A szúnyogok elhúztak a nap melegítette ciszterna fölött, mely hol zöld volt, hol sárga, hol fekete. Megkérdeztem Itelót:

- Maguknak nem szabad bántaniuk ezeket a dögöket, de ha jön valami idegen . . . mondjuk én . . . és vállalja maguk helyett? - Tudtam, hogy addig nem nyugszom, míg el nem intézem ezt a békavilágot, s meg nem szüntetem a vészt.

A herceg viselkedéséből megállapíthattam, hogy valamiféle íratlan törvény folytán nem szabad elhatározásomban erősítenie, de ő is meg a többi arnevi is jótevőjének fog tekinteni. Mert Itelo nem válaszolt egyenesen a kérdésemre, csak tovább sóhajtozott, s egyre azt ismételgette:

- Ó, szomohú! Hendkívül szomohú.

Akkor mélyen a szemébe néztem, s azt mondtam neki:

- Itelo, bízzátok csak rám - és a fogam közt szívtam be a levegőt, máris érezvén, micsoda végzete leszek én ezeknek a békáknak. Értik, ugye? Az arnevik kizárólag tejen élnek, minden élelmüket a tehén adja, húst sosem esznek, csak rítus keretében, ha természetes halállal múlik ki az állat, de még azt is kannibalizmusnak tartják, és könnyeznek evés közben. Ezért több marha pusztulása valóságos katasztrófa, és egy-egy megboldogult családja most mindennap gyászszertartáson vesz részt, sír és húst eszik, hát nem csoda, hogy borzalmas a lelkiállapotuk. Ahogy továbbmentünk, úgy éreztem, mintha a kérdéses vízzel telt ciszterna, algáival és békáival együtt, belém ömlött volna, bennem foglalna el egy kockányi helyet, és minden mozdulatomra loccsanna egyet.

Továbbhaladtunk a kunyhóm (Itelo és Mtalba kunyhója) felé, mert a királynői fogadtatás előtt meg akartam még mosakodni, tisztálkodni, s útközben egy kis lelki fröccsöt adtam a hercegnek:

- Tudod, mért győzték le a rómaiak a zsidókat? Mert azok nem akartak szombaton harcolni. Ez lesz a ti vízügyetekből is. Magatokat akarjátok életben tartani inkább, jószágostul együtt, vagy a szokást? Én azt ajánlom, inkább ti maradjatok meg. Ti éljetek, és ti csináljatok más szokást. Csak nem hagyjátok, hogy békák tegyenek tönkre?

A herceg figyelt, és csak ennyit mondott:

- Hm. Éhdekes. Csakugyan? Különös.

Odaértünk a házhoz, ahol majd meg fogunk szállni Romilajuval együtt. Egy udvarban állt, kerek falát agyagból verték, mint a többiét, és kúpos teteje is olyan volt, mint a többié. Belülről törékenynek, könnyűnek és üresnek hatott. Füst barnította rudak feküdtek keresztben, nem egész méterenként, a mennyezeten, és fölöttük halcsontra emlékeztetett a pálmalevelek hosszú ere. Mindjárt leültem, közben bejött Itelo, csak a kíséretet hagyta kint a napon, s leült ő is, velem szemben, Romilaju pedig hozzálátott, hogy kicsomagoljon. Aznap volt éppen a legnagyobb a hőség, meg se rezdült a levegő. Csak a mennyezeten átnyúló botok fölött szénaillatot árasztó könnyű, borostyánszín zsúpfedélkúpból hallatszott apró állatok, bogarak, madarak vagy egerek mocorgása, kergetőzése, rebbenése. Pillanatnyilag még az iváshoz is fáradt voltam (bár vittünk magunkkal néhány kulacsra való konyakot), csak a nagy problémán járt az eszem, meg azon, hogy fogom kiirtani a békát a ciszternából. De a herceg csak beszélgetett tovább: ezt eleinte udvariasságnak véltem, aztán föltűnt, hogy akar valamit, s erre fölfigyeltem.

- Jáhok Malindiban iskolába - mondta. - Csuda gyönyöhű váhos.

Abban a Malindi nevű kisvárosban én is megfordultam később egyszer. Hajdani vitorláskikötő a keleti parton, hírhedt az arabok rabszolgakereskedelméről. Itelo vándorútjairól mesélt. Együtt járt Dáfuval, barátjával, azóta már a waririk királyával, mind a ketten délről vágtak neki az útnak. Rozoga, vén bárkákon áthajóztak a Vörös-tengeren, és azon a vasúton dolgoztak, amit a törökök építettek Medinába, a világháború előtt. Erről a témáról hallottam én is egy keveset, mert anyám fülig belemerült az örménykérdésbe, amit pedig az arábiai Lawrence-tól olvastam, abból rég sejtettem, milyen sok amerikai műveltség terjedt el a Közel-Keleten. A fiatal törökök Amerikában tanultak, sőt, ha nem tévedek, maga Enver pasa is - bár hogy miképp jutottak el A falusi kovács-tól és az Édes kis Alice meg a kacagó Allegrá-tól a háborúkig, merényletekig, tömegmészárlásokig, az érdekes téma volna. De a Hincsagara-fennsík obskúrus kis marhatenyésztő törzsének ez az Itelo hercegecskéje egy missziós iskolába járt Szíriában, s ugyanúgy wariri barátja is. Aztán mind a kettő visszatért isten háta mögötti otthonába.

- Hát, azt hiszem, nagy élmény lehetett - jegyeztem meg - kitapasztalni a távolban, milyen a világ.

A herceg mosolygott, de tartása egyszerre feszes lett, térdét széttárta, fél keze hüvelykjével s tenyere dombjával a földre támaszkodott. De azért tovább mosolygott, s én tudtam már, hogy itt mindjárt lesz valami. Alacsony zsámolyon ültünk egymással szemben a nagy varrókosárszerű, zsúpfedeles kunyhóban, és minden akkori élmény - az a hosszú, keserves gyalogút, éjjel a zebrapaták dobogása, a napkorong, ahogy napról napra hangjegyként emelkedik föl és ereszkedik alá, Afrika jellegzetes színei, a szarvasmarha és a gyászolók, az a hitvány ciszternavíz meg a békák, mind-mind addig motoszkált a fejemben és szívemben, míg odabent finom egyensúlyba nem került. Persze csak igen bizonytalanul.

- Mondja, herceg, mi készül itt? - kérdeztem.

- Ha jön idegen vendég, ismehkedünk mindig bihkózva. Nincs kivétel.

- Tehát ez szabály - mondtam erősen idegenkedve a gondolattól. - Csak azt szeretném tudni, azonnal hozzá kell-e látnunk, vagy várhat egy kicsit, tekintve, hogy nagyon kimerített az út.

- Ó, nem - felelte. - Bihkózni kell éhkezéskor mindjáht. Mindig.

- Értem - mondtam -, és ha jól sejtem, maga itt a bajnok.

Erre a kérdésre megadhattam volna a választ nyugodtan magam is. Persze hogy ő a bajnok, azért kell épp neki fogadnia a vendéget, s azért jött be velem a kunyhóba is. Ezért voltak hát olyan izgatottak a gyerekek a folyó medrében: tudták, hogy hamarosan birkózómeccs következik.

- Hercegem - mondtam -, én hajlandó vagyok mérkőzés nélkül megadni magam. Végtére is, ön irtózatosan erős, én meg, amint látja, már alaposan benne vagyok a korban.

Ellenkezésemet figyelemre se méltatva, tarkón ragadott, és kezdett a földre húzni. Meglepődve, de még mindig illő tisztelettel szólaltam meg.

- Hagyjuk ezt, hercegem. Ne erőltesse. Én, azt hiszem, súlyfölényben vagyok.

Az igazat megvallva nem tudtam, mit csináljak. Romilaju ott állt mellettünk, de nem nyilvánított véleményt, pedig integettem neki a szememmel. Fehér sisakom a beleragasztott útlevéllel, pénzzel és okmányokkal együtt legurult, s borbélyt rég nem látott gyapjas hajam felborzolódott a tarkómon, Itelo keze alatt, ahogy nyomott lefelé. Egész idő alatt egyre csak törtem, törtem, törtem a fejem: hogy reagáljak erre. Ez a bivalyerős Itelo a nyakamba ugrik, lenge, fehér nadrágjában, kurta matrózblúzában, és szorít, le, a kunyhó földjére. Én meg csak tartom mereven a karom, mintha odakötötték volna, és hagyom, hadd húzzon, rángasson kedvére. Most már a hasamon fekszem, arcom a porban, lábam a földet túrja.

- Ugyan, ugyan, uham - mondogatja közben a herceg -, tessék bihkózni.

- Hercegem - válaszoltam -, mély tisztelettel közlöm, hogy birkózom.

Nem vehetjük rossz néven tőle, hogy nem hitt nekem, rám mászott lelógó fehér gatyába bújtatott hatalmas combjával, cipőtlen lábával, talpának ugyanolyan volt a színe, mint a tenyeréé, aztán oldalt dőlve bedugta alám emelőnek a fél lábát, és átkarolta a nyakam. Közben szuszogott, és biztatott (képét sokkalta közelebb dugva hozzám, mint ahogy jólesett volna):

- Bihkózz! Bihkózz, Hendehson! Mi bajod?

- Fenség - szólaltam meg -, én a katonáéknál ejtőernyős vagyok, rohamosztagos. Megjártam a háborút, és Camp Blandingen félelmetes a kiképzés. Minket ölni tanítottak, nem birkózni. Nem értek a birkózáshoz. De ha közelharcra kerül sor, elég rondán jár, aki összeakaszkodik velem. Kitanultam sok mindent. Hogy kell szájba akasztott ujjal föltépni a másik arcát, csontot roppantani, szemet kitolni. Persze rajongani nem rajongok az ilyesféle összekoccanásokért. Inkább kerülöm a tettlegességet. Legutóbb is, mikor fölemeltem egy kicsit a hangom, csúnya következménye lett. Érti, ugye - fújtattam, mert a por az orromba ment -, sok veszedelmes fogásra megtanítottak, és higgye meg, utálom őket. Ne birkózzunk. Olyan magas kulturális fokon állunk mind a ketten, szenteljük inkább a békaügynek az energiánkat.

Mikor újra szorongatni készült karjával a nyakamat, jeleztem, hogy komolyan beszélek.

- Fenség, én igazán amolyan lovagi szolgálatot akarok tenni önnek.

Elengedett. Úgy látszik, nem voltam elég friss, mozgékony neki - nem reagáltam elég érzékenyen. Ezt olvastam le a képéről, miközben leszedtem a szarufáról a ház asszonyának egy indigókék ruhadarabját, és azzal törülgettem a port a pofázmányomról. Hát, ami őt illeti, megvolt az ismerkedés. Látott valami keveset a világból, legalábbis eljutott az afrikai Malindiból egész Kisázsiáig, találkozott épp elég trotlival, és a tekintetéből ítélve pillanatnyilag közébük sorolt engem is. Hát bizony velem csúnyán elbánt már csak a hang is, az, ami folyton mondta, hogy akarom, meg minden egyéb. Oda jutottam, hogy az élet akármelyik jelenségében egy-egy skatulya orvosságot lássak, ami vagy segít a bajomon, vagy árt inkább. Ó, az én bajom! Az én egészségem! A kondícióm! Reggeltől estig örök műsorszám: a kondícióm! Ettől járkálok úgy, szívre szorított kézzel, mint a képen a haldokló Montcalm Quebecnél. És még valamit mondok: én attól a nyavalyás levertségtől, szomorúságtól nehezedtem így el. Mert azelőtt, súlyom ellenére is, rugalmas, fürge voltam. Vagy negyvenéves koromig teniszeztem, és az egyik szezonban ötezer szettes rekordot állítottam föl: gyakorlatilag kint ettem, kint aludtam a szabadban. Úgy cikáztam be a pályát, mint valami igazi kentaur, minden freccsent szét körülöttem, lyukat lőttem falba, földbe, szilánkká vertem egy csomó ütőt, és bombáimmal átszakítottam a hálót. Csak azért mondom, hogy nem voltam én mindig ilyen búvalbélelt és álmos.

- Maga, ugye, veretlen bajnok itt? - kérdeztem.

- Én győzöm mindig.

- Egy csöppet se lep meg.

Félvállról válaszolt, s a szeme sarkában olyasmi csillant, hogy lám, hagytam magam pofára görgetni a porban, tehát kiismert alaposan, gyámoltalan óriás vagyok, szemre félelmetes, de csak műtárgy, totemoszlop vagy valami emberbe oltott elefántteknős. Láttam, ha vissza akarom szerezni a becsülését, ki kell mozdulnom a passzivitásból, elhatároztam hát, hogy mégis megbirkózom vele. Leraktam a sisakom, levetettem az atlétatrikómat, és azt mondtam neki:

- Próbáljuk meg igaziban, fenség.

Romilajunak ez se tetszett jobban, mint Itelo kihívása, de ő nem az a fajta, aki beavatkozik. Csak előredugta abesszin orrát, s haja rengeteg árnyékként ágaskodott fölébe. A herceg mindaddig hanyagul, érdektelen arccal ült, de mikor ledobtam magamról a trikót, egyszerre fölélénkült. Fölkelt, előrehajolt, s védekezésre emelte a kezét, én ugyancsak. Körülaraszoltuk a kis kunyhót. Aztán próbáltuk elkapni egymást, ekkor Itelónak már táncba kezdtek az izmok a hátán. Úgy döntöttem, hogy addig használom még ki hamarjában a súlyfölényemet, míg tudok magamon uralkodni, mert ha egyszer megszorongat, és azzal az izomzattal könnyen megteheti, én elvesztem a fejem, és valamelyik rohamcsapatos fogáshoz találok folyamodni. Egyszerű, amit csináltam: meglöktem a hasammal (Frances tetovált neve az évek folyamán egyre terjedelmesebbre hízott rajta), közben pedig a háta mögé raktam a lábam, s ugyanakkor egy füst alatt képen taszítottam - ezzel a gyermeteg fogással döntöttem fel őt. Magam is bámultam, hogy ilyen könnyen megy, és bár elég gorombán nagyot billentettem rajta kézzel is, hassal is, eleinte mégis azt hittem, cselből esik csak el. Ezért aztán nem kockáztattam semmit: rávetettem egész súlyommal magam, s mindkét tenyerem belenyomtam a pofájába, így nem látott, nem kapott levegőt, a feje is nagyot koppant a földön, s én kiszorítottam belőle a szuflát, akármilyen nagydarab fickó volt is. Ahogy a roham ledöntötte a lábáról, karjára térdeltem, azzal szögeztem földhöz.

Örömömben, hogy nem kell gyilkos fogásaim egyikére se vetemednem, azonnal el is engedtem. Valljuk meg, hogy a meglepetés (vagy a szerencse) túlnyomórészt nekem dolgozott, és hogy ez a menet nem volt szabályos. Láttam a herceg színe változásán, hogy dühös, bár még a sötét karika kifejezése is ugyanaz maradt a szeme körül, szólni se szólt egy árva szót se, csak levetette a matrózblúzt meg a zöld kendőjét, lélegzett néhány mélyet, s hasizmát közben egész hátrahúzta, majdnem a gerincéig. Megint kezdtük kerülgetni egymást, s körüllépegettük néhányszor a kunyhót. Nagyon vigyáztam a lábmunkámra, mert az a gyöngém: én, akár az igásló, nyakam, mellem, hasam és - igen bizony - a pofám megfeszítésével fejtem ki az erőm. Úgy látszik, közben ő is rájött: le kell kerülnöm a gyékényre, hogy ne tudjam kihasználni a súlyomat vele szemben, mert amint óvatosan előregörnyedek, s karomat könyékkel kifele, rákollóként nyújtogatom feléje, ő hirtelen leguggol, elkap az állam alatt, a hátam mögé kerül, és befogja a fejem. Szorítani kezdi. Nem igazi fejfogás ez, olyasmi inkább, mint amit a régiek kravátlifogásnak hívtak. Szabad a fél karja, azzal akkor mászhat a pofámba, amikor akar, de ez, úgy látszik, nem volna szabályos. Inkább húz lefelé a földre, hanyatt akar dönteni, de én előreesem, fáj is kegyetlenül, mintha köldöktől fölfele széthasadna a testem. Csúnyán beverem az orrom is, már attól félek, betört, szinte érzem, hogy hatol be a törésen át a levegő. De valahogy mégis sikerül agyam egy részét fönntartani a józan ész, a mérséklet számára, s ez maga fél győzelem. Azóta, hogy a hidegben vágtam a fát, nekem röpült egy darab, s én azt gondoltam, a valóság orrba veri az embert, azóta kétségkívül rájöttem már, hogy fordítsam hasznomra az ilyen felismerést. Ez segít most is, csak más alakban, nem úgy, hogy “a valóság orrba veri az embert", hanem más a szöveg, furcsább nem is lehetne, így hangzik:

“Emlékszem a percre, melytől lelkem álma fölszakadt."

Itelo herceg most átfonja a lábát magasan a mellemen, mert lejjebb a pocakom miatt nem tudná összefonni. Ahogy megszorít, érzem, hogy elakad bennem a vér, ajkam puffad, nyelvem kiszárad, szemem forogni kezd. De munkához lát az én kezem is, a hüvelykujjam egyszerre mélyed bele jobb- és baloldalt térde fölött a combjába, belefúródik az izomba (azt hiszem, hajlítóizomnak hívják), ettől kénytelen kinyújtani a lábát, és vége a szorításnak. Egy rugaszkodással elkapom a fejét, rövid a haja, de ahhoz elég, hogy belekapaszkodjak. Hajánál hátrahúzom, közben már a hátulját kapom el, nagyot fordítok rajta. Megragadom a herceget laza gatyája övénél, ujjam jól benyúl az öv alá, aztán fölemelem az egész embert, a magasba. Nem forgatom meg, hogy le ne rúgja valahogy a tetőt. Csak földhöz teremtem, és rávetem magam: kinyomom belőle másodszor is a szuflát.

Nyilván tele volt önbizalommal, mikor látta, hogy nagy, de vén, alaposan nekigömbölyödött, vészesen izzadó, tohonya mélák vagyok. Nem vehetjük rossz néven tőle, hogy magát tartotta erősebbnek. Most szinte azt kívánom, bár lett volna ő a győztes, mert amíg zuhant - fejest - a földre, láttam ahogy az embernek sikerül néha elkapnia valami egészen egyedülállót, szemmel tudja kísérni egy üveg tartalmát, ahogy belefröccsen a Niagarába -, szóval így láttam, milyen keserű Itelo képe. Nem tudta elhinni, hogy magamfajta vén, dagadt tuskószerű ember elvehesse tőle bajnoki rangját. És mikor másodszor is kikötöttem a hasán, szeme fönnakadt: keserves kínját bizony nemcsak a súly okozta, amellyel rávetettem magam.

Sehogy sem illett volna, hogy örvendezzek a kárán, vagy játsszam a büszke győztest. Majdnem ugyanolyan kutyául éreztem magam, mint ő. Kis híján rám szakadt az egész szalmatető, akkorát nyekkent a herceg a földön. Romilaju félrehúzódott az útból a fal mellé. Bár a lelkiismeret furdalt, és összefacsarodott a szívem ezen a győzelmen, azért csak rátérdeltem a hercegre, hogy biztosan földhöz szögezzem, mert csúnyán megsértődik, ha alapos szorongatás nélkül föl találom engedni.

Készséggel beismerem, hogy ha a küzdelem egy súlycsoporton belül zajlik le, ő győz, ámbár itt nemcsak testi erőről volt szó. Nagyrészt lelkierőn múlt, mert ha egyszer verekedni kell, én különleges esetnek számítok. Amióta az eszem tudom, fáradhatatlanul verekszem. De most azt mondtam neki:

- Fenség, ne vegye úgy a szívére!

Ő mosott kő színű tenyerébe temette az arcát, és meg se próbált föltápászkodni. Mikor vigasztalni akartam, csupa olyasmi jutott eszembe, amit Lily mondana. Szinte láttam magam előtt Lilyt, hogy sápadna el, hogy nézne mereven maga elé, hogy szólalna meg halkan, aztán hogy zagyválna mindent összevissza. Magyarázná, hogy a férfi csupa testi erő, de aki büszke az erejére, az előbb-utóbb megaláztatik, meg miegymás. Föl tudtam volna mondani egy szuszra Lily szövegét, de magam inkább csak némán sajnáltam a nyomorultat. Nem elég, hogy itt sínylődnek aszálytól és békaveszedelemtől, de a tetejébe előkerülök a pusztaságból én - osztrák öngyújtómmal bemutatkozom az Arnevi száraz medrében -, bevonulok a városba, aztán egymás után kétszer is földhöz nyekkentem a bajnokot. A herceg közben térdre emelkedett, port hintett a fejére, aztán megfogta szarvasbőr bakancsos lábam, és a gumitalpat tulajdon fejére helyezte. Ebben a pozitúrában keservesebben sírt, mint a város trágyából és tövisből fabrikált falánál az a lány meg a fogadó küldöttség együtt. De meg kell mondanom, hogy nem csupán a vereség miatt vett így erőt rajta a zokogás. Nagy és bonyolult lelki élményen esett át. Próbáltam levenni a lábam a fejéről, de ő állhatatosan kapaszkodott bele, és ezt rebegte:

- Ó, Miszta Hendehson! Máh ismehek! Ó, uham, most máh ismehek!

Sehogy se tudtam szavakba önteni, ami a szívemet nyomta: “Fenét ismersz te engem. Sose fogsz ismerni. Bennem a keserűség tartotta csak meg az erőt, attól olyan szívós a testem. Követ emelgettem, betont öntöttem, fát vágtam, disznót ganajoztam . . . az én erőm nem boldog erő. Ez a meccs nem volt tisztességes. Hidd meg, te érsz többet kettőnk közül."

Valahogy nem tudok versenyen veszteni, ha mégúgy akarok is. Nekiülök a kicsinyeimmel dámázni, és mesterkedek, hogy ők győzzenek, de tőlem remeghet ajkacskájuk a csalódástól (nyilván utálnak is érte egy kicsit), én egyszer csak átugrok sorra mindent a táblán, és máris “dámát" harsogok, hiába mondogatom közben magamnak: ,,Ó, te marha, te marha, te országos marha!"

De addig igazában meg sem értettem, mit érez a herceg, míg föl nem kelt, meg nem ölelt, poros fejét a vállamra nem hajtotta, és ki nem jelentette, hogy most már barátok vagyunk. Ez az elevenembe talált: fájt is, örültem is neki.

- Fenség, büszke vagyok - mondtam. - Boldog vagyok. Megfogta a kezem, és volt az egészben valami félszeg, de mégis vérpezsdítő. Mélyen elvörösödtem, pedig idősebb pasasnak megbocsátható, ha föllelkesül az ilyen győzelem után. De azért próbáltam kisebbíteni a dolgot, és megjegyeztem:

- Nekem a tapasztalat segített. Csak sose tudja meg, milyen tapasztalat, és mennyire.

- Máh ismehek, uham. Bizony, ismehek - válaszolta.

Győzelmem hírét, amint kiléptünk a kunyhóból, nyomban közzétette a por Itelo herceg fején, és tartása, ahogy mellettem haladt, a nép tehát megtapsolt, mikor újra megpillantott kint, a szabad ég alatt, immár ismét atlétatrikóban és trópusi sisakkal a fejemen. A nők csuklóból tapsikoltak, és szájuk is majdnem akkorára nyílt, mint a tenyerük. A férfiak szélesre húzott szájjal hatalmasakat füttyentettek az ujjuk közt. őszintén és szívesen vett részt a herceg is az ovációban, egyre mutogatott rám, és mosolygott. Mondtam is Romilajunak:

- Na hallod! Csakugyan édesek ezek az afrikaiak! Imádom az egész bandát!

Willatale királynő és húga, Mtalba, egy zsúpfedeles szín alatt várt rám a királyi lak udvarában. A királynő maga rudakból eszkábált padon ült, vörös takarót raktak ki zászlószerűén a háta mögé, és mikor eléjük léptünk, Romilaju hátán az ajándékok batyujával, az öreg dáma ajka szétnyílt, rám mosolygott. Egy bizonyosfajta idős hölgynek hatott rám, tipikusan annak. Hogy jobban értsék, a karjáról lelógott a hús a könyökére. Ami engem illet, szerintem ez aranypecsétnek számít az emberen. Foga elég kevés volt, de azért kedvesen mosolygott rám, s felém nyújtotta viszonylag kis kezét. Áradt belőle a jóindulat, azt szusszantotta ki minden lélegzettel, ahogy mosolyogva ült, s olykor egy csöppnyit megremegett, de akkor elég hevesen, a kegyosztás, gratuláció és üdvözlés kíséretéül. Itelo intett, hogy adjak én is kezet, nekem pedig leesett az állam, mikor odanyújtom, s a királynő bedugja a mancsom a keble közé. Ez náluk normális módja a köszönésnek - Itelo is a melléhez nyomta a kezem -, de nőtől mégse voltam rá elkészülve. A tetejébe, már úgy értem, a kezemre sugárzó hőség és a ránehezedő monumentális súly tetejébe, még szívének szelíd dobogása is részt vett a bemutatkozásban. Mindez ott olyan természetes, mint hogy a föld forog, én viszont annál szokatlanabbnak találtam. Tátva maradt a szám, fönnakadt a szemem, mintha véletlenül az élet titkára tapintottam volna rá. De mégse hagyhattam ott örökre a kezem, összeszedtem magam, és kihúztam. Aztán viszonoztam az udvariasságot: én szorítottam mellemhez az ő kezét, és ezt mondom:

- Én Henderson. Henderson.

