szólt semmit.

– A tainók ismerték a vallást – mondta Frank. – Legalább ugyanúgy, mint a spanyolok. Viszont nem gondolták magukról, hogy mindenki fölött állnának. Tisztelték a világukat és egymást. Abban tévedtek, hogy azt hitték, a fehér ember is ugyanezt érzi.

Már körülbelül ötvenméternyit haladtak, ahogyan Béne meg tudta becsülni. És enyhén fölfelé mentek. A három elemlámpa csak néhány méternyire világított előre, azon túl teljes sötétség volt. Sehol semmi nedvesség, ami szokatlan egy jamaicai barlangban, hiszen általában bőségesen akad bennük patak vagy tó.

Aztán észrevett valamit.

Frank lámpájának fénykörében.

Tíz méterrel előttük.

Egy faajtót, amelynek deszkalapjai megvetemedtek, elgörbültek és megfeketedtek az időtől. Egyik oldalán sem voltak zsanérok. Az ajtólapot egyszerűen csak szorosan behelyezték a kőfalból kivágott nyílásba. A járat talaján kisebb-nagyobb kövek és szikladarabok hevertek, csaknem elzárva az utat.

Béne előbbre lépett, hogy átmásszon a törmelékhalmokon, és lássa, mi van ott.

Frank megragadta izzadságtól síkos karját.

– Biztos, hogy be akarsz menni?

– Próbálj csak megállítani!