Aznap este Romilaju még buzgóbban imádkozott, mint máskor. Ajkát messze előrecsucsorította, bőre alatt ugráltak az izmok, és közben a mélységből kiáltott föl panaszos szava.

- Helyes, Romilaju - mondtam -, csak imádkozz. Szállj bele! Imádkozz teljes erődből! Adj bele mindent! Rajta, Romilaju, most én mondom, hogy imádkozz!

Úgy tetszett, mintha nem dobna be elég energiát, s elképesztettem alaposan a fiút, mikor kimásztam zöld bugyogósan az ágyból, mellétérdepeltem a padlóra, és magam is rákezdtem. Ha tudni akarják, az utóbbi években nem először történt, hogy néhány szót intéztem Istenhez. Romilaju fölnézett az alacsony homlokába lógó uszkárfrizura felhője alól, aztán sóhajtott egyet, és összerázkódott - de hogy a váratlan elégtételtől-e, mert vallásosságra bukkant bennem, vagy a rémülettől, mert egyszerre a maga hullámhosszán hallotta megszólalni az én hangomat is, vagy a látványtól inkább, amit nyújtottam, azt már nem tudnám megmondani. Jaj, hogy vetettem bele magam az imádságba! Az a zsugorított fej is, Jászra királyné is mélyen megrendített. Imádkoztam hát, kétségbeesetten imádkoztam:

- Ó, Te . . . Valami - így kezdtem -, te Valami, amitől megszűnt a nagy Semmi! Segíts, hogy a Te akaratodat tegyem! Vedd le vállamról bárgyú bűneim terhét! Szabadíts föl engem! Mennyei Atyám, nyisd meg az én bamba szívemet, és az ég szerelmére, ments meg a képtelenségektől! Ó, Te, hiszen Te hoztál el a disznóktól, hát ne hagyj el, hogy oroszlánok miatt vesszek el! És bocsásd meg az én vétkeimet, a hülyeségemet, és hadd térjek vissza Lilyhez meg a gyerekekhez! - Aztán bunkó térdemen némán fohászkodtam tovább, tenyerem egymáshoz szorítottam, nagy súlyom előregörnyesztett, szinte egész le, a széles pallójú padlatra.

Tudják, az dúlt föl úgy, hogy akkor már világosan láttam: a király és a Bunam pártja közé szorulok. A király nagy kísérletbe fogott velem. Hitt benne, hogy bármilyen kiforrott az ember, megváltoznia sose késő. Ennek bizonyítására pécézett ki engem, s eltökélte, hogy az oroszlánjáról rám ragasztja az oroszlántermészetet.

Mikor a Bunam, Jászara és Horko látogatását követő reggel kerestem, titkos pavilonjába irányítottak. Egy geometrikus mintázatú díszkertbe. Négy sarkában törpe narancsfa állt. Valami bougainvillea-féle kúszónövény födte a pavilon falát, s a király egyik szokásos ernyője alatt ült. Fején az emberfoggal szegett, széles karimájú bársonykalap. Párnázott ülést készítettek neki, és a körülötte rajzó asszonyok színes kis selyemkendőkkel törülgették az arcát. Meggyújtották a pipáját, és különféle italokkal kínálták, vigyázva, hogy egy brokátszerű lepel kortyolás közben mindig eltakarja. Az egyik narancsfa mellett öregember játszott valami húros hangszeren. Valami hosszúra nyúlt, a csellónál alig kisebb, alul lekerekített, esetlen vaslábon álló jószágon; lószőrvonót huzigált rajta. Vastagon, reszelősen szólt a muzsika. A vén zenésznek zörgött a csontja, térde kifelé roggyant, hosszú feje fénylett, sűrűn sorakoztak a ráncok rajta. Néhány szál pókhálószerű haj úszkált mögötte a levegőben.

- Jó, hogy itt van, Henderson-Szungo. Mulatunk egyet.

- Ide hallgasson, felség, beszélnem kell magával - válaszoltam. Közben a képem törülgettem.

- Persze. Csak egy kis táncot nézünk meg.

- De mondanom kell valamit, felség.

- Mondhatja mindjárt, csak előbb a táncot lássuk! Az én hölgyeim szórakozását!

“Az ő hölgyei!" - ismételtem magamban, ahogy körülnéztem az egybegyűlt meztelen nőkön. Mert amióta megmondta, hogy fölakasztják, ha nem tud tovább helytállni náluk, ferde szemmel néztem mindet. De akadt néhány remek nő köztük, a magasabbak zsiráfszerű eleganciával mozogtak, arcocskájukat sebhelyminta díszítette. Csípője, melle a legszebb ruhánál is jobban öltöztette mindegyiket. Ami az arcukat illeti, az széles volt, de korántsem durva vonású, ellenkezőleg: orrlikuk finom, érzékeny, és szemük szelíd. Ki voltak festve, ellátva hegornamentikával, pézsmaparfümjük illata, a szaguk, kőolajra emlékeztetett. Némelyik dióhéj nagyságú aranygyöngyöt tekert körül kétszer-háromszor a nyakán, s lógatott le egész a lába száráig. Másokat korall, gyöngy vagy toll díszített, a táncosnőknek színes sál lebegett lengén a válláról, elegáns, hosszú lábuk végigszökellt az udvaron, s közben a kaparászó muzsika tovább szólt, a vénség huzigálta a vonót, zsrrr, zsrrr, zsrrr.

- Muszáj mondanom valamit!

- Sejtettem, Henderson-Szungo. De most a táncot kell néznünk. Mupi következik. Tökéletes. - A hangszer rítt, brummogott, nyikorgott az öreg barbár vonója alatt. Mupi a ritmust próbálgatta, egyszer-kétszer ide-oda hajlott, aztán nyújtott térddel fölemelte a lábát, és ahogy lassan visszaeresztette a földre, mintha keresett volna lent valamit. Majd billegni kezdett, és tovább tapogatózott váltott lábbal, hunyt szemmel. A kis vert arany, dióhéjszerű kagylók csengtek Mupi testén. Kivette a király kezéből a pipát, és tulajdon meztelen combján kiverte belőle a parazsat, majd ugyanott puszta kézzel el is nyomta, de míg égette, gyötörte magát, kíntól könnyben úszó szerne mindvégig a királyéba kapcsolódott.

- Derék lány . . . nagyszerű lány - súgta oda nekem a király.

- Nagyon odavan magáért - feleltem. A tánc tovább folyt a kéthúrú hangszer nyikorgására. - Felség, mondanom kell valamit . . . - Ahogy hátrafordult, a fogrojt megkoccant a széles karimájú, puha kalapon. A karima árnyékában még sokkal élénkebbnek hatott Dáfu arca, mint máskor, nyerges orra és duzzadt ajka különösen.

- Felség!

- Ó, ön roppant kitartó. Hát jó. Ha olyan sürgős, hát vonuljunk át valahová, ahol beszélhetünk. - Fölkelt: erre nagy izgalom tört ki az asszonyok közt. Ide-oda ugráltak, összevissza kiabáltak, csörgött az ékszerük, némelyik sírt bosszúságában, hogy a király elmegy, mások éles hangon nekem támadtak, hogy én viszem el Dáfut, néhány meg azt sikítozta:

- Szdudu lebá!

Lebá - ez a szó rám ragadt már - wariri nyelven oroszlánt jelent. Szóval Attit hányták a szemére, hűtlenséggel vádolták. A király széles gesztussal, nevetve intett rá. Végtelen gyöngédséggel olyasmit mondhatott nekik, hogy imádja mindegyiküket. Én csak vártam, álltam mellette, mint a bástya, gondterhelt pofám még mindig merev volt a sebektől.

A nők jól érezték meg, Dáfu nem visszavitt a lakosztályába, hanem ismét le, a verembe. Mikor rájöttem, merre tart, utánaszaladtam, és rászóltam:

- Várjon! Egy szóra! Csak egy pillanatra!

- Sajnálom, Henderson-Szungo, de le kell mennünk Attihoz. Majd odalent meghallgatom.

- Már engedje meg, királyom, de meg kell mondanom, hogy nagyon önfejű. Pedig ha nem tudná, most kutyaszorítóba került.

- Á, fenét - legyintett -, tudom én, miben mesterkednek.

- Eljöttek hozzám, és megmutatták valakinek a fejét, azt állítják, hogy az volt Atti előző életében.

A király megállt. Tatu épp átengedett bennünket az ajtón, s kezében a súlyos retesszel, ott várt a folyosón.

- Ez a jól ismert félelemhadjárat. Mi pedig nem engedünk. Öregem, ritkán alakulnak hasonló helyzetben ilyen szépen a dolgok. Nagyon nyugtalanítják? Persze, mert kimutattam a vonzalmamat ön iránt. - Megfogta a vállam.

Az érintésétől vagy mitől majd lerogytam a küszöbön, ott a lépcsőlejárat fölött.

- Nézze - mondtam neki -, énrám maga jóformán minden téren számíthat. Nekem rémeseket sózott a fejemre az élet, de begyullasztani mégse tudott. Mert én, királyom, katonaember vagyok. Az volt mindenkim, katona. Parasztot oltalmazott, keresztes hadba vonult, mohamedánok ellen vívott. És van egy anyai ősöm . . . hát, anélkül Ulysses Simpson Grant tábornok egyszerűen nem fogott semmilyen vállalkozásba. Előbb megkérdezte: “Billy Waters merre van?" - “Parancs, tábornok úr!" - “Megjött? Helyes. Akkor kezdődhet a csata!" Katonavér folyik az én ereimben, a kutya teremtésit! De maga, felség, maga halálra gyötör engem ezzel az oroszlánosdival. És ugyanígy a kedves mamáját is.

- Ugyan hagyjon az anyámmal, Szungo! - szólt rám. - Mit gondol, tojás a világ, és nekünk kell kotlanunk rajta? Első a tapasztalt jelenség! Egyedül az, semmi más! Én nagyszabású felismerésekről beszélek önnek, ön pedig anyákkal érvel. Nagyon jól tudom, hogy anyámat is ezzel a félelemakcióval szorongatják. Ő eddig egy fél évtizeddel élte túl apámat, Gmilót. Jöjjön már be azon az ajtón, hadd csukja be Tatu ön után! Jöjjön, na! - De én csak álltam. Rám ordított: - Jöjjön, nem hallja!? - Máris átléptem a küszöböt. Láttam Tatut, ahogy küszködve billenti helyre a nagy böhöm reteszelő fadarabot. Az a kampóba zökkent, nagyot dördült az ajtó, és sötétben maradtunk. A király lefutott a lépcsőn.

Ahol a mennyezet rácsán beszűrődött a világosság, az a vizenyős, kő-szürkítette sárga fény, ott értem utol.

- Mit ijesztget, miért vág ilyen komor képet? Mint aki veszélyt szimatol!

- Mert veszélyt érzek, királyom - feleltem. - Megmondtam már, hogy jó médium vagyok. És megérzem a bajt.

- Nem csoda, ha egyszer csakugyan baj van. De én elfogom Gmilót, és minden bajnak egy csapásra vége. Akkor aztán senki sem vitatkozik, kötözködik majd velem. A hajtóim mindennap cserkészik Gmilót. Kaptam is már jelentéseket róla. Legyen nyugodt, hamarosan meglesz.

Buzgón helyeseltem, hogy én is remélem, hamarosan elfogja, és végez egyszer s mindenkorra az üggyel, nem kell többet törődnünk majd azzal a két sintérkedő pribékkel, a Bunammal meg a fekete bőrössel. Akkor azok se molesztálják a kedves mamát. Anyjának erre az újabb említésére Dáfu dühbe gurult. Először vágott rám hosszabb időn át mogorva pofát. Faképnél hagyott, lesietett a lépcsőn. Én földúltan követtem. Persze, morfondíroztam közben, ez a fekete király véletlenül zseni. Olyan, mint Pascal: az tizenkét éves korában egyes-egyedül fölfedezte Euklidész harminckét tételét.

De mért kellenek neki épp oroszlánok?

Mert vegye tudomásul, Mr. Henderson - válaszoltam önmagámnak -, hogy magának fogalma sincs a szerelemről, ha megfontolt választást követel tőle. Az ember egyszerűen szerelmes, és passz. Ez egyszerűen elemi csapás. Ellenállhatatlan. Dáfu első látásra - coup de foudre[16] - belebolondult ebbe a nőstény oroszlánba. Az önmagammal folytatott eszmecsere közben nagy robajjal leértem a lépcső elfüvesedett részére. A verem közelében egyszerre elakadt a lélegzetem. A félelem köde még erősebben fojtott, mint valaha, még dühösebb ellenkezést írt az arcomra, és még hevesebben kapkodtam levegő után. Egyre nehezebben lélegeztem. A vadállat meghallott bennünket, és bömbölni kezdett a belső térben. Dáfu átnézett a rácson, aztán megszólalt:

- Nincs semmi baj, bemehetünk.

- Most? Maga szerint ennek nincs semmi baja? Én inkább úgy hallom, ideges. Mért ne várjak inkább idekint? Amíg maga kikóstolja a kedvét.

- Nem lehet, jönnie kell - válaszolta a király. - Hát még mindig nem érti, hogy az ön kedvéért próbálkozom valamivel? Az ön javára? Senkinek sincs rá nagyobb szüksége, mint éppen önnek. Az életveszély pedig egyszerűen elhanyagolható. Az állat szelíd.

- Magával szemben igen, de énvelem meg se tudott még igazában ismerkedni. Értelmes kockázatot én is vállalok legalább akkorát, mint más. De nem tehetek róla, ettől félek.

Ő hallgatott, én meg arra gondoltam, hogy ennél el se tudok képzelni keservesebbet: most akkorát zuhantam a király szemében.

- Ó! - Csak ennyi hagyta el az ajkát, s őrült gondterheltnek hatott. Még mindig némán várt, tűnődött. Aztán a következő pillanatban ő maga is, a hangja is valahogy túlnőtt az életnagyságon. - Talán utalok arra, amit a továbbadott ütésekkel kapcsolatban mondtunk, hogy többnyire a bátorság hiányzik. - Sóhajtott, s ahogy tovább beszélt, komoly vonású szája elő-előpiroslott a kalap árnyékából. - Az emberiség egyik uralkodója a félelem. A legeslegnagyobb birodalomé. Színe előtt viaszfehérre sápadunk. Csak a fél szemünket merjük kockáztatni. Minden egyébnél többre visz a félelem. Formálóerőként csupán a természet mögött szorul a második helyre.

- Csak magára nem hat?

Nagy meggyőződéssel bólogatott hozzá, úgy felelte:

- Dehogynem. Hat bizony. Hat mindenkire. Ha semmi jelét se látni, akkor is hallani, mint a rádiót. Mert szól majdnem minden frekvencián. És mindenki megremeg, meg-megrándul tőle kisebb-nagyobb mértékben.

- És maga szerint van orvosság rá?

- Persze hogy van, meggyőződésem, hogy van. Különben minél több a fantázia valakiben, annál inkább ki volna neki szolgáltatva. Egyébként nem erőltetem, hogy bejöjjön velem, és utánam csinálja, amit én csináltam annak idején. Meg Gmilo, az apám. Meg Gmilo apja, Szuffo. Amit mi mindannyian végigcsináltunk. Nem. Ha ez önnek valóban túl sok, hát szépen elbúcsúzunk egymástól, és elválnak útjaink.

- Megálljunk, királyom, ne siessen úgy! - szóltam rá. Mélyen megsértett, s ugyanakkor meg is rémített: őrjítően fájt volna ez a szakítás. Valami megpattant a mellemben, a szemem könnybe lábadt, és szinte fuldokolva folytattam: - Csak nem söpör ilyen könnyedén félre az útból, királyom? Hiszen jól tudja, mit jelent maga nekem! - Látta jól, mennyire a szívemre veszem, de azért csak elismételte, hogy talán mégis okosabb, ha elmegyek. Mert bár a temperamentumunk nagyszerűen összeillik, attól a legjobb barátok lehetnénk, és ő is nagyon szeret engem, hálás a sorsnak, hogy összehozott bennünket, és nekem is hálás azért, amit a wariri népnek tettem, mikor elcipeltem Mummát, de anélkül, hogy értenék az oroszlánokhoz, mélyebb barátság nem szövődhet köztünk. Hát ezek után csak meg kellett már tudnom, miről van tulajdonképpen szó. - Megálljunk, királyom - mondtam neki. - Én őrültül ragaszkodok magához, és hajlandó vagyok hitelt adni minden szavának.

- Köszönöm, Szungo - felelte. - Én is ragaszkodom önhöz. Ez eddig kölcsönös. De én ennél mélyebb kapcsolatra törekszem. Megértésre és nyitott ajtókra vágyom. Alapvetően hasonlóvá kell lennünk egymáshoz, s ez csak önön múlik, azon, hogy összebarátkozzon az oroszlánnal. Különben hogy tartsuk meg a kölcsönös őszinteség paktumát?

A végsőkig zaklatva kifakadtam:

- Goromba dolog, királyom, azzal fenyegetőzni mindjárt, hogy lőttek a barátságunknak!

Neki is rém kínos volt a fenyegetőzés. Igen, láttam, hogy majdnem úgy gyötrődik tőle, mint én. Majdnem. Mert szenvedésből ki tudná velem fölvenni a versenyt? Én ugyanaz vagyok a szenvedésben, mint Gary, az acélváros, a füstcsinálás terén. Világszám.

- Egyszerűen nem értem - tettem hozzá.

Odahúzott az ajtóhoz, a rácson át megmutatta Attit, a nőstény oroszlánt, aztán a maga halk, jellegzetes egyéni hangján, mely mindig egyenest a célba hatol, megszólalt:

- Amit a kereszténynek a Hagia Sophia székesegyház . . . én diákkoromban láttam Törökországban . . . ugyanazt jelenti nekem az oroszlán. Attinak kunkorodik a farka, és engem talál szíven. Jó, kérdezi erre most ön magában, de önnek mi haszna az oroszlánból? Nagyon sok minden. Az első haszna az, hogy kikerülhetetlen. Próbálja csak ki, meglátja: kikerülhetetlen. Önnek pedig épp ez kell, mert ön mindig, minden akadály előtt kitör. Bizony, produkált már ön életében jó néhány emlékezetes kitörést. De Atti tesz róla. Majd ő ráébreszti önt a tudatos vállalásra. Briliánssá csiszolja az egyéniségét. Rákényszeríti önre az adott pillanatot. A második tanulság Attiból az, hogy az oroszlán kísérletező természet. És el nem hamarkodik semmit sem. Lassan, élvezettel gyűjtögeti a tapasztalatot. A költő szerint: Dühödt tigris, ám idomított lónál több az esze. Fogadjuk el ugyanazt az oroszlánról is. Aztán figyeljük meg Attit. Tanulmányozzuk egy kicsit. Hogy lépked, hogy sétál, hogy fekszik, hogy néz, hogy pihen, hogy lélegzik. Figyelje ezt a légzőszervet! Itt nincs felületes légzés. Szabadok a borda közti izmok, hajlékony az altest - (a hasa alját nem láttuk, az tiszta fehér volt) -: ez biztosítja az egész szervezet vitális összmunkáját. Ez adja a barna drágakő-szemek tüzet. De akadnak Atti természetében finomabb nüanszok is: ahogy figyelmeztető jelet hagy maga után, ahogy ki tudja hízelegni a becézést. Öntől persze nem várhatom, hogy mindezt azonnal észrevegye. Attinak még sok mindenre meg kell önt tanítania.

- Megtanítania? Maga csakugyan arra számít, hogy Atti meg tud változtatni engem?

- Arra számítok. Pontosan. Hogy meg fogja változtatni. Ön eddig menekült saját maga elől. Nem hitt benne, hogy nyomtalan el kell vesznie. Még egyszer, utoljára, belekóstolt a világba. Hátha mégis más lesz. Ugyan mit csodálkozik rajta, hogy rájöttem? - mondta, mert leolvasta a képemről a megdöbbenést, hogy ilyen pontosan látja a helyzetet. - Hiszen annyi mindent elmondott. Őszintén. Ettől az őszinteségtől olyan furcsán ellenállhatatlan. Önben nagy jellemhez valók az alapok. Óriás lehetne. De néhol oly régen betemeti már a por, hogy azt a részt már holtnak tekinthetjük. Az a kérdés, képes-e még a feltámadásra? Itt köszönt be a változás.

- Maga szerint van még reményem? - kérdeztem tőle.

- Egyáltalán nem lehetetlen, ha rám hallgat.

Az oroszlán elhúzott az ajtó mellett. Hallottam mély, halk, kitartó morgását.

Dáfu indult befelé. Altestem jéggé termedt. Térdem olyan lett, mint alpesi hegyi patakban két fagyos szikladarab. Bajuszom fölmeredt, s az ajkam szúrta, ebből vettem észre, hogy homlokom ráncolom, és fintorgok a rémülettől, s már azt is tudtam, hogy baljós fekete színt ölt a szemem. Dáfu, ahogy szokta, kézen fogott, úgy mentünk be, én pedig, a verembe lépve, magamban fölsóhajtottam: “Jaj, csak most segíts meg, Istenem! Jaj. segíts!" Csípte az erős szag a szemem, mert az ajtón túl megrekedt a levegő, és kegyetlenül büdös volt. A sötétből előtűnt az oroszlán ráncolt pofája, s rajta, gyémánttal üvegre karcolt, végtelenül vékony tűként, a bajusz.

Tűrte egy kicsit, hogy a király cirógassa, de aztán otthagyta őt, hogy engem szemléljen meg, körüljártatta rajtam az embertelen düh két domború, világosbarna körét, s azon belül azt a kristálytiszta, fekete fényű karikát. Szája és orrlika közt egy vonal úgy osztotta szét a felső ajkát, mint egy darázsderék a homokórát, fönt orrá szélesedve. Megszagolta a lábam, megint fölszaglált egész a lábam közéig, azt a tájékot ismét arra késztetvén, hogy amennyire csak tud, húzózkodjon föl, a hasba. Aztán a hónom alá dugta a fejét, és olyan hatalmas rázkódást keltve dorombolt, hogy a fejem rotyogott tőle, mint a fazék.

- Kedveli önt - súgta oda Dáfu. - Jaj de örülök! Nagyszerű! Büszke vagyok mindkettőjükre. Még mindig fél?

Majd a bőrömből ugrottam ki az izgalomtól. Csak bólintani tudtam.

- Később majd nevet ön is magán. De most ez a természetes.

- Még a kezem se tudom tördelni, mert nem vagyok képes megfogni az egyikkel a másikat - mondtam.

- Bénultnak érzi? - kérdezte.

Az oroszlán odább ment, széles, párnás mancsával a fal mellett körülkerülte a vermet.

- Jól lát?

- Alig. Alig látok valamit.

- Kezdjük a járást!

-A rács mögött! Ott szívesen! Ott megy majd, mint a karikacsapás.

- Ön ismét ki akar törni, Henderson-Szungo. - Rám szegezte szemét a kalap puha bársonykarimája alól. - így nincs változás. Önnek vadonatúj lelki habitust kell kialakítania magában.

- Jaj, királyom, mit csináljak? Minden testnyílásom szorul, hátul is, elöl is. És bármelyik pillanatban rám jöhet a másik véglet. A szám kiszáradt, a fejem bőre felgyűrődött, súlyosnak, tömörnek érzem a tarkóm. Még elájulok a végén.

Emlékszem, milyen szenvedélyes kíváncsisággal figyelt, mint akinek orvosi szempontból izgalmas minden szimptóma.

- Most kulminál önben az ellenkezés - állapította meg. Lehetetlennek látszott, hogy arcánál feketébb legyen valami, de a kalap karimája mentén kilátszó haja még annál is feketébb volt. - Jól van - szólalt meg -, csak ki vele, mindenestül! Én szilárdan bízom önben.

- Örülök - nyöszörögtem elgyöngülten. - Csak a végén össze ne csukódjak. Csak itt ne maradjak félig szétmarcangolva a porban.

-Higgyen nekem! Ez lehetetlen. Figyelje inkább a járását! Gyönyörű, mi? Jól mondja! Méghozzá ez a szépség mesterkéletlen, természetes. Meglátja, hogy fogja még bámulni ezt a szépséget, amint nem fél többet. Szerintem a gyönyörködés azt jelenti, hogy az ember úrrá lett a félelmén. Ahol a félelem feladja a várat, helyében előtárul a szépség. Ha jól emlékszem, ilyesmit mondanak a szeretetre is: az vet véget az én túlhangsúlyozásának. Figyelje, Henderson, milyen ritmikusan mozog! Áttanulta a macskát az anatómia első részében? Nézze, hogy görbíti a farkát! Szinte átérzem. Most induljunk el utána! Vezetni kezdett, körül, az oroszlán nyomában. Előrehajoltam, s a lábam olyan nehezen mozgott, mint a részegé. Már nem lobogott a zöld selyembugyogó sem rajtam, megtelt elektromossággal, és hátul a combomra tapadt. A király állandóan beszélt hozzám, s jólesett hallanom, mert ez a beszéd volt egyetlen támaszom, kapaszkodóm. Érvelését ugyan nem sikerült mindig követnem . . . képtelen voltam rá . . . de apránként rájöttem, hogy az oroszlán viselkedését, mozgását akarja utánoztatni, dramatizáltan előadatni velem. Mi ez, kérdeztem magamban, Sztanyiszlavszkij-rendszer? Moszkvai Művész Színház? Anyám járt 19O5-ben egy túrán Oroszországban. Épp a háború előestéjén látta táncolni a cár szeretőjét a balettban.

Megkérdeztem a királyt:

- És mi köze ehhez az Obersteiner-féle allochiriának meg az egész orvosi kacatnak, amit ideadott olvasni?

- Minden részlet összevág - felelte türelmesen. - Egykettőre meglátja. Csak előbb az oroszlánon keresztül próbálja megkülönböztetni az adott és a már elért körülményeket. Figyelje meg, hogy Atti testestül-lelkestül oroszlán. Nem tér el egy jottányit sem a benne rejlő adottságoktól. Tökéletesen az adottságokon belül marad.

- Hát ha ő se próbál emberré válni - kérdeztem elcsukló hangon -, akkor mért akarjak én oroszlánt játszani? Sose fog sikerülni. Ha már utánoznom kell valakit, mért ne magát utánozzam inkább?

- Ugyan hagyja már abba ezt az okvetetlenkedést, Henderson-Szungo! Én is őt utánzom. Az oroszlánról át lehet vinni a tulajdonságokat az emberre, ezt már tapasztalásból tudom. - Aztán elkiáltotta magát: - Szakta! - Ez a oroszlánnak szólt, hogy szaladjon. - Szakta, szakta! - kiáltotta, és a nőstény egyre fürgébben mozgott. Sebesen lépkedett a túlsó fal mentén. Néhány pillanat, és a hátamba kerül.

Én is elkiabáltam magam:

- Jaj, királyom, királyom, várjon, hadd megyek maga elé, az isten szerelmére!

- Szökelljen! - kiáltott hátra nekem. De én csak döcögtem, baktattam, nagy nehezen utána, úgy próbáltam megelőzni, és bőgtem, ríttam hozzá. Lelki szememmel nagy, több literes csöppekben láttam kiserkedni bőrömből a vért, ahogy az oroszlán belém vágja karmát, mert biztos voltam benne, hogy mozgás közben szabad prédája vagyok, és amint utolér, elkap. Talán kitöri a nyakam. Egészen jó volna. Egy csapásra, egyetlen, szédült pillanat alatt éj borul az agyamra. Jaj, Istenem! De abban az éjben nem ragyog csillag! Nincs benne semmi!

