Így lettem én az esőkirály. Rá is szolgáltam bizonyára, mert mindig olyasmibe ütöm az orrom, amihez egy :frászt van közöm. De itt képtelenség volt ellenállni, ilyen sodrásban nincs vita; küzdeni kell. És hogy mire vitt? Mi lett a szereplés eredménye? A palota földszintjén mocskosan, meztelenül, összetörve, összezúzva feküdtem egy kis szobácskában. Az eső még mindig zuhogott, elárasztotta a várost, lidércnyomásosan, barátságtalanul vastag sugárban csurgott a tetőről. Én; vacogva húztam mindenféle bőrt magamra, kerekre tágult szemmel meredtem magam elé, és állig ismeretlen vadak bundájába bugyolálva egyre azt hajtogattam :

- Jaj, Romilaju, ne haragudj, Honnét tudtam volna, mibe keveredek?

Felső ajkam földagadt, orrom elferdült, az-ostorcsapások helye fájt, és éreztem, hogy nagy, fekete monokli veszi körül a szemem.

- Jaj, nagyon rosszul áll a szénám; Elvesztettem a fogadást, és most már végleg a fiú kényétől-kedvétől függök.

De Romilaju, akárcsak előzőleg, aznap is a hónom alá nyúlt. Igyekezett némi lelket verni belém, kétlette; hogy olyan szörnyűségekre kelljen számítanom, és korainak ítélte, hogy csapdába esett fogolynak érezzem magam. Értelmesen viselkedett, na. Aztán rám szólt:

- Alud, urom! Gondolkoz holnap!

Én meg azt feleltem:

- Te, Romilaju, én napról napra újabb tulajdonságokat fedezek föl benned. Igazad van, várnom kell még. Méltóságom, az van már, de halvány fogalmam sincs róla, mit jelent.

Aztán ő is feküdni készült, térdre ereszkedve hátrakuksolt a sarkára, összekulcsolta a kezét, az izmok mindjárt játékba kezdtek a bőre alatt, s végül imádságos sóhaj szállt föl a melléből. Megvallom, egy kis vigaszt én is merítettem ebből a látványból.

- Imádkozz csak, imádkozz - mondtam neki. - Jaj, imádkozz, pajtás, de most aztán úgy imádkozz, ahogy csak tudsz! Imádkozz ki bennünket ebből a slamasztikából!

Mikor elkészült, szokása szerint magára csavarta a pokrócát, mellig húzta a térdét, és tenyerét az arca alá csúsztatta. De mielőtt álomra hunyta volna szemét, megkérdezett még.

- Miert csinalta, urom?

- Ó, Romilaju - feleltem -, ha én ezt neked meg tudnám magyarázni, most nem volnék itt. Hát mért kellett azokat az istentelen békákat olyan hebehurgyán a levegőbe röpítenem? Tudom is én, hogy honnét bújt ez a döbbenetes nyugtalanság belém. Márpedig amilyen extra az ügy, olyan extra lesz rá a magyarázat is. Hiába töröm a fejem, nem segít, itt csak isteni sugallatra számíthatok. - És elgondolkodván helyzetünk gyászos voltán, meg mindennemű isteni sugallat abszolút hiányán, tovább sóhajtoztam, nyögtem.

Romilaju nem emésztette magát sokáig azzal, hogy miért nem vagyok képes épkézláb választ adni neki, ehelyett inkább elaludt, és míg odakint szakadt az eső, s egy vagy több oroszlán bömbölt a palota alatt, egykettőre elnyomott engem is az álom. Test, lélek elpihent. Valóságos kábulatban. Tíznapos szakáll meredezett a képemen. Álmok, víziók leptek, de most nem fontos azokat mesélgetnem, inkább az a fontos, hogy kegyes volt hozzám a természet, és sajgó tagokkal, feltört lábbal, összevert pofával legalább tizenkét órát aludtam moccanás nélkül.

Mikor fölébredtem, kéklett az ég, meleg volt. Romilaju már fölkelt, és kiment valahová. Két nőt, két amazont találtam magam mellett a kis szobában. Megmosdottam, megborotválkoztam, elvégeztem a dolgom is a - gondolom - arra a célra a sarokba készített edénybe. Akkor aztán a nők, mert közben kiparancsoltam őket, behoztak néhány ruhadarabot, s Romilaju közölte, hogy az a Szungo, az .esőkirály hivatalos öltözéke. Biztatott, hogy vegyem mindjárt föl, mert baj lesz belőle,

ha visszautasítom. Hiszen most én vagyok a Szungo. Hát végigmustráltam a holmit. Minden zöld volt, zöld selyem, és ugyanolyan szabású, mint Dáfu királyé - már úgy értem, a bugyogó szabása volt ugyanolyan.

- Ez Szungónak - mondta Romilaju. - Most ön Szungo.

- Hű, te, ez a nyavalyás nadrág átlátszik - méltatlankodtam -, de azért okosabb lesz, ha belebújok. - Rajtam volt már a korábban említett, mocskos kisgatya, arra húztam rá a zöld nadrágot. Bár nagyot aludtam, nem mondhattam túl fittnek magam. A lázam se szűnt. Azt hiszem, ez már törvény, hogy a fehér ember beteg legyen Afrikában. Sir Richard Burton teste olyan acélos volt, amilyen csak emberi test lehet, mégis kutyául elővette őt a láz. Speke még nyavalyásabb lett. Mungo Park is hideglelősen tengett-lengett. Dr. Livingstone egyfolytában csak betegeskedett. Na lám! Hát hogy a fenébe volnék egyedül én kivétel? Az egyik amazonnak, Tambának, csúf pofaszakáll nőtt kétfelől az állán, ez a nő mögém került, levette a sisakom, és valami primitív faszerszámmal megfésült. Úgy látszik, azt a két nőt rendelték szolgálatomra.

- Joxi? Joxi? - kérdezte Tamba.

- Mit akar? Mi az a joxi? Reggeli? Nincs étvágyam. Olyan ideges vagyok, hogy egy falat se megy le a torkomon. - Inkább egy kis whiskyt ittam az egyik kulacsból, csak hogy az emésztőcsatornám átjárható maradjon; egyébként úgy gondoltam, az a láznak sem árt.

- Ők mutat neked joxi - tolmácsolt Romilaju.

Tamba hasmánt elnyúlt a földön, a másik nő pedig, annak Bebu volt a neve, ráállt a hátára, talpával dögönyözte, gyúrta, úgy rittyentette helyre a csigolyáit. Miután azzal a csúf lábával alaposan megdolgozta - és Tamba arckifejezéséből ítélve valóságos gyönyört keltett ez a művelet -, helyet cseréltek. Végül próbálták nekem is mutogatni, milyen jót tett, hogy rendbe hozta őket. Egyszerre döngették a mellüket.

- Mondd meg nekik, hogy köszönöm a kedvességüket - feleltem rá. - A kúra nyilván csodálatos, de ma inkább nem veszem igénybe.

Ezután Tamba és Bebu lefeküdt a földre, és mind a kettő szertartásosan üdvözölt. Megfogta a lábam, s a fejére rakta, mint annak idején Itelo, mikor fölényemet elismerte. Csak a két nő még az ajkát is megnedvesítette hozzá, hogy ráragadjon a por. Mikor ez megvolt, jött Tatu, a tábornoknő, hogy átkísérjen Dáfu királyhoz, és katonasapkájában ő is ugyanúgy megalázkodott előttem. A két nő fatálon behozott még nekem egy ananászt, abból nagy ímmel-ámmal legyűrtem egy szeletet.

Aztán mentem föl Tatuval az emeletre, a tábornoknő aznap engem engedett előre. Mindenütt mosoly, kiáltás, áldás, taps és ének fogadott; az öregebbje különösen nagy komolysággal szólt hozzám. A zöld mezhez még nem szoktam hozzá, nagyon bőnek, lengének éreztem a lábam körül. A felső folyosóról kitekintettem a hegyvidékre. Kivételesen tiszta volt a levegő, a hegyek ölelkezve simultak egymás mögé, barnán, puhán, mint a zebu bőre. Aznap a zöld is prémszerűen selymesnek hatott. Tisztán kirajzolódott minden kis zöld levél a fákon, s odalent frissen piroslott a virág a fehér kőtálakban. Láttam elmenni alattunk a Bunam kurta fogú asszonyait, finom vonású, nagy, borotvált fejük felém fordult. Nyilván megmosolyogtak, hogy a Szungo lenge, buggyos, zöld nadrágját trópusi sisakkal és gumitalpú, sivatagjáró bakanccsal kombinálom.

Bent áthaladtunk az előszobákon, aztán beléptünk a király lakosztályába. Nagy, rojtos pamlagján senkit se láttunk, de az asszonyok szerteszét hevertek párnájukon, gyékényükön, ott pletykáztak, fésülködtek, vágták a kezük-lábuk körmét. Fölöttébb nyájas, beszédes légkörben. A legtöbb asszony feküdt, de rém furcsa helyzetben tudtak pihenni: ahogy mi a karunkat szoktuk, úgy fonták össze a lábukat. Elképesztő látvány. Nem tudtam levenni róluk a szemem. Tropikus illat ülte meg a szobát, mint néhol a botanikus kertet, vagy olyan helyet, ahol faszén füstje mézzel keveredik, vagy ahol pohánka fő. Egy se nézett rám, úgy tettek, mintha ott se volnék. Ezt olyan képtelenségnek éreztem, mintha valaki nem akarná meglátni a Titanicot. Mikor mellesleg én volnék épp a helyi szenzáció: a fehér Szungo, aki elbírta Mummát. De úgy láttam, illetlenség a lakosztályukba lépnem, ezért kénytelenek átnézni rajtam.

Alacsony ajtón léptünk ki onnét, s a király intim dolgozószobájában találtam magam. Alacsony, támlátlan széken, széles keretre feszített vörös bőrnégyszögön ült. Ugyanolyan széket hoztak elő nekem is, aztán Tatu visszahúzódott, leült a homályba, a fal mellé. Megint szemtől szembe kerültem a királlyal. De most nem volt emberfogas kalap, nem voltak koponyák. A testhezálló nadrágot meg a hímzett papucsot viselte. Mellette a padlón egy egész halom könyv hevert; épp olvasott, mikor beléptem, szamárfület csinált a lap sarkára, többször le is nyomtatta az ujja göbével, aztán odarakta a kötetet a rakás tetejébe. Miféle olvasmány érdekelhet ilyen elmét? Egyáltalán miféle elme ez? Nem tudtam a nyitjára jönni.

- Hűha - szólalt meg -, de pompásan fest így borotváltan, kipihenten!

- Valóságos madárijesztőnek érzem magam, annak bizony, királyom. De tudomásul vettem: megkívánják tőlem, hogy viseljem ezt a maskarát; én pedig állom a fogadást. Csak annyit mondhatok, hogy a fölmentést azért hálásan megköszönném.

- Értem - felelte. - Szívesen meg is adnám, de ez az öltözet a szungóság kelléke. Sisak nélkül, persze.

- Az kell napszúrás ellen - mondtam. - Egyébként is mindig hordok valamit a fejemen. A háború alatt Olaszországban még aludni is sisakostul aludtam. Pedig az fémsisak volt.

- De szobában igazán fölösleges a fejfedő - jegyezte meg. Nem akartam elérteni a célzást. Csak üldögéltem fehér parafa sisakomban az orra előtt.

A királyt feketénél feketébb bőrszíne miatt, persze, mesebelinek, furcsának láttam. Olyan fekete volt, mint a - mint a gazdagság, a vagyon. Ellenben ajka piroslott, a haj meg külön életet élt a fején (mert az nem szó rá, hogy nőtt). Akár Horkónak, neki is vörösbe játszott időnként a szeme. És teste a támlátlan zsámolyon ülve éppoly tökéletesen pihent, mint a pamlagon vagy a függőágyban.

- Királyom - szólaltam meg.

Már abból, ahogy rákezdtem, megértett mindent, és így válaszolt :

- Mr. Henderson, minden kérdésre joggal várhat tőlem őszinte választ. Látja, a Bunam biztos volt benne, hogy ön elbírja a mi Mummánkat. Én pedig az ön testalkata láttán igazat adtam neki.

- Jó - mondtam rá -, oké, szóval elég erős vagyok. De hogy történt az egész? Annyit látok, hogy maga biztosra ment. Fogadott rá.

- Az csak a játékszenvedélyemet bizonyítja, nem mást - felelte. - Én éppoly kevéssé tudtam, mint ön, hogy mi lesz.

- Mindig ugyanaz történik?

- Távolról sem mindig. Nagyon is ritkán.

Olyan ravasz képet vágtam, amilyet csak tudtam, fölszalajtottam szemöldököm a homlokomra, hadd lássa, hogy a témát még korántsem merítette ki kedvemre. Közben próbáltam eligazodni rajta. Ez az ember nem henceg, nem nagyképű. Meggondolja, mit feleljen, de nem vág gondolkodó pofát hozzá. És mikor önmagáról mesél, minden adata összevág azzal, amit Itelótól tudok. Tizenhárom éves korában küldték Lamu városába, onnét került Malindiba.

- Nemzedékeken keresztül - mesélte - minden király elődömnek meg kellett ismernie a világot, ugyanilyen idős korukban iskolába küldték őket. Az ember tehát fölbukkan a semmiből, iskolába jár, aztán mehet vissza. Minden nemzedékből egy fiút Lamuba küldenek. Egy nagybácsi vele megy, és ott megvárja.

- Magát Horko bátyja kísérte?

- Igen, Horko. Ő volt az összekötő kapocs. Kilenc évig várt rám Lamuban. Én közben odábbálltam Itelóval. Nem érdekelt az a déli világ. Feslett fiatalemberek jártak abba az iskolába. Szénnel húzták ki a szemüket. Rúzsozták magukat. Pletykáltak, locsogtak. Én többre vágytam.

- Persze, maga komoly ember - helyeseltem. - Világos. Első blikkre annak ítéltem.

- Malindi után jött Zanzibar. Ott beálltunk Itelóval matróznak, úgy hajóztunk tovább. Egyszer Indiába és Jávába. Aztán föl, a Vörös-tengeren . . . Szuezig. Öt év egy szíriai felekezeti iskolában. Nagyon finom volt a bánásmód. De az én szememben inkább a tudományos képzés ért sokat. Mert orvosnak készültem, és meg is szerzem a doktorátust, ha meg nem hal apám.

- Ez aztán meglepetés - állapítottam meg. Nem könnyű összeegyeztetnem a tegnap tapasztaltakkal. A koponyákkal, azzal a pasival, mármint a Bunammal, az amazonokkal meg az egésszel.

- Tudom én is, milyen furcsa. Viszont nem az én dolgom, kedves Henderson . . . kedves Henderson-Szungo . . . hogy föloldjak minden ellentmondást a világban.

- De arra csak érzett kísértést, hogy ne jöjjön vissza? - kérdeztem tőle.

