Hogy minek kellett nekem ez az átruccanás Afrikába? Hamarjában nincs is rá magyarázat. Minden ramacsul ment, egyre ramacsabbul, aztán meg túl komplikált lett egyszerre.

Ha visszagondolok ötvenöt éves koromra, mikor megváltottam a jegyet: égés az egész vonalon. Kezdenek szorongatni a tények, megülik a mellem. Kezdődik az ámokfutás - szüleim, feleségeim, nőim, gyerekeim, gazdaságom, állataim, szokásaim, pénzem, zeneleckém, részegeskedésem, előítéleteim, brutalitásom, fogam, pofám, lelkem, mind egyszerre veti rám magát! Rájuk kell ordítanom:

- Megálljatok, hé, mars vissza, az istenfátokat, hagyjatok békén!

De hogy a fenébe hagyjanak békén? Hozzám tartozik, bennem van mind. Az énem. És csak furakszanak, zsúfolódnak egyre belém, mindenfelől. Csinálják a káoszt.

Az a világ különben, amit akkor oly roppant nyomasztónak láttam, azóta elfordította már rólam a dühét. De ha meg akarom értetni magukkal, ha meg akarom magyarázni maguknak, mért mentem Afrikába, ahhoz nekem is föl kell idéznem, át kell gondolnom a tényeket. Kezdem, mondjuk, a pénzen. Gazdag vagyok. Az öregemtől hárommillió dollárt örököltem az illeték levonása után, de azért trógernak éreztem magam, tudtam is, hogy miért, legfőképp azért, mert olyan tróger módra viselkedtem mindig. Közben, persze, ha nagyon szorult a kapca, lopva sokszor nézegettem könyveket is, nincs-e bennük valami odavaló szöveg, és egyszer a következőt olvastam: ,,A bűnbocsánat kimeríthetetlen, még jó útra térni sem kötelező hozzá." Ez annyira hatott rám, hogy folyton mondogattam magamban. De az közben kiment a fejemből, hogy melyik könyvben volt. Valamelyikben az apámról maradt sok ezer közül, egy csomót saját maga írt az öreg. Tucatjával böngésztem át a köteteket, de nem került elő más, csak pénz, mert apám papírpénzt használt könyvjelzőnek, ötöst, tízest vagy húszast - amit épp előkotort a zsebéből. Akadt a forgalomból harminc éve kivont bankó is néhány, az a lepedőnyi, sárga hasú. Megörültem nekik, mert eszembe juttatták a régi világot, kulcsra zártam a könyvtár ajtaját, hogy rám ne rontsanak a gyerekek, és a létra tetején ráztam egész délután egyik könyvet a másik után, a pénz meg hullott a padlóra. De azt a mondatot a bűnbocsánatról sose találtam meg többet.

Térjünk át a következő pontra. Az egyik előkelő Ivy League-egyetem diplomása vagyok - de szegény alma materemet nem akarom blamálni vele, hogy kiírom a nevét. Mert ha nem vagyok Henderson, és az apám fia, bizony kirúgnak, az fix. Hat kiló harmincöt dekával jöttem a világra, nehéz szülés volt. Aztán felnőttem. Fel, százkilencvenhárom centi magasra. Egy mázsa négy kilósra. Óriási, robusztus fej, perzsabundaszerű haj. Gyanakvó szem, többnyire keskeny rés látszik csak belőle. Handabandázó modor. Hatalmas orr. Hárman voltunk testvérek, de csak én maradtam meg. Apámnak minden emberségét latba kellett hozzá vetnie, hogy ezt meg tudja bocsátani nekem, de nem hiszem, hogy istenigazában sikerült neki. Nősüléskor próbáltam a kedvében járni, és a magunk osztályából választottam a párom. Feltűnő jelenség volt, szép, magas, előkelő, izmos, hosszú karú, aranyhajú, tartózkodó, termékeny, nyugodt. És családjának egyetlen tagja se haragudhat meg rám, ha azt is hozzáteszem, hogy szkizofréniás, mert az volt, na, vitán felül. Különben joggal tartanak bolondnak engem is - szeszélyes vagyok, durva, basáskodó és néha őrjöngök. A gyerekek korából ítélve úgy húsz éve házasodhattunk össze. A gyerekek: Edward, Ricey, Alice és még kettő - szent ég, de bőven volt részem gyermekáldásban. Hogy a Jóisten áldja meg az egész kis falkáravalót.

A magam módján dolgoztam én, keményen. Mert a kegyetlen szenvedés is munka, s én sokszor már ebéd előtt részeg voltam. Alighogy megjöttem a háborúból (öreg voltam már fegyveres szolgálatra, de persze a világért ki nem hagytam volna, hát lementem Washingtonba, és addig revolvereztem mindenkit, míg el nem engedtek verekedni), szóval, alighogy megjöttem, mindjárt elváltunk, Frances meg én. Ez közvetlenül az európai győzelem napja után történt. Olyan rég volna már csakugyan? Nem, mégis 1948-ban lehetett inkább. Egyébként Frances most Svájcban van az egyik gyerekünkkel. Hogy minek neki a gyerek, arról fogalmam sincs, de az egyik vele van, na. Áldásom rá.

Boldoggá tett a válás. Kezdhettem újra az életem. Addigra megvolt már az új nő is, nemsokára összeházasodtunk. A második feleségemet Lilynek hívják (leánykori neve: Simmons). Két fiunk lett, ikrek.

Most megint jön az az ámokfutás - gyalázatosán bántam Lilyvel, komiszabbul, mint Francesszel. Francest védte a zárkózottsága, de Lily, az alaposan megkapta a magáét. Nekem, úgy látszik, a jólét ártott meg, annyira hozzászoktam már a kutyaélethez. Valahányszor Francesnek nem tetszett, amit csinálok, ez pedig gyakran előfordult, ő ilyenkor nagy ívben elkerült. Hontalan, társtalan vándorként járt-kelt, mint Shelley holdja. Lily épp ellenkezőleg: de én aztán le is gorombítottam ország-világ előtt, és négyszemközt is szidtam, mint a bokrot. Kocsmai verekedésekbe keveredtem a farmom közelében, és becsuktak a rendőrök. Ígérgettem nekik, hogy sorra laposra verem mindet, és tudom, ellátják alaposan a bajom, ha nem vagyok olyan nevezetes ember a környéken. De Lily megérkezett, és óvadékkal szabadlábra helyeztetett. Aztán ökölre mentem a baromorvossal az egyik disznóm miatt, meg a 7-es útvonalon egy hóeke vezetőjével, mert le akart szorítani az országútról. Aztán, úgy két éve, részegen leestem egy traktorról, a tetejében még el is gázoltam magam, és kitörtem a lábam. Hónapokig mankón bicegtem, azzal ütöttem-vertem embert, állatot, aki csak az utamba tévedt, pokollá tettem Lily életét. Rugbystának beillő termetű, cigányfekete szörnyeteg, aki gyalázkodik, lármázik, vicsorog, tiltakozik - nem csoda, ha az emberek hanyatt-homlok takarodtak az utamból. De ez még semmi.

Lily, mondjuk, épp hölgyeket lát vendégül, mikor bebicegek hozzá mocskos gipszcsizmámban, jégzoknival az ép lábamon, és persze rajtam a vörös bársonyköntös, amit Sulkánál vettem, Párizsban, ünnepi kedvemben, mikor Frances közölte, hogy válni akar. Ráadásul piros gyapjú vadászsapka a fejemen. Előbb gondosan az ujjamba törlőm az orrom meg a bajuszom, aztán odanyújtom a kezem a vendég hölgyeknek, és azt mondom nekik:

- Henderson vagyok, örvendek.

Lilyhez is odamegyek, s úgy fogok kezet vele, mintha ő is csak vendég volna, vadidegen, akár a többi.

- Örvendek - mondom neki.

Ilyenkor a hölgyek persze odasúgnak egymásnak:

- Nem ismeri meg. Azt hiszi, hogy még mindig az első asszony a felesége. Ugye, milyen szörnyű! - És hideg futkos a hátukon e bizarr férji hűségtől.

Pedig tévednek. Lily nagyon jól tudja, hogy szándékos az egész, és ahogy magunkra maradunk, nekem esik:

- Mondd, Gene, miféle buta vicc ez? Mit akarsz vele?

Vörös zsinórpaszománnyal fölkantározva kihúzom magam előtte a hátul kidudorodó hálóköntösben, a láb alakú gipszcsizma csikorog a padlón, ingatom a fejem jobbra-balra, és azt mondom rá:

- Cöcöcö!

Mert mikor hazahoztak azzal a dög nehéz gipsszel a kórházból, hallom, hogy épp ezt telefonálja valakinek:

- Á, semmi az egész, csak megint karambolozott egyet. Mindig azt csinálja, de, vesztemre, meg se kottyan neki! Ezt a pasast bunkóval se lehet agyoncsapni! - Szóval engem bunkóval se lehet agyoncsapni! Na, mit szólnak hozzá? Engem, mit mondjak, jól felcukkolt.

Persze lehet, hogy csak viccelt. Imád hülyéskedni a telefonba. Kövér, vidám nő. Kedves a pofija, és többnyire kedves a természete is. Néha nagyszerűen kijöttünk egymással. És képzeljék csak, az egyik legjobb dolog a terhessége alatt történt, mikor már jócskán előrehaladt. Lefekvés előtt babolajjal kellett bedörgölni a hasát, nehogy terhességi csíkok maradjanak rajta. Égőbarnára sötétült a rózsaszín cicije, és a hasában mozogtak a gyerekek, hol itt, hol ott dudorodtak ki a gömbölyűségből.