Nem tudtam utolérni a királyt, hát úgy tettem, mintha megbotlanék, oldalvást keményen a földhöz vágódtam, és kétségbeesetten fölordítottam. Amint Dáfu hasra esni látott, karját Atti felé nyújtotta, hogy megállítsa, és rákiáltott:

- Tana, tana, Atti!

Az állat oldalt ugrott, és megindult a faemelvény felé. Én a földről figyeltem. Hátraereszkedett a farára, és könnyedén felszökkent kedvenc fekvőhelyére, az állványra. Fél lábát előrenyújtotta, és nekilátott nyelvvel mosdani. A király melléje kuporodott, onnét kérdezett meg:

- Nagyon megütötte magát, Henderson?

- Nem, csak megbotlottam - feleltem.

- Szeretném fölszabadítani, föllazítani önt, Szungo - kezdett magyarázni -, mert nagyon merev. Ezért szaladunk. A tudatos énje nem engedi, hogy átadja magát. Ettől lesz olyan végtelenül feszes, olyan hőkölős, ezért a következő lépésnek azt szántam . . .

- Következő lépésnek? - háborodtam föl. - Még mi kell? Minden megvolt. Már a porba alázkodtam. Mit csináljak még, királyom, az ég szerelmére?! Először a nyakamba varrnak egy hullát, aztán bedobnak a marhaúsztatóba, és elagyabugyálnak az amazonok. Oké. Ez az esőhöz kellett. A Szungo-bugyogó is, meg minden. Oké! De ez most mire jó?

Megmarkolta sűrű vörösbor-színű fejfedőjének egyik begyűrt sarkát, úgy felelt elnéző hangon, nagy részvéttel:

- Türelem, Szungo. Amiről az előbb beszélt, az mind a mi kedvünkért, waririkért történt. Ne higgye, hogy hálátlan vagyok. De ez most az ön érdeke.

- Folyton ugyanezt hajtogatja. De mit változtat az oroszlánosdi azon, ami vagyok?!

A király arca, mint az anyjáé, oly fölkínálkozón nyúlt előre.

- Szépen élni, szépen! Szép élet nélkül nincs más, csak nyomorúság. Tudom, ön azért jött el hazulról, Amerikából, mert nem volt szép az élete. Az első lépcsőfokoknál megállta a helyét, Henderson-Szungo, de tovább kell haladnia. Lássa hasznát az én tanulmányaimnak is, ha egyszer olyan szerencsés, hogy csak a kezét kell nyújtania értük!

Megnyaltam a kezem, mert esés közben megkarcoltam, aztán töprengve fölültem. Ő épp átellenben kuporgott, karjával fogta át a térdét. Hatalmas, összefont karja közt merőn nézett rám, el akarta fogni a pillantásom.

- Hát mit csináljak?

- Ugyanazt, amit én csináltam. Meg Gmilo, Szuffo és minden ősöm. Mind oroszlánt játszott. Mind magába szűrte az oroszlántermészetet. Ha rám hallgat, oroszlánt játszik,

Ha ez a test, ez a hús csak álom, most remélhetném, hogy fölébredek. Erre gondoltam, ahogy feküdtem ott, sajgó tagokkal. Hogy úgy mondjam, a dolgok mélyén hevertem. Végül sóhajtottam egyet, és életem legnagyobb nekirugaszkodásával próbáltam föltápászkodni. A király megkérdezett:

- Minek kel föl, Szungo, ha már egyszer végre arccal lefelé került?

- Mi az, hogy végre? Tán hason csússzak?

- Dehogy, hason csúszva az állatoknak egy másik rendje közlekedik. De maradjon négykézláb. Azt szeretném, hogy vállalja az oroszlánpózt. - Ő is négykézlábra ereszkedett, és meg kellett hagynom, hogy egész oroszlánszerű lett. Atti keresztbe rakta a mancsát, és csak néha-néha pislantott felénk.

- Látja? - kérdezte Dáfu.

- Magának könnyű, persze hogy meg tudja csinálni - feleltem. - Magát így nevelték. Különben is a maga vesszőparipája az egész. De nekem nem megy. - Visszazöttyentem a földre.

- Ugyan, ugyan, Mr. Henderson! - rótt meg. - Hát ez az ember beszél nekem arról, hogy ki kell szállnunk a magány kriptájából? Ez idézte a verset a zöld levélen alkonyatkor üldögélő legyecskéről? Ez elégelte meg, hogy örökké csak készülő legyen? Ez az a Henderson, aki átrepülte a fél világot, mert egy hang azt mondogatta: akarom? És most ugyanez az ember attól omlik össze, hogy a barátja, Dáfu, minderre orvosságot kínál? Szóval önnek nem kell az én barátságom?

- Ugyan, királyom, már hogyne kéne! De mennyire kell! Maga is tudja! Tűzbe megyek én magáért!

Hogy megmutassam, roggyant térddel kezemre, lábamra emelkedtem, igyekeztem marconán nézni az orrom elé, és amennyire csak tudok, oroszlánhoz hasonlítani.

- Kitűnő - ismerte el Dáfu. - Jaj de örülök! Tudtam, hogy lesz elég rugalmasság önben. Ereszkedjen most térdre! így jobb, így mindjárt jobb! - A potrohom előrelógott, a karom közé. - Az alkata korántsem mindennapi - folytatta. - De komolyan gratulálok, hogy sikerült leráznia magáról a merevséget. Nos, uram, hajlandó még egy kicsit lazítani a tartásán? Még mindig olyan, mintha egyetlen tömbből faragták volna. Csupa derék, csupa törzs. Meg tudja mozgatni egyes testtájait? De anélkül, hogy magában kétségbeesetten tiltakozna a helyzet ellen! Mitől ilyen bánatos, ilyen csüggedt? Hiszen ön most oroszlán! Oroszlánlelke van, oroszlánszemmel látja maga körül a világot! Az eget, a napot, a többi vadat! Rokona mindnek! Unokatestvére még a szúnyog is! Az ön gondolatvilága az ég. Az ön oltalma a lomb, nem is kell több. Egész éjjel nem hallgat el a csillagok beszéde. Érti? Mondja, Mr. Henderson, sok alkoholt fogyasztott életében? Az arca bizony sokról regél. Az orra különösen. Nincs ebben a kérdésben, higgye meg, semmi személyeskedés. Sok mindenen lehet változtatni. Mindenen persze nem, de nagyon-nagyon sokon. Az ember új egyensúlyra találhat, testére szabott egyensúlyra. Olyanra, amilyen Caruso hangja, lemezről hallottam, sosem kopott meg, mert olyan természetesen áradt, mint a madáré. Mellesleg szólva, engem ön nagyon emlékeztet valami más állatra. De mire?

Erre nem szándékoztam válaszolni. Különben a hangszálaim is úgy összeragadtak, mint a szétfőtt spagetti.

- Csakugyan! Ez az egész, hatalmas test! - mondta. Még mindig ugyanaz a gondolat foglalkoztatta.

Végül valahogy megjött a hangom, és megkérdeztem:

- Meddig maradjak még így?

- Állandóan figyelem - válaszolta. - Nagyon fontos, hogy legalább valami oroszlánt érezzen magában már az első próbálkozásnál is. Kezdjük a bömböléssel!

- Mit gondol, nem fogom fölizgatni vele?

- Dehogy izgatja. Most jól figyeljen, Mr. Henderson, képzelje oroszlánnak magát! Igazi oroszlánnak.

Elbődültem.

- Ne így, uram! Kérem, nagyon szépen kérem, az én kedvemért! Igazi bömbölést halljunk! Eressze ki a hangját! Ez elég rekedten szól. Mondtam már, hogy a tudatos énje nem akarja megadni magát. Hát képzelje azt, hogy ön előtt a zsákmány! Ellenséget riaszt el. Morgással kezdje!

Ha már ennyibe belevitt a fiú, nem hátráltam meg. Nem maradt választásom. Muszáj volt. Teli torokból fölhorkantam. Kétségbeesetten.

- Bátrabban, bátrabban! - unszolt türelmetlenül. - Atti így észre sem veszi, ez meg sem közelíti az igazit!

Jobban rákapcsoltam.

- És nézzen haragosan közben! Bömböljön, bömböljön, bömböljön, ahogy a torkán kifér! Ne féljen! Feledkezzen meg magáról! Vicsorogjon félelmesen! Érezze oroszlánnak magát! Ereszkedjen jobban a mellső mancsára! Emelje fel a farát! Fenyegessen, riasszon el engem innét! Nyissa tágra azt a pompás, konfúzus szemét! Nagyobb hangot! Erősebben, rajta, de azért tovább is indulat feszüljön benne! Még hangosabban! Most a kezével támadjon, a mancsával! Pofozzon, piff-puff! Utána hátrahőköl! Na, még egyet . . . üssön, üssön, üssön, üssön! Dühödten! Törjön ki a vadállat önből! Majd később visszazökken megint az emberségbe, de most egy pillanatra vesse bele magát mindenestül!

Átvedlettem vadállattá. Beleadtam mindent, minden keserűségem benne szólt abban a bömbölésben. A levegőt a tüdőm szolgáltatta, de a hang a lelkemből szakadt ki. Torkom fölhorzsolódott a bömböléstől, sajgott a szám zuga tőle, és mint valami kontrabasszus orgonasíp szavával, úgy telt meg hirtelen hangommal a verem. Benne volt a szívem, benne volt minden dobbanása. Eddig jutottam hát. Ó, Nabukodonozor! Hogy megértettem egyszerre Dániel jövendölését! Mert hiába volt karmom, szőröm, az a néhány fogam, hiába tört ki a szenvedélyes üvöltés belőlem, mindezek után is maradt még valami bennem. Emberi vágyam volt az a végső maradék.

A király viszont lelkesedett, ünnepelt, kezét dörzsölte, arcomat leste.

- Nagyszerű, Mr. Henderson! Kitűnő, kitűnő! Ön pontosan az az ember, akit mindig is sejtettem önben! - ütötte meg a fülem az ujjongása, mikor kifúlva elhallgattam. “Most már végigcsinálom - gondoltam magamban a porban meg az oroszlánganéjban kuporogva -, végig én, ha már itt tartok!" Beleadtam hát mindent, és majd kibömböltem a tüdőm. Valahányszor kinyitottam gúvadt szemem, magam mellett láttam örvendezni a nagy kalapú királyt, az oroszlánnőstény pedig az állványon ült, mintha színaranyból öntötték volna, s onnét bámult rám.

Mikor már nem bírtam tovább fokozni, arcra buktam. A király azt hitte, elájultam, fogta a pulzusom, és veregette az arcom.

- Na, na, kedves jó barátom l - Kinyitottam a szemem, s megkérdezett: - Jól van már? Egészen megriasztott. A sternumtól fölfelé előbb vörös lett, aztán valósággal elfeketedett az arca.

- Kutya bajom. Hogy ment?

- Csodás volt, Henderson testvérem! Higgye meg, nagyon jót tesz majd! Most elvezetem Attit, hadd pihenje ön ki magát. Előszörre ez épp elég.

Együtt üldögéltünk még, s beszélgettünk az emelvényen, miután a király Attit bezárta a túlsó részbe. Dáfu bizton számított rá, hogy Gmilo, az oroszlán, hamarosan fölbukkan. A közelben látták. Akkor aztán elengedi majd a nőstényt, mondta, s azzal vége a Bunammal minden ellentétnek. Ezzel megint át is tért a test és lélek összefüggésére.

- Minden azon múlik, hogy jó-e a minta az agykéregben. Mert az a lényeges, hogy elég emelkedett-e a belső képünk önmagunkról. Amilyen ez a kép, olyan a legény is. Más szóval, olyan az ember testileg, amilyen lélekben. Ilyen értelemben csakugyan mindegyikünk önmaga szobrásza-festője. A testet, arcot titokban a lélek festi, az dolgozik, hat az agykérgen és az életenergia áramát szabályozó három-négy agykamrán keresztül. És ez magyarázza, mi izgat engem annyira, Henderson-Szungo - mondta. Mert közben csakugyan heves izgalom fogta el. Hadonászott. Mindjobban begurult. Én már egész beleszédültem az igyekezetbe, hogy szárnyalásával lépést tartsak. Az pedig kutyamód elkeserített, ami az elméletéből következik. Hogy ha én vagyok a tulajdon orrom, homlokom, kövér, görnyedt testem, szörnyeteg karom és ujjam festője, akkor közönséges bűntényt követek el önmagam ellen. Mert mit művelek? Én biggyesztem rá az emberiségre ezt az elfuserált dudort. Ó, a keservit! Hát mikor lesz szíves végre elragadni engem a halál, mikor tünteti el a világból a tévedéseknek ezt a gigászi kollekcióját?! “A disznó az - döbbentem rá egyszerre -, a disznó! Ami neki az oroszlán, az nekem a disznó. Ó, hogy döglenék meg!"

- Nagyon elgondolkozott, Henderson-Szungo.

Majdnem megutáltam abban a pillanatban a királyt. Rájöhettem volna rég, hogy nagyszerűsége nem stabil, hanem akárcsak az omlatag, vörös palota, bizonytalan alapon áll.

Újabb előadásba kezdett. Azt mondta, hogy a természet talán mindig lelki alkatot jelent. Nem egészen értettem, mit akar vele. Az izgatta, őt, hogy a lelketlen tárgyaknak vajon nincs-e alkatuk, lelkiségük. Szerinte Madame Curie írt valahol a madárrajszerűen felkelő béta-részecskékről.

- Emlékszik? - kérdezte. -A nagy Kepler még azt hitte, hogy az egész planéta alszik, fölébred és lélegzik. Vajon csak a levegőbe beszélt volna? Mert különben az emberi lélek csatlakozna a Mindentudóhoz, hogy egy bizonyos művet hozzon létre. A fantázia révén. - Aztán sorolni kezdte, hogy ehelyett miféle szörnyetegek sorát produkálta az emberi képzelet. - Már mindet elhelyeztem - mondta -, az említett típusok: az étvágy, a haláltusa, a végzetes hisztérika, a harcos koldus, a vastagbőrű elefánt, a röhögő fakutya, a nemző nulla meg a többi közé. Gondolja csak el, mi minden kerülhetne ezek helyébe, ha más képet formál a fantázia! Hány egészséges, pompás, mulatságos fajta, mennyi szépség, jóság, édes arc és nemes jellem! Jaj, mi minden! A lehetőség kiált, követel, hogy kapaszkodjunk föl a csúcsokig. Ön is ilyen csúcs lehetne, Mr. Henderson-Szungo.

- Én? - kérdeztem, még mindig tulajdon bömbölésemtől csengő füllel. Lelkem égboltja korántsem volt tiszta, bár se alacsony, se fekete felhő nem ült rajta.

- Látja - mondta Dáfu -, ön azért jött hozzám, hogy a grun-tu-molani-ról beszélgessünk. De mit ér a grun-tu-molani, ha egy csomó tehén alkotja a hátteret hozzá?

Disznót kellett volna mondania.

Ezért most már hiába szidom Nicky Goldsteint. Nem ő tehet róla, hogy zsidó, és hogy azt mondta, nercet fog tenyészteni a Catskill-hegységben, én meg rávágtam, hogy akkor én disznót tenyésztek. A végzet ennél sokkal bonyolultabb. Engem már időtlen idők óta disznókra ítélt, mikor Goldsteinnak még színét se láttam. Két foltos hasú, mogorva, vörös, szemre rozsdás, selymes szőrű, de tűhegyes, szűrős sörtéjű emse, Hester és Valentine mindig a nyomomban járt.

- Ne engedd őket a kocsiúton kóricálni - figyelmeztetett Frances.

Akkor mondtam azt neki:

- Jobb lesz, ha nem bántod őket. Azok az állatok valósággal hozzám nőttek.

Vajon csakugyan úgy hozzám nőttek? Nem tudtam rászánni magam, hogy kirukkoljak Dáfunak a dologgal, és nyíltan megkérdezzem: látja-e rajtam a disznók hatását? Csak titkon vizsgálgattam magam, tapogattam a pofacsontom. Úgy állt ki, mint fatörzsön a gomba, mely ha széttörik, belül szalonnafehér. Ujjam a sisak alatt továbbhaladt a pillámra. A disznónak csak fölül van szempillája. Nekem akad ugyan alul is, de nagyon gyér és kurta. Gyerekkoromban olyan akrobatának készültem, mint Houdini, és fejjel lelógva az ágy végéről szempillámmal próbáltam a leszórt tűt fölszedni a padlóról. Mert Houdininak az is ment. Nekem sose, de akkor még a pillám nem volt rövid. Azóta nagyot változtam. Minden változik. Sorsunk a változás. Mindenképp el kell jönnie. De vajon hogyan? A király szerint a belső képnek megfelelően. Erre tapogatni kezdtem a pofázmányom, az ormányom, s nem mertem lenézni, nem akartam látni, mi mindenem nőtt. Sonkám. Mindenféle belsőségem, egy egész üstre való. Kövér, hengeres törzsem. Mintha röfögés nélkül már lélegzeni se tudnék. Barátom! Orromra, számra nyomtam a kezem, és kínzottan néztem a királyra. De ő meghallotta a torkomban a hangszálak rezgését, s megkérdezett:

- Miféle furcsa hangot ad, Henderson-Szungo?

- Maga szerint mihez hasonlít, királyom?

- Nem tudom. Nem valami állatot utánoz? Különös, milyen jó a színe a nagy megerőltetés után.

- Pedig nem érzem valami jól magam. Nem vagyok az ön fogalma szerinti csúcslény. Ezt maga is ugyanolyan jól tudja, mint én.

- Ön hatalmas és eredeti képzelet műve, bár egy kissé korlátok közé szorított képzeleté.

- Annak lát? - kérdeztem.

- Amit én látok, az roppant vegyes valami. A testéből fantasztikus elemek verekedték napvilágra magukat. Kóros kinövések. Ön féktelen erők kivételes keveréke. - Sóhajtott egyet, és nyugodtan mosolygott rám, egyszerre fokozottan nyugodt lett. így folytatta: - Az ember nemcsak nyavalyás szavakkal beszél. Annyi más eszköze is van, amivel hat. Amivel közöl. És mind más. Milliónyi olyan apróság, hogy az se veszi észre, akire hat. A derék, tiszta ész igyekszik, de ugyan ki képes helyes ítéletre? Negatív és pozitív elemek feszülnek egymásnak, mi meg csak bámulhatjuk őket, kíváncsian vagy könnyes szemmel. Az ember néha szeretne már olyan tiszta esetet látni, ahol angyal keselyűvel csap össze. Szemünket az égre szegezzük, fölcsillan az orrunk. De az arc és a test a lélek könyvének tudós és megértő olvasója előtt áll csak nyitva.

Egyet-egyet röffenve, hümgetve néztem rá.

- Figyeljen jól, Szungo - mondta -, megmondom, mi az én szilárd meggyőződésem. - Nagyon figyeltem, mert azt reméltem, hogy én is meríthetek majd egy kis reményt belőle. - Fajunk sorsa bizonyítja, hogy az egyik emberi fantázia a szó szoros értelmében a másik nyomába lép. Egyik sem álom. Nem puszta álom. Azért nem puszta álom, mert a maga sajátos módján mind valóságos. A malindi iskolában átolvastam az egész Bulfinch-mitológiát. És az a véleményem, hogy az sem puszta álom. Nem. Madarak repültek, hárpiák repültek, angyalok repültek, Daidalosz meg a fia ugyancsak repült. És lám, ez már nem álom, nem mese tovább, hanem a szó szoros értelmében repülés. Ön is repült ide, Afrikába. Minden emberi produkciónak egy és ugyanaz az eredete, örökké. A fantázia elemi erő. Hát nem képes egymaga teljesen kiforgatni magából az embert? Fantázia, fantázia és megint fantázia! Abból lesz a valóság. A fantázia tart fenn, a képzelet gyúr át, ez vált meg! Látja - mondta -, én itt ülök, Afrikában, s a magam módján ennek a gondolatnak szentelem magam, legjobb képességem szerint, teljes meggyőződéssel. Hogy a homo sapiens, amit elképzel, lassanként azzá is tudja formálni magát. Jaj, Henderson, de örülök, hogy itt van velem! Úgy vágytam vitapartner után! Szellemi társ után! Ön itt nekem igazi istenajándéka.

 

 

A palota körül maszatos dísz- és sziklakert terült el. Görcsös, bütykös, tüskés, satnya fák lézengtek benne. Meg virágok, azok is a Szungo hatáskörébe tartoztak. Telenőtték a homorú, fehér kőtányérokat, s nőim öntözték őket. Piros szirmuk a napon majd kicsattant a gömbölyűségtől. Tulajdon bömbölésemtől teljesen kiborulva kerültem föl nap nap után a veremből, torkom reszelt, fejem lázban főtt, szemem nedves koromként feketéllett, inam elernyedt, s különösen a térdem gyengült el, az remegett folyton. Ehhez már csak a nap heve hiányzott, hogy valósággal lábadozó betegnek érezzem magam. Tudják, milyen az, mikor halálos nyavalyából épül föl az ember. Furán érzékeny, mélázva jár-kel, nagyokat sóhajt, szentimentális lesz, és minden zugban valami szépet fedez föl. Így bóklásztam én is a tekintetek kereszttüzében, így hajoltam a virágokra, sütöttem le csüggedten lucskos koromszemem az ázott földdel teli, egybekövesült kavics-miacsuda fölé, szagolgattam a virágot, fújtattam nagyokat röffenve, nehézkesen vonszolva magam, a veríték gyöngyözött rólam, leverten sóhajtoztam, s a Szungo bugyogója a lábamhoz, a hajam meg a fejemhez tapadt, az utóbbi különösképp hátul, ahol éktelenül megnőtt. A rendesnél gyapjasabb, fekete merinói birkafürtök göndörödtek a fejemen, koromfeketék, és majd lelökték hátukról a sisakomat. Úgy látszik, támaszait váltani kezdő lelkem a szó szoros értelmében arra stimulált, hogy merőben más emberré váljak.

Mindenki tudta, honnét jövök, és azt hiszem, bömbölni is hallottak. Ha én hallhattam Attit, ugyanúgy hallhattak ők is engem, így általános figyelem központjában, a magam és a király ellenségeinek vigyázó szeme előtt csoszogtam ki a kertbe, előttük szagolgattam a virágot. Nem mintha lett volna illata. Csak színe volt. De az annál több: lármásán zúdult rám, s Romilaju folyton a nyomomban járt, hogy szükség esetén támogasson.

(- Mit szólsz ehhez a virághoz, Romilaju? Pokolian kiabál, mi? - mondogattam neki.)

Akkoriban az oroszlánnal való érintkezés miatt mindenki leprásnak, közveszélyesnek tartott, de ő nem húzódott el tőlem, s a háttérbe se vonult, hogy a bőrét mentse. Nem hagyott el. És mert a hűséget mindennél többre tartom, ezt azzal próbáltam kimutatni, hogy fölmentettem őt minden kötelezettségétől.

- Igaz barát vagy - mondtam neki. - Többet érdemelsz annál a vacak dzsipnél. Adok majd ráadásnak még valamit.

Megsimogattam bozontos fejét (egész püffedtnek éreztem a kezem, minden ujjamat egy-egy jamgyökérnek), aztán fújrattam, szuszogtam vissza a lakosztályomba. Ott lepihentem. Kibömböltem aznapra minden szuflát magamból. A csontom is kiszikkadt az erőlködéstől, kiapadt belőle a velő. Szuszogva, nyögve hevertem az oldalamon, előttem nagyra fújt hólyag: a hasam. Néha úgy tűnt, hogy egész öles testem patától sisakig azt a pettyes hasú, tört agyarú, közismert pofás jószágot formázza. Belül a szívemen, persze, emberi érzés ömlik el, de kívül, mondhatni a külső burkon, ott viselem az élet minden bizarr csúfságát, torzulását.

Hogy az igazat megvalljam, nem bíztam meg teljesen a király tudományában. Odalent a veremben, míg én a poklok poklát jártam, ő hűvösen, nyugodtan, szinte közönyösen nyújtózott el. Mondogatta, milyen békesség fogja el az oroszlánnőstény mellett. Néha, mikor leckém végeztével hármasban együtt hevertünk az emelvényen, megjegyezte:

- Roppant pihentető ez. Én szinte lebegek. Ragadja meg az alkalmat, próbálja ki . . .

Én előzőleg majd elájultam az izgalomtól, és korántsem tartottam még a lebegésnél.

Minden fekete és borostyánsárga volt lent, a veremben. Sárgálltak már maguk a kőfalak is. Meg a szalma. Meg a trágya. A kénsárga por. Az oroszlánnak a gerinc sötét vonulatától fokozatosan fakult bundája a mell terrakottájáig és a has fehérbors-színéig, comb közt pedig sarkvidékként fehérlett. De az állat csánkja már fekete volt. Szemét is fekete gyűrű vette körül. És olykor hússzaga volt a leheletének.

- Próbáljon oroszlánabbá válni - unszolt Dáfu, és én próbáltam. Hendikepjeim láttán biztatott, hogy szépen haladok. - Csak a bömbölése fojtott még mindig. Érthető is, hiszen annyi mindennek ki kell még önből tisztulnia - mondogatta. Márpedig tudják maguk is: ez nem volt üres beszéd. Elviselhetetlen lett volna végignéznem önnön ugrabugrálásomat, hallanom tulajdon hangom. Romilaju megvallotta, hogy hallott bömbölni, hát a többi bennszülöttől se vehette zokon az ember, ha azt hiszik, hogy fekete mágia vagy egyéb terhére rótt praktikák terén készülök beugrani Dáfu szerepkörébe. Amit a király hévnek nevezett, az valójában (nem tehetek róla) egész földi vándorlásomat a születéstől Afrikáig összegző jajgatás volt, még bizonyos szavak is belecsúsztak a bömbölésbe, mint például “Isten!", “Segítség!", “Uram, irgalmazz!", csak éppen, “Sööögitsööög!", “Uuurgololmooozz!" alakban. Különös, hogy milyen frázisok ugrottak be. “Au secours!": ez “szöku-u-u-ur"-nak hangzott, és az is szerepelt, hogy “De profu-u-undis!", na meg egy-egy foszlány a Messiás-ból (Őt nem becsülték, megvetették, a kínok, szenvedések emberét stb.). Néha akaratlanul franciára áll a szám: arra a nyelvre, amelyen annak idején az én kis Francois barátomat szekíroztam a nővérével.

Én hát bömböltem szorgalmasan, a király pedig közben úgy karolt az oroszlánnősténybe, mintha díszelőadáson ülnének együtt az operába. Atti bundája pont az alkalomhoz illett. Tíz-tizenkét halálos nekiveselkedés után egyszerre homályosulni kezdett előttem minden, agyam sötétbe borult, karom, lábam fölmondta a szolgálatot.

Dáfu némi pihenő múltán mindig újra próbáltatott. Igen nyájasnak mutatkozott egy-egy menet után. Megkérdezte:

- Ugye, máris jobban érzi magát, Mr. Henderson?

- Jobban, igen.