Egész közel ültünk egymáshoz, és ahogy jeleztem, mesebelinek, furcsának hatott rám a feketesége. Mint minden embert, akiben fokozott az élet, őt is mintha egy másik, extra árnyék kísérte volna - esküszöm. Valami párálló közeg, valamiféle töltés. Megfigyeltem Lilynél is néha, különösen azon a záporverte napon tűnt fel, Danburyben, mikor elirányított a csudába, ahhoz a vízzel elárasztott kőbányához, aztán az ágyból telefonált az anyjának. Akkor lehetett jól észrevenni rajta. Egyszerre derűs és borús, párás, kékes, remegő, és úgy ragyog, mint a víztiszta ékkő. Hasonlít ahhoz a másikhoz, amit Willatalén éreztem, mikor a hasát csókoltam. Csak ennél a Dáfu királynál kifejezettebb volt, mint bárkinél, akivel addig összehozott az élet.

A kérdésemre így válaszolt:

- Mindenesetre szerettem volna, ha tovább él apám. Ahogy kivettem, nyilván fölakasztották az öreget.

Azt hiszem, lerítt rólam a lelkifurdalás, hogy eszébe juttatom az apját, mert megnyugtatóan nevetett, és mindjárt meg is szólalt:

- Sose eméssze magát, Mr. Henderson . . . illetve most már Szungónak kell szólítanom, hiszen ön a Szungo. Ne eméssze magát, mondom. Nem kerülhetjük ki ezt a témát. Nem kell, hogy fájó seb szakadjon föl tőle. Neki elérkezett az ideje, meghalt, én pedig király lettem. És kezdhettem keresni az oroszlánt.

- Miféle oroszlánról beszél? - kérdeztem.

- Ugyan, hiszen mondtam tegnap. Elfelejtette volna . . . a király holttestét, a rajta élő bogarat, a király lelkét, az oroszlánkölyköt? - Máris eszembe jutott. Hát persze hogy mesélte. - Nos, amint az a kölyökállat - folytatta -, amit a Bunam szabadon ereszt, felnő, azt kell a királyi utódnak egy-két éven belül elfognia.

- Micsoda? El kell ejtenie?

- Elejtenem? - mosolygott. - Nem egészen. El kell fognom élve, és hazahoznom.

- Hát akkor azt hallom odalentről?! Esküdtem volna rá, hogy oroszlánt hallok! Ó, a kutyafáját, szóval az az! - ütöttem a homlokomra.

- Nem, nem - hallottam ismét bársonyos hangját. - Az nem az, Mr. Henderson-Szungo. Ön egészen más állatot hall. Gmilót nem fogtam még el. Következésképp hiányzik is még teljes megerősítésem a trónon. Ég s föld közt lebegek. Hogy az ön kifejezésével éljek, nekem is túl kell még jutnom a készülő koron.

Az előző nap megrázkódtatásai ellenére kezdtem érteni, miért éreztem az első pillanattól olyan biztonságban magam a király mellett. Erőt adott a társasága, egész szokatlan erőt. Ültében kinyújtotta erős lábát, háta meggörbült, karját összefonta a mellén, arca töprengő volt, de kedves. Olyan halk zümmögés duruzsolt elő duzzadt ajka közül. Olyasmi, amit villanytelepről hallani néha, amikor elmegy az ember New Yorkban este valamelyik mellett: nyitva a kapu, egy kislámpa fénye csillog mindenféle réz-meg acélholmin, és valami vén, overallos, mamuszos krampusz pipázik, háta mögött azzal a villamos monstrummal. Mágikus erők iránt valószínűleg én vagyok eddig a világ egyik legfogékonyabb embere. A látszat ellenére csupa érzékenység, médiumitás. “Nézd, Henderson - mondtam magamban, aznap nem is először már -, ezek is afféle luth suspendu dolgok, sitôt qu'on le touche il résonne."[10] És ha eddig még soha, tegnap láthattad, mire képes a vadember, labdázik a tulajdon apja koponyájával. Most meg ezekkel az oroszlánokkal jön elő. Oroszlánokkal! És ez az ember kis híján végzett orvos. Tiszta őrület!" így tűnődtem. De aztán kénytelen voltam számításba venni, hogy bennem viszont van egy hang, azt mondogatja: akarom, dühösen, követelőzőn, csinálja körülöttem a zűrzavart, vágyakozik, egyre vágyakozik, és folyton csalódik; ez hajszolt mindenen keresztül, mint a kopó a vadat. Ezért nem volt módom sose jó vásárt csapni az élettel, ezért kellett minden diktált feltételbe belemennem. De persze időnként mindent a lázra fognék inkább, ami csak azóta történt velem, hogy elváltam Charlie-tól és ifjú nejétől, s nekivágtam a magam expedíciójának - ráfognám az arneviket, a békákat, Mtalbát, a hullát, azt a szőlővenyigés versenyfutást az óriásnőkkel, mindent! És most jön ez az erőt sugárzó egyéniség, ez a fekete, aki úgy megnyugtat - de hát ebben vajon meg lehet bízni? Egyáltalán hogy állunk a megbízhatósággal? Mikor én magam itt feszítek az esőkirály rangjához illő zöld bugyogóban! Sajog minden tagom, és közben figyelek feszülten, hegyezem a fülem, meresztgetem gyanakvó szemem. Ó, hogy a fene enné! Mennyire le kell adnia magát annak, aki nem tudja, hol lakik a valóság! Mennyire le kell adnia magát! Hát csak üldögéltem abban a fehér kő-virágtartós, vakolatlan, vörös falú palotában. Az ajtóban amazonok, sőt mi több, még az a tág orrlikú, vén, vad Tatu is. Ott ült katonasapkájában, elábrándozva, a padlón.

Mégis, ahogy a királlyal társalogtam, kettőnket - őt meg engem - valahogy nagyobb arányúnak éreztem a többinél. A megbízhatóság más lapra tartozik.

Egyszerre csak olyan fordulatot vett a beszélgetésünk, hogy annak sehol a világon nem lehet mása. Fölhúzgáltam egy kissé a zöld nadrág szárát. Fejem kóválygott a láztól, de erőt parancsoltam magamra, és nyugodt hangon szólaltam meg:

- Felség, én nem akarom megszegni a fogadást. Nekem vannak elveim. De fogalmam sincs még mindig róla, mire való így kicifráznom esőkirálynak magam.

- Ön nemcsak egyszerűen annak öltözik - felelte Dáfu. Ön maga a Szungo. Ez a tény, Mr. Henderson. Én soha az életben nem csinálhattam volna önből Szungót, ha nincs annyi ereje, hogy elvigye Mummát.

- Jó, akkor ezt hagyjuk . . . De mire kellett a többi, ami az istenekkel történt? Borzalmasan éreztem magam, felség, nem szégyellem bevallani. Sose vághattam föl rá, hogy valami istenesen élnék. Azt is tudom, hogy föl van jegyezve a kontómon minden . . . - A király rábólintott. - Pokoli dolgokat műveltem katonakoromban is, meg civilként is egyformán. Valljuk meg, annyit sem érdemlek, hogy klópapíron örökítsék meg a nevem. De amikor láttam, hogy püfölik Mummát, Hummatot meg a többi istent mind, engem bizony földhöz vert a látvány. Nem tudom, abban a sötétségben odalátott-e.

- Láttam. De nem én eszeltem ki a szertartás rendjét, kedves Henderson. - Halk volt a király hangja. - Az én eszméim egészen másfélék. Majd meglátja még. De köztünk marad, amit mondok?

- Megtesz a kedvemért valamit, felség? Nagyot kérek. Nagyon nagyot.

- Hogyne. Persze.

- Nagyszerű. Hát akkor megkérdezem: hajlandó teljes őszinteséget elfogadni tőlem? Nekem másban már nincs reményem. Ezen áll vagy bukik minden.

Elmosolyodott.

- Gondolja, hogy visszautasíthatok egyáltalán ilyen kérést? Inkább örülök neki, kedves Henderson-Szungo, és engedje meg, hogy én is ugyanezt kérjem öntől, hiszen kölcsönösség nélkül semmit sem érne az egész. De gondolt ön arra, hányféle alakot ölthet a valóság? Fölkészült rá, hogy nem sejtett, váratlan formában is jelentkezhet?

- Felség, áll az alku. Megegyeztünk. Jaj, nem is sejti, milyen jót tesz velem. Mikor az arneviktől eljöttem (és megmondhatom mindjárt azt is, hogy csúnyán fölsültem náluk . . . talán tud is már róla), azt hittem, az életem utolsó nagy lehetőségét puskáztam el. Már kezdtem kapiskálni a grun-tu-molani-t, mikor az a szörnyűség történt, csakis az én hibámból, és nyomorultul kotródnom kellett. Szent Isten, de még hogy: szégyenszemre, porig alázva! Tudja, felség, nekem mindig a lélek álmán járt az eszem, azon, hogy mikor a fenébe fog már végre fölszakadni. Aztán tegnap, amint esőkirály lettem, bekövetkezett . . . óriási érzés! Hogy is mesélem el majd Lilynek (mármint a feleségemnek) ?!

- Nagyon örülök neki, Mr. Henderson-Szungo. Én szándékosan igyekeztem önt itt marasztalni egy időre, abban a reményben, hátha lényegesen változik tőle a helyzet. Mert nekem magamnak bizony nem könnyű megértetnem magam a népemmel. Világot közülük egyedül Horko látott, és még vele sem beszélhetek nyíltan. Ezek itt nekem mind ellenségeim . . .

A végét már szinte súgta csak, aztán összezárult vastag ajka, és csönd lett a szobában. Az amazonok úgy hevertek a padlón, mintha aludnának - pucéran mind, persze Tatunál a sapkát, a másik kettőnél meg a bőrmellényt leszámítva. Fekete szemük épp csak egy résnyire volt nyitva, de figyeltek azért. Szobánk vaskos ajtaján túlról egyszerre áthallatszott az asszonyok hangja, mozgolódása.

- Igaza van - szólaltam meg. - Nemcsak az őszinteség jelent problémát. Más is: a magány. Mintha minden pacák önmaga sírja volna. Önnön temetéséről jövet pedig nem tud jó és rossz közt különböztetni az ember. Egyszer már átfutott például, nem is olyan rég, az agyamon, hogy valami kapcsolat lesz a valóság meg az orrbaverés közt.

- Ezt ismételje csak meg! Hogy mondja?

- Így valahogy: múlt télen, ahogy fát hasogatok, egy szilánk fölpattan a dücskőről, betöri az orrom. És az első gondolatom: valóság!

Egy “ó!" röppent el a király ajkáról, azzal halkan, bensőséggel beszélni kezdett sok mindenről, amiről hallani se hallottam addig, én meg elkerekült szemmel figyeltem.

- Néha ilyesfajta összefüggés tűnik lényegesnek. Én nem tartom annak. De úgy sejtem, van az erőszakot illetőleg valamilyen törvénye az emberi természetnek. Az ember olyan isten-teremtménye, aki nem képes nyugton állni a verést. Mert gondoljunk a lóra . . . az nem kénytelen elégtételt venni. Az ökör sem. De az ember bosszúálló. Ha büntetés várja, folyton azon jár az esze, hogy úszhatná meg. És ha nem sikerül, abba belegebed. Bele bizony . . . nem így van, Mr. Henderson-Szungo? Testvér kezet emel a testvérre, fiú az apára (félelmetes!), az apa viszont a fiára. Méghozzá szakadatlan a lánc, mert ha az apa nem verné a fiát, az sem bántaná a magáét. Azért kell csak mindegyiknek ütnie, hogy örökké ugyanaz ismétlődjön. Bizony, Henderson, az ember nem képes nyugton állni a verést. Hogyha mégis meg kell kapnia egy porciót, lesunyja a fejét, s azon meditál, mivel fizet meg érte másnap kamatostul. Azt az ősidőkből származó verést kapja tovább mindenki. Azt mondják, Káin ütötte az elsőt; de lehet ez így? Inkább az idő kezdetén emelkedett föl talán egy kéz, az ütött. Az ember pedig azóta is kapkodja a fejét. Rángatózik, menti az irháját, hárítja a többire az ütést. Ez az én elképzelésem arról, ami itt, ezeket a földi téreket illeti. De hogy mi is az erőszak valójában, az más kérdés.

Sok-sok árnyék és égő fű illatú hőség ülte meg a szoba levegőjét.

- Megálljunk, sire, egy pillanatra - mondtam homlokom ráncolva, és egy kicsit az ajkamba haraptam. - Lássuk, jól értem-e. Ön szerint belegebed a lélek, ha nem tudja másnak tovább passzolni a maga kínját?

- Bizony, sajnos, attól szokott csak megcsillapodni, felvidulni egy kissé, az adja vissza az egyensúlyát.

Fölvontam a szemöldököm, de nem ment valami könnyen, mert a kegyetlen ostorcsapások hege keresztül-kasul szántotta az arcomat. Fél szemmel néztem a királyt, sokszor bevált, fensőbbséges pillantást vetettem rá.

- Ön sajnálkozik, felség? Hogy összevertek engem is, meg az isteneket is?

- Hát, ami azt illeti, Henderson, tájékoztathattam volna egy kicsit bővebben is, mikor kedve támadt odább vinnie Mummát. A szemrehányó hang ennyiben föltétlenül indokolt.

- Csak ne látta volna annyira testemre szabottnak a feladatot, csodálatosképp már akkor, mikor én még hírét se hallottam istenszobroknak! - De ezzel abba is hagytam a beolvasást. - Egyet azért vegyen tudomásul, felség. Akad pasi olyan is, aki tud jóval fizetni a rosszért. Ennyit még én is kapiskálok. A marha fejemmel. - Egyszerre minden tagomat elfogta a remegés, ahogy ráébredtem, hogy itt én melyik oldalon állok, s álltam is világéletemben.

Érdekes: úgy láttam, egyetért velem. Örül, hogy így beszélek.

- Minden erős embert ez a gondolat izgat - felelte. - Neki ne abból álljon az élet, hogy benne öröklődik tovább a düh. A megütötte B-t? B megütötte C-t? Nincs annyi betűje az ábécének, hogy elég legyen. A bátor arra törekszik, hogy vele megszakadjon a kárvallottak sora. Ő bátran állja a verést. De tőle nem kapja senki sem tovább, az a legfőbb ambíciója. Akad tehát, aki merészen beveti magát a veréstengerbe, mert nem hajlandó azt parttalannak hinni. Sok bátor ember veszett már így oda. De még több az olyan, aki inkább csak türelmetlen, mint bátor. Aki azt mondja: “Eleget tartottam oda mások dühének a hátam! Az én nyakam már nem bírja a jármot! Én nem kanalazom tovább a félelemnek ezt az egy tál lencséjét!"

Itt jegyzem meg, hogy Dáfu király megjelenésének varázsa is legalább úgy lefegyverzett, mint a beszédéé, vagy tán még annál is jobban. Fekete bőre mintha nyíló virágok harmatától csillogna. Háta hosszú, izmos. Kifordult ajka élénkpiros. Az emberen mindenféle tökéletesség kérészéltű, s talán többre is tartjuk a kelleténél. De én nem tehettem róla. Bennem önkéntelenül támadt az érzés. Az a sajgás az ínyemen akaratlanul szokott jelentkezni, s abból mindjárt tudtam, milyen mélyen hat rám a király.

- De hosszú távon mindenesetre önnek lesz igaza: jóval fizetni a rosszért, ez a helyes válasz. Magam is aláírom, de az egész emberi faj nagyon messze jár még tőle. Lehet, hogy nem való hozzám a jósolgatás, Szungo barátom, de én bizony hiszem, hogy a világban a nemes szándék kora következik.