Én leheletfinoman dörgöltem, őrültül vigyáztam, hogy valami bajt ne csináljon az a bumfordi ujjam. Aztán villanyoltás előtt beletörültem az ujjam a hajamba, megcsókoltuk egymást, és babaolajszagúan aludtunk el.

De később visszaállt megint a hadiállapot, és mikor meghallottam, hogy engem bunkóval se lehet agyoncsapni, ezt jobb tudomásom ellenére is gyűlölködésnek vettem. Azért kezeltem úgy, mint valami idegent, vendégek előtt, mert bosszantott a látvány, hogy jár-kel, intézkedik a nagyúri ház asszonyaként, mikor én, a közismert név és vagyon egyedüli örököse, közönséges tróger vagyok csak, tehát ő se dáma, egyszerűen az én feleségem - az én feleségem, és passz.

Úgy látszott, hogy a telet bírom a legrosszabbul, hát Lily elhatározta, menjünk a Mexikói-öböl partján egy üdülőszállóba, és ott majd szépen elhorgászgatok. Valamelyik figyelmes barátunk egyforma, fanyelű csúzlit ajándékozott az ikreknek, én az egyiket megtaláltam kicsomagoláskor a pakktáskámban, és kivittem, hogy lődözzek vele. Attól fogva fütyültem a halakra, csak üldögéltem a parton, és sörösüvegekre lőttem vele célba, kaviccsal. Hadd mutogassanak csak közben rám az emberek:

- Látod ott azt a monumentális orrú, bajuszos, nagy, marha pasast? Külügyminiszter volt a dédapja. És a nagyapjának a két testvére: az egyik párizsi, a másik londoni nagykövet. Az apja pedig Willard Henderson, a híres tudós, aki azt a könyvet írta az albigensekről, William James és Henry Adams barátja.

Mért, talán nem ezt mondták? Mérget vehetnek rá. Szóval fürdőztünk szelíd arcú, gondterhelt második feleségemmel, akinek magának is száznyolcvan centi körüli a magassága, meg a két kis ikerfiunkkal. Az étteremben egy nagy flaskóból konyakkal öntöttem nyakon a reggeli kávét, a parton pedig üvegeket durrantottam szét. A vendégek az igazgatónak panaszkodtak az üvegcserép miatt, az meg Lilyvel kezdett ez ügyben randevúzni: velem senki se óhajtott közvetlen eszmecserét. Exkluzív hely, zsidó a lábát se teheti be a házba, és pechükre pont engem fognak ki. E. H. Hendersont. A gyerekek nem játszottak többet az ikreimmel, az asszonyok pedig messzire elkerülték Lilyt.

Lily megpróbált okosan beszélni velem. Fönt, a lakosztályunkban ültünk éppen, én egy szál fürdőgatyában, mikor megnyitotta a diszkussziót a csúzli, az üvegcserép és a vendégekkel szembeni magatartásom tárgyában. Azt meg kell hagyni, hogy Lily intelligens. Sose veszekszik, csak moralizál. De azt viszont szenvedélyesen, egész belesápad, elfúl a lélegzete. Nem azért, mintha félne tőlem, hanem mert úgy fölizgatja vele magát.

A diszkusszió nálam nem ért el semmit. Erre ő sírva fakadt, én meg, ha könnyet látok, elvesztem a fejem, és ráüvöltöttem:

- Te! Én azonnal kiloccsantom az agyam! Főbe lövöm magam! Érted? Nem hagytam otthon a pisztolyt! Itt van nálam!

- Jaj, Gene! - sikoltotta el magát, és tenyerét az arcára tapasztva kiszaladt.

Mindjárt megmondom, hogy miért.

Mert az apja pont így lett öngyilkos: pisztollyal.

Egyik közös vonásunk Lilyvel a rossz fog. Ő ugyan húsz évvel fiatalabb nálam, mégis van hidunk mind a kettőnknek. Nekem kétoldalt, neki elöl. Mert kitört mind a négy felső metszőfoga. Még iskolás lány korában. Imádta az apját, azzal ment ki golfozni. Nagy piás volt szegény öreg, aznap meg pláne olyan részeg, hogy semmi keresnivalója nem lett volna a golfpályán. Hát körül se nézett, csak se szó, se beszéd, el akart indítani egy hosszú, erős labdát az első kupacról, és

ahogy hátralendítette az ütőt, épp a lányát találta el. Mindig az agyamra megy a vér, ha magam elé képzelem azt az istenverte golfpályát a júliusi dög melegben, a gáz- és vízvezeték-szerelési cikkek részeg szakemberét, meg azt a vérző szájú, tizenöt éves kislányt. Hogy a fene enné meg a hülye részegeit! Törné ki a nyavalya a sok tántorgó marhát! Undorodom minden ripacstól, aki ha kitolnak vele, mindjárt közönséget keres, hogy legyen kinek mutogatnia vérző szívét. De azért tőlem ugyan nem hall Lily egy büdös szót se az apja ellen, és többet sír még ma is utána, mint a maga baján. Örökké magával hurcolja a fényképét a retiküljében.

Én személyesen nem ismertem az öreget. Tíz-tizenkét éve meghalt már, mikor mi összeakadtunk. Lily az apja halála után mindjárt hozzáment egy baltimore-i pasihoz, azt mondják, egész jómódú lehetett - bár ha jobban utánagondolok, ezt is csak Lily mesélte róla. Mindegy, na, valahogy nem tudtak összeszokni, és a háború alatt elváltak (én akkor épp Olaszországban harcoltam). Szóval amikor megismertem Lilyt, megint otthon volt már, az anyjával élt. Danburybe valók, a kalaposok városába. Egy téli este véletlenül mi is Danburybe voltunk hivatalosak Francesszel, neki ugyan az egészhez nem volt nagy kedve, mert épp levelet írt valami szellemi kiválóságnak, Európába. Frances lelkes olvasó, bősz levélíró és erős dohányos, és ha belegurult a filozófiába vagy mi a fenébe, árnyékát is alig láttam. Ilyenkor, tudtam, fönt kuksol a szobájában, szívja az örökös Szobranje cigarettáját, köhécsel és jegyezget, dolgozik valamin. Hát akkor is épp ilyen szellemi vajúdás volt rajta, mikor vendégségbe mentünk. Az est közepén eszébe jutott valami, amit azonnal el kell intéznie, tehát mirniksz-dirniksz beült a kocsiba, és rólam tökéletesen megfeledkezve, elhajtott. Aznap én is alaposan eltájoltam magam, én voltam egyedül szmokingban frakk helyett. Méghozzá éjkék szmokingban. Alighanem én lehettem az első kék szmokingos pasas arrafelé. Úgy éreztem magam, mint aki egy egész mezőnyi kék szövetet visel magán, közben pedig épp Lilyvel társalogtam: tíz perce mutattak be neki, és piros-zöld karácsonyfacsíkos ruha volt rajta.

Ahogy megtudta, mi történt velem, fölajánlotta, hogy hazafuvaroz, s én benne voltam. Együtt tapostuk a havat kifelé menet a kocsijához.

Szikrázó fehér éjszaka volt, és farkasordító hideg. A kocsi egy háromszáz lépésnyi, acélsimára fagyott emelkedőn parkolt. Amint Lily elindult az útpadkáról, az autó megfarolt, erre ő elvesztette a fejét, és felsikoltott.

- Eugene!

A nyakamba csimpaszkodott. Egy teremtett lélek se volt sem ott a dombon, sem a tisztára söpört sétányokon, de úgy láttam, még közel-távol sem. A kocsi teljesen körülperdült. A nő csupasz karjáról hátracsúszott a bunda ujja, szorongatta a nyakam, nagy szeme merőn nézett ki, előre, a szélvédő üvegen át, s az autó csak csúszott a jégen, zúzmarán. Nem húzott a motor, hát odanyúltam a slusszkulcshoz, és kikapcsoltam a gyújtást. Belecsúsztunk egy hótorlaszba, nem túl mélyen, s azzal átvettem tőle a kormányt. A holdfény éles árnyékot vetett.

- Honnét tudja a keresztnevem? - kérdeztem. Ő pedig azt felelte:

- Mindenki tudja, hogy maga Eugene Henderson. Még egy kicsit beszélgettünk, aztán azt mondta:

- El kéne válnia a feleségétől.

- Mit beszél? - mordultam rá. - Hogy mondhat ilyet? Különben is, magának én az apja lehetnék.

Csak a rákövetkező nyáron találkoztunk megint. Épp bevásárolt: kalapban, fehér pikéruhában és fehér cipőben. Nagyon lógott a lába az esőnek, nem akarta összeáztatni a holmiját (észrevettem, hogy máris megázott egy kicsit), hát megkért, hogy vegyem föl a kocsimra. Az épülő csűrhöz gerendáért jártam épp Danburyben, és a furgonom tele volt már vele hátul. Lily mutatta menet közben feléjük az utat, de idegességében eltévedt: nagyon csinos volt, de rém ideges. Rekkenő hőségre szakadt le a zápor. Ő azt mondta, forduljak be jobbra, s azzal már robogtunk is neki valami vízzel elöntött kőbánya szürke ciklopszkerítésének - egy zsákutca végén. Úgy beborult, hogy az éghez képest egész fehérnek hatott a malter a kerítés köve közt. Lily kiabált:

- Jaj, forduljon vissza, kérem! Forduljon már, na, gyorsan! Nem ismerem itt ki magam, és haza kell jutnom.