- Könnyebbnek is?

- Persze, felség, könnyebbnek is.

- Nyugodtabb?

Azzal megint rákezdtem a horkantó hangra. Egész bensőm rázkódott tőle. Arcom tüzelt, henteregtem a mocsokban, aztán fölültem, hogy megnézzem egy kicsit társaimat.

- Indulatai?

- Fortyognak, mint a katlan, felség, akár a jól fűtött katlan.

- Úgy látom, önnek egy egész élet csődtömegétől meg kell még szabadulnia. - Aztán szinte sajnálkozva tette föl újra meg újra ugyanazt a kérdést: - Még mindig fél Atti tól?

- Már hogy a fenébe ne félnék. Szívesebben ugranék ki repülőből. Attól félennyire se félnék. A háborúban ejtőernyősökhöz kértem magam. Gondolja csak meg felség, valószínűleg ma is ki tudnék ugrani vagy négyezer-ötszáz méter magasból, nagyobb baj nélkül, ebben a bugyogóban.

- Remek a humora, Szungo.

Egyvalami tökéletesen hiányzott belőle: amit mi civilizáltságon értünk.

- Szerintem hamar rá fog jönni az ízére, mit jelent oroszlánnak lenni. Érzéke, az van hozzá, tudom. De mondja, még mindig ellenáll a régi énje?

- Őrültül! Erősebben érzem a régi énem, mint valaha - feleltem. - Folyton azt érzem. Félelmetes, hogy ül még mindig rajtam. - Közben köhécseltem, csoszogtam kétségbeesetten. Mintha negyedfél mázsát hurcolnék . . . elefántteknős módra. A hátamon.

- Javulás előtt néha egy kicsit még tovább romlik az állapotunk - mondta, s azzal mesélni kezdett a klinikán, orvostanhallgató korában látott betegségekről, én pedig igyekeztem őt magam elé képzelni a medikusok fehér köpenyében, fehér cipőjében az emberfoggal ékített bársonykalap és selyempapucs helyett. Átölelte az oroszlán fejét, rajtam függött az állat húsleves-sárga szeme, abban a gyémántkarcolásra emlékeztető bajuszban pedig volt valami olyan vérfagyasztó, hogy még Atti bőre maga is visszahőkölt, behorpadt tőle a szálak tövénél. Vérszomjas ez a nőstény. Ilyen vérszomjjal mit kezdjen az ember?

Ezért éreztem magam a pincéből jövet mindig olyan furcsán a kőmicsodás, piros virágos udvar perzselő fényén. Horko bridzsasztalát az ernyő alatt megterítették már ebédre, de én elvonultam előbb pihenni egyet, szuflát gyűjteni, s ilyenkor azt gondoltam magamban: “Úgy látszik, minden pasasnak megvan a maga külön Afrikája. Vagy ha tengerre száll, a maga külön óceánja." Már úgy értve, hogy amilyen viharos az egyéniségem, olyan viharos lett az Afrikám is. Ezzel persze nem akarok olyat állítani, mintha a világ csak az én kedvemért volna. Nem, én tényleg a tényekben hiszek. Ez köztudomású.

Napról napra nyilvánvalóbb lett, hogy mindenki tudja, hol töltöm a délelőttöt, s ez aggasztott már - úgy fújtatok elő onnét, mint a sárkány: tán azért hív le a király, hogy együtt toljunk ki a Bunammal, és forgassuk föl a törzs egész vallását. Legalább Romilaju értse meg, hogy nem űzünk Dáfuval semmiféle gonosz praktikát.

- Nézd, Romilaju - mondtam neki -, a király véletlenül egész értelmes fickó. Csak nem lett volna szabad visszajönnie ide, és az asszonyok kegyére bíznia magát. De megtette, mert azt remélte, hogy áldást hoz vele az egész világra. Pedig az ember csinálhat akárhány marhaságot, csak ne találjon ki ideológiát hozzá, mindig megbocsátunk neki. De ha ideológiai alapon teszi, amit tesz, akkor mindenki rámászik. Hát így állunk a királlyal. Nem bánt ő engem egy ujjal se, öregem. Az a nagy ordítozás, persze, gyanús, de ne ugorj be! Azokat a hangokat én a magam jószántából adom. A pofám színe meg attól ilyen pocsék, hogy valami kórság bujkál bennem. Örökké lázam van, folyton gyulladt az orrom meg a torkom. (Rhinitis talán?) A királytól kapok rá nyilván orvosságot, ha kérek tőle, de nem akarok szólni neki.

- És ön nem tételez fel semmi rossz, urom?

- Ne érts félre. Az emberiségnek ma nagyobb a szüksége ehhez a királyhoz hasonló pasikra, mint valaha. Kell, hogy jöhessen változás! Mert ha nem, akkor mindannyiunknak lőttek.

- Igen, urom.

- Akármilyen hülyék is állítólag az amerikaiak, azok benne vannak minden nagy vállalkozásban. Nemcsak én. Gondolj a protestantizmusra, az alkotmányra, a polgárháborúra, a kapitalizmusra és a Nyugat meghódítására. Minden nagyobb próbát megálltak, minden nagy győzelmet kivívtak már az én időm előtt. Csak a legeslegnagyobb probléma maradt meg: szembefordulni a halállal. Ezzel is kezdenünk kell valamit. Nem pont nekem. A háború óta milliószám vágtak neki amerikaiak, hogy megmentsék a jelent és földerítsék a jövőt. Esküszöm, Romilaju, épp ilyen pasik, mint én, ilyenek járnak Indiában, Kínában, Dél-Afrikában és mindenütt. Mikor eljöttem hazulról, akkor közölt az újság interjút egy Muncie-ból jött zongoratanárral, aki buddhista szerzetesnek ment Burmába. Látod, ez az! Én is lelki pasi vagyok. S az én amerikai nemzedékem született arra, hogy kimenjen a világba, hogy ott próbáljon rátalálni az életbölcsességre. Az ám! Különben mi a fenét keresnék én itt?

- Nem tudom, urom.

- Nem vagyok hajlandó beletörődni a lelkem halálába.

- Én metodista, urom.

- Tudom, de azzal én semmit sem érek, Romilaju. Kérlek, ne próbálj megtéríteni. Elég a bajom anélkül is.

- Én nem piszkál önt, urom.

- Tudom. Te mellettem állsz a próbatétel óráján, az Isten áldjon meg érte. Magam pedig ott állok Dáfu király mellett, míg el nem fogja az apját, Gmilót. Ha én egyszer összebarátkozom valakivel, Romilaju, annak igaz barátja vagyok. Tudom én, mi az, önmagunkba temetett hullaként heverni. Ezt az egyet megtanultam, pedig elég nehéz a fejembe verni valamit. Hát én mondom neked, pompás ember a király. Bár el tudnám lesni a titkát.

Erre ő, a ráncos képén fénylő hegeket (korábbi vadember voltának jeleit) viselő Romilaju, akinek szelíd, barátságos szemében fény bujkált (de nem a levegőég fénye, mert abból az alacsony homlokot ananászpálma-ernyőként benőtt bozonton ugyan egy szemernyi sem hatolt át), ez a derék Romilaju tudni kívánta, miféle titkot próbálok kivenni Dáfuból.

- Valahol ott a titka - magyaráztam -, hogy ennek a fiúnak meg se kottyan semmilyen veszély. Gondold meg, mennyi mindentől kellene félnie, és közben figyeld, hogy heverészik azon a pamlagon. Ilyet még nem pipáltál. Van neki odafönt egy ósdi, zöld pamlagja, száz éve még nyilván elefántok hordozták a hátukon. De ahogy az a fiú fekszik rajta, Romilaju! Az aszonyok meg a gondolatát is lesik. Csak azért mellette, az asztalkán, ott a két koponya, amit az esőcsináló-szertartásnál használt: egyik az apjáé, másik a nagyapjáé. Nős vagy te, Romilaju? - kérdeztem.

- Igen, urom, vagyok nős kétszer. De most van csak egy feleség.

- Érdekes, akárcsak nekem. És öt gyerekem van, a két kisfiúval, a négyéves ikrekkel együtt. Hatalmas, szép szál nő a feleségem.

- Én hat gyerek.

- Izgulsz értük? Hát bizony, vad még ez a földrész, itt nincs mese. Még én is folyton azon izgulok, hogy a két pocok el talál kódorogni az erdőre. Kutya kéne melléjük . . . jó nagy kutya. De most már úgyis városban lakunk majd. Iskolába fognak járni. Meg is írom a feleségemnek, Romilaju, te viszed el a levelem Baventaiba, ott adod föl. Ígértem egy kis baksist, öreg fiú, nesze, itt van, ezek meg itt a dzsip papírjai, átírva a te nevedre. Bár magammal vihetnélek vissza, az Államokba, de hát neked is van családod, sajnos, nem megy. - Nem sok nyoma látszott a képén, hogy örül az ajándéknak. Még a szokottnál is keservesebb ráncokba húzódott, én meg olyan jól ismertem már, hogy azonnal ráripakodtam: - A fenébe, te, fiú, mit nyeled itt nekem a könnyed! Mi van ezen bőgnivaló?!

- Ön veszélyben, urom - felelte.

- Abban hát. De az ilyen magamfajta kelletlen fickót keményebben zabolázza az élet. Ez jár az akadálytól riadozó, kitörő lónak, Romilaju. Mi baj, öreg, nagyon riasztó a pofám?

- Igen, urom.

- Nekem mindjárt az orromra van írva, amit érzek mondtam. - Ilyen a természetem. Téged az a női fej izgat, amit mutattak, mi?

- Ők téged megöl, lehet? - kérdezte Romilaju.

- Oké. Csapnivaló, rossz színész a Bunam. Az a skorpió. De ne felejtsük, hogy én viszont Szungo vagyok itt. Mit gondolsz, Mumma nem véd engem? Az én személyem ezeknél nyilván szent és sérthetetlen. Amellett meg két hóhér se volna elég nekik az ötvenhatos nyakamhoz. Haha! Sose fájjon miattam a fejed, Romilaju! Amint elintézem a dolgom a királlyal, ahogy segítettem neki elfogni a papáját, máris indulok utánad, Baventaiba.

- Kérem Isten, tesz hamar.

Mikor a Bunamot említettem a királynak, ő csak nevetett:

- Amint elfogtam Gmilót, tökéletesen ura vagyok a helyzetnek.

- De az az állat még kint randalíroz, gyilkol a szavannán - mondtam neki -, maga meg úgy tesz, mintha már itt tudná bent, ketrecben.

- Az oroszlán általában nem hagy el bizonyos körzetet felelte. - Gmilo itt él a közelben. Bármelyik nap fölbukkanhat. Menjen csak, írja meg az asszonykának azt a levelet nevetett föl rám Dáfu basszus hangon, zöld pamlagjáról, pucér asszonyai fekete tömegéből.

- Még ma írok neki - mondtam.

Lementem hát ebédelni a Bunammal és Horkóval. Horko, a Bunam meg az utóbbi fekete bőrös segédje már mindig ott várt a bridzsasztalnál, az ernyő alatt.

- Uraim . . .

- Aszi Szungo - köszöntöttek mindannyian.

Folyton az járt az eszemben, hogy ezek hallanak bömbölni, és nyilván érzik a verem oroszlánbűzét is rajtam. De rá se rántottam. A Bunamnak, ha nagy ritkán felém tekintett, komor volt a nézése. “És ha én kaplak el téged előbb?! - gondoltam magamban. - Az ilyet senki se tudhatja előre. Jobb lesz, ha csínján bánsz velem." Ugyanakkor Horko változatlanul szívélyes volt, kidugta piros nyelvét, és farönk-csuklójával úgy rátehénkedett az asztalkára, hogy az csak úgy roskadozott a súlyától. Az ármány légkörében üldögéltünk az ernyő áttetsző selyme alatt, közben komédiások ugrabugráltak előttünk kint a napon, lábak cikáztak elő, és tűntek el ismét a díszöltözet redői közt, mert Horko kísérete tánccal szórakoztatott bennünket, az öreg muzsikus húzta hozzá a talpalávalót inga forma csellóján, mások meg doboltak, trombitáltak a palota kővé meredt, fehér agytekervénnyel és a beletömött televényen pirosló virággal díszített kertjében.

Ebéd után a mindennapos vízceremónia következett. A pózna mély nyomával vállon bélyegzett, görnyedező nők végigcipeltek az utcácskákon, melyeken a járó-kelő lábak nyomán finom porrá omlott a legkisebb göröngy is. Hátam mögött árván bufogott a dob, mintha arra figyelmeztetne mindenkit, hogy térjen ki messze ennek a Hendersonnak, ennek az oroszlán fertőzte Szungónak az útjából. A kíváncsiság azért kihajtott még néhány nézőt, de korántsem annyit, mint azelőtt, és tülekedni se tülekedett már senki, hogy egyénileg fröcsköltesse meg magát a hóbortos esőkirállyal. így aztán, mikor fölértünk a trágyadombra, melyen a bíróság székelt, már csak én ragaszkodtam ahhoz, hogy mégis lábra kecmeregjek, és jobbra-balra spricceljek egyet. Ezt sztoikus egykedvűséggel fogadták. A karmazsin köpenyes bíró olyan pofát vágott, mint aki azon helyben lefogatna, ha tehetné. De azért semmi se történt. A fölpeckelt szájú vádlott odaszorította képét a cölöphöz, melyhez hozzákötözték.

- Remélem, megnyered a pöröd, pajtás - mondtam neki, azzal már szálltam is vissza a függőágyamba.

Délután ezt írtam Lilynek:

“Szívem, biztosan aggódtál értem, bár azt hiszem, eddig is tudtad, hogy élek."

Lily állítja, hogy mindig tud róla, hol vagyok. Ez a szerelmes asszony sajátos megérzése nála.

“Látványos volt a repülés idefelé."

Mintha ékkő belsejében lebegett volna az ember.

“Mi vagyunk az első nemzedék, aki a felhőket mindkét oldalról látja. Büszkék lehetünk rá! Azelőtt az álmunk csak fölfele vitt. Most visz már föl is, le is. Ettől valaminek valahol meg kell változnia. Nekem az egész élmény olyan volt, mint az álom. Tetszett Egyiptom. Mindenki alapvetően fehér rongyokban. Levegőből olyannak hatott a Nílus torkolata, mint bojt a kötél végén. A völgy helyenként zöld, másutt sárga. A vízesésekben szódavíz bugyborékol. Ahogy leszálltunk már bent, Afrika mélyén, és Charlie-val végigparádéztunk az úton, az bizony közel sem olyanra sikerült, mint amiért eljöttem hazulról." Már amikor az öregasszony házába lépve megláttam azt a pusztító ragályt, rájöttem, hogy vagy összeszedem magam, vagy én is csúfosan végzem. “Charlie nem oldódott föl Afrikában. Én elolvastam R. F. Burton Első lépések Kelet-Afrikában-ját meg Speke Napló-ját, és semmiben sem egyezett a véleményünk, így aztán különváltunk. Burton nagyon sokra tartotta magát. Kitűnően értett a tűzhöz, a kardforgatáshoz, tudott mindenki nyelvén. Olyasféle egyéniségnek képzelem, amilyen Douglas MacArthur tábornok: teljes tudatában önnön történelmi szerepének, s arccal örökké a klasszikus Róma és Görögország felé. Nekem, a magam részéről, más útra kellett térnem, mert én már minden civilizált mértékkel kész vagyok. Egyébként is a zsenik különösen szeretik a köznapi életet."

Ahogy visszakerült Angliába, Speke kiloccsantotta az agyvelejét. Ettől az életrajzi adaléktól megkíméltem Lilyt. Zsenin pedig olyanokat értek, mint Platón vagy Einstein. Einsteinnek csak világosság kellett, semmi más. Kívánhatott ennél közönségesebbet?

“Akadt itt egy Romilaju nevezetű fickó, azzal kölcsönösen összebarátkoztunk, bár ő eleinte félt tőlem. Kértem, mutasson nekem valamit Afrika civilizálatlan részéből. Kevés ilyen maradt már. Mindenfelé modern kormányok, művelt osztályok támadnak. Magam is találkoztam afrikai uralkodócsaládnak ilyen művelt tagjával, most meg pont egy olyan király vendége vagyok, aki majdnem orvosdoktor. Persze én messze letértem a járt útról, az kétségtelen, és ezt Romilajunak (csodálatos pasi!) meg közvetve magának Charlie-nak köszönhetem. Bizonyos értelemben félelmes élmény, még most is az. Néha mint hal a buborékot, olyan könnyen lehelhetném ki a párám. Tudod, Charlie tulajdonképp nem szar ember. Csak nem kellett volna nászutasokhoz csatlakoznom. Ötödik keréknek. A neje meg olyan baba - tipikus Madison Avenue -, aki divatból huzatja ki a zápfogait (hogy beessen a képe)."

De ha jobban visszagondolok, tudom: a fiatalasszony soha az életben nem bocsátja meg nekem, hogy úgy viselkedtem az esküvőn. Násznagy voltam, őrült szertartásosan folyt minden, és nem elég, hogy nem csókoltam meg, de valahogy én sodródtam be vele édes kettesben Charlie helyett templom után a kocsiba, mikor a Gemignano-étterembe mentünk. Kottatekercs nyomta ki a belső zsebem - Mozart Török rondó-ja, két hegedűre. Holtrészeg voltam, nem is tudom, mit műveltem a hegedűórán. Viszont a Gemignanónál végleg kibírhatatlan lettem. “Mi ez, parmezán vagy juhtúró?!" méltatlankodtam. Azzal odaköptem az egészet az abroszra, és belefújtam az orrom a selyemsálamba. A keservit a memóriámnak, hogy ilyen jól elrakott mindent!

“Küldtél a nevemben nászajándékot? Muszáj adnunk valamit. Vegyél nekik valami pecsenyekést, az isten szerelmére! Érts meg: sokkal tartozom Charlie-nak. Nélküle talán a sarkvidékre megyek, az eszkimók közé. Pedig óriási ez az élmény itt, Afrikában! Ebben aztán van erő, van kockázat, ez valami! De érettebb is lettem húsz nap alatt húsz egész esztendővel."

Lily nem volt hajlandó velem aludni a jégkunyhóban, de én azért tovább folytattam a sarkvidéki tréninget. Hurokkal fogtam néhány nyulat. Dárdavetést gyakoroltam. A könyvek leírása nyomán fabrikáltam szánt magamnak. Négy-öt réteg fagyott húgy kell a talpra, és úgy siklik a havon, mint az acél. Biztos, hogy elérem a Sarkot. Csak azt nem hiszem, hogy sikerül meglelnem, amit ott kerestem. Akkor aztán mást se hall az egész föld, mint észak felől az én toporzékolásomat. Mert ha én nem találom a lelkem egyensúlyát, attól fölfordul a világ.

“Itt turista nem jár, így én se vagyok az. Tudod, az egyszeri asszony azzal dicsekedett a barátnőjének: »Tavaly körüljártuk a világot. Idén valószínűleg máshova megyünk.« Haha! Itt néha egész porózusak és sárgásbarnák a hegyek, emlékeztetnek gyerekkorom törökmézére. Külön lakosztályom van a palotában. Ez nagyon primitív tájéka ám itt a világnak! Még a kövek is primitívnek hatnak. Bennem meg örökké láz bujkál. Olyan vagyok, mint valami eltömött, begyulladt szénbánya. Egyébként úgy látszik, testileg használ az ittlét, legföljebb, hogy olyan sokat fújtatok-szuszogok. Nem tudom, új dolog ez nálam, vagy észrevetted rajtam már otthon is?"

“Hogy vannak az ikrek, meg Ricey és Edward? Hazamenet szeretnék megállni Svájcban, hogy meglátogassam a kis Alice-t. Genfben meg kell csináltatnom a fogam is. Mondd meg Spohr doktornak, hogy egy reggelinél eltört a hidam. Küldd utánam a póthidat a kairói nagykövetség címére. A nyitható fedelű kocsi poggyásztartójában van az alatt a rugó alatt, ami az emelőt nekinyomja a tartalék guminak. Azért raktam oda, hogy ne kotyogjon."

“Külön jutalmat ígértem Romilajunak, ha messzire visz a járt úttól. Két helyütt álltunk meg. Az emberiségnek eltökéltebben kell a szép felé fordulnia. Találkoztam egy illetővel; a bittahság asszonyának nevezték. Nem mutatott szemre többet, mint bármelyik kövér, öreg dáma, de roppant bölcsesség szorult bele. Engem, ahogy meglátott, mindjárt félcédulásnak könyvelt el, de nem izgatta magát, mondott egy-két bomba dolgot. Először is azt, hogy nekem idegen a világ. Mármint a gyereknek idegen. Mikor nem is vagyok gyerek. Ez jólesett, meg ugyanakkor fájt is."

Azoké a mennyek országa, akik lélekben gyermekek maradnak. De ki ez a nagy orrú, hájas rém itt?

“Persze az idegenség lehet ilyen is, olyan is. Az egyik fajta idegenség talán adomány, a másikféle meg istenverése. Szerettem volna megmondani az öreg hölgynek, hogy mindenki ért az élethez, csak én nem - ezt vajon mivel magyarázza? Hogy úgy látszik, totál hülye, haszontalan, hebehurgya alak vagyok. Hogy csúsztam így le? És - mindegy, na, akárki hibája - hogy kecmeregjek vissza?"

Életem legkezdetén, kint, a pázsiton. A nap tüzel, dagad, a hőséggel szerelmet lövell. Pontosan ugyanaz az eleven erő dagad az én szívemben is. Körös-körül pitypang. Össze szeretném gyűjteni, mind, az egész zöldet. Epedő, pufók képem odanyomom a pitypang sárgájához. Bele szeretnék hatolni a zöldbe.

“Aztán közölte, hogy van bennem grun-tu-molani; ezt a bennszülött kifejezést nehéz megmagyarázni, de lényegében annyit jelent, hogy az ember élni akar, nem halni. Szerettem volna, ha többet mond róla. A haja olyan volt, mint a bárányfelhő, a hasa sáfrányszagú, a fél szemén hályog. Félek, hogy sose láthatom viszont többet az életben, mert őrült nagy bakot lőttem, és viharsebesen el kellett pucolnunk onnét. Részletekbe most nem bocsátkozhatok. De ha Itelo herceg történetesen nem barátom, komoly pácba kerülök. Akkor azt hittem, végleg lőttek a lehetőségnek, hogy igazi bölcs segítségével vizsgáljam meg az életem, és ez nagyon letört. De imádom Dáfut, a másik törzs királyát, akikhez átjöttünk. Most nála vagyok, még tiszteletbeli rangot is kaptam, esőkirály lettem, ez szerintem jelkép csak inkább, olyasféle, mint amikor New Yorkban az új polgármester átvette Jimmy Walkertől a kulcsot. Csak ehhez még kosztüm is jár. De most nem alkalmas rá a helyzet, hogy részletekbe bocsátkozzak. Közös kísérletet végzünk a királlyal (mondtam már: majdnem orvosdoktor), és ez mindennap erősen próbára tesz." Égő tűzcsóvának látom a dög pofáját. Minden áldott nap. Be kell hunynom a szemem.

“Te, Lily, az utóbbi időben talán nem mondtam, de úgy ragaszkodom hozzád, kicsim, hogy néha valósággal összeszorul tőle a szívem. Ezt mondhatnánk szerelemnek is. Bár én inkább amondó vagyok, hogy merő blöff ez a kifejezés." Különösen a magam fajtájánál, aki a nemlétből látogat át a létbe: mire való ez? Mi közöm nekem akár a férjek, akár a feleségek szerelméhez? Ilyen csudabogárnak, mint én.

“Mikor Napóleon kikerült Szent Ilonára, rengeteget beszélt az erkölcsről. Egy kicsit későn. Nagyon fontos lett neki. Hát én nem fogok veled a szerelemről vitatkozni. Ha azt hiszed, hogy te értesz hozzá, hát rajta, beszélj te róla. Azt mondtad, hogy neked nem tölthetik be pusztán nap, hold és csillagok az életedet. Azt mondtad, meghalt az anyád, mikor élt még, ez elég idegbajos ügy volt nálad csakugyan. Százszor is eljegyezted magad, lélekszakadva kapkodtál fűhöz-fához. Engem alaposan átvertél. Szóval, így működik a szerelem? Na jó. Csak én azt reméltem, hogy segítesz majd rajtam. Ez a király a világ egyik legértelmesebb embere, bízom is nagyon benne: ő biztat, hogy magamnak gyártott körülmények helyett vállaljak maguktól adódókat inkább. Mint ahogy, ha nem csapok akkora lármát örökké, hallhatnék valami szépet. Madárdalt. Még mindig ott fészkel az ökörszem a párkány cirádái közt? Láttam egy kilógó szalmaszálat: elképesztő, hogy került be oda az a madár." Én sose lehetnék madárféle. Alattam minden ág letörne. Még a szárnyas ősgyík is rémülten takarodna előlem az égről.

“A hegedülést abbahagyom. Úgy látom, azzal nem érem el a célom", hogy lelkem felröppenjen a földről, itthagyja ezt a halandó testet. Nagyon makacs voltam. Mindenáron más világba akartam emelkedni. Börtön volt az életem, és börtön volt minden, amit eddig csináltam.

“Bizony, Lily, másképp lesz minden ezután. Ahogy hazaérek, beiratkozom az orvosi karra. A koromhoz nem vág, tudom, de ha a fene fenét eszik, akkor is végigcsinálom. El se hiszed, hogy vágyok már a laboratóriumba. Itt van mindig az orromban a szaga. A formaldehidé. Már látom magam egy csomó srác közt, ahogy biflázom a kémiát, állattant, pszichológiát, fizikát, matematikát, anatómiát. Azt hiszem, alaposan megfincogtat mindegyik, a boncolás meg pláne." Ismét szemtől szemben veled: Halál! “Egyébként eddig is folyton hullákba kellett botlanom, és semmi hasznom nem volt belőlük. Ezzel az erővel igazán tehetek már valamit az életért is, legalább változatosságból." Hát ez a baromi nagybőgő micsoda itt? Mit szenved úgy, ha a nótát hamisan húzzák rajta? És mitől szól akkorát, hogy az Istenhez vigyen föl a hangja? “Csontok, izmok, mirigyek, szervek. Ozmózis, írass be, kérlek, az egyetemre, mégpedig Leo E. Henderson néven. Majd otthon megmagyarázom. Ugye, izgalmas? Drága kislányom, muszáj, hogy mint orvosfeleség, tisztább legyél majd, többször fürödj, és kimosd mindenedet. Hozzá kell szoknod, hogy nem lesz egyetlen nyugodt éjszakánk sem, hajnalban hívnak ki, meg minden fene. Azt még nem döntöttem el, hol praktizáljak. Ha otthon vágok neki, azt hiszem, kitöri a frász a szomszédokat. Ha valamelyiknek orvosi minőségben rányomom a mellére a fülem, az még a bőréből is kiugrik."

“Ezért megtörténhet, hogy én is orvos-misszionáriusnak megyek, mint dr. Wilfred Grenfell vagy Albert Schweitzer. Hohó! Hát Axel Munthe hol marad - őt kifelejtjük? Na, persze, most Kína szóba se jöhet. Még képesek nyakon csípni az embert, és agymosást rendezni nála. Haha! De Indiát kipróbálhatjuk. Kézzel akarom illetni a betegeket. Gyógyítani akarom őket. Mert áldott, aki gyógyít." Olyan komisz voltam világéletemben, hogy valahol végtére talán csak meg kell bújnia bennem némi értéknek is. “Le fogok szokni róla, Lilykém, hogy mindig önmagamat üssem ki."

