HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Tom hátradöntötte az ülését, amennyire csak lehetett, hogy megpróbáljon kényelmesen elhelyezkedni, és talán egy kicsit aludni is. Minden gond nélkül eljutott New Yorkba, ahol aztán fölszállt az éjszakai londoni gépre. Pontosan 20 órakor indultak, és a pilóta szerint valószínűleg a menetrendnél fél órával korábban érkeznek majd. Az jó is lenne, mert a pozsonyi géphez a csatlakozás elég rövid időt hagyott. Az utastérben minden ülés foglalt volt, a világítást az étkezés után tompították, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedhessen. Néhányan filmet néztek vagy zenét hallgattak, mások olvastak.
Tom gondolkodott.
Amikor úton volt a jacksonville-i repülőtérre, megállt a helyi könyvtár egyik fiókjánál. Volt ideje, ezért az egyik ottani számítógépen fél órát szörfözött, hogy minél többet megtudjon Zachariah Simonról.
A férfi hatvanéves, és sok pénzt örökölt. Agglegény, aki nagyon zárkózottan él. Keveset lehet róla tudni, kivéve a különféle alapítványainak jótékonysági tevékenységét. A család mindig is nagy támogatója volt Izraelnek, és archív újságcikkek szóltak arról, hogy Simon apja mekkora összegekkel járult hozzá Izrael állam megteremtéséhez. Semmilyen dokumentum nem szólt arról, hogy Zachariah Simon valaha közvetlenül beavatkozott volna a közel-keleti politikába, és Tom sem emlékezett rá, hogy valaha hallotta volna a nevét, amikor annak idején a térségben oknyomozott. Simonnak van egy birtoka Ausztriában, Bécs mellett, ahol évente rendeznek cionista összejövetelt, hogy pénzt gyűjtsenek az alapítványainak. De ez nem politikai, hanem inkább társadalmi-társasági esemény. Simon nyilvánvalóan titkolózik, talán azért, mert fölismerte, hogy a világ megváltozott. Manapság már annyi mindent meg lehet tudni bárkiről alig néhány kattintással az interneten. Ha az ember nem akarja, hogy mások tudjanak az üzleteiről, akkor egyértelmű, hogy távol kell tartania magát a számítógépes médiától.
És Simon ezt tette.
Az Abiram sírjából származó jegyzet, Jamaica térképe meg a kulcs ott hevert előtte, a lehajtható kis asztalon, és a feje fölött lévő kis lámpa úgy világította meg őket, mint egy reflektor a főszereplőket a színpadon. Fölemelte a kulcsot, és alaposan megnézte az egyik végén látható három Dávid-csillagot. Vajon mit nyithat? Megforgatta, a réz erősen csillogott a lámpafényben. A kocsiban nem vizsgálta meg alaposabban, most viszont valami feltűnt neki a szárán. Valami apróság. Egy véset. Közelebb emelte a szeméhez, hogy jobban lássa.
Fölismerte az első két jelet. Héber betűk.
Po nikbar. Itt nyugszik.
Ugyanaz, mint az apja sírkövén. De ez a két betű nagyon sok héber sírt díszít. A harmadik jelet nem ismerte. Egy X, amelynek az egyik szárán egy kampó van. Megcsóválta a fejét. Ez vajon mit jelent?
A mellette ülő nő elszunnyadt a takaró alatt. Körülötte többen is alváshoz készülődtek.
Neki is ezt kéne tennie!
Még a könyvtárban tett néhány elővigyázatossági intézkedést egy bérelhető nyomtatóval. De többet kellett volna! Mit fog csinálni holnap a Szent István-székesegyházban?
Jó kérdés.
De válasz is kéne rá.
Méghozzá gyorsan!
Béne az órájára nézett. Este fél tíz Jamaicán, ami hajnali fél négyet jelent Bécsben.
– Nincs más választásom – mondta a telefonban Briannek. – Ki kell cserélni a nőt.
Éppen az imént értesítette Jamisont a Zachariah Simonnal folytatott beszélgetéséről, amelyben elárulta, hogy Alle Becket még mindig életben van.
– Maga leleplezte a beépített emberét – mondta Brian Bécsből.
– Már mondtam neki, hogy tűnjön el. Simon és a testőre most repülővel úton van hazafelé. Az én emberem már elment a házból.
– Van fogalma róla, hogy mit tett? – kérdezte Brian emelt hangon. – Azért dolgoztunk magával, mert magának volt egy beépített embere Simonnál.
Ez igaz volt.
Brian Jamison csaknem egy évvel ezelőtt, előzetes bejelentés nélkül tűnt föl Béne birtokán. Amerikai titkos ügynökként a Magellán Ügyosztály nevű szervezetnél dolgozott, és azért jött, hogy megkérdezze, mit keres Zachariah Simon Jamaicán. Béne megkínálta kávéval meg süteménnyel, és nem mondott neki semmit. Jamison három nappal később visszatért, ezúttal egy vastag dossziéval, amely sokkal több adatot tartalmazott Béne illegális tevékenységeiről, mint amennyit ennyi idő alatt a legvadabb elképzelései szerint össze lehetne gyűjteni.
– Ez tulajdonképpen már össze volt állítva, mielőtt először idejöttem – mondta Brian. – A főnököm esélyt akart adni magának, hogy önként működjön együtt velünk.
– Azt képzelte, szeretnék? – kuncogott ő.
Brian feléje bökött az ujjával, és ő is nevetni kezdett.
– Pontosan ezt mondtam én is neki. De hát ő a főnök, úgyhogy azt kellett tennem, amit mond. Szerencsére maga nemet mondott, úgyhogy most én diktálhatom a játékszabályokat.