Végre odaértünk, a kis ház tele volt még a vihar előtti hőségben becsukott ablakú szobák szagával.

- Anyám bridzselni ment - mondta Lily. - Telefonálnom kell neki, hogy ne jöjjön most haza. Fönt van a telefon a hálószobámban.

Hát felmentünk. Semmi könnyelműség, léhaság nem volt Lilyben, higgyék meg. Amint vetkőzött, azonnal suttogni kezdte remegő hangon:

- Szeretlek! Szeretlek!

Én pedig ölelkezés közben azt mondtam magamban: “Őrület, hogy ez a nő épp téged szeret . . . épp téged . . . téged!"

Hatalmas mennydörgés, azzal rászakadt a zápor utcára, fára, tetőre, ponyvára - sűrű villámlással spékelten. Mindent betöltött, mindent elborított. De a nőből frissen sült cipó meleg illata áradt, ahogy ott feküdtünk a vihar meleg sötétjétől sötétre festett ágyneműn. És véges-végig nem hagyta abba, folyton mondogatta, hogy “szeretlek!". Aztán feküdtünk, csöndben, s így köszöntött ránk a kora este, anélkül, hogy a nap még egyszer előbukkant volna.

Az anyja lent várt, a nappaliban. Engem nem izgatott különösebben. Lily telefonált neki, és megkérte:

- Most ne gyere haza egy kicsit.

Épp ezért a mama hanyatt-homlok otthagyta a bridzspartit, és sok év legeslegkomiszabb viharában vágtatott haza. Nekem sehogy se tetszett a dolog. Nem az öreg hölgy zavart, de olvastam a jelekből. Lily gondoskodott róla, hogy rajtakapják. Én mentem le elsőnek a földszintre, és lámpát láttam égni a kanapé mellett. Ahogy leérek a lépcsőn, és szemben találom magam egy nővel, azt mondom:

- Henderson vagyok.

Jóképű, tömzsi asszonyka volt az anyja, arcát porcelánbabaszerűen kikészítette a bridzspartira. Kalap a fején, vaskos térdén pedig egy kis lakkbőr pénztárcát nyugtatott, mikor visszaült a helyére. Szinte láttam, hogy ír lelke mélyén vastag bumedlit lánya erkölcsi kontójára: “Nem átallotta a tulajdon házamban! Méghozzá nős emberrel!" És így tovább. Egykedvűen üldögéltem a nappaliban, borotválatlanul, a gerendám meg várt kint a furgonban. Lily szagát, azt a friss cipóillatot nyilván érezni lehetett rajtam. És Lily sose látott szépségében vonult le a lépcsőn, hogy újabb produkcióját a mama orra alá dörgölje. Én az önfeledtet játszva terpesztettem szét hatalmas bakancsom a szőnyegen, és pödörtem egyet-egyet a bajuszomon. Kettejük közt ott éreztem Simmonsnak, Lily apjának, a gáz- és vízvezeték-szerelési cikkek öngyilkos nagykereskedőjének súlyos jelenlétét. Tulajdonképp a Lily melletti szobában ölte meg magát, a házigazda hálószobájában. Lily az anyját vádolta apja haláláért. De hát mi vagyok akkor én itt, csupán a bosszúállás eszköze? “Nem, fiacskám - mondtam magamban -, neked ehhez semmi közöd. Ebbe te ne mássz bele!"

Úgy látszott, az anya elhatározta, hogy rendesen viselkedik. Felülemelkedik az ügyön, ezzel alázza meg Lilyt. Talán meg is lehet érteni. Velem szemben mindenesetre adta az előkelő dámát, de egyszer aztán mégse tudta tovább türtőztetni magát, és megjegyezte:

- A fiához, ahhoz már volt szerencsém.

- Ugyan? Ahhoz a langalétához? Edwardot gondolja? Egy piros MG sportkocsival szaladgál. Megfordul néha Danburyben.

Azzal már indultam is, csak odaszóltam még Lilynek:

- Maga nagylány, szép lány, de ezt azért nem lett volna szabad megcsinálnia a mamájával.

A tömzsi öreg hölgy összekulcsolt kézzel ült a kanapén, szeme egyetlen vonallá szűkült szemöldöke alatt a könnyektől vagy a bosszúságtól.

- Isten veled, Eugene - szólt Lily.

- Viszontlátásra, Miss Simmons - köszöntem vissza neki.

Nem a legjobb barátságban váltunk el.

De azért hamarosan megint találkoztunk. New Yorkban, mert Lily otthagyta az anyját, eljött Danburyből, és kivett egy félkomfortos lakást a Hudson Streeten, ahol a részegek a lépcsőházba húzódnak be az időjárás viszontagságai elől. Én megjelentem. Nehéz súlyú, óriás árnyékként rátaláltam én is arra a lépcsőre, a képem majd kicsattant a falusi színtől meg az iszákosságtól, sárga disznóbőr kesztyű pompázott a kezemen, és a szívemben folyton azt dobogta egy hang: “Akarom,

akarom, akarom, jaj, akarom - igen, csak tovább!" Én meg azt mondogattam hozzá magamban: “Csak rajta, rajta, rajta, rajta!" És csak másztam föl a lépcsőn vastag, bélelt kabátban, disznóbőr kesztyűsen, disznóbőr cipővel a lábamon, disznóbőr tárcával a zsebemben, főtt a fejem a gerjedelemtől meg az erőltetett menettől, s éreztem, hogy szemem csak úgy ragyog a legfelső emelet korlátja felé, mert Lily már közben ajtót nyitott és várt rám. Kerek, fehér, telt az arca, szeme tiszta, mosoly hunyorog benne.

- Hű, a fene egye meg! Hogy lakhatsz ezen a trágyadombon? Itt büdös van - mondtam neki. Közös klozett bűzlött minden emeleten: a húzó lánca megzöldült, különben szilvakék üvegezés jelezte a budiajtót.

Lily nagy barátja volt a nyomortanyák népének, az öregeknek meg az anyáknak különösen. Azt mondta, megérti, miért vesznek televíziót a közsegélyből, megengedte, hogy tejüket, vajukat berakják a hűtőszekrényébe, és kitöltötte a segélyűrlapjaikat. Azt képzelte, hogy valami nagy jót tesz velük, és meg akarta mutatni szegény bevándorlóknak meg olaszoknak, mennyi kedvességre képes az amerikai. Egyébként csakugyan igyekezett segíteni rajtuk, lelkes képpel téblábolt mindenfelé az ügyükben, és hetet-havat összefecsegett.

A ház sokféle szaga beleragadt az ember orrába, hát ahogy fölérek, azt mondom:

- Hűha, egész rosszul vagyok!

Bemegyünk a lakásába. Az is koszos, de legalább világos. Leülünk beszélgetni, és Lily nekem szegzi a kérdést:

- Mondd, el akarod paccolni az egész hátralevő életedet?

Hát Francesszel csakugyan reménytelen volt. Akkor támadt csak némi bizalmasság köztünk, mikor leszereltem, de azzal se jutottunk többre, így aztán szóba se álltam vele. Kivéve egyetlen reggelt, mikor elbeszélgettünk a konyhában, de az a beszélgetés el is választott bennünket örökre. Pedig csak néhány szó volt az egész. Ilyesféle:

- És most mihez akarsz fogni?

(Épp akkor untam bele a gazdálkodásba.)

- Nem tudom - mondtam -, késő-e, hogy még orvos lehessen belőlem, de beiratkoznék a medicinára.

Francesben máskor volt annyi józanság, hogy ne mondja ki kerek perec a véleményét, de most kitátotta a száját, és a pofámba nevetett; én pedig, míg ő hahotázott, nem láttam egyebet, csak szája sötétlő, tárt üregét, még a fogát se, pedig furcsa, mert neki volt foga, sőt máskor feltűnően fehérlett. Vajon hova tűnt egyszerre?

- Jó, jó, jó - mondtam.

Szóval magam is tudtam, hogy Lilynek tökéletesen igaza van abban, amit Francesről mond. De Lily fáradhatatlanul tovább üti a vasat.

- Nekem gyerek kell. Nem várhatok tovább - azt mondja. - Néhány év, és harminc vagyok.

- Én tehetek róla? - kérdem. - Mi ütött egyszerre beléd?

- Nekünk össze kell kerülnünk - nyilatkoztatja ki.

- Ezt meg ki mondta?

- Belepusztulunk, ha nem kerülünk össze - mondja ő.

Megint eltelt körülbelül egy esztendő, de nem sikerült meggyőznie. Nem hittem el, hogy ilyen egyszerű a megoldás. Erre ő váratlanul hozzáment egy New Jersey-beli emberhez, valami Hazard nevű ügynökhöz. Úgy rémlik mégis, hogy már előzőleg is beszélt a pofáról, de azt hittem, csak zsarolni akar vele. Mert zsarolni, azt tudott. Szóval férjhez ment. Ez volt a második házassága. Akkor én fogtam Francest meg a két lányt, és elmentünk egy évre Európába, Franciaországba.

Gyerekkoromban több évet töltöttem ott, az ország déli részén, Albi városka közelében, mert apámat oda kötötték a kutatásai. Ötven éve így “húztam" a szemben lakó srácot:

- François, oh, Frangois, ta soeur est constipée.[1]

Apám nagydarab ember volt, szolid és mindig tiszta. Hosszú alsóját ír vászonból csináltatta, a kalapdobozai vörös bársonnyal voltak bélelve, a cipőjét Angliából rendelte, a kesztyűjét meg Vitalétól (Milánó, Róma). Egész jól hegedült. Anyám viszont verseket írogatott Albi téglakatedrálisában. Volt egy kedvenc anekdotája valami Párizsból jött, nagyon affektált hölgyről. Egymásba futottak a templom szűk kapunyílásában, és a hölgy megkérdezte:

- Voulez-vous que jé passasse?