Nem hiszem, hogy a vágyak csatáját egyáltalán meg lehessen nyerni. Én több ezer éve vágyom és akarok, akarok és vágyom már, és a végén hova lyukadok ki? Döntetlenre; por és hamu.

“Ha a Medical Center nem vesz föl, fordulj először Baltimore-ban a John Hopkins Egyetemhez, aztán vedd sorra az összes hasonló műintézetet, amit csak benne találsz a könyvben. Én már azért is kiszállok Svájcban, hogy utánanézzek az ottani egyetemeknek. Ott is beszélhetek ezzel-azzal, megmagyarázhatom a problémámat, és fölvesznek talán."

“Hát csak levelezd le a dolgot, drágám, és még valamit: add el a disznókat. Add el Kennethet is, a Tamworth-kant is, Dillyt és Minnie-t is. Adj túl mindegyiken."

“Furcsa szerzet vagyunk mi, hallod, emberek. Egész másnak látjuk a csillagokat, mint amilyenek, hát akkor mit imádunk úgy rajtuk? Mikor egyik se csöpp aranygolyócska, hanem végtelen tűz mind."

Furcsa? Mért volna furcsa? Persze hogy furcsa. Minden furcsa.

“Itt egyáltalán nem szoktam inni, csak most nyalogatok el néhány kortyocskát, levélírás közben. Ebédhez valami házisörfélét, pombó-t szolgálnak föl, az egész jó. Ananászból erjesztik. Itt őrült tarkaságban pompázik mindenki. Rengeteg a cicoma, toll, szalag, sebhelydísz, gyűrű, karperec, gyöngy, kagyló, aranydió cicomázza őket. Némelyik háremhölgy úgy lépked, mint a zsiráf. A homlokuk meredek. Különösen a királyé. Annak nagyszerűen vág az esze, keményen állja a sarat minden vitában."

“Néha az az érzésem, hogy egy egész pigmeus horda ugrándozik bennem, üvölt, és csinálja az arénát. Nem furcsa? Máskor viszont egész higgadt vagyok, sokkal higgadtabb, mint bármikor eddig életemben."

“A király szerint legyen az embernek megbízható képe önmagáról . . ."

Azt hiszem, próbáltam még magyarázni Lilynek Dáfu nézeteit, de Romilaju elvesztette a levél utolsó néhány lapját, és ez talán nem is olyan nagy veszteség, mert elég derekasan felöntöttem már írás közben a garatra, írtam egy helyütt, bár lehet, hogy gondoltam csak talán: “Egy hang azelőtt folyton azt hajtogatta bennem: akarom. Vajon én akarom? Én? Inkább azt kellett volna mondania, hogy a nő akarja, a feleség vagy a férfi akarja, a férj, hogy ők akarják. Méghozzá: a szerelem az, amitől a valóság valóság lesz. És az ellenkezőből lesz az ellenkező."

 

 

Másnap reggel búcsút vettem Romilajutól, és mikor végre útnak indult a Lilynek szóló levéllel, kutya komisz érzés fogott el. Mintha egyszerre lesüllyedt volna a gyomrom, ahogy ráncos képe visszanézett rám a palota záruló kapujának rácsán. Nyilván azt várta, hogy kiszámíthatatlan szélkakas gazdája az utolsó pillanatban mégis visszahívja. De én csak álltam ott a teknőspáncélszerű sisakban, és azzal a bugyogóval, melyben úgy festettem, mint valami csapatától leszakadt zuáv. A kapu bezárult Romilaju heges, ráncos képe előtt, s én őrült pocsékul éreztem magam. De aztán Tamba és Bebu másra terelte egy kicsit a figyelmem. Szokás szerint a porban hanyatt fekve, és a lábam a fejükre rakva köszöntöttek, aztán Tamba hasmánt fordult, hogy Bebu megjoxizza. Az meg is tapodta a hátát, gerincét, nyakát és tomporát derekasan, s ezzel láthatólag mennyei gyönyörűséget szerzett neki. Tamba szemét lehunyva nyögdécselt, élvezkedett. Gondoltam is, hogy egyszer jó lesz kipróbálnom, mert csak jót tehet, ha azok olyan boldogok tőle, persze majd máskor kérem inkább, nem ilyen szomorú napon.

A levegő hamar melegedett, de tartotta még benne magát egy kis maradék az éjszakai büdös hidegből: át-meg átjárta öltözékem vékony, zöld fátylát. Sárgállott a Hummat nevét viselő hegy, és kövér, súlyos felhők fehérlettek. Gallérként vették körül Hummatot nyak- és vállmagasságban. Én bent üldögéltem a szobában, összekulcsolt kézzel vártam a délelőtti felmelegedést, edzettem magam rá lélekben, hogy aznap is ki leszek szolgáltatva Attinak, s közben komolyan magyaráztam magamnak: meg kell változnom. Nem élhetek a múltban, az tönkretesz. Halottak a kosztosaim, azok esznek ki házamból, mindenemből. Ez ellen lázadtam a disznaimmal. Velük mondtam ki, hogy disznó ez a világ. Ki kell fundálnom, hogy éljek ezentúl. Le kell szoktatnom Lilyt a zsarolásról, s a maga természetes medrébe terelnem vissza a szerelmet. Mert tulajdonképp boldog vagyok Lilyvel. Hát akkor mit segíthet egy állat rajtam? Utóvégre, nem igaz? Egy ragadozó! Még akkor is, ha, mondjuk, a természet valamilyen adománnyal ruházta föl az állatot. Az élőknek ebben az adományában mi is osztoztunk csecsemőkorunk végéig. De hát nem az a mi dolgunk, hogy valami másra jussunk - hogy továbblépjünk -, hogy újabb adományra tegyünk szert? Ilyet ki se mondhatok a király előtt, úgy odavan az oroszlánjáért. Senkit se láttam még így veszkődni állatért. És hogy tagadjam meg tőle, amit akar, mikor úgy szeretem őt. Néha csakugyan meglepő, milyen oroszlánszerű a fiú, ez azonban korántsem bizonyítja, hogy oroszlánoktól lett az. Hisz ez lamarckizmus volna. A főiskolán nagy röhögéssel intézte el az egész terem Lamarckot. Emlékszem, azt mondta rá az előadó, hogy az egyéni gondolat szabadságának burzsoá eszméje testesült meg benne. Gazdagok gyereke volt az egész társaság, legalábbis majdnem mind, mégis pukkadozva röhögtünk a burzsoá ideákon. Bizony, tűnődtem el, szemöldökömet a végsőkig összevonva, mert keservesen hiányzott Romilaju, bizony, most ez a fizetség egy egész élet meggondolatlan tetteiért. Ha egyszer rá kellett lőnöm arra a macskára, ha a levegőbe kellett röpítenem azt a békahadat, ha el kellett cipelnem Mummát, s mindezt anélkül, hogy fogalmam lett volna, mibe keveredek, ettől már az sincs messze, hogy négykézláb járjak, bömböljek, oroszlánt játsszak. Persze inkább tanulnám ehelyett Willatalétól a grun-tu-molani-t. De azért sose fogom megbánni, hogy ezt az embert úgy szeretem - mármint Dáfut. Többet is szívesen áldoznék a barátságáért. Ilyeneken méláztam palotai szobámban, mikor fején a hajdani olasz sapkával belépett Tatu. A rendes napi hívást vártam, hogy menjek le a királyhoz, a pincébe, hát kezdtem föltápászkodni, de Tatu kézzel-lábbal és szóval egyaránt magyarázta, hogy maradjak csak ott, várjam a királyt. Mert jön.

- Mi baj ? - kérdeztem.

De ezt már senki se tudta megmagyarázni, hát nekiláttam egy kicsit tisztálkodni, ha már királyi látogatást kapok. Alaposan elkoszolódtam, megnőtt a szakállam, hisz sok értelme nem lett volna különösebben mosakodni a négykézláb-mászáshoz, bömböléshez, földkaparáshoz. De aznap elmentem Mumma ciszternájához, megmostam benne nyakam, fülem, képem, aztán a lakosztályom küszöbén megszárítkoztam. Hamar ment. Közben bántam már, hogy Romilajut olyan korán útra bocsátottam, mert reggel sok minden eszembe jutott még, amit meg kellett volna írnom Lilynek. És nem is azt írtam, amit kellett volna - bosszankodtam magamban. Hiszen imádom! Szent Isten! Mekkora bakot lőttem már megint! De nem sokat kesereghettem rajta, mert Tatu közeledett a palota hepehupás udvarán, integetett mind a két karjával, úgy jelezte:

- Dáfu. Dáfu ala-mele.

Fölkeltem, s a földszinti folyosókon át kivezetett a király külön kis udvarába. Dáfu már függőágyban feküdt, óriási selyemernyőjének bíbor árnyékában. Kezében fogta bársonykalapját, azzal intett oda magához, és mikor ott látott maga fölé magasodni, szóra nyílt duzzadt ajka. Fölhúzott térdére nyomta a kalapot, és azt mondta mosolyogva:

- Talán sejti már, miféle nap ez a mai.

- Gondolom . . .

- Hát eljött. Az én oroszlános napom.

- Csakugyan? Hűha!

- Egy fiatal hím megette a csalétket. És illik rá Gmilo leírása.

- Óriási lehet elgondolni - jegyeztem meg -, hogy újra találkozik kedves apjával. Bár nekem volna még ilyesmiben részem!

- Mondja, Henderson - kérdezte (aznap különös örömét lelte a társaságomban és a beszélgetésben) -, mondja, hisz ön a halhatatlanságban?

- Erre a legtöbb lélek azt felelné, hogy neki egy is elég, még egy fordulónyi életet már nem bír ki - válaszoltam.

- Gondolja? Pedig ön többet tud nálam a világról. Mindegy, Henderson, drága barátom, akkor is nagy esemény ez az én életemben.

- És komoly az esély, hogy a kedves papa az, a néhai király? Bár tudtam volna előre! Akkor nem engedem el Romilajut. Pont ma reggel indult. Mondja, felség, nem küldhetnénk futárt utána?

Erre a király nem reagált. Ekkora izgalomban, gondoltam magamban, nem foglalkozhat az én apró-cseprő problémáimmal. Mit számít neki Romilaju ilyen nagy napon?

- Ön velem jön a hopó-ba. - szólalt meg, és bár nem is sejtettem, mi az, természetesen ráhagytam. Közeledett az én ernyőm is, az a zöld homorulat vagy tok, áttetsző selymét a váz drótja keresztezte: az győzött meg róla, hogy nem merő látomás az egész, hisz látomáson mit keresnének azok a dróthálók? Na, ugye? Markos női kezek fogták az ernyő nyelét. És hozták már az én függőágyamat is.

- Függőágyban hajtjuk föl az oroszlánt? - kérdeztem.

- Amint a sűrűhöz érünk, gyalog megyünk tovább - felelte.

Szokásom szerint nagy keserveset szusszantva szálltam, süppedtem bele a szungói függőágyba. Úgy látszik, ketten megyünk puszta kézzel elfogni az állatot - azt az oroszlánt, amelyik az imént ütötte le és falta föl az öreg bikát, és most mélyen alszik valahol a magas fűben.

Visítozó, ideges, borotvált fejű nők cikáztak ide-oda körülöttünk, tarkabarka tömeg gyülekezett, szakasztott olyan, mint az esőcsináló szertartás napján: dobosok, festékkel összemázolt, kagyló- és tollcicomás népség, hangszerüket egy-egy fúvással próbálgató kürtösök. A másfél araszos kürtnek nagy, zöldrozsdás tölcsér nyílt a végén. Istentelenül fújták, mintha kiröhögnék vele a félelmet. Aztán a körénk gyűlt hajtócsapat sok-sok kürtje, dobja, csörgője és egyéb zajcsináló alkalmatossága közepette kivittek bennünket a palota kapuján. Az amazonok karja, ahogy emeltek, rángott az erőfeszítéstől. Mindenféle nép csődült elő, bámultak rám, ahogy átvonultunk a helységen, meregették szemüket a függőágyra. Köztük volt a Bunam és Horko is, úgy éreztem, az utóbbi várja, hogy mondjak neki valamit. De nem szóltam egy szót sem.

Csak óriási vörös pofám tekintett vissza rájuk. Partvis formát kezdett ölteni rajta a szakáll, és szemem-fülem sajgott az ismét felszökő láztól. Időnként döbbenten tapasztaltam, hogy remegés, rángás fut végig az arcomon. Képtelen voltam elnyomni, s rájöttem, hogy az oroszlánosditól pofám, orrom és állam idegei körül nyugtalanítóan megváltozott valami. A Bunam - jól láttam - azért jött, hogy mondjon nekem valamit, vagy figyelmeztessen. Szerettem volna elkérni tőle a géppisztolyomat meg a távcsöves puskámat, de persze se az “adja ide"-re, se a “fegyver"-re nem volt szavam. A függőágy feneke szörnyen kidudorodott, szinte a földet seperte, a nők küszködtek a teherrel. Válluk majd letört a rúd alatt, ahogy a nagy, szőrös lábán cifra bugyogót viselő, füstös, de kivörösödött képű, mocskos sisakú, baromi termetű, fehér esőkirályt cipelték. Ujjongott, tapsolt, rongyaiban, bőreiben ugrabugrált, zászlóként festett hajcsomókat lengetett a nép: a lógó szivacsmellükön csecsemőt himbáló nők és kitört vagy kihullott fogú férfiak. Úgy vettem észre, nem a királyért lelkesednek: azt akarják, hogy hozza haza Gmilót, az igazi oroszlánt, és adjon túl a boszorkányon, Attin. Dáfu meg se moccant, amint áthaladt köztük a függőágyon. Tudtam, hogy arca az ernyő bíbor árnyékában fürdik, és ott ül fején a széles karimájú bársonykalap, mely szinte hozzánőtt, éppúgy, mint hozzám a sisak. Kalap, haj és arc szoros egység a selyemboltozat enyhén színezett világánál, s ő maga most is ugyanazzal a pazar nyugalommal fekszik, pihen, mint amit már kezdettől úgy bámultam. Fölötte is, fölöttem is idegen kezek kulcsolódtak az ernyő nyelére. Hatalmas erővel sütött a nap, fényréteggel vonta be a hegyeket, de még a karnyújtásnyira eső köveket is. Valóságos aranyhártyát vont közvetlenül a talaj fölé. A kunyhók sötét nyílása körül kába, tört ragyogás ült a zsúpon.

Egyre azt mondogattam magamban, míg ki nem értünk a város határába: ,,Ez valóság! Jaj, hogy ez valóság lehet! Mindegy, a fene egye meg, mégis valóság!"

A nők leraktak a bozótos szélén, s én kiléptem a függőágyból a fénylő, csillogó terepre. Arra a szorosan egybecsömöszölt, fehér, napbélinek ható kövecsesre. Már talpon állt a király is. Visszatekintett a városfalnál maradt tömegre. A Bunam a hajtókkal jött, s közvetlenül a sarkában fehér valami: egy tetőtől talpig fehérre mázolt vagy meszelt ember. Ráismertem a mészréteg alatt. A Bunam segédje volt, az exhóhér. Keskeny arcának ráncai árulták el ebben a fehér metamorfózisban.

- Ez mit jelent? - kérdeztem meg Dáfut, ahogy odalépkedtem hozzá a kemény kövecsesen és a közte feltört gyom egyegy foknyi száraz borostáján.

- Semmit sem - válaszolta a király.

- Ez mindig így jön oroszlán vadászatra?

- Nem. Napja válogatja, hogy milyen színt hord: az égi jelekből olvassák ki. A fehér nem a legjobb ómen.

- Miben mesterkednek itt ezek? El akarják gáncsolni magát induláskor?

A király úgy viselkedett, mintha őt nem is lehetne bosszantani. Minden oroszlán-ember ugyanezt tette volna. De azért izgatta a dolog, ha elevenébe éppen nem talált is. Én jelentőségteljesen hátrafordultam, s úgy mértem végig a baljós figurát, mely Dáfu önbizalmát jött lerontani a nagy esemény, az apja szellemével való találkozás küszöbén.

- Számít ez a meszelés valamit? - kérdeztem.

Tekintete messze révedt, mintha két külön képet nézne a szeme. De ahogy szóltam hozzá, ismét egybetalált a két sugár.

- Ők azt szeretnék, ha számítana.

- Sire - kérdeztem -, kívánja, hogy csináljak valamit?

- Mit akar csinálni?

- Azt maga mondja meg. Ilyen nagy napon, mint a mai, nyilván veszedelmes dolog, ha elgáncsolják az embert, nem gondolja? Nem ártana, ha ez a gáncsvetés rájuk is hozna némi veszedelmet.

- Ez? Ugyan, dehogy! Minek? - tiltakozott. - Ők egy régi világegyetemben élnek. Miért ne? Hisz ez is benne van az alkuban, amit kötöttem velük. - Mosolyában egyszerre a kövek aranycsillogása sugárzott fel. - A mai nap viszont az én nagy napom, istenigazában az, Mr. Henderson. Ma kibírok bármilyen rossz óment. Amint elfogtam Gmilót, nem okoskodhatnak többet.

- Babonaság bolondság, a rossz ómen pedig üres babona, semmi más. Ha maga is ennyibe veszi csak, felség, akkor nagyszerű, oké!

Belebámultam a kövek és a növényzet színében remegő, egyre növekvő hőségbe. Arra vártam, hogy a király jól odamondogat majd a Bunamnak és a balsors színére mázolt segédjének, de épp csak hogy szólt hozzájuk valamit. Arca különösen kereknek tűnt a széles karimájú és többszörösen begyűrt tetejű kalap árnyékában. Az ernyők hátramaradtak. A város alacsony falánál nagyság szerint fölsorakoztak az asszonyok, a királyi feleségek, néztek bennünket, és kiabáltak valamit (azt hiszem, jó utat kívántak). Ahogy a hőség nőtt, egyre fehérebbre sápadtak a kövek. Az asszonyok a szerelem, bátorítás, óvás és búcsú furcsa kis kiáltásait hallatták. Integettek, énekeltek, lengették a két ernyőt, s hol fölhúzták, hol leengedték őket. Az egyelőre néma hajtók nem álltak meg mellettünk, hanem kürtöstül, dárdástul, dobostul, csörgőstül zárt rendben továbbvonultak. Hatvanan-hetvenen lehettek, tőlünk még egyetlen tömb távolodott el, de a sűrűség közelében lassanként vonalbaláncba terült szét. Hangyarajként húzódtak be a lejtő gizgaza és gömbölyű kövei közé. Ezek a kövek, ahogy mondtam már, baromi nagy kavicsok voltak, s mintha a magasból gurigatta volna le őket valamilyen vak erő.

A hajtók távoztával a Bunam, a varázslója, a király meg én, a Szungo, ott maradtunk három dárdással vagy harminclépésnyire a várostól.

- Mit mondott nekik? - kérdeztem a királytól.

- Közöltem a Bunammal, hogy így is célt érek.

- Inkább billentette volna jól faron mind a kettőt - jegyeztem meg, és alaposan végigmértem őket.

- Jöjjön, Henderson barátom - hívott Dáfu, s azzal nekiindultunk. A három dárdás a nyomunkba szegődött.

- Ezek a fickók mire kellenek?

- Segítik az akciót a hopó-ban - felelte. - Majd meglát mindent, ha a szűkületbe érünk. Az többet ér minden magyarázkodásnál.

Ahogy továbbhaladtunk a sűrűség magas füvében, a király fölemelte meredek arcát, nyerges orrát, és beleszagolt a levegőbe. Én is nagyot szippantottam belőle. Száraz, kellemes illata volt, olyan, mint az erjesztett malátacukoré. Figyelni kezdtem a fűszálak alján, a hőség mélyén odalent muzsikáló rovarok örökös szárnyrezgését.

A király gyorsított, már nem is lépkedett, inkább szökdelt, és ahogy mi, a dárdások meg én, követtük őt, közben eszméltem rá, hogy az a magas fű az elefánt kivételével minden állatot eltakar, nekem pedig még egy nyavalyás nyakkendőtűm sincs, hogy azzal védjem magam.

- Királyom! Ssz-ssz! - pisszegtem rá. - Várjon csak!

A hangom nem emelhettem meg. Éreztem, hogy nem alkalmas rá az idő, most nem szabad zajt csapnom. Dáfunak se tetszhetett nagyon a zavarás, mert nem állt meg, de én fojtott hangon tovább szólogattam, s végül mégis megvárt. Roppant felhevülten, közvetlen közelről néztem vele egy ideig farkasszemet, mert nem kaptam levegőt, aztán megkérdeztem:

- Csak így? Fegyvertelenül? Talán a farkánál akarja majd megfogni az oroszlánt?

Eltökélte, hogy türelmes marad. Látni lehetett rajta, hogy fékezi magát. Esküszöm.

- Az oroszlán, mégpedig remélem, hogy Gmilo az, valószínűleg itt bent van, a hopo területén. Értsen meg, Henderson, nálam nem lehet fegyver. Mi volna, ha én találnám megsebesíteni Gmilót?! - Még a gondolattól is elszörnyedt. Egész addig észre se vettem rajta (nem is tudom, hova tettem a szemem), hogy milyen mélységesen izgatott. A barátságos felszín olyan kitűnően leplezte felindulását.

- Miért, mi volna?

- Ez éppúgy az életembe kerülne, mintha élő király testi épségére törnék.

- És velem hogy állunk . . . nekem se szabad védekeznem?

Egy pillanatig nem válaszolt. Aztán megszólalt:

- Ön velem van.

Erre nem mondhattam semmit sem. Elhatároztam, hogy megpróbálok majd a sisakomhoz folyamodni, orron vágom vele a bestiát, úgy riasztom meg. Közben pedig morogtam magamban, hogy ez a király is jobban tette volna, ha ott marad egyszerű diáknak Szíriában vagy Libanonban, de ő megértette, pedig épp csak a fogam közt dünnyögtem, s azt mondta rá:

- Nincs igaza, Henderson-Szungo. Ön tudja a legjobban, hogy én itt vagyok boldog.

Azzal továbbigyekezett testhezálló nadrágjában. Engem viszont gátolt a bugyogóm, ahogy utánanyomultam. Ami a három dárdást illeti, azokban se volt valami nagy bizodalmam. Minden pillanatban azt vártam, hogy tűzcsóvaként repül rám az oroszlán, leteper, és lángvörös, véres cafatokra tép. A király egy nagy, kerek kőre mutatott, aztán fölhúzott rá maga után.

- Már majdnem a hopo északi falánál járunk - mondta. A fal vonulatát mutatta. Tövises ágakból és mindenféle összeszáradt növényzetből vagy két-három lábnyi szélesre rakták. Csúf, mérgesnek látszó, néhol piros, néhol narancsszínű, a közepén fekete pettyes virág nőtt körülötte, csak rá kellett néznem, máris fájt a torkom. Óriási tölcsér vagy háromszög volt az egész hopo. A szája nyitva állt, a csapda pedig a csúcsába, a csurgójába került. Két oldalfala közül csak az egyiket építette emberi kéz. A másik természetes sziklapart volt, talán valami kiszáradt folyóé, de a magassága után valóságos szirtfalnak is beillett. A rőzsenyalábból és tüskés ágakból emelt magas fal aljában ösvény húzódott: a király lába nyomban rátalált a szúrós, sárgult fű tövében. Ágak tört bordázatán és egymásba kuszálódott gallyakon keresztül haladtunk tovább a hopo szűkebb vége felé. Dáfu alakja ott nőtt ki előttem a keskeny csípőből, és sudárlott föl a hatalmas, széles vállba. Ott masírozott izmos lába, semmi fara az orrom előtt.

- Maga már csak úgy ég a vágytól, hogy ölre mehessen azzal a bestiával - mondtam neki.

Néha úgy látom, mindenkinek csak a maga módján lehet meg az öröme, és nem tehetek róla, de ez a gondolat szerintem a királyon keresztül az oroszlánokról ragadt rám. Csak az az öröm, ha a mi akaratunk teljesül minden fenntartás, töprengés ellenére. És Dáfu azért ragad úgy magával, azért kerül az ember roppant egyénisége sodrába, mert olyan pompás fickó, mert akkora benne az életerő, hogy egy külön árnyék ködös, kékes remegésével veszi körül őt. Mert képtelen másképp élni, mint a maga módján. Ezért kullogok engedelmesen a nyomában, egy szál fegyver nem sok, annyi védelmem sincs, hacsak a sisakomat annak nem tekinthetjük, vagy le nem tolom a bugyogóm, hogy abba csomagoljam bele az oroszlánt: a bősége szinte meg is felelne hozzá.

Ekkor Dáfu megállt, hozzám fordult, és azt mondta:

- Ön is ugyanígy égett a vágytól, mikor Mummát kellett megemelni.

- Ez igaz, felség - válaszoltam. - De tudtam én vajon, mit művelek? Tudtam a fenét, fogalmam se volt róla!

- Hát én tudom.

- Helyes, felség - hagytam rá. - Engem pedig nem olyan fából faragtak, hogy sokat faggatózzak. Megteszek mindent, amit kíván. De maga mondta az előbb, hogy a Bunam meg az a fehérre mázolt másik pasi a régi világegyetemből való, hát föltételezem, hogy maga legalább túl van már rajta.

- Nem, nem vagyok túl. Pótolhatjuk talán mással az egészet? Nem megy. És ha kivételes pillanatokban mégis: akkor sincs sem régi, sem új, csak valami sűrített, tömény lényeg, aminek mosolyognia kell a mi kis ügyeskedésünkön, mosolyognia még embervoltunkon is. Annyira tele van önmagával - mondta. - Persze marad azért játék épp elég az életben. Ügyeskedni is kell. - Idáig valahogy nem tudtam követni, hát nem is szálltam vitába vele, ő pedig tovább beszélt :-Gmilo szemében az oroszlán-Szuffo tulajdon apja volt. Az én szememben: a nagyapám. Gmilo pedig az apám. És így is dukál, ha egyszer belőlem lesz Wariri királya. Különben hogy volnék éppen én a király?

- Oké, már értem - mondtam. - Királyom - folytattam olyan komolyan, hogy hangom már szinte fenyegetőnek hatott -, látja ezt a kezet? Ez a maga tartalék keze. Látja ezt a testet? - Megdöngettem a mellem. - Ezzel is maga rendelkezik. Felség, ha valami történni talál, tudnia kell, mi lakik itt, bennem. - Őrültül vert a szívem. Arcom vonaglani kezdett. Viszonzásképp azért, hogy olyan pompásan viselkedett a fiú, küszködve próbáltam megkímélni őt érzelmem otromba kitörésének látványától. Ez a hopo falának árnyékában, a meredező tüskék szálkamintája alatt történt. A hopo szélén húzódó, keskeny ösvény úgy feketéllett és aranylott egyszerre, mint mikor meggyúl a fű a perzselő napon, és látni lehet a hőséget.

- Köszönöm, Mr. Henderson. Már tudom, mi lakik önben. - Egy kis diszkrét szünet után beszélt csak tovább. - Kitaláljam? Ön halálra gondol?

