HETVENKETTEDIK FEJEZET

Zachariah a térképet tanulmányozta. Megtalálták az A3-as országutat ott, ahol Rowe mondta, aztán átszáguldottak észak felé több sötétbe burkolózott településen. Amikor a Noland nevűt elhagyták, az út elkezdett fölfelé kapaszkodni a Kék-hegyekbe. Fénylőn sütött a hold, csodálatos, mennyei árnyalatokat varázsolt a tájra. Zachariah azon tűnődött, hogy ez vajon jelzés-e.

– Mahoe Hill már csak néhány kilométerre van – mondta Róchának. – Ott fordulj balra!

A Sólyomszirt is jelezve volt a térképen, százharminc méteres magassággal.

– Jól van ott hátul? – kérdezte Alle-t.

– Jól.

Zachariah kissé szédült az út rengeteg kanyarjától. Sosem szeretett a hegyekben autózni.

– Azt hiszem, már alig néhány órányira vagyunk attól, hogy megtaláljuk, amit keresünk.

Meg akarta nyugtatni a nőt, csillapítani esetleges félelmeit. Az erőszakra szükség volt a repülőtérnél, de előzőleg mondta Róchának, hogy minél diszkrétebben csinálja.

És ő úgy is tett.

Eltűnődött, hogy Berlinger holttestét vajon megtalálták-e már. Semmi sem kapcsolta össze őt a rabbi házával, s ő nagyon vigyázott, hogy bent csak álljon és ne nyúljon semmihez. Dzsekije ujjával nyitotta ki az ajtót, de még azt a nyomot is letörölte. Senkit sem látott, és semmi olyasmi nem történt, ami fölkelthette volna bárki gyanúját.

Most pedig be kell fejezni ezt az ügyet.

Elhagyatott helynek tűnik, ahová most igyekeznek.

Pontosan erre van szüksége.

Tom leugrott a gátról a sima sziklára. Lefelé irányozva tartotta a lámpáját, gondosan figyelt minden lépésére az egy-két centiméteres vízben, amely a mesterséges gáton átszivárgott, lefelé a barlangba. A figyelmeztető tábla és Rowe köntörfalazása egyaránt idegesítette. Sosem járt még barlangban, pláne nem egy veszélyesnek minősítettben, ráadásul olyan emberrel, aki egyértelműen titkolózik. És mégis, most itt van Jamaica közepén, és pontosan ezt csinálja.

Rowe ment be elsőnek, lámpájának halogénégője világos fénynyalábot vetített előre. Körülbelül hat méter széles, kiugró szirten álltak, a barlang teteje legalább tíz méterre volt fölöttük. A talpuk alatt lévő szikla még további hat-hét méterre terjeszkedett, de aztán eltűnt. A víz lefolyt a peremén, és valahová nagy loccsanással megérkezett. Rowe előremászott a széléig, de hogy ott mit láthat, az nyugtalanította Tomot. Nem kedvelte a magasságot, és a víz gyors folyása meg a simára csiszolódott kő enyhén szólva is kockázatossá tette a haladást. Elég egy megcsúszás, és ki tudja, mi vár az emberre a sötét mélységben.

Rowe megállt a szikla szélén, és levilágított az űrbe.

Tom sziklás barlangot látott, amely előre és fölfelé terjedt. A túlsó fal legalább tizenöt-húsz méternyire volt. Sárgás homokkőrétegek sorakoztak függőlegesen, és nyújtózkodtak fölfelé szabálytalan kupolát alkotva. A barlang csúszdaszerű lejtőre hasonlított, amelyen a víz kitöltött egy-egy területet, aztán leömlött. A vízesések zaja erős volt, de nem fülsiketítő.

– Hosszan folyik lefelé – mondta Rowe. – A víz lépcsőszerűen ereszkedik. A következő fok három méterrel alattunk van.

Tom közelebb óvakodott a peremhez, és lebámult. Lámpájának fénycsóvájával megtalálta a következő szintet, amely valóban körülbelül három méterrel volt alattuk, és a víz ugyancsak átbukott a peremén az ismeretlenbe.

– Van valami ötleted, hogy most mit kellene tennünk? – kérdezte Rowe.

Tom megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs.

Nagy csattanást lehetett hallani a vízesés zaja mellett.

Aztán még egyet.

Egymásra meredtek.

A hang kintről jött.

Mindketten leoltották lámpájukat, és óvatosan visszalopakodtak a kijárathoz. Kint, a gát tetején állt egy ember. Magas, vékony. Hatalmas pörölyt lóbált, aztán teljes erővel lecsapott a kövekre.

– Hagyja abba! – kiáltott rá Rowe.

A férfi fölpillantott, de aztán ismét lecsapott.

Rowe kikapcsolta a tokot, és előkapta a pisztolyt. A fekete alak felé fordította.

– Azt mondtam, hagyja abba!

A férfi megint odavágott.

Rowe tüzelt.

De az alak eltűnt a gát másik oldalán, a folyóban.

A gát pedig átszakadt, s víz meg szikladarabok záporoztak feléjük. Az egész körülbelül hatméternyire volt, vagyis legföljebb három másodpercnyire. Tom ijedtében balra ugrott, minél messzebb a bejárattól, azt remélve, hogy valahogy kikapaszkodhat majd.

Rowe nem volt ilyen gyors.