Erre anyám azt felelte:

- Passassez, Madame.[2]

Ezt a viccet mindenkinek elmondta, és éveken át nevettünk rajta, évekig sugdostuk egymásnak: “Passassez." Az az idő is elmúlt. Vége, pecsét rá: elmúlt.

De Francesszel nem vittük Albiba a gyerekeket, ő a College de France-ba járt, mert ott gyűlik össze minden filozófus. Lakást nehéz volt kapni, de nekem sikerült kitűnőt bérelnem egy orosz hercegtől. De Vogüé[3] említi a nagyapját: miniszter volt I. Miklós korában. Az én hercegem magas, előkelő jelenség, a felesége spanyol. A spanyol anyós, Seńora Guirlandes, állandó elnyomás alatt tartotta a vejét. Szörnyű, mit szenvedett el attól a nőtől a pasi. A felesége meg a kölykei a vénasszonnyal laktak, ő maga viszont felköltözött a cselédszobába, a padlásra. Körülbelül hárommillió a vagyonom, annyim van. Nyilván segíthettem volna rajta. De a szívemet akkor teljesen lefoglalta a vágy, amiről beszéltem már - akarom, akarom! Szegény herceg, fönt a padláson! A gyerekei betegeskedtek, és azt mondta, ha nem javul a helyzete, kiugrik az ablakon.

- Ne csacsiskodjon, herceg - csillapítottam őt.

Bűnös módon ott terpeszkedtem a lakásában, az ágyában aludtam, az ő fürdőszobájában fürödtem, naponta kétszer. És ahelyett, hogy jót tett volna, a napi két fürdőtől csak még súlyosabb lett a melankóliám. Amióta Frances kinevette az orvosi hivatásról szőtt álmomat, nem beszéltem meg többet vele semmit se. Mindennap bejártam Párizst, gyalog mentem, gyalog a gobelingyárakba, a Père Lachaise temetőbe, St. Cloudba, mindenhová. Egyetlen valakit érdekelt csak az életem, s az Lily volt. Hazardné. Az American Express útján kaptam tőle néhány sort az esküvői értesítőkártyán, már jóval a házasságkötésük után. Majd szétrobbantam az idegességtől, mustráltam a Madeleine közelében csapatostul cirkáló kurvákat, de az a szörnyű dobogás itt bent - akarom, akarom! - egyik arc láttára se hallgatott el. Pedig sokat megnéztem.

“Jöhetne most Lily" - gondoltam magamban. Jött is. Betaxizta utánam a várost, és a Vavin földalatti-állomás körül talált meg. Temérdek testtel, sugárzó képpel kiáltott rám a kocsiból. Kitárta az autó ókori ajtaját, és a felhágón próbált balanszírozni. Hát igen, gyönyörű volt - bájos pofi, tiszta, makulátlan arc, forró és fehér. Az ajtón kinyúló nyaka is temérdek volt, de formás. Felső ajka remegett az örömtől. De nagy izgalmában se feledkezett meg azokról a bizonyos metszőfogakról: ajkával takargatta őket. Pedig törődtem is én akkor pont a vadonatúj porcelán fogával! Áldottam azt a jóságos Istent, hogy örökké így megkönyörül rajtam!

- Lily! Kölyök ! Hogy vagy? Honnét kerülsz elő?

Borzasztóan örültem. Lily azt gondolta magában, hogy temérdek nagy tróger vagyok, de a lényeg szempontjából mindegy, csak éljek inkább, mint haljak (még egy ilyen év Párizsban, és valami örökre berozsdásodik bennem), és hogy egy kis jobb napocska már igazán virradhat rám. Szeretett.

- Hova tetted a férjed? - kérdeztem meg tőle.

Válasz közben fordult is vissza a taxi a Boulevard Raspailon, s indult Lily szállodája felé.

- Azt akartam, hogy gyerekeim legyenek. Elég vén vagyok már hozzá. - (Huszonhét éves volt.) - De pont esküvőre menet rájöttem, hogy melléfogok. Ki is akartam ugrani a kocsiból egy villanyrendőrnél, úgy ahogy voltam, menyasszonyi ruhában, de a fiú belém kapaszkodott és visszaráncigált. Őrültül belevágott a szemembe - folytatta -, és még szerencse, hogy fátyol volt rajtam, mert csupa fekete lett körös-körül, bőgtem is az egész szertartás alatt. Egyébként, meghalt az anyám.

- Micsoda? Monoklit mert adni neked az a pasi? - háborodtam fel. - Szétverem a pofáját, kerüljön csak a szemem elé! Illetve: őszinte részvétem.

Megcsókoltam a szemét, azzal meg is érkeztünk a Quai Voltaire-re, a szállodájához, aztán máris fönt voltunk a mennyországban: egymás karjában. Boldog hét következett, mindenhova elmentünk, és Hazard magándetektívje mindenütt a sarkunkban járt. Ezért autót béreltem, és sorra vettük a katedrálisok minden városát. Lily pedig a maga csodás fineszével - igazán mesterien - kínozni kezdett:

- Te azt hiszed, tudsz élni nélkülem, pedig nem tudsz mondta -, te se tudsz inkább, mint én tenélküled. Mert én egyszerűen megfulladok a kétségbeeséstől. Mit gondolsz, mért hagytam ott Hazardot? Mert olyan reménytelen. Ha megcsókol, még sivárabb. Végtelenül magányosnak éreztem magam. Ha pedig . . .

- Elég. Azt ne mondd el - szóltam rá.

- Még azt is inkább, hogy a szemembe bokszoljon! Abban legalább van valóság. Attól nem érzem úgy, hogy azonnal megfulladok.

Én aztán megint inni kezdtem, vadabbul, mint valaha, részegen jártam be minden katedrálist - az amiens-it, a chartres-it, a vézelay-it, mindet. Sokszor Lilynek kellett a kocsit vezetnie. Kisautó volt (lehajtható fedelű 2O2-es), és mi ketten, mini egy-egy extra adag óriásfagyi, úgy kandikáltunk ki szőkén, illetve barnán, szépségesen, illetve részegen, a nyitott tetőn. Lily értem jött át Amerikából, s én nem engedtem, hogy betöltse misszióját. Fölmentünk egész Belgiumig, aztán vissza, délnek, a Massif felé, és aki szereti Franciaországot, annak csupa gyönyörűség lett volna az út, de én nem szeretem. Lilynek véges-végig csak egy témája volt: a moralizálás. Az ember nem élhet-halhat ezért, de élnie-halnia kell amazért, hogy ne legyen rossz, hanem jó, hogy ne legyen halál, csak élet, hogy ne legyen illúzió, csak realitás. Lily nem beszélt elég tisztán, úgy látszik, a leánynevelő intézetben arra szoktatták rá, hogy hölgy halkan beszél, ennélfogva ő motyogott, én pedig a jobb fülemre nagyothallok, és ehhez még a szél is fújt, a kerék is zajt csapott, meg a motor is. De akár értettem, akár nem, tiszta, fehér arcának boldog izgalmáról láttam, hogy még mindig a témánál tart. Hogy kigyúlt képpel, örömtől csillogó szemmel engem ostoroz. Rájöttem, hogy sok mindenben trehány, sőt piszkos. Nem jutott volna eszébe kimosni az alsóját, ha holtrészegen rá nem ripakodom. Talán épp a sok moralizálástól és gondolkodástól maradt piszkos, mert mikor ráreccsentettem, hogy “mosd ki!", vitatkozni kezdett.

- Még a farmon a disznóm is tisztább nálad - szidtam őt, s ebből kerekedett a vita. Merthogy maga a föld is tisztátalan. Igen ám, de az magától tisztul, átalakulás megy benne végbe.

- Egyetlen egyed önmagában nem hoz létre nitrogénkörforgást - magyaráztam neki. Ő megkérdezett:

- Jó, de tudod-e, hogy a szeretet mire képes? Ráordítottam, hogy fogja be a száját. Nem haragudott meg érte. Csak sajnált.

A körút folytatódott, s én kétszeresen rab voltam - egyfelől rabul ejtett a templomokban megtestesült hit és szépség, mert annyira nem voltam részeg, hogy meg ne lássam, másfelől pedig Lily, az ő elragadtatása, motyogása, ölelése. Százszor is elmondta:

- Gyere haza velem az Egyesült Államokba. Azért jöttem át, hogy magammal vigyelek.

- Nem - tartottam ki változatlanul. - Ha volna egy csöpp szíved, nem kínoznál így, Lily. Az istenfáját, hát elfelejted, hogy sebesülési érmes veterán vagyok? Én harcoltam a hazámért. Ötvenesztendős múltam, és alaposan kivettem a bajokból a részem.

- Annál több az okod rá, hogy kezdj végre valamit - válaszolta ő.

Végül is azt mondtam neki Chartres-ban:

- Ha nem hagyod abba, szétdurrantom az agyam.

Ez nagy kegyetlenség volt, mert tudtam, mit csinált az apja. Még úgy, részeg fejjel is alig bírtam elviselni önnön brutalitásomat. Családi perpatvar után lőtte főbe magát az öreg is. Az a bizonyos charmeur volt, akinek örökké a szíve vérzik, aki mindig gyöngéd és érzelmes. Rendesen whiskyvel telepumpáltan érkezett haza, és képes volt régi kuplékat énekelni Lilynek meg a szakácsnőnek; vicceket mondott, dzsiggelt, elcsépelt varietészámokat adott elő a konyhában, elhaló, fuldokló hangon ripacskodott - gusztustalan passzió, hogy valaki a gyereke előtt csinálja. Lily annyit mesélt róla, hogy valósággal életre keltette, már magam is szerettem és gyűlöltem a vén csirkefogót.

- Hé, te, vén dzsiggbajnok, szívek facsarója, nyavalyás hólyag . . . te, te nagy pohár vizezett pálinka, te! - mondtam a kísértetének. - Szabad volt ezt művelned a lányoddal, hogy aztán rám testáld, mindenestül?

És amikor öngyilkossággal fenyegetőztem a chartres-i székesegyházban, ott, a megszentelt szépség színe előtt, Lily levegőért kapkodott. Arcán gyöngyszínűre fakult a fény. És némán megbocsátott nekem.

- Nem érdekel, akár megbocsátasz, akár nem - mondtam neki.

Vézelay-ban szakítottunk. Az az út már kezdettől furán indult. A lehajtható fedelű 202-esnek lapult a gumija, mikor kiléptünk reggel az utcára. Szép júliusi idő lévén, nem voltam hajlandó a garázsba rakni éjszakára a kocsit, és szerintem a szálloda igazgatósága engedte ki a gumiból a levegőt. Szidtam a szállodát, és addig ordítoztam az iroda előtt, míg le nem húzták a vasrolót. Aztán gyorsan gumit cseréltem, még emelőt se használtam hozzá, csak felkaptam dühömben a kis kocsit, és egy követ rúgtam a tengelye alá. Miután kiveszekedtem magam a szálloda igazgatójával (mind a ketten folyton azt mondogattuk: “gumi, gumi"), egy kicsit lecsillapodtam, körüljártuk a székesegyházat, vettem egy kiló epret papírzacskóban, és kimentünk a

sáncokra napozni. A hársakról sárga por hullott, az almafák törzsén vadrózsa nőtt. Halvány rózsaszín, tulipiros, vad, fájdalmas, mérgesen rikító, kábítóan illatozó rózsák. Lily levetette a blúzát, hogy jobban érje a vállát a nap. Egyszerre kibújt a kombinéjából is, aztán egy idő múlva lecsatolta a melltartóját, és a tenyerembe rakta. Bosszúsan szóltam rá:

- Honnét tudod, hogy van-e kedvem? - Aztán a fatörzsön szúrósan, kettesével lángoló rózsáktól megszelídülten folytattam: - Neked nem elég gyönyörűség ez a mesébe illő temető?

- Nem temető ez, hanem gyümölcsös - felelte.

- Pont tegnap kezdődött a bajod. Most mit akarsz? - kérdeztem.

Azt felelte, hogy máskor nem akadékoskodtam emiatt, és ez igaz is volt.

- De most zavar - mondtam, azzal veszekedni kezdtünk, és olyan vadul összekaptunk, hogy kijelentettem, mehet vissza Párizsba, egyedül, a következő vonattal.

Ő hallgatott. “Most jól megadtam neki" - gondoltam magamban. De nem; ebből is csak az derült ki, milyen őrjítően szeretem. Tébolyult arcát elhomályosította a vad szeretkezés, a gyönyör.

- Juszt se fogsz elpusztítani, annál engem keményebb fából faragtak! - ordítottam a képébe. Aztán annyira fölgyűlt bennem a sok, elviselhetetlen komplikáció, hogy elbőgtem magam. Ríttam, zokogtam.

- Mars a kocsiba, hülye dög - bődültem rá bőgve, és hátratoltam a tetőt. Akadozó lélegzettel és a rémülettől holtsápadtan, de önnön istentelen, egzaltált dicsőségébe mámorosodva motyogott valamit; miközben én a volánra dőlve zokogtam, duruzsolt valamit a büszkeségről, erőről, lélekről, szerelemről meg más hasonlókról.

- Az istenfádat, de hülye vagy! - bömböltem rá.

- Nélküled lehet, hogy az vagyok. Nélküled az is lehet, hogy nincs a helyén az eszem, és nem értek meg semmit se mondta. - De ha együtt vagyunk, igenis, tudok mindent.

- Tudsz ám, a fenét! Mért, én hogy a fenébe nem tudok semmit se? Eredj a pokolba, hagyj békén! Megőrjítesz!

Szennyessel teli, nevetséges pakkja nagyot puffant, ahogy ledobtam a peronon. Még mindig zokogva kanyarodtam el a kocsival az állomás elől - úgy húsz kilométerre lehetett Vézelaytól -, azzal nekivágtam Dél-Franciaországnak. Leszaladtam egész a Côte Vermillonra, egy Banyols nevű helységig. Tengerészeti támaszpont. És az akváriumban furcsa élményem támadt. Már alkonyodott. Egy nyolckarú polipot néztem, és mintha az is nézett volna engem, lágy fejét az üvegnek szorította, laposra simult a feje, húsa elhalványodott, szemcsés lett - kifehéredett, de pettyek látszottak rajta. A szeme hűvösen beszélt hozzam. De még hűvösebben, még inkább beszélt a pettyes puha fej, az a Brown-féle mozgás a pettyekben, az a kozmikus hidegség, amelytől úgy éreztem, hogy meghalok. Sok karja dobolt, átnyúlt az üvegen, a buborékok iramlottak fölfelé, s én azt gondoltam magamban: “Ez az utolsó napom, így jelentkezik a halál."

Hát ennyit arról, hogy öngyilkossággal fenyegettem Lilyt.

Most pedig azt lássuk néhány szóval, hogy mért épp Afrikába mentem.

Mikor megjöttem a háborúból, gondoltam, disznóhizlalásba fogok a farmomon, ebből tán az is kiviláglik, mi lehetett a véleményem nagy általánosságban az életről.

Monte Cassinót sose lett volna szabad bombázni: szidják is érte sokan a tábornokok bornírtságát, hogy mégis megtörténhetett. De a büdös nagy vérengzés után, ahol annyi texasit lemészároltak, és alaposan elintézték az én csapatomat is, szóval azután furcsamód csak Nicky Goldstein meg én maradtunk meg az eredeti bandából, pedig épp mi ketten nőttünk legnagyobbra az egész alakulatban, tehát bennünket lett volna a legkönnyebb eltalálni. Később én is megsebesültem egy aknán. De akkor még együtt heverésztünk Goldsteinnal az olajfák alatt - némelyik bütyöknél úgy tárul szét a fa, mint a csipke, úgy engedi át a fényt is -, aztán sziesztázás közben megkérdeztem tőle, mi a terve háború utánra.

- Hát, ha megérjük épségben a végét, én az öcsémmel nercet tenyésztek majd a Catskill-hegyekben - válaszolta.

Erre vagy magam vágtam rá túl hamar, vagy a rossz szellemem beszélt belőlem:

- Én inkább büdös disznót hizlalok. - És amint kiböktem, tudtam, hogy ha Goldstein nem zsidó, akkor marhát mondok, szarvasmarhát, nem disznót. De visszaszívni már késő. Eszerint Goldstein meg az öccse nerccel foglalkozik, én pedig más egyébbel. Számba vettem az összes szép gazdasági épületet, a faburkolata parádésló-boxokkal egybeépült kocsiszínt - régente úgy lakott a gazdag ember lova, mint holmi elkapatott hőstenor -, a remek, ódon csűrt kilátószobával a szénapadlás fölött, csupa szebbnél szebb építészeti ritkaságot, és telepakoltam mindet disznóval, valóságos disznóbirodalmat alapítottam, disznóóllal a pázsiton, de még a virágoskertben is. Odaadtam nekik a melegházat - a dédelgetett, régi virághagymákat pedig szemétre dobattam. Firenzéből és Salzburgból hozatott szobrokat borogattunk ki a helyükből. Az egész környék mosléktól, disznótól, takarmánykeverék-főzéstől és trágyától bűzlött. Szomszédaim tajtékozva rohantak a tisztiorvoshoz. De én nem ijedtem meg tőle, hadd citáljon csak a törvény elé.

- Ez a gazdaság kétszáz éve Hendersonoké - mondtam neki, annak a bizonyos Bullock doktornak.

Akkori feleségem, Frances, nem szólt egyebet a dologhoz, csak ennyit:

- Kérlek, tartsd távol a disznaidat a kocsiúttól.

- Jó lesz, ha egyet se ütsz el közülük - figyelmeztettem. Nagyon a szívemhez nőttek.

Bullock doktornak meg azt mondtam:

- Magát azok a nagypofájú civilek húzták föl. Az a sok undorító hülye. Mért, azok sose esznek disznót?

Látták már, ugye, New Jerseyből New Yorkba menet a nyeregtetejű ólakat és kifutókat, olyanok, mint egy-egy schwarzwaldi német falucska kicsinyített mása. Érezték már a szagukat is, mikor a vonat beszalad az alagútba, hogy átmenjen a Hudson alatt? Azok a disznóhizlaldák. Az lowából és Nebraskából hozott sovány, pehelykönnyű süldő ott gömbölyödik kövérre. Szóval disznópásztor lettem. És ahogy Dániel próféta figyelmeztette Nabukodonozor királyt: “Kiűznek téged az emberek közül, és a mezei barmok közt lészen lakásod." A disznó megeszi a malacát, mert foszfor kell neki. Ugyanúgy golyvásodik, mint az asszonynép. Sokat figyeltem én ezt a halálra ítélt, okos állatot. Mert minden disznótenyésztő tudja, milyen okosak. Szinte fejbe vert az értelmességük. De ha nem hazudtam Francesnek, ha csakugyan annyira a szívemhez nőttek, annál furcsább, hogy egyik pillanatról a másikra mégsem érdekeltek többet.

Most látom csak: eddig semmit se haladtam a magyarázattal, hogy mért épp Afrikába mentem, hát majd inkább más oldalról fogok hozzá.

Kezdjem az apámon? Közismert ember volt. Szakállas, jól hegedült, és. . .

Nem, ez se jó.

Akkor talán így:

Őseim földet loptak az indiánoktól. Ráadásul kaptak még az államtól is, aztán becsapták a többi telepest, így lettem én hatalmas birtok örököse.

Nem, így se megy. Mi köze ennek amahhoz?

Márpedig kell hozzá magyarázat, mert ha egyszer megadatott, hogy valami rendkívül fontos dolog biztos birtokában éljek, azt kötelességem tovább is adni. És közben nem kis nehézség, hogy úgy történt velem minden, mint az álomban.

Igen, körülbelül nyolc éve múlt akkor, hogy befejeződött a háború. Már elváltam Francestől, már Lilyt is feleségül vettem, és úgy éreztem, csinálnom kell valamit, így mentem el Afrikába egy barátommal, Charlie Alberttel. Ő is milliomos.

Én alkatilag mindig inkább voltam katona valahogy, mint civil. Mikor bevonultam, egy nap lapostetűt fogok magamon. Megyek rovarporért. De amint jelentem, mi bajom, megragad négy egészségüyi, és ott, stande pé, a keresztúton, az Isten szabad ege alatt levetkőztetnek anyaszült meztelenre, beszappanoznak, és leborotválnak minden szőrzetet a testemről, elöl, hátul, hónom alatt, szeméremtájon, bajuszt, szemöldököt, mindent. Ez a salernói tengeri front közvetlen közelében történt. Katonával rakott teherautók mentek el mellettünk, halászok, parasztok, srácok, lányok, asszonyok bámészkodtak rám. A katonák éljeneztek és nevettek, a parasztok is nevettek, hahotázott az egész tengerpart, még én is nevetve próbáltam kinyírni a négy szanitécot. De azok elszaladtak, és otthagytak lekopaszítva, dideregve, elcsúfítva, csupaszon, szúrt a lábam köze meg a hónom alja, dühöngtem, röhögtem, és véres bosszút esküdtem. Az ilyet sose felejti el az ember, és aztán igaz kincset talál benne. Az a gyönyörű kék ég, az az őrült viszketés meg a borotva, aztán a Földközi-tenger, az emberiség bölcsője, az a felszálló lágyság a levegőben, az az alámerülő lágyság a vízben, amelyben Odüsszeusz hánykódott, s amelyben anyaszült meztelen volt ő is, mikor a szirének énekeltek.

Mellesleg, a lapostetű menedéket talált egy bőrredőben, s akadt még azután is elég vesződségem ezzel a fortélyos állatkával. A háború nekem sokat jelentett. Rámentem arra az aknára, megsebesültem, megkaptam a sebesülési érmet, és elég soká feküdtem a nápolyi kórházban. Akkor bizony a puszta életnek is örültem, higgyék meg. Az az élmény nagy és igaz érzést váltott ki belőlem. Azóta is visszasírom.

A múlt télen tüzelőt hasogatok a pincém ajtaja mellett - a fák felcsere hagyott nekem néhány fenyőágat. Hasogatás közben fölpattan egy fadarab a tönkről, és orrba vág. A nagy hidegben észre se veszem, mi történt, míg skót mintás bekecsemen meg nem látom a vér nyomát. Lily pedig elkiáltja magát:

- Betörted az orrod!

Nem, betörni azért nem tört be. Jó vastag húspárna védi, de a zúzódás ott éktelenkedik majd egy ideig rajta. Egyébként, amikor az ütést érzem, csak egyre gondolok: hogy ez valóság. Vajon a valóság mindig orrba veri az embert? Ez is afféle igazi katonás gondolat, ha egyáltalán van ilyen. Próbáltam is magyarázni Lilynek, hogy ő is a valóság erejét érezte, mikor a második férje, Hazard, a szemébe vágott.

Én mindig ilyen voltam: erős, egészséges, goromba, erőszakos, basáskodó kölyök. Kollégista koromban aranykarikát hordtam a fülemben, hogy verekedést provokáljak, és bár apám kedvéért megszereztem az egyetemi diplomát, modor dolgában faragatlan tuskó maradtam, tróger. Amint eljegyeztem Francest, átmentem Coney Islandbe, és bíborvörös betűkkel a bordámra tetováltattam a nevét. Nem mintha ettől valamicskét is megtört volna köztünk a jég. Már negyvenhat-negyvenhét éves lehettem, mikor hazakerültem az európai győzelem napja (csütörtök, május 8.) után, és disznóhizlalásra adtam a fejem, aztán még később megnyilatkoztam bizalmasan Frances előtt, hogy izgat az orvostudomány. Ő pedig kinevetett. Mert még emlékezett rá, hogy rajongtam tizennyolc éves koromban Sir Wilfred Grenfellért, később meg Albert Schweitzerért.

Mit csináljon magával az ember, ha olyan a természete, mint az enyém? Egy elmekórtan-hallgató magyarázta egyszer, hogy aki lelketlen tárgyon tölti ki a dühét, azzal nemcsak az életet kíméli, pedig ez kutya kötelessége minden civilizált embernek, hanem kiadja magából a felgyűlt rosszaságot is. Ez értelmesen hangzott, ki is próbáltam. Igyekeztem teljes dühvel hasogatni a fát, munkálni a földet, cipelni a betontömböket, önteni a betont, főzni a takarmányt a disznóknak. És törtem a tulajdon majoromban fegyenc módra, derékig meztelenül, a nagykalapáccsal a követ. Segített is rajtam valamit, de nem eleget. Gorombaság gorombaságot szül, ütés ütést, legalábbis nálam. De nemcsak szüli, hanem még fokozza is. Düh dühöt tetéz. Hát akkor mit kezdjen az ember magával.'' Több mint hárommillió dollárral. Minden adó, tartásdíj és költség levonása után még mindig száztízezer dollár marad a tiszta jövedelmem. Minek az nekem, magamfajta marcona fickónak? Az adóban még a sok disznó tartása is kifizetődött. Rajtuk se tudtam veszteni. Pedig levágták és megették őket. Sonka lett belőlük, kesztyű meg trágya. És belőlem? Belőlem valami vadásztrófeaféle. Az ilyesfajtából mindig vadászzsákmány lesz. Mert tisztára mosdik, patyolattiszta rajta minden, drága a ruhája. A háza csupa hang-, hő- és egyéb szigetelés, hővédő üvegtábla az ablakon, szőnyeg a padlón, bútor a szőnyegen, terítő a bútoron, plasztikterítő a textilterítőn, aztán tapéta és mindenféle kárpit! Minden tiszta, csinos. És ki van az egész közepében? Ki csücsül a közepén? A férj. Az bizony: a férj!

De aztán eljön egy nap, egyszer mindig elkövetkezik a sírás és fogcsikorgatás napja.

Már említettem, hogy háborog a szívem, egy hang folyton azt mondogatta benne: akarom, akarom, akarom! Ha délután próbáltam elhallgattatni, még harsányabban szólt. Mindig ugyanazt: akarom, akarom!

- Mit akarsz? - kérdeztem tőle.

De mást nem volt hajlandó mondani. Semmi egyebet, csak azt, hogy akarom, akarom, akarom!

Néha úgy bántam vele, mint a nyűgös gyerekkel, akit hol versikével, hol cukorral csitít az ember. Megsétáltattam, megszalajtottam. Énekeltem, olvastam neki. Semmi se használt. Kezeslábasba bújtam, létrára másztam és repedéseket tapasztottam be a plafonon. Mentem fát vágni, traktort vezetni, dolgozni az ólba, a disznók közt. Semmi! Verekedésen, részegségen és munkán keresztül is egyre szól, falun, városon, mindenütt. Vásárolhatok akármit, bármilyen drágán, az se számít. Végtére is fülön fogom:

- Na, halljuk, beszélj. Mi nem tetszik? Lily? Inkább kellene valami rossz kurva? Egy kis disznólkodás?

De nem sikerült az elevenére tapintanom. A követelés egyre hangosabb: akarom, akarom, akarom! És már kiabálva könyörgök neki:

- Mondd már meg! Mondd meg, mit akarsz! Aztán hangot váltok:

- Hát jó. Majd valamelyik nap, te csacsi. Na, megállj csak! Ettől viselkedtem olyan őrültül. Délután háromkor már a kétségbeesés környékezett. Csak alkonyattájt hallgatott el a hang. És néha már azt gondoltam, ő az én foglalkozásom, mert délután ötkor magától fájront. Lám, milyen nagy ez az Amerika! Itt mindenkinek dolgoznia kell valamit, ki javít, ki ás, ki földgyalut, ki teherautót vezet, ki rakódik meg miegymás, és úgy látszik, a szenvedőknek is ugyanennyit kell mindennap szenvedniük. Mindenki szeretne kilábalni a bajból. Én is megpróbáltam minden elképzelhető kúrát. Persze őrült korban azt várni, hogy az embert szele se érje őrültségnek, ez őrület már egymaga is. De lehet az egészség hajhászása is egy neme az őrültségnek.

A többi orvosság mellett a hegedülést is kipróbáltam. Ahogy egyszer valamelyik raktárban matatok, rábukkanok egy tokra, kinyitom, hát benne a hangszer, amin apám játszott; ott találom bent a kis szarkofágban, vékony csigába hajló nyakával, darázsderekával, és vállára omlik a vonó kibomlott haja. Befogom a vonóba a lószőrt, aztán végighúzom a húrokon. Éleset sikkant. Túl érzékeny szegény teremtés, időtlen idők óta nem törődik vele a kutya se. Aztán kezdem magam elé idézni az öregemet. Lehet, hogy felháborodottan tiltakozna, de igenis hasonlítunk egymáshoz, sokban. Ő se tudott egy helyben ülni, nyugton élni. Néha kegyetlenül bánt a mamával, egyszer ott kellett szegénynek két hétig feküdnie hálóingben apám ajtaja előtt, addig nem bocsátott meg neki valami ostoba kijelentést, talán olyat, amilyet Lily mondott a telefonba, hogy engem bunkóval se lehet agyoncsapni. Ő is bikaerős ember volt, de ereje fogytán, különösen Dick bátyám halálától fogva (attól lettem én az örököse), elzárkózott, és egyre többet hegedült.

Kezdtem hát fölidézni hajlott hátát, lefogyott, merev csípőjét, lelke legmélyéről tiltakozásszerűen előbuggyanó szakállát - mikor a vénség reszketeg, híg vére fehérre festette. Hajdan erős pofaszakálla nem göndörödött már, a hangszer lelapította a kulcscsontjára, fél szemét az öreg állandóan a fogólapra szögezte, nagy, elformátlanodott könyöke ide-oda járt, s a hegedűszó közben sírt, remegett.

Mindjárt döntöttem: ezt kipróbálom én is. Becsuktam a tok fedelét, ráfordítottam a kallantyút, s egyenest behajtottam New Yorkba, hogy az 57-ik utcán egy hegedűjavítóval rendbe hozassam a hangszert. Aztán amint elkészült, tanulni kezdtem egy Haponyi nevű magyar pasitól, aki a Barbizon Plaza mellett lakott.

Akkoriban épp magam éltem csak otthon, a falun, közvetlenül a válás után. Az országút túlsó feléről átjárt hozzám egy idős hölgy, Miss Lenox, ő csinálta meg a reggelimet, másra akkortájt nem is volt szükségem. Frances odaát maradt, Európában. Egyszer épp leckére sietek az 57-ik utcán, hónom alatt a hegedűtokkal, mikor összefutok Lilyvel.

- Na nézd csak! - mondom. Nem láttam akkor már több mint egy esztendeje, pont azóta, hogy fölpakoltam őt arra a párizsi vonatra, de ugyanolyan közel voltunk egymáshoz mindjárt, mint azelőtt. Nagy, tiszta arca semmit se változott. Nyugtalan volt, de szép. Csak a haját festette be. Értelmetlenül narancsszínűre sárgította, és középütt elválasztva két függönyszárnyat formált belőle. Ezekkel a jól megtermett szépségekkel többnyire az a baj, hogy nem bántja őket az ízlés, szemöldökfestékkel sikerült elrajzolnia a szemét is, mert a kettő nem hatott egyforma nagynak. Egyébként mit csinálhat az ember, ha az ilyen jelenség “semmit se változik"? Mit szóljon hozzá, ha efféle száznyolcvan centi körüli nő előimbolyog, szakasztott olyan plüssruhában, amilyen a pullmankocsik ülését borítja, és ráadásul magas sarkú cipőben, hogyha robusztus lábon, hatalmas térddel előlibeg, ha egy pillanat alatt felrúgja az 57-ik utcához illő viselkedés minden szabályát - mintha csak nyílt utca során leszórna magáról plüssruhát, kalapot, blúzt, harisnyát, harisnyakötőt, s mindezt a szelek szárnyára bízva elkiáltaná magát: “Jaj, Gene! Nyomorúság nélküled az életem!"

Ám Lily első néhány szava csupán ennyi volt:

- Eljegyeztem magam.

- Már megint? - kérdeztem.

- Igen, sikerült megfogadnom a tanácsodat. Mi azért, persze, barátok maradunk. Barátom vagy, tudod. Azt hiszem, nincs is egymáson kívül egyikünknek se barátja. Hegedülni tanulsz?

- Nem, gengszterekkel készülök csatázni - mondtam. - Tekintve, hogy ilyen tokban vagy hegedűt, vagy géppisztolyt tart az ember. - Úgy látszik, bosszankodhattam egy kicsit. Aztán Lily motyogni kezdett valamit az új vőlegényéről. - Hogy beszélsz?! - förmedtem rá. - Mi bajod? Fújd ki az orrod! Mért fuvolázol itt nekem előkelő egyetemi orrhangon? Mit hadarod ezt a halk dumát? Persze, ki akarsz tolni a szegény emberrel: görnyedjen kétrét a nyomorult, ha meg akar hallani valamit! Tudod, milyen süket vagyok - folytattam. - Beszélj hangosabban! Mitől lett ekkora sznob belőled? Ez a vőlegényed melyik előkelő főiskolára járt, a Choate-ba vagy a St. Paul-iba? Mert a legutóbbi férjed, emlékszem, ugyanazt az előkészítőt végezte, mint Roosevelt elnök . . . a kutya mindenségit!

Lily mindjárt jobban kinyitotta a száját. Azt mondta:

- Az anyám meghalt.

- Meghalt? Hűha, borzasztó. De várjunk csak, nem mondtad már egyszer Franciaországban, hogy meghalt?

- De igen.

- Hát mikor halt meg?

- Most két hónapja. Akkor még nem volt igaz.

- Akkor hogy mondhattad?! Őrület! Képtelenség! Pelyhescsibe-temetést játszol az anyáddal? És pont engem csapsz be.

- Csúnya dolog volt, tudom. Bár éppen ártani nem ártottam vele senkinek se. Most viszont igaz. - És láttam, hogy homályosodik el a könnytől meleg tekintete. - Elment szegény. Repülőt kellett bérelnem, hogy a hamvait kívánsága szerint szétszórhassam a George-tó fölött.

- Ugyan? Sajnálom szegényt - mondtam.

- Sokszor összeakaszkodtam vele - szólalt meg Lily ismét. - Mint mikor téged hazavittelek. De ő is mindjárt ugrott, én is. Egyébként eltaláltad, hova járt a vőlegényem. Crotonba.

- Ugye, hogy eltaláltam, mi? Haha!

- Kedves ember. Nem olyan, amilyennek gondolod. Nagyon rendes, támogatja a szüleit. De ha megkérdezem magamtól, tudnék-e nélküle élni, azt hiszem, igennel válaszolnék. Mindegy, meg kell tanulnom, hogy megállják a magam lábán. Ilyen az élet. Nincs sehol előírva, hogy a nőnek férjhez kell mennie. És az se bolondság, hogy a maga lábán álljon az ember.

Tudják, buta dolog a részvét, sokszor az az érzésem. Kiszolgáltatja az embert. Nekem a szívem vérzett Lilyért, ő pedig megpróbált közben csőbe húzni.

- Na, kölyök, és most mihez fogsz?

- Eladtam a házat Danburyben. Lakást béreltem. De maradt valami, azt neked szántam, el is küldtem már.

- Nekem nem kell semmi.

- Egy szőnyeg - mondta. - Nem kaptad még meg?

- Ne hülyéskedj, kell a fenének a szőnyeged, mit csinálok vele? A hálószobádból, mi?

- Dehogy.

- Mindig hazudsz. Az a szőnyeg volt a hálószobádban.

Körömszakadtig tagadta. Mikor meghozták a farmra, azért átvettem a szállítótól, mert úgy éreztem, hogy vissza mégse küldhetem. Siralmas látványt nyújtott, bagdadi mustárszíne kifakult, a fonal megadta magát az időnek, és mindenféle kék ág-bog állt ki belőle. Röhögnöm kellett a rondaságán. Hát ez az értékes szőnyeg! Mulatságos! Leterítettem a hegedűszobám padlójára, az alagsorba. Én magam öntöttem ott a betonpadlót, de nem elég vastagra, átüt rajta a nedvesség. Egyébként úgy gondoltam, a szőnyegtől majd jobb lesz az akusztika.

Na, mindegy, bejártam tovább is hegedülni a városba, ahhoz a Haponyi nevű kövér magyarhoz, és persze meglátogattam közben Lilyt is. Másfél évig kerülgettük egymást, aztán összeházasodtunk, később meglettek az ikrek is. Ami a hegedülést illeti, Heifetz nem lett belőlem, de azért nem hagytam abba. Egyszer megint megszólalt napközben a hang: akarom, akarom! A családi élet Lilyvel optimista jóslatokat nem váltott be éppen, de az az egy biztos, hogy ő is többet kapott, mint amennyire számított. Egyik első decíziója a házúrnői minőségben megtartott szemléje után az volt, hogy meg kell festetnünk az arcképét, és oda kell akasztanunk a család többi tagja mellé. Nagyon fontos volt neki ez az arckép-ügy: még egy fél évvel azelőtt is javában folyt, hogy elindultam Afrikába.

Nézzük meg Lily-féle házasságom egy tipikus délelőttjét. Ne bent a házban nézzünk körül, inkább kint, mert odabent túl nagy a kosz. Mondjuk, legyen az egyik kora őszi, bársonyos fényű nap, süti még a napocska a fenyőket, de már van egy kis ínycsiklandozó hideg a levegőben, és megtölti a tüdőnket örömmel. Nagy fenyőfát látok a birtokon, alatta, a zöld árnyékban, ahová valahogy sose hatolnak be a disznók, gumós, piros begónia nő, és közte, törött kőlapon, anyám vésette felirat: Menj, rózsa, menj. . . Csak ennyi áll rajta. Lesz még annak a kőnek néhány töredéke a tűlevél alatt is. A nap hatalmas hengerként lapítja le a füvet. A fű alatt bizonyára csupa hulla a föld, de az mit sem árt a mai napnak, rég termőfölddé vált már mind, kövér a fű is fölötte. Valahányszor moccan a levegő, vele moccannak a pompás virágok is a fa alatti zöld árnyékban. Végighorzsolják kitárt lelkemet, mert ott vagyok köztük magam is abban a vörös bársony háziköntösömben, amit aznap vettem a Rue de Rivolin, mikor Frances közölte, hogy válik. Ott vagyok, és várom a szenvedést. A karmazsin begóniák, a sötétzöld meg az élénk, ragyogó zöld, az átható fűszeres illat, a meleg napfény és a földdé vált halottak, a virágok, ahogy alulról cirógatnak, mind engem kínoz. Őrjítően nyomorultnak érzem tőlük magam. Más élvezné, de az a más nem én vagyok, én, a vörös bársony háziköntösben. Hát akkor mit keresek itt?

Most felbukkan Lily a két huszonhat hónapos gyerekkel, azok az ikreink, rövidnadrágos, szép, zöld kötött ruhás apróságok, barna hajukat előrefésülték a homlokukba. Lily hozza ki tiszta arcát, azzal fog ülni majd nemsokára az arcképhez. Én pedig fél lábon állok a vörös bársonyköntösömben, nehézkesen, lábamon koszos tanyai csizma, gumicsizma, szeretem, mert olyan könnyű felhúzni, levetni.

Lily be akar szállni a furgonba, de rászólok:

- Ülj a felhúzható fedelűbe. Nemsokára bemegyek Danburybe anyagért, ez oda kell.

Ábrázatom komor, dühös. Sajog az ínyem. Rendetlen itt az egész kupleráj, de ő elmegy, és a gyerekek bent játszanak majd a levegőtlen műteremben, mert ő modellt ül az arcképéhez. Berakja a két kisfiút a felcsukható tetejű hátsó ülésre, és elhajt.

Én lemegyek az alagsori zeneszobába, fogom a hegedűm, és kezdek bemelegíteni a Ševčík-féle gyakorlatokkal. Otokar Ševčík találta fel a fekvések gyors és pontos váltásának technikáját. A növendék addig tanulja, hogy húzza-csúsztassa tovább ujját a húrokon, első fekvésből harmadikba, harmadikból az ötödikbe, ötödikből a másodikba, újra meg újra, míg füle is, ujja is bele nem tanul, s el nem találja pontosan a hangot. Nem skálával kezd, hanem mindjárt zenei frázisokkal, azokkal kúszik föl-alá a húrokon. Félelmetes, de a kövér magyar, Haponyi szerint ez az egyetlen komoly módszer. Ő körülbelül ötven szót tud angolul, a legfontosabb az köztük, hogy dear. Azt mondja:

- Dear, fogja azt a vonót, diz van, így fogja, ni, ne, diz van. Und so, so, so. Ne nyaggassa úgy! Make nice, szépen, simán . . . Jó, jó, jó. Szeretlek! Nice!

Nagy dolog, ha nekem is megy, a durva rohamosztagos katonának. És ezzel a kézzel ganajoztam a disznót is. Ezzel döntöttem le a kant, ezzel kötöztem meg, ezzel heréltem ki. És most ugyanezek az ujjak csalnak ki zenét a hegedűből, ezek fogják át karcsú nyakát, ezek kúsznak föl-alá s gyötrődnek a Ševčík -rendszerrel. A hang: mintha tojást csapkodna lécládához az ember. Persze azért, gondolom, sok gyakorlással angyalhangot is kicsiklandozhatok még belőle. De úgysem akarom művésszé képezni magam. Fő célom az, hogy a hegedűjén játszva eljussak apámhoz.

Keményen dolgoztam odalent az alagsorban, ugyanúgy, ahogy mindent csinálok. Úgy éreztem, nyomában vagyok apám lelkének, és azt súgtam neki:

- Jaj, apám, papa. Ráismersz a hangra? Én játszom, Gene, a te hegedűdön, hozzád szeretnék eljutni.

Mert valahogy sose tudtam teljesen meggyőzni magam, hogy a halottak egészen halottak. Bámulom a racionális gondolkodókat, irigylem az eszüket, de mit kerteljünk? Én az alagsorban apámnak, anyámnak játszottam, és ha megtanultam egy-két darabot, ezt suttogtam: “Mama, ez a humoreszk neked szól." Vagy: “Papa, hallgasd csak, a meditáció a Thaďs-ból." Odaadással játszottam, érzéssel, vággyal, szeretettel - játszottam végkimerülésig, míg a hév utolsó szikrája ki nem lobbant belőlem. Lent, a szobámban, még énekeltem is játék közben: Rispondi! Anima bella (Mozart). Őt nem becsülték, megvetették, a kínok, szenvedések emberét (Händel). Ha átfogtam a kis hangszer nyakát, szinte a szívem szorult össze, görcs állt a vállamba, nyakamba.

Az évek folyamán egészen magamnak foglaltam le az alagsort, beburkoltattam gesztenyefával, és nedvességelvonót csináltattam hozzá. Ott lent tartottam kincseimet, irataimat, háborús emlékeimet; berendeztem ott egy kis pisztoly-lőteret is magamnak. Alattam Lily szőnyege, fölöttem Lily akarata. Addig erősködött, míg kénytelen-kelletlen túl nem adtam a legtöbb disznómon. De ő maga egy csöppet se volt tiszta, és valahogy sose kaptunk a szomszédságból a takarításhoz senkit. Ő söpört ugyan néhanapján, de csak az ajtó felé, az ajtón már nem söpörte ki a szemetet, csak kupacokba az ajtó közé, azzal ment máris modellt ülni az arcképéhez, híre se maradt a házban, miközben én buzgón játszottam a Ševčíkemet, opera- és oratóriumrészleteimet, és szenvedtem a belső hangtól.

Hát csoda, hogy épp Afrikába kellett mennem?

De, mondom, mindig eljön a sírás és fogcsikorgatás napja.

Verekedtem, összeakaszkodtam a rendőrökkel, öngyilkossággal fenyegetőztem, aztán az utolsó karácsonykor hazaállított Ricey lányom az intézetből. Valamilyen hasfájással, ami gyakran előfordul a családban. Nyers, kétbalkezes férfi létemre nem akartam első intrádára elveszteni a gyereket, hát Lilynek szóltam:

- Törődj vele, kérlek.

Lily nagyon elsápadt. Azt felelte:

- Ó, majd igyekszem, hogy segítsek rajta. Feltétlenül. Csak előbb a bizalmába kell férkőznöm.

Ezzel rátestálván a problémát, lementem a konyhai hátsó lépcsőn át a zeneszobába, fogtam a gyantapor-tajtékos hegedűt, s a kottaállvány fénycsövénél nekiálltam gyakorolni a Ševčíket. Köntösömben görnyedeztem, és kétségbeesetten ráncoltam a homlokom a borzalmas glissandók sivító, csikorgó zajára. Jóságos Atyaúristen, élet, halál ura! Kisebesedett az ujjam vége, különösen az e-húr vágta be, sajgott a kulcscsontom, és csalánkiütésszerű gyulladásos folt jelent meg az államon. Az a belső hang pedig tovább mondogatta: akarom, akarom!

Egyszerre megszólalt még egy hang a házban. Talán a zene kergette ki Riceyt. Lily és Spohr, a festő, lelkesen dolgoztak, hogy a születésem napjára elkészüljön az arckép. Lily tehát elment hazulról, Ricey pedig átugrott egyedül Danburybe, egy iskolatársához, látogatóba, de nem talált oda hozzájuk. Ehelyett kószált Danbury utcácskáin, s közben elment egy parkoló kocsi mellett. A Buick hátsó ülése felől csecsemősírást hallott. Cipőskatulyában sírt az újszülött. Rettenetes hideg volt aznap, hát magával hozta a kis lelencet, és eldugta a gardróbjában. December 21-én épp azt mondom az ebédnél:

- Ma van a téli napforduló.

Abban a pillanatban felhangzik a tálalóasztal alatti szellőzőnyílásból a légfűtés vezetékén át a csecsemősírás. Szemembe húzom a véletlenül ebéd közben is a fejemen maradt vadászsapka vastag, bolyhos ellenzőjét, és hogy megdöbbenésemet senki se vegye észre, hamar másról kezdek beszélni. Mert Lily jelentőségteljesen nevet rám, felső ajkával közben gondosan eltakarva metszőfogát, és fehér bőre is egész áthevül. Riceyre nézek, s látom, csöndes boldogság tükröződik a szemén. Tizenöt éves korára valóságos szépség volna ez a lány, csak többnyire érdektelen. Most viszont egy csöppet se érdektelen, valósággal belefeledkezik a csecsemősírásba. Én pedig nem is álmodom, miféle kölyök lehet az, ki hozta a házba. Megdöbbenek, rettentő ideges leszek, és odaszólok az ikreknek:

- Aha, szóval kiscica van odafent?

De azokat ugyan nem teszem lóvá. Őket próbálja meg becsapni valaki! Ricey és Lily cuclisüvcgeket főz ki