- Arra, igen.

- Persze, folyton. Ön rendkívül érzékeny rá.

- Esztendőről esztendőre annyiszor botlom már bele.

- Különös. Egészen különös - tűnődött el, mintha valamilyen problémámmal fordultam volna hozzá, s .arról társalognánk. - Azt hiszem, nem ártana olykor a földkéreghez viszonyítva gondolni a temetésre. Mennyi is a Föld sugara? Több-kevesebb pontossággal úgy hétezer kilométer lehet a középig. Hát bizony a sír nem mély, egy csöppet sem az: néhány arasz csak a felszín alatt, sem a félelemtől, sem a vágytól nincs messze. Többé-kevésbé ugyanattól fél, többé-kevésbé ugyanarra vágyik ezernyi egymást követő nemzedék. Gyermek és apa, apa és gyermek ugyanazt csinálja. Ugyanattól fél. Ugyanarra vágyik. Mindig, mindig ugyanarra, akár a föld kérgén tapos, akár benne nyugszik. Hát akkor, könyörgöm, Henderson, magyarázza meg, hogy mire valók a nemzedékek! Csak arra, hogy ugyanaz a félelem és vágy változatlanul ismétlődjék? Ezért csak nem váltják egymást, újra, meg újra, meg újra? Minden valamirevaló ember megpróbál kitörni ebből a körből. De az olyannak nincs belőle kiút, aki sorsát nem veszi maga a kezébe.

- Nana, királyom, megálljunk csak! Akinek egyszer befellegzett: az is épp elég. Minek annak még hétezer kilométer mély sírgödör is ráadásul? Micsoda ötlet!

De közben nagyon is jól értettem Dáfut. Mást se hall a sok pasitól az ember, mint hogy így a vágy, úgy a vágy, amúgy a vágy, ott lüktet az illetőben, szétveti a mellét, meg hogy így nyilall belé a félelem, úgy taglózza le. Hagyjuk már abba! Halljunk végre tiszta beszédet! Halljunk már valami érdemeset is! Mert különben mint a kő, egyre gyorsulva hullunk az életből egyenest a halálba. Akár a lehulló kő, olyan nyílegyenest zuhanunk bele a süket semmibe, míg el nem hangzik az addig egyre ismételt, utolsó akarom, akarom, akarom is, neki nem vágódunk a földnek, s bele nem fúródunk örökre! Ami azt illeti, én ott kint, az afrikai napon, melytől akkor épp védett egy kicsit a tüskéből összeaggatott fal, azt gondoltam magamban: “Öröm, ha néha pártunkat fogja még az ilyen goromba jószág is, mint a tüske." A bokrok fölénk horgasodó fekete tövissora alatt eltöprengtem rajta, és magam is úgy láttam, hogy a sír viszonylag nem mély. Az ember nem is hatolhat valami nagyon sok kilométer mélyre, mert máris ott a föld olvadt közepe. Főképp talán nikkelt tartalmaz: nikkelt, kobaltot és szurokércet, vagy hogy a fenébe hívják a magmát. Mintha csak egyenest a napból szakadt volna ki.

- Menjünk - szólt rám Dáfu.

A beszélgetés után már szinte kezes jószágként mentem utána. Rá tudott venni úgyszólván bármire. Az ő kedvéért vállaltam, hogy beletanulok az oroszlánosdiba. Igen, tűnődtem el rajta, hittem benne, hogy meg tudok változni; hajlandó voltam föladni a régi énem; igen, elfogadtam, hogy az embernek új mértékhez kell igazodnia; hogy bele kell kényszerítenie magát egy bizonyos szerepbe; talán még némi öncsalásra is van szüksége addig, míg menni nem kezd a dolog; míg keze tovább nem festi azt az agyonfestett fátylat. Tudtam, hogy oroszlán sose lesz belőlem, de reméltem, hogy valami jó csak csurran-cseppen nekem is a nagy erőfeszítésből.

Nem biztos, hogy jól adok vissza mindent, amit a király mondott. Talán torzítok rajta, miközben a magam nyelvére fordítom.

Hát szóval, megyek Dáfu után a hopo szűk vége felé, a kezemben semmi. Talán már föl is riadt az oroszlán, mert a hajtók vagy öt kilométernyire tőlünk alaposan hozzáláttak közben a zajcsináláshoz. Nagy messziről hallatszik a lárma, a sűrűség távolból arányló sávjairól. Halványkék, álmos hőség vibrál előttünk, és ahogy hunyorgok a sziporkázó fényben, egyszerre látok valami magasat kiemelkedni a hopo falából. Egy magasállásra épült zsúpfedeles kuckót, nyolc-kilenc méternyire fönt a levegőben. Indából font kötéllétra lóg le róla, s a király már meg is ragadta azt a kezdetleges, hitvány holmit. Matróz módra oldalvást kúszik föl rajta, és erőteljes, nyugodt mozdulattal húzózkodik tovább róla, az állás szintjére. A szénával és barna rosttal keretezett ajtónyílásból szól le nekem:

- Kapja el, Mr. Henderson!

Guggolva nyújtja felém a kötéllétrát, s fejét benyomkodott, fogdíszes kalapostul ott látom, alig valamivel izmos térde fölött. Rosszullét, feszengés és veszélyérzés környékez, mind a három együtt kavarog bennem. Válasz helyett zokogás buggyan ki belőlem. Életem kezdetétől gyűlhetett már bennem, mert olyan döbbenetes erővel tört fel, mint valami óriási buborék az Atlanti-óceán fenekéről.

- Mi baj, Mr. Henderson? - kérdezi Dáfu.

- Tudja isten.

- Bántja valami?

Nem emelem föl lehorgasztott fejem, csak megrázom. Az iménti bömbölés fellazította egész bensőmet, s olyasmiket szabadított föl belőlem, amik a mélybe valók. Pedig most semmiképp sem zavarhatom meg a királyt az ő nagy örömünnepén.

- Már megyek, felség - szólalok meg.

- Fújja ki magát előbb, ha kell.

Odább megy az álláson a födél alá, aztán visszajön megint a szélére. Lenéz rám arról a szalmazsúpos, törékeny állóról.

- Na?

- Megbír az odafönt kettőnket?

- Jöjjön csak, jöjjön, Henderson - biztat. Megragadom a létrát, mászni kezdek, s minden egyes fokon két lábbal is megpihenek. A dárdások állnak, várják, hogy én (a Szungo) fölérjek a királyhoz. Akkor elmennek a létra alól, és állást foglalnak a hopo sarkában. Itt, az út végén, primitív a megoldás, de szemre azért megfelelőt mutat. Miközben a többi vadat kihajtják a nyíláson, egy lebocsátott kapuval visszatartják az oroszlánt, és dárdával olyan helyzetbe noszogtatják, hogy a király befejezhesse az elfogást.

A mázsám alatt remegő, törékeny létrán fölérek az állásba, és letelepszem a botokból összekötözött padozatra. Tutajszerű alkotmány, mintha úszna a hőség hátán. Kezdem fölmérni a helyzetet. Gyermeteg az egész alkotmány egy kifejlett oroszlán méreteihez képest.

- Ez az? - kérdem a királyt, miután egy darabig tanulmányoztam a berendezést.

- Amint látja - feleli.

Szóval annak a magasba épült szalmakunyhónak a hopo belsejére néző nyílásán keresztül lógni látok egy alul kőnehezékkel körülkötözött, fonott ketrecet. Harang formájú, és hajlós, de drótkötél-erősségű vesszőből fonták. Egy három-négy méteres rúd egyik végét a kunyhó tetejének gerincgerendájára, a másikat a szirtfalba erősítették, s a ráfüggesztett csigán háncskötelet vetettek át. Lejjebb egy másik rúd indul a kunyhó padlójától, s a túlsó végét ennek is a sziklafalba mélyítették. A királynak ezen a legföljebb csuklómnyi széles rúdon vagy inkább macskapromenádon kell a kötéllel meg a harangszerűséggel addig egyensúlyoznia, míg az odahajtott oroszlánt meg nem célozza és rá nem pottyantja a burát. Amint eleresztette a kötelet, készen kell lennie az oroszlánfogásnak.

- Ezzel . . .?

- Mit szól hozzá? - kérdezi.

Nemigen mondhatok semmit se, de akárhogy küszködök, hogy ne lássék, mennyire aggódom, leplezni se nagyon tudom . . . nem, ma sehogy se megy. Lerí a képemről.

- Itt fogtam el Attit - jegyzi meg Dáfu.

- Ezzel a hóbelevanccal?

- Gmilo is ezzel fogta el Szuffót. Kérlelni kezdem:

- Fogadjon szót az . . . Tudom, hogy nem vagyok valami . . . De magát iszonyú nagyra tartom, felség. Könyörgöm, hogy ne . . . !

- Mi lelte az állát, Mr. Henderson? Rángatózik.

Ajkamba harapok. Úgy nyögöm ki, nagy nehezen:

- Bocsásson meg, felség. Inkább vágnám el a tulajdon torkom, mint hogy magának ilyen nagy nap a bátorságát szegjem. De hát muszáj innét végrehajtani az egészet?

- Így kell.

- Nem reformálhatnánk meg egy kicsit a módszert? Majd én segítek, elkábítom az öreget . . . kokóval . . .

- Köszönöm, Henderson.

Meg sem érdemlem, olyan kedves, tapintatos. Egy árva hanggal sem érezteti, hogy ő Wariri királya. Ez azonban később eszembe jut magamtól. Mert ott lennem szabad - néma társként. De beleavatkoznom nem.

- Igazán, felség! - próbálom meggyőzni.

- Tudom, Henderson, tudom. Ön igen sokoldalú. Megfigyeltem - tér ki.

- Pedig azt hittem, inkább a maga szörnyeteg-típusainak valamelyikét szabták rám - jegyzem meg.

Elneveti magát. Törökülésbe ereszkedik a kunyhónak a hopo és a szirtfal felé néző nyílásában, s elmerengve kezdi sorolni:

- A haláltusa, az étvágy, a vastagbőrű, a nulla satöbbi. Nem, Henderson, vegye tudomásul, hogy soha nem soroltam be önt a szörnyetegek egyik csoportjába sem. Ön átmenet. Van talán önben egy nagyobb adag a haláltusából. Lehet egy csipetnyi a koldusból is. De mindenestül nem tudom beskatulyázni sehová sem. Egyik rubrikába sem való. Talán azért, mert a barátom. És az ember annyival többet vesz észre a barátaiban. A barát nem fér rubrikába.

- Én a magam passziójára túl sokat foglalkoztam az állatoknak egy bizonyos fajtájával - mondom. - Most már másképp csinálnám, ha újrakezdhetném.

Ülünk az aranyló szalmájú harangláb ingatag padlóján. Finom rácsozattá bomlik rajta a fény. Kuksolunk, várunk a rosttal, szalmával fedett kunyhó tövében. A növényzet illata föl-fölrohamoz hozzánk az égkék hőségbe, és a láz elhiteti velem, hogy a levegőben rátaláltam a pontra, ahol a lényeg és a fény érintkezik. Figyelem, hogy sodródik belülről kifelé, és mintha kint csupa sírás, csupa gyötrelem volna minden. Ezt már nem bírom ki, fölkelek, s odalépek a rúdhoz, melyen a királynak kell majd egyensúlyoznia.

- Mit csinál?

Próbálgatom, hogy elbírja-e majd.

- Ellenőrzöm a Bunamot - mondom.

- Ne álljon rá, Henderson.

A rúd hajlik alattam, de nem recseg, erős fa, megnyugtat a próba. Visszahúzódok a padozatra, és leülünk, vagy inkább leguggolunk a kalyiba fűfalán kívül egy kis kiugróra, karnyújtásnyira a készenlétben lógó, kőnehezékes kosártól. Szemben a kavicsos, meredek szirt, és ha tekintetem annak vonalát követi a hopó-n túl, a dárdások feje fölött néhány kis kőépületet látok mélyen lent, a vízmosásban. Eddig észre se vettem őket, mert azt a vízmosást vagy szurdokot nagyon takarta egy piros bimbójú, bogyójú vagy virágú kaktuszerdőcske.

- Él odalent valaki?

- Nem.

- Elköltöztek a lakók? Csak régebben éltek itt? Mifelénk, otthon, eszi a fene a gazdálkodást, hát úton-útfélen öreg, elhagyott házakba botlik az ember. De idekint élni elég bizarr ötlet - mondom.

A ketrec vagy kosár kötelét egy göbbel az ajtófélfához kötötték, s a király e csomónak támasztja a fejét.

- Nem arra való épületek, hogy éljenek bennük - szólal meg, anélkül, hogy egy pillantást vetne rájuk.

“Sír volna? - kérdezem magamban. - Kinek a sírja?"

- Gyors iramban folyik ma ez a hajtás. Hűha! Nem látja még őket? Nagyon erősödik a lárma.

Már talpon áll, én is, tenyérrel árnyékolom a szemem, és nyújtogatom a nyakam.

- Nem, semmit se látok.

- Én sem. Ezek a legnehezebb percek, Henderson. Egész életemben erre vágytam, s most eljött végre az utolsó óra.

- Ugyan, felség - mondom -, magának ez gyerekjáték. Amióta él, ért az oroszlánokhoz. Maga erre született: maga profi. Semmit sem imádok úgy, mint olyan pasit figyelni, aki érti a dolgát. Lehet az tőlem akár szerelő, akár gyárkémény-javító, akár ablakmosó, akár másféle, akinek erős idegzet kell, és rugalmas izmok hozzá . . . Látja, akkor még féltettem, mikor belefogott abba a koponyás táncba, de már a következő taktusnál az utolsó vasam is föltettem volna magára.

Azzal előkotrom a sisakbélésbe dugott tárcám, és hogy könnyebbé tegyem neki ezeket a pillanatokat, melyekben egyre harsányabban szól a kürt, egyre hangosabban pereg a dob (mi pedig úgy csücsülünk, mintha egyszerűen csak kirándultunk volna ide, a fénytől csillogó levegőbe), megkérdezem:

- Mondja, felség, mutattam már a feleségem meg a gyerekek fényképét? - Kezdtem előkotorni őket a vastag tárcából. Ott vannak az útlevelem meg négy ezerdolláros mellett, mert Afrikában nem tud hol utazócsekket beváltani az ember. Na, itt a feleségem. Sok pénzt költöttünk egy portréjára, és galibánk is volt körülötte elég. Kértem, hogy ne akassza ki, és majdhogy idegösszeomlást nem kaptam a hecc miatt. De ez a fénykép nagyszerű! - Lily kivágott nyakú babos ruhában. Roppant vidám. Énrám mosolyog úgy, mert én vettem le. Édesen kiabálja, hogy hülye vagyok: biztos bohóckodtam neki. A mosolytól kigömbölyödik a képe, de azt már nem látni a fotográfiáról, milyen tiszta, fehér a bőre. A király kiveszi kezemből a képet. Oda kell adnom neki, hadd nézegesse el Lilyt ebben a kivételes pillanatban.

- Milyen komoly - jegyzi meg.

- Gondolja, hogy megfelel orvosfeleségnek?

- Szerintem megfelel bármilyen komoly ember feleségének.

- Hát ő maga nem hiszem, hogy elfogadná ezt a besorolást, felség, mert a fejébe vette, hogy én vagyok az egyetlen pasi a világon, akihez férjhez mehet. Egy az Isten, egy a férj, így valahogy. Ezek meg itt a srácok . . .

Megjegyzés nélkül nézi végig Riceyt és Edwardot, a kis Alice-t Svájcban, s végül az ikreket is.

- Hasonlítani nem hasonlítanak ugyan egymásra, felség, de mind a kettő egy nap törte ki a metszőfogát.

A következő celluloidtokban rólam következik egy pillanatfölvétel: rajtam a vörös köpeny, a vadászsapka, állam alatt a hegedű, és olyan hülye kifejezés a pofámon, amit eddig észre se vettem. Gyorsan odább fordítok a sebesülési érem igazolványra.

- Ó! Ugyan? Ön százados volt, Henderson?

- Nem voltam ám azért én se örökké tiszt. Kíváncsi a sebesüléseimre, felség? Egy aknától kaptam. Rosszabbul is járhattam volna. Röpültem vagy két métert. Itt a combomon, már nem nagyon látni, olyan mélyre ment, és benőtte a szőr is, az takarja el. De a hasamon, az komisz volt. Kezdett kifordulni az egész. A tenyeremmel fogtam a beleimet, úgy mentem, kétrét görnyedve, a kötözőhelyre.

- Nagy élvezet önnek a bajaira gondolni, Mr. Henderson?

Mindig ilyeneket mond, mindig váratlan perspektívát nyit.

A legtöbb megjegyzését elfelejtettem már, de egyszer például Descartes-ról kérdezte a véleményemet: “Egyetért az öregnek azzal az álláspontjával, hogy az állat lélektelen gép?" Vagy máskor: “Nem gondolja, Henderson, hogy Jézus Krisztus még most is közös forrása egy csomó embertípusnak, szóval, hogy az ő mintája hat még ma is? Mert én sokszor úgy látom, hogy a típusaim, mármint a haláltusa, az étvágy meg a többi csak egy-egy Szókratész-, Nagy Sándor-, Mózes-, Ézsaiás-vagy Jézus-forma nagy egyéniség elképzelhető elfajzását jelentik." Ilyen és ehhez hasonló váratlan fordulatok tarkították mindig a beszélgetésünket.

Jól megfigyelte, hogy milyen furcsán állok a bajokkal, a szenvedéssel. És igen, én is tudom mindjárt, mit akar mondani, ahogy ott üldögélünk a dorongokon, a zsúp dús sörtézete, e groteszk, száraz, szőrös, szúrós növényi csontváz társaságában. Ő szíve vágyának beteljesültét lesi, várja, és csak úgy mellesleg közli velem, hogy mindazok közül a dolgok közül, amikhez értek, leginkább a szenvedést imádom. Higgyék meg, én ismerem ezt a fiút, és akármilyen vadakat mond, megértem. Csakugyan őrült büszke vagyok a szenvedéseimre. Nem hiszem, hogy tudjon a világon más is úgy szenvedni, mint én.

De most már nem beszélhetünk nyugodtan tovább, mert nagyon közeli a lárma. A tücskök zenéje eddig pókhálóvékony, csillogó drótoszlopként csigavonalban emelkedett fölfelé. De most már kisebb zajokat meg se hallunk. A dárdások fölhúzzák a rácsos kaput a hopo végében, eresztik ki rajta a hajtók elől menekülő sok-sok vadat. Mert a magas fű már úgy fodrozódik tőlük, mint a víz, mikor hallal teli háló közeledik a felszínéhez.

- Oda nézzen! - Dáfu a hopo sziklás oldalára mutat, csavart szarvú őz-vagy szarvasfélék száguldanak ott: gazellák-e, antilopok-e, nem tudom. Bika a vezérük. Hosszú, csavart szarva olyan, mint a füstös üveg, rémülten zihál, óriásira tágul a szeme, és nagyokat szökell. Dáfu fél térden lesi a fű rezdülését, keze fejét az arcához nyomja, orrát majdnem egészen eltakarja vele. Az apróvad rohama nyomán valóságos áramlat rajzolódik ki a fűtengerben. Madárrajok szállnak meredeken föl, mint egy-egy csomó hangjegy, elrepülnek a szirt felé, aztán leereszkednek a vízmosásba. A szarvasfélék alattunk dobognak el. Lenézek. Itt deszkapalló borítja a földet. Észre se vettem. Tizenöt-húsz centi magas dobogó.

- Persze - magyarázza a király. - Amint elfogtuk az oroszlánt, ezt emelik a tengelyre, és rajta fogják beszállítani.

Erősen előrehajol, hogy parancsokat kiáltson oda a dárdásoknak. Szeretném megfogni kihajlás közben, de még sosem értem addig a testéhez. Nem tudom, szabad-e.

A hopo szűk nyílásán szívszorongató rémülettel átnyomakodó bika és három tehén után apróvad-tömeg következik: úgy vetik a résre magukat, mint a bevándorlók. Sokkal óvatosabb iramban feltűnik egy hiéna is, s míg a többi állat észre se vesz, ez föltekint hozzánk, a magasállásra, és azzal a lélektelen, denevérszerű pofájával ránk vicsorog. Keresem, mit vágjak hozzá. De nincs odafönt semmi lehajítanivaló, hát csak köpök egyet.

- Ott az oroszlán . . . az oroszlán! - Talpon a király, előremutat, és vagy száz lépésre lassú kavargást látok a fűben: hevesen örvénylik valami hatalmas test körül.

- Az ott Gmilo? Hahó . . . Hát végre itt van?! Most aztán elfogja, királyom! De el ám! - Topogok azon a kis kiugrón, és beszéd közben csapkodok a karommal.

- Ezt ne . . . Henderson! - szól rám.

De még egyet lépek feléje, s erre magából kikelve rám ordít. Leguggolok hát, és befogom a pofám. A láztól olyan forró a vérem, mintha odakint folyna, a tűző napon.

Akkor a király kilép a keskeny rúdra, karján kétszer is átcsavarja a ketrec kötelét, és kezdi kibogozni a csomót, melyhez várakozás közben a fejét támasztotta. A szabálytalan vesszőzetű, patkóforma kövekkel cifrázott ketrec lejjebb billen rugalmasabb felső részéről. A kövektől eltekintve, szinte nincs is súlya, merő levegő csak az egész, mint ahogy a hólyagmedúza merő víz csupán, semmi más. A király félredobja ä kalapját, az most csak zavarná, és a feje bőrétől legföljebb három-négy milliméterre emelkedő dús haja fölött úgy összesűrül a kék levegő, mint mikor az ember néhány szál rőzsét gyújt az erdőn, s a gally feketéje fölött gyűrűzni kezd a kékség.

A napfénytől eltorzul a pofám, éget, ahogy a vadat lesve úgy lógok ki a hopo vége felé, mint valami vízköpő. Olyan erős a nap, hogy hólyagot húz a bőrön. És a hajtók minden lármáján most ismét átfúródik, fölfelé bocsátja csigavonalát a tücsökcirpelés. A sziklafal a hopo szirtes oldalán igazolja sziklatermészetét. Azt hajtogatja, hogy semmi se hatolhat át rajta. Mindennek meg kell előtte torpannia. A vízmosásban a kaktusz csöpp virága, ha egyáltalán virág, s nem bogyó, piros tajtékot vet, engem pedig szúr minden egyes fűszál. Mintha minden beszélne hozzám. Én pedig némán kérdezem, vajon nincs-e veszélyben a király, aki fejébe vette, hogy oroszlánokat fogdos. Nem kapok választ. A világ nem erről beszél. Minden önmagáról szól a maga módján, minden önmagát nyilatkoztatja ki: a király egyiket sem érdekli. Én hát csak kuksolok ott, s émelygek a hőségtől meg a rettegéstől. Az aggodalom Dáfuért kiszorít minden mást a szívemből, a szorítást még a szomszédos szervek is megérzik.

Fene nagy durrogással, kürtöléssel, rivalgással és üvöltözéssel megérkeznek a hajtók, a hátul jövők ki-kiugranak a vállig érő fűből, és istentelenül fújják azt a zöldrozsdás rezet. Néha - talán épp az én távcsövesemmel vagy a másikkal - a levegőbe lőnek. Elöl pedig összevissza döfködnek, csapkodnak a dárdák.

- Látta, Mr. Hendersou . . . a sörényét? - Dáfu előrehajol a rúdon, fogja a kötelet, a kőnehezék összekoccan a feje fölött. Nem bírom nézni ezt a táncot egyetlen, vékony vitorlarudacskán, miközben a kőfüzér ott csörög, himbálózik fölötte azon a kerek masinérián. Még fejbe találja kólintani.

- Királyom, ezt már nem győzöm idegekkel! Vigyázzon, az isten szerelmére! Ne könnyelműsködjön ezzel a vacakkal! - Épp elég, hogy ilyen nagyszerű ember azon a rozoga tákolmányon kénytelen kockára tenni az életét; fölösleges, hogy még ő maga is fokozza a veszélyt! Bár itt talán nem is lehetséges biztonság. Pedig a fiú maga az ügyesség, ahogy azon a vékony pálcán billeg. A kőnehezék a keze nyomán görcsös erővel köröz. Ez a bonyolultan hülye szerszám úgy csörömpöl itt körbe-körbe, mint a ringlispil, hálóforma árnyéka meg lent, a földön karikázik.

Vagy húsz szívdobbanásig azt se tudom, hol járok, mi történik velem. Csak szemem szegzem a királyra, készen rá, hogy utánavessem magam, ha le talál zuhanni. Aztán öntudatom küszöbén mordul valami, úgy fél térden lenézek arról a zsúppal rakott kakasülőről: egyenest az oroszlán hatalmas, dühödt, sörény koszorúzta pofájába! Épp ezer ráncba vonja, s a ráncok mélyén gyilkos a feketeség. Rám vicsorog, fölérzik hozzam kábítóan forró, véresen nyers lihegése. Hangosan rákezdem:

- Jaj, Istenem, akármilyen gonosz vagyok is, csak most le ne pottyants ez alá a mészárszék alá! És óvd a királyt! Könyörülj rajta! - Aztán mint valami függelék, úgy biggyed oda a végére a gondolat, hogy az egész emberiségnek ez kéne: muszáj-szembenézés egy ilyen vadállattal. És mert olyan tiszták ezek a bősz szemek, magyarázni próbálom magamnak, hogy csak a vizuális élmény lehet ilyen sokszorosan valóságos. Csakhogy ez nemcsak vizuális. Ebben a morgásban valóságos halál szólal meg. És egyszerre az eszembe jut, mennyit dicsekedtem az én drága Lilymnek, hogy szeretem a valóságot. “Sokkal jobban szeretem, mint te!" - kötöttem az ebet a karóhoz. Pedig, ó, illúzió! illúzió! illúzió! Folyton az illúzió fortélyával törekszem nyugtalan, de örök életre. Míg most az oroszlán torka ki nem purgálja belőlem ezt az ügyeskedést. Mert szinte tarkón sújt a hangja.

Lezuhan a rácsos kapu. Hézagjain még apró állatok tekeregnek, kígyóznak, ugrálnak, cikáznak ki csöppnyi, bundás villámokként. Az oroszlán berobog alánk, s a rácsnak veti testét. Vajon Gmilo az? Úgy hallom, Gmilo fülét kölyökkorában megjelölte a Bunam, mielőtt szabadon eresztette. De ahhoz persze meg kell előbb fogni, hogy a fülét lássuk. Valószínűleg Gmilo az. A hajtók dárdájukkal döfködik a korlát mögül, ő pedig a fegyver nyeléhez kapkod, mancsával szeretné elrántani. De túl fürge a dárda. Szemből negyven-ötven is cselez-szurkál feléje, hátulról viszont meghajigálják kővel, erre megrázza elölről olyan hatalmasnak festő, gubancos, sárga sörénnyel kerített pofáját. Lapos hasán, mellső lábán csimbók lóg, mint a pusztai nép lován. Hozzá képest Atti nem nagyobb a hiúznál.

Papucsában a rúdon egyensúlyozva, Dáfu leenged egy csavarintásnyi kötelet az alsókarjáról. A kas megrándul, a mozgás és a kövek koccanása odavonzza az oroszlán tekintetét. A hajtók fölkiáltanak Dáfunak:

- Jenitu lebá!