Forgott velem a szoba, úgy fölzaklatott ez a beszéd. Jézusom! Mit nem adok érte, ha mástól hallhatom! Úgy kalapált tőle a szívem, hogy a fejemet egyszerre nőni, dagadni éreztem, már akkora lehetett, mint a ház. Lázban, izgalomban égtem ettől a fellegekben járó beszélgetéstől, már nemcsak egyszerűen duplán vagy triplán láttam, de arany, vörös, zöld, umbra és ezerféle más, káprázatos színben számtalanszor ismétlődő kép rajzott minden tárgy körül. Néha Dáfu is megnőtt a háromszorosára, és ott ragyogott az egész spektrum körülötte. Többszörös életnagyságban hajolt fölém, és egyszerre több hangon szólt hozzám. Szorongattam a Szungo zöld bugyogójába bújtatott lábam, és nyilván megőrültem. Legalábbis egy kicsit. Szóval csakugyan becsavarodtam, komolyan mondom. A király klasszikus afrikai méltósággal kezelt: ez az emberi viselkednitudás tökélyét jelenti. Ott, épp ott, a legsötétebb Afrikában, abban a kis szobácskában, abban az eldugott zugban az egyenlítő mellett, ugyanabban a faluban, ahol a hold meg az ég kék erdei alatt még nemrég fújtattam csak, hullával a hátamon. Mintha egy pókba csapna isteni szikra, hogy egyszerre botanikából vagy mifenéből kezdjen értekezni - mintha szemünk láttára egy rovar szellemülne át, értik? Így ittam magamba a király szavait arról, hogy a világban most már a nemes szándékon a sor.

- Kedves Dáfu király - mondtam -, remélem, barátjának tekint. Mélyen meghatottak a gondolatai. Bár szédelgek is még a sok újtól . . . a sok szokatlanságtól. Mindegy, azért jól érzem itt magam. Pedig tegnap összevertek. Sebaj. Ha már egyszer amúgy is afféle szenvedő típus vagyok, örülök, hogy legalább lett belőle valami. De azt mondja meg, ha a nemes szándékon lesz a sor . . . az hogy a csudába fogja kiverekedni a helyét?

- Kíváncsi rá, miért bízom benne, hogy a jóslatom egyszer valóra válik?

- Az vagyok, persze - válaszoltam. - Kíváncsi vagyok a megoldásra. Arra, hogy maga milyen gyakorlati megoldást ajánl.

- Nem tagadom, Mr. Henderson-Szungo, hogy arról is van elképzelésem. És nem is szándékszom magamban tartogatni a titkát. Sőt, alig várom, hogy továbbadhassam önnek. Örülök, hogy barátjának tekint. Fenntartás nélkül én is hasonlóan érzek ön iránt. Az ön érkezése nekem ünnep. A szungósággal járó viszontagságait őszintén fájlalom. De képtelenség lett volna, hogy igénybe ne vegyük, így hozta a sors. Meg kell bocsátania. - Ez tulajdonképpen parancs volt inkább, de én szíves örömest megbocsátottam a fiúnak, ne is beszéljünk róla többet. Annyira mégsem tiport meg, de kupán se vert az élet, hogy föl ne ismerjem a rendkívülit. Láttam, hogy ez az ember egyfajta zseni. Sőt több is annál. Ez az én szellemi típusomból való zseni.

- Természetesen megértem, felség. Szót sem érdemel. Én akartam mindenáron, hogy hasznomat vegyék. Magam jelentkeztem.

- Akkor hát köszönöm, Mr. Henderson-Szungo. Ezzel végeztünk. Tudja, hogy ön alkatilag milyen pompás figura? Valósággal monumentális. Mármint szómatikus értelemben.

Ettől a kétes bóktól egy kicsit nyársat nyeltem, és mindössze ennyit mondtam rá:

- Csakugyan?

A király máris rám kiáltott:

- Őszinteséget, Mr. Henderson! Vissza ne szívjuk, amiben megegyeztünk!

Leszálltam a magas lóról:

- Ne szívjuk vissza, felség. Áll az egyezség. Ha a fene fenét eszik is. Abból nem lesz üres maszlag. Komolyan vállaltam, hát csak tartassa is meg velem!

Ez tetszett neki. Azt mondta rá:

- Már rég megfigyeltem, hogy az ember nem szívesen fogad el mást igaznak, csak azt, amit már eredetileg is annak tartott. Egyébként azt akartam mondani az előbb, hogy ön külsőleg valóságos képződmény. Sok szempontból magáért beszél.

Szeme a zsámoly mellett a halom könyvre vágott, mintha azoknak valami közük volna a témához. Odafordítottam a fejem, hogy a címüket megnézzem, de túl sötét volt a szobában.

- Vadnak, erőszakosnak hat.

Ez ugyan nekem nem újság, de tőle azért rosszul esett, hogy észreveszi.

- Mért, mit akar? - kérdeztem. - Olyasfajta pasi vagyok, aki minél tovább él, annál rondább lesz. Alaposan átpofozott az élet. Nem is a háború, bár . . . Tudja, csúnyán megsebesültem. Inkább maga az élet durrantott belém . . . - Megdöngettem a mellem. - Ide ni, egyenest! Érti, mit mondok? De persze hogy nem akartam azért még a magam kis rongyos életét sem eldobni, bár fenyegetőzni épp eleget fenyegetőztem öngyilkossággal. Pedig ha már aktív hasznot nem hajthatok, legalább tanulsággal szolgálnék. Még ha magam nem is tudom levonni. De úgy látszik, belőlem még okulni sem lehet.

- Ebben alapvetően téved. Ön egy egész könyvtárra való tanulsággal szolgál - felelte. - Én komolyan a tanulságok egész kincsestárának tartom önt. Dehogyis kifogásolom a külsejét! Inkább azon igyekszem, hogy az ön vérmérsékletén keresztül lássam a világot. Orvosi tanulmányaim során ez izgatott leginkább, végig is vizsgáltam a típusokat, s egész külön, sajátos rendszert alakítottam ki hozzájuk. Ilyen kategóriákat, mint például: “A haláltusa." “Az étvágy." “A konok." “A vastagbőrű elefánt." “Az eszes disznó." “A végzetes hisztérika." “Aki elfogadja a halált." “A fennen fallikus avagy a nemző nulla." “A mormota." “A mámoros önimádó." “A röhögő fakutya." “A vaskalapos." “A karcos koldus." Ó, Henderson-Szungo, hányféle szín, hányféle fajta! Számtalan!

- Értem. Egész tudomány.

- Az bizony. Éveket áldoztam rá, végigfigyeltem őket Lamutól egész Sztambulig, Athénig.

- Az pedig jó nagy karéj a világból - ismertem el. - De mondja csak, énrólam legesleginkább mi olvasható le?

- Hogy micsoda? Önön, kedves Henderson-Szungo, minden azt kiáltja: “Szentséges Üdvözítőm! Mihez fogjak? Mit csináljak? De most, azonnal! Mi lesz belőlem?" Meg ehhez hasonlókat. És ez hiba.

Hirtelenében rangrejtett bölcsészdoktor létemre se tudtam leplezni az elképedésem. Tűnődve motyogtam:

- Igen. Azt hiszem, erről kezdett beszélni Willatale. A grun-tu-molani csak kiindulás.

- Ismerem ezt az arnevi kifejezést - jegyezte meg a király. - Én is jártam ott, Itelónál. Tudom, mit jelent az a grun-tu-molani. Csakugyan tudom. És ismerem a hölgyet is, nagyszerű valaki, az emberiség dísze, típusának legjava . . . már hogy a magam rendszerére utaljak. A grun-tu-molani nagy dolog, de egymagában nem elég. Több kell annál, Mr. Henderson. Mutathatok valamit . . . ami nélkül sosem érti meg lényegében, mi az én sajátos célom és álláspontom. Velem jön?

- Hova?

- Azt nem mondhatom meg. Bízzon meg bennem.

- Mért ne? Oké. De talán . . .

Csak a beleegyezésemre várt, fölkelt, és nyomban fölállt a szemére csúszott katonasapkásan a fal mellett kuksoló Tatu is.

Ebből a kis szobácskából egy zsúppal elfedett hosszú galériára nyílt az ajtó. Tatu, az amazon, előbb kiengedett bennünket, aztán maga is utánunk jött. A király már messze előttem sietett a csak neki fenntartott folyosón. Próbáltam lépést tartani vele, s ahogy szedtem a lábam, alaposan megéreztem, mennyire összevagdalták előző nap a kövek. Sántikáltam hát, csoszogtam, Tatu pedig kemény, katonás léptekkel követett. A szobácska ajtaját kívülről úgy elreteszelte, hogy senki utánunk ne jöhessen, aztán végighaladva a körülbelül ötvenlépésnyi galérián, ott fölemelte egy másik ajtó súlyos reteszét. Nehéz lehetett, mert megrogyott alatta a térde, de az öregasszonyt is kemény fából faragták, értette a dolgát. A király belépett az ajtón, láttam, hogy bent lépcső halad lefelé. Elég széles, de sötét - és visz le, a vaksötétbe. Málló vakolat dohos szagát lehelte ez a sötétség, engem fojtott egy kicsit. De a király csak haladt le a dohos sötétben, én meg azt gondoltam magamban: “Vagy bányászlámpa kéne ide, vagy valami liftnek becézett kanáriketrec. - így próbáltam elhessegetni a félelmem. - De mindegy, ha muszáj, hát lemegyek. Egykettő, indulás, tisztelt Henderson százados úr." Tudják, ilyenkor szívesebben folyamodom a katona-énemhez. Most is azzal tudtam legyűrni az idegességem, hogy induljt parancsoltam a lábamnak, és behatoltam a sötétbe.

- Halló, király! - kiáltottam odabent. De senki se felelt.

Magamnak is feltűnt, hogy egy kicsit remeg a hangom, de egyszerre gyors léptek zaja ütötte meg lentről a fülem. Kitártam a karom, de se korlátot, se falat nem ért a kezem. Ahogy viszont lábammal tapogattam a lépcsőt, rájöttem, hogy széles és sima. Ekkor egyszerre odafönt is kívülrekedt a világosság, mert Tatu ránk csapta az ajtót. A következő pillanatban hallottam, hogy csikordul helyére a súlyos retesz. Nem volt más választásom: vagy lemegyek, vagy leülök a lépcsőre, s ott várom vissza a királyt. Ezzel viszont esetleg lőttek a becsületemnek meg mindannak, amit előző nap a Mummán ért győzelemmel kivívtam. Hát inkább mentem csak tovább, hajtogattam magamban, milyen ritka nagy ember ez a király, igazi zseni, ez a legkevesebb, amit mondhatok rá, és meglepő, hogy milyen jóképű, a duruzslása pedig engem mindig a Tizenhatodik utcai villanytelepre emlékeztet, kánikulai este, New Yorkban, és hogy milyen jó barátok vagyunk, még kölcsönös őszinteséget is fogadtunk egymásnak, végül pedig, hogy ő jósolta meg: a nemes érzésnek nagyobb a jövője, mint valaha. Engem a most részletezett leltár minden tétele közül legjobban ez az utóbbi vonzott. Tapogatóztam hát sajgó lábbal a nyomában, s közben így tartottam magamban a lelket: “Bizalom, Henderson! Ideje már, hogy legyen egy kis bizalom is benned." Egyszerre világosabb lett valamivel, ki lehetett venni a lépcső alját. A palotát primitív terv szerint építették, attól volt olyan széles a lépcső. Lekerültem a ház alá. A fejem fölül, szűk nyíláson hatolt le a napfény, eredetileg sárgán indult, de a kőkürtőt járva megszürkült. A nyílást fönt két vasrúd keresztezte, hogy még gyerek se bújhasson át rajta. Ahogy nézegettem, hol vagyok, gránitkockákból épült szűk folyosót vettem észre, az vitt tovább egy másik, ugyancsak kőlépcsőhöz. Ez már szűkebb volt az előbbinél, irdatlan mélységbe vezetett le, és hamarosan töredezettnek mutatkoztak a lépcsőfokok, közüket gyom verte fel, hézagjukon előtűnt a föld.

- Királyom! - kiáltottam. - Hé, királyom! Odalenn van, felség?

De lentről nem jött semmi más, csak egy kis meleg fuvallat, az emelt egyet-egyet a pókhálókon. “Hova rohan ez a fiú?" tűnődtem magamban, meg-megvonaglott a képem, de csak haladtam tovább, lefelé. Ott pedig nemhogy hűvösödött volna, de mindig melegebb lett: a fény szürkéssárga fluidumként töltötte be a kőfalak közét, a falak felülete pedig fénytörő közegként működött, s az egész atmoszféra, mint a víz, olyan egyenletes tónust kapott. Leértem, az utolsó pár lépcsőt már földbe vágták, és homok volt a fal tövében is. Az a homályos, pettyes látomás jutott eszembe róla, mikor a banyols-sur-meri akváriumban ott lengett előttem az a nyomorult pára, a polip, és nekinyomta fejét az üvegnek. De ott a hideg lelt, itt viszont egyre inkább kivert a hőség. Továbbhaladtam, és kezdtem úgy érezni, hogy öltözékem - a sisak, persze, na de még az esőkirály könnyű, zöld bugyogója is -, az egész rakomány, valóságos kolonc rajtam. Lassanként téresebb lett a falak köze, veremfélévé tágult. Balra sötétbe veszett az alagút. Arra menni aztán csakugyan semmi kedvem se volt. A másik irányban nagy, farácsos ajtó zárt el egy félkör alakú falnyílást. A félig behajtott ajtó szélén megpillantottam Dáfu kezét. Húszig is elszámolhattam volna, s még mindig nem láttam egyebet belőle, csak a kezét, de többet már nem is kellett magamban kérdezgetnem, hová vezet. Mert az a fűrészelő, mély morgás az ajtó mögött magáért beszélt. Ez oroszlánverem. És mivel nyitva az ajtó, tanácsosabb, ha nem moccanok. Dermedten állok egy helyben, hisz semmi sincs a királyon kívül köztem meg az állat között, s mintha már annak a körvonala is derengene előttem. Szóval nem ezt kellett volna elfognia. Nem egészen értettem még, mi közük egymáshoz, de annyit máris láttam, hogy a király gondolkozás nélkül bemegy hozzá, énrám viszont még elő kell az állatot készítenie. Eszerint azt várja, hogy én is bemenjek utána az oroszlán barlangjába. Nyilvánvaló. És most, ahogy hallom azt a fűrészelésszerű, halk, félelmetes hangot, mintha egyszerre kötelet rángatnának a lábam közé. Szinte horzsolja a combom közét. Szigorúan ráparancsolok magamra, hogy bízzak, de jó katonaként gondolnom kell a visszavonulás útjára is, pedig itt kétségtelen, hogy kutyaszorítóba fogtak. Ha fölmegyek a lépcsőn, a tetején bereteszelt ajtó vár. Hiába zörgetek, hiába ordítozok, Tatu ugyan ki nem nyitja, és már látom is magam, hogy hajszol föl az a bestia, aztán elterülök, s pofája a véremben fürdik. Remélem, mindjárt a májamnak esik, minden nagyvad így szokta, azonnal a legtáplálóbb, legértékesebb részen kezdi a lakmározást. Nekivághatnék a sötét alagútnak is, de úgy tippelem, az is csak zárt ajtóhoz vezet, így hát csak állok a piszkos gatyára húzott, bánatos zöld bugyogóban, és próbálom megacélozni a szívem. Közben hol erősödik a horkolás-morgás, hol gyengül, és hallom a király hangját is, az állathoz beszél, néha wariri nyelven, néha angolul, talán az én kedvemért, hogy megnyugtasson:

- Nyugalom, nyugalom, szívecském. Itt maradj, kicsim! - Szóval nőstény. Halkan beszél, nyugtatja, babusgatja, aztán anélkül, hogy megemelné a hangját, hozzám szól: - Már tudja, hogy ön is itt van, Henderson-Szungo. Csak szép lassan jöjjön mindig közelebb . . . egész lassan.