A víz, amely addig alig néhány centiméter mély volt, hirtelen dühöngő árrá változott, amely köveket magával ragadva tört be a barlangba.

Tom kiáltott, de már késő volt.

Rowe-t ledöntötte a lábáról az áradat, és ő eltűnt a sötétben.

Zachariah kiszállt a kocsiból. Rócha néhány méternyire a kisteherautótól állt meg, amely egy keskeny köves út elágazásánál parkolt. Magas hegyfokon voltak, ahonnan belátták a sötét erdőséget meg északon a Karib-tengert is.

Ez a Sólyomszirt.

Megnézte a kisteherautó platóját. Tele van szerszámokkal. Rowe felkészülten jött ide. De mire készül? Rócha és Alle is kiszállt a kocsiból. Rócha a sziklaszirt széléről vizsgálta a mélységet. Lent csobogott egy folyócska.

Zachariah kiáltást hallott.

Aztán egy másikat.

Majd lövést.

– Onnan lentről jött – mutatta Rócha.

Béne tudta, hogy bajban van. Minden homályosan kavargott körülötte. Az ár a sziklaperem felé sodorta, ő pedig semmilyen módon nem fékezhette. Tudta, hogy onnan háromméteres zuhanás következik, és csak reménykedett: lent lesz elég víz ahhoz, hogy tompítsa a becsapódását. Különben összetörnek a csontjai.

Átbillent a peremen.

Megpróbált úgy fordulni, hogy lábbal érkezzen, de a gravitáció könyörtelenül húzta őt és a vízárt is. A következő sziklapárkányra sikerült a bakancsával érkeznie, visszapattant, aztán egy sziklának vágódott. A víz nagy erővel zúdult rá. Levegő után kapkodott, és közben elharapta a nyelvét. Szájában érezte a vér ízét. A víz itt mélyebb volt, lehetett vagy félméteres, az ár erős, de nem mindent elsöprő. Megvetette a lábát, teste nem mozdult. Körülötte csobbanások jelezték, hogy a gátból kiszakadó kődarabok lefelé záporoznak. Jobb kezében változatlanul ott szorongatta a lámpát.

Újabb csobbanások.

Mozdulnia kell!

Megfordult, és észrevett a függőleges falban egy párkányt, amelyen a víz eltérült, és így kisebb vízesés keletkezett a nagyobb vízesésen belül.

Menedék!

Nem túl nagy, de elegendő.

Elrugaszkodott oda, és a sziklához préselte magát. A víz tőle alig néhány centiméterre zúdult lefelé.

Újabb csobbanások és csattanások hallatszottak, ahogy kövek és sziklák hullottak le a gát maradványaiból.

Tom nem tudott Rowe után menni. Túl sok törmelék záporozott a sérült gátból. A legnagyobb szikladarabok imbolyogva megálltak még a perem előtt, de a kövek nagy része eltűnt a mélyben.

Vajon miért verte szét az az alak szándékosan a gátat?

Az áradat élénken folyt továbbra is, és a víz most már térdig ért, viszont a törmelék ritkult. Megkockáztatta, hogy a nagyobb sziklákba kapaszkodva előbbre merészkedjen. A barlang egyik oldalához araszolt, és szorosan a falhoz lapult, lámpájának fénycsóváját a lába elé irányozva, hogy lássa, hová léphet.

Előbbre óvakodott, egészen a peremig.

Lefelé világított a sötétségbe.

– Béne! – kiáltott lefelé. – Megvagy?

Zachariah hallotta, hogy egy hang Béne Rowe nevét kiáltja a folyó túloldalán. Észrevette lámpák halvány visszfényét is a barlangban.

– Ott vannak! – mondta.

A holdfényben látta, hogy korábban gát zárta el a barlang bejáratát, de azon most nagy nyílást vágtak, és a víz azon keresztül zúdul be az üregbe.

– Át tudunk gázolni – mondta Rócha.

Zachariah látta, hogy igaza van. Lámpáik fényében úgy tűnt, hogy a víz legföljebb derékig érhet.

– Az apja odabent van – mondta Alle-nek.

– Nyilván ez az a hely, ahová a nagyapja irányította.

Zachariah is így gondolta.

Legalábbis remélte, hogy így van.

Béne hallotta, hogy a nevét kiáltják.

– Itt vagyok – ordította vissza. – Jönnek még a kövek?

– Azt hiszem, már mind lezúdult – mondta Sagan. – Jól vagy?

– Nem tört el semmim.

Kilépett a védelmet jelentő sziklapárkány alól, és jobbra mozdult, a sziklafal felé. Úgy gondolta, minél közelebb kerül a széléhez, annál nagyobb biztonságban lesz. Aztán meglátott valamit. A lámpa fényében réseket vett észre a falban, amelyek egymás fölött sorakoztak szabályos távolságra, mint valami létrafokok.

– Sagan! – ordította.

Látta maga fölött a fénykévét, de az embert nem. Aztán a fal mellett kikukucskált egy arc is.

– Van egy út lefelé. Nézd! Itt! – Lámpájával a bevágásokra mutatott. – Gyerünk! Menjünk tovább!

– Valaki éppen most próbált megölni minket.

– Tudom. De nem sikerült neki, úgyhogy menjünk tovább!

– És mi lesz, ha visszajönnek?

– Igazából remélem is, hogy visszajönnek. Így megspórolhatnám a fáradságot, hogy megtaláljam őket.