Nem törődik velük, csak fogja keményen a kötelet, és fordít egyet a kas alsó szegélyén, mely most épp a szeméig ér. A perdüléstől egymáshoz csörren a kő, az oroszlán fölágaskodik két lábra, és a súlyok felé kap. A hajtók éléről előugrik a Bunam fehérre mázolt segédje, és egy dárda boldogabbik végével pofon csapja az állatot. A pasast tetőtől talpig beborítja az a glaszékesztyűszerű, koszos fehérség, még a haját is meszes massza födi. Most az állás tartóoszlopán érezni az oroszlán súlyát. Egyik oszlop se vastagabb a felköthető gólyalábnál, alaposan megrengeti őket az ütés. Az az érzésem, hogy azonnal összeomlik az egész alkotmány, és vadul markolászom a padlót, mert képzeletemben már úgy zuhanok le, mint a kisiklott tehervonat elgázolta, szilánkokra zúzódott víztorony, mely egy egész tonnányi vizet fröccsentett egyszerre a levegőbe. Dáfu lába alatt is inog a rúd, de ő kötelestül, kosarastul átvészeli a rázkódást.

“Királyom, az istenért! - szeretnék odakiáltani neki. - Mi az ördögbe keveredünk itt?!"

Megint sűrű rajban repül a kő. Némelyik a hopo falát éri, de sok az állatot találja, s odatereli annak az istentelen vesszőfonatnak köröző nehezékei alá. Hogy a nyavalya törné ki a világ minden fonni való vesszejét, meg kúszónövényét is hozzá! A király egyre jobban előrehajol, úgy húzza, igazgatja ezt a csupa bog, csupa kő harangot.

Egy pillanatra megoldódik a nyelvem. Visszatér a hangom, s azt mondom Dáfunak:

- Nyugalom, királyom! Most vigyázzon!

Aztán egyszerre egy stoppolófányi golyó szalad a torkomra.

Látásom marad egyetlen bizonysága annak, hogy még élek. Egy időre minden más megszűnik.

Az oroszlán két lábra ágaskodik, és megint a lefelé ereszkedő kas felé kap. Most eléri, és körme beszorul a vessző közé. Mielőtt pedig kihúzhatná, a király ráejti a kosarat. A kötél leszalad a csigáról, a kövek úgy dübörögnek a pallón, mint valami lovascsapat, és a bura az oroszlán fejére zuhan. Én hason fekszem, karom a király felé nyújtom, de nem fogadja el a segítséget, anélkül lép vissza, fel, az állásra, és úgy kiált rám:

- Na, mit szól hozzá? Mit szól hozzá, Mr. Henderson?

A hajtók üvöltenek. A kövek súlyának le kellett volna döntenie lábáról az oroszlánt, de az állat még mindig majdnem egészen fölegyenesedik. Fején találta a kosár, mellső mancsa nekifeszül a vesszőnek, aztán küszködve előrebukik. De hátsó fele még sincs a kas alatt. A bömböléstől szinte elsötétül a hopo. Fektemben még mindig a király felé nyújtom a karom, de most se fogja meg a kezem. Csak néz le, az oroszlán vesszőfonat mögül lihegő pofájára, szőrös hasára és hónaljára; engem pedig ez a kép egyszerre visszavisz a Salernótól északra húzódó országútra, ahol lefogtak a szanitécek, és lapostetűirtás címén tetőtől talpig csupaszra borotváltak.

- Gmilo az? Mit gondol, felség? - kérdezem. Sokáig nem értem még, mi történt.

- Nem jó - feleli a király.

- Mi nem jó?

Döbbent a hangja: ő tud valamit, ami nekem még mindig nem tűnik föl. Engem elkábít az oroszlánfogás zaja, a bömbölés, ordítozás, nézem a szörnyen rúgkapáló lábakat, rajtuk a sárgásfekete karmot, mely hatalmas tövisként mered elő az oroszlán mancsának nagy párnáiból.

- Elfogta, na! Most mit vacakolnak? Mi kell még?

De már magam is értem: senki se tud közel kerülni az állathoz, megnézni a fülét. Forgolódik a kosár alatt, szabad a hátsó fele, hát senki nem juthat oda.

- Kötözze össze valaki a lábát! - ordítom el magam.

Lent van a Bunam, elefántcsont botjával int fölfelé. A király eltűnt az emelvény széléről, s már fogja is a kötelet, mely egy csomón elakadt a csigában. A felső rúd ide-oda hajlik, rándul, táncol, ahogy Dáfu cibálja a kötél kirojtosodott végét. Nagyot ránt rajta, a csiga nyikorog. Az oroszlán még nem egészen fogoly, a király tehát igyekszik a hátsó felére is ráügyeskedni ezt a miacsudát.

Odakiáltok neki:

- Királyom, hova gondol! Úgy nem lehet! Maga az állat fél tonna, és bolondul kapaszkodik abba a kosárba!

Nem jövök rá, hogy csak a király mentheti meg a helyzetet, hogy senki se léphet közéje meg az oroszlán közé, mert az esetleg maga a néhai Gmilo király. Csakis a király fejezheti be tehát az oroszlánfogást. A dobpüfölés, kürtölés, kőhajigálás leáll, a tömegből csak akkor hallatszik föl egy-egy kiáltás, ha az oroszlán bömbölése csillapul egy kicsit. Némelyek intelmeket intéznek a királyhoz, miután a helyzet így fonákra fordult.

Fölkelek, odaszólok:

- Királyom, lemegyek és megnézem az állat fülét, maga csak azt mondja meg, mit nézzek rajta. Fogja erősen, királyom, jól fogja!

De nem hiszem, hogy hallott. Lábát erősen szétterpeszti a mélyen behajtó, s az energikus lábmozgástól folyton hintázó, lengő rúd közepén, ezalatt a kötél, a csigasor meg a tartója úgy nyí, mintha meggyantázták volna, a kőnehezék meg csörög lent a dobogón. Az oroszlán hanyatt vergődik, inog az egész szakramentum. Megint az az érzésem, hogy összeomlik a torony, hátam mögött vadul markolom a zsúpot. Aztán valami füstöt vagy port veszek észre a király feje fölött, s látom, hogy abból az eresztékből száll, mely a csiga tartóját a fához erősíti. Sok neki a király meg az oroszlán együttes súlya. Féloldalt már kiszakadt, annak a porát láttam. Most pedig másik oldalt is vége.

- Dáfu király! - ordítok oda.

De már esik. A csiga és a tartó kivágódik a kőre, a hátrahőkölő hajtók elé. A király az oroszlánra zuhan. Látom, hogy gabalyodik teste össze az állat hátsó felével. Belehasít a karom. Vére azonnal kiserked, még mielőtt sikerülne felülkerülnie. Én közben már csak az ujjam hegyén lógok le az állás pereméről, lógok, aztán estemben nagyot ordítva zuhanok lefelé. Bár zuhanhatnék az örök sötétségbe! A király most leperdül az oroszlánról. Elvonszolom onnét. Szakadt ruháján át kifröccsen a vér.

- Jaj, királyom! Kedves barátom! - Tenyerembe temetem az arcom.

- Hahó, Szungo - szól vissza a király. Furcsa a szeme. Ködös lett.

Letolom a bugyogóm, hogy bekössem vele a sebét. Másom nincs, az pedig fenét sem ér, azonnal átvérzik.

- Segítsenek! Segítsenek már! - kiáltok oda az embereknek.

- Nem sikerült, Henderson - mondja Dáfu.

- Ugyan, királyom, miket beszél! Visszavisszük a palotába. Egy kis ultraszeptilporral megszórjuk, aztán bevarrjuk azt a sebet. Majd maga dirigál, felség, hisz maga kettőnk közül a doktor.

- Nem, Henderson, engem már nem visznek haza. Gmilo az?

Odaugrok az állathoz, elkapom a kötelet meg a csigát és a tartót, mint a kést, nekidöföm a még mindig kapálózó oroszlánlábaknak. Aztán jó sokszor körültekerem rajtuk a kötelet, hogy szinte bőre reped a nyavalyásnak, s úgy üvöltöm:

- Te, te dög, te! Hogy fordulnál föl, te kurva dög, te!

Az visszamorog rám a kosáron keresztül. Akkor jön oda a Bunam, megnézi a fülét. Hátraint, és határozott hangon parancsol valamit. A koszos fehérbe öltözött pofa karabélyt nyújt oda neki, ő pedig az oroszlán halántékának nyomja a csövet. Lő, és a robbanás szétviszi az állat fejét.

- Nem Gmilo volt az - állapítja meg a király. Örül, hogy vére nem az apja lelkén szárad.

- Henderson - kéri -, gondoskodjon róla, hogy Attit ne érje bántódás.

- Fenét gondoskodok én, felség, maga még itt a király, majd gondoskodik róla maga!

Azzal elbőgöm magam.

- Nem, Henderson - mondja ő. - Én már nem lehetek király . . . az asszonyok közt. Meg kellene, hogy öljenek.

Ez még sajnálja azokat a némbereket! Némelyiket nyilván szereti is. Hasa olyan az összeszaggatott nadrágban, mint a tűzhely rostélya, és némelyik hajtó máris gyászüvöltést hallat. A Bunam oldalt áll, távolabb tőlünk.

- Hajoljon közel - szól Dáfu.

Egész a fejéhez görnyedek, és a jobbik fülemet tartom oda. Ujjam közt csurog a könnyem, úgy panaszkodom:

- Jaj, királyom, szegény királyom, én mindenkire csak szerencsétlenséget hozok! Vészmadár vagyok én, körülöttem halál huhog. Magához aztán nem jó pasast küldött a világ. Én fertőzök, mint a tífusz. Ha én ide nem jövök, magának most kutya baja! Maga a legderekabb fickó, akivel csak összehozott az élet!

- Téved. Ez pont fordítva igaz . . . Mikor ön hozzánk érkezett - egyre jobban akadozik a nyelve -, akkor éjjel az a holttest az előző Szungóé volt. Mert nem tudta fölemelni a Mummát . . . - Véres kezének mutató- és hüvelykujját bágyadtan a torkához emeli.

- Megfojtották? Szent Isten! És mi lett azzal a nagydarab fickóval, azzal a Turombóval? Az se tudta fölemelni! Ja, igaz, az nem is pályázott a szungóságra, mert túl veszélyes mesterség. Inkább átpasszolták rám. Rám, a veszett bolondra! Hadd legyek én az!

- A Szungo nekem is utódom - mondja kezem megérintve.

- Hogy én üljek a maga helyébe? Miket beszél össze, felség!

Behunyt szemmel, lassan bólint.

- Nincs megfelelő korú gyermek, tehát a Szungo lesz a király.

- Felség - emelem meg sírós hangom -, mit varrtak maguk az én nyakamba?! Igazán megmondhatták volna, mibe mászok bele! Hát való baráttal ilyet művelni?!

Ki se nyitja a szemét, csak úgy mosolyog rám, egyre inkább elgyöngül.

- Így kellett tennem . . .

- Húzódjon odább, felség - szólok rá -, hadd halok meg én is magával együtt! Vagy cseréljünk, éljen maga tovább! Én úgyse tudtam sose, hogy mit kezdjek az életemmel, legalább hadd haljak meg maga helyett! - Ököllel verem, gyúrom a pofám, s ott kuksolok a döglött oroszlán meg a haldokló király között. - Nekem már úgyis késő, hogy most szakadjon föl a lelkem álma. Túl sokáig vártam, elrohadtam a disznók közt. Nekem már lőttek! És az asszonyait se győzném úgyse! Pont én? Megyek én hamarosan maga után! Megölnek ezek a nyavalyások! Királyom! Drága királyom!

De a királyban már alig pislákolt az élet, el kellett válnunk. A hajtók fölemelték, kinyitották a hopo végét, s indultunk le a vízmosásba, a kaktuszok közt, a kőépületek felé, amelyeket föntről, a fal tetején levő magasállásról csak az imént láttam meg. A király útközben belehalt a vérveszteségbe.

A sima falú ház két dutyiszerű faajtaja egy-egy kamrára nyílt. Az egyikbe a holttestet vitték be. A másikba engem raktak. Amúgy is alig vettem tudomást róla, mi történik velem, hát csak hagytam, hadd vezessenek be, hadd zárják rám az ajtót.

 

 

Valaha, életemnek egy sokkal korábbi szakában, volt valami sava-borsa a szenvedésnek. De utóbb egyre inkább ízét vesztette, összepacsmagolódott, és ahogy Edward fiamnak mondtam Kaliforniában, nem bírom már azt se. A keservit! Meguntam a síró-rívó szörnyeteg örökös szerepét! De most, hogy a király halt meg, már nem is téma a szenvedés, zamata sincs. Csak szörnyű. Sírtam, zokogtam, úgy cipelt be abba a kőszobába az öreg Bunam meg a fehérre pingált segédje. És zavaros félmondatokban egyre ugyanazt hajtogattam:

- Fajankókra pazarolja. - (A sors az életet.) - Fajankók és hülyék kapják. - (Mert mi kerülünk oda, ahova mások kellenének.)

Így vezettek be, miközben majd a szemem bőgtem ki. Annyira odavoltam, hogy kérdezni se tudtam semmit sem. Arra riadtam csak meg, föl-fölnéz valaki a földről.

- Ki a fene van itt? - kiáltottam. Két nyitott, ráncos kéz emelkedett föl, s óvatosságra intett. - Ki az? - kérdeztem újra. Akkor ismertem föl mandulafenyő-forma haját és valamilyen zöldség gumójára emlékeztető nagy, bütykös, poros lábát.

- Romilaju!

- Én is itt, urom.

Hát mégsem engedték el Lilynek szóló levelemmel, hanem azonnal lefülelték, ahogy elhagyta a várost! Szóval már a vadászat kezdete előtt eldöntötték, hogy a világ nem tudhat meg semmit se tartózkodásom helyéről!

- Romilaju! A király meghalt - mondtam neki. Vigasztalni próbált.

- Képzeld, az a nagyszerű fiú! Halott!

- Ő finom urjember, urom.

- Azt hitte, meg tud változtatni engem. De későn találkoztam vele, Romilaju. Elhájasodtam már nagyon. Túlságosan.

A vadászat után nem maradt más rajtam, csak a cipő, a sisak, az atlétatrikó meg a kisgatya, abban üldögéltem a földön, kétrét görnyedtem, a könny pedig egyre folyt, dőlt belőlem. Romilaju eleinte nem tudott segíteni rajtam.

De talán épp arra való az idő, hogy a nyomorúságnak egyszer véget vessen. Hogy pont az ne tarthasson örökké? Lehet valami benne. Hát a fordítottja, a boldogság, az örök? A boldogságban nincs idő. A mennyországból minden órát kiszórtak.

Még sose vettem így szívemre a halált. Ahogy próbáltam elállítani a vérzést, csupa vér lettem, és mindjárt rám száradt az egész. Igyekeztem ledörgölni. “De hátha - gondoltam magamban -, hátha ez a jele annak, hogy nekem kell folytatnom az ő életét? Én? Hogy folytassam? Ahogy a tudományomtól telik. De hát mit tudok én? Három dolgot se tudnék összehozni egész életemben, amit jól csináltam volna." Ezen aztán megint tovább keseregtem.

Így telt az egész nap, így telt az éjszaka, és hajnalra könnyűnek, kiapadtnak, üresnek éreztem magam. Öreg, csupa lyuk dézsának. Amiből minden nedvesség kívül került. Bévül üres lettem, sötét és száraz; kijózanodtam, kiürültem. És rózsaszínbe öltözött az ég. Az ajtó rácsán keresztül láttam. A Bunam fekete bőröse még mindig azzal a fehér gusszal leöntve őrzött bennünket, sült jamgyökeret és gyümölcsfélét hozott nekünk. Segédcsapatát két amazon szolgáltatta, de se nem Tamba, se nem Bebu, és mindenki különös tisztelettel bánt velem. Napközben meg is mondtam Romilajunak:

- Dáfu azt mondta, ha meghal, én leszek a király.

- Ők hívnak önt Jásszi, urom.

- Az királyt jelent? - Azt jelentette. - Hogy én király legyek . . . - töprengtem el - hülyeség. - Romilaju nem szólt rá semmit. - Méghozzá férje annak a sok nőnek!

- Nem tetszik, urom?

- Megbolondultál, fiú?! - fortyantam föl. - Még gondolatnak is képtelen, hogy azt az egész csordára való asszonyt átvegyem! Elég nekem a magam felesége is. Lily csodálatos asszony! Méghozzá most, mikor a király halála ilyen őrültül megviselt! Egész odavagyok, nem látod? Teljesen letörtem, semmire se vagyok képes. Tönkrementem!

- Nem látsz oly nagyon rosz, urom.

- Értelek. Vigasztalni akarsz. Bár látnál a szívembe, Romilaju! Csupa lyuk, csupa seb az én szívem. Több verést, több léket kapott, mint amennyi körös-körül ráfér. Végigrugdosták a fél világon. Ez a nagy dög test ne tévesszen meg. Nagyon is érzékeny vagyok én. Egyébként, Romilaju, neked volt igazad, nem kellett volna aznap az eső ellen fogadnom. De a király, hogy az Isten áldja meg, valósággal belesétáltatott a csapdába. Igazában nem is voltam erősebb annál a Turombo nevű pasinál. Az is föl tudta volna emelni Mummát. Csak nem akarta vállalni a szungóságot. Ügyesen továbbhárította. Túl veszedelmes állás. Engem a király ugratott bele.

- De ő állás is veszedelmes - jegyezte meg Romilaju.

- Az igaz. És mért akarjak én jobb sorsot magamnak, mint amilyen az övé? Jól mondod, öreg barátom. Köszönöm a figyelmeztetést. - Gondolkoztam egy kicsit, aztán mint kipróbált, józan embertől, azt kérdeztem tőle: - Mit gondolsz nem okoznék sérülést azoknak a leányzóknak? - Egy fintorral próbáltam jobban megértetni, mire gondolok. Hisz nekem csak a pofám akkora, mint másnak az egész teste.

- Én nem hisz, urom.

- Nem? - Megtapogattam. - Á, úgyse maradok itt. Bár nem hiszem, hogy még egyszer királysággal kínáljon az élet.

Megint erősen a már halott, a már örökre a semmibe, a sötét éjszakába távozott nagy emberre gondoltam, s egyszerre úgy éreztem, hogy ő szemelt ki utódjául. Rajtam áll, hogy hazamehessek senkinek, semminek. De hitt benne, hogy engem királyi anyagból gyúrtak, és jó hasznát veszem, ha újrakezdhetem az életet. Ezt meg is köszöntem neki úgy, a kőfalon keresztül. De Romilajunak azt mondtam:

- Nem, halálos kín volna, ha nekem kéne betöltenem itt az ő helyét. Különben is haza kell mennem. Mellesleg nem pályázom tenyészcsődörnek se. Hiába ugrálok, ötvenhat éves vagyok, illetve annyi leszek. Be volnék kakálva, hogy a sok feleség beárul. Méghozzá itt kellene élnem a Bunam, Horko meg hasonlók társaságában, és sose tudnék a király anyja, Jászra királyné szemébe nézni. Mert ígértem neki valamit. Én marha, mintha bármit is ígérhettem volna! Ki innét, Romilaju! Szemét csavargónak érzem magam. Az egyetlen tűrhető vonásom az, hogy néhány embert legalább szerettem életemben. Jaj, meghalt szegény fiú! Ajjajjajjaj! Beledöglök! Bár pusztulnánk el mindannyian a Föld színéről! Csak szívünk ne volna, és ne tudnánk, milyen kétségbeejtő ez! De csak hurcoljuk magunkkal a szívünket, ezt a mocskos, ronda mangót itt, a mellünkben, pedig ez árul el, ez tesz tönkre bennünket. És nemcsak hogy szétcincálnám itt az összes nőt, de még beszélnem se volna kivel. Abban a korban járok, amikor már igényeljük az emberi hangot, a megértést. Mikor más már úgyse maradt. Csak kedvesség és szeretet. - Azzal megint visszasüppedtem a gyászba, mert gyászoltam szüntelenül, amióta csak bezártak a sírba, és úgy emlékszem, siránkoztam még tovább is jó ideig. Aztán egyszerre azt mondtam Romilajunak: - Öregem, a királyt nem baleset érte.

- Hogy gondol, urom?

- Nem baleset történt. Előre kitervelték, egyre inkább az a meggyőződésem. Most aztán ráfoghatják, hogy megbűnhődött, amiért megtartotta Attit, és ott dugdosta a palota alatt. Ezek, hallod, egy pillanatig se haboztak, hogy megöljék a fiút. Engem befolyásolhatóbbnak néznek, mint amilyen a király volt. Gondoltad volna róluk?

- Nem, urom.

- Azt meghiszem, hogy nem urom. De ha én egyszer rátenyerelek itt valamelyik csirkefogóra, azt úgy töröm össze, mint a sörösüveget. - Összedörgöltem a kezem, úgy mutattam, hogy csinálom, még a fogam is csikorgattam hozzá. Talán még ragadt rám az oroszlánokról valami, ha nem is a mozgás gráciája, amit Dáfu lesett el tőlük, míg itt nőtt fel köztük, hanem rövidebb és felszínesebb tapasztalatomnak megfelelően az oroszlán kegyetlensége. Ha az ember jól meggondolja, sose jósolhatja meg előre, mi ragad rá más befolyása révén. Azt hiszem, Romilajut mellbe verte egy kicsit ez a merész ugrás a méla gyászból egyenest a vad bosszúvágy kellős közepébe, de úgy látszik, tudta, hogy nem vagyok egészen magamnál, és megértő, nagy lélekként, igazi keresztényként hajlandó volt sok mindent elnézni nekem.

- Gondolkoznunk kell rajta, hogy törjünk ki innét - mondtam. - Tartsunk egy kis szemlét. Tulajdonképp hol vagyunk? És mit tehetünk? Mink maradt?

- Kés maradt, urom - felelte Romilaju, s mindjárt meg is mutatta. A vadászkése volt, hajába dugta, mikor a Bunam fogdmegjei a város határában utánavetették magukat.

- Derék ember vagy - dicsértem meg, és döfésre tartottam kezemben a kést.

- Ás jobb - jegyezte meg.

- Van benne valami. Igazad lehet. Szeretném elkapni a Bunam frakkját - meditáltam -, de az egyelőre luxus. A bosszúállás most luxus. Inkább okosak legyünk. Ne hagyd, hogy marhaságot csináljak, Romilaju. Neked kell vigyáznod rám. Hisz látod, mennyire kibillentem önmagámból! Mi van a szomszédban? - Próbáltunk átkerülni a falon, s néhány percnyi vizsgálódás után találtunk egy hasadékot, a kőtáblák közt, azt a késsel egymást váltva tágítani kezdtük. Néha ölben tartottam Romilajut, máskor négykézlábra ereszkedtem, s ő a hátamra állt. Vállra vennem fölösleges lett volna, olyan alacsonyra szabták a plafont.

- Bizony, valaki babrált a tartóval meg a csigával ott, a hopó-ban -. mondogattam.

- Lehet, urom.

- Ez már nem is lehetőség. És mért fogott el téged a Bunam? Mert összeesküdtek Dáfu ellen és ellenem. Persze a király is épp elég bajba vitt azzal, hogy engedte továbbhurcolnom Mummát. Az az ő műve volt.

Romilaju vájt, forgatta a kést a száraz habarcsban, kapargatta, aztán a mutatóujjával kotorta ki a törmeléket. A por a nyakamba hullott.

- De a királyt is halál fenyegette, és amit ő bírt, azt elbírhattam én is. Azért volt a barátom.

- Így tesz ön barát, uram?

- Bizony, a szeretet néha ilyen vargabetűket jár be, öregem - magyaráztam. - Azt hiszem, apám jobb szerette volna, illetve tudom, hogy azt szerette volna, ha én fulladok meg Plattsburg mellett, nem a bátyám, Dick. Hogy engem talán nem szeretett? Dehogynem. Én is a fia voltam, épp ezért bántotta az öreget, hogy mégis ezt szerette volna. Pedig ha én pusztulok el, majdnem ugyanúgy megsirat. Szerette ő mind a két fiát. De Dicknek kellett volna élnie, Ő csak egyszer bolondult meg, szegény Dick. Talán marijuánás cigarettát szívott, vagy mit. De azért az egy szál cigarettáért keservesen megfizetett. Ó, nem haragszom én ezért az öregre. Egyébként is ez az élet, mi értelme, hogy háborogjunk rajta?

- Igen, urom - mondta. Keményen kapart, tudtam, hogy nem figyel rám.

- Mit háborognánk? Az életnek tisztelet jár. Végzi a maga dolgát, és slussz. Elmeséltem ennek a mi szegény szomszédunknak, hogy nekem egy hang folyton azt mondta: akarom. Mit akart?

- Igen, urom. - (Azzal rendületlenül tovább kaparta fejemre a vakolatot.)

- Valóságot akart. És vajon mennyi illúziót bírt ki?

Ő csak kapart, kapart tovább. Én négykézláb álltam, a földnek beszéltem.

- Általános tévhit, hogy a nemesség illúzió. Hát ez az. Egész más fán terem az illúzió. Bebeszélik az embernek, hogy mindig több és több illúzióra vágyik. Pedig én nem vágyok egy fikarcnyira se. Azt mondják: “Adj magadra!" Persze ez is csak amolyan halandzsa, reklámduma. Hát a nagyság? Az viszont megint homlokegyenest más. Ó, a nagyság! Édes istenem! Te, Romilaju, most nem a felfújt, kipukkadt talmi nagyságra gondolok. Nem a sok felvágásra, hencegésre. Hanem a belénk nőtt világegyetemre, aminek tér kell. Ami örökre a mienk. Ami a részét követeli. Ettől nem bírja a pasas, hogy olyan pitiáner maradjon. Ezért kellett nekem is csinálnom valamit. Talán okosabb lett volna, ha otthon maradok. Ha megtanultam volna inkább szeretni, megcsókolni az anyaföldet. - (Ezt mindjárt meg is tettem.) - De otthon már azt hittem, fölrobbanok. Jaj, Romilaju, bár tártam volna föl teljesen a szívem ez előtt a szegény fiú előtt! Egészen megtört a halála! Még sose voltam ilyen nyomorultul . . . De majd megtanítom én kesztyűbe dudálni ezeket a nyavalyás összeesküvőket, csak még egyszer módom legyen rá! - fejeztem be.

Romilaju nyugodtan kapart, tágította a lyukat, aztán rányomta a szemét, és halkan azt mondta:

- Lát, urom.

- Mit látsz?

Nem szólt, csak leszállt rólam. Fölálltam, lesöpörtem a port a nyakamból, és rányomtam szemem a lyukra. A király holttestét láttam. Valami bőr szemfedőbe csavarták, az arcát nem mutatta, mert ráhajtották a végét. Csípőnél, lábnál leszíjazták a tetemet. A Bunam segédjének kellett volna virrasztania, de az egy zsámolyon ült az ajtóban, és aludt. Nagy volt a hőség mind a két kamrában. A varázsló mellett két kosár jamgyökér. És az egyik kosár füléhez egy oroszlánkölyköt kötöttek, egész csöppnyit, pettyeset. Két-három hetesnek néztem. Az a gazember mélyen aludt a támlátlan zsámolyon. Karja előrelógott, beszorult a melle meg a combja közé, duzzadt erű keze majdnem a földet érte. Gyűlölettel morogtam magamban: “Megállj csak, büdös! Majd ellátom én a bajod!" Abban a világításban egész selymes-fehérnek látszott, csak az orra lika meg arcán a barázdák voltak feketék. “Majd elhúzom én még a te nótádat!" - ígértem neki hangtalanul.