- Menjek, felség? Gondolja?

Keze int az ajtóban, ujjai mozognak. Egy lépést előrelépek, és mi tagadás, a lelkiismeretemen ott ül a macska árnyéka, azé a macskáé, amit agyon akartam puffantam a bridzsasztal alól. A király karján kívül alig látok valamit. Ő egyre integet, én pedig őrült kicsiket lépek gumitalpú cipőmben. Az állat egy-egy horkanása tövisként döf belém, és ezüstdollárnyi vakfoltok táncolnak a szemem előtt. Ezek közt az átlátszatlan körök közt látom az állat testét, ahogy ide-oda hullámzik a nyílás előtt látom nyugodt, gyilkos pofáját, tiszta szemét, erős lábát. A király hátranyúl, megérint, megfogja a karom, és magához húz. Úgy tart, átölelve.

- Minek kellek én magának ide, királyom? - kérdezem súgva. Az oroszlán épp akkor fordul vissza, nekem jön, és ahogy a lökést érzem, sóhaj szakad ki belőlem.

- Ne reagáljon - szól rám a király, aztán megint az oroszlánhoz beszél: - Nana, szivikém, édes kis cicám, ez Henderson.

Az oroszlán megint hozzádörgölőzik, de úgy, hogy a király testén át is érzem a súlyát. Jóval magasabb a csípőnknél. Mikor Dáfu hozzáér, az állat úgy összeráncolja bajuszos száját, hogy minden egyes szőrszálnak előfeketéllik a töve. Aztán továbblép az oroszlán, a hátunk mögé kerül, onnét megint előjön, és most engem kezd vizsgálgatni. Érzem, hogy motoz a pofája föl, a hónom aljában, aztán a lábam közt, ettől persze az a rész ott visszahúzódik, vissza a pocakom árnyékába. A király átölel, támogat, s közben halkan, nyugtató hangon egyre beszél hozzá, rajtam meg az állat szuszogásától röpköd a Szungo-nadrág. Minden fogam, még az eltört híd is tépi belülről a pofám, szememet lassan behunyom, s arcom a feszült figyelemtől a végzetbe való belenyugvás egyetlen, óriás tömbje lesz. Csupa szenvedés. Ennyi maradt egy ember életéből tessék, elviheted! Ezt fejezi ki az arcom. De a nőstény visszahúzza fejét a lábam közéből, járni kezd megint föl-alá, s a király (az én vigasztalóm) azt mondja:

- Jól megy a dolog, Henderson-Szungo. Egész könnyen megszokja majd önt.

- Honnét tudja? - kérdem. Teljesen kiszáradt a torkom.

- Honnét tudom?! - Furcsa, magabiztos nyomaték érzik a hangján. - Hogy én honnét tudom? - Elneveti magát. - Mert ismerem őt . . . be is mutatom önnek, a neve: Atti.

- Remek érvelés, mondhatom! Lehet, hogy magának nyilvánvaló - mondom -, de nekem . . .

Belém fagy a szó, mert az állat egy lendülettel visszafordul, s elkapom a pillantását. Olyan nagy, olyan tiszta a szeme, mintha maga a megtestesült düh nyílna karikára benne. Aztán elhalad mellettem, odadörgölőzik Dáfu oldalához, hasa lágyan rugózik, azzal már fordul is megint, és elhúzza fejét a király keze alatt, úgy cirógatja magát végig. Elmegy újra a verem, a szürkéssárga félhomályba burkolt, kőfalú, nagy szoba végébe. A fal mellett jön vissza, és ahogy fölhorkan, bajsza tövében bársonyos feketék a pöttyök. A király gyönyörködő, játékos, énekszerű afrikai orrhangon rászól:

- Atti! Attikám! - Aztán nekem mondja: - Hát nem gyönyörű? - Majd figyelmeztet: - Maradjon nyugton, Mr. Henderson-Szungo.

Vadul súgom vissza neki:

- Mozog a fene! - De nem figyel rám. - Királyom, az isten szerelmére! - szólok rá. Próbál inteni, hogy ne izguljak, de annyira leköti az oroszlán, annyira meg akarja mutatni, milyen felhőtlen kettejük közt a viszony, hogy amint odább lép tőlem, úgy szökell, mint az előző nap, mikor koponyákkal dobálózott az arénában. Igen, mint ahogy előző nap táncolt, ugrabugrált izmos lába az aranydíszes, fehér papucsban. Van valami roppant büszke és láthatólag boldog abban az elegáns, feszes nadrágba bújtatott lábban. Még a legvadabb félelmen is áttör bennem a gondolat, hogy ilyen lábbal csak boldog lehet az ember. Kívánom neki, hogy valahogy el ne játssza a szerencséjét, és jobban már ne mutogassa barátságát az oroszlánnal, mert aki vakon bízik, kés alá hízik, vagy pedig az én élettapasztalatom nem ér egy fabatkát se. Az oroszlán megy, szorosan mellette, fejét odasunyja a férfi ujja alá. Dáfu átvezeti a verem túlsó végébe, oda, a fal elébe, vastag cölöpökre faemelvényt vagy padfélét ácsoltak. Leül rá, térdére veszi az oroszlán fejét, vakargatja, cirógatja, az állat meg úgy tesz, mintha pofozná Dáfut. Hátraereszkedik a fenekére, és csapkod a mancsával. Látom játszani a lapockáját, ahogy apró, kerek fülét cibálja neki Dáfu. Én egy tapodtat se mozdulok onnét, ahol hagytak, még a sisakom se tolom helyre, pedig előrebukott, a szemöldökömre, annyira ráncoltam homlokom a nagy figyelésben. Nem, szinte süketen, vakon állok ott, szorul a torkom, egy zabszem se férne a fenekembe. Közben a király az egyik szokott, kényelmes pózában fél könyékre támaszkodik. Valami nagy elégedettség veszi körül, és ráadásul földi életének minden pillanatában még a nagyszerűség sajátos aurája is, a felfokozott élet jeleként. Atti mellső lábát fölrakja a dobogó szélére, és Dáfu mellcsontját nyalogatja, nyelve nekigörbül a férfi bőrének, Dáfu pedig fölemeli a fél lábát, és játékosan az oroszlán hátára rakja. Ettől úgy elakad a lélegzetem, hogy majd beledöglök, magam se tudom, azért-e, mert a fiú épségéért remegek, vagy másért. Nem tudom - talán az elragadtatástól. A rajongástól. Dáfu kényelmesen elnyúlik az emelvényen: ezt a lepihenést említeni se lehet egy nap más ember hasonló ténykedésével. Ez nála már művészet, és talán csakugyan nem tréfál, ha azt állítja, hogy alvás közben izmosodik, mert szemmel látható, mennyire frissíti. Az állat halk, mély, fűrészelő morgás közben egy pillanatig hatalmas, behúzott karmú hátsó fertályára emelkedik, aztán fölugrik Dáfu mellé. Föl-alá sétál azon a faalkotmányon, s időnként rám néz, mintha tőlem őrizné a fiút. A természetéből folyó komolyság végtelen hátteréből kerekedik rám tiszta tekintete. Nincs benne közvetlen fenyegetés, nincs személyi éle a nézésének, de akárhogy összegubancolódott a hajam a sisak alatt, minden egyes szála égnek áll tőle. Egyre csitítgatom bizonytalan balsejtelmem, hogy itt tudnak a macskatársadalom ellen tervezett hajdani bűnömről. Izgat az óra is, melyben a lélek álma fölszakad. Úgy látszik, e téren teljes tévedésben leledzem. Honnét tudom, hogy ez nálam nem az ítélet napját jelenti-e majd? Mindegy, nincs választásom. Nem tehetek mást, mint hogy dermedten állok. Hát állok. Végül a király a fölötte sétáló oroszlán mögött felém nyújtja a kezét. Az ajtóra mutat, úgy szól rám:

- Csukja be, kérem, Mr. Henderson. - Aztán hozzáteszi. A nyitott ajtó nagyon nyugtalanítja.

- Én mozoghatok nyugodtan?

- Csak egészen lassan - feleli. - És ne izguljon, Atti végtelenül engedelmes.

Odalopakodok curukkolva az ajtóhoz, és ahogy csigalassúsággal elérem, a legszívesebben kisompolyognék rajta, s kint várnám meg ülve Dáfut. De nem, ez képtelenség: se pokol, se árvíz nem szabad, hogy lazítson kapcsolatomon a királlyal. Hát csak nekidőlök az ajtónak, testem súlyával csukom be, és dőltömben hangtalanul, pusztán magamban sóhajtok. Tökéletesen kikészültem. Ilyen sorozatban nem bírom ki az egyik krízist a másik után.

- Most jöjjön közelebb, Henderson-Szungo - szólal meg Dáfu. - Eddig csodásan megy minden. Jöhet gyorsabban egy kicsit, de ne hirtelen azért. Közelebbről mindjárt jobban bírja majd. Az oroszlán messzelátó. Csak távolra jó a szeme. Jöjjön közelebb.

Megindulok. Közben átkozódom a bajszom alatt, szidom őt is, meg az oroszlánt is, reszketek, és figyelem az állat farka hegyét; olyan szabályosan leng előre-hátra, mint a metronóm. A középre érve nincs már az égvilágon semmi támaszom, csak a kő a talpam alatt.

- Még, még. Közelebb - nógat, s két ujjal int is hozzá -, Atti hamar megszokja önt.

- Hacsak közben bele nem pusztulok a szoktatásba - felelem.

- Á, dehogy, önre is olyan előnyösen hat majd, Henderson, mint énrám.

Ahogy elérhet, Dáfu magához von, ugyanakkor bal kézzel továbbtolja az állat pofáját. Nagy nehezen leereszkedek melléjük. Aztán megtörlöm a képem. Fölösleges, teljesen száraz a láztól. Atti ellépked a dobogó széléig, aztán egy lendülettel visszafordul. A király odább irányítja a tarkóm mellől, mert üstököm, mint a tengeri sün, úgy mered égnek az állat közeledtére. Atti a hátam szaglássza. A király mosolyog: úgy véli, hogy ragyogóan megy minden. Én egy csöppet elrívom magam. Aztán odább megy az oroszlán, a király meg rám szól.

- Ne izguljon már olyan eszeveszetten, Henderson-Szungo!

- Jaj, mit csináljak, felség? Ha egyszer így izgulok. Nemcsak azért, mert félek az állattól, bár épp eléggé félek attól is, de nemcsak az teszi. Ez az egész keverék túl tömény nekem. Ezt nem bírom sehogy. Ezt a töménységet. És nem értem, hogy miután annyiszor fogott már el, annyiszor bánt el csúnyán velem a rettegés, mért nem állom jobban ma se. Azzal tovább ráz a zokogás, de csak hangfogóval, nehogy kalamajka legyen belőle.

- Próbálja meg azt figyelni inkább, milyen szép ez az állat - biztat Dáfu. - Ne higgye, hogy egyszerűen csak a próba kedvéért akarom próbának alávetni. Mit gondol, mi ez? Játék az idegekkel? Agymosás? Becsületszavamra, nem az. Ha nem volnék biztos az erőmben Atti fölött, eszembe se jutna, hogy ilyen helyzetbe sodorjam. Az közönséges disznóság volna. - Gránátkő-gyűrűs kezét az állat nyakán nyugtatja. Ha itt marad a helyén, teljesen bizalmamba avatom.

Leugrik az emelvényről, s majd megáll bennem az ütő a hirtelen mozdulatra. Érzem, hogy tör fel a rémület a mellemből. A nőstény oroszlán is azonnal fölpattan, és együtt mennek ketten a helyiség közepére. Ott Dáfu megáll, parancsol valamit az állatnak. Az leül. Aztán újabb parancsra hanyatt dűl, kitátja a száját, Dáfu leguggol mellé, és becsúsztatja karját az oroszlán foga közé, rányomja kezét a ráncos ajakra, az elterült Atti farka pedig közben hatalmas erővel söpör végig nagy kört rajzolva a kőpadlón. Dáfu visszahúzza a karját, fölállítja az állatot, aztán alája mászik, lábát kétfelől felrakja az oroszlán hátára, fehér papucsos lábát összefonja Atti tompora fölött, karját meg a nyakán. Összesimul a képük. Az oroszlán ebben a helyzetben fölemeli, cipeli ide-oda, és Dáfu beszél hozzá. Atti föl-fölhorkan, de érezni, hogy nem ellenségesen. Körüljárják együtt a barlangot, aztán visszajönnek a dobogóhoz, az oroszlán megáll, lágy dorombolásfélét hallat, és hátravonja, ráncolja az ajkát. Dáfu csak lóg rajta bíborszínű nadrágjában, onnét lentről néz föl rám. Eddig azt hittem, minden furcsasággal találkoztam már a világon. Most pedig látom, hogy még csak nyiladozik a szemem. Ahogy Dáfu az oroszlánon lóg, és duzzadt ajka az arcomba mosolyog, rájövök, hogy eddig még sose találtam rá semminek a nyitjára. Barátom, ezt nevezem fölénynek - ez az ember egyszerűen zseniális. Ezt még az oroszlán is tudja. A maga állati szintjén világosan elárulja, magyarázni se kell, hogy szereti ezt a pofát. Imádja! Állatian! Már én is imádom. Ki tud ennek ellenállni?

- Ilyen szenzációsat még sose láttam! - lelkesedem.

Lepottyan az oroszlánról, térdével tolja odább az állatot, aztán fölpattan megint a dobogóra. Abban a pillanatban ott terem Atti is, megrázkódik a falap tőle.

- Na, most már másképp látja a dolgot, Mr. Henderson?

- Egész másképp, királyom. Amennyire csak lehetséges!

- De lám, azért fél még mindig.

Mondani akarom épp, hogy nem, de az arcom rángatózni kezd, és nem vagyok képes kinyögni egy szót se. Aztán köhögni kezdek, öklömet befogott hüvelykkel a számhoz nyomom. Végül sikerül kiböknöm:

- Csak reflex.

Az állat ellépked mellettünk, a király ellenállhatatlan erővel megragadja a csuklómat, és rányomja a kezem az oroszlán horpaszára. Lassan húzódik le ujjam hegye alatt a bunda, körmöm egyszerre úgy világít, mint öt vékony, égő gyertya. Kezem minden csontja fehéren izzik. Aztán karomon át rémület nyilall a mellembe.

- Most megérintette. Mit szól hozzá?