Jamison aztán elmondta, hogy a dossziéban több mint elegendő bizonyíték van olyan bűncselekmények igazolására, amikért Jamaicán, az Egyesült Államokban, számos dél-amerikai országban és a Karib-térség legnagyobb részén is bízvást törvény elé lehet állítani az elkövetőt. És szinte mindegyik ország jogrendszere lehetővé teszi a bizonyítékok alapján a vagyonelkobzást, úgyhogy Rowe mindenét elvehetik. Ezt a kellemetlenséget persze elkerülhetik, ha Béne hajlandó megtenni egyetlen aprócska dolgot.
Együttműködni velük.
– Tudna valamit fölajánlani? – kérdezte tőle Brian.
– Mit szólnának egy beépített emberhez Simon közvetlen környezetében?
Jamisont úgy mutatták be Simonnak, mint Béne első számú helyettesét, hangsúlyozva kettejük szoros kapcsolatát. Brian még kétszer külön is beszélt Simonnal és embereivel Jamaicán, beleértve Simon helyettesét, Róchát is. Bécsi feltűnése nyilván megriasztotta Simont. Annyira mindenképpen, hogy elrendelje Alle Becket megölését. Béne tudta, amint elárulja, hogy a fiatal nő életben van, az az amerikaiaknak nem fog tetszeni. De miért kéne, hogy ez érdekelje őt? Egy alkunak sosem kell hogy a része legyen, hogy az ember kedveljen is valamit.
– Ha nem szóltam volna a Simonnak a nőről, akkor most vége lenne a kapcsolatunknak – szögezte le. – Akkor nem lenne többé szüksége rám.
A csend a telefon túlsó végén jelezte, Jamison is tudatában van annak, hogy mindez igaz. Végül Brian megkérdezte:
– Mit akar, mit csináljak?
– Kerítse elő holnapra a csereüzlethez. Simon még mindig azt hiszi, hogy maga nekem dolgozik. Magát nem árultam el.
– Béne, magának fogalma sincs, miféle ügyletbe ártja bele magát. Simon veszélyes ember, aki sokkal nagyobb dolgokkal foglalkozik, mint hogy megtaláljon holmi elveszett aranybányát! Rájöttem, hogy itt valami hatalmas dologról van szó.
– Gondolom, esze ágában sincs megosztani ezeket az értesüléseit.
– Mit képzel?!
Béne fölnevetett.
– Nem is gondoltam. De valamit tudnia kell. Annak az elveszett aranybányának a megtalálása továbbra is érdekli őt. Hallottam a hangján. Magának szerencséje, hogy Simonnak még mindig szüksége van rám. Pontosabban arra a nőre.
– Letartóztathatnám magát.
– De nem fogja megtenni. Az tartja még életben ezt az ügyet, amit én tettem. És ezt maga is jól tudja.
– Az egészet jóvá kell hagyatnom magasan fölöttem álló személyekkel.
– Akkor tegye azt! De azt javaslom, legyen holnap ott a templomnál a lánnyal együtt. Simon őt is várja.
– Maga is tudja, hogy Simon meg akarja ölni őt meg az apját és valószínűleg engem is.
– Ez a maga problémája – nevette el magát ismét Béne.
– Nem veszem be ezt az egészet, Béne! Simon mondhatta volna azt magának, hogy menjen a pokolba. Nem kell olyan nagyon neki az a nő. Biztos, hogy maga többet kínált neki, nem csak a nőt.
– Hát igen, magának teljesen igaza van. Tényleg van még valamim, ami neki nagyon kell. De maga legyen csak jó ügynök, és tegye a dolgát! Vigye oda a nőt! Figyelje, hogy mi történik! Aztán tudja, hogy Simon majd visszatér az én utcámba.
Kis szünetet tartott.
– És ez teszi majd lehetővé mindkettőnk számára, hogy megtaláljuk, amit keresünk.
Tom hol elszunyókált, hol fölébredt. Mindig tudott aludni a repülőgépen. Az volt az ő pihenőideje, amikor egyik helyszínről a másikra utaztak, és föl kellett készülni a következő feladatra. De már nyolc éve kiesett a gyakorlatból. Michele-re gondolt, meg arra, hogy mennyire tönkretette mindkettejük életét.
– Te szélhámos vagy, Tom. A nők a gyengéid.
– És bűnöző is vagyok?
Michele sosem mondta még el, mit gondol mindarról, ami a férjével történt.
– Azt nem tudom. Nyilván benned van, mert a csalók mindig csalnak és megcsalnak. De meg kell mondanom, ez az egész sokkolt engem.
Nyugodtan, tisztán beszélt. A közöttük korábban megvolt harag elenyészett a válás óta eltelt év alatt.
– Találkoztam valakivel – mondta a nő. – Hozzámegyek feleségül.
Tom nem volt meglepve. Persze hogy más férfiaknak is feltűnik ez a nő!
– Örülök neki.
– Neked Alle-vel kellene törődnöd. Mondtam már: ne várd meg, míg késő lesz!
– Tudom, tudom…
– Most mennem kell, Tom. És az előbb nem jól mondtam. Pocsék férj voltál, és még rosszabb apa, de jó riporter.
Jól emlékezett rá, hogy a volt feleségének az ő ártatlanságába vetett hite mennyire fájt neki.
Mi mindent művelt Michele-lel!
És ő mindezek ellenére hitt benne!
Ekkor beszéltek egymással utoljára.
Az ezt követő hét évet önsajnálatba merülve, egyedül töltötte. Michele újból férjhez ment, de aztán nagyon korán életét vesztette.
És a lánya még azt sem engedte meg, hogy ott legyen a temetésén!
Összeszedte magát.
Elgondolkodott.
Mit mond majd Alle-nek, ha a lány kiszabadul?