- Na, Romilaju - szólaltam meg aztán. - Ideje, hogy összedugjuk a fejünket. Nem azt csináljuk, mint első éjjel azzal a másikkal, az én Szungo-elődömmel. Végiggondolunk mindent. Először is, én vagyok a trónörökös. Ezeknek eszük ágában sincs, hogy bántsanak, hisz én vagyok a strómanjuk a törzsben, és a maguk mulatságára szívesen játszanának tovább velem. Már megvan az oroszlánkölyök is, ő az én halott barátom, tehát elég gyorsan haladnak, ezért nekünk is igyekeznünk kell. Sőt, le kell főznünk őket!

- Mit csinal, urom? - kérdezte Romilaju, hangjában növekvő aggodalommal.

- Kitörök innét, persze hogy kitörök. Gondolod, hogy visszajuthatunk Baventaiba így, ahogy vagyunk?

Erre vagy nem tudott, vagy nem akart válaszolni, hát megkérdeztem:

- Szerinted túl kemény dió?

- Ön beteg - mondta rá Romilaju.

- Ugyan! Annyit én is kibírok, mint te. Ismersz, milyen vagyok, ha egyszer menni kell. Na, ne viccelj már! Kézenállásban végigjárom egész Szibériát. Különben sincs más választásom, pajtás. Ilyenkor szokott megmutatkozni a legjobb oldalam. Ez a George Washington-i szellem, ami belém szorult. Kiállók mindent, csinálom a dolgom, mint a parancsolat. Azt a jamgyökeret magunkkal visszük. Épp jól jön. Remélem, te se akarsz itt maradni!

- Nem, nem, urom. Engem ők megöl.

- Na látod, akkor törődj bele - mondtam. - Nem hiszem, hogy azok az amazonok egész éjjel ébren lessenek bennünket. A huszadik században élünk, nem csinálhatnak akaratom ellenére királyt belőlem. Mai gyerek se vagyok már, hogy ekkora háremmel bajlódjak. De azért egyelőre okosabb lesz úgy tennem, mintha kellene a cafrang. Nem akarnak ezek bántani engem. Akkor kerülnének nagy slamasztikába, ha bántani akarnának. Egyébként se tartanak olyan bolondnak, hogy három-négyszáz kilométert gyalogoljak a senki földjén, élelem és fegyver nélkül.

Ez a hangulatváltozás megriasztotta Romilajut.

- Nekünk kettőnknek össze kell tartanunk - siettem tovább érvelni. - Ha ez a banda engem három hét múlva megfojt . . . és ez könnyen megeshet! nem vagyok olyan kondícióban, hogy nagyon fickóskodjak és csodákat ígérhessek . . . mi lesz akkor veled? Téged is megölnek, hogy ki ne szivárogjon a titkuk. Halljuk, benned mennyi a grun-tu-molani? Akarsz élni, fiú ?

Nem volt ideje válaszolni, mert Horko jött látogatóba. Mosolygott, de talán még ünnepélyesebben viselkedett, mint azelőtt. Jasszinak szólított, kidugta kövér, piros nyelvét, mintha azzal szellőzött volna a bozótoson keresztül a szörnyű hőségben tett nagy séta után; ezt egyébként különösen nagy tisztelet jelének könyveltem el nála.

- Örvendek, Mr. Horko.

Nagy megelégedéssel derékból hajolt egyet, és mutatóujját a feje fölé emelte. Teste közben fönt kidagadt a szűk hüvelyből, arca eltorzult. Fülét lehúzták a vörös drágakövek, vigyorgott, én pedig titkolt undorral mértem végig. De jobb híján készségnek álcáztam vad gyűlöletem.

- Ön most király. Roi Henderson. Jasszi Henderson - kezdte.

Azt feleltem rá:

- Bizony, Horko. Nagyon sajnáljuk Dáfut, ugye?

- Jaj! nagyon! Dommage! - mondta, mert imádta a Lamuban fölszedett szólamokat.

Az emberiség mindig képmutatással bolondítja magát. Nem veszi észre, hogy már erről is lekésett.

- Ön már nem Szungo. Már Jasszi.

- Bizony - mondtam. Azzal odaszóltam Romilajunak: - Mondd meg az úrnak, hogy boldogan vagyok Jasszi, nagy megtiszteltetés. Mikor fogunk hozzá?

Még várnunk kell, tolmácsolta Romilaju, míg a féreg ki nem kerül a király szájából. Aztán a féregből kis oroszlán lesz, abból a kis oroszlánkölyökből pedig a Jasszi.

- Ha disznóval játszanánk ugyanezt, egyenest császár lenne belőlem, nem a bozótok királya - mondtam, és keserűen élveztem a megjegyzés humorát. Bár élne Dáfu, és hallaná! - De mondd meg Mr. Horkónak - (az mosolyogva fordította oda kövér képét, fülbevaló-kövei csörögtek, mint a mérőón, én pedig gondolatban nagy gyönyörűséggel csavartam egyet a nyakán, és téptem le a fejét) -, hogy őrültül megtisztelnek. Bár a néhai király nagyobb és derekabb ember volt nálam, azért tőlem telhetően én is igyekszem majd. Azt hiszem, szép közös jövő vár ránk. Főképp azért szöktem el hazulról, mert ott nem akadt elég dolgom, s mindig ilyenféle elfoglaltságra vágytam. - Mindezt komor dühvel mondtam, de a komorságot komolysággal lepleztem. - Meddig kell még itt maradnunk, a hullaházban?

- Azt mond, három-négy nap, urom.

- Oké? - kérdezte Horko. - Nem sok. Önnek feleség toutes les hölgyek. - Ejtegette a kezét, úgy mutatta, hányszor tízen vannak. Hetvenheten.

- Emiatt ne fájjon a fejük - nyugtattam meg.

És mikor nagy szertartásosan elvonult, kimutatva, hogy csakugyan a zsebében érez már, azt mondtam Romilajunak:

- Még az éjjel megyünk.

Romilaju némán nézett rám, felső ajka szinte megnőtt a riadalomtól.

- Ma éjszaka - ismételtem. - Holdfényben indulunk. Múlt éjjel is olyan világos volt, hogy el lehetett volna olvasni a telefonkönyvet. Nem épp egy hónapja vagyunk itt a városban?

- Igen, urom . . . Mit mi csinál?

- Te majd óbégatni kezdesz. Azt mondod, hogy engem kígyó mart meg, vagy más ilyesfélét. Erre a bőrös pofa jön a két amazonnal megnézni, mi baj. Ha nem nyitja ki az ajtót, akkor mást kell kieszelnünk. De tegyük föl, hogy kinyitja. Akkor fogod ezt a követ . . . érted ? . . . és bedugod a sarokvas közébe úgy, hogy ne lehessen egészen becsukni. Ennyi az egész. Na, hol a késed?

- Én tart nálam.

- Nekem nem kell. Csak jól vigyázz rá. Helyes. Hát akkor értesz? Majd azt ordítod, hogy a Szungót vagy Jasszit vagy mi a fenének neveznek most ezek a gyilkosok, szóval, hogy engem megmart a kígyó. Csúnyán dagad a lábam. És készenlétbe állsz az ajtóban, hogy kiékeld. - Megmutattam neki pontosan, hogy gondolom.

Így aztán, mikor leszállt az éjszaka, én tervezgetve ültem, összeszedtem minden sütnivalómat, és kétségbeesetten vigyáztam rá, hogy meg ne keverjen valahogy a délutánonként mindig rám törő, éjjelente pedig magasra szökő láz. Küszködnöm kellett az önkívület ellen, mert a sír fojtó levegőjétől még a szokásosnál is rosszabbul lettem, a sok leskelődés is megártott a lyuknál, agyonerőltettem mind a két fél szemem, oly merőn néztem a halott király alakját. Néha már szinte azt képzeltem, hogy az arcát is látom a szemfedő sarka alatt. De ez érzékcsalódás volt csak . . . álom. Valami baj esett a fejem körül, akkor vettem észre. Ez különösen éjszaka tűnt fel, a láz hatására, mikor egy csomó hegy, bálvány, tehén, oroszlán, hatalmas, fekete nő, amazon a király arcával és a hopo zsúpjával együtt megjelent a szemem előtt, s váratlan gyüszmékelésbe kezdett körülöttem. De tartottam magam, vártam, hogy a hold feljöjjön, lestem a cselekvésre alkalmas pillanatot. Romilaju sem aludt. A sarokban feküdt, feltápászkodott, s egy percre se hunyta be a szemét. Pillantásom mindig találkozott az övével: tekintete rajtam függött.

- Nem változtat szándék, urom? - kérdezte meg egyszer-kétszer.

- Nem. Nincs változás.

És mikor elérkezettnek láttam az időt, olyan nagyot, mélyet sóhajtottam, hogy a szegycsontom is megreccsent tőle. Sajgott a bordám.

- Rajta! - szóltam oda Romilajunak. A fickó a másik helyiségben nyilván aludt, mert amióta beesteledett, egy moccanást se hallottam odaátról. Karomra emeltem Romilajut, s odatartottam az imént vájt lyukhoz. Ahogy megfogtam, éreztem, hogy járja át a remegés egész testét, aztán máris óbégatni, sápítozni kezdett. A háttérből én is hozzájárultam a zajcsináláshoz néhány nyögéssel, erre fölébredt a Bunam segédje. Hallottam a lába dobbanását.

- Jasszi k'muti! - Ezt a k'muti-t hallottam már a hajtóktól is, mikor Dáfut cipelték a sír felé. K'muti: meghal. Valószínűleg ő maga is ezt a szót hallotta utoljára. - Wunnutu zazai k'muti. Jasszi k'muti. - Nem nehéz nyelv, gyorsan ragadt rám.

Kinyílt a király sírjának ajtaja, és a Bunam segédje kiabálni kezdett.

- Jaj - sóhajtott fel Romilaju -, ő hív segít kettő hölgy, urom.

Talpra állítottam Romilajut, és lefeküdtem a földre.

- A kő már ott van - mondtam neki. - Eredj az ajtóhoz, csináld a dolgod! Ha nem jutunk ki, egy hónapunk sincs hátra.

Fáklyafényt láttam az ajtóban: eszerint együtt jön mind a két amazon, és az a furcsa, hogy épp ez a gyilkos düh itt bennem, ez nyugtat meg a legjobban. Ez önt lelket belém. Balzsamként bizserget a gondolat, hogy amint ráejtem a tenyerem a Bunam keskeny pofájú segédjére, annak mindjárt vége. “Most végre elkapom" - gondoltam magamban, így hát az esélyek mérlegelése közben hallattam riadt és csüggedt panaszom; s a bágyadt nyögdécselés hátterében káröröm csiklandozott, mert csakugyan úgy éreztem, hogy az erőm nem sok, de azonnal megjön, csak rátehessem a tenyerem a Bunam segédjére. Egy lécet kiemeltek az ajtóból. A fölemelt fáklya fényénél látta a Bunam segédje, hogy vonaglok, hogy tapogatom a lábam. Leesett a keresztvas is, az egyik amazon nyitni kezdte az ajtót.

-A követ! - kiáltottam el magam, mintha csak fájdalmamban ordítanék fel, és a fáklyánál láttam, hogy Romilaju az előkészített követ pontosan úgy tolja a sarokvas közelébe, ahogy mutattam neki, bár az amazon lándzsájának hegye az álla alatt jár. Aztán vonul vissza, felém. Ezt mutatta a lángok hatalmas, lobogó, füstöt árasztó csóvája. Az amazon fölsikoltott, mikor elrántottam a lábát. A dárda hegye a falat karcolta végig, én meg csak azon imádkoztam, hogy Romilajut ne érje. A nő fejét a kőbe vertem. Az adott körülmények közt nem tehettem engedményt női mivoltának. A láng kialudt, az ajtó gyorsan csukódott, de ahhoz épp eleget akasztott rajta a kő, hogy a peremén kiférjen az ujjam. Szemből a másik amazon meg a Bunam segédje együttes erővel húzta, de én egyetlen lendülettel fölszakítottam. Némán végeztem a dolgom. Először a másik amazont csaptam meg pusztán a tenyerem élével: régi rohamosztagos trükk. Bevált. Elájult, lezuhant a földre. Mindez halálos csöndben folyt, ők se csaptak nagyobb lármát, mint én. Akkor a férfi után vetettem magam, az a mauzóleum másik végébe menekült. Három lépés után már el is kaptam a sörényét. Nyújtott karral fölemeltem, hogy a közben majdnem egészen fölkelt hold világánál jól lássa a pofám. Rávicsorogtam. Ahogy az üstökénél fogom, egész arcbőre felhúzódik, ferde vágású lesz a szeme tőle. Elkapom a torkát, s fojtogatni kezdem, de Romilaju odafut hozzám, és ordít:

- Ne, ne, urom!

- Megfojtom!

- Ne megöl, urom!

- Ne avatkozz bele! - kiáltok rá, és a hajánál fogva rázom a Bunam segédjét. - Ez itt a hóhér. Ennek a műve, hogy amaz, odabent, meghalt. - De azért nem fojtogattam tovább a Bunam varázslómesterét. Fejénél fogva odább röpítettem fehér testét. Meg se nyikkant.

- Ne őt megöl - mondta komolyan Romilaju. - Bunam nem mi kerget.

- Gyilkos dühvel van tele a szívem, Romilaju.

- Urom, nekem barát?

- Akkor legalább a csontját hadd töröm össze! Egyezzünk ki! - mondtam. - Te joggal szólsz bele, Romilaju. Joggal, mert a barátom vagy. De hát akkor Dáfu? Az nem volt a barátom? Jó, na, nem töröm össze a gazember csontját se. Csak puhára verem.

De meg se vertem. Belöktem a fickót a kamrába, a két amazont melléje, aztán rájuk zártam az ajtót. Romilaju elvette a dárdájukat, és együtt visszaraktuk a keresztvasat is. Azzal indultunk, át, a másik helyiségbe. A hold fölkelt már, látni lehetett mindent. Romilaju magához vette a jamoskosarakat, én pedig bementem a királyhoz.

- Mikor mi indul, urom?

Benéztem a szemfödő alá. Az arc összedagadt már, csupa dudor volt, nagyon eltorzult. A hőség úgy elbánt vele, hogy bármennyire szerettem szegényt, el kellett róla fordítanom a szemem.

- Isten áldja, királyom - mondtam. Azzal otthagytam. De ahogy indulok, hirtelen ötletem támad. A megkötözött oroszlánkölyök fúj ránk, a karomra veszem.

- Mit urom csinál?

- Ez a kis állat velünk jön.

 

 

Romilaju ellenkezni kezdett, de én magamhoz szorítottam a kis jószágot, úgy hallgattam cérnahangú horkolását, miközben karmával a mellembe kapaszkodott.

- A király biztosan örülne neki, hogy magammal viszem mondtam. - így valahogy tovább él benne. Nem érted?

Kristályos volt a holdsütötte szemhatár. Ez rám is hatott: kitisztult a fejem tőle. A hegyek tetejéről áradt ránk a fény. Közel ötven kilométeres térség tárult elénk: menekülésünk útja. Valami olyat magyarázott Romilaju, hogy az állatka pont annak a bestiának a kölyke. amelyik megfosztott Dáfutól.

- Ugyan, ide hallgass már - mondtam neki -, én nem öltem meg azt a pasit! Hát ha annak megkíméltem az életét . . .! Nézd, Romilaju, mit álldogálunk itt, és locsogunk összevissza! Nem vagyok képes, és nem is fogom itthagyni ezt a kis állatot! Figyeld, belefér a sisakomba! Az most éjjel úgyse kell.

Igazság szerint az éjszakai szellő még csillapította is a lázam.

Romilaju beadta a derekát, és azzal már kezdtük is a menekülést, holdas árnyakat ugráltunk keresztül a vízmosás szélében. Átkerültünk a hopo túlsó felére, minél messzebb a várostól, aztán neki a hegyeknek, mentünk egyenest Baventai felé. Én hátul kocogtam az oroszlánkölyökkel, s úgy szedtük egész éjjel a lábunkat, hogy reggelre harminc kilométer volt a hátunk mögött.

Romilaju nélkül két napot se bírtam volna ki abból a tízből, ami alatt elértük Baventait. Ő tudta, hol találunk vizet, melyik gyökeret, melyik rovart ehetjük meg. Mikor a jamgyökér negyednapra elfogyott, mindenféle pondró és giliszta lett az ételünk.

- Téged fölvehetnének a légierőkhöz az életben maradás professzorának - mondtam neki. - Te volnál ott a császár! - Aztán megjegyeztem: - Végül mégiscsak úgy élek, sáskán, mint Keresztelő Szent János. “A pusztában kiáltónak szava."

De közben ott volt az oroszlán, s még azt is táplálnunk, gondoznunk kellett. Nem tudom, el tudtam-e valaha képzelni annyi nehézséget. Pondrók, földigiliszták tömegét kellett késsel a tenyeremre kaparnom, pépet csinálnom belőlük, és úgy, a markomból etettem a kicsit. Napközben, mikor kellett a sisak, a hónom alatt vittem a kölyköt, néha pórázon vezettem. De a sisakomban aludt, a tárcám meg az útlevelem mellett, összerágcsálta a bőrt, sőt a végén javarészt meg is ette. Attól fogva a gatyám korcában hordtam az irataimat meg a négy ezerdollárost.

Komor pofámat tarkabarka szakáll nőtte be, és az út java részén éppen őrjöngtem, dühöngtem valamin. Mialatt Romilaju ennivalót gyűjtött, én csak üldögéltem, és játszottam az oroszlánkölyökkel, melyet Dáfunak neveztem el. Hülye voltam hozzá, hogy segíteni tudjak. Egyébként sok fontos dologban helyén volt az eszem, sőt egész jól vágott. Míg kuksolva ettem a hernyók gubóját, a különféle lárvákat és hangyákat, alattam az árnyékomban hűsölő oroszlánnal, bölcs mondásokat recitáltam, és énekeltem. Igen, egy egész csomó ének jutott eszembe az óvodából meg az iskolából, ilyenek, mint: a Fais do-do, a Pierrot, a Malbrouk s'en va-t'-en guerre, a Barbara lányka meg a Spanyol gitár. Közben játszottam a kicsivel, az csodásan meg tudott nyugtatni. Ott hempergett a lábam közt, és kaparászta a sarkam. Bár a giliszta- és pondródiétától ő se volt túlságosan virgonc. Én féltem is tőle, Romilaju pedig remélte, hogy elpusztul az úton a kis állat. De szerencsénk volt. Az elhozott dárdával Romilaju leszedett néhány madarat. Csakugyan rémlik, hogy pompás vadászzsákmányként elejtettünk egy túl közel szállt madarat, és nagy lakomát csaptunk belőle.

A tizedik nap (ezt Romilaju mondta el később, mert én már nem tudtam számolni) megérkeztünk a szirtjein tikkadtan kuporgó Baventaiba, de olyan tikkadt korántsem volt a városka, mint mi. Minden fal fehérlett, mint a tojás, a barna bőrű arabok pedig sok ruhájukban, leplükben nézték, hogy kerülünk elő arról a sivatagútról, hogy köszöntök mindenkit két ujjal, akár Churchill, a győzelem V-jelével, hogy ünneplem az életben maradást nyikorgó, nyöszörgő, tág, fekete torkú nevetéssel, hogy mutatom oda, tarkóbőrénél fogva, Dáfut, az oroszlánkölyköt, a bebónyált fejű, hallgatag embereknek, a csak szemükön keresztül élő asszonyoknak, meg a fekete pásztoroknak, akiknek a hajából csillogó olaj folyik.

- Ide a rezesbandával! Muzsikát! - mondogattam nekik.

Hamarosan összecsuklottam, de Romilajuval megígértettem, hogy gondoskodik a csöpp állatról.

- Ő jelenti nekem Dáfut. Vigyázz rá, kérlek, Romilaju, nehogy baj érje. Mert azt már nem bírnám ki. Nem tudlak fenyegetni, öregem. Nagyon gyönge lettem. Csak könyörögni tudok.

Romilaju biztatott, hogy ne legyen rá gondom. Aztán a végén csak kimondta:

- Ou-ké, urom.

- Látod, tudok már könyörögni is - mondtam. - Nem az vagyok többé, akinek tartottam magam.

Egy bennszülött házában feküdtem. Romilaju mellém guggolt, s elvette karomból az állatot.

- Egyet még, Romilaju . . . Van rá ígéret? Van rá az írásban ígéret a “kezdetben" és a “vége" között?

- Mi ígéret, urom?

- Valami világosságra. Van ígéret rá? Te, Romilaju, én valahogy a dolgok értelmére, arra a bizonyos értelemre gondolok. Az lehet, hogy késik, az utolsó leheletig. De van igazság. Hiszek benne, hogy van igazság, és hogy sok mindenre kaptunk ígéretet. Ha nem vagyok is az, aminek tartottam magam.

Romilaju vigasztalni akart, de én tovább beszéltem:

- Fölösleges, hogy vigasztalj. Mert az álom fölszakadt, s én magamhoz tértem. Nem az ifjak énekétől. Azt szeretném tudni, miért kell mindenkinek csatáznia ellene, mert semmi ellen nem kapálózunk úgy, mint a fölébredés, a magunkhoz térés, az eszmélés ellen. Inkább ilyen sebeket gyűjtünk helyette. Égő, termékeny sebeket. - Mellemhez húztam az oroszlánt, halálos ellenségünk kölykét. Gyengeségemben, kimerültségemben csak fintorogni tudtam Romilajura. - Ne hagyj cserben, öregem - ezt próbáltam kérni tőle.

Aztán odaadtam neki az állatot, aludtam egy kicsit és álmodtam is, vagy nem is aludtam tán, csak hevertem valami vadidegen házának priccsén, s nem is álmot láttam, csak hallucináltam. Egyet hajtogattam folyton magamban is, Romilajunak is, hogy vissza kell mennem Lilyhez meg a gyerekekhez, addig nem jövök rendbe, míg őket meg nem látom, különösen Lilyt. Komisz honvágy fogott el. Mert azt kérdeztem magamban: “Mekkora a világ?" Nagy. “És mekkorák vagyunk mi?" Kicsik. Akkor ugyanezzel az erővel otthon is lehetnék, ahol szeret a feleségem. És ha csak úgy tesz, mintha szeretne, még az is több a semminél. Mindegy, én akkor is tele vagyok iránta gyöngéd érzelemmel. Ezerféle helyzetben emlékeztem most rá: eszembe jutott némelyik mondása, például, hogy az ember ezért éljen és ne azért, ne a rossznak, hanem a jónak, ne a halálnak, hanem az életnek, meg a többi elmélete is mind. De mindegy, akármit mond, még ha prédikál, most azt is szerettem volna. Gyakran láttam jönni Romilajut, és a komisz önkívületben olyannak tűnt fekete képe, mint a törhetetlen üveg, amivel bármit csinálhatunk, amit csak üveg kibír.

- Az ember nem szabadulhat a ritmustól, Romilaju - emlékszem, ezt többször is elmondogattam neki. - Egyszerűen lerázhatatlan. A bal kéz együtt szorít a jobbal, a belégzést kilégzés váltja, a szisztoléra diasztolé felel, a két kéz egymással játszik vöröspecsenyét, a láb együtt bokázik. És az évszakok. Meg a csillagok, meg minden. Meg a múló idő, meg az egész nyavalyaság. Meg kell békülnünk vele, mert ha izgatni kezd, végünk. Legyűrhetetlen. Mert örökké tart, örökké, megállás nélkül. A fene egye meg, sosem esünk ki a ritmusból, Romilaju. Bár a halálom napja se izgatna, hagyna az is nyugton. De a kellemetlen mindig visszatér: az a legutálatosabb ritmus. Folyton fölbukkan az ember rosszabbik énje: ez a kínok kínja. De a rendszerességtől nincs szabadulás. A király viszont azt kívánta, hogy változzak meg. Hagyjam abba az örökös haláltusát. A koldulást. Vállaljak a fűvel atyafiságot. Tudod, Romilaju, a halottak számát még maga a halál se tudja. Sose tarthatna népszámlálást. De a holtak nyugodtan eltűnhetnek. Bennünket akkor is késztetnek rá, hogy gondoljunk rájuk. Ebben áll a halhatatlanságuk. Mibennünk. De nekem mindjárt beszakad a hátam. Jaj, összeroppanok. Igazán disznóság . . . hova lett egyszerre a grun-tu-molani?

Romilaju megmutatta nekem a kölyköt. Az átvészelt minden bajt, s fickándozott vidáman, mint hal a vízben.

Néhány Baventaiban töltött hét után, mikor kezdtem magamhoz térni, azt mondtam derék kísérőmnek:

- Te, öregem, okosabb lesz, ha addig indulok neki, míg a kicsi kölyök még. Nem rostokolhatok itt, míg felnőtt oroszlánná nem fejlődik. Nincs igazam? Még növendék állattal is épp elég bajos visszautazni az Államokba.

- Nem, nem. Ön nagyon beteg, urom.

- Hát valami kirobbanó formában nem vagyok, az igaz. De azért bírom már. Egy kis fertőzés az egész. Különben kutya bajom.

Romilaju okoskodott ugyan, de a végén csak átvitettem vele magam Baktaléba. Ott vásároltam nadrágot magamnak, és kaptam a misszionáriustól annyi ultraszeptilt, amivel megfékezhettem a vérhast. Az is beletelt néhány napba. Aztán már ott aludtam az oroszlánkölyökkel együtt a dzsip végében egy khakitakaró alatt, Romilaju pedig hajtott velünk Hararba, Abesszíniába. Hat napig tartott az út. Hararban adtam Romilajunak néhány száz dollárt ajándékba. A dzsipet pedig teleraktam mindenféle jóval.

- Meg akartam állni odafönt, Svájcban, hogy megnézzem a kislányomat, Alice-t - mondtam. - A kicsit. De úgyse vagyok valami jó színben, hát mit riogassam azt a gyereket? Majd megyek inkább máskor. Különben is, itt ez az oroszlánkölyök.

- Viszi ön haza?

- Ahová én megyek, oda jön ő is - feleltem. - És te meg én, Romilaju, mi ketten is találkozunk még az életben. Ma már nem olyan nagy a világ. Az ember mindig megtalálja egymást, már ha sikerül életben maradnia. Megvan nálad a címem, írj majd. Sose búsulj. Mire viszontlátjuk egymást, én már fehér köpenyt hordok. Büszke leszel rám. És ingyen foglak kezelni.

- Jaj, urom, nagyon gyöngecske utazás - mondta Romilaju. - Én fél hagy te elmegy.

Nekem is éppúgy fájt, mint neki.

- Ide hallgass, Romilaju, engem agyon se lehet csapni. Pedig a természet mindent megpróbált. El akarta húzni százszor is a nótám. Mégis itt vagyok.

De azért látta, persze, milyen gyönge lábon állok. Egy füstszalaggal is hátraköthették volna a sarkam.