Az egész udvar megtapsolt, hogy olyan gyorsan alkalmazkodok hozzájuk. “Jól van, fiú" - dicsértem meg magam, és teleszippantván rengeteg levegővel a tüdőm, csak úgy dagadt a mellem.

A királynő minden porcikája rendíthetetlenségről regélt. Haja ősz volt, arca széles és tömör, testét oroszlánbunda borította. Ha akkor tudom, amit ma tudok az oroszlánokról, ez sokat elárul. De még úgy is hatott rám. Sörényes oroszlán volt, s a nagyja nem előre került, ahogy az ember várta volna, hanem a királynő hátára. A nyakából lógott le a farok, a mancsot pedig lentről fölhúzták, s a két végét összecsomózták a hasán. El se mondhatom, mennyire tetszett. Az omló fürtű sörényt boaként viselte, s állát ezen a szürkés, csiklandó szőrmén pihentette. De vidámság ragyogta be az arcát. Csak később vettem észre, hogy fél szeme rossz, hályogos, kékesfehér. Mélyen meghajoltam az idős hölgy előtt, s ő elnevette magát, oroszlánbőr-bogos hasa csak úgy rázkódott, még száraz hajú, ősz fejét is ingatta a látványra, ahogy hajlongok előtte a fehér sortban, lángoló képpel, mert meghajtás közben minden vér a fejembe szaladt.

Részvétemet fejeztem ki, hogy annyi baj éri őket - szárazság, marhavész, békák -, mondtam, hogy tudom, mit jelent elszenvedni ekkora csapásokat, és szívből sajnálom őket. Látom, könny a kenyerük, és remélem, nem bajnak érkeztem még én is a nyakukra. Itelo mindent fordított, és azt hittem, az öreg hölgy figyelmesen hallgat, de mikor a bajokról beszéltem, ő tovább mosolygott, háborítatlanul, mint holdfény a víz tükrén. Pedig még nekem is forrt közben az epém az indulattól, s gondolatban újra meg újra megfogadtam, hogy csinálok valamit, hogy megteszem, ami tőlem telik. “Ha beledöglök - mondtam magamban -, akkor is elkergetem, kinyírom, széttaposom azt a sok ronda békát."

Aztán szóltam Romilajunak, hogy lépjen elő az ajándékokkal. Mindenekelőtt egy plasztik csőköpenyt vett elő plasztikzacskóban. Dühösen néztem rá, szégyelltem, hogy ilyen vacakot adjak az öreg királynőnek, bár az igazat megvallva, volt rá elég okom, hisz könnyű poggyásszal jártunk. Annál inkább eltökéltem, hogy ráadásul olyat kapnak tőlem, ami mellett eltörpül a legnagyobb ajándék is. De a királynő összeillesztette a csuklóját, és még lelkesebben tapsikolt, mint a többi hölgy, azonkívül bámulatos, magától értetődő örömmel mosolygott hozzá. Ugyanezt tette néhány hölgy is a kíséretében. Akinél viszont csecsemő volt, azt emelte magasba, mintha így akarná a gyerekben tartóssá tenni a fenomenális látogató emlékét. A férfiak ábrázata széles mosolyra derült, és szájba dugott ujjal kellemetes összhangzatban nagyot füttyentettek. Néhány éve a sofőröm fia, Vince, próbált megtanítani erre a tudományra, és annyit szoptam az ujjam, hogy egész ráncos lett a nyáltól, de az áhított hangot mégse tudtam kicsiholni belőle. Ezért elhatároztam, hogy amint megszabadítom az arneviket azoktól a csúf dögöktől, jutalmul megkérem, tanítsanak meg fütyülni, őrült izgalmas volna így muzsikálni a tulajdon ujjamon.

- Hercegem - mondtam Itelónak -, bocsánatot kérek a silány ajándékért. Lesült a pofámról a bőr, hogy aszályban épp esőköpenyt hozok. Szinte pimaszkodásnak hat, mi?

De ő kijelentette, hogy a királynő boldog, s ezt látni is lehetett Willatalén. Mindenféle csecsebecsét és bűvészszerszámot összevásároltam a Times vasárnapi sportmellékletének utolsó oldala segítségével, na meg a Third Avenueról, részben a zaciból, részben a katonai és tengerészbazárból. A hercegnek egy iránytűt adtam, hozzáerősített apró távcsővel, ami még madárlesre se jó. A királynő kövér húgának, Mtalbának, észrevévén, hogy dohányzik, elővettem egy olyan hosszú belű osztrák öngyújtót, amiről már beszéltem. A hercegnő néhol, különösen a keble körül, oly kövér volt, hogy feszülő bőre egész rózsásra fakult, így nevelik a nőt Afrikának azon a részén, ahol el kell hájasodniuk, hogy igazi szépségnek számíthassanak. Alaposan fölcifrázták őt, mert ekkora súlyú nő nem lehet meg a ruhanemű támogatása nélkül. Hennával festették be a kezét, haja égnek állt az indigótól, végtelenül boldognak, dédelgetettnek látszott, valóságos mama kedvencének; ragyogott, szikrázott a kövérségtől meg a verítéktől, és húsa úgy fodrozódott, olyan szép virágmintásra, mint a valódi brokát. Lengeteg ruhája alatt pamlagként szélesedett ki a csípője, megfogta ő is a kezem, keblére tette, és bemutatkozott:

- Mtalba. Mtalba auhonto. - Mtalba vagyok. Mtalba csodál téged.

- Én is bámulom őt - mondtam a hercegnek.

Itelón keresztül próbáltam megmagyarázni a királynőnek, hogy a köpeny, amelyet közben már föl is vett, vízhatlan, de mivel a herceg nem talált megfelelő szót a vízhatlanra, megfogtam a kabát ujját, és megnyaltam. Ezt a királynő félreértette: nyomban megragadott a vállamnál, és ugyancsak megnyalt. Ijedtemben elkiáltottam magam.

- Ne kiabál, urom! - szólt rám Romilaju, feltűnő nyomatékkal. Én engedelmeskedtem, a hölgy pedig megnyalta a fülemet, aztán borostás pofámat, s végül odanyomta a fejem az ölébe.

- Nana, ez meg mi? - kérdeztem, de Romilaju helybenhagyólag bólintott bozontos fejével, és megnyugtatott:

- Ké, urom, óké.

Ez tehát az öreg dáma kegyének különös jele. Itelo száját csucsorítva mutatta, hogy meg kell csókolnom a királynő hasát. Én előbb nyeltem egy nagyot, hogy száraz legyen a szám. Birkózás közben, mikor fölbuktam, behasadt az alsó ajkam. Hát szóval megcsókoltam, de még a hideg is kirázott, mikor hozzáértem ahhoz a forrósághoz. Az oroszlánbőr-csomót félrenyomta az orrom, mert az ment előre. Láttam a tiszteletre méltó korú hölgy köldökét, hallottam belső szervei hangját emésztés közben. Úgy éreztem magam, mint aki a Fűszer-szigetek fölött léghajózik, forró felhőben lebeg, és lentről egzotikus illatok emelkednek fölfelé. Tulajdon bajuszom szúrósan hatolt az ajkam közé. Mikor visszahúzódtam, s vége szakadt a nagy élménynek (mármint hogy kapcsolatba kerültem bizonyos erővel - de még milyen szoros kapcsolatba! -, mely a nő öléből árad), Mtalba is a fejemért nyúlt, mint gyöngéd gesztusa mutatta, ő is ugyanazt óhajtotta, ám én úgy tettem, mintha nem érteném. Odaszóltam Itelónak:

- Igazán furcsa! Mikor itt mindenki gyászol, hogy lehet a két nagynénédnek ilyen csintalan jókedve?

- Bittah mind a kettő - felelte.

- Bitter . . . keserű? Hát én ugyan nem akarom föltolni magam csalhatatlan bírónak édes és keserű dolgában - jegyeztem meg -, de ha ez a két nővér nem vidám és boldog, akkor nekem nincs helyén az eszem. Pedig szörnyű, hogy az egész környék min megy épp keresztül!

- Pehsze, igen, boldog! Boldog . . . bittah! Nagyon bittah mind a kettő - lelkendezett Itelo. És magyarázni kezdett. Az a bittah, aki igazán gazdag, akinek mindene megvan. Az olyannál el se képzelhető se több, se jobb. A bittah nemcsak nő, egy személyben férfi is. Az udvartartásban egyesek a királynő férjei, mások a feleségei. Akad bőven mind a két fajta. Az asszonyok férjüknek nevezik, a gyerekek apjuknak is, anyjuknak is. Ő felülemelkedett a közönséges emberi korlátokon, és minden téren vitathatatlanul felsőbbrendű lévén, azt csinál, amit akar. Mtalba is bittah, egyre tökéletesebbé fejlődik. Téged rnind a két nénikém szehet. Szehencsés embeh, Hendehson - fejezte be.

- Csakugyan jó a véleményük rólam? - kérdeztem.

- Nagyon jó. Phima. Phimisszima. Bámulják megjelenésedet, és tudják, hogy megvehtél engem.

- Na hallod, öregem, igazán örülök, hogy mégis jó valamire a testi erőm - mondtam neki -, az se púp csak a hátamon, aminek világéletemben tudtam. De mondd, herceg, a bittah nőknek sincs valamilyen szerük a békák ellen?

Ünnepélyesen elkomolyodott, úgy közölte, hogy nincs.

Most a királynőn volt a sor, hogy kérdéseket intézzen hozzám, de mindenekelőtt azt mondta el, mennyire örül a jöttömnek. Nem tudott nyugton maradni beszéd közben, feje egy csöppet mindig meg-megremegett, jóindulatúan, miközben ajkát elhagyta egy-egy szusszanás, és nyitott tenyere átszelte a levegőt az arca előtt, aztán elhallgatott, mosolygott, de zárt ajakkal, csak eleven szeme nyílt ragyogva rám, és száraz, ősz haja meredt föl, majd simult le, váltakozva, ahogy homlokból mozgatta rugalmas fejbőrét.

Két tolmácsom is volt, mert Romilajut se lehetett kihagyni a játékból. Öntudatos volt, méltóságteljes, mintaszerűen ismerte az afrikai illemet, mintha mindig udvari életre nevelték volna, roppant fennkölt hanghordozással beszélt, állát hátrahúzta, és szertartásosan feltartotta az egyik ujját.

A királynő az üdvözlés után tudni kívánta, ki vagyok, honnét jöttem. A kérdés hallatára egyszeriben befellegzett kivételes örömömnek, a szívem nehéz lett, és megint szenvedni kezdtem. Csak meg tudnám magyarázni, mért hangolt le úgy, hogy magamról kell beszélnem, de lehangolt, na, és fogalmam se volt, mit mondjak. Feleljem azt, hogy gazdag ember vagyok, Amerikából? Tán azt se tudja, hol keresse Amerikát, hisz művelt nők se tudnak kiigazodni a földrajzban, nem törődnek, csak a maguk világával. Lily őrült sokat képes szónokolni az élet céljairól, hogy mit csináljon és mit ne csináljon az ember, de azt nemigen tudná megmondani, hogy a Nílus északnak vagy délnek folyik-e. Ilyen nő pedig, mint Willatale, pláne nem azért kérdez csupán, hogy egy világrész puszta nevével fizessék ki. így hát csak álldogáltam, gondolkodtam, kedvetlenül törtem a fejem, hogy mit feleljek, a pocakom lógott (alaposan összekarcolászva az ing alatt az Itelóval folytatott párviadal után), szemem szinte lehunyva hunyorgott. És megint csak utalnom kell rá, hogy a pofám nem közönséges arc, olyan, mint valami félbemaradt templom. Mert észrevettem, hogy az asszonyok elveszik mellükről a csecsemőt, és föltartják, hadd lássa ezt az emlékezetes miacsudát. A természet annyi végleteset produkál Afrikában, hogy azt hiszem, őszintén értékelték bizarrságomat. És mikor a picik fölsírtak a szájukból kicsúszott anyamell után, eszembe jutott az a csöppség, akit szerencsétlen Ricey lányom hozott haza Danburyből. Ez is alaposan szíven ütött, s én máris nyakig ültem a régi nyavalyámban: megint magammal, a kondíciómmal foglalkoztam. Rám rontott a tények tömege, nyomta a mellem. Ki vagyok én ugyan kicsoda? Milliomos csavargó, vándor. Világjárásra kényszerült brutális, erőszakos fickó. Aki elmenekült a hazájából, melyet tulajdon ősei alapítottak. Akinek folyton azt dobogja a szíve: akarom, akarom. Aki kétségbeesetten hegedült, angyalhangokra vágyott. Akinek föl kellett hogy szakadjon lelke álma vagy mi a fenéje. Mit mondhattam hát annak az oroszlánbőrbe és esőköpenybe burkolt királynőnek (mert közben már be is gombolkozott) ? Hogy mindazt, ami eredetileg nekem jutott a javakból, tönkretettem, és most azért járom a világot, hogy bajomra orvosságot találjak? Vagy mondjam, hogy olvastam valahol a fogyhatatlan bűnbocsánatról, de amilyen kelekótya vagyok, már nem tudom, milyen könyvben? “Valamit válaszolnod kell ennek a nőnek, Henderson. Vár. De mit feleljek?" - kérdeztem magamban. Azzal kezdődött minden elölről. Megint elém meredt a kérdés: “Ki vagy?" És meg kellett vallanom, hogy nem tudom, hol fogjak hozzá.

De már a királynő is látta, milyen lehangoltan álldogálok, hogy - hiába festek talpraesett, szókimondó fickónak - ki se tudom nyitni a szám, hát témát változtatott. Közben megértette, hogy az esőköpeny vízhatlan, odaszólította egyik hosszú nyakú feleségét, ráköpetett vele az anyagra, bedörzsölte a nedvességet, aztán tapogatta a helyet belülről, a fonákjáról. Elámult, mutogatta mindenkinek, megnyálazta az ujját, a köpeny ujjához nyomkodta, azzal megint “ehuzni" kezdett az egész kórus, fölharsant a füttykoncert, a tapsikolás, és Willatale újra megölelt. Másodszor is hasába fúródott az arcom, az oroszlánbőr göbös, nagy, sáfrányszín pöffedéke besüppedt az orrom alatt, s én újra éreztem a kiáradó erőt. Itt nem volt tévedés. És tovább is folyton egy dolgon járt az eszem, a percen, melytől lelkem álma fölszakadt. Az atlétatermetű férfiak közben dallamosan tovább fütyültek szatírformára húzott szájjal (máskülönben nem volt bennük semmi szatírszerű). És oly ütemesen folytatódott a tapsikolás is, mint amikor a hölgyek falraütögetőst játszanak (még a térdük is úgy hajlott meg közben, mint mikor a labdát várják a levegőből). Aznap láttam a városkát először, de úgy éreztem, ilyen nép közt jobbá lesz az ember. Nekem csakugyan jót tettek máris. És úgy szerettem volna örömet okozni nekik én is - oly hevesen vágyakoztam rá! “Ha legalább orvos vagyok - gondoltam magamban -, most megoperálom Willatale szemét." Persze, na, tudom én, mi az a hályogműtét, és eszem ágában se volt, hogy megpróbáljam. De furcsán szégyelltem magam, hogy nem vagyok orvos . . . talán azt szégyelltem inkább, hogy megjárok akkora utat, és olyan keveset viszek nekik. Mennyi lelemény és erőfeszítés kell hozzá, mennyi mindennek kell klappolnia, hogy valaki ilyen gyorsan és mélyen behatoljon Afrika közepébe! És aztán . . . kiderül, hogy nem ő az, aki oda kellene! Megint elfogott a meggyőződés, hogy nem a magam helyén vagyok, azt igazában másnak kéne betöltenie. És persze nevetséges azon emésztenem magam, hogy nem vagyok orvos, hisz némelyik doktor csakugyan nagyon gyenge legény, épp elég szélhámost is láttam köztük, de nekem mégis inkább gyermekkorom bálványa, a labradori Sir Wilfred Grenfell járt az eszemben.

Negyven éve, mikor a hátsó verandán faltam a könyveit, megfogadtam, hogy orvos-misszionárius leszek. Szomorú, de alkalmasint csak a szenvedés az, amitől megbízhatóan fölszakad a lélek álma. Pedig régóta tartja magát a vélekedés, hogy meg tudja ugyanazt tenni a szeretet és a szerelem is. Mindegy, arra gondoltam, bár érkezett volna most használhatóbb ember az arnevikhez, mert a két bittah nő minden varázsa ellenére válságos a helyzetük. Eszembe jutott egy beszélgetésünk Lilyvel. “Mondd, drágám - kérdeztem tőle -, szerinted túl késő már, hogy kitanuljak orvosnak?" (Nem mintha ő volna az eszményi nő, aki meg tud felelni ehhez hasonló praktikus kérdésekre.) Azt mondta rá: “Dehogy késő, szívem. Sose késő. Lehet, hogy száz évet élsz." Ismét egy adalék ahhoz a meggyőződéséhez, hogy engem bunkóval se lehet agyoncsapni. “Hát csakugyan addig kellene élnem, hogy érdemes legyen hagytam rá. - Hatvanhárom éves fejjel kezdhetném a segédorvoskodást, mikor mások már nyugdíjba mennek. Bár énrám ez se érvényes, mert nekem amúgy sincs honnét nyugdíjba mennem. Mindegy, öt-hat életre akkor se számíthatok. Hisz a fiatalkori ismerőseimnek több mint a fele elment már, én meg itt ülök és még mindig a jövőt tervezgetem. És az állataim? Bizony, az embernek hat-hét kutyája lehet életében, aztán ideje, hogy maga is induljon utánuk. Hogy lehessen akkor ott az eszem a tankönyveimen, a műszereken, az egyes szaktárgyak fölvételén, a boncoláson? Honnét legyen türelmem anatómiát, gyógyszertant meg szülészetet tanulni?" De Lily legalább nem nevetett ki, mint annak idején Frances. “Ha tanulok természettudományt - gondoltam magamban -, most ki tudok fundálni valami egyszerű módszert rá, hogy végezzek azokkal a békákkal."

De valahogy azért egész jól éreztem magam, és most a nekem szóló ajándékokra került a sor. A két nővértől párducbőr párnát kaptam, s előhoztak egy kosárra való, szalmafonattal letakart, hideg, sült jamgumót is. Mtalba egyre nagyobb szemet meresztett rám, szemöldöke is fölkunkorodott, lágyan, mintha az orra fájna . . . csalhatatlan jeleként annak, hogy belém gabalyodott. Csöpp nyelve a kezemet érintette, rögtön vissza is húztam a mancsom, és a nadrágomba töröltem.

De azért nagyon boldognak éreztem magam. Megindított az a gyönyörű, furcsa, különös hely. Szilárdul hittem, hogy a királynő, ha akarja, rendbe hozhat mindenestül, mintha csak ki kéne nyitnia a markát, hogy bármelyik pillanatban megmutassa nekem azt a dolgot, azt a forrást, azt a csírát . . . azt a jelet. Értik, ugye? A titkot. Teljesen biztos voltam benne, hogy az egész csak rajta áll. Nagy labda a föld, semmi se tartja az űrben, egyedül tulajdon mozgása és a vonzás, mi pedig, öntudattal bíró lények, akik benépesítjük, azt hisszük, hogy nekünk is mindenáron mozognunk kell a magunk űrjében. Nem engedhetjük el magunkat, nem hagyhatjuk elvégezetlen a dolgunkat, nem utánozhatjuk a nagyobb létezőt. Látják, ilyenek vagyunk mi. De nézzék meg Willatalét, a bittah nőt: az túl van minden hasonló elképzelésen, abban nyoma sincs semmiféle kétségbeesett igyekezetnek, és mégis megvan. Ugyan kérem, nincs semmi baj! Ellenkezőleg: szép a világ! Nézzék csak, milyen boldog, hogy nevet még lapos orra, híjas foga, a gyöngyház szeme meg a jó szeme is, nézzék ezt az ősz fejet! Nekem elég volt rápillantanom, máris megvigasztalt, úgy éreztem, ha az ő példáját követem, én is megtanulhatnám, hogy meglegyek. És egyáltalában, mintha közeledett volna szabadulásom perce, amikor majd a lélek álma fölszakad.

Az a boldog izgalom bujkált bennem, amitől mindig össze kell harapnom a fogam. Mert bizonyos emócióktól mindjárt megfájdul. Az esztétikai élvezettől különösen. Bizony, ha rácsodálkozom valami szépre, mindjárt belenyilall a fogamba, és bizsereg az ínyem tőle. Mint azon az őszi reggelen, mikor olyan pirosak voltak a gumós virágok, mikor bársonyköpenyemben ott álldogáltam a fenyőfa zöld árnyékában, mikor olyan volt a napfény, mint a róka bundája, ugattak a kutyák, s a varjak rekedten károgtak a haldokló arany tarlón - akkor is éles fájdalom állt az ínyembe, most is; s azzal mintha lefoszlana rólam minden esetlen, terhes, riasztó gőg, sőt még székrekedésem is oldódna, szűnne. Megkérdeztem Itelo herceget:

- Mondja, fenség, el tudná intézni, hogy komolyan elbeszélgethessek a királynővel?

- Elbeszélgessen? - lepődött meg egy kissé a herceg. - Éppen beszélget most, Miszta Hendehson.

- Igazi beszélgetésre gondolok. Nem társaságbeli locsogásra. Komoly beszédre - mondtam neki. - Az életbölcsességről. Mert tudom, belőle nem hiányzik a bölcsesség, s én nem akarok úgy továbbmenni innét, hogy kóstolót ne kapjak belőle. Őrültül szeretném.

- Ó, éhtem. Jól van, jól van - válaszolta. - Helyes. Ha egyszeh tettél bahátoddá, akkoh nem szabad megtagadni nehéz tolmácsolást.

- Szóval érted, mit akarok? - örvendeztem. - Nagyszerű! Óriási! Holtom napjáig hálás leszek érte, herceg. Mert nem is hiszed, mennyire a hónom alá nyúlsz vele. - Mivel pedig a bittah húg, Mtalba, időközben folyton a kezemet fogta, megkérdeztem: - Mit akar tőlem?

- Ehősen vonzódik hozzád. Hát nem éhted? Ő itt a legszebb nő, és te vagy ehősek közt ehős. Habul ejtetted szívét.

- Kell az ördögnek az ő szíve! - jegyeztem meg. Aztán gondolkozni kezdtem, mit kérdezzek elsőnek Willatalétól. Mi legyen a vezértéma? Házasság és boldogság? Család és gyerek? Kötelesség? Halál? A hang, mely örökké azt mondogatja: akarom? (Egyáltalában hogy magyarázzam ezt meg neki, illetve Itelónak?) Egyszerű kell hogy legyek, a lényegre kell tapintanom, és sajnos, komplikált a gondolkozásom. Na tessék, itt van mindjárt egy kis ízelítő belőle: ezt az utat járták be a gondolataim, míg ott álltam a zsúpfedél szelíd árnyékában a napsütötte udvaron: “Lily mindenek ellenére is az én édes jó feleségem, és ez a pótolhatatlanul drága nő azt akarta, hogy vessünk véget egymás magányosságának. Hát az ő magányossága meg is szűnt, de az enyém nem, ez meg hogy lehet? Lépjünk tovább. Az ember vagy embertársától kap segítséget . . . vagy máshonnét. Ember és ember közt pedig csak két lehetőség marad: vagy testvériség kapcsol össze, vagy bűn. De minek kellenek a hazugok? Mert hazudni úgy hazudnak, mint a vöcsök. Nyilván azt hiszik, hogy bűnnek muszáj lenni, a hazugság pedig a leghasznosabb bűn, legalábbis, ha jótékony. No, ha arra kerül sor, én is a jótékonyság pártján vagyok, persze, de a hazugság iránt mégis bizalmatlan maradok. Hát szóval, akkor hogy a legjobb élni?"

Persze nem eshetek neki a bittah királynőnek ilyen hosszú gondolatsor végével. Lassan kell előrehaladnom, hogy biztos legyen a talaj a lábam alatt. Ezért azt mondtam Itelónak:

- Kérlek, barátom, közöld nevemben a királynővel, hogy varázsosan hat rám egymagában már az is, ha őt láthatom. Nem tudom, minek tulajdonítsam, az ő megjelenésének, az oroszlánbundának vagy annak, amit kiáradni érzek belőle . . . de lelkem háborgása máris szűnik.

Itelo tolmácsolt, aztán a királynő előrehajolt, vaskos teste megingott egy csöppet, és mosolyogva válaszolt.

- Azt mondja a kihálynő, ő is szívesen néz téged. -Nagyszerű! - lelkesedtem. - Remek! Odavagyok! Az ég nyílt meg előttem! Micsoda megtiszteltetés, hogy itt lehetek! Elhúztam a kezem Mtalbától, átöleltem a herceget, megráztam a fejem, akkora ihlet szállt meg, s majd kicsordult az örömtől a szívem. - Tudod - mondtam neki -, igazában te vagy az erősebb fickó, nem én. Erős vagyok én is, de az én erőm nem jó fajta erő; nyers, mert olyan kétségbeesett vagyok. Te viszont igazán erős vagy . . . csak erős. - Megbántottan tiltakozott, de elhallgattattam: - Ugyan, hidd el, hogy így van. Ha megpróbálnék elmondani minden részletet, hónapokig és hónapokig beszélhetnék, míg valami kevés megcsillanna előtted az egészből. Az én lelkem valóságos zálogház. Teli ki nem váltott örömökkel, ócska klarinéttal, fényképezőgéppel, molyette bundával. De ne is vitatkozzunk róla. Inkább hadd mondjam azt el, hogy érzem itt magam köztetek, a törzsetekben. Nagyszerű ember vagy, Itelo. Szeretlek. Szeretem az öreg dámát is. Fene klasszak vagytok, igazán, és én megszabadítlak benneteket azoktól a békáktól, ha az életem megy rá, akkor is!

Mind látták megindultságomat, s a férfiak megint rákezdtek a visszhangos füttyre, ujjukkal szatír módra széthúzták a szájukat, s mégis édes, lágy hangot adtak.

- Nagynéném kíváncsian váh, mit kíván hallani, uham.

- Várja? Nagyszerű! Először is kérdezd meg, mit lát ő bennem, tekintve, hogy nekem olyan nehéz megmagyaráznom, ki vagyok.

Itelo továbbította a kérdést, és Willatale oly hajlékonyan kunkorította föl a szemöldökét, mint az arnevik általában, ettől tisztán látszott szeme félgömbje, s emberség csillogott benne, közben pedig fehér, de vak másik szeme humort árasztott, mintha egész életre szóló kacsintást bújtatna. Az a csukott, fehér redőny számomra bensőséget is jelentett. A királynő lassan beszélt, szemét egy pillanatra se vette le az emberről, s ujja föl-alá járt kövérségtől kurta combján, mintha Braille-írást betűzne. Itelo fordította a szavait:

- Uham, ön ghandiózus embeh. Ehős. - (Egyetértünk.) Eszébe tele gondolat. Benne fontos bittah-ból is. - (Helyes, helyes!) - Szehet éhezni szent . . . - (Beletelt néhány másodpercbe, hogy rátaláljon a szóra, míg én csak álldogáltam elmerülten, belefeledkezve az udvar színeibe, az arányló homokba, a karmazsinra és feketére pingált kerítésbe, a bokrok barna, fahéjillatú gallyaiba . . . elmerültem a vágyban, hogy halljam a királynő bölcs ítéletét magamról.)

- Szent-zációkat. - Helyeseltem egy bólintással, és Willatale tovább beszélt.

- Azt mondja, nagyon nyugtalan, uham, Miszta Hendehson. A szíved szűköl.

- Sőt ugat - szólaltam meg -, mindhárom fejével, mint Cerberus, az alvilág kutyája. De miért szűköl?

A herceg hallgatta, mit mond, talpán előredőlt, mint akiben elhűl a vér, miféle fickóval került le a gyékényre az imént az ismerkedés szokott ceremóniája keretében.

- Őhjöng - mondta ki végül.

- Az, az - erősítettem meg. - Micsoda tehetség ez az asszony! Mondja, mondja, Willatale királynő! - biztattam. - Az igazságot akarom. Ne kíméljen!

- Szenved - mondta Itelo, és Mtalba részvéttel ismét megragadta a kezem.

- Igen. Szenvedek.

- Most azt mondja, Miszta Hendehson, hogy te nagyon sokha képes, ezt mutatja nagyságod, különösen ohhod.

Szemem nagyra, szomorúra nyílt, ahogy megtapogattam a képem. A szépség bizony múlandó.

- Valaha jóképű legény voltam - jegyeztem meg -, de ez az orr már csakugyan akkora, hogy az egész világot egyszerre meg tudom szagolni vele. A család alapító ősétől örököltem. Holland kolbászcsináló volt, csak azután lett Amerika leggátlástalanabb kapitalistája.

- Bocsáss meg kihálynőnek. Ő szehet, és mondja, nem akah önnek fejfájást okozni.

- Mert eleget fáj a fejem anélkül is. De értsük meg, fenség, én nem traccsolni akarok itt, hát csak ne tartsuk vissza semmivel a királynőt. Egyenes beszédet várok.

A bittah nő megint beszélni kezdett, lassan, el-elidőzve rajtam félszemű, álmos tekintettel.

- Mit mond . . . mit mond?

- Te mondd neki, uham, miéht jöttél. Tudja, kellett neked átjönni hegyeken, kellett sokat gyalogolni. Te nem fiatal, Miszta Hendehson. Súlya lehet százötven kiloghamm. Ahca nagyon pihos. Teste olyan, mint öheg mozdony. Nagyon ehős, igen, én tudom. Én elismehek, uham. De annyi hús, mint nagy bálvány . . .

Hallgattam, minden szó elevenembe vágott, szemem meg-megrebbent a ráncok közt. Aztán nagyot sóhajtottam, és azt mondtam:

- Köszönet a nyílt beszédért. Tudom, furcsa, hogy kísérőmmel végigjártam azt a végtelen utat a pusztaságon keresztül. Kérlek, mondd meg a királynőnek, hogy az egészségem kedvéért csináltam. - Itelo meghökkenésében elnevette magát. Tudom - folytattam -, hogy felületes szemlélő nem lát betegnek. Tébolyítóan hangzik, hogy valakinek az én megjelenésemmel még önmagán járhasson az esze, az egészségén vagy mi a csudáján. Mégis így van. Ó, embernek lenni nagy nyomorúság. Furcsa bajok vesznek elő bennünket. Csak azért, mert emberek vagyunk; más oka nincs is. Észre se vesszük, pont olyan figura lesz belőlünk, amilyennek másokat láttunk, tele ugyanolyan sok, fura, emberi gyengeséggel. Mindössze egy szekérre való düh, hiúság, meggondolatlanság meg minden. Pedig ki akarja, hogy így legyen? Kinek kell? Ezek foglalják le az emberi lélek helyét. De ha már hozzáfogott a királynő, hadd hallom az egész verdiktet. Kitölthetek még egy csomó rubrikát hozzá, de nem hiszem, hogy szüksége van rá. Úgy látom, ismeri ő minden hibámat. A bujaságot, a hirtelen haragot meg mind a többit is. A nyomorékságok egész kirakodóvásárát . . .

Itelo előbb habozott, aztán amennyit csak tudott, lefordított belőle a királynőnek. Az nagy együttérzéssel, komolyan bólintott, kezét lassan széttárta, aztán megint összekulcsolta az oroszlánbőr csomó fölött, és fölnézett a szín tetejére - a borostyánsárga bambuszcsövekre meg a zsúp békés, szimmetrikus pálmaleveleire. Haja milliónyi pókfonalként lebegett, s felső karjáról könyökére lógott a háj.

- Azt mondja - tolmácsolt Itelo gondterhelten -, hogy világ éhthetetlen gyeheknek. Te nem gyehek, uham?

- Csodálatos asszony! - álmélkodtam. - Jól mondja, de még milyen jól! Sosem éreztem otthon magam az életben. Az én életem pedig épp egy gyereken siklott ki. - Összefontam az ujjam, s a földre meredtem: ez a gondolat tűnődésre késztetett. És ha én egyszer eltűnődöm valamin, olyan vagyok, mint stafétafutásban a harmadik. Majd kibújok a bőrömből, hogy megkapjam a botot, aztán, mikor a kezemben van, sosem a jó sávon szaladok tovább. Ilyesvalamit gondoltam végig: “Az igaz, hogy a gyerek nem érti a világot, de nem is fél úgy tőle, mint a felnőtt. Ő csak elbámészkodik rajta. A felnőtt viszont inkább retteg tőle. Miért? A halál miatt. Úgy intézi, hogy elrabolják, mint a gyereket. Hogy ami történik, ne az ő hibája legyen. És ki a gyerekrabló, ki ez a veszedelmes cigány? Az élet érthetetlensége: attól még távolibbnak hat a halál, mint gyerekkorban."

Mondhatom, egész büszke voltam magamra. Megkértem Itelót:

- Mondd el helyettem a drága idős hölgynek, hogy a legtöbb ember utálkozik a más bajától. Büdös neki a más baja. Ezért nem fogom neki soha elfelejteni a nemeslelkűségét, az emberségét. Most pedig . . . ide hallgassatok! - figyelmeztettem Willatalét, Mtalbát, Itelót és az udvar népét. Azzal énekelni kezdtem Händel Messiás-ából: Őt nem becsülték, megvetették, a kínok, szenvedések emberét. Aztán áttértem ugyanannak az oratóriumnak egy másik részére: Érkezte napját elvárni ki bátor, s ha Ő jövend, ki állhat meg előtte? Én énekeltem, Willatale pedig. a bittah asszony, az arnevik királynője egy csöppet rázta a fejét, talán a bámulattól. Mtalba arcán ugyanaz a kifejezés ragyogott, homloka enyhén fölcsúszott, fölráncolódott mereven álló indigó haja felé, a hölgyek pedig tapsikoltak közben, s a férfiak kórusban fütyültek.

- Ó, be szép volt! Bhavó, kedves bahátom! - dicsért meg Itelo. Csak a zömök, izmosan apró, ráncos képű Romilajun látszott helytelenítés, de a sok ránctól már úgy rákövült valami ilyesféle kifejezés, hogy igazában talán nem is helytelenített semmit.

- Grun-tu-molani - szólalt meg az öreg királynő.

- Mi az? Mit mond?

- Mond: te kell élni. Grun-tu-molani. Embeh kell élni.

- De kell ám, kell bizony! Molani. Én molani. így látja a királynő? Az isten fizesse meg neki, hogy ezt mondja. Én is megszolgálom. Eltüntetem a ciszternából, fölmázolom az égre az utolsó szálig azt a sok békát, megbánják még, hogy átjöttek a hegyen a ti nyomorúságotokra. Én fogok molani nemcsak magamért, de mindenkiért! Nem tudom elnézni, hogy szomorúság lepje a világot, én azért a molaniért síkraszállok! Grun-tu-molani, drága öreg hölgy . . . drága öreg királynő! Grun-tu-molani, ezt kívánom szívből mindenkinek!

Mosolyogva mormolták vissza:

- Tu-molani.

Mtalba ajka zárva maradt ugyan, de képe meglehetősen szélesre húzódott a boldogságtól, hennába mártott kezét, redős csuklóját csípejére támasztotta, s olvadozva nézett a szemembe.

Hát bizony, én olyan családból származom, amit már több mint száz éve szidnak, csúfolnak, és ha történetesen söröspalackokat durrantok széjjel az örök tenger partján, az emberek nemcsak neves őseimet, a nagyköveteket és államférfiakat emlegetik, hanem a diliseket is. Az egyik belekeveredett a boxerlázadásba, mert fejébe vette, hogy ő is keleti ember, a másikról 300 000 dollárt gombolt le egy olasz színésznő, a harmadikat elragadta egy léggömb, miközben épp a választójogi mozgalmat propagálta. Számos impulzív és imbecillis tagja volt a családnak (franciában az em-be-szil még erősebb kifejezés). Egy emberöltővel ezelőtt az egyik Henderson atyámfia a messinai földrengéskor megkapta a Corona Itália érdemrendet, annyi életet mentett Szicíliában. Alaposan belefáradt Rómában a semmittevésbe. Unalmában lóháton járt már a palazzójában, kiléptetett a hálószobájából, és beügetett a szalonba. A földrengés után viszont az első vonattal megérkezett Messinába, és azt beszélik, két teljes héten át le se hunyta a szemét, százával túrta föl a romokat, és számtalan családot mentett meg. Ebből is látni, hogy az önzetlen segítségnyújtás hagyomány a családunkban, legföljebb olykor némi bolondériával párosul. Az egyik hajdani Henderson, bár korántsem volt pap, prédikálni szokott a szomszédainak, és vassal vert meg egy kolompot az udvarában, úgy harangozta össze őket. Mert mindnek muszáj volt ott lennie.

Azt mondják, én is erre az ősömre ütöttem. Mindegyikünknek ugyanaz a nyakmérete: negyvenkettes. Hozzátehetném, hogy egyszer Olaszországban megfogtam és addig tartottam egy omlófélben lévő, aknasérült hidat, míg oda nem értek az utászok. De hát az szolgálati kötelesség volt, na, és talán többet is ér nála, amit a kórházban csináltam, mikor a lábam törtem. Egész nap a gyerekek kórtermében lógtam, ott muriztam, hülyéskedtem a kicsiknek. Mankón billegtem be valami kórházi klepetusban a betegszobákat, nem volt türelmem, hogy bekötözzem a pertliket hátul, így aztán örökké nyitva tátongott, szaladt is utánam minden vén ápolónéne, hogy a csupaszságom elfödje, de én sose maradtam veszteg nekik.

Szóval itt volnánk a messzi, afrikai hegyekben - hogy a fene enné, messzebb már nem is lehetnék -, és micsoda szégyen, hogy ennek a derék népnek így kelljen szenvednie a békáktól. Hát persze hogy segíteni akarok rajtuk. Ezt a problémát véletlenül meg is tudom oldani talán, és az adott körülmények közt ennyi szívesség igazán a legkevesebb a részemről. Gondoljuk csak el, mennyit köszönhetek Willatale királynőnek - föltárta a jellememet, ráébresztett a grun-tu-molani-ra. És lám, az arnevi nép se kivétel, az se mindenben egyformán fejlett: hiába a nagy életbölcsességük, ha jön a béka, mind tehetetlen. Most már kedvemre folytatom a gondolatsort. A zsidóknak volt Jehovájuk, de szombaton nem védekeztek. Az eszkimó körül hemzseg a rénszarvas, de ő éhen hal, mert halszezonban tilos rénszarvast enni, rénszarvas-szezonban pedig halat. Minden a megszokástól függ . . . a szokásoktól. De hát mi lesz a realitással? Az hova lett, ezt kérdezem. Engem, miközben majd beledöglöttem a kétségbeesésbe, az unalomba, elárasztott a boldogság, a reális, valóságos boldogság, ugyanúgy, mint ezt a ciszternát a víz, amelyből a jószág nem ihat. így hát a vásár mindkét részről jónak ígérkezik: amiben az arnevi nép viselkedik bolondul, abban majd segítek én nekik, amiben meg én viselkedek bolondul, abban ők segítenek nekem.

A hold széles képe fölbukkant már kelet felől, bárányfelhővel a háta mögött, így legalább volt mihez mérnem arrafelé a hegyek magasságát: közel jártak szerintem a háromezer méterhez. Az estéli égbolt egész zöldesbe játszott, de a holdsugár azért makulátlan fehér maradt. A zsúp még pehelyszerűbbnek hatott, mint máskor, még sötétebbnek, súlyosabbnak, bolyhosabbnak. Ahogy Itelo herceggel megálltunk az egyik irizáló kupac mellett - a feleségeiből és atyjafiaiból álló kíséret még akkor is a közelben várt a tökvirágszerű ernyőkkel -, azt mondtam neki:

- Hercegem, én vetek még egy pillantást ma azokra a bestiákra a ciszternában. Mert föltétlenül elbánok velük. Nektek semmi közötök hozzá: titeket nem kérdez senki. Elintézek én mindent a magam szakállára.

- Ó, Miszta Hendehson . . . te vagy nagyszehű embeh. De uham. Nem szabad felizgasd magad.

- Hahaha, drága hercegem . . . már megbocsáss, de ez a tanács nem a legbölcsebb. Ami engem nem izgat föl istenigazában, annak nem is járok a végére. De itt egyenesben vagyunk. Ettől ne félj!

Ezzel elváltam tőle a kunyhónk előtt, aztán megvacsoráztunk Romilajuval, hideg jamgyökeret ettünk meg kekszet, a menüt megpótoltam egy sorozat vitaminpirulával. Az egészet leöblítettem egy kis whiskyvel, és azt mondtam Romilajunak:

- Gyere, menjünk át ahhoz a ciszternához, szemrevételezzük a helyzetet a holdvilágnál!

Vittem magammal zseblámpát is, hogy azzal világítok a zsúpfedél alatt, mert ahogy mondom, a víztartályt tető borította.

Azoknak a békáknak csakugyan fene jó dolguk volt. Faluszerte még gizgaz is csak a víz közelében nőtt, ott pedig vidáman ugrált, pacskolt, úszkált a rengeteg, zöld és fehér pettyes, furcsa hegyi béka. Azt mondják, a levegő a lélek igazi otthona, de ha az ember az érzékeire hallgat, azt hiszem, nem talál kellemesebb közeget a víznél. Aranyéletük lehetett azoknak a békáknak, s ahogy ott, a lábunk körül élvezték az életet, bőrük nedvesen ragyogott, lábuk fehérlett, torkuk érzékeny szólamra hangolt, szemük buborékként emelkedett ki, úgy láttam, minden álmuk megvalósult. Közben pedig izzadt és majd megsült a nagy hőségben az egész rajtuk kívüli világ, melyet Romilajuval mi ketten képviseltünk. A zsúp alatt még sűrűbb éji sötétben úgy éreztem, izzik az arcom, mint a tűzhányó torka. Egész fölpuffadt a pofám, és már-már azt hittem, ha eloltom a lámpát, akkor is látom a ciszternában a békát, mert izzó testemből árad a fény.

- Hű, ez a sok nyavalyás hogy éli világát - szóltam oda Romilajunak -, már amíg éli! - A nagy zseblámpa fényét végigjártattam a vízen: csak úgy hemzsegtek benne. Más körülmények közt eszem ágában sincs haragudni rájuk, még szívesen el is nézegetem őket. Hisz nekem alapjában semmi bajom, velük.

- Mit te nevet, urom?

- Én nevetek? Észre se vettem - válaszoltam. - Ez aztán igazi dalárda. Nálunk otthon, Connecticutban, mind cérnahangon brekeg, ez meg itt csupa basszus. Figyeled, te? Én dallamot is hallok. Ta dam-dam-dum. Agnus Dei . . . Agnus Dei, qui tollis peccatu mundi, miserere no-ho-bis! Ez Mozart! Esküszöm, hogy Mozart! Hát csak fújják is a misereré-t szegény kis büdösök, mert egykettőre rájuk csapódik a végzet kapuja!

“Szegény kis büdösök", sajnálta őket a szám, de belülről vihogtam a kárörömtől: hihihi! Hízott a májam a haláluk gondolatára. A halál utálatos, félelmetes, de lényegében izgalmasabb minden egyébnél. Ó, én csak a jószágot sajnálom, és persze így, emberileg igazolt ügy az egész. Nekem száz százalékig rendben a szénám közben. De azért sóvárogtam is rá, hogy gyilkos erőszakkal végre lesújthassak a ciszterna lakói fejére.

Ugyanakkor nem felejtettem el a köztünk tátongó hatalmas különbséget sem. Egyfelől ott voltak azok az alapjában ártalmatlan félhalak, amik igazán nem tehetnek róla, hogy az arnevik úgy megriadtak tőlük. Másfelől a náluk sokszorta nagyobb, kétméteres, mázsás, előkelő milliomos, a sebesülési éremmel és más érdemrendekkel kitüntetett volt csapattiszt. De mit tehetek én erről, nem igaz? Mégis ott áll majd a rovásomon, hogy ismét halálos harcba keveredtem állatokkal Dániel jövendölése szerint, melytől már sose vagyok képes szabadulni: “Kiűznek téged az emberek közül, és mezei barmok közt lészen lakásod." Nem a disznókról beszélek most, azokat tenyésztettem, hizlaltam, szabály szerint foglalkoztam velük, de nemrég volt egy másfajta állattal dolgom, s az annál inkább nyomta még a lelkiismeretemet. A békamészárlás előestéjén az a macska jutott az eszembe, s azt is mindjárt megmondom, hogy miért.

Beszéltem már az épületről, amit Lily a birtokunkon rendbe hozatott. Egy matematikatanárnak meg a feleségének adta ki. A háznak nem volt hőszigetelése, a bérlők panaszkodtak, én meg kidobtam őket. Rajtuk meg a macskájukon veszekedtünk épp Lilyvel, mikor Miss Lenox szörnyethalt. A macska füstszínű, barnásszürke, fiatal kandúr volt.

Kétszer jöttek át hozzánk a bérlők a fűtést megtárgyalni. Úgy tettem, mintha fogalmam se volna róla, mi bajuk, érdeklődve figyeltem a fejleményeket, az emeletről lestem őket, mikor beállítottak. Hallgatóztam, mit beszélnek lent a nappaliban, onnét tudtam, hogy Lily békíteni próbálja őket. Az emeleti hallban lapultam, rajtam a vörös fürdőköpeny, lábamon a csűrbe való nagy csizma. De amikor Lily velem akarta megbeszélni a dolgot, azt mondtam neki:

- Emiatt fájjon a te fejed! Én sose akartam idegeneket hozni a nyakunkra. - Mert megesküdtem volna rá, csak azért vette oda őket, hogy neki társasága legyen. Ez piszkálta a csőröm. - Mi nem tetszik nekik? A disznók?

- Á, dehogy - felelte Lily -, egy szavuk sincs a disznók elleni!

- Nekem ne beszélj! Láttam a pofájukat, mikor a takarmánykeverék főtt, és különben sem értem, minek akarsz még egy másik házzal is törődni, mikor ezzel az eggyel se törődsz!

A második és utolsó alkalommal már elszántabban jöttek panaszra, én a hálószobámból vettem észre őket, épp a hajam keféltem. Láttam, hogy jár a nyomukban a füstszínű kandúr, hogy ugrál keresztül a megfagyott veteményeskert földben maradt csutáin. A brokkoli egész jól mutat, ha belepi a zúzmara. Odalent megindult a tárgyalás, én pedig nem bírtam tovább, lábommal döngetni kezdtem a nappali fölött a '; mennyezetet. A végén leüvöltöttem a lépcsőn!

- Menjenek a fenébe innét, költözzenek ki!

- Megyünk is, csak adja ki a letétünket, és fizesse meg a költözködést - mondta rá a bérlő.

- Helyes, de jöjjön föl érte, és tőlem vegye el, ha tudja! - toporzékoltam csizmás lábbal a lépcső tetején, aztán leordítottam: - Mars ki!

El is kotródtak, de az a vicc, hogy otthagyták a macskát, én pedig nem tűrök kóbor macskát a házam körül. Komisz dolog, ha a macska elvadul, az meg épp különösen jól megtermett állat volt. Figyeltem egyszer, hogy cserkészik be egy mókust, hogy cicázik vele. Öt évvel azelőtt is sok bajunk volt már egy macskával, az egy mormota elhagyott odújában lakott a tó mellett. Összeverekedett az udvar minden kandúrjával, elmérgesedett karmolások maradtak utána, kikaparta a többi macska szemét. Próbáltam én azt elpusztítani mérgezett hallal, füstbombával, egész napokon át vártam rá négykézláb az odúja közelében a fák közt. Ezért meg is mondtam Lilynek:

- Ha ez a büdös is elvadul, mint az a másik, megkeserülöd!

- Visszajönnek a gazdái érte - válaszolta ő.

- Hiszi a piszi. Azok túladtak rajta. Neked meg fogalmad sincs, mi az az elvadult macska. Akkor már inkább kívánok hiúzt ide, a közvetlen szomszédba.

Volt egy Hannock nevű béresünk, kimentem hozzá a csűrbe, és megkérdeztem tőle:

- Hova lett a kandúr, amit itt hagytak azok a nyavalyás civilek?

Ősz utóján tartottunk, almát osztályozott, félrelökte a hullott közül, amit megrágott a disznó. Hannock utálta a disznót, mert tönkretették a gyepet meg az egész kertet.

- Nem árt az senkinek se, Mr. Henderson. Jó kis cica az - felelt a kérdésemre.

- Fizettek magának, hogy gondját viselje? - kérdeztem meg tőle, ő pedig félt megmondani, hogy igen, hát letagadta. Igazában két üveg whiskyt kapott érte, meg egy doboz tejport (Starlac-félét).

- Fizetni éppen nem fizettek, de azért gondját viselem én - felelte. - Nem fáradság az nekem.

- Nem tűröm, hogy állatokat hagyjanak a birtokomon jelentettem ki, és “cic, cic!" kiáltással bejártam az egész majort. Végül is a macska egyenest odajött hozzám, és tűrte, hogy nyakon csípjem, fölvigyem egy padlásszobába és bezárjam. Tértivevényes ajánlott levelet küldtem a tulajdonosainak, hogy másnap négy óráig vigyék el. Máskülönben, fenyegettem meg őket, én intézem el a macskájukat.

Megmutattam Lilynek a feladóvevényt, és közöltem vele, hogy a macska a birtokomban van. Le akart venni a lábamról, még szépen ki is öltözött hozzá ebédre, púdert is rakott a képére. Az asztalnál észrevettem, hogy reszket, s máris tudtam, hogy vitatkozni akar.

- Mi baj? Mért nem eszel? - szóltam rá, mert máskor rengeteget eszik, a vendéglői személyzet is ámul, mert sose láttak még nőt, aki annyit képes bekebelezni. Ha formában van, két asztallapnyi rostélyos és hat üveg sör meg se kottyan neki. Én, az igazat megvallva, nagyon büszke vagyok Lily befogadóképességére.

- Te sem eszel - válaszolta Lily.

- Mert töröm a fejem valamin. Rém dühös vagyok - mondtam. - Föl vagyok háborodva.

- Ugyan, kicsim, ne légy már ilyen! - kérlelt.

De az indulat, akármiből eredt is akkor, úgy elfogott, hogy a húsom összeveszett a csontommal. Borzalmasan éreztem magam.

Lilynek nem mondtam meg, mire készülök, de másnap három óra ötvenkilenc perckor, miután a bérlőktől nem jött semmilyen válasz, fölmentem a lépcsőn, hogy beváltsam a fenyegetésemet. Kezemben szatyor, abban a pisztoly. Elég világos volt a tapétázott padlásszobácska.

- Hát ezek faképnél hagytak téged, cicus - mondtam a macskának.

Az a falhoz simult, hátát görbítette, s fölborzolta a szőrét. Előbb föntről próbáltam megcélozni, de végül is le kellett ülnöm a földre, és az ott álló bridzsasztal lába közül irányoztam meg. Azon a szűk helyen nem akartam többször elsütni a pisztolyt. Pancho Villáról olvasva bukkantam rá a mesterlövészet mexikói módszerére: az ember mutatóujját a csőre fektetve céloz, és a középső ujjával húzza el a ravaszt, mert mutatóujjal tud a legpontosabban irányozni. Megcéloztam hát a macskafej közepét (kissé begörbült) mutatóujjammal, és tüzeltem, de valahogy nem akarhattam igazán a vesztét, mert elhibáztam. Másképp nem is lehetne megérteni, hogy hibázhatja el az ember két és fél méterről. Kinyitottam az ajtót, a macska meg kiszökött rajta. A lépcsőn, előrenyújtva gyönyörű nyakát, ott állt a rémülettől falfehér képpel Lily. Az ő fülének pisztolydörrenés a házban csak egyet jelenthetett - apja halálát juttatta eszébe. Még bennem volt a lövés izgalma, az üres szatyor az oldalamon lógott.

- Mit csináltál? - kérdezte Lily.

- Megpróbáltam, amit ígértem. Hogy a nyavalya törje ki! Csöngött a telefon, odamentem, s fölvettem a kagylót. A bérlő felesége beszélt, azt mondtam neki:

- Mire vártak ilyen sokáig? Majdnem elkéstek!

Az asszony sírva fakadt, én is kutyául éreztem magam. Vadul ráförmedtem:

- Jöjjenek érte, és vigyék a fenébe innét a büdös macskájukat! Törődnek is maguk, városi népség, az állattal! Vegyék tudomásul, hogy az ember nem hagyja egyszerűen ott valahol a macskáját!

Az a megdöbbentő, hogy az indokom jó és komoly mindig, aztán sosem értem, hol tévedek mégis akkorát.

Így hát, mikor a ciszterna szélén törtem a fejem, hogy irtsam ki a békát, ez az emlék merült föl bennem. “Ugyan, ez egész más eset - hessentettem el a gondolatot -, ez tiszta ügy, különben is a végén pont ez fogja igazolni, mi volt az igazi szándékom, mikor én legalább törődtem azzal a macskával."

Reméltem, hogy majd csakugyan igazolja, mert az emléktől bizony nagyon elfacsarodott a szívem, és kegyetlen szomorúság fogott el. Hajszálon múlt akkor - és majdnem halálos bűn lett belőle.

Az adottságokra tekintettel végiggondoltam különféle megoldásokat - hogy kikotorhatnánk az egész ciszternát, vagy mérget használhatnánk -, de egyik se látszott tanácsosnak.

- Egyetlen módszer jöhet szóba: a bomba - mondtam Romilajunak. - Egy robbantással kinyírjuk az összes kis nyavalyást, és ha majd döglötten úsznak a víz színén, egyéb dolgunk sincs, csak kijövünk, lemerjük őket, aztán az arnevik itathatják megint a teheneiket. Pofon egyszerű.

Mikor végre megértette, hogy gondolom, azt mondta rá:

- Jaj, ne, ne, urom!

- Mi az, hogy “ne, ne Urom"? Ne mafláskodj! Öreg katona vagyok én, tudom, mit beszélek.

- De kár volt minden szóért, reszketett a robbantásnak még a gondolatától is. Csak annyit mondtam neki: - Na jó, Romilaju, gyerünk vissza a kalyibánkba, aludjunk egyet. Hosszú volt a nap, és holnap rengeteg lesz a dolgunk.

Visszamentünk hát a kunyhóba, és ő nekikezdett imádkozni. Romilaju egyre jobban kiismert: azt hiszem, szeretett, de már kapiskálta, hogy elhirtelenkedem a dolgom, két bal kezem van, és hebehurgyán cselekszem. Térdre ereszkedett, combja nekinyomult a vádlijának, lelapította, csak bütykös sarka állt ki alul. Lapos tenyérrel összetette a kezét, ujját szétfeszítette az álla alatt. Félig komolyan gyakran odaszóltam, odamorogtam neki:

- Aztán értem is imádkozz!

Mikor Romilaju végzett az imádsággal, az oldalára feküdt, és fél kezét bedugta fölhúzott térde közé. A másikat arca alá csúsztatta. Mindig így aludt. Én is végignyúltam takarómon a sátor sötétjében, úgy, hogy ne érjen a holdsugár. Nem vagyok rossz alvó, de aznap éjjel rengeteg sok minden járt az eszemben, Dániel jövendölése, a macska, a békák, az őskorinak látszó település, a síró küldöttség, a birkózómeccs Itelóval, aztán a királynő, ahogy a lelkembe lát és a grun-tu-molani-ról beszél nekem. Mindez bennem kavargott, nagyon fölizgatott, s én egyre törtem a fejem, hogy röpítsem levegőbe a békákat. Valamicskét persze értettem a robbanószerekhez, s úgy gondoltam, ha kiszerelem a rúdlámpám tokjából a két elemet, egész jó bombát fabrikálhatok belőle, és majd a 3,75-ös géppisztolyom meg a távcsöves puskám töltényéből töltöm meg puskaporral. Van azokban elég, nekem elhihetik, elég egy elefántra is. A 3,75-öst speciálisan erre az afrikai útra vettem, mert olvastam róla a Life-ban vagy a Look-ban, hogy egy michigani pasi, aki minden szabadságát Alaszkában tölti, odament repülővel, és vezetőt fogadott, hogy fölhajtsanak egy kadiaki medvét, találtak is egyet, kergették árkon-bokron keresztül, és a végén négyszáz lépésről lelőtte vele. Azelőtt engem is érdekelt a vadászat, de ahogy korosodom, egyre furcsábbnak érzem, hogy az embernek ez legyen a kapcsolata a természettel. Hogy kilépjen a külvilágba, és mást se tudjon, csak belepuffantani a közepébe. Igazán semmi értelme sincs, így aztán októberben, ha kezdődik a vadászszezon, ha lőporfüst száll föl minden bokorból, az állatok pedig eszeveszetten rohangálnak ide-oda, olyankor én is kimegyek a szabadba, és nyakon csípek minden vadászt, aki az én birtokomon mer lövöldözni. Viszem egyenest a békebíró elé, aztán fizetheti a bírságot.

Miután a kunyhó magányában szépen eldöntöttem, hogy a töltényből csinálok majd bombát, heverésztem, és röhögtem a békákon, mert mondhatom, kellemes kis meglepetés éri majd őket, de röhögtem egy kicsit magamon is, hogy mennyire számítok Willatale, Mtalba, Itelo és az egész nép hálájára: már ott tartok a képzelődésben, hogy a királynő majd rangban önmaga mellé emel. Ám nagy szerényen kijelentem: “Ugyan kérem! Nem azért jöttem el én hazulról, hogy hatalomra, dicsőségre ácsingózzak, és ha teszek némi apró szívességet, azért igazán nem jár semmi!"

A sok izgalomtól, persze, nem tudtam aludni, pedig ha meg akarom csinálni azt a bombát, büdös nagy szükségem van az éjszakai nyugodalomra. Mindig tör a nyavalya érte, hogy ki tudjam aludni magam, mert ha véletlenül csak hét és egynegyed órám marad rá nyolc helyett, máris szerencsétlen vagyok, s alig állok a lábamon, pedig tulajdonképp kutya bajom. Közönséges rögeszme. De a rögeszméimmel úgy vagyok, hogy azok egyre izmosodnak, én viszont egyre nagyobb pacal leszek.

Ahogy ott fekszem ébren, egyszerre csak meglátogat Mtalba. Belép, egy pillanatra eltakarja a holdvilágot az ajtóban, aztán lekuporodik mellém a padlóra, sóhajtozik, megfogja a kezem, halkan susog valamit, kezemmel végigcirógatja bámulnivalóan puha bőrét: hát arra csakugyan joggal lehet hiú. Az ujjam érzi, mégsem törődöm vele, nem reagálok, baromi testem eltesped a takarón, szemem a zsúpfedélre szögezem, s teljes erővel arra koncentrálok, hogy állítsam össze a bombát. Lecsavarom az elemlámpa kupakját (persze csak gondolatban), kinyomom belőle a két szárazelemet, aztán fölhasítom a töltények hüvelyét, és átcsurgatom a puskaport a lámpa tokjába. Hát begyújtani hogy fogom? A víz egész különös probléma. Mi legyen a gyújtózsinór, és mit csináljak, hogy ne legyen vizes? Kihúzhatok néhány szálat az osztrák öngyújtó kanócából, és alaposan átitatom töltőfolyadékkal. Vagy inkább cipőfűzőt használok, a viaszos zsinór tökéletes lesz. Ezt gondolom végig, Mtalba hercegnő pedig közben az egész idő alatt mellettem ül, nyalogat, s az ujjam csókolgatja. Ettől elfog a bűntudat, s arra gondolok: ha ez a nő tudná, miket műveltem én azzal a kézzel, kétszer is meggondolná, hogy az ajkához emelje-e. Most épp annál az ujjamnál tart, amelyik a revolver csövét a macskára irányította, s egyszerre belenyilall az ujjamba valami, aztán továbbfut a karomon, és végig az egész idegrendszeremen. Ha megértene Mtalba, azt mondanám neki: “Szépséges hölgy - mert nagy szépségnek tartják, és már azt is értem, hogy miért -, szépséges hölgy, én nem vagyok az, akinek tartasz. Elképesztő dolgok nyomják a lelkiismeretemet, a természetem brutális. Még a disznaim is rettegtek tőlem."

De a nőket sokszor nem könnyű elriasztani. Mindenféle férfit képesek a nyakukba szedni: részegest, őrültet, bűnözőt. Azt hiszem, a szerelem vértezi fel őket, hogy leperegjen róluk az a sok szörnyűség. Nem vagyok se süket, se vak, fölismerem én az összefüggést a nő szerelme és az élet nagy princípiumai között. De ha nem értem meg magamtól, Lily föltétlenül rávezet.

Romilaju nem ébredt föl, aludt, fél tenyerét sebhelyes arca alá dugva, és haja féloldalt bokrosodott ki a fejéből. Üveges, szivárványszínben játszó holdfény sütött be az ajtónyíláson, s odakint száraz trágyából és tört gallyakból rakott pásztortüzek égtek. Az arnevik ébren virrasztották haldokló tehenüket. Mikor Mtalba tovább sóhajtozott, cirógatott, csókolgatott, s ujjam hegyét végig-végighúzta a bőrén meg az ajka közt, rájöttem, hogy ez az indigó hajú, hegységnyi nő akar valamit, hát megemeltem a karom, és rápottyantottam Romilaju ábrázatára. Erre kinyitotta a szemét, de sem a kezét nem húzta ki az arca alól, sem a fekvésén nem változtatott.

- Romilaju.

- Mit kívánsz, urom? - kérdezte változatlanul fekve.

- Emelkedj már, ülj föl! Vendégünk jött!

Ezen se lepődött meg, de fölült. A vesszőfonaton meg az ajtón holdfény szivárgott be, s egyre tisztábban, világosabban lehetett látni, mintha nemcsak világítana, de szét is permeteződne a fény. Mtalba teste alászálló völgyeiben nyugtatta karját, ahogy ült.

- Tudd meg, mi szél hozta ide - mondtam Romilajunak. Beszélni kezdett a nőhöz, szertartásosan címezgette, mert Romilaju tűzön-vízen keresztül ragaszkodott afrikai módi kifogástalan modorához, és még éjnek évadján is tartotta az etikettet. Aztán Mtalbára került sor. Kellemes hangján néha pergő nyelvvel hadart, máskor vontatottan gurgulázott. A beszélgetésből az derült ki, hogy a hercegnő meg akarja magát vásároltatni velem, de mivel én nyilván nem tudom előteremteni a menyasszony árát, ő maga hozta el azt nekem az éj leple alatt.

- Nőkér kell fizet, urom.

- Azt már tudom, barátom.

- Nem fizetsz, nők nem tisztel magukot, urom.

Épp azt akartam felelni rá, hogy gazdag ember vagyok, meg tudok fizetni minden árat, mikor rájöttem, hogy ennek az én pénzemhez semmi köze sincs, és azt mondtam:

- Hűha, igazán rendes dolog tőle. Akkora a lányka, mint a Mount Everest, de azért szorult bele gyöngédség is, tömérdek. Mondd meg neki, hogy köszönöm, aztán küldd haza. Fogalmam sincs, hány óra. Jézus Krisztus, ha nem sikerül kialudnom magam, holnap nem lesz erőm elintézni azt a békaügyet. Hát nem értitek, Romilaju, hogy mennyi múlik most rajtam?

De ő azt felelte, hogy odakint együtt van az egész mindenség, amit a nő hozott, és Mtalba várja, hogy kimenjek megnézni. Nagy kelletlenül fölkeltem hát, s kiléptünk a kunyhóból. Mtalba kísérettel jött, s amint azok megláttak trópusi sisakosan a holdfényben, úgy megéljeneztek, mintha máris vőlegény volnék - persze halkan azért, mert későre járt. Nagy gyékényen jókora halomban hevert a sok ajándék: ruhák, ékszerek, dobok, arc- és egyéb festékek. A hercegnő leltárt adott át Romilajunak, s az gondosan számba vett mindent.

-Nagyszerű nő! Óriási! - mondtam. - Ennek még nincs férje?

A kérdésre senki se válaszolhatott volna határozottan, hisz bittah lévén akárhányszor férjhez mehetett. Annak se lett volna értelme, hogy nős voltomra hivatkozzak. Ez Lilyt se tartotta vissza annak idején, biztos, hogy Mtalbát se izgatná.

Hogy elkápráztasson a hozomány nagyságával, Mtalba kezdte egymás után magára venni a ruhákat. Mozdulatait csontból készült, xilofonszerű hangszeren egyik embere kísérte, nagy, görcsös karika volt a fickó bokáján. És játék közben úgy mosolygott rám, mintha ő adná hozzám a bittah nőt, Mtalba viszont fáradhatatlanul mutogatta a köpenyeket és köntösöket, válla köré ráncolta, csípőjére csavarta sajátos, széles gesztusokkal. Néha arab módra félfátylat kötött keresztbe az orrán, ilyenkor csak szerelmetes pillantása látszott, olykor pedig megcsörrent a karperec hennázott kezén, mert méreteit meghazudtoló fürgeséggel lekapta fátylát, s vállán keresztül hátratekintett rám a szenvedés oly mély redőjével orra-szája körül, hogy olyat csak a szerelem képes emberi arcra írni. Hol sétált, hol himbálta testét az üreges csont-hangszerecskén pötyögtetett zene ritmusára - orrszarvú lábcsontjai lehették, s bizonyára hangyák pucolták olyan szép tisztára őket. Mindezt kékes holdfény világította meg, s nagy, fehér tűzpacnik égtek szabálytalanul elszórva a láthatáron.

- Mondd meg neki, Romilaju - szóltam oda a tolmácsomnak -, hogy állati csinos baba, és bődületesen nagy a stafírungja.

Biztos vagyok benne, hogy Romilaju ezt valami konvencionális afrikai bókra fordította.

- Csakhogy - tettem hozzá - nekem még elintézetlen az ügyem azokkal a békákkal. Holnapra nekik adtam már randevút, és addig nem foglalkozhatok más fontos dologgal, míg az ő dolgukat el nem rendeztem egyszer s mindenkorra.

Azt hittem, így majd sikerül hazaküldenem, de ő csak folytatta zavartalanul a divatbemutatót meg a táncot, vaskosan, ám mégis gyönyörűségesen -, az a kolosszális comb, az a csípő! -, közben szemöldökét kerekítve és gyöngéd pillantásokat lövellve felém. Akkor jöttem csak rá - az éjszaka meg a tánc vezetett nyomra -, hogy ez varázslat. Ez költészet, ebben muszáj megmártóznom, hadd járja át bennem még a ciszternai békairtás rideg praktikumát is. És amit akkor éreztem, mikor a folyó medrében lefelé haladva megláttam a zsúptetőket, hogy olyan ősrégi itt minden, ugyanaz nyilvánult meg most ebben is: a költészetben, a varázslatban. Én hülyén imádom a szépséget, nem is bízok másban, de valahogy mindig túlfutok rajta, kisétálok belőle. Sose tart nálam semeddig se az egész. Tudom, mikor jön, mert megfájul az ínyem, kótyagos leszek, elérzékenyülök, aztán egyszerre puff, már vége is. A szépség már megint csak a hátam közepét látja. Viszont ennél a népnél, az arnevinél, úgy látszik, állandó a készlet. És a fejembe vettem, hogy ha egyszer végrehajtottam nagy tettemet a békaügyben, az arnevik szívükbe fognak fogadni. Lám, máris megbarátkoztam Itelóval, a királynő roppant kedvesen bánt velem, Mtalba pedig feleségül akar jönni hozzám, és nincs is más hátra, mint hogy bebizonyítsam (az alkalom kapóra jön, és nem is felelhetne meg jobban a képességeimnek) : bebizonyítsam, hogy érdemes vagyok rá.

Miután Mtalba végezetül még egyszer érintette nyelvével boldogságában mind a két kezem, rám bízván magát és minden vagyonát - magamban kénytelen voltam elismerni, hogy ez óriási okkázió -, azt mondtam neki:

- Köszönöm, de most már jó éjszakát, jó éjszakát mindannyiuknak.

- Auhu - felelték.

- Auhu, auhu. Grun-tu-molani.

- Tu-molani - visszhangozták.

Szívem dagadt a boldog izgalomtól, és most már, ahelyett, hogy az álomra lestem volna, féltem, mikor elmentek: attól féltem, hogy ha akkor éjjel le találom hunyni a szemem, szétfoszlik a varázslat. Ezért aztán, mikor Romilaju újabb rövid imádság után - persze megint letérdelt, és úgy tette össze a kezét, mint aki fejest készül ugrani az örökkévalóságba -, szóval mikor Romilaju elaludt, én tágra nyílt szemmel feküdtem, s lubickoltam a forró lelkesedésben.

Akkor is ébren voltam még, mikor virradni kezdett, hát fölkeltem. Kunyhónk belül olyan sötét lett a pirkadattól, mint a verem. Reggelire kivettem a kosárból egy jamgumót, és banán módjára lehúztam a héját. Kint ettem meg a hűvösön, a földre telepedve, de az ajtón át odalátszott a ráncos képű, alvó Romilaju, ahogy térdével az orrát verő torz alakként kucorog az oldalán.

“Életem nagy napja lesz ez a mai" - gondoltam magamban. Mert nemcsak az éjszakai lelkesedés forrott, sőt csapott épp akkor a legmagasabbra bennem, hanem meggyőződésem volt (és meggyőződésem ma is), hogy akkor egyszerre minden, az egész fizikai világ szabad utat jelez nekem. De nem úgy, ahogy Willatalénál számítottam rá. Ott azt hittem, csak neki kell kinyitnia a markát, máris meglátom a csíráját mindennek, a nagy jelet, hisz emlékeznek még - és ha elfelejtették, hát azért mondom újra. Nem, ami történt, ahhoz nem is álmodtam addig még hasonlót se, annyi volt csak, hogy hajnalfény csillant a döngölt fal fehérén, és egész furán hatott rám, mert ínyemen mindjárt fölsejlett valami nagyszerű előíze, és közben fájdalmasan elszorult a mellem. Aki tollra vagy virágporra allergiás, tudja, miről beszélek: ugyanilyen finom átmenettel érzékeli azt a bizonyos dolgot. A kiváltó ok nálam akkor az az enyhe pír volt a falon, és ahogy erősödött, le kellett raknom magam mellé az addig rágcsált jamgumót, s meg kellett támaszkodnom a földön, mert hullámzott alattam, és ha akkor lóháton ülök, kétségbeesetten kapaszkodom bele a nyeregkápába. Mintha valami más, nem emberi nyelven harsogó hatalmas pompa, ragyogás hódolt volna nekem. Pusztán attól a görögdinnyelészerű halvány rózsaszíntől. Egyszerre rádöbbentem, milyen óriási dolog ez, ahogy világéletemben mindig ráismerek a nagy pillanatokra, mikor a néma megszólal, mikor hallani a tárgyak, a színek szavát: olyankor a fizikai világegyetem ráncosodni, változni, hullámzani, dagadni, simulni kezd, és szinte még a kutya is kénytelen remegő lábbal nekitámaszkodni egy fának, így hatott az a rózsaszín a lúdbőrzőn rücskös fehér falon, olyasféleképp, mintha napkeltekor a tenger milliónyi fehér tajtékpontja fölött röpülne háromezer méter magasban az ember. Legalább ötven éve nem láttam ilyen színt, s fölrémlett hirtelen, hogy ébredek föl hajdani kisfiúként egy fekete ágyban, kettős, hitvesi ágyban egymagam, hogy nézem a plafont - rajta a régimódi, nagy ovális gipszet, a körtéket, hegedűket, búzakévéket és angyalkafejeket -, aztán kint a három és fél méteres, nyitott, fehér zsalugáterszárnyat, s azon ugyanezt a rózsaszínt.

Én, kisfiúként? Hiszen tán nem is voltam én soha kicsi, ötéves koromban tizenkét esztendősnek nézhetett bárki, komiszkodás dolgában is. Az Adirondack hegység egyik városkájába jártunk nyaralni, ott fulladt a vízbe később Dick bátyám, ott volt egy vízimalom, abba szoktam berohanni bottal a kezemben, hogy végigverjek a liszteszsákokon, aztán a lisztfelhőben usgyi, meneküljek a káromkodó molnár elől. Az öregünk vitt le bennünket Dickkel a malomtóra, és kétfelől egy-egy purdéval a karján, beállt velünk a zuhogó alá. Valóságos tritont varázsolt a szakáll belőle: azok a dagadó izmok, az a nevető szakáll. Ott láttam, alig néhány lépésnyire, a zöldes hideg vízben leselkedni egy hosszú testű halat. Fekete volt, rajta tüzes pöttyök: vízi zsarátnok. Úgy lebzselt ott egy helyben, mint a járdán valami aszfaltbetyár. Na, szóval mikor beesteledett, én beszaladtam a botommal a malomba, és úgy végigpüföltem a liszteszsákokat, hogy szinte fuldokoltam a fehér porban. A molnár üvöltözni kezdett:

- Megállj, te hülye kis kurva kölyök, összetöröm a csontod!

Én meg nevetve rohantam ki, egyenest ugyanebbe a rózsaszínbe: az se volt olyan, mint alkonyatkor közönségesen. Ott láttam, a malom lisztes falán, a víz épp akkor kapott bele a kerékbe. Tiszta, áttetsző pír ült az égen.

Esküszöm, sose hittem volna, hogy épp Afrikában lássam újra. És drukkoltam, hogy el ne tűnjön, míg ki nem facsarok belőle mindent az utolsó cseppig. Orrom, arcom odadugtam a falhoz. Mint valami szépséges rózsa, úgy vonzotta az orromat. Vén, ráncos, répaforma térdemen csúszva állhatatosan nagyokat szippantottam, szagoltam a falat, cirógattam a képemmel. Furcsa érzés szállt meg, nem lázas izgalom, ellenkezőleg: olyan szelíd lettem magam is, mint az a szín. “Tudtam én mindjárt, hogy ez régi hely" - mondogattam magamban. Mármint hogy első látásra sejtettem, itt olyan régi dolgokkal találkoztam, amelyeket még az ártatlanság korában láttam, amelyek után azóta is mindegyre vágyom - amelyek nélkül nem megy. És mindettől a lelkem most dehogyis aludta álmát, sőt, ujjongva hahózott!

Lassanként változott a fény, változnia kellett, de legalább láttam megint, mint a nirvána partját, aztán beletörődtem, nem rugódoztam ellene, hadd tűnjön el, csak azt reméltem, nem telik bele újabb ötven év, és újra láthatom. Mert másképp garázda, vén hülyeként halok meg zsebemben a hárommillió dollárommal, nyavalyás rettegés és hőzöngés rabjaként.

Így aztán, mire gondolatom visszakanyarodott az arnevik megmentésére, már egész más ember lettem, legalábbis másnak éreztem magam. Átestem közben valamin, valami életfontosságú élményen. Pont a fordítottján annak, mint Banyols-sur-Merben, azzal a polippal az akváriumban. Az a halálról beszélt nekem, és akkor a világért bele nem fogtam volna semmilyen nagy vállalkozásba - úgy hatott rám az az üvegnek préselődő, egyre halványuló hideg fej. A hajnalfény kedvező előjele után viszont annál nagyobb önbizalommal láttam neki a bombagyártásnak, bár az nem csekély probléma elé állított. Minden sütnivalómat össze kellett kaparnom hozzá. Különösen a gyújtózsinórhoz meg az egész időzítéshez. Csak a legeslegutolsó pillanatban szabad vízbe dobnom majd a masinát. Annak idején nagyon érdekelt az újságban a New York-i bombás rém ügye, azé a pasié, aki összeveszett a villamosokkal, és bosszút akart állni rajtuk. Bombáinak a Grand Central Station ruhatárából előkerült vázlata megjelent a News-ban vagy a Mirror-ban, és én úgy belemerültem a tanulmányozásba, hogy elfelejtettem kiszállni a földalattiból (lábam közt hegedűtokkal). Mert egész jó gondolataim voltak nekem is, hogy kell bombát szerkeszteni, és az ilyesmi nagyon érdekelt mindig. Az illető, azt hiszem, gázcsövet használt. És elábrándoztam rajta, mennyivel jobb bombát tudnék én csinálni otthon, bár, nekem, persze, megvolt a rémmel szemben az a fórom, hogy tiszti iskolát végeztem a gyalogságnál, és ott kaptunk egy kis gerilla—kiképzést is. Ebbe a ciszternába viszont könnyen befúlhat még a gyári kézigránát is, hát meglehetősen piszkálta a feladat a csőröm.

Ülök a földön, lábam közt szétrakva a sok hozzávaló, a sisak a tarkómra tolva, se látok, se hallok, csak feszítem szét a töltények hüvelyét, s öntöm át a puskaport a zseblámpa tokjába. Nagyon bele tudok merülni minden szerelésbe, fabrikálásba. Tudj' isten, valahogy otthon nálunk, vidéken, sok-sok csetepatém színhelyén, egyre nehezebben kaptam embert, hát muszájból ezermester lett belőlem. Legtöbbet a durva ácsmunkához, a tetőfedéshez meg a mázoláshoz értek, villany- és vízvezeték-szerelésben már nem vagyok olyan nagy. Tulajdonképpen nem is a fabrikálásba veszek én úgy bele, inkább az az igazság, hogy őrültül koncentrálok mindig, akkor is, ha - mondjuk - pasziánszot rakok. Hát most kiszedem a lámpából a nagyítós részt a kis villanykörtével együtt, és a helyét szorosan bedugaszolom egy pászentosra vágott kerek fadarabbal. Ezen át lyukat fúrok a gyújtózsinórnak. Most jön a dolog faramuci része, mert azon múlik az egész, hogy jól ég-e a zsinór. Bajlódás közben eszembe se jut Romilaju, de ahogy véletlenül odanézek, látom: kételkedve csóválja a fejét. Legszívesebben fütyülnék rá, de kitör belőlem:

- Eredj már innét a pokolba, ne lógasd az orrod l Nem látod, hogy értek hozzá?

Rajta mindenesetre azt látni, hogy egy csöppet se bízik bennem, hát magamban tovább szidom, úgy babrálok tovább az öngyújtómmal, különböző zsinórféléket gyújtok meg, azokat vizsgálgatom, hogy égnek. De ha Romilaju nincs velem, legalább ott van Mtalba, kora reggel visszajött már. Átlátszó lila nadrágban, és azzal a bizonyos átkötözött fátyollal az orrán. Megfogja a kezem, s oly lelkesen szorongatja kebléhez, mintha az éjjel végleg egymásra leltünk volna. Az egész nő csupa tűz. Megint szól az orrszarvúláb xilofon, néha füttykórus is, ő pedig gázlóléptekkel - ha ez rá a helyes kifejezés (vagy gólyaléptekkel inkább?) - táncol, rázza, zötyköli temérdek testét, mosoly, kacérság és szerelem ül az arcán. S az udvarnak szavalja, mit tesz ő, és mit csinálok én (Romilaju fordít):

- A bittah szereti a birkózó óriást, akit akár két férfiból gyúrhattak volna össze, s a bittah az éjjel meglátogatta szerelmét.

- Meglátogatta - ismétlik a többiek.

- Elvitte a menyasszony árát - itt hosszú leltár következik, közte húszfőnyi szarvasmarha, mind teljes nevén s egész nemzetségtáblájával együtt -, és a menyasszonynak káprázatos az ára. Mert szépséges és bittah. S a vőlegénynek szép piros az arca.

- Piros, piros.

- Zacskós orcáját szőr borítja, és erősebb ő, tüzesebb, mint sok bika. A menyasszonynak szíve s ajtaja tárva. A vőlegény készít valamit.

- Valamit.

- Tűzzel.

- Tűzzel.

És Mtalba a kezem helyett időnként megcsókolja a maga kezét, aztán felém nyújtja, s arcára, az orra körüli vonásokra a szerelem fájdalma, kínja ül ki. Én pedig közben az öngyújtó töltőkeverékébe mártott cipőpertlit égetek, azt figyelem feszülten, a térdem közé görnyedő nyakkal, hogy viszi-e tovább a zsinór a tüzet. “Nem is rossz - gondolom magamban. - Biztató." Egy kis pernye hull le a tenyeremről. Hát, ami Mtalbát illeti, volt az én életemben is idő, mikor biztos, hogy másképp reagálok ekkora szerelemre. Amikor én is jobban mellre szívom. De ó, jaj! Mély ráncok gyűlnek a fülem köré, és ha nagy néha megemelem tükör előtt a fejem, fehér szőrök kandikálnak ki az orromból, hát azt mondogatom magamban: “Á, az csak valami álom-Henderson, az ő álmainak saját külön Hendersonja lehet, akibe ez a nő úgy belehabarodott." Erre a gondolatra még jobban lesütöm a szemem, még mélyebbre sunyom a fejem. És sorra égetem a kanóc- és madzagmintát, még néhány papírfidibuszt is, míg ki nem derül, hogy egy cipőfűződarabka, ha körülbelül két percig áztatom a keverékben, mindnél jobban szuperál, így aztán a sivatagjáró bakancsom egyik fűzője végét preparálom, azt húzom át a fakorongfojtás lyukán, és odaszólok Romilajunak:

- Na, így talán jó is lesz.

Ahogy munka közben előrehajoltam, zúgni kezdett, s tarkótájt egész belekábult a fejem, de nem számít. A rózsaszín látomás segít: keményen állom a sarat, bízom magamban, s Romilajutól se tűröm el, hogy arcára legyenek írva rossz sejtelmei és kétségei.

- Most már csakugyan elég, Romilaju! Igazán elvárhatnám, hogy bízz bennem! Hidd el, na, menni fog simán minden!

- Igen, urom - feleli.

- Ne gondold, hogy értelmes dolog nem telik tőlem!

- Igen, urom - válaszolja erre is.

- A versbeli fülemüle szerint az ember nem bír el túl sok realitást. És irreális képzelgést mennyit bír el? Követsz? Érted?

- Én ért, urom.

-Azt kérdezem a fülemülétől: mit akar akkor, ha a realitás olyan szörnyű neki? Hisz az minden kincsünknél többet ér!

- Ké, urom, óké.

- Jó, rólad nem beszélek. Nekem legalábbis az a legnagyobb kincsem. És azt belül minden ember érzi, hogy az életével le kell hatolnia elég mélyre. Ezért kell nekem tovább győzködnöm, mert nem járok még elég mélyen. Érted?

- Igen, urom.

- Hát! Csak higgye az élet, hogy engem már végleg beskatulyázott! “Henderson nevű egyed, típusa ez meg ez, az óriás alkamadárral, a csőrös emlőssel meg más demonstráló tényezőkkel együtt ezt, meg ezt az elvet igazolja, azzal végleg irattárba!" De az élet nagyon téved, mert végtére is: emberek vagyunk. Ember vagyok . . . akármilyen furcsa, én magam is. Ember. És az ember sokszor megtréfálta már az életet, mikor az azt hitte, sikerül bennünket tökéletesen gúzsba kötnie.

- Óké - húzódik odább vállat vonva, és rezignáltán tárja felém mind a két tenyerét.

Belefáradtam a sok beszédbe, fölkelek, marokra fogom az alumínium tokba zárt bombát, készen rá, hogy valóra váltsam, amit Itelónak és két nagynénjének ígértem. A falubeliek tudják, mekkora szenzáció készül, sokan összegyűltek, fecserésznek, tapsolnak, kiabálnak. Mtalba közben elment, s piros, posztószerű másik ruhában, frissen kent, indigószín frizurával, fülében nagy rézkarikával, nyakában széles rézgallérral tér vissza. Kísérete színes rongyokban kavarog körülötte, teheneket vezetnek elő tarka kötőféken, az állatok elég bágyadtnak látszanak, mindenki odasereglik hozzájuk, hogy képen csókolja őket, és érdeklődik az egészségük iránt, ahogy igazi unokatestvérekhez illik. Némelyik hajadon ölbéli tyúkot hord a karján vagy a vállára ültetve. Dögletes a meleg, végtelen messzi az ég, s egy felhőfoszlány se látszik rajta.

“Na, itt van Itelo is" - mondom magamban. Lám, mintha ő is neheztelne rám. “Egyik fickó se bízik bennem" - állapítom meg, és bár tudom, mért nem gerjesztek bizalmat, azért persze mégiscsak bánt a dolog.

- Aggyisten, herceg - köszönök neki. Ő rendkívül ünnepélyes, megfogja a kezem, melléhez vonja, mint az arnevik mind, s a fehér matrózblúzon át érzem teste melegét, mert ugyanúgy van öltözve, mint előző nap, lenge fehérben a zöld selyemkendővel. - Hát ennek is eljött a napja - mondom -, meg az órája is. - Megmutatom őfenségének az alumínium tokot a cipőpertlivel, s odaszólok Romilajunak: - Arra is készüljünk föl, hogy a döglött békát nekünk kell eltakarítanunk. Átalakulunk temetőrészleggé. Hercegem, mi a véleményük a törzsbélieknek a döglött állatról? Az is tabu?

- Miszta Hendehson. Uham. A víz . . . - Itelo nem talál kifejezést rá, hogy megmagyarázza, milyen fontos elem a víz, csak az ujját játszatja úgy, mintha bársony volna alatta.

- Tudom. Pontosan értem az egész szituációt. De csak egyet mondhatok rá, amit tegnap is mondtam, hogy szeretem ezt a népet. Valamivel meg akarom mutatni neki, hogy barátjuk vagyok. És ha már egyszer kerek e világon épp ide vetődtem, kutya kötelességemnek érzem, hogy megoldjam a problémájukat.

A parafa sisak nagy, fehér kagylója alatt csípni kezdenek a legyek, az odavezetett jószág hozta őket a nyakunkra, valóságos felhő rajzik mindegyik körül. Azt mondom hát:

- Mehetünk.

Azzal indulunk a ciszterna felé, én az élen, kezemben a bomba. Megtapogatom a sortom zsebét, ott-e az öngyújtóm. Vonszolom a fél lábam, mert kihúztam a cipőből a fűzőt, de azért egész jól kilépek a tartály felé menet, fejem fölé emelem a bombát, mint a Szabadság-szobor a fáklyát a New York-i kikötőben, s magamban közben biztatom magam: “Oké, Henderson. Csak így tovább. Intézd szaporán, amire vállalkoztál! Ne tipródj egy helyben, mint a tojó galamb!" Így valahogy. Képzelhetik azt az érzést!

Dög melegben érünk oda, a ciszterna közelébe, onnét már én lépkedek csak tovább a gyomos partig. Mindenki más hátramarad, még Romilaju sincs mellettem. Persze, na. Válságos helyzetben számítson rá az ember, hogy egyedül marad, én amúgy is jól értek a magányos helytálláshoz. “Annál jobb, a keservit, legalább látni, mit érek egymagam" - gondolom. Azzal - bal kezemben a bomba, a jobban meg az a pátriárkai bajuszként lengedező, hosszú béllel fölszerelt öngyújtó - lenézek a vízbe. Ott hancúroznak éltető elemükben a delikvensek, a bunkófejű, vékony farkú ebihalak, sarjadzó kis kapirgálójukkal, ott gubbasztanak az érettegres-szemű, fejlett példányok iszapos tanyájukon. És velük szemben, mint valami gubancos gyökerű, hatalmas szál fenyő, úgy magaslok fel én, Henderson, mégse vesz észre egy se. A megtestesült végzet hajlik föléjük bennem, de a békák nem sejtik - ugyan honnét is sejtenék -, mit akarok. Közben pedig akcióba lép bennem az izgalom, a drukk egész, jól ismert és gyűlölt vegytana - szemem előtt fény táncol, nyálam kiszárad, minden végtagom csupa vonakodás, nyakinam megfeszül. Hallom a jószágjukat díszes kötőféken tartó arnevik beszélgetését, úgy hallom őket, mint fuldokló a parti fürdőzők zsivaját, látom Mtalbát, köztem és a többiek közt áll piros posztóruhájában, mint a pipacs: lángoló ruhaszirmok közt feketén. Aztán lefújom a port masinám kanócáról (vagy inkább megpöködöm szerencsehozónak), pörgésre serkentem az öngyújtó apró kerekét, s amint fellobban a láng, odatartom a gyújtózsinórrá avanzsált cipőpertlihez. Már ég is, a fűző kemény fémvége lepottyan. A tűz szép nyugodtan halad tovább, a doboz felé. Nincs más dolgom, mint hogy tartsam a tokot, s le ne vegyem róla a szemem. Csupasz lábam szára egész elzsibbadt a forróságtól. Elég soká ég le a zsinór, aztán átég a fába fúrt lyukon, de én csak tartom kezemben a bombát, nem kockáztathatom, hogy a tűz kialudjon. Most már csak az ösztönömre meg a jó szerencsére bízhatom magam, egyelőre nincs a külvilágban látnivalóm, hát behunyt szemmel várom a pillanatot. Még ne, még most se, szorongatom a tokot, és szinte hallom, hogy ég, hogy fogy a zsinór, hogy jut el a tűz a puskaporhoz. Az utolsó pillanatban előveszem az erre tartogatott ragtapaszt, és ráragasztom a lyukra. Aztán röpítem a bombát, adok egy kis gellert is neki. Fönt érinti a zsúpot, perdül egyet a tengelye körül, úgy esik bele a sárgás vízbe. A békák szétrebbennek, s a víztükör újra bezárul. A hullámok szétgyűrűztek, és kész. De aztán újból mozogni kezd a víz, középütt földagad, és látom, hogy működik a masina. Kutya legyek, ha tagadni merem, hogy a szívem együtt dagad a feltörni készülő vízzel, s fölordítok magamban: “Na, végre, hála a Jóistennek! Henderson, te süket barom, ez aztán sikerült!" Azzal magasba lövell a víz. Ha nem is Hirosima, de nekem épp elég ez a vízsugár, ez a fölfelé záporzó békaeső. A robbanás a tetőnek veti őket, sárkoloncok, kövek és ebihalak bombázzák a zsúpot. Nem hittem volna, hogy a 3,75-ös tucatnyi töltényében ennyi legyen a robbanóanyag, s értelmem perifériájáról a legfürgébb, legsúlytalanabb lappália tolakszik nyomban a középre, mert első gondolatként gratulálok magamnak: “Na, látod, most büszkék volnának az öreg Hendersonra az iskolán." (Mármint a tiszti iskolán. Mert annak idején nem sok elismerést osztogattak ott nekem.) A vízoszlop teli nyurga lábbal, fehér hassal és a békagyerekek kerekebb formáival. Én is csupa víz, csupa sár vagyok, de elkiáltom magam:

- Hahó, Itelo, hahó, Romilaju! Na, mit szóltok hozzá?! Durr beléjük! Nem hittétek, mi?!

De a hatás jóval nagyobb, mint amire számítottam, és válasz helyett azt hallom, hogy sikoltoznak a bennszülöttek. Nézem, mi bajuk, hát látom, hogy a sok békadög zúdul kifelé vizestül a ciszternából. A robbanás a homlokzati gátat is szétvetette. Ledőltek a nagy kőtömbök, és a sárga tartály gyorsan ürül.

- Hű, a keservit! - kapok a fejemhez, az máris kóvályogni kezd, szédelgek a szörnyű katasztrófa látványától, ahogy valóságos malmi zuhogón át szökik el a víz a békatetemekkel együtt. - Hamar! Hamar! - ordítom. - Romilaju! Itelo! Jaj, szent Isten, mi ez itt! Segítség! Segítsetek, fiúk, segítség!

Belevetem magam az elfolyó vízbe, próbálom útját állni, helyükre emelni a köveket. A békák úgy záporoznak rám, mint fáról az érett szilva, belecsúsznak a gatyámba, bele fűzőtlen, klaffogó cipőmbe. A sok tehén egyszerre megvadul, rángatja a kötőfékét, vonszolja gazdáját a víz felé. De a víz meg van szentségtelenítve, ahhoz a világért oda nem engedné egyik se őket. Borzalmas pillanat, a jószág menne az ösztöne után, de a bennszülöttek sírva könyörögnek nekik, s közben az egész tartály vizét beissza a föld. A homok. Romilaju begázol mellém, mindent megtesz, ami csak telik tőle, de a hatalmas kőtömbökhöz kevés az erőnk, és mivel a ciszterna egyszersmind gát is, mi valahogy épp a lefolyás irányába kerülünk, vagy mi a fene. Mindegy, na, a víz eltűnik - nyomtalanul! Néhány perc múlva sárga iszapot látok (émelyegve) a víz színén, aztán szép lassan leülepszenek a döglött békák. Szörnyethaltak a rémülettől azoknak már végük. De hogy jajveszékelnek a vízért a bennszülöttek, hogy bőg a jószág, még most sem akar tágítani! Aztán egyszerre még sincs már ott senki se, csak Itelo és Mtalba.

- Jaj, Istenem, mi történt? - fordulok hozzájuk. - Micsoda pusztulás! Katasztrófát okoztam. - Lerángatom magamról vizes, mocskos atlétatrikómat, abba temetem az arcom. Ebben a magam megadó pózban, a trikóba mondom: - Itelo, ölj meg! Nem adhatok cserébe mást, csak az életemet. Vedd el! Rajta, tessék!

Hallgatom, jön-e, de lépések helyett csak Mtalba szívet tépő jajgatását hallani. Hasam előrelóg, összeszedem minden akaraterőmet, úgy várom a döfést.

- Miszta Hendehson. Uham! Mi töhtént?

- Szúrj le - mondom -, ne kérdezz semmit! Döfj le, azt mondtam. Itt a késem, ha nálad nincs. Ezzel is jó, csak legyünk már túl rajta. Mert én ezt nem élem túl! Hadd dögöljek már meg!

Isten a tanúm, hogy így történt, mert a ciszternával együtt, úgy látszik, szétrobbant minden. Elviselhetetlen komplikáció nyomta a szívemet, és szorongattam képemhez a zsákformára nyúlt, csuromvíz inget. Sóvárogtam rá, hogy vágja már belém a kést Itelo, nyissa meg csupasz mellem, bocsássa ki belőle a lázat és a kivégzést váró szenvedést. Lábamnál forró pára lett a ciszterna vizéből, s a békák teteme máris oszladozni kezdett a napon.

Mtalba kiáltását hallottam:

- Aii, yelli, yelli.

- Mit mond? - kérdeztem Romilajut.

- Mond: Isten veled, örökre.

Itelo is megszólalt, remegő hangon:

- Kéhem, Miszta Hendehson, takahót vidd el ahcáhól.

- Mi az? Hát nem veszitek el az életem? - kérdeztem.

- Nem, nem. Te legyőzte engem. Akahsz meghal, kell meghal magad. Te nekem bahát.

- Szép kis barát - állapítottam meg keserűen.

Hallottam, hogy beszéd közben neki is fojtogatja valami a torkát, hogy nagyon nagy lehet abban is a gombóc.

- Az életemet adtam volna, csak segíthessek rajtatok mondtam. - Láttátok, milyen sokáig tartogattam a kezemben azt a bombát. Bár inkább ott robbant volna föl, hogy engem tépjen szét. De megint a régi verkli: amint emberek közé kerülök, és próbálok valamit . . . elfuserálok mindent. Nálatok már sírva is fogadott a nép. Megérezték előre a bajt, tudták, hogy vészt hozok még rájuk.

A trikó leple alatt szabadjára bocsátottam érzelmeimet, hálástul, mindenestül.

- Csak egyszer, egyetlenegyszer érném meg szívem vágyát! De mindig valami marhaságba keveredek! - És úgy éreztem, ezzel föltárult életem egész képlete, s ilyen reveláció után már jöhet a halál.

De Itelo nem döfött le, hát leengedtem arcomról a ciszterna szutykától csöpögő inget, és azt mondtam:

- Látom, herceg, nem akarod a véremmel bemocskolni a kezed.

- Nem, nem - mondta ő.

- Köszönöm, Itelo. Akkor nem tehetek mást, megpróbálok elkotródni innét.

- Mit megpróbál, urom? - motyogta Romilaju.

- Elmegyünk, Romilaju. Nagyobb szolgálatot ennél már nem is tehetek derék barátainknak. Isten áldjon, herceg! Isten veled, drága hölgy, és köszönjetek el helyettem a királynőtől is. Azt reméltem, megtanulhatom tőle az életbölcsességet, de látom, túl hebehurgya vagyok hozzá. Nem való az ilyen tiközétek. Pedig imádom a drága öreg hölgyet. Imádlak mindnyájatokat. Isten áldjon! Itt kéne maradnom legalább addig, míg a ciszternátokat megjavítom . . .

- Inkább ne, uham - mondta Itelo.

Szót fogadtam, végtére is ő tudja jobban, mi a teendő ilyen helyzetben. Különben is sokkal összetörtebb voltam, hogysem vitatkozzak vele. Romilaju visszament a kunyhóba a holminkért, s én máris kivonultam a bajba hozott városkából. Egy lélek se mutatkozott az úton, még a jószágot is behajtották a házakba, hogy annak se kelljen látnia engem többet. A városfalnál vártam, és mikor Romilaju előkerült, együtt indultunk vissza a pusztaságba. Megbuktam, az arneviknél maradt a becsületem: nekik a vizüket apasztottam el, és önnönmagamnak minden reményét. Mostantól fogva sose hallok többet a grun-tu-molani-ról.

Persze Romilaju haza akart menni Baventaiba, s én kénytelen voltam elismerni, hogy becsülettel megtette, amire vállalkozott. Tehát amikor csak akarja, övé a dzsip.

- De én hogy menjek így haza az Egyesült Államokba?! Itelo nem akart megölni. Nemes jellem, nála még nem puszta frázis csak a barátság. De én inkább fogom ezt a 3,75-öst, és az agyam loccsantom szét vele, mint hogy hazamenjek.

- Mit te akarsz, urom? - kérdezte Romilaju tanácstalanul.

- Arról van szó, Romilaju, hogy eljöttem még egyszer a világba, meg akartam valósítani bizonyos célokat, és látod, mi történt. Hát ha most visszamegyek, biztos, hogy ivásra adom a fejem. A pofám viaszfehér lesz, aztán addig nyomom az ágyat, míg be nem adom végleg a kulcsot. Talán nem is érdemlek mást. Hát rajtad áll. Én most már nem parancsolhatok semmit, csinálsz, amit akarsz. De ha Baventaiba mész, magad mész.

- Te akarsz mész egyedül, urom? - kérdezett döbbenten.

- Ha kell, barátom, megyek magam. Mert visszafordulni nem vagyok képes. Jó nekem így is. Van egy kis ennivalóm, ezer dollár készpénzem a kalapom bélésében, és remélem, enni-meg innivalót csak találok az úton. Bár ehetek épp sáskát is. Ha kell a puskám, az is a tiéd.

- Nem - felelte Romilaju rövid gondolkodás után. - Nem te mész egyedül, urom.

- Derék fickó vagy. Jó ember vagy, Romilaju. Én pedig: egy rakás szerencsétlenség, eltolok mindent, amihez csak hozzáfogok. Olyan a kezem, mint valami fordított Midász királyé. Rám nem érdemes hallgatni, de a magam részéről én döntöttem. Hát mit gondolsz, most mit csinálunk? Hova menjünk?

- Nem tudom - tűnődött Romilaju. - Talán a waririkhoz?

- Persze hogy a waririkhoz. Itelo herceg a királyukkal járt iskolába . . . Hogy is hívják azt a királyt?

- Dáfu . . .

- Az . . . Dáfu. Hát akkor oda megyünk?

Romilaju kelletlenül hagyta rá:

- Jó, urom. - Úgy látszik, nem lelkesedett túlságosan az ötletért.

Most már többet vettem a hátamra a teherből, és azt mondtam:

- Induljunk. Esetleg úgy is dönthetünk, hogy mégse megyünk be a városukba. Majd meglátjuk még. De most gyerünk. Sok reményem nem maradt, de azt az egyet tudom, hogy otthon halott ember vagyok.

Azzal megindultunk a waririk felé, s én Oidipusz kolónoszi sírjára gondoltam - de ő legalább halála után szerencsét hozott az emberekre. Hát a történtek után már szinte magam is hajlandó lettem volna ennyivel beérni.

Nyolc-tíz napot gyalogoltunk olyasféle vidéken, amilyen a Hincsagar-fennsík volt. Hatod-vagy hetednapra megváltozott egy kicsit a táj. Több fát láttunk a hegyekben, bár a lejtők még mindig kopárak maradtak. Meredek szélű platók, furcsa gránittömbök, toronyszerű szirtek, fellegvárak nyúltak le a föld felé, jól megkapaszkodtak benne, nehogy el találjanak szállni a felhőkkel, melyek mindenáron fel akarták szippantani őket. Vagy talán csak a búbánattól illegett-billegett minden úgy a szemem előtt. A nehéz terep nem izgatta Romilajut, neki olyan mindennapi volt az effajta út, mint a matróznak a víz. A rakomány, a honnan meg a hová végül is nem sokat számít. Csontos lába rótta az utat, neki magától értetődött a gyaloglás. Ügyesen rábukkant a vízre, tudta, hol dugjon le egy szalmaszálat a földbe, hogy kapjunk egy pohárkányit, aztán összeszedett mindenféle növényt - tököt meg miegymást -, amit én észre se vettem, s azokból rágta-szívta ki a nedvességet meg a táplálékot. Késő este elbeszélgettünk néha. Romilaju úgy vélekedett, hogy az arnevik az üres ciszterna mellől kénytelenek lesznek továbbvándorolni vízért. Ahogy eszembe jutottak a békák meg a sok egyéb, csak ültem a tűz mellett, bámultam mogorván a parázsba, fölelevenedett bennem a szégyen és a bukás, de az ember mindent túlél, és attól, hogy túlélte, vagy jobb, vagy rosszabb lesz az a dolog a pasi szempontjából. Ez mindig így megy, ezt minden túlélő tudja. És ha az ember nem pusztul bele a kínjába, kezd valahogy tőkét kovácsolni belőle - már úgy értem, kezdi a javára fordítani.

Óriáspókokat láttunk, hálójuk úgy feszült ki a kaktuszok közt, mint a radarállomás. Voltak diaboló alakú hangyák arrafelé, bolyuk nagy, szürke dombként állt ki a tájból. Sose értettem meg, hogy tudnak a struccok úgy vágtatni abban a hőségben. Az egyikhez elég közel kerültem, még a szeme gömbölyűségét is láttam, de aztán máris porzani kezdett lába alatt a föld, tollazata forró szelet kavart, és fakó fehér tajtékcsíkot húzva robogott el.

Néha Romilaju már elnyújtózott az estéli imádság végeztével, de nem hagytam aludni, meséltem neki az életemet, kíváncsian arra, vajon a bizarr háttér, a pusztaság, a struccok, hangyák, éji madarak, olykor egy-egy oroszlánbömbölés, mindez nem enyhíti-e valamelyest amannak őrültségét, de minden hangyánál, struccnál és hegységnél változatlanul én maradtam egzotikusabb és fantasztikusabb.

- Mit szólnának hozzá a waririk, ha tudnák, ki tart feléjük? - kérdeztem.

- Nem tudom, urom. Nem olyan jó azok nép, mint arnevi.

- Nem olyan jók? Ugyan?! De azért a békákról meg a ciszternáról egy szót se előttük, hallod, Romilaju!?

- Nem, nem szól, urom.

- Köszönöm, barátom - mondtam. - Nem valami sok bizalomra szolgáltam rá eddig, de az az egy tény, hogy azoknak csak jót akartam. Engem igazán bánt ma is, ha rágondolok, hogy szomjazik ott az a vizét vesztett nyomorult jószág. Ma is rossz még miattuk az álmom. De vajon ha teljesedik életem nagy vágya, ha orvos leszek, mint Grenfell vagy Schweitzer . . . ha sebész lesz belőlem? Melyik sebésznek nem halt meg soha senki se a kése alatt? Á, némelyik a jobblétre szenderültek egész seregét vontatja maga után!

Romilaju csak feküdt a-földön, tenyerét arca alá csúsztatta. Egyenes abesszin orra nagy türelemről tanúskodott.

- Dáfu, a waririk királya - folytattam -, Itelóval járt iskolába. De szerinted a waririk nem jó emberek. Miért, mi a hibájuk?

- Sötétségnek fiai.

- Na hallod, Romilaju, belőled igazi bibliás ember lett mondtam neki. - Szóval többet törődnek a mával, mint a túlvilággal satöbbi, satöbbi. De ha velem hasonlítod össze őket, mit gondolsz, melyikünknél nagyobb a vész?

Nem mozdult, de szelíd, nagy szemében némi malícia csillant:

- Őknél. Talán őknél, urom.

Látják, mégis meggondoltam, nem kerülöm el a waririkat, részben tán épp azért, amit Romilaju mondott róluk. Mert így csak nem teszek kárt bennük, ha igazán olyan vagányok, vadak.

Úgy kilenc-tíz napi gyaloglás végén nagyot változott a hegység képe. Sok fehér kupolaforma szikla, némelyik roppant rakássá omlott, és épp néhány ilyen fehér sziklatörmelék-kör közt találkoztunk végre, tán tizedik nap, az első emberrel. Kaptattunk nagyban fölfelé, s a késő délután már alkonypírba játszott. Nagy hegyeken át érkeztünk oda, hátunk mögül azok mutogatták omlott csúcsukat, történelem előtti gerincüket. Előttünk egy kis cserjés látszott a porcelánfehér sziklakupolák közt. Aztán föltűnt mellette az a bizonyos bőrkötényes wariri csordás, görcsös bottal a kezében, és bár nem csinált semmit se, veszedelmesnek hatott. Engem valami bibliai alakra emlékeztetett, egész pontosan arra az emberre, akivel József a testvéreit keresve találkozott, s aki őt Dótánba irányította. Szerintem angyal lehetett az a bibliai ember, és biztos tudta, hogy Józsefet majd kútba vetik a testvérei. De azért csak odaküldte őt hozzájuk. A mi feketénken nemcsak a kötény volt bőr, de szinte minden; ha szárnya van, biztos, hogy bőr még az is. Vonásai mélyen vésődtek bele vékony, titokzatos és még a vöröses alkonyi fényben is koromfekete képébe. Váltottunk vele egy-két szót. Én hangosan köszöntem rá: - Helló, helló! -, mert az volt az érzésem, hogy a hallása is olyan mélyen ül, mint a szeme. Romilaju útbaigazítást kért tőle, ő pedig botjával mutatta az irányt, így igazíthatták el hajdan is az utasokat. Odaszalutáltam neki, de a mozdulat szemmel láthatólag nem hatott rá, cserzett-bőr arca meg se rezzent. Továbbmásztunk hát fölfelé, amerre a sziklák közt mutatta az utat.

- Messze még? - kérdeztem Romilajut.

- Nem, urom. Ő mondta, nem messze.

Arra gondoltam, hogy majd a faluban éjszakázunk. Tíznapi keserves gyaloglás után nagyon vártam már az ágyat, a főtt ételt, a sürgő-forgó emberek látványát, meg legalább egy kis zsúpfedelet a fejem fölé.

Utunk egyre kövesebbé vált, s én gyanakodni kezdtem. Ha falunak tartunk, már rég ösvényre kellene találnunk. De nincs más, csak az a rengeteg összevissza fehér kő, mintha valami mafla pont azt gyűjtögetné össze ott, ami a legkevesebbet ér. Vagy tán az ég fölösleges darabkái ezek, s egyenest onnét gurultak le ide. Nem vagyok geológus, de a legjobban a mészkő név illett rájuk. Mészből lehettek, és úgy sejtem, valamilyen víztömegből csapódtak ki. Most már, persze, csontszáraz mind, de teli mégis hűvöset lehelő apró likacsokkal, a nagyobbja egész kis barlangokkal - némelyik ideális hely a forróságban déli sziesztára, csak kígyó ne lakjon benne. De akkor épp alkonyodott, akkor fújták épp a takarodót annak a napnak. A barlangok szája tárva, és minden teli azzal a durva, esetlen, bütykös fehér kővel.

Épp egy nagy, gömbölyű sziklát kerültünk meg, hogy továbbmásszunk fölfelé, mikor Romilaju viselkedése egész elképesztett. Emeli a lábát, hogy nagyot lépjen, de megdöbbenésemre letenyerel, és ahelyett, hogy legalább négykézláb mászna fölfelé, lehasal a lejtő kövén. Ahogy elcsöndesedik a földön, rászólok:

- Hát téged mi lelt? Mit csinálsz ott? Minek fekszel le? Kelj már föl!

De heverésző teste csomagostul, mindenestül a lejtőhöz tapad, még bozontos haja szála se rezdül a kövek közt. Nem felel, de már nem is kell válaszolnia, mert ahogy fölnézek, meglátok előttünk, körülbelül húszlépésnyire, egy katonai osztagot. Három ránk célzó bennszülött puskás térdel, és a hátuk mögül másik nyolc ugyancsak bennünket tart sakkban a puskájával, tehát egyszerűen lesöpörhetnek a hegyoldalról, akkora a tűzerejük. Bizony, ha egy tucatnyi puska csöve néz az emberre, az nem jó, hát inkább lepottyantom a földre szépen a 3,75-ösömet, és föltartom a kezem. De - katonatermészetemnek hála - változatlanul derűs marad a kedvem. Szóval az a cserzett-bőr emberke egyenest a lesben álló katonák karjába irányított bennünket: most valahogy még ez a gyermekded fortély is tetszik. Lám, vannak dolgok, amikre nem kell tanítani az ember fiát. Haha! Hát, tudják, egész mulatságos: milyen szépen csinálom én is ugyanazt, amit Romilaju. Elvágódok a porban, lenyomom a pofám a kavics közé, és várok, csak épp vigyorogva. Romilaju megadóan nyúlik el a földön, afrikai módra. Végül az egyik puskás lejön, a többi fedezi, aztán az az egy szótlanul, izgalom nélkül, ahogy katona csinálja az ilyesmit, fogja a 3,75-öst munícióstul, elveszi tőlünk a kést meg a többi fegyverfélét, azzal ránk parancsol, hogy álljunk föl. Álló helyzetben újra megmotoz. A fölöttünk várakozó egység leengedi a puskáját: csupa régimódi fegyver: vagy hosszú csövű, berakásos tusájú, berber fajta, vagy a Gordon tábornoktól Khartúmnál zsákmányolt, és egész Afrikaszerte elterjedt régi, európai fegyver. “Bizony, bizony - gondolom magamban -, az a vén kínai Gordon, szegény fickó, az örökös bibliamagyarázataival. De úgy azért mégis érdemesebb volt meghalni, mint otthon, a dohos, vén Angliában." Engem nem túlságosan vonz a technika vaskora. Én inkább az olyan embert szeretem, mint Gordon: aki bátor és konfúzus.

Az első néhány percben tréfára vettem, hogy ránk lesnek, és lefegyvereznek, de mikor azt mondták, fogjuk a málnánkat, és indulás - kezdtem más színben látni a dolgot. Ezek az emberek vékonyabbak, feketébbek és alacsonyabbak az arneviknél, de nagyon szívósak. Tarkabarka ágyékkötőt viseltek, határozottan masíroztak, és egy jó órás újabb gyalogúttal a hátam mögött, valahogy még inkább elpárolgott a jókedvem. Egyszerre megutáltam a fickókat, és kicsi híja, hogy föl nem nyaláboltam az egész tucatot, le nem szórtam mind a szikláról őket. A békákra kellett gondolnom, hogy türtőztetni tudjam magam. De hirtelen haragomat sikerült elfojtanom, s inkább a várakozás, a türelem politikáját választottam. Romilaju nagyon elanyátlanodott, hát átöleltem. Arca csupa por lett a letartóztatáskor, s ettől még ráncosabbnak hatott. Szürke por lepte uszkárszínű haját is, sőt még csonkított füle is úgy fehérlett tőle, mint a porcukorral hintett fánk.

Szóltam hozzá, de annyira gondjaiba merült, hogy szinte meg se hallott.

- Ne drukkolj úgy, öreg! Eredj már! Mit csinálhatnak velünk? Becsuknak? Deportálnak? Váltságdíjat követelnek értünk? Keresztre feszítenek? - De sehogy se akart átragadni rá a nyugalmam. Azt mondtam hát neki: - Mért nem kéred meg, hogy vigyenek a királyukhoz? Az Itelo barátja. Biztos, hogy beszél angolul.

Romilaju rémült hangon megszólította az egyik lovast, de az csak ennyit felelt:

- Harrrff!

És a pofáján úgy feszült meg az izom, ahogy csak katonáknak szokott. Ráismertem a fajtájára.

Három-négy-öt kilométernyi erőltetett menet fölfelé, hol négykézláb másztunk, hol kúsztunk, hol szaladtunk, aztán egyszerre megláttuk a városkát. Nem hasonlított az arnevik falujához, itt nagyobb épületek emelkedtek, némelyik fából, szélesen terpeszkedtek el a vöröses fényben a napnyugta és a teljes besötétedés között. Féloldalt már egészen beesteledett, odafönt pörögni, búgni kezdett az esthajnal csigája. A környékbeli fehér kőkupolaszerűségek, mondom, karikába, csésze vagy kör alakra dőltek össze, s ezeket a csészeformákat itt a város díszítésére használták. Virág nőtt bennük a legnagyobb, vörös épület, a palota előtt. Tüskés sövény kerítette a palotát, és a csendes-óceáni emberevő kagylóhoz hasonló nagyságú kőrakásokban vad, harsány-vörös virág nyílt. Ahogy arra mentünk, két kapuőr egyszerre szembefordult egymással, de mi nem vonultunk át köztük. Meglepetésemre mellettük haladtunk el, átvezettek bennünket a város közepén, onnét pedig ki, a kunyhók közé. A nép otthagyta a vacsoráját, úgy szaladt elő, hogy megbámuljon bennünket: nagyokat nevettek, és felkiáltottak izgatottan. Egész rendes kunyhóik voltak, méhkas alakúak, zsúppal födve. Marhájuk is volt, és mielőtt egészen besötétedett volna, a félhomályban még kerteket is láttam, föltételeztem hát, hogy ezek jobban el lesznek látva vízzel, így nem fenyegeti őket a veszély, hogy segíteni találok rajtuk. Nem bántam, hogy nevetnek rajtam, inkább úgy tettem, mintha magam is mulattatni akarnám őket, integettem nekik, és sisakomhoz emelgettem az ujjam. Nem, a nevetés egy csöppet sem izgatott. Inkább az, hogy nem vezetnek azonnal Dáfu király elé.

Egy udvarba vittek, és megparancsolták, hogy üljünk le egy valamivel nagyobbacska ház fala tövébe, a földre. Az ajtóra festett sáv jelezte, hogy hivatali épület. Innét az őrjárat, mely elfogott bennünket, továbbvonult, csak egy emberük maradt mellettünk. Ha akarom, kikapom a kezéből a puskát, és egyetlen mozdulattal ócskavassá töröm, de minek? Hadd álldogáljon az őr a hátam mögött. Vártam. Öt-hat tyúk csipegetett az udvaron, pedig már rég ideje lett volna, hogy elüljenek, és néhány meztelen gyerek játszott valami kötélugrálósdit, teli szájjal énekeltek hozzá. De másfélék voltak, mint az arnevi gyerekek: ezek nem jöttek oda hozzánk. Az ég előbb terrakotta-, aztán az orrcimpáméhoz hasonló vörösgumi-színt öltött. Utána pedig végleg besötétedett. Eltűntek a tyúkok meg a gyerekek, s magunkra maradtunk a fegyveres őr lábánál.

Várakoztunk, márpedig ideges embernek sokszor valóságos gyötrelem a várakozás. Az az érzésem támadt, hogy aki várat bennünket - az a fekete, wariri elöljáró, békebíró vagy ellenőrző közeg -, pont arra megy, hogy belezsibbadjon a fenekünk a végtelen várakozásba. Lehet, hogy mikor még világosabb volt, megleste az ajtó gyékényén át az arcom. Nagyon mellbe verhette a látvány, mert azóta is töri a fejét, hogy mit kezdjen velem. Vagy tán gubbaszt csak odabent, mint a pók, próbára akarja tenni a türelmünket.

Engem őrültül piszkált a dolog, büdösül izgatott. Nálam talán nem is termett türelmetlenebb várakozó a világon. Nem tudom, mitől van, de valahogy nem bírom, nekem mindjárt az idegeimre megy. Fáradtan és türelmetlenül ültem hát a földön, nyugtalanul kalandoztak a gondolataim. Közben pedig az a gyönyörű éjszaka, az a sötét és meleg folytonosság egyre kúszott tovább, s vitte-vonta magával a nagy csillagot. Aztán fölkelt a hold is, csonkán, tele himlőhellyel. Az ismeretlen ellenőrző közeg csak gubbasztott odabent, nyilván ujjongva, hogy a nagy fehér utazó így pórul járt: elszedték minden fegyverét, és étlen-szomjan kell rostokolnia az udvaron.

Ekkor megint olyasmi történt velem, amitől engem az élet sose képes megkímélni. Ahogy ülök abban az egzotikus sötétben, ráharapok egy kemény kétszersültre, és kitörik az egyik hidam. Pedig féltem már előre: mi lesz, ha pont az afrikai vadon közepén esik ki valamelyik műfogam? Ez az aggodalom sokszor fékezte meg kakaskodó természetemet, és mikor Itelo birkózás közben olyan kegyetlenül pofára ejtett, akkor is mindjárt a fogamért reszkettem. Otthon, ha gondtalanul karamellát rágok a moziban, vagy ráharapok a vendéglőben egy csirkecsontra, tudj' isten hányszor éreztem már azt, hogy megroppant, hogy lazul. Ilyenkor hamar körültapogattam a nyelvemmel, és a szívverésem is elállt. De most csakugyan bekövetkezett a sokszor rettegett esemény: a kétszersülttel együtt kitört fogakat forgatok a számban. Érzem nyelvemmel a híd csorba testét, dühöngök, undorodom, és halálra rémülök. “Hű, a fene egye meg!" Kétségbeesésemben könny szökik a szemembe.

- Mi baj ? - kérdezi Romilaju.

Előveszem az öngyújtómat, tüzet csiholok, úgy mutatom markomban a fogmaradványokat, aztán kitátom a szám, s odatartom a gyújtót, hogy belásson.

- Kitört néhány fogam - mondom.

- Ó! Az baj! Nagyon-nagyon fáj, urom?

- Ó, egy csöppet se. Csak lelkileg visel meg - mondom. Rosszabbkor nem is jöhetett volna.

Aztán észreveszem, milyen borzadva nézi tenyeremben a zápfogakat, és gyorsan elfújom a lángot.

Erről a fogcsináltatásom története jut eszembe.

Az első nagyobb munkát Mlle Montecuccolinál kaptam a háború után, Párizsban. Ő rakta föl az eredeti hidat. Fölvettünk, tudják, a két kislányunk mellé egy Berthe nevű lányt, az ajánlotta a fogorvosnőjét. Egy bizonyos Montecuccoli tábornok volt a nagy Turenne marsall utolsó ellenfele. Régente az ellenségek eljártak egymás temetésére, hát Montecuccoli is elment a Turenne-ére, ott verte a mellét, ott zokogott. Imponált nekem ez az atyafiság. De volt a fogcsináltatásnak jó néhány árnyoldala is. Például Mlle Montecuccoli hatalmas keble: ha a nő belegurult a munkába, azt nekiszorította a képemnek, fojtogatott vele, és nekem annyi cső, géz meg pecek volt a számban, hogy még ordítani se tudtam. A Rue de Colisée-n rendelt. Köves udvar, minden megsárgult, megszürkült már benne, rokkant szemetespitli, a macska ráncigálja ki belőle a csirkebelet, seprűk, vödrök meg egy olyan árnyékszék, ahol vájatba kell illeszteni a cipőt. Komótos, gyaloghintószerű lift, útközben az ember megkérdezheti a körben kanyargó lépcsőn haladókat, hogy beesteledett-e már odakint. Rajtam tweed ruha és disznóbőr cipő. Ahogy most oldalamon Romilajuval és fejünk fölött az őrrel kuksolok a hivatalos sávot viselő kunyhó udvarán, nem vagyok képes másra gondolni . . . Megint megyek föl a liften, szaporán ver a szívem, és már látom is Mlle Montecuccoli szív alakú, ötvenéves ábrázatát, francia, olasz és (anyai részről) román szenvedéllyel teli, széles mosolyát, hatalmas keblét. Azzal beülök a székbe, s ő fojtogatni kezd, mert egyik fogamban ideget öl, hogy pillérje legyen a hídnak. Majd a hídkészítéshez berak egy falapickát a számba, és azt mondja:

- Grincez! Grincez les dents! Fáchez-vous!'[4]'

Én aztán csikorgatok is, dühösen, teljes krafttal, és eszem a fát. De közben ő is csikorgatja a fogát, mutatja, hogy csináljam.

A mademoiselle szerint az amerikai fogászat esztétikailag csapnivaló, és új koronát akar csinálni az első fogamra is. Olyat, amilyet Berthe, a gyerekek nevelőnője kapott tőle. Mikor Berthe-nek kivették a vakbelét, senki más nem látogatta meg, csak én. A feleségemet túlságosan lefoglalta a Collége de France, így magam mentem, keménykalapban, kesztyűmet a kezemben tartva. Az a Berthe meg úgy tett, mint aki lázas önkívületben forgolódik az ágyban. Egyszerre elkapta a kezem, és beleharapott: onnét tudtam, milyen jó erős fogakat csinált neki Mlle Montecuccoli. Berthe-nek ezenkívül tág, formás orrlika és rugdalódzós lába is volt. Lett még aztán néhány viharos hetem e miatt a kis Berthe miatt.

De hogy a tárgynál maradjunk, Mlle Montecuccoli valami szörnyeteg hidat gyártott nekem. Mintha vízcsap nőtt volna a számban, féloldalt görcs fogta a nyelvem. Még a torkom is fájt tőle, nyögdécselve mentem föl a forgorvosnőhöz a liften. Hát igen, meg kell hagyni, hogy dagadt egy kicsit, de hamar meg fogom szokni, addig pedig hadd lássunk egy kis katonás önfegyelmet. Abban nem is volt hiba. De ahogy visszaértem New Yorkba, ki kellett dobni az egész hidat.

Mindez rendkívül fontos. Mert a második hidamat, azt, ami épp most tört ki a kétszersültön, egy bizonyos Spohr doktor csinálta New Yorkban, annak a Klaus Spohr nevű festőnek az első fokú unokatestvére, akinek Lily modellt ült az otthoni arcképhez. Míg én bent, a városban, a fogorvosi székben ültem, addig Lily kint ült a festőnek. Én hetente kétszer jártam be fogorvoshoz meg hegedűleckére, és rendszerint lélekszakadva robogtam be Spohr dr. rendelőjébe egy kis ide-oda földalattizással, meg az útba eső kocsmáknál néhány megállóval a hátam mögött, és háborgó lélekkel, mert a szívem közben még mindig a régi nótát fújta. Ahogy befordultam az utcába, néha már úgy szorítottam a fogam, hogy legszívesebben közéje kapom az épületet, s úgy roppantom ketté, mint Moby Dick a hajókat. Hanyatt-homlok rohantam le a rendelő alagsorába, ahol Spohr dr. laboratóriuma volt, s egy Puerto Ricó-i technikus dolgozott a mintákon, csiszolta a forgó korongon a fémdarabokat.

Néhány orvosi köpeny mögött kitapogattam a kapcsolót, villanyt gyújtottam a klozettban, bementem, aztán mikor meghúztam a niagarát, pofákat vágtam magamra a tükörben, mélyen önnön szemembe néztem, és megkérdeztem:

- Na?

- De mikor?

- És wo bist du, Soldat ?[5]

- Fogatlan! Mon capitaine.[6] A lelkünk maga csinál ki bennünket. - És végül:

- Te teszed azzá a világot, ami. Te vagy a realitás. A titkárnő pedig rendszerint ezzel fogadott:

- Megvolt a hegedűóra, Mr. Henderson?

- Egen.

Úgy várakoztam aztán a fogorvosra, ahogy most, itt, munkája roncsaival a kezemben, és mit tehettem mást, gondolatom elkalandozott a gyerekeken, a múltamon, Lilyn meg azon, hogy mit reméljek Lilyvel kapcsolatban a jövőtől. Tudtam, hogy jól megvilágított arccal, alig tudva állát nyugton tartani a nagy érzéstől, akkor is ott ül épp Spohr műtermében. A készülő portré miatt összekülönböztem idősebb fiammal, Edwarddal. Azzal, aki a piros MG-vel szaladgált. Szakasztott az anyja, ő is különbnek tartja magát nálam. Pedig téved. Mert van ugyan amerikai, aki nagyot alkot, csak nem az a fajta, mint ő meg én. Olyan inkább, mint az a Slocum, aki a nagy gátakat építi. Éjjel-nappal megy oda a sok ezer tonna cement, hatalmas földmozgató masina tünteti el helyükről a hegyeket, az tölti föl a Pandzsab-völgyet betonnal, így aztán halad a munka. De az én osztályomtól, Edward osztályától, ahová Lily olyan nagyon igyekezett bejutni a házasságával, tőlünk nem telik semmi se. Edward mindig a boly közepén hajt. Életének legmerészebb ténykedése az volt, hogy fölöltöztetett egy csimpánzot cowboynak, és nyitott kocsiban járta vele New Yorkot. Aztán a majom megfázott és kimúlt, Edward pedig beállt klarinétosnak egy dzsessz-zenekarba, és a Bleeker Streeten tartotta a rezidenciáját. Legalább húszezer dollárra rúgott a jövedelme, de neki pont a Millis Hotel nevezetű népszálló tőszomszédságában kellett laknia, ott, ahová a részegeket slichtolják be éjszakára.

De hát az apa mégiscsak apa, és én elmentem Edward után egész Kaliforniába, hogy beszéljek a fejével. Malibuban találtam rá, a Csendes-óceán partján, egy kabinban, és kint a strandon telepedtünk le, úgy próbáltunk beszélgetni. Kísértetiesen lusta, lomha, álmosító volt a víz, tompán ragyogott. Mint a réz. Mint valami fehér has. Fakó pára, üresség, sápatag arany, végtelen távolság, homály, csillogás, kísérteties villanások.

- Hol vagyunk, Edward? - kérdeztem tőle.

- A világ végén. Már hol volnánk?

Aztán azt mondtam neki:

- Ostoba hely találkozóra. Nincs itt egy talpalatnyi szilárd hely se, csupa köd, pára minden. Te, fiú, valamit meg kell beszélnem veled. Faragatlan tuskó vagyok, tudom. Az is lehet, hogy egy kicsit ütődött, de egyiknek is, másiknak is megvan az oka. “Mert nem a jót cselekszem, holott akarnám.”[7]

- Te, papa, ebből én egy szót sem értek.

- Orvosnak kéne menned. Mért nem tanulsz medicinát? Iratkozz be, Edward!

- Minek?

- Ezer ok is van rá. Véletlenül tudom, mennyire félted az egészséged. Méhpempőt szedsz. Most meg végre tudom azt is . . .

- Te azért jöttél utánam ide, az isten háta mögé, hogy mondj valamit . . . és ennyi az egész?

- Úgy látszik, azt hiszed, apád nem használja az eszét, csak anyád. Hát ne áltasd magad, egyet-mást én is megfigyeltem azért. Először azt, hogy kevés ember egészséges. Lehet, hogy te még nem vetted észre, Edward, de ez az igazság. A másik megfigyelésem, hogy a rabszolgaságot igazában sose törölték el. Sokkal többen rabjai különféle dolognak, hogysem pálcával fenyegetőzzünk. De nincs értelme erőlködnöm, hogy össze tudjam neked foglalni itt a gondolataim lényegét. Úgyis összekavarodnak bennem a gondolatok, jó, de én legalább harcos vagyok. Az bizony, harcos. Verekszem is, keményen.

- Mi az, amiért verekszel, papa? - kérdezte Edward.

- Mi az, amiért verekszem? A fenébe, hát az igazság. Az bizony, az igazság. Harcolok a hamisság ellen. De legtöbbször önmagammal vívok.

Nagyon jól értettem. Edward azt akarta, mondjam meg neki, hogy mire tegye az életét, és itt volt a baj. Ettől gyötrődtem úgy. Mert világos elveket követel minden fiú, azt szeretne adni minden apa. Egyébként pedig az ember szeretné megóvni a gyerekeit a csalódástól, ha lehet.

Fókakölyök nyöszörgött a parton, és nagyon megesett rajta a szívem, mert azt képzeltem, otthagyta a csorda; el is küldtem Edwardot a boltba tonhal-konzervért, én meg őriztem addig, neki ne essenek a kóbor kutyák, de jött egy strandőr, és figyelmeztetett, hogy közönséges koldus a kis fóka, és ha etetem, csak kiszoktatom a partra ingyenélőnek. Azzal rácsapott egyet az állat hátuljára, az meg, szegényke, sértődöttség nélkül bicegni kezdett uszonyán a víz felé, melynek szélén pelikán őrjáratok repültek méltóságteljesen ide-oda, s aztán bevetette magát a fehér tajték közé.

- Nem fázol meg éjjel itt, a parton, Eddy? - kérdeztem a fiam.

- Még nem is gondoltam rá.

Szeretem a fiam, nem bírtam elviselni, hogy így tengjen-lengjen.

- Vágj bele, legyél orvos, Eddy - biztattam. - Ha nem bírod a vért, lehetsz belgyógyász, ha nem bírod a felnőtteket, elmehetsz gyerekorvosnak, vagy ha a gyerekeket se szereted, válaszd a nőgyógyászatot. El kellett volna olvasnod Grenfell doktor könyveit, amiket karácsonyra kaptál tőlem. Hogy a nyavalya törje ki, tudom én nagyon jól, még a csomagolást se bontottad ki soha. Az isten szerelmére, muszáj, hogy közösséget vállaljunk a többi emberrel!

Magam tértem vissza Connecticutba, és nem sokkal utóbb beállított a fiú egy sötétvérű, keskeny arcú, közelülő szemű és valahonnét Közép-Amerikából származó indián lánnyal, kijelentvén, hogy azt veszi feleségül.

- Szeretem őt, papa - közli.

- Mi az? Bajba jutott a kislány?

- Nem. Mondom, hogy szerelmes vagyok bele.

- Ugyan, Edward, ne beszélj! Képtelenség!

- Ha a származásával nem vagy megelégedve, akkor mit szóljunk Lilyhez? - kérdezi.

- A mostohaanyádra egy szót se! Lily nagyszerű asszony. De ki ez az indián lány? Majd utánanyomoztatok - mondom.

- Akkor nem értem - feleli -, mért nem engeded Lilynek is kiakasztani az arcképét a többi közé. Ne bántsd Maria Feluccát! - (Már ha egyáltalán ez a neve.) - Szeretem őt! fejezi be lángoló képpel.

Nézem ezt az én pompás fiamat, Edwardot, a kefehaját, csípőtlen törzsét, kétfelől legombolt gallérját, előkelő princetoni nyakkendőjét, fehér cipőjét - praktikusan arctalan arcát. “Szent Isten! - gondolom magamban. - Lehetséges, hogy ez a fiú vér a véremből? Hát mi a fene történik itt? Ha átengedem ennek a nőnek, az két harapásra elnyeli szőröstül-bőröstül!"

De akármilyen furcsa, egyszerre azt éreztem, hogy le vagyok gyűrve: szeretem a fiút. Hisz az én fiam! Én meg csak a nyugtalanságtól vagyok ilyen, a szerencsétlenségtől. Na, mindegy. Sauve qui peut![8] Tőlem feleségül vehet akár egy tucat Maria Feluccát is, és ha örömét leli benne, festesse meg az arcképüket azoknak is!

Így aztán Edward visszament New Yorkba a hondurasi Maria Feluccájával együtt.

Én meg kénytelen voltam leakasztani a nemzetőr-egyenruhás portrémat a falról. Se Lily, se én nem fogunk az előcsarnokban lógni.

De nemcsak ezt juttatta eszembe a várakozás Romilajuval ott, abban a wariri faluban. Mert, ó, hányszor szóltam rá Lilyre:

- Minden áldott délelőtt rohansz festetni a képed, de úgy, koszosan, ahogy vagy. Én meg hol az ágy alatt találom a gyerekek pelenkáját, hol a szivarnyirkosítóban. A kiöntő tele csirkebéllel, zsírral, és olyan is ez az egész kupleráj, mintha kísértetek tanyáznának a házban. Csak úgy vágtatsz a közelemből. Nagyon jól tudom, száztíz kilométerrel hajtod a Buickot, és hátul ülnek a gyerekek. Most mit idegeskedsz, ha beszélek róla! Lehet, hogy neked ez mellékes, de én azért kénytelen vagyok néha ennél is elidőzni egy kicsit.

Nagyon elsápadt, elnézett a távolba, és úgy mosolygott, mintha bizony még sok-sok idő kellene hozzá, míg rájövök majd, milyen nagy szolgálatot tesz nekem azzal a portréfestéssel.

- Tudom - mondtam. - Nyilván a környékbeli hölgyek kárhoztatnak erre a szerepre az ingyentej-akció alatt. Mert nem vesznek be a bizottságba. Mindent tudok.

De a kitört fog a tenyeremben, este, az afrikai hegyek közt, legélesebben mégis arra emlékeztetett, mekkora marhát csináltam magamból Spohrnéval, a festő feleségével és a fogorvos sógornőjével. Ez a hölgy az első világháború előtt (most a hatvanas éveiben jár), azt mondják, híres szépség volt, de ettől az andalító tudattól máig se tud szabadulni, s annyi fodorral, virággal cicomázza föl magát, mint valami kislány. Emlegeti, hogy forróvérű cicus volt valaha, bár nagy szépségek közt elég ritka az efféle. Viszont az kétségtelen, hogy az idő és a természet alaposan elbánt vele, csúnyán tönkretette. A szerelmi vágy ennek ellenére megmaradt benne, és úgy ólálkodik a szemében, mint valami szicíliai bandita, mint valami Giuliano. A haja paprikavörös, és pöttyökben ugyanaz a szín kenődik el az orcáján is.

Egy téli délután találkoztam Clara Spohrral a Grand Central pályaudvaron. Épp rendelésről jöttem Spohrtól, a fogorvostól, és óráról Haponyitól, a hegedűtanártól, úgy vágtattam lefelé, mérgesen, hogy a cipőm meg a nadrágom alig tudott lépést tartani velem - hajtottam végig a sötétbarna, rézsűt lefelé lejtő, elmosódó világítású folyosón, melynek cipőmilliók kopogtatják a laposra taposott rágógumi amőbarajzával cifrázott kövezetét. Akkor láttam meg Clara Spohrt, vagy szándékosan jött el a szardíniapréselő korláttól, vagy úgy sodródott ki, árbocát vesztve, kétségbeesetten szépsége roncsába kapaszkodva, az embertengerre. De mintha épp süllyedne. Ahogy elhaladtam volna mellette, egy zászlójellel megállást parancsolt, belekapaszkodott abba a karomba, amelyet nem foglalt le a hegedűtok, azzal odavergődtünk a szalonkocsihoz, és odabent inni kezdtünk, vagy inkább talán folytattuk csak mind a ketten az ivást. Ugyanekkor Lily épp az ő férjének ült, hát megkérdezett:

- Nem jön velem? Aztán majd hazamegy kocsin a feleségével együtt.

A szöveg igazában ezt jelentette:

“Mit keresel ilyenkor Connecticutban, szivikém? Leugrunk a vonatról, és kirúgunk egy kicsit a hámból!"

De a vonat már meg is indult, és hamarosan a Long Island-i tengerszorosnál robogtunk; havazott, alkonyodott, a levegő óriásira torzította a lenyugvó nap körvonalát, a fekete hajók dudáltak és füstöt ontottak a hullámokra. És Clara csupa tűz volt, be nem állt a szája, s ráadásul egyre igézett a szemével, a fintorgó orrával. Látszott, hogy dolgozik benne a régi, örökké nyughatatlan, méregkeverő életsóvárgás. Fiatalkori útjairól mesélt Szamoában és Tongában, szenvedélyes szerelmeiről a különféle partokon, a bennszülöttek hajóin, virágok közt. Olyan volt ez, mint Churchill vére, verítéke és könnye, amellyel esküjéhez híven harcolt a parton meg miegymás. Nem tehettem róla: egy kicsit meghatott. De én úgy vagyok vele, ha valaki levetkőzik az ember előtt, nem kell felöltöztetni. Hadd szedje csak össze maga a motyóját. A vége felé, mikor az állomásra értünk, már bőgött az a vén szatyor, én meg majd a bőrömből bújtam ki az idegességtől. Mondtam már, milyen őrjítőén érzem magam, ha nő sír a közelemben. Begerjedtem én is. Kiszálltunk a hóba, karon fogtam, aztán sikerült taxit találnunk.

Mikor beléptünk a házukba, le akartam segíteni a sárcipőjét, de ő fölemelte az arcom, és csókolni kezdett. Erre én marha! - ahelyett, hogy ellökném magamtól, visszacsókolom. Igen, visszacsókoltam! Pofámban a vadonatúj híddal. Nem mondom, furcsa pillanat volt. A cipő lepottyant a lábáról a sárcipővel együtt. Ott ölelkeztünk a szamoai és csendes-óceáni emlékekkel teli, túlfűtött, fényesen kivilágított előtérben, s úgy csókoltuk egymást, mintha a következő pillanatban a halál sújtana le ránk, hogy elválasszon. Sose fogom megérteni a magam marhaságát, hogy mért nem maradtam nyugton. De mondom, visszacsókoltam.

Ohó, Mr. Henderson! Mi ez? Részvét? Kéjvágy? Hajdani szépségkirálynőkkel csókolózunk? Vagy részegség? És mindezt sírva? Őrjöngve, tébolyultan, mint a dongó, mikor az ablaktáblának veri magát?

Különben Lily és Klaus Spohr mindent látott. A műteremajtó nyitva volt. Bent, a kandalló rostélyán égett a tűz.

- Mit csókolóztok ilyen őrültül? - kérdezte Lily.

Klaus Spohr nem szólt egy árva szót se. Ami Clarának még megy, az ellen neki semmi kifogása.

Most már tudják ezt a történetet is, az akrilát nevű anyagból készült fogakét; ez a kaucsukszerűség állítólag törhetetlen - fort comme la mort.[9] De nekem sikerült elbánnom vele. Mondta valaki (Lily, Frances vagy Berthe? - nem is tudom már, melyik), hogy álmomban csikorgatom a fogam, biztos az lesz az oka. Vagy az életet csókoltam túl keményen, s attól lazult meg az egész miskulancia. Különben egész testem remegett, mikor kiköptem a két zápfogat, s magamban azt gondoltam: “Talán túl soká éltél már, Henderson." Azzal ittam a kulacsomból egy korty konyakot, meg is csípte a karcolást a nyelvemen. Aztán a kiesett darabkákat leöblítettem whiskyvel, és begombolgattam az órazsebembe, hátha még itt, az isten háta mögött is sikerül olyasvalakibe botlanom, aki vissza tudja ragasztani őket.

- Mit váratnak bennünket ilyen sokáig, Romilaju? - kérdeztem. Aztán sokkal kisebb hangon folytattam: - Csak nem tudnak valamit a békákról, hallod?!

- Ó, azt én nem hiszi, urom.

A tér felől bömbölő, mély hang hallatszott.

- Mi ez, oroszlán? Romilaju is annak gondolta.

- Annak hiszem én is - mondtam. - De itt kell lennie, bent a városban. Ezek oroszlánt tartanak a palotában?

- Úgy látszik - hagyta rám bizonytalanul.

Csakugyan, a szag is eléggé érezhető volt.

Végül aztán az a fickó, aki őrzött bennünket, kapott valamilyen jelzést a sötétben, én ugyan nem láttam semmit, de egyszerre ránk szólt, hogy keljünk föl, azzal beléptünk a kunyhóba. Bent azt mondták, üljünk le, és le is ültünk mind a ketten egy-egy alacsony zsámolyra. Két borotvált fejű nő fáklyát tartott fölénk. Lecsupaszított koponyájuk alakra szép volt, de elég nagy. Vastag ajkuk szétnyílt, ránk nevetett, s egy kicsit megkönnyebbültem ettől a nevetéstől. Ahogy leültünk, úgy kipukkadt belőlük a jókedv, hogy a fáklya csak úgy rángatózott a kezükben, a láng libegett, füst szállt, aztán a ház hátsó feléből bejött egy férfi, s azzal odalett az egész megkönnyebbülés. Rögtön elpárolgott, amint rám nézett az az ember, mindjárt azt gondoltam magamban: “Ez biztosan tud rólam valamit, vagy azokat a büdös békákat, vagy mást." A lelkiismeretfurdalás a csontomig hatolt. Minden ésszerűség ellenére.

Mi az a fején, paróka? Valami hivatali fejdísz, kenderkócszerű maskara. A fáklyák közt egy sima zsámolyon helyet foglalt. Térdén valami nagyon méltóságos elefántcsont botot vagy pálcát tartott, és csuklóját hosszú szőrű párducprém vette körül.

- Nem tetszik a nézése - mondtam Romilajunak. - Sokáig váratott bennünket, nyugtalan vagyok. Te mire gondolsz?

- Nem tudok - mondta.

Kicsatoltam a hátizsákom, előszedtem néhány holmit: a szokásos öngyújtót meg egy nagyítót, ami épp a kezem ügyébe esett. Leraktam őket a földre, de nem törődött velük senki se. Óriási könyvet hoztak elő, tehát tudnak írni-olvasni: ez is meglepett és nyugtalanított. Mi lehet, nyilvántartás, vagy mi a csuda? Találgattam magamban, mindenféle furcsa gondolatom támadt, mind fantazmagóriának bizonyult. Kiderült a könyvről, hogy atlasz, a férfi kinyitotta előttem, s két ujját ajkán időnként megnedvesítve, ügyesen lapozott benne.

- Ő mond, mutasd meg otthon - közölte Romilaju.

- Értelmes kívánság - állapítottam meg, azzal térdre ereszkedtem, az öngyújtó és a nagyító segítségével böngészni kezdtem Észak-Amerikát, s meg is találtam Danbury Connecticut államban. Aztán megmutattam neki az útlevelemet is, a furamód selymesen kopasz fejű nők közben nevették, hogy milyen nehézkesen térdelek le és állok föl, hogy milyen kövér vagyok, hogy milyen ideges, vad, de folyton meg-megfegyelmezett fintorok és vasvillapillantások futnak át a képemen. Ezen az arcon, amelyet néha egy egész gyerektest nagyságúnak érzek, mely örökké új alakot öltve olyan mozgalmas, furcsa, változékony, mint valami trópusi korallzátony aljában leselkedő tengeri élőlény, hol szegfűpiros, hol batátavörös, hol ripők, hol ripacs, hol figyelő, hol merengő; kirajzolódik rajta a kétely határáig minden emberi indulat - s a kétely az indulatok emberi voltát illeti. Sok-sok kifejezés ráncolta össze szemem közt az orrom, és kacskaringózott át a szemöldökömön. Pedig okos lett volna fékeznem magam, és szerénységre törekednem, mert addig nem valami sok babért gyűjtöttem Afrikában.

- Hol a király? - kérdeztem. - Ugye, ez az úr nem a király? Azzal tudnék beszélni. A király tud angolul. Mit vacakolnak itt? Szólj már neki, hogy vezessenek egyenest őfelsége elé.

- Jaj, ne, urom - felelte Romilaju. - Ne mondom neki azt. Ő rendőrség.

- Ugyan ne bolondozz!

De a fickó csakugyan úgy faggatott, mint valami rendőr, és ha emlékeznek még nézeteltéréseimre az otthoni rendőrökkel (annak idején azok jöttek ki a 7-es út menti Kowinsky-féle csapszékbe, hogy megfékezzenek, és Lilynek kellett óvadékkal szabadlábra helyeztetnie), bizonyára el tudják képzelni, hogy a magamfajta türelmetlen, gazdag arisztokrata hogy viseli el a rendőri faggatózást. Pláne amerikai állampolgár lévén. Ilyen primitív fészekben. Felforrt az epém. Viszont sok minden nyomta szívem-lelkem, hát igyekeztem, hogy tőlem telhetőleg politikusán, óvatosan viselkedjem. Ezért tűrtem a kis nyikhaj faggatózását is. Fölöttébb zord volt, és hivatalos. Mikor jöttünk el Baventaiból? Meddig maradtunk az arneviknél, és mit csináltunk ott? Hegyeztem a jobbik fülem, nem hallok-e ciszternát, vizet vagy békát emlegetni, bár akkor tudtam már, hogy Romilajuban megbízhatok, ő kitart mellettem. Ilyen az élet: akikbe filmező expedíció tagjaként egy krokodillal tele trópusi tó partján botlik bele az ember, pont azokról derül ki, hogy határtalan bennük a jóság. De Romilaju az Arnevi folyó menti nagy aszályról mégiscsak mondhatott valamit, mert a pofa, aki kihallgatott bennünket, határozott hangon kijelentette, hogy a waririk egy szertartással hamarosan megszerzik a szükséges esőt.

- Wak-ta! - mondta, és tenyérrel lefelé játszatta egyszerre mind a tíz ujját, úgy mutatta, hogy szakad majd a zápor. Szkeptikus mosolyra húzódott a szám, de még jókor sikerült fegyelmeznem magam. Különben nagyon nyomasztott a kihallgatásnál, hogy az előző hét eseményei úgy beadtak nekem. Őrültül beadtak.

- Kérdezd meg - szólaltam meg -, mért vették el a fegyverünket, és mikor kapjuk vissza őket.

A válasz az volt, hogy a waririk idegennek nem engedik meg földjükön a fegyverviselést.

- Marha jó szabály - állapítottam meg. - Nem is olyan butaság. Okos fickók ezek. Bár én se néztem volna rá fegyverre, soha életemben! Egyébként szólj nekik, hogy vigyázzanak a távcsöves irányzékra! Nem hiszem, hogy ilyen pofák sokat értsenek ahhoz a finom jószághoz.

Kihallgatónknak egy egész sornyi, furcsán lereszelt foga villant elő. Mi ez? Nevetés? Aztán beszelni kezdett. Romilaju fordította. Mi az utazásom célja, és mért így utazom?

Megint ugyanaz a kérdés! Megint! Mint amit Tennyson kérdezett a falrepedésben nőtt virágról. A válaszhoz el kéne mondanom a világegyetem történetét. Pedig most se tudok többet, mint amikor Willatale előtt álltam. Mit mondjak ennek a pasasnak? Hogy megutáltam már létezni is? Nem épp a legjobb válasz az adott körülmények közt. Mondjam, hogy a világ, a világ egésze, a teljes világ az élet ellen fordult, életellenessé vált - tiporja, gyötri az életet, na -, de persze én is élek, és úgy látom, hogy ez valahogy nem megy tovább? Hogy valami bennem, az én grun-tu-molani-m, megmakacsolta magát, és nem tűr több megalkuvást? Nem, ezt se mondhatom.

Még ezt se: “Tudja, kedves vizsgálóbiztos uram, szörnyűséges lett minden, borzalmasan összegabalyodott, mert nem vagyunk egyebek, csak eszközei a világfolyamatoknak."

Ezt se: “Én már ilyen fickónak születtem, nem bírok megülni a fenekemen, mozognom muszáj."

Ezt se: “Meg akarok még tanulni valamit, mielőtt minden szétmállik bennem."

Láthatják maguk is: mind lehetetlen válasz. Elvetvén sorra őket, inkább hízelegni próbáltam a pasinak, azt mondtam, csodálatos dolgokat hallottam a waririkról. Részleteket nem tudtam hirtelenében kifundálni, hát örültem, hogy nem kérdezett tovább.

- Találkozhatunk a királlyal? Ismerem egy barátját, és alig várom, hogy megismerhessem őt - mondtam.

Kérdésem válasz nélkül maradt.

- Legalább hadd üzenjek neki. Barátjának, Itelónak a barátja vagyok.

Erre se jött felelet. A fáklyát tartó nők kuncogtak rajtam meg Romilajun.

Akkor átvezettek bennünket egy másik kunyhóba, és otthagytak. Őrt nem állítottak mellénk, de enni se kaptunk. Se hús, se tej, se gyümölcs, se tűz. Furcsa kis vendéglátás. Alkonyatkor fogtak el, úgy gondoltam, fél tizenegyre-tizenegyre járhat az idő. Ámbár ugyan mi köze az ilyen bársonyos éjszakának az órához? Értik, hogy gondolom? De a gyomrom korgott, a fegyveres pedig, aki a kunyhóba vezetett bennünket, elment, nem láttuk többet. Az egész falu aludt. Csak az a kis neszezés hallatszott, amit éjjel az élő világ kelt. Ott álltunk egy szöszmötös, vén, húgyszagú szénakupac mellett, mikor olyan kényes vagyok rá, hogy hol alszom, és vacsorázni is szeretnék. A gyomrom igazában tán nem is azt jelezte, hogy üres, csak a türelmetlenségemet. Nyelvem végigjárt a híd csonka testén, és máris döntöttem: kétszersült nem kell. Még a gondolatára is lázadoztam. Azt mondtam hát Romilajunak:

- Rakunk egy kis tüzet.

Neki nem nagyon tetszett az ötlet, de azt a sötétben is észrevette vagy megérezte, hogy kezdek dühbe gurulni, hát szeretett volna leszerelni, nehogy cirkuszt csapjak. Én viszont rámordultam:

- Szedj egy kis rőzsét, mondom, ne gatyázz!

Remegve kiment hát, hogy száraz gallyat s tőzeget kerítsen. Nyilván azt hitte, hogy bosszúból a megaláztatásért porig égetem az egész városkát. Durván, marékszám téptem ki a zsúpból a szalmát. Aztán kinyitottam egy doboz porított tyúkleves-konzervet, s egy kis vizet meg egy kupica konyakot kevertem hozzá, hogy jobban aludjak majd. Az egész az alumínium lábosba került, Romilaju pedig rakott egy kis tüzet az ajtó elé. A kunyhó bűzei miatt nem akaródzott beljebb merészkednünk. Mindenféle vicik-vacak raktára lehetett: egy csomó kopott gyékény, lyukas kosár, öreg szarv és csont, kés, háló, kötél meg más ilyesmi hevert a földjén. Langyosan ittuk meg a levest, mert úgy látszott már, sose forr föl azon a hitvány kis tűzön. Engedelmesen csúszott le a lével a galuska is. Ezután Romilaju térden hátraereszkedett a lába szárára és rákezdett a szokott imádságokra. És nagyon megesett rajta közben a szívem, mert sehogy se látszott jónak, hogy ott kelljen álomra hajtanunk a fejünket. Ő összetett kezén az egymáshoz szorított ujjak hegyét befogta az álla alá, ásított egyet, aztán heges arcú, hivő feje előrekonyult. Láttam, milyen gondterhelt, hát azt mondtam neki:

- Ma éjszaka különösen nagy érdemet szerzel a jóságoddal, Romilaju. - Ezzel önmagamat nyugtattam inkább.

De egyszerre csak - ,,Hohó!" - egész jobb oldalam megmered, mintha guta ütött volna, de meg a szám is eltátom hozzá. Mint akinek a félelem furcsa mérge alattomban az orrába folyt, úgy kezdek köhögni, fuldokolni. Mert ahogy egy nagyobb szikra fölszáll a tűzről, az az érzésem, hogy a másik oldalamon nagy, meztelen fekete testet látok a kunyhó belsejében a fal mellett heverni.

- Romilaju! Abbahagyja az imádkozást.

- Valaki van a kunyhóban!

- Nem - feleli -, itt senki. Csak én . . . te.

- Mondom, hogy van itt valaki. Alszik. Talán az ő háza ez. Megmondhatták volna, hogy egy kunyhóba szállásolnak valakivel.

Komoly impulzusok furcsamód gyakran az orromon keresztül érnek. Mint mikor novokain-injekciót kap az ember, és ott érzi annak a régiónak hártyái, csontocskái közt.

- Várj, megkeresem a gyújtóm - mondom. Hüvelykujjammal nagyot pördítek az osztrák öngyújtó csöpp kerekén. Fölvillan, és ahogy viszem befelé a kunyhóba, magam fölött tartva, hogy levilágítson mindenüvé, emberi testet pillantok meg. Attól félek, szétmegy az orrom, úgy facsarja a rémület. Úgy megül, hogy arcom, torkom, vállam dagadni, remegni kezd, lábam összegabalyodik alattam, egész elerőtlenedek.

- Alszik? - kérdem.

- Nem. Halott - feleli Romilaju.

Tudom jól magam is, jobban, mint szeretném. -Egy hullával raknak össze bennünket! Mire jó ez? Mit akarhatnak vele?

- Jaj ! Urom, urom !

Romilaju felé tárom a karom, lelket kell öntenem bele, hát rászólok:

- Ugyan, szedd már össze magad!

De érzem, hogy nekem is gyűrődik-hullámzik a hasamban valami, egyre gyengébb, bágyadtabb vagyok. Nem mintha sose láttam volna hullát. Nekem aztán kijutott belőle, bőven. De azért jó néhány pillanatba telik, míg sikerül leráznom magamról a bénító irtózatot, és közben (összevont szemöldökkel) töröm a fejem, hogy mit jelentsen ez. Mért kell nekem az utóbbi időben folyton hullákkal találkoznom - előbb az öreg hölgyével a konyhám kőpadlóján, aztán alig pár hónap múlva ezzel a poros szénán heverő pasaséval itt? Arca a nádnak dűl, a gyékénynek, amelyből az öreg ház épült. Mondom Romilajunak, fordítsa hanyatt. Nem mozdul. Nem képes engedelmeskedni, hát odaadom neki a közben átforrósodott öngyújtót, és csinálom magam. Már nem fiatal, de erős, magas férfi. Olyan az arca, mint akinek rossz szag bántja az orrát, fordulna is félre, de ha egyszer mást nem tehet a nyomorult, hát - szagol. Lehet, hogy így is történt valahogy, ezt már sose tudjuk meg. De az arca komoly, olyan ránc ül a homlokán, mely mintha árvíz magasságát vagy árapályét jelezné: ihol ni, eddig ért föl az élet árja, aztán leapadt, végleg. A halál okát nem látni a testen.

- Nemrég fejezhette be - szólalok meg -, mert szegény flótás meg se merevedett még. Nézd csak, Romilaju! Nem látsz rajta valamit?

Romilaju semmit se lát, hisz meztelen holttest, nincs mit leolvasni róla. Próbálom elhatározni magam, mit csináljak, de sértődöttségemben, dühömben semmire se jutok.

- Ezt szándékosan rendezték így, Romilaju - állapítom meg. - Ezért várattak bennünket ennyit, és ezen röhögtek úgy azok a fáklyás némberek. Mert azalatt készült itt ez a cirkusz. Ha az a kis görcsös botú szélhámos nyugodt pofával a csapdába tudott sétáltatni bennünket, akkor a többitől is csak ilyesmi telik ki. Hát, öregem, ezek aztán igazan a sötétség fiai, jól megmondtad. Ez úgy látszik, valami roppant mulatságos, jó viccnek számít náluk. Hogy reggel arra ébredjünk: hullával háltunk az éjszaka. De ide figyelj, Romilaju, most elmész és megmondod nekik, hogy hullaházban nem alszom! Ébredtem én épp eleget hullák szomszédságában, de nem itt, hanem a harctéren!

- Én mondjak kinek? - kérdezi ártatlanul Romilaju.

De ettől aztán nyakába szakad az áldás.

- Eredj! - harsogok. - Azt parancsoltam! Mars, rázz föl valakit! Azt a keserves mindenségit! Micsoda pimaszság!

- Miszta Henderson, urom, én mit csinál? - siránkozik Romilaju.

- Azt csinálod, amit parancsolok! - üvöltöm, csak úgy fröcsköl belőlem az undor a halottól, meg a düh, a holtfáradt emberé, akinek még a hídja is eltört.

Így aztán Romilaju kénytelen-kelletlen kimegy, valahol nyilván leül egy kőre, ott imádkozik vagy sír, hogy minek is jött velem, hogy bár soha meg ne kísértette volna az a dzsip, és nyilván mélységesen bánja, hogy nem ment vissza maga Baventaiba a békarobbantás után. Sokkal félénkebb ő annál, hogysem panaszommal bárkit is fel merjen ébreszteni. És talán közben neki is ugyanaz jut eszébe, mint nekem, hogy hátha gyilkossággal akarnak vádolni bennünket. Az ajtóhoz rohanok, kihajolok a most már rossz szagúnak ható sűrű sötétségbe, és amilyen hangosan csak merek, elfúló hangon szólok utána:

- Gyere vissza, Romilaju! Hol vagy? Mást gondoltam. Na, gyere már vissza, öregem!

Mert rádöbbenek, hogy a világért se szabad most elkergetnem magamtól, hisz lehet, hogy reggel az életünkért harcolunk. Ahogy visszakullog, lekuksolunk a halott mellé, gondolkozni; és most már nem is annyira irtózat, inkább szomorúság gyötör megint. Bánatomban, érzem, eltátom a szám, egy ideig csak nézzük mind a ketten a holttestet, némán szenvedünk, s a halott némasága pedig valami ilyesfélét mond nekem: “Na, látod, jó ember, ez a te léted, amit olyan szörnyűnek érzel." S én ugyanolyan némán válaszolom: “Jaj, hallgass, halott, az isten szerelmére!"

Egy dolog máris szilárd meggyőződésem: a hulla ottléte kihívás, erre válaszolni kell. Azt mondom hát Romilajunak:

- Ezek nem fognak kibabrálni velem! Megmagyarázom, szerintem mit kéne csinálnunk.

- Nem, urom - tiltakozik élénken.

- Ezt én már eldöntöttem!

- Ne, ne, alszik kint inkább mi.

- Soha - jelentem ki. - Az gyöngeség jele volna, ők a nyakunkba varrták ezt az embert, nekünk meg az a dolgunk, hogy egyenest visszapasszoljuk nekik.

Romilaju megint nyögdécselni kezd.

- Jaj, jajj, mit csinál mi, urom?

- Azt, amit mondok. Most ide figyelj! Értsd már meg, átlátok a szitán! És ha megpróbálják ránk kenni a halálát? Azt akarod, hogy elítéljenek?

Megint megpöccentem hüvelykujjammal az öngyújtót. Ahogy föltartom a tüzet, a narancsszínű lángocska fényénél Romilajuval egymásra nézünk, Ő a halottól irtózik, engem a pimaszság, a pofon hoz ki a sodromból. Mindenképp erőt kell vennem magamon, olyan dühös vagyok. De határoztam: a holttestet kivisszük a kunyhóból.

- Hát akkor indulás vele, kifelé! - mondom. De Romilaju megköti magát.

- Ne, ne. Kimenjünk mi. Vetek ágy neked földön.

- Vetsz a fenét. Kiviszem innét, és odarakom pontosan a palota elé. Bár nem hiszem, hogy Itelo barátja, a király, benne legyen ilyen sötét összeesküvésben a vendég ellen.

Romilaju megint nagyokat nyög.

- Jaj, ne, ne, ne! Elfognok.

- Hát hogy pont a palota elé vigyük, az talán csakugyan túl veszélyes - engedek én is valamicskét. - Máshová visszük. De az képtelenség, hogy semmit se csináljak.

- Mért te kell csinál?

- Mert. Csak. Muszáj. Ez nálam alkati kérdés. Én ilyesmit nem vagyok képes lenyelni. Velem ilyet ne műveljen senki! - tüzeskedem. Dühös vagyok, nem lehet beszélni velem. Romilaju tenyerét, mely árnyékával olyan, mint a tengeri rák, az arcára szorítja.

- Jaj, lesz nagy boj.

Nekem valósággal az agyamra megy ez a hullás provokáció, őrjít a látvány. Már megint forró az öngyújtó, hát elfújom, és azt mondom Romilajunak:

- Ez a hulla pedig megy kifelé innét, mégpedig azonnal.

Fönt az ég, kék erdő - csönd, nyugalom! Micsoda kárpit! Maga a hold sárga, igazi afrikai hold, békés, kék erdejében, és nemcsak egyszerűen gyönyörű, de szomjasan, sóváran erőlködik, hogy még gyönyörűbb legyen. És szépségére új ötleteket villant vissza a hegyek fehér üstöké. Most mintha megint oroszlánt hallanék, de pincéből csak, tompán. Ellopózom a szunnyadó ajtók mellett, s a háztól vagy száz lépésre vége az utcának; egy vízmosásba látok. “Helyes - gondolom -, ide dugjuk. Akkor próbálják majd ránk kenni a halálát!" A vízmosás túlsó végében pásztortűz ég, különben sehol senki. Patkány meg más, dögevő állat persze arra is jár, mint mindenfelé, de azzal nem próbálkozhatok, hogy még el is temessem szegényt. Nem az én dolgom, hogy törjem a fejem, mi lesz vele itt, a patakmederben.

Nagy nehézség a holdfény is, de sokkal nagyobb veszélyt jelentenek a kutyák. Az egyik fölveszi a szagom, ahogy megyek vissza a kunyhóba. De amint megállok, elkotródik. Viszont a hullára a kutya sajátosan reagál. Ezt a témát végig kellene gondolni egyszer. Darwin kimutatta, hogy a kutya tud gondolkodni. Az övé nézte, hogy repül egy napernyő keresztül egy gyepágy fölött, s ezen elgondolkozott. De az ilyen afrikai falusi kutya inkább a hiénára üt. Angol kutyával beszélhet az ember, különösen a család kedvencével, de mit csinálok, ha nekem rohannak ezek a félvad dögök, mikor épp nagyban cipelem a vízmosásba a hullát? Hogy bánok el velük? Eszembe jut dr. Wilfred Grenfell, mikor eszkimókutya-fogatával úszó jégtáblán rekedt, és le kellett vágnia néhány állatot, hogy a bundájukba burkolózzék, úgy mentse az életét. A keménnyé fagyott lábakból, praclikból még valami árbocfélét is eszkábált. Az, persze, nem sokat ért. De most jut eszembe, mi lesz, ha a halott kutyája is előkerül?

Még inkább megtörténhet, hogy figyelnek bennünket. Ha nem véletlenül szállásoltak be a hulla mellé, akkor meglehet, hogy az egész törzs benne van a tréfában; talán most is lesnek épp, öklüket a szájukba tömik, és majd kipukkad a röhögés belőlük. Miközben Romilaju sír, sóhajtozik, én meg szétrobbanok itt a fölháborodástól.

Leülök a kunyhóm ajtajába, várom a vonuló, kékesfehér felhőt, hogy elfátyolozza egy kissé a csonka holdat, és várok, hogy a falubeliek, ha alusznak, még mélyebb álomba merüljenek.

Végül, nem mintha megérett volna rá az idő, nem, egyszerűen azért csak, mert nincs türelmem tovább várni, fölkelek, és egy takarót hátamra vetve, megkötöm a csücskét az állam alatt, hogy össze ne piszkolódjak. Mert úgy gondolom, hogy hátamra veszem a hullát, hátha szaladni kell vele. Romilaju úgyse bír sokat a teherből. Először is elhúzom a testet a faltól. Aztán megfogom a csuklójánál, és lehajolva, egy hirtelen rántással a hátamra vetem. Félek, hogy a karja hátulról nyomni fogja a nyakam. Könnyes a dühtől, az undortól a szemem. Küszködve szorítom vissza azt a komisz érzést a mellembe. És ha kiderül, hogy Lázárt hordok a hátamon? Én hiszek Lázárban. Hiszek a föltámadásban. Hiszem, hogy, legalábbis egyesek számára, van föltámadás. És még sosem élt bennem erősebben ez a hit, mint most, ahogy itt görnyedezek pocakosan, előremeredő állal, az irtózat és a kétségbeesés könnyével a szememben.

De a hátam utasa nem Lázár. Kihűlt végleg, és csak hideg bőrt ér a kezem is. Álla épp a vállamra került. Mint aki az életét menti, oly eltökélten feszítem meg a pofám, és összeharapom a fogam, hogy visszaparancsoljam a gyomrom, mert úgy érzem, emelkedik fölfelé. Attól félek, ha csakugyan kitervelten varrták nyakamba a halottat, és most az egész falu engem les ébren, még félútnyira se érek a vízmosáshoz, máris kitör mind, s üvöltözni kezd: “Halottrabló! Vámpír! Add vissza a halottunkat!" Aztán fejbe vernek, és kinyírnak mint szentségtörőt. így végzem én - én, Henderson, pedig mennyit, milyen komolyan és őszintén igyekeztem!

- Hallod-e, te nyavalyás - szólok rá Romilajura, mert félrehúzódik az árnyékba. - Fogd meg a pasi lábát, segíts cipelni! Ha látunk valakit, egyszerűen elengeded, és usgyi! Akkor majd futok vele én egyedül tovább.

Engedelmeskedik, s nekem, mintha nagy keservesen idegen bőrbe sikerült volna bújnom, egyszerre villanó fényekkel, vaskos zörejekkel telik meg szemem-fülem, ahogy az utcára lépek. És megszólal bennem egy hang, azt mondja: “Na, mi az? Annyira szereted a halált? Hát tessék, most aztán belekóstolhatsz!"

“Szereti a fene - válaszolom rá. - Ki mondta, hogy szereti? Nagy tévedés!"

Kutyát hallok morogni a közvetlen közelemben, de neki jobban kell félnie éntőlem, mint fordítva. Mert esküszöm, ha zajt csap, én a hullát földhöz vágom, és azt a csahos dögöt a puszta kezemmel tépem szét, de darabokra. Ahogy szőrét borzolva feltűnik, meglátom a holdvilágnál, és csak egy nagyot hördülök, máris rémülten kushad az állat. Vonít egyet, azzal elpárolog. Oly természetellenesen vonít, hogy könnyen fölébreszthetne valakit vele, de az egész falu alszik tovább. A kunyhók tátott szájú szénaboglyákként ásítanak. Pedig akármilyen egyszerű boglyának hatnak is kívülről, gondosan megépítették mindet, s egész alvó családok feküsznek szuszogva bennük. A levegő most még inkább olyan, mint a kék erdő, a hold szelíd, sárga folyókákat bocsát ki magából. Ahogy rohanok, a hegyek óriásként magasodnak fölénk, a hulla zötyög, hátul Romilaju félre tartott képpel fáról, oldalog, de azért engedelmesen cipeli a holttest lábát. A vízmosás közel van, de lábam a test terhétől a puha talajba süpped, és bakancsom szárán befolyik a homok. Olyan a bakancsom, amilyet a brit gyalogság viselt Észak-Afrikában, egy vászoncsíkból szerkesztettem új pertlit hozzá, de nem valami jól tart. Küszködök fölfelé azon a kis lejtőn, ami fölvisz a vízmosás peremére, és rászólok Romilajura:

- Te, nem tudsz egy kicsivel többet emelni rajta?

De ahelyett, hogy emelné, meglöki, én megbotlom, és elvágódok a hulla alatt. Nagyot esek, egész belekenődöm a mocskos földbe. Könnybe lábad a szemem, mint egy-egy rőf, olyanra nyúlik a csillagok képe benne.

Ekkor megszólal Romilaju, rekedten:

- Ők jön, ők jön!

Fölkászálódom, kiszabadítom magam alóla, és belököm a hullát a vízmosásba. A szívem mélyén bocsánatot kérek a halottól - így valahogy: “Jaj, ne haragudj, idegen. Mi, ahogy találkoztunk, úgy válunk el. Én sose bántottalak. Eredj hát utadra, és ne vedd tőlem zokon, hogy így adok túl rajtad." Azzal behunyom a szemem, taszítok egyet rajta, és a puffanásból úgy hallom, hanyatt esik.

Aztán úgy, térden fordulok hátra, hogy megnéznem, ki jön. Fáklyák a kunyhónk körül, úgy látszik, vagy bennünket keres valaki, vagy a hullát. Beugorjunk tán mi is a vízmosásba? Akkor egyszeriben szökevény lesz belőlünk, de szerencsére erőm sincs efféle ugrándozáshoz. Tanácstalan vagyok, és nyilall a mandulám. Ott maradunk hát, helyben, míg észre nem vesznek a holdvilágnál, és egy puskás alak felénk nem szalad. De a viselkedése nem ellenséges, sőt, ha nem képzelődöm, egyenest tisztelettudó. Azt mondja Romilajunak, hogy a vizsgálóbiztos megint hívat bennünket, azzal át se néz a vízmosás peremén, szóba se kerül a hulla.

Visszamegyünk az udvarba, onnét azonnal visznek a vizsgálóbiztos elé. Keresem a két nőt, hát látom, ott alusznak valami állatbőrön, a férjük padja mellett, kétfelől. Akiket értünk küldött, behozzák a fáklyájukat.

Ha ezek most szentségtörést akarnak rám kenni, hát bizony bűnös vagyok: megzavarom a halottjuk nyugalmát. Bár egy és más szólna az én javamra is, még sincs szándékomban védekezni. Fél szemem majdnem behunyva várom hát, mit akar ez a vékonypénzű, párducprém mandzsettás pasas: a vizsgálóbiztos. Szólnak, hogy üljek le, hát leülök, kezemmel térdemre támaszkodva, előregörnyedek az alacsony zsámolyon, és figyelmesen előredugom az orrom.

A vizsgálóbiztos a hulláról nem szól egy árva szót se, viszont egy egész sor furcsa kérdést ad föl, például, hogy hány éves vagyok, általában hogy szolgál az egészségem, nős vagyok-e, vannak-e gyermekeim. Szegény Romilaju a rémülettől remegő hangon fordítja minden válaszomat, a vizsgálóbiztos meg nagyot bólint mindenre, és homlokát ráncolja, de jóindulattal, mintha tetszene neki, amit hall. Egész boldog vagyok, sőt, ha úgy tetszik, szinte hálás, hogy nem hozza szóba a halottat, önelégülten, sőt valósággal ujjongva gondolok rá, hogy kiálltam a próbát. A gyomrom ugyan fölfordult, s alaposan meggyötört, de bátorságom mégiscsak diadalt aratott.

Nem volnék szíves aláírni a nevem? Gondolom, azért, hogy összehasonlítsák az útlevélben lévő aláírással. Készségesen, fölszabadultan, könnyű kézzel írom oda, s magamban nevetek: “Haha! Ó, hahahahaha! Ez igen. Szóval nektek az aláírásom kell!" Hol vannak a hölgyek? Alusznak, szájuk elégedetten húzódik el vízszint, finom formájú fejük kerek, borotvált, sima. Hát a fáklyatartók? Magasra emelik a sziszegő lángot, s az bodros füstfelhőt áraszt.

- Hát szóval most már rendben talált mindent? Azt hiszem, csakugyan nem lehet semmi hiba. - Határozottan jókedvem támad, úgy érzem, végre csináltam valamit.

Most valami furcsát mond a vizsgálóbiztos. Hogy volnék-e szíves levetni az ingem. Ettől ódzkodom egy kicsit, tudni szeretném, mire kell. De Romilajunak fogalma sincs róla. Bosszant egy csöppet, halkan meg is kérdeni:

- Te, mit akarhat ezzel?

- Nem tudok.

- Hát kérdezd meg a pasast.

Romilaju teljesíti a parancsom, de válaszképp csak megismétlik a kérést.

- Kérdezd meg tőle - mondom -, hogy aztán hagynak-e bennünket békén tovább aludni!

Mintha értené, mit mondok, úgy bólint a vizsgálóbiztos, én meg már vetem is le a mosásra alaposan rászolgált atlétatrikómat. A biztos odajön, s egész közelről vizsgálgat; hülyén érzem magam. Már kezdek kíváncsi lenni, nem kell-e a waririknál is birkóznom, mint annak idején Itelóval; hátha valami birkózó-fertályába kerültem Afrikának, s itt mindenfelé így megy a bemutatkozás. De kiderül, hogy nem erről van szó.

- Te, Romilaju - mondom -, meglehet, hogy ezek el akarnak bennünket adni rabszolgának. Úgy hírlik, Szaúd-Arábiában még mindig tart a rabszolgaság. Szent Isten! Micsoda rabszolga lenne belőlem! Hahaha! - Ahogy látják, azért változatlanul mókás a kedvem. - Vagy gödörbe dobnak, betemetnek szénnel, és úgy sütnek meg? A pigmeusok így tálalják az elefántot. Előbb egy hétig tart a sütögetés.

Amíg én viccelődöm, a biztos tovább vizsgál. Rámutatok a Coney Islandben sok-sok éve rám tetovált Frances névre, és magyarázom, hogy az az első feleségem volt. Nem túlságosan érdekli.

Visszabújok izzadt trikómba, és azt mondom Romilajunak:

- Kérdezd meg, fogad-e bennünket a király.

Ezúttal a biztos már hajlandó válaszolni. A király, fordítja Romilaju, holnapra vár, és anyanyelvemen fog beszélni velem.

- Pompás - mondom. - Lesz egy-két kérdésem hozzá. Holnap, ismétli Romilaju, Dáfu király látni kíván. Igen, igen. Még reggel, mielőtt hozzáfognak az egész napos szertartáshoz, hogy véget vessenek az aszálynak.

- Ugyan? Hát akkor gyorsan aludjunk még egy kicsit. Ezzel aztán végre mehettünk lefeküdni, valami sok már úgyse maradt az éjszakából. Nagyon hamar kukorékolni kezdtek a kakasok, erre fölébredtem, és előbb a habos, vörös felhőkre lettem figyelmes, meg a közelgő napfelkelte hatalmas folyómedrére. Aztán fölültem, mert eszembe jutott, hogy a király kora reggel látni akar bennünket. Pont az ajtó mellett, a falnak vetett háttal, ugyanúgy ült, mint én, a halott. Valaki visszahozta a vízmosásból.