- Mit szólok hozzá? - Igyekszem beharapni az alsó ajkam, hogy fegyelmezni tudjam. - Jaj, felség, könyörgök! Ne mindent egy nap! Én igazán igyekszem!

- Csakugyan gyors egy kicsit az iram - hagyja rám. - De szeretném hamar legyőzni a kezdeti nehézségeit.

Megszagolom az ujjam, furcsa a szaga az oroszlántól.

- Nézze - mondom -, nekem is nagy hibám a türelmetlenség. De meg kell mondanom, hogy ez volt a maximum: egyszerre nem bírok ki többet. Még itt vannak a pofámon a tegnapi sebek, és félek, hogy az állat meg találja érezni a friss vérszagot. Pedig ha azt érzik, úgy tudom, senki se képes parancsolni többet nekik.

Az a csodálatos ember meg csak rám nevet, és azt mondja:

- Jaj, Henderson-Szungo, ön elragadó! - (Ezt se néztem volna ki sose magamból!) - Igazi kincsre találtam önben, és vegye tudomásul, hogy nem sok ember érintett már oroszlánt életében!

“Én is meglettem volna nélküle" - válaszolnám a legszívesebben. De mivel úgy odavan az oroszlánokért, hát inkább megtartom magamnak a véleményem. Csak úgy a fogam közt dünnyögök.

- Pedig hogy fél! De még hogy! Hihetetlen, mennyire! Egészen odavagyok a gyönyörűségtől! Ilyen, félelmet még soha életemben nem láttam! Roppant élvezettel figyeltem. Tudja, hogy sok erős ember mindennél jobban szereti a félelemnek és kielégülésnek ezt a keverékét? Épp az ön típusa. De én főleg attól vagyok úgy oda, ahogy a szemöldöke rángatózik. Az aztán csakugyan rendkívüli! És az álla olyan rücskös lesz, mint az őszibarackmag, arcszíne, mint az akasztott emberé, képe földagad, a szája egyetlen homorú vonal. És ahogy sírt! Imádtam azt, ahogy sírva fakadt!

Tudtam, hogy ez nála nem személyeskedés, tudományosan, orvosilag mélyed csak el a látott jelenségekben.

- Mi lelte a labium inferiorum-át? - kérdi, mert még mindig az állam táját figyeli. - Honnét kerül rá az a sok redő? - (Ezt én is most hallom csak először.) Dáfu annyira fölöttem áll, úgy lenyűgöz az egyénisége, úgy elbűvöl a párálló csillogás sajátos árnyéka rajta, meg az oroszlánon-lovaglás, hogy mondhat akármit, nem ellenkezem. Miután még néhány elképesztő megfigyelést közöl az orromról, a hasamról meg a térdem rajzáról, a végén megjegyzi: - Mi ketten Attival kölcsönösen hatunk egymásra. Szeretném, ha ebben a láncolatban önnek is része volna.

- Nekem? - Nem értem, mit akar ezzel.

- Nehogy azt higgye, mert megfigyelek egyet-mást önön, másrészről nem értékelem a kiválóságát.

- Úgy értsem, felség, hogy van még valami terve ezzel az állattal és velem?

- Igen, mindjárt meg is mondom, hogy . . .

- Jó, de azért legyünk inkább óvatosak - jegyzem meg. Nem tudom, mennyi izgalmat bír ki a szívem. Ahogy az ájulások jelzik, valami sok nem kellhet neki. Különben gondolja, hogy Atti nem veszti el majd a fejét, ha földhöz találok vágódni az orra előtt?

- Talán első napra csakugyan eleget kapott már Attiból állapítja meg egy kis szünet után. Leszáll az emelvényről, az állat utána. Vagy öt és fél méter magasban csiga lóg, a rajta átvetett kötél súlyos rácsot tart, azzal a király ki tudja rekeszteni a nőstény oroszlánt a verem nagyobbik feléből egy külön zárt részbe. Még sose láttam macskafélét ajtón keresztülmenni másképp, mint a maga jószántából, és ez se kivétel. Neki épp ott kell, a félúton elméláznia rajta, hogy kisétáljon-e vagy sem, közben pedig a király lóg a kötélen, és tartja a rácsot. Mikor Atti épp befelé tartana, már a nyelvemen van, hogy azt ajánljam Dáfunak, billentse faron egy kicsit, segítsen neki elhatároznia magát, hisz ő az úr itt, vagy mi, de az adott körülmények közt mégse merek megszólalni. Végül aztán puha, apró lépteivel, nyugodtan, önként, éberen átmegy Atti a rácson túlra. A király elengedi a kötelet, s a nagy rács leereszkedik hornyában. Nagyot csattan a kövön, Dáfu pedig kedvesen, szelíden visszaül mellém, az állványra. Békésen. Hátradől, vastag, eres szemhéját félig lebocsátja, nyugodtan lélegzik, pihen. Ahogy mellette ülök barbár bugyogómban, melyen átlátszik a kisgatyám, úgy látom, mintha más is tartaná őt, nemcsak alattunk a deszka. Mert én is azon ülök, s engem mégse tart úgy fönn. Mindenesetre üldögélek csöndben tovább, várom, hogy kipihenje magát. Megint az eszembe jut, amit Dániel jövendölt Nabukodonozornak. Kiűznek téged az emberek közül, és a mezei barmok közt lészen lakásod. Az oroszlánbűz elég csípős még az ujjamon. Újra meg újra megszagolom, és erről eszembe jutnak az arnevi békák, a nagy tiszteletben tartott szarvasmarha, a bérlő macskája, amit le akartam lőni, hogy a disznaimról, a tenyészetem disznairól ne is szóljak. Az már biztos, hogy ennek a jövendölésnek furcsa mód köze van hozzám, s rátapint talán arra is, hogy nem vagyok egészen emberek közé való.

A király már kipihente egy kicsit magát, hajlandó beszélni.

- Mit szól ehhez, Mr. Henderson? - kérdezi azzal a sajátos, egzotikus hangsúllyal.

- Most már megmagyarázhatná, királyom, mért kellett összebarátkoznom az oroszlánnal. Eddig nem értek semmit se belőle. És őrültül kóvályog a fejem!

- Megvilágítom mindjárt - feleli -, de előbb el kell mondanom egyet-mást az oroszlánokról. Jó egy éve fogtam el Attit. A módszer hagyományos a waririknál, mi tudunk oroszlánt fogni, ha szükség van rá. Hajtók mennek előre, és belekergetik az oroszlánt az úgynevezett hopó-ba: a bozótból több mérföldnyire kihasított, bekerített nagy darabba. Az állatokat dob- és kürtszóval verjük fel, behajtjuk a hopo széles végén, s kergetjük a szűk feléig. Ott, a szűkületben van a csapda, és nekem, a királynak, magamnak kell elfognom az állatot, így fogtuk el Attit is. De meg kell mondanom, hogy apámon, Gmilón kívül minden oroszlán érinthetetlen, tilos. Attit komoly rosszallás, ellenzés dacára hoztam be ide, nagy izgalmat, felzúdulást keltett. Különösen a Bunam harcol ellene.

- Mondja, mért nem férnek a bőrükbe ezek a pasik? - kérdem. - Nem is érdemelnek ilyen királyt, mint maga. Ezzel az egyéniséggel akármilyen nagy birodalmon is uralkodhatna.

Ez a megjegyzés jólesik a király fülének.

- Mi tagadás, elég sok a bajom a Bunammal, Horko nagybátyámmal és másokkal is, nem szólva az anyakirálynéról meg némelyik feleségemről. Mert itt, Mr. Henderson, csak egy oroszlánnak van helye: a volt királynak. Az a felfogás, hogy a többi mind kártékony, gonosz. Érti? A legfőképp azért kell az utódnak ismét elfognia a hajdani királyt, hogy ne maradjon ilyen gonoszok közt. A waririk azt tartják a boszorkányokról, hogy tilos módon, ártó oroszlánokkal közlekednek. Még a gyerek is leprás, aki ilyen barátság hírébe kerül. Megjegyzem, ha valamelyik férj rábizonyítja a feleségére, hogy oroszlánnal csalta meg, halálbüntetést kérhet rá.

- Őrült fura - jegyzem meg.

- Mindent egybevéve - folytatja a király -, engem kétszeresen is ér bírálat. Először azért, mert máig sem tudtam elfogni Gmilót, oroszlánná lett apámat. Másodszor pedig, szerintük, azért, mert Atti megtartásával rosszban töröm a fejem. De akármilyen nagy is az ellenkezés, én eltökéltem, hogy megtartom.

- Mit akarnak? - kérde2em. - Hogy maga is lemondjon a trónról, mint a windsori herceg?

Halk, bársonyos nevetés a válasz, aztán mély csöndbe merül a szoba, s a sárgásszürke, egyre szürkülő levegő megüli a mellünket.

- Nincs efféle szándékom.

- Tökéletesen megértem, ha bosszantja - méltatlankodom.

- Látom, Henderson-Szungo - beszél tovább -, hogy erről a témáról el kell még egyet-mást mondanom. A király mindig lehozza ide alig cseperedő utódját, így jártam én is látogatóba oroszlán nagyapámhoz. Neki Szuffo volt a neve. Apró gyerek koromtól jó barátságban, bizalmas lábon éltem tehát az oroszlánokkal, és ezt azóta sem pótolja számomra semmi a világon. És annyira hiányzott az oroszlántársaság, mikor Gmilo, az apám, meghalt, és a tragikus eseményről értesültem az iskolában, hogy bármennyire szerettem is a medicinát, egy mákszemnyit se haboztam. Sőt mi több, állítom, hogy legyengített az oroszlánbarátság hiánya, és jönnöm kellett haza, hogy újra erővel töltsem föl magam. Persze akkor lett volna igazi szerencsém, ha nyomban elfogom Gmilót. De mikor Attit fogtam el helyette, nem tudtam lemondani róla.

Megmarkolom rikító színű bugyogóm egy darabkáját, hogy megtörüljem vele az arcom, pedig baljósan száraz a láztól a pofám. És közben mégis mintha csurogna rólam a veríték.

- Azért persze - folytatja - el kell fognom Gmilót. Foglyul is ejtem, az biztos.

- Csőstül érje a szerencse, én csak azt kívánom.

Erősen megragadja a csuklómat, úgy feleli rá:

- Nem veszem rossz réven, Mr. Henderson, hogy szeretné káprázatnak, képzelődésnek tekinteni ezt az egészet. De a magam részéről, ha már egyszer kölcsönös őszinteséget kíván, türelmet és kitartást ajánlok.

“Egy maréknyi ultraszeptillel többet érnék" - gondolom magamban.

- Jaj, Mr. Henderson-Szungo - folytatja hosszabb gondolkozás után, önfeledten tovább szorongatva csuklómat, mert ritkán tesz valamit átmenet nélkül, hirtelenkedve. - Megérteném én azt is: a káprázatot, képzelődést, álmot. Csakhogy ez nem álom, mi nem alszunk: ébren vagyunk. Haha! A nagy étvágyú ember kételkedik a legkönnyebben a valóságban. Az nem tudja elviselni, hogy a remény kétségbeesésbe, a szerelem gyűlöletbe, halálba, kölcsönös feledésbe és ehhez hasonlókba csapjon át. A szellemnek joga van a maga ésszerű kétségeihez, és minden röpke életben újraébred, belátja, megérti azt, amit sok hasonlóan röpke élet hagyott rá örökül. Azt, persze, nem hajlandó hinni, hogy az a sok kis röpkeség együtt valami káprázatosán nagyot és egyet tegyen ki. Hogy az emberi egyedek addig törhessék a fejüket, míg hibátlan eredmény nem adódik. Ettől elakad a lélegzet. És úgy látszik, az embernek épp e becses tulajdonsága miatt kell meghalnia; örök élet helyett. De miért? Döbbenetes ez a tény. Elcsüggesztő panoráma, kedves Henderson. Következésképp ne kételkedjen hát bennem, Dáfuban, Itelo barátjában, az ön barátjában! Mert ön meg én baráti egyezségre léptünk, önnek tehát bíznia kell bennem.

- Ekörül nálam nincs hiba, felség - felelem. - Ez gyerekjáték. Még nem egészen értem magát, de hajlandó vagyok máris a nyomába szegődni, és későbbre hagyni a gondolkozást. És ne sokat izgassa magát a káprázat lehetőségével. Ha jól körülnéz, nem sok olyan pasit talál, aki jóban-rosszban úgy kitart a valóság mellett, mint én. Ahhoz kötöm én alapice magam. Néhanapján elvesztem a fejem, de mindig ugyanide kanyarodok vissza, pedig, isten bizony, nem valami könnyű. De ha egyszer ez az esetem. Grun-tu-molani.

- Az bizony - helyesel. - Ebben egyetértünk. Grun-tu-molani. De milyen alakban, hogyan? Nos, Mr. Henderson, elhiszem, hogy önnek erős és messze szárnyaló a képzelete, és hogy ön is kénytelen . . . Mert kénytelen, bizony, ön is, de még mennyire!

- Ezzel a “kénytelennel" jó nyomon jár - helyeslek. Nálam ezt történetesen úgy hívják, hogy akarom, akarom.

Elképedten kérdi:

- Hogyhogy?

- Valami folyton azt mondogatja bennem - válaszolom. Néha nem hagy békén egy pillanatra se.

Ez, mondhatnám, telitalálat. Dáfu halálos csöndben ül, kezét erős combján nyugtatja, fölvont ajkú, tág orrlikú, fényes arca felém fordul.

- És csakugyan hallja?

- Szinte örökké, egyfolytában - felelem.

- Mi lehet ez vajon? - kérdi halkan. - Valamilyen önnel született igény követelőzik? De furcsa! Elgondolkoztató jelenség. Nem emlékszem, hogy olvastam volna hasonlóról. És megmondta már, mit akar?

- Nem. Sose tudtam szóra bírni.

- De különös - tűnődik -, és kínos, mi? De addig azt hiszem, folyton tovább kérdez, míg ön meg nem válaszol rá. Nagyon izgalmas. És mindegy, mi az oka, de bámulatos, hogy mennyi szertelenség, sóvárgás szorong benne! Mint valami hosszú börtönbüntetésben. De csakugyan nem hajlandó közölni, mit akar? Még irányt sem jelöl: azt, hogy életről vagy halálról van-e szó?

- Fenyegetőzni én magam fenyegetőztem épp eleget öngyilkossággal, felség. Időnként belém bújik valami, handabandázok, és azzal riogatom a feleségemet, hogy szétloccsantom az agyam. De hogy a hang mit akarhat, azt sose tudtam meg, legföljebb arra jöttem rá: mit nem akar.

- Ó, mindazok közt, amit nem akarunk, leggyakoribb választás a halál. Érdekes jelenség, ugye, Mr. Henderson? Mennyivel könnyebb megmagyarázni ebből, miért bírt ön el Mummával. Egyszerű megérteni a rabul ejtett akarat nyomvonalán.