Mikor végre aztán egyszer s mindenkorra elbúcsúztunk, észrevettem, hogy még mindig őrzi minden léptemet: messziről figyel, ahogy járom Harart az oroszlánkölyökkel. Lábam remegett, szakállam bíbor zsályaként vöröslött, az oroszlán társaságában nézelődtem az öreg Menelik király palotája előtt, közben pedig a bozontos Romilaju riadt, aggódó képpel, a sarkon túlról leselkedett rám, hogy nem csukódok-e össze. Saját érdekében nem vettem tudomást róla. Mikor repülőre szálltam, még mindig figyelt. A khartúmi gépen az oroszlán egy vesszőkosárba került. A dzsip ott álldogált a hevenyészett felszállóhely mellett, benne Romilaju imádkozott a kormánynál. Összetette a kezét, mint valami óriás homár, és tudtam: mindent elkövet az égnél, hogy nekem biztonságot és egészséget eszközöljön ki.

- Romilaju! - kiáltottam ki, és fölálltam. Néhány utas megijedt, hogy föl találom borítani azt a csöpp repülőt. - Az a fekete fiú mentette meg az életemet - magyaráztam nekik.

De már fönt is voltunk a levegőben, szálltunk a hőség árnyai fölött. Helyemre ültem, előhalásztam az oroszlánt, s az ölembe vettem.

Khartúmban nagy csetepatét folytattam a konzulátusiakkal a továbbutazás dolgában. Üvöltöztünk az oroszlán miatt. Azt mondták, más is kereskedik az Egyesült Államokban seregletbe való állatokkal, és ha nem követem az előírást, az oroszlán karanténba kerül. Közöltem, hogy hajlandó vagyok elmenni vele az állatorvoshoz, és beadatni néhány oltást neki, de azt is megjegyeztem:

- Nekem sürgős, hogy hazajussak. Betegeskedem, nem vacakolhatom el itt az időt.

A fiúk megnyugtattak, hogy látják ők is, mennyire kivagyok. Próbáltak kifaggatni az utazásomról, kérdezték, hol hagytam el mindenemet.

- Semmi közük hozzá - feleltem. - Az útlevelem jó, nem? És dohányom is van. A dédapám főnök volt a maguk nyavalyás bandájában, ha nem is pont ilyen hűtőházból kikerült, fagyos, előkelősködő, mindenbe beledumáló, hátulgombolós, félkótya civil, amilyenek maguk. Maguk itt mind egy húron pendülnek. Azt képzelik, hogy minden amerikai állampolgár hülye idióta. Ide hallgassanak, nekem semmi más nem kell maguktól, csak hogy engedjenek haza . . . Igen, láttam egyet-mást ott, beljebb. Láttam. Beleláttam egy kicsit a lényegbe, de azért ne várják tőlem, hogy potyára csiklandozni fogom azt a süket kíváncsiságukat. Nem mesélek én még a nagykövetnek se, engem hiába faggat!

Ezzel nem arattam sikert. Kóvályoghattam hát egyik hivatali szobából a másikba. Az oroszlán ott hevert a pasik íróasztalán, lerúgta a tappert, és ruhán keresztül megcsipkedte a jóemberkék oldalát. Le is ráztak a nyakukról, amilyen gyorsan csak lehetett, még az este repültem Kairóba. Onnét fölhívtam telefonon Lilyt.

- Én vagyok, kicsim! - ordítottam a kagylóba. - Szombaton otthon leszek!

Tudtam, hogy egyre sápad, és egyre hamvasabb lesz a képe, mint nagy izgalomban mindig, és hogy legalább ötször-hatszor rándul az ajka, mielőtt egyetlen szót ki tudna nyögni.

- Megyek haza, bébi! - kiabáltam. - Értelmesen beszélj, na, ne motyogj!

- Gene! - hallottam, aztán a fél világ minden hulláma, a levegő, a víz, a föld egész véredényrendszere, mind közbetrombitált.

- Szívecském, majd igyekszem, hogy ezután jobban éljek, hallod? Már tudom, hogy kell!

Csak két-három szót értettem az egészből, amit felelt. Tudtam, hogy a szerelemről beszél, hangja remegett az izgalomtól, sejtettem, hogy már erkölcsről prédikálhat, és nyilván hív haza.

- Na hallod, hogy neked nagy debella létedre milyen nyavalyás csöppnyi a hangod! - mondogattam neki buzgón. Ő egész jól hallott. - Szombaton! Idlewildbe! Hozd ki Donovant! - fejeztem be. Ez a Donovan öreg ügyvéd, még apám vagyonát kezelte. Nyolcvan felé járhat. Gondoltam, szükségem lesz jogi közreműködésre az oroszlán körül.

Ez történt szerdán. Csütörtökön Athénba röpültünk. Gondoltam, megnézem az Akropoliszt. Kocsit és vezetőt béreltem, de gyöngén éreztem magam, szédültem, nem fogott a fejem. Velünk jött az oroszlán is, pórázon, és a Baktatéban vett nadrágtól eltekintve, még pont ugyanúgy öltöztem, mint Afrikában, ugyanabban a sisakban és gumitalpú bakancsban pompáztam. A szakállam meglehetősen hosszúra nőtt, féloldalt megőszült, de akadt egy csomó szőke, vörös, fekete és bíborszínű csík is benne. A nagykövetségen ajánlották, hogy borotválkozzak meg, különben nemigen ismerni rám az útlevélből. De nem fogadtam szót nekik. Az Akropolisz tetejét véges-végig valami csontsárga és rózsaszínű fény koronázta. Tudtam, hogy gyönyörű lehet. De képtelen voltam kikecmeregni az autóból, a vezető nem is erőltette. Egyáltalán keveset beszélt, szinte alig mondott valamit, de a szemén látszott, mit gondol.

- Ennek mind van értelme - mondtam neki.

Pénteken értem Rómába. Ott vettem egy öltözet vöröses kordbársony ruhát, hozzá tollas bersaglieri-kalapot, inget és gatyát. A vásárlástól eltekintve el sem hagytam a szobám. Nem szándékoztam cirkuszt csinálni magamból, hogy végigsétáljak a Via Venetón, s pórázon vezessem az oroszlánkölyköt.

Szombaton továbbrepültünk Párizson, Londonon át, mert csak arra mehettem. Nem voltam egyikre se újból kíváncsi. De más helyre sem. Nekem az egész út legnagyobb örömét a víz fölött repülés jelentette. Nem tudtam betelni vele, szomjasán járta szemem a vizet, a végtelen, mély Atlanti-óceánt. Boldoggá tett a mélység. Az ablaknál ültem, a felhők közt. A víz ködös volt, a kései, utálatos, kápráztató, tengert-sápasztó napfénytől. A gép vitt bennünket át a víz nyugodt tömegén, a leólmozott s mégis táguló vízen, át a víz roppant derekán.

A többi utas olvasott. Én magam nézni se tudom az ilyen nemtörődömséget. Hogy ülhet valaki érdeklődés nélkül a repülőn? Persze, ők nem Közép-Afrikából kerültek el, mint én, ők nem szakadtak el úgy a civilizációtól. Párizsban vagy Londonban emelkedtek könyvestül a felhők fölé. De én, Henderson, a mord képű, kordbársony ruhás és bersaglieri-tollas Henderson - a sisak bekerült a vesszőkosárba, az oroszlánkölyökhöz, gondoltam, jót tesz neki egy megszokott tárgy az újszerű, izgalmas utazás közben -, én sehogy se tudtam betelni a vízzel s a felhők tótágast álló sierráival. Olyanok, mint az örök ég palotái. (Csak nem örökek, ennyi az egész; egyszer látja az ember őket, aztán soha többet, képek csak, nem időt álló valóságok; Dáfut se látni soha többet, és hamarosan engem se, de minden látnivaló összetevője együtt van azért: a víz, a nap, a levegő, a föld.)

A légikisasszony képes magazint kínált, hogy megnyugtasson, mert észrevette, milyen rosszak az idegeim. Tudta, hogy a poggyásztérben az enyém Dáfu, az oroszlánkölyök, mert húst és tejet rendeltem neki, és okozott némi kényelmetlenséget az örökös ide-oda járkálásom, meg az is, hogy folyton a repülő fara felé tekergek. Értelmes lány volt, hát megmagyaráztam neki, miért olyan fontos nekem az oroszlánkölyök: viszem haza a feleségemnek meg a gyerekeknek.

- Emlék egy nagyon kedves barátomtól - mondtam. Képes értelemben maga a barátom, magyaráztam volna meg legszívesebben neki. Rickfordból való volt a lány, Illinoisból. A világ úgy húszévente fiatal lányokban újul meg. Értik, hogy gondolom? Az arca tökéletes, maga a fiatalság, a haja göndör, szőke. Foga fehér, mindjárt kivillan, amint ránéz valakire. Csupa tejes kukorica és édes tej az egész nő. Áldás a csípőjén! Áldás a combján! Áldás minden finom kis ujjacskáján, melyekre egy csöppnyit rákonyul az egyenruha mandzsettája! Áldás azon a nyersarany hajon! Csodálatos kis jószág, a modora fiús, pajtáskodó, mint a középnyugati nőké általában.

- A feleségemet juttatja eszembe - mondtam neki. - Hónapok óta nem láttam.

- Ugyan? Hány hónapja?

Nem tudtam megmondani, mert fogalmam se volt a dátumról.

- Most szeptember van? - kérdeztem eltűnődve.

Elbámulva kérdezett vissza:

- Igazán nem tudja? A jövő héten november vége: Hálaadó.

- Olyan későre jár? Elpasszoltam a beiratkozást. Most várhatok a következő szemeszterig. Tudja, megbetegedtem Afrikában, önkívületben feküdtem, és kicsúsztam az időből. Ha az ember valamiben túl mélyre hatol, mindig ki van téve az ilyesminek, tudja, kis srác?

Nevetett rajta, hogy kis srácnak mondom.

- Maga iskolába jár?

- Ahelyett, hogy magunkba szállnánk - beszéltem tovább -, mindenféle púpot növelünk magunkon. Végül ez ellen is tehetnénk tán valamit. Nem? Míg arra a napra várunk.

- Milyen napra, Mr. Henderson? - kérdezte, és rám nevetett.

- Hallotta már azt a nótát? - kérdeztem. - Figyeljen csak ide, éneklem egy kicsit. - A repülő végében voltunk, oda mentem épp etetni Dáfut. Ott énekeltem neki: - Érkezte napját elvárni ki bátor (elvárni ki bátor)? Ha ő jövend, ki áll meg előtte (ki áll meg előtte)?

- Händel? - kérdezte. - A Rockford College-ban hallottam.

- Helyes - válaszoltam. - Maga értelmes kislány. Van egy fiam, Edward, annak elárasztja az agyát az atonális dzsessz . . . Én végigaludtam az ifjúságom - folytattam, miközben főtt hússal etettem az oroszlánt. - Úgy aludtam, olyan mélyen, mint a mi első osztályú utasunk odabent. - Megjegyzem, ehhez tudniuk kell, hogy nagy magasságban közlekedő személyszállító gépen utaztam, annak van egy luxusfülkéje, és észrevettem, hogy a légikisasszony ki-be jár oda pecsenyével és pezsgővel. Az utas sose jött ki. Mesélte a lány, hogy híres diplomata. - Azt hiszem, annak pont most sürgős aludnivalója van, roppant fontos aludnivalója - magyaráztam. - Mert az álmatlanság szörnyű megaláztatás az ő pozíciójában. Tudja, miért várom már olyan türelmetlenül, hogy meglássam a feleségemet, kisasszony? Izgat, hogy milyen lesz most, mikor az álom fölszakadt. És milyenek a gyerekek. Nagyon szeretem őket . . . azt hiszem.

- Hogyhogy azt hiszi?

- Mert hiszem. Majd meglátjuk. Tudja, mi nagyon fura család vagyunk, már ami azt illeti, hogy milyen társaságot választunk magunknak. Edward fiamnak volt egy csimpánza, cowboynak öltöztette. Aztán Kaliforniában ő meg én együtt majdnem befogadtunk egy kis fókát az életünkbe. Aztán a lányom hozott haza egy csecsemőt. Persze el kellett vennünk tőle. Remélem, ez az oroszlán majd pótolja nála a babát. Talán sikerül neki kedvet csinálnom hozzá.

- Van egy kicsi itt a repülőn - mondta a légikisasszony. Az nyilván odalenne az oroszlánkölyöktől. Olyan szomorú szegényke.

- Melyik az? - kérdeztem.

- A szülei amerikaiak. Levél lóg a nyakában, benne az élettörténete. Szegény gyerek egy szót se beszél angolul. Csak perzsa nyelven.

- Mondja tovább - biztattam.

- Az apja Perzsiában az olajosoknál dolgozott. A gyereket, persze, cselédek nevelték. Most árva, és Nevadába megy, Carson Citybe, a nagyszüleihez. Idlewildben kell átadnom valakinek.

- Szegény kis nyomorult - mondtam. - Mért nem hozza ide, megmutatjuk neki az oroszlánt.

Elhozta a gyereket. Egész fehér volt a kisfiú bőre, pántos rövidnadrágot, sötétzöld kis szvettert viselt. A haja fekete, mint az enyém. Rögtön a szívembe lopózott. Tudják, milyen az, mikor nagyot dobban az ember szíve. Mint a lehulló alma hideg őszi reggel.

- Gyere csak, kisfiú! - mondtam neki, és megfogtam a kezét. - Komisz dolog - fordultam a kisasszonyhoz - egyedül utaztatni ilyen kis kölyköt a fél világon keresztül. - Fölvettem Dáfut, az oroszlánkölyköt, és odaadtam neki. - Nem hiszem, hogy tudja, micsoda . . . biztos cicának nézi.

- De tetszik neki.

Az állat csakugyan feloldotta a fiú szomorúságát. Hagytuk, hadd játsszanak. És mikor visszamentünk a helyünkre, magamhoz vettem a kisfiút, képeket mutogattam neki a lapban. Megvacsoráztattam, és este az ölemben aludt el, meg kellett kérnem a lányt, hogy ő nézzen utána helyettem az oroszlánnak . . . mert nem mozdulhattam. Azt mondta, amaz is alszik.

Az egész repülőút alatt sok örömem volt a memóriámban. Igen. Fölelevenedtek bizonyos emlékek bennem, és nagyot lendítettek rajtam. Különben sincs egyértelműen kárára az embernek, ha hosszú az élete. Némi örömöt mindig lelhet a múltban is. Az első gondolatom ez volt: “Vegyünk krumplit. Az valójában az ebszőlőfélék családjába tartozik." A következő gondolat pedig: “Tulajdonképp nemcsak a disznók monopóliuma a röfögés."

Erről eszembe jutott, hogy Dick bátyám halála után elhagytam a családi otthont: tizenhat éves nagy fiú voltam már, bajuszos, elsőéves hallgató. Azért mentem el, mert nem bírtam nézni az öreg gyászát. Gyönyörű a házunk, valóságos műremek. Az alapja kő, majdnem egy méter vastag. A mennyezet öt és fél méter magas. Tizenkét földig érő ablak régimódi, csorba üvegén minden világosságot kap. Akkora a nyugalom azokban az öreg szobákban, hogy még én se tudtam tartósan megbolygatni. Csak egy a hiba: hogy az egész lebuj egy csöppet se modern. Más benne az élet, mint egyebütt, ezzel csapja be az embert. Éntőlem aztán, ha engem kérdeznek, nyugodtan lehetett volna Dické az egész. De az arcáról körös-körül fehér szakállzuhatagot árasztó öregúr azt éreztette velem, hogy családfánk végleg kiveszett Dickkel, odafönt az Adirondack-hegységben, mikor rálőtt szegény a töltőtollra. és kilyukasztotta a görög kávéfőzőjét. Dick is olyan fürtös fejű, széles vállú volt, mint mi, többiek. De ő vízbe fúlt, erre az apám rám nézett, és kétségbeesett.

A csalódott, gyengülő öregember dühből is meríthet még új erőt. Most már megértem. De tizenhat éves koromban persze nem értettem még, mikor összerúgtuk a patkót. Azon a nyáron kimustrált, lepra kocsikkal dolgoztam, ócskavasnak vagdaltam föl őket hegesztőpisztollyal. Én voltam vagy öt kilométeres körzetben minden roncs kocsi ura és parancsolója. Jót tett a munka azon az ócskavastelepen. Egész nyáron mást se csináltam, csak kocsikat bontottam szét. Csupa gépzsír meg rozsda lettem, a hegesztőpisztoly összeégetett, a szemem forrón káprázott, s én csak raktam föl, hegyekbe, a sok lökhárítót, tengelyt, különféle alkatrészt. Dick temetése napján is elmentem dolgozni. És este, mikor mosdottam a ház mögött a kerti gumicső alatt, kapkodtam a levegőt, mert zuhogott a hideg víz a fejemre, az öreg meg épp akkor jött ki a hátsó verandára, a futószőlő árnyékába. Oldalvást az elhanyagolt gyümölcsös terült el, azt később kivágattam. Rajtam csobogott a víz. Hideg volt, mint a nyavalya. Az öreg egyszerre dühösen ordítani kezdett rám. A cső vize a fejemen pezsgett, belül viszont égetett, sütött valami, vadabbul, mint az a hegesztőpisztoly, amelyikkel az országút széléről minden elhagyott vén kocsit eltakarítottam. Apám bánatában gorombított úgy le. Tudtam, hogy komoly dühbe gurult, mert mellőzte szavai szokott eleganciáját. Káromkodott, átkozott, azt hiszem, azért, mert nem vigasztaltam.

Ezért mentem el. Elcsavarogtam egészen a Niagara-vízesésig. Ott megálltam, és csak bámultam. A víz robaja elkábított. A víznek gyógyító hatása is van. Átmentem a “Ködfátyolok leányán", a régin, ami azóta már leégett, a “Szelek üregén" meg a többin is. Aztán fölmentem Ontarióba, és állást vállaltam egy mutatványosparkban. Ez járt most leginkább az eszemben, ott a repülőgépen, ölemben a perzsa-amerikai gyerek fejével, alattunk tudva az Atlanti-óceán fekete életét, míg hazafelé húzott bennünket a négy légcsavar.

Ontarióban volt, arra már nem emlékszem, hogy az állam melyik részében. Marhavásárt is tartottak azon a téren, és Hanson, az egész felügyelője, engem az istállókban altatott. Lábamon ide-oda ugrált éjjel a patkány, dézsmálta a zabot, aztán pitymallatkor kezdődött a lovak itatása abban a kékes félhomályban, ami északon a sötétség végét jelzi. Az erősen harmatos, kék szürkületben jöttek a négerek a lovakhoz.

Én Smolakkal dolgoztam együtt. Már szinte el is felejtem szegényt, Smolakot, a vén barna medvét, melynek ápolója (Smolak volt az is, arról kapta a nevét) meglógott a trupp többi tagjával együtt, s így maradt a mackó Hanson kezén. Idomítóra nem volt szüksége. Nagyon megvénült Smolak, időnként a gazdája porolta le. Ez az elhagyott, öreg jószág a korral egész megzöldült, még datolyamagszerű foga is. Hanson kiagyalta, hogy vegye hasznát a kopott bundásnak. Annak idején megtanították biciklizni, de abból kivénült már. Most egy tálból evett egy nyúllal, utána pedig, sapkával a fején és partedlival a nyakában, két lábon állva, cuclisüvegből ivott. De csinált még valamit: abba kapcsolódtam én is bele. Még egy hónapig tartott a szezon, ezalatt Smolak meg én minden áldott nap együtt hullámvasutaztunk nagy tömeg mulatságára. Azzal a szerencsétlen ronccsal naponta kétszer jártunk fönt a fenében. És míg kúsztunk fölfelé, merültünk egyet, merészen lecsaptunk, kanyarodtunk, aztán magasabbra emelkedtünk az óriáskeréknél is, hogy zuhanhassunk lefelé: mi összetartottunk ketten. A közös rémületben összeölelkeztünk, egymásnak szorítottuk a pofánkat, mikor szinte minden támaszték eltűnt alólunk, úgy vágtattunk neki a meredeknek. Belekapaszkodtam sokat szenvedett, kortól nyűtt. tragikusan elszíneződött bundájába, ő pedig nekem hörgött, nekem bömbölt. Néha összevizelte magát szegény. De nyilván tudta, hogy én a barátja vagyok, és nem roppantott össze. Vettem egy vaktölténnyel működő pisztolyt arra az esetre, ha netán megtámad, de sose volt szükség rá. Úgy emlékszem, azt mondtam Hansonnak:

- Egy a sorsunk kettőnknek. Smolakot is elhagyták, én magam is amolyan Izmael fajtája vagyok.

Ahogy az istállóban feküdtem, Dick halálán és apámon járt az eszem. De többnyire nem lovakkal, hanem Smolakkal háltam együtt, és nagyon összemelegedtünk. Szóval a disznók még a láthatáron se tűntek föl, mikor énrám már mélyen hatott egy medve. Ha tehát igaz, hogy a testiek tükrözik a lelkit, hogy a láthatók utalnak a láthatatlanra, és ha nem vagyunk, Smolak meg én, történetesen mind a ketten kiközösítettek, két humoros figura csak a tömeg szemében, de lélekben testvérek - én egy kicsit mackóbb lettem általa, ő pedig valahogy emberebb énáltalam -, akkor talán sose jutok el a disznókhoz, hogy azokkal csináljak tabula rasá-t. Ez kézenfekvő. Valami már akkor mélyen belém vésődött, s lelkembe íródott. Mindezekre, azt hiszem, Dáfu végül magától is rájött volna.

Még egyszer. Amivel gyarapodtam valaha, azt mindig a szeretetnek köszönhettem, nem egyébnek. És mikor (az erdei szilfa módjára mohos) Smolakkal együtt hullámvasutaztunk, és mikor ő odafönt nagyot bömbölt, mert kezdődött a végtelen zuhanás azokon a vékony, sárga tartókon, aztán újabb vágta föl, az örök kékségbe (abba az anyagba, mely ezt a merő színburkot, életadó gázoknak a finom tartályát megtölti!), odalent pedig a kanadai parasztok vörös képe vigyorgott, tömzsi ujjuk nagyokat pattintott, akkor mi ketten, a medve meg én, összekapaszkodtunk, valami összefogott bennünket, ami még a rémületnél is nagyobb, és csak úgy röpültünk az aranyosra pingált kocsiban. Szemem behunytam, fejem a kopott, nyűtt bundába fúrtam. Ő pedig a karjában tartott, úgy vigasztalt. És az a nagyszerű, hogy sose haragudott meg rám. Túl sokat élt már, és nagy, buksi fejében valahogy tisztázódott, hogy az élő számára semmi sem örök.

Lilynek egész éjjel mellettem kell majd ülnie, gondoltam magamban, míg mindezt elmesélem neki.

Ami az ölemben pihenő és pusztán perzsa szókinccsel Nevadába tartó gyereket illeti - ez még húzza dicsfelhő-csíkját maga után. Isten a tanúm, húztam én is a magamét, amíg csak szürke ködfoszlánnyá nem sikerült rongyolódnom teljesen. De mindig tudtam, hogy mit ér.

- Na, nézzék csak ezt az édes kettest! - kiáltott ránk a kisasszony, abban a hitben, hogy a gyerek is ébren van.

Két ködös, szürke szem nyílt rám, olyan tágra, hogy még a fehérje is látszott: mintha az életre csodálkozott volna rá. Friss fény csillogott benne. És ugyanakkor valami ősi erő is. Engem sose győz meg senki, hogy ez először történt meg velem életemben.

- Hamarosan leszállunk - mondta a fiatal nő.

- Hű, a fene egye meg! Ilyen hamar átkúsztunk New York fölé? Én meg azt mondtam a feleségemnek, hogy délután várjon.

- Á, ez még csak ÚjFundland, üzemanyagért szállunk le - mondta. - Hajnalodik. Látja?

- Jaj, már majd pípet kapok, hogy szívhassak egyet abból a hideg közegből, amelyiknek a hátán idáig repültünk - jegyeztem meg. - Tudja, annyi hónap után a forró égövön!

- Hát most lesz alkalma rá - állapította meg a lány.

- Adjon egy takarót a gyereknek. Őt is kiviszem a levegőre.

Épp ereszkedni, leszállni kezdtünk, mikor a nap oldalából, egész közel a tenger szintjéhez, valami vörösség döfött a felhőkbe. Egyetlen sugár csak, utána maradt a szürkület, jégpáncélos sziklákba ütközött a zölden kavargó víz, alacsonyabb régióba kerültünk, s a sík egyszerre fehéren és szárazon terült el a szürke ég alatt.

- Sétálok egyet. Velem jössz? - kérdeztem a gyereket. Perzsául felelt. - Oké - mondtam neki. Kitártam a takarót, ő fölállt az ülésre, és belelépett. Becsavartam, a karomra vettem. A légikisasszony épp ment be, a láthatatlan első osztályú utashoz, kávét vitt neki.

- Készek? Hol a kabátja? - szólt oda nekem.

- Az oroszlán az egyetlen poggyászom - feleltem. - De nincs baj. Falusi fiú vagyok én. Edzett.

Kiengedtek kettőnket, a kicsit meg engem, levittem a hídról a csaknem örökös tél fagyos földjére, akkorákat lélegeztem, hogy beleremegtem a boldogságba, a hideg mindenfelől megcsapott abban a vékony, olasz, széles csíkozású kordbársonyban, a szakállamnak pedig minden egyes szőrszála tüskévé változott, mert nyomban ráfagyott a leheletem. Csúszkálva szaladgáltam a jégen, még mindig ugyanabban a gumitalpú cipőben. A zokni belebüdösödött és összegyűrődött, mert sehol se szántam rá magam, hogy tisztát vegyek. Rászóltam a kicsire:

- Szívd be! Nagyon megsápasztotta a képed az árvaság. Ezt a levegőt szívd be, hadd piruljon ki tőle egy kicsit!

A mellemhez szorítottam. Nem félt, hogy el találok esni vele. Rám igazi orvosságként hatott ő is meg a levegő is, gyógyszer volt mind a kettő. Ráadásul az volt a boldog remény is, hogy Idlewildben viszontláthatom Lilyt. És az oroszlán? Az is az volt. Vágtáztam körbe-körbe a repülőgép csillogó, sok szegecsű teste körül, az üzemanyagos kocsikat is megkerültem. A nagy, gyönyörű légcsavar most nyugton állt, mind a négy. Talán azért éreztem úgy, hogy rajtam a sor, nekem kell mozognom, azért szaladtam olyan fürgén, lovacskázva, nagyokat dobbantva, bizsergő izgalommal a szürke, arktikus csöndnek azon a tiszta, fehér szőnyegén.

A KIADÁSÉRT FELEL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA

 

FELELŐS SZERKESZTŐ: BART ISTVÁN

 

A VÉDŐBORÍTÓ ÉS A KÖTÉSTERV GYULAY LÍVIUSZ MUNKÁJA

 

MŰSZAKI SZERKESZTŐ: LIENER KATALIN

 

MŰSZAKI VEZETŐ: ANDRÁSI GYŐZŐNÉ

 

KÉSZÜLT: 35 000 PÉLDÁNYBAN, 20,60 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN

 

EU-d-7778

 

ISBN 963 07 1227 x

77. 5109 DÜRER NYOMDA