- Szóval érti már, felség? - kiáltok fel. - Csakugyan? Jaj, nem is képzeli, milyen hálás vagyok érte. Hogy mért? Igazában magam se nagyon tudom. - Ez így igaz. A szeretet és hála érzése árad, feszeng, szorong bennem elviselhetetlenül. Tudja, mit jelent ez most nekem? Hogy is mondhatnánk azt rá, hogy képtelenség, vagy hogy illúzió? Hisz tudom, hogy nem illúzió, ha egyszer nyíltan kimondhatom, ha magának el tudom mondani, hogy szólt bennem az az akarom, akarom, újra meg újra, örökké. Ha erre építhetek, akkor fölösleges képzelődéstől félnem. A csontomban érzem, hogy valóság, ami hajt. Mielőtt eljöttem hazulról, olvastam egy képeslapban, hogy egyes sivatagi virágok (az amerikai nagy sivatagban) negyven-ötven évente csak egyszer nyílnak. Az egész a csapadék mennyiségének függvénye. De a cikk szerint hiába fog az ember magot, és rakja be akár egy egész vödör vízbe, ott mégse csírázik ki. Nem bizony, felség, a vízbe áztatás fenét sem ér. A földön átszivárgott csapadéknak kell hozzájuk érnie. Annak kell bizonyos számú napon át öntöznie őket, és akkor aztán végre ötven-hatvan év után először bukkan majd elő a liliom, a szarkaláb meg a többi. A rózsa. A vadbarack. - A végén kifulladok, rekedt hangon teszem hozzá: - A Scientific American volt az a folyóirat. Azt hiszem, említettem már, felség, hogy a feleségem, Lily, előfizet rá. Nagyon friss eszű, érdeklődő asz . . . - Asszonyt akarok mondani. De elérzékenyít, hogy Lilyről beszélek.

- Megértem önt, Henderson - szólal meg Dáfu nyomatékkal. - Kettőnk közt a megértés, az egyetértés kölcsönös.

- Köszönöm, királyom - mondom. - Lám, máris kezdünk jutni valamire.

- Egyelőre még jobb szeretném, ha nem köszönne semmit. Most még csak türelmet és bizalmat kérek. És mindenekelőtt higgye meg, nem azért hagytam ott a világot, s jöttem vissza wariri hazámba, hogy lemondjak a trónról.

Megállapíthatnám róla itt azt is, hogy megsejtett valamit oroszlánokról, emberi észről, képzeletről, értelemről és az emberi faj jövőjéről. Mert hisz, ugyebár, a szellem szabad (ő maga mondta), elindulhat erre is, mehet amarra is. De az is lehet, hogy elvesztette a talajt a lába alól a fiú, elragadták tulajdon eszméi. Mert ő nemcsak egyszerű álmodó volt, hanem afféle álmodó-cselekvő, programpacák. És ha azt mondjuk róla, elvesztette a talajt a lába alól, nem arról van szó, hogy csődöt mondott az ítélőképessége, hanem hogy lelkesedése, víziói túl messze ragadták.

Mondta a király, hogy azért örül úgy nekem, mert végre kibeszélheti magát, és nem is lódított vele. Mert mi aztán beszélgettünk, beszélgettünk a végtelenségig, és kár is volna úgy tennem, mintha minden szavát értettem volna. Csak annyit mondhatok, hogy vártam az ítélettel, hallgattam őt figyelmesen, és eszemben tartottam a figyelmeztetését is, hogy a valóság néha egész váratlan formákban is jelentkezhet.

Most adok egy kis durva áttekintést a felfogásáról. Hitt a belsők és külsők valamilyen összefüggésében, különösképp ami az embert illeti. És mert buzgón tanult és sokat olvasott, ő lett fönt, Szíriában, az iskolai könyvtár pedellusa, és záróra után obskúrus tudománnyal töltögette a fejét. Szerinte például “a James Pszichológia nagyon izgalmas könyv". Egy egész rakás hasonlón rágta át magát. És belőlük merítette hitét az emberben lévő materiáliák átalakulására nézve, hogy mindkét irányban egyformán hatunk, a kéreg felől a geszt felé, és a geszt felől a kéreg felé, húsunk hat az elménkre, emez pedig vissza megint a húsunkra. Roppant dinamikusnak látta ezt a folyamatot. Elgondolkoztam az elménken és húsunkon, már amilyennek én ismertem őket, s megkérdeztem tőle:

- Csakugyan egész biztos benne felséged, hogy így van?

Hogy biztos volt-e? Több, mint biztos. Diadalmasan biztos. Meggyőződéseiben nagyon emlékeztetett Lilyre. Mindkettejüket lázba hozta a hit valamiben, és mind a kettő meglepő megállapításokra hajlott. Dáfu is szeretett az apjáról beszélni. Azt mesélte például, hogy néhai apja, Gmilo, minden tekintetben oroszlánszerű volt, a bajusztól és sörénytől eltekintve. Dáfu maga túl szerény volt hozzá, hogy oroszlánhoz hasonlítsa magát, de láttam őt azért az arénában szökdelni, szalagjuknál pörgetni a koponyákat, és kapdosni őket. Azon az alapmegfigyelésen kezdte ő is, amivel már sokan megelőzték, hogy a hegyi ember hegyszerű, a sík vidéki síkszerű, a vízi ember vízszerű, a tehenészfajta meg tehénszerű (igen, az arneviket gondolom én is, a barátait, kedves Szungo).

- Egy kicsit montesquieu-i az idea - jegyezte meg, s máris folytatta tovább az illusztrációk végtelen sorát. Mindez embermilliók közös tapasztalata, hogy a lovasnak csikófrizurája van és lófoga, kidagad az ere, nyerítve röhög, a kutya kezd emlékeztetni a gazdájára, s a házastársak is egyre jobban hasonlítanak egymásra. Előregörnyedtem a zöld selyembugyogóban, s az járt az eszemben: “Hát a disznó?" De a király csak beszélt tovább: - A természet nagy utánzó. És az ember nemcsak az organizmusok királya, hanem az alkalmazkodás mestere is. Az elhitetés művésze, ő önmagának öntestébe faragott, önhúsába intarziázott fő műve. Valóságos csoda! Remekmű! És ugyanakkor micsoda katasztrófa! Mennyi könnynek kell miatta omolnia:

- Bizony, nagyon elszomorító, ha ez így igaz - szólaltam meg.

- A sír gödrét kudarcok roncsa tölti meg - folytatta. - A föld visszaveszi azt, ami az övé, de az élet árama mégis folyik tovább. Van fejlődés. Azt azért ne felejtsük.

Szóval kerek tudományos magyarázattal szolgált arra, hogy mért pont olyanforma az ember, amilyen. Neki nem volt elég, hogy vannak lelki eredetű testi rendellenességek, szerinte minden onnét ered.

- A világért sem akarok engedni beszélgetésünk színvonalából - magyarázta -, de példának okáért a pattanás egy hölgy orrán lehet az illető hölgynek egy ideája, mely a lélek szent parancsára ölt alakot és nő oda. És bár abban az örökletességnek is van része, még többet kap a hölgy ideájából maga az orr.

A fejemből úgy kifolyt egyszerre minden, mint valami vesszőkosárkából. Megkérdeztem:

- Pattanás?

- Már úgy értem, hogy az mélyről fellobbanó vágyak jele válaszolta. - De nem holmi okvetetlenkedésé. . . nem bizony! A kötözködés nem alakul át. Olyan szabadok nem vagyunk, hogy teljesen a miénk legyen az irányítás. De azért elindul anélkül is a folyamat, belülről. A betegség a lélek beszéde. Ez elég épkézláb szókép. Azt mondjuk, a szerelem virágnyelven szól. A liliom a tisztaság. A rózsa szenvedély. A százszorszép, az nem beszél. Hm! Ezt egyszer egy párnára hímezve olvastam. De komolyan mondom: a lélek poliglott, mert ha a félelmet szimptómák nyelvén szólaltatja meg, ugyanezt teszi a reménnyel is. Van reményt sugárzó orca és egész arc, tisztelgő láb, igazságot osztó kéz, komoly szemöldök és így tovább. - Tetszett neki az arcomra írt reakció, jó hülye pofát vághattam. - Ugyan? Megbotránkoztatom? - Élvezte a helyzetet.

Egy későbbi eszmecserénk közben azt mondtam neki:

- Engem, megvallom, érzékenyen érint az elmélete. . . Szóval ennyire magamnak tulajdonítsam a külsőmet? Pedig mi tagadás, néha nagyon bosszant a megjelenésem. Valóságos rejtély számomra ez a test.

-Az emberi lélek egy kissé szerzője a testnek - válaszolta. - Ilyen arcot, orrot még sohasem láttam, mint az öné. Talált kincs nekem minden egyes vonása, ha arra gondolok, hogy alakult ki.

- Nahát, királyom - bosszankodtam -, ennél lesújtóbbat, családi gyászhírektől eltekintve, nem pipáltam még! Mért felelnék én inkább a formámért, mint a fa? Ha fűzfa vagyok, magának eszébe se jut ilyeneket mondani nekem.

- Ó, ön eltúlozza a felelősségét - nyugtatott meg. Azzal tovább magyarázott, tovább idézett mindenféle orvosi adatot és az agyra vonatkozó vizsgálati eredményt. Azt fejtette ki újra meg újra, hogy a kéreg nemcsak fölfogja az idegvégződések küldte benyomásokat és érzéseket, hanem parancsot, utasítást is ad. Hogy ez valójában hogy megy, melyik mező mit szabályoz, hőmérsékletet, hormonokat vagy mit, azzal nem sikerült egészen tisztába jönnöm. Egyre valami vegetális funkciókról meg mi a csodákról beszélt, és minden második mondatnál elfelejtkezett rólam.

Végül nyakamba varrta egy csomó olvasmányát, azokat le kellett vinnem a lakosztályomba, és megígérnem, hogy áttanulmányozom őket. A könyveket és folyóiratokat az iskolából hozta magával.

- Hogy bírta el? - kérdeztem. Elmagyarázta, hogy Malindi felé jött, ott vásárolt egy szamarat. Mást nem is hozott, ruhát se (mit is kezdett volna itt azzal?), semmit, csak a sztetoszkópját meg a vérnyomásmérőjét. Mert csakugyan harmadéves medikus volt, mikor visszahívták.

- Nekem is oda kellett volna beiratkoznom mindjárt háború után - mondtam -, az orvosi fakultásra. A sok értelmetlen nőzés helyett. Mit gondol, jó orvos lett volna belőlem?

Előbb egy “ó!"-val válaszolt, aztán úgy nyilatkozott, hogy mért ne. Kezdetben volt még benne egy kis tartózkodás. De miután meggyőztem komolyságomról, úgy látszott, csakugyan lát jövőt bennem. Magyarázta, hogy bár akkor kezdeném csak a cselédkönyvezést, mikor más nyugdíjba megy, végeredményben nem másról van szó, hanem egyedül rólam, E. H. Hendersonról. Én emeltem föl Mummát. Ne felejtsük. Egyébként fejemre dűlhet egy templomtorony, és szétlapíthat, de ilyen előre nem látható eseményektől eltekintve, legalább kilencven évre szól a garanciám, így hát a király végül is nagyra értékelte ambíciómat, és rendes körülmények közt elismerően ki is jelentette volna: “Bizony, csodálatos perspektíva!" De volt még valami, amit ugyanilyen komolyan vett: esőkirályi tisztemet. Ha tréfára próbáltam venni, kurtán elhallgattatott és megrótt:

- Illik gondolnia rá, Henderson, hogy ön a Szungo.

Elmondom hát szungói programomat, melyből csupán egyetlen fontos dolog maradt ki következetesen: a reggelente rám váró két amazon, Tamba és Bebu ajánlotta joxi, a lábbal való gyúrás. Miután nem mulasztottak el meglepődni és csalódott képpel fogadni a visszautasítást, ők maguk vették igénybe a varázsos kúrát: egymást dögönyözték meg. Minden reggel tárgyaltam Romilajuval is, próbáltam megnyugtatni, hogy nem züllök el. Az izgatta, botránkoztatta meg, hogy olyan intim viszonyban vagyunk - frére et cochon - a királlyal. Folyton magyaráztam neki:

- Értsd meg már végre, Romilaju, ez nem akármilyen király!

De idegességemből rájött, hogy nem egyszerű beszélgetés folyik csak köztünk, hanem valami próbaféle is készül, amiről később majd maguknak többet is mondok még.

Ebéd előtt szemlére sorakoztak az amazonok. Ezek a kurta mellényes vagy zekés nők a szó szoros értelmében porig alázkodtak előttem. Mind megnyálazta az ajkát, hogy rajta ragadjon a por, aztán átfogták a lábamat, és a fejükre rakták. Rettentő parádé, hőség, tolongás, fölhajtás, dobszó és trombitálás közepette. És nekem még mindig tartott a lázam. A betegség és izgalom tüzecskéi égtek bennem. Csapadékkirály létemre fantasztikusan kiszáradt az orrom. És oroszlánbűz ragadt rám, magam se tudom, mennyire érzett rajtam. De én azért csak megjelentem zöld bugyogóban, sisakosan és krepptalpú cipőben az amazoncsapat sorfala előtt. Aztán fölhúzták a püffedt szemhéjszerűen zacskós huzatú állami ernyőket. Néhány nő dudát nyekergetett könyökével a hóna alatt. És az egész sivalkodó forgatag kellős közepén kinyitották a szolgák a bridzsasztalt, mi pedig leültünk ebédelni.

Mindenki ott volt, a Bunam is, Horko is, a Bunam segédje is. Egész jól jött, hogy a Bunam olyan kis helyen elfér, mert Horko terjedelme leszorította volna az asztal mellől. A szikár, nyársat nyelt Bunam örök-éber figyelem moccanatlan tekintetével nézett rám, ott gyökerezett, kígyózott ez a nézés folyton a szeme közt. Két kopasz, vidáman kurta fogú felesége sugárzott a jókedvtől. Látszott rajtuk, hogy értik a tréfát. Horko minduntalan elsimította hasán a ruhát, vagy meg-megérintette a fülcimpáján lógó, nehéz vörös kövek valamelyikét. Krumplipürészerű, csak annál nyersebb, sósabb, fehér, kásás labdát vagy gombócot raktak elém, az legalább nem árthatott a hidamnak. Úgyis számítottam rá, hogy beledöglök a fájdalomba, mielőtt visszajutok a civilizált világba, ha a Mlle Montecuccoli és a fogorvos Spohr lecsiszolta fogcsonkokról le talál jönni a fémborítás. Szidtam magam, mert volt tartalék hidam, és anélkül sose lett volna szabad útnak indulnom. Egy dobozba került a gipsznyomatokkal, a doboz pedig a Buickom poggyászterébe. Rugó szorította neki az emelőt a pótguminak, és hogy erősebben fogjon, odacsíptettem közbe a tartalékhidas dobozt is. Szinte láttam magam előtt. Olyan élesen, mintha én is bent feküdnék a poggyásztérben. Szürke kartondoboz, tele rózsaszín selyempapírral, és címke a tetején: Fogászati Cikkek Gyára, Buffalo. Aggodalmamban, hogy a híd maradványát is el találom veszteni, meg a sós gombócot is végtelen gonddal rágtam. A mélységes gond bősz barázdáját viselő Bunam ugyanolyan jóízűen evett, mint bárki más. Ő is meg a fekete bőrpacák is szörnyen rejtélyesnek hatott, az utóbbinál folyton azt várta az ember, hogy egyszer csak szárnyat bont és elröppen. Az is szüntelenül kotlott valamin, és ami azt illeti, csupa Alice a csodák országában-féle mókát lehetett látni a palotaudvarban. Még egy csapat kis fekete pumpernickelszerű, csupa fej, csupa has gyerek is ott játszotta a kavicsosdit a porban.

Ha Atti elbömbölte magát a palota alatt, senki se szólt rá egy szót se. Az egész társaságból csak Horko képén futott végig némi rángatózás, de az is egykettőre a szokott rossz arcú mosolyba olvadt. Örökké ragyogott a képe, annak a pofának bútormázból volt a vére. Pazar fizikum, akárcsak a királyé, ugyanolyan fény csillant a szemében is, csak az ő szemgolyója kidülledt hozzá. És úgy néztem, Horko, a Lamuban töltött évek alatt, míg az unokaöccse messze északon iskolába járt, jól kihasználhatta az időt. Ha nem vagyok vak, hát tuti, hogy nem a templomot bújta.

Így ment ez minden áldott nap. Az étkezés ceremóniája után az amazonok kíséretében Mummához vonultam. Hat ember keresztbe rakott erős rudakon cipelte őt vissza a szentélyébe. A szemem láttára. Otthonát Hummattal osztotta meg, a palotának egy különálló udvarában, faoszlopok közt és egy kis szennyes víz kőtartálya mellett. Ez a víz szungóságunk speciális kelléke volt. Engem mindig fölvidított a napi vizit Mummánál. Először is azért, mert ezzel a nap vacakabbik felén túlestem (majd később még rendre mindent megmagyarázok), és másodszor, mert személyileg egyre jobban vonzódtam Mummához, nemcsak az én sikerem, de az őbenne, akár műtárgyi, akár istennői mivoltában rejlő kvalitás miatt is. Gólyafészek fürtjeiben, teste tömegét alátámasztani képtelen lábában, egész csúfságában jóindulatot éreztem.

- Jó reggelt, öreg naccsága! - köszöntöttem be hozzá. - Tiszteletem. Hogy van az öregúr? - Mert Hummatot, az esetlen, öreg hegyistent, akit a vörös fezes bajnok, Turombo emelt föl, a férjének tekintettem. Egész jónak látszott a házasság, ott álldogáltak egész nap teljes egyetértésben az áporodott víz kőteknője mellett. És míg én Mummával társalogtam, Tamba és Bebu megtöltött néhány kulacsot, aztán továbbindultunk egy másik részen át, ahol már ernyővel és függőággyal felszerelt, meglehetősen nagy amazoncsapat várt rám. E tárgyak is a Szungónak fönntartott zöld színben készültek, akárcsak a nadrágom. Ott besegítettek a függőágyba, lógtam benne súlyosan, mint a só, és onnét nézegettem a ragyogó eget, melyen a délutáni őrült hőségben semmi sem moccant, meg a kifeszített ernyő karikázását, ahogy lusta, álmos rojtozatuk hol az óra járása szerint, hol visszafelé forgott. Ritkán hagytuk el úgy a palotát, hogy Attitól föl ne hallatszott volna egy kis moraj: a lihegő, küszködő amazonok izma mindig összerándult tőle. Az ernyő megingott a hordozó kezében, és a nap olyan heves ökölcsapást küldött egyenest a pofámba, hogy a vér felszökött az agyamban, mint a kávé a presszógépben.

Erről mindig eszembe jutottak a kísérletek, melyekben a királlyal az ő sajátos céljai érdekében megegyeztünk, s közben a menet egyetlen mély hangú dob szavára kivonult a városba. Emberek léptek csészével Tambához és Bebuhoz, egy kis vizet kaptak tőlük. Különösen asszonyok jöttek, mert a Szungo hatáskörébe tartozott és oltalma alatt állt a termékenység is, tekintve, hogy - értik, na - az is nedvességgel kapcsolatos. Ez a körút minden délután egyformán folyt le a lusta, néha ki-kihagyó nagydob szavára. Annak kemény, de néha el-elcsukló pukkanásai valahogy majdnem mindig ritmusban maradtak. Kint, a tüzelő napon közeledtek a kunyhójukból cserépcsészével előkerülő asszonyok a néhány csöppnyi Mumma-vízért. Én ezalatt hintázva feküdtem az ernyő árnyékában, és hallgattam ujjaim álmos dobolását a hasamon. Mikor a város közepére értünk, kikászálódtam. A vásártéren. Egyszersmind a törvényszéken. A vörös köpenyes bíró egy trágyadomb tetején ült. Durva képű pasi, de engem nem érdekelt, milyen. Mindig per folyt éppen, a vádlott póznához kötve és egy villaszerű bottal fölpeckelt szájjal: az egyszerre a szájpadlását is döfte, és ugyanakkor a nyelvét is leszorította. Az én kedvemért abbahagyták a tárgyalást, elhallgatott az ügyvédek hangpárbaja, és az egész nép lelkesen kiabálni kezdte:

-Szungo! Aki-Szungo! (Nagy, fehér Szungo!)

Kiszálltam a függőágyból, meghajoltam. Tamba és Bebu átadott egy kilyuggatott tököt, olyan locsolófélét, amilyet a vasalónők használtak hajdanán. Nem, várjunk csak: olyat inkább, mint a katolikus templomban az aspergillum. Meghintettem őket, az emberek nevetve közeledtek, hajlongtak, és hátukat tartották oda a vízcseppeknek a hátuljuk partján őszes szőrzetű, öreg, fogatlan pasik, földre szegett csöcsű hajadonok, erős gerincű, izmos fickók. Nem kerülte el figyelmem, hogy egy kis gúny is vegyült az erőmet és tisztemet illető respektusba. Egyébként mindig volt rá gondom, hogy a póznához kötött rab teljes adagot kapjon: a vízcseppekkel megpótoltam egy kicsit szegény ördög bőrének verítékmennyiségét.

Nagyjából ez volt az én esőkirályi teendőm, de érdemesebb inkább a király speciális céljairól beszélnem maguknak, meg a sok olvasnivalóról, amivel ellátott. Ezektől nagyon ódzkodtam, mert sejtettem már előre a beszélgetésből, hogy fájni fog még miattuk a fejem. Az agyonolvasottnak látszó könyvek meg a fedelüket vesztett, elpiszkolódott lapu tudományos különlenyomatok miatt. Sűrűn feketéllett mindben a betű, és a szövegnek még az a néhány üresen maradt köze is tele volt molekula-ábrával. Egyébként is sírkőtömörségűnek és súlyúnak hatott minden szó: nagyon elcsüggesztett. Mintha a csukott, nagy kocsival La Guardia Fieldsnek tartana az ember, és a queensi temetők mellett haladnánk. Úgy nyomasztott. Mint ahol minden halottat beledobtak már a megfelelő postaládába, a köveket a halál nyalta bélyegnek rájuk.

Egy fülledt délután ültem neki az olvasnivalónak, hogy lássam, mire jutok vele. Rajtam a szokott kosztüm, a zöld selyembugyogó, fejemben a búbján bigyós sisak, és lábamon a formátlanra taposott, vigyorgó ajakként kunkorodó szélű, krepptalpú cipő. Szóval, így valahogy. A betegség, a láz elálmosított. Kint dühödten süt a nap. Az árnyék tónusa mindenütt egyenletes. A levegő is álmosító a hőségtől, a hegyek pedig néhol sárgák, törékenyek, likacsosak, üregesek, és cserepesre égtek, mint a törökméz. Mintha az embernek féltenie kéne a fogát tőlük. Nekem meg itt, a nyakamon ez a fránya olvasnivaló. Dáfu és Horko szamárháton hozta keresztül a partról a hegyeken. Aztán levágták a csacsit, és megetették a nőstény oroszlánnal.

Minek olvassam el? - kérdeztem magamban. Nagyon rühelltem. Félelmes volna, ha kiderülne a királyról, hogy közönséges bolond. Szörnyű kitolás, mikor ilyen messzire eljöttem, hogy elűzzem a lélek álmát, mikor elcipeltem Mummát, és én lettem az esőkirály, hogy a végén Dáfu is csak egy bolondnak bizonyuljon a sok közül. Ezért halogattam egyre, hogy belefogjak. Kiraktam néhány pasziánszot. Utána őrültül elálmosodtam, és csak bámultam azokat a nap keverte erős színeket kint, azt a reklámzöldet, azt a kéregbarnát.

Általában nyugtalanul, szenvedélyesen olvasok. Odatartom a könyvet a pofámhoz, és egyetlen jó mondattól tűzhányó csap ki az agyamból: minden egyszerre az eszembe jut, és valóságos gondolatláva zúdul le az oldalamon. Lily szerint túl sok bennem a szellemi energia. Frances szerint viszont egy csöpp ereje sincs a szellememnek. Én az egészhez csak annyit tehetek hozzá, hogy mikor apám egyik könyvében ezt olvastam: “a bűnbocsánat fogyhatatlan" - mintha csak kővel vertek volna fejbe. Mondtam már, azt hiszem, hogy apám bankót használt könyvjelzőnek, én meg biztos, hogy abba az illető könyvbe raktam bele egy csomó pénzt, de a végén kiment a fejemből a címe. Talán azért, hogy többet ne kelljen hallanom a bűnről. Amit olvastam, az olyan tökéletes, hogy talán attól féltem: a pasi, aki írta, a folytatásban csak elronthatja. Én különben is ösztönös fajta vagyok, nem rendszeres. És ha nem tartok ki még annál az egyetlen mondatnál se, akkor minek olvasnám végig az egész könyvet?

Nem, sose volt elég türelmem az olvasáshoz, és néha úgy éreztem, a legszívesebben disznó elé szórnám apám minden könyvét, ha tudnám, hogy az állatnak jó lesz. Engem csak összezavar az a nagy tömeg könyv. Valahányszor Franciaországról kezdek olvasni valamit, rájövök, hogy egy kukkot se tudok Rómáról, pedig az előbb jön, az előtt meg ott van Görögország. Az igazat megvallva, kiderült, hogy egyetlen könyv elolvasásához se tudok eleget. Tulajdonképp örömöt csak olyasmiben találtam, mint Az orvostudomány regénye, a Legyőzzük a szenvedést, vagy a nagy orvosok életrajza: Osleré, Cushingé, Semmelweisé, Mecsnikové. És mert úgy szeretem Wilfred Grenfellt, emiatt érdekelt Labrador, ÚjFundland és az Északi-sarkvidék, de ezért lettem kíváncsi végül az eszkimókra is. Azt hiszik ugye, hogy Lily szívesen elkísért volna az eszkimókhoz, de nem: e téren nagyot csalódtam benne. Az eszkimóknak semmijük sincs, csak a lényeg, és azt gondoltam, ez majd vonzza Lilyt, hisz ő is csak a lényegre megy.

Hát igen is, nem is. Neki nem kenyere az őszinteség. Gondoljuk csak meg, hogy hazudott a vőlegényéről. És abban se vagyok biztos, hogy Hazardtól csakugyan kapott-e monoklit a szemére, mikor az esküvőjükre mentek. Honnét tudjam? Nekem azt mondta, hogy meghalt az anyja, mikor még javában élt és virult az öregasszony. Hazugság volt a szőnyeg is, mert pont azon lőtte főbe magát az apja. Szinte az az érzésem, hogy az elvek meghamisítják az embert. Igen, gyakran azok visznek hazugságba bennünket.

Lily zsarolónak is elég nagy zsaroló. Tudják, mennyire szeretem azt a drága debellát, sokszor a magam mulatságára ízenként haladok végig rajta, úgy képzelem magam elé. Az egyik kezén vagy a lábán, vagy akár a lába ujján kezdem, s úgy megyek sorra minden tagján, ízületén. Nagyszerűen elszórakoztat. A fél melle kisebb, mint a másik, mintha az egyik fiatalabb volna, a másik idősebb. A medencecsontjának nincs elég párnázata, ott sovány egy kicsit. De finom, szép a teste. Hát még az a pirulós, fehér képe, az hat még mindig rám a leginkább. Persze az is igaz, hogy Lily nemtörődöm, pazarló, nem tartja tisztán a házat, nagyon ért az átejtéshez, és engem kiuzsoráz. A házasságunk előtt legalább húsz ajánlólevelet indítottam útnak az ügyében ide-oda, a külügyminisztériumba meg mindenhova. Velem állíttatta ki az erkölcsi bizonyítványát. Burmába vagy Brazíliába készült: s ebben az volt a burkolt fenyegetés, hogy sosem látom többet. Én résen is voltam. Nem passzolhattam őt balek módra át másoknak. De amint összeházasodtunk, és nászútra a rézbőrű eszkimók közé akartam menni táborba, hallani se akart róla. Egyébként (hogy a könyveknél maradjak) olvastam én Freuchent és Gontran de Poncinst is, és kóstoltam én a telet is szabadban. Késsel vájtam jégkunyhót, és nulla fok körül összevesztem Lilyvel, mert nem volt hajlandó a gyerekeket velünk hozni, hogy mellettem aludjanak, bőrök alatt, mint az eszkimók. Pedig nagyon szerettem volna kipróbálni.

Átnéztem minden olvasnivalót, amit Dáfu adott. Tudtam, hogy az oroszlánokkal való bánásnak bennük kell lennie, mégse találtam oldalak hosszú során át egy szót se oroszlánról. Nyöszörögtem, egyet-egyet szundítottam, és inkább csináltam volna bármit, mint hogy ekkora kásaheggyel viaskodjak azon a forró afrikai napon, mikor az ég olyan kék, mint a tiszta gabonaszesz. Az első cikket valami Scheminsky írta, átrágtam rajta magam, mert az első bekezdés könnyűnek hatott, de igazában egy csöppet se volt könnyű. Én viszont tovább küszködtem, míg rá nem bukkantam az Obersteiner-féle allorchiria kifejezésre, akkor aztán abbahagytam. Mi a fenének? Bosszankodtam. Minek az egész? Csak azért, mert orvos szerettem volna lenni, a király engem mindjárt képzett orvosnak könyvel el. Inkább ezt verem ki a fejéből. Túl nehéz volt a szöveg.

De azért beleadtam mindent, ami csak telt az erőmből. Átugrottam a Obersteiner-féle allochirián, és a végén itt-ott még sikerült is kibogarásznom egy-egy bekezdés értelmét. A legtöbb cikk a test és az agy kapcsolatával foglalkozott, különösen a testtartást hangsúlyozták, a jobb és bal tévesztését, s különböző túlzásokat, érzékcsalódásokat. Hogy egy normális lábú pasi elefántlábat képzel magára. Ez önmagában nagyon érdekes volt, némelyik leírás-meg éppen remek. Gondoltam is magamban: “Jó lesz kisubikszolnom, fölfrissítenem egy kicsit a régi ismereteket, megértenem, mi az ember célja, hisz azon múlik az életem." Ilyen az én szerencsém: mikor azt hiszem, sikerült úgy leegyszerűsítenem az élet feltételeit, hogy irányítani tudjam őket - végre! -, pont akkor olvasom végig egy rozoga palotában ezeket a modern orvosi publikációkat. Azt hiszem, ma már kevés bennszülött fejedelem marad tanulatlan, és világszerte minden műszaki iskolának sok a színes bőrű hallgatója, némelyik már föl is fedezett elképesztő dolgokat. De olyat még nem hallottam, aki azon a nyomon haladt volna, mint Dáfu király. Persze az is lehet, hogy ő önmagával alkot szövetséget. Erről megint az jutott eszembe, hogy nagy pácba kerülhetek még vele együtt, mert az ember nem lehet elég okos, ha egy klasszisban magára marad. Egyedülálló klasszis lévén magam is, ezt én már többszörösen kitapasztaltam.

Egy kicsit kifújtam magam Scheminsky cikke után, játszottam egy pasziánszot, és nagyokat szusszantva hajoltam a kártya fölé, mikor a király nagybátyja, Horko, azon a különösen forró napon szobámba lépett a palota földszintjén, mögötte jött a Bunam, azt pedig mindenüvé elkísérte a segédje, az a fekete bőrpacák. Mind a három félrehúzódott, utat adott a negyediknek: egy özvegyszerű, idős asszonynak. Általában megismerni a világ minden táján az özvegyeket. Ezt az a három vezette be hozzám, és ahogy félreálltak előle, máris világos volt, hogy ő a legfontosabb látogató. Tántorogva próbáltam fölállni a tenyérnyi szobában, melyet már addig is egészen elfoglalt a fekvő Tamba és Bebu meg a sarokba húzódott Romilaju. Nyolcan voltunk, pedig magam is alig fértem. Az ágy vetve, azt se lehetett hamarjában kipakolni onnét. Bőrök, helyben készült pokrócok fedték, rajtuk négy, különböző hosszúságú sorban a légypettyes kártya: épp afölött méláztam félresöpörve az olvasmányok Dáfu király kijelölte penzumát. S erre odahozzák a nyakamra ezt a válltól combközépig rojtos ruhába bújtatott, idős asszonyt. Egyenest az afrikai délután fortyogó, tüzes lávájából lépnek elő, és ahogy a kártyás vakon látó szemével meredek épp a kifényesedett, mocskos, piros és fekete lapokra, eleinte sehogy se tudom élesre állítani az asszony képét. De mikor közelebb lép, meglátom kerek és mégsem egész kerek képét. Mert féloldalas valahogy, botlik a szimmetriája. Az alsó állkapocs körül. Orra pisze, ajka vastag, s ahogy finoman előrenyúlik az arca, mintha a száját kínálná. Néhány foga is hiányzik, de mindjárt ráismerek. “Hű - mondom magamban -, ez valami rokona lesz Dáfunak. Nyilván az anyja." A profiljáról olvastam le a rokonságot, az ajkáról, meg a szemében arról a vöröses villanásról.

- Jászra. Királyné - közölte Horko. - Dáfunak ő mama.

- Megtisztel, asszonyom - hajoltam meg.

Megfogta a kezem, és fejére helyezte; persze az ő fejét is kopaszra borotválták. Mint minden férjes asszonyét. A kézrátételt körülbelül kétlábnyi szintkülönbségünk könnyítette. Horko meg én kimagasodtunk a többi közül. Ő vörös ruhájába tekerve pompázott, és a piros kövek kakasszakállként lengtek a fülében, ahogy lehajolt az asszonyhoz, és mondott neki valamit.

Leraktam a sisakom, s ezzel feltártam orromon, képemen az esőcsináló szertartásból maradt nagy hurkákat és hegeket. Egy kicsit hülyén bámészkodhattam magam elé a nagy megilletődöttségtől, mert arcom fölkeltette a fekete bőrös figyelmét, úgy láttam, rám mutat, ahogy mond valamit a Bunamnak. De én tisztelettudóan fejemre helyeztem az öreg királyné kezét, és megszólaltam:

- Asszonyom, Henderson az ön szolgálatára áll. Szívvel, lélekkel. - Hátraszóltam Romilajunak: - Mondd meg neki! A közvetlen közelemben fedeztem föl Romilaju üstökét, és homloka ráncosabb volt, mint valaha. Láttam, hogy a Bunam a kártyát meg az olvasnivalót nézegeti az ágyon, hát egy mozdulattal magam mögé kanyarítottam az egészet, mert nem akartam, hogy a király holmiján szimatoljon. Aztán tovább beszéltem Romilajuhoz: - Mondd meg a királynénak, hogy pompás fia van. A király engem barátjává fogadott, és én is ugyanúgy őt. Büszke vagyok rá, hogy ismerem.

“Hogy keveredhet ilyen korpa közé ez az asszony?" - tűnődtem magamban, tudván, hogy a Bunam dolga elvenni a hanyatló erejű király életét, ezt maga Dáfu mondta. Tulajdonképpen a Bunam végezte ki a férjét - a királyné pedig pont az ő társaságában jár késő délután vizitelni! Nem tetszett a dolog.

Ez odahaza a koktélpartik ideje. Ilyenkor, a homályban, lecsillapszik a nagy körbenyargalás, az eget ostromló építkezés, és a bűnre kacsintó, furfangos, örök önmegváltoztatás vágyának, kínjának terhét görgető világ lazít magán egy kicsit.

Az öreg királyné megérezhette, mit gondolok, mert szomorú volt, gondterhelt. A Bunam csak bámult rám, kétségkívül arra várt, hogy előbb-utóbb majd csak sikerül belém látnia, a zacskós, húsos képű Horko pedig eleinte komornak hatott. Kettős célja volt a látogatásnak: hogy nyilatkozzak a nőstény oroszlánról, és hogy esetleg befolyásomat vessem latba a királynál. Mert csakugyan nagy gondban voltak Atti miatt.

Többnyire Horko beszélt, keverte a sokféle nyelvet, ami Lamuban ráragadt. Volt benne némi francia, de akadt ugyanannyi angol, sőt némi portugál is. A vér átcsillant tükörfényes arcán, fülét majdnem vállig húzták le a díszek. Bevezetésül szólt néhány szót lamubéli tartózkodásáról - fölöttébb modern város lehetett, ahogy ő ecsetelte. Autók, kávéház, zene, nyelvek bábele.

- Tout le monde trčs distingué, trčs chic[11] - mondta. A rossz fülemet fél tenyérrel befogtam, és egészen rendelkezésére bocsátottam sűrű bólogatások közepette a jobbikat. Mikor aztán válaszoltam is lamui afro-franciaságára, éledni kezdett. Látni lehetett, hogy ott hagyta a szívét abban a városban, és hogy bizonyára élete legpompásabb éveit töltötte ott. Az az ő Párizsa. Nem volt nehéz elképzelnem, hogy gondoskodott magának házról, szolgákról, nőkről, hogy feszített könnyű vászonruhában egész nap a kávéházi asztalánál, hogy élte világát még tán virággal is a gomblyukában. Bosszankodott az unokaöccsére, hogy az elment, és nyolc-kilenc évre faképnél hagyta. - Elhagyott Lamu iskola - magyarázta. - Pas assez bon.[12] Rossz, rossz, én neki mond. Ne menj el Lamu. Mi megy együtt. Ő megy egyedül. Papa Gmilo király meghal. Moi aller chercher Dahfu.[13] Egy éveket. - Egyik vaskos ujját odatartotta elém, Jászra királyné kopasz feje fölé, és méltatlankodásából kivettem, hogy biztosan őt tették felelőssé Dáfu eltűnéséért. Az ő kötelessége volt, hogy hazahozza a trónörököst.

De észrevette, hogy nekem nem tetszik a hangnem, hát megjegyezte:

- Ön barát Dáfu?

- Már hogy a fenébe ne volnék?!

- Ó, barát én is. Roi neveu. Aime neveu. Sans blague.[14] Van veszély.

- Ugyan mit ugrálnak itt maguk? - kérdeztem.

Türelmetlenségemet észrevette a Bunam, s éles hangon odaszólt valamit Horkónak, a király anyja, Jászra pedig elkiáltotta magát:

- Szaszi ai. Ai, szaszi, Szungo!

Ahogy föltekintett rám, alulról láthatta az államat, meg a bajszomat, meg az orrom likát, de a szememet nem, így nem tudhatta, hogy fogadom a könyörgését, mert arról volt szó. Ezért megint hozzálátott, hogy összevissza csókolgassa a kezem fejét, valahogy úgy, ahogy Mtalba csinálta éjszaka a békák elleni átkozott expedícióm előtt. Megint észrevettem, hogy feszélyez a kezem. Minden visszaéléstől, amit csak vele követtem el, torzult. Például a mutatóujjam: azzal céloztam Pancho Villa stílusában a macskára a bridzsasztal alól.

- Jaj, asszonyom, ezt ne csinálja - mondtam. - Romilaju . . . Romilaju . . . szólj, hogy hagyja abba. Ha annyi ujjam volna, mint kalapács a zongorán, az is mind csak az ő parancsára várna. Mit kíván az öreg királyné? Ezek a pasik nem hagyják békén, látom.

- Mentsd fiamat, urom - mondta Romilaju a hátam mögött.

- Mitől? - kérdeztem.

- Oroszlán boszorkánytól, urom. Ó, nagyon-nagyon rossz oroszlán!

- Begyullasztották az öreg mamát - mondtam, barátságtalan pillantást vetve a Bunamra meg a segédjére. - Ez, ez a temetőbogár, ez ni! Ezt csak hulla teheti boldoggá, vagy ha sírba visz valakit. Érzik a szagán. És nézd azt a bőregeret ott, a haverját! Eljátszhatna nyugodtan az operaház fantomját. Olyan a pofája, mint a vérszopó vámpíré, lélekszopóé. Mondd meg ennek az egész bandának, itt, azonnal, hogy én a királyt remek és derék embernek tartom. De nyisd ki a szád - biztattam Romilajut -, hadd hallja az öreg hölgy!

Bárhogy dicsértem a királyt, csak nem sikerült másra terelnem a szót. Ezek azért jöttek, hogy kioktassanak az oroszlánproblémára. A király elfogta Attit, és magával hozta tovább is szabadon kószáló apja, Gmilo palotájába. Ezt nagyon rossz néven vették tőle, és a Bunam azért jött, hogy figyelmeztessen: Dáfu engem is belekever a boszorkányságba.

- Ugyan, még mit nem! - háborodtam föl. - Sose volnék képes boszorkányságra adni magam. Az én természetem épp az ellenkező. - De végül is Horko és Romilaju megértette velem a helyzet fontosságát, komolyságát: azt, hogy milyen súlyos a válság. Próbáltam kitérni, de már a nyakamon ült a gond, mint valami sírkövet, úgy bocsátották rám. Az emberek haragusznak. A nőstény oroszlán bajt csinál. Asszonyok, akiknek az előző létformában haragosuk volt, elvetéltek. Ez hozta a városra az aszályt is, melynek én vetettem véget, mikor elcipeltem Mummát. Ezért vagyok én olyan népszerű. (Elpirultam a bókra, sőt éreztem is pofámon a vörösséget.)

- Szamárság az egész! - legyintettem. De addigra Horko már javában magyarázta, milyen szarvashiba, hogy lementem az oroszlán vermébe. Ő is utalt rá, hogy Dáfu addig nem végleges birtokosa a trónnak, míg Gmilót el nem fogja. Mert addig az öreg királyt kikényszeríti a bozótba, gonosz társaságba (a többi oroszlán ugyanis egyenként és összesen mind csupa megátalkodott gonosztevő). Állították, hogy a nőstény oroszlán csábítja el Dáfut, az teszi képtelenné rá, hogy teljesítse a kötelességét, az tartja tőle távol Gmilót.

Próbáltam magyarázni nekik, hogy másutt egész másképp vélekednek az oroszlánokról. Mondogattam, hogy nem lehet helyes minden oroszlánt elintézni egyetlenegy kivételével, itt valami tévedés lesz a dologban. Aztán a Bunamhoz fordultam, látván, hogy nyilván ő az oroszlánellenes erők vezére. Hunyorgó tekintetéből, a homlokán zordul kidagadó érből és a szeme körüli ráncokból úgy véltem, mindezeknek azt kell jelenteniük (még itt is, ahol az egész Afrika zöld óceánként lángol a végtelen, hatalmas ég alatt), szóval ugyanazt kell jelenteniük, mint otthon, New Yorkban: azt, hogy ez az ember gondolkozik.

- Szerintem maguknak kellene megérteniük a királyt. Kivételes ember, kivételes dolgokat művel. Az ilyen nagyok néha túllépnek önmagukon. Mint Caesar vagy Napóleon, vagy Csáka, a zulu. A királyt véletlenül a tudomány érdekli. És bár én nem sokat értek hozzá, de úgy veszem észre, hogy törődik az egész, önmagába belefáradt és egy kis életerő-injekcióra szoruló emberiséggel. Örüljenek neki, hogy nem holmi Csáka-féle, és nem intézi el mindannyiukat. Szerencséjük, hogy nem olyasfajta. - Gondoltam, nem árt bedobni egy kis fenyegetést. De nem mutatkozott hatása. Az öregasszony ujjamat szorongatva egyre tovább susogott, közben pedig a Bunam, míg Romilaju feléje fordult, s neki próbálta képessége szerint tolmácsolni, amit mondtam, tehát a Bunam vadul, mereven kihúzta magát, csak a szeme mozgott, az is alig, inkább csillogott csak. Aztán mikor Romilaju befejezte, a Bunam egyet pattintott ujjával a segédjének, a fekete bőrös meg előhúzott rongyos köpenyege alól egy tárgyat: eleinte fonnyadt padlizsánnak néztem. A száránál fogta, úgy tartotta az orrom elé. Beszáradt, halott szem nézett farkasszemet az enyémmel, többé már nem lélegző szájból villant rám a fog. Közömbös, kioltott tekintet akadt meg rajtam. Amonnét a túlsó partról nézett. A csecsebecse egyik orrlika behorpadt, a másik kitágult, és az egész arc, az egész fekete, kiszáradt, gyerek-vagy törpeszerű, nyakánál tartott múmiafej mintha ugatott volna. A levegő úgy csípett a számban, mint a mustár, és az a belső hang, melyet akkor hallottam, mikor hátamra vettem a hullát, szólni próbált, de csak suttogni tudott. Azt hiszem, némelyik embert jobban eltölti a halál, mint a többit. Kétségtelen, hogy én véletlenül nagyon fogékony vagyok rá. Egyébként kezdem már magamban azt kérdezgetni (de talán inkább könyörgés ez, nem is kérdés), hogy mért pont mindig az én közelemben csapkod? Mért nem tudok legalább egy időre szabadulni tőle? Miért, miért?!

- Ez meg micsoda? - kérdeztem.

Egy oroszlánasszony feje volt - egy boszorkányé. Aki a faluból folyton kiszökött, oroszlánokkal randevúzott. Megmérgezett, megbabonázott másokat. De a Bunam segédje elcsípte, kínpróbának vetették alá, aztán fölakasztották. Csakhogy visszatért. A népek nem sokat teketóriáznak, kijelentik, hogy ő az a nőstény oroszlán, akit Dáfu rabul ejtett, Ő Atti. Az azonosság kétségtelen.

- Ame de lion - jelentette ki Horko. - En bas.[15]

- Nem tudom, mitől olyan fene biztosak benne - jegyeztem meg. Nem tudtam levenni a szemem arról a kioltott, közömbös tekintetű, zsugorított fejről. Úgy beszélt hozzám, mint az a másik a banyolsi akváriumban, miután Lilyt vonatra pakoltam. Ugyanarra gondoltam, mint akkor, abban a félhomályos, vízzel telt, kőpadlós helyiségben: “Ez az! Ez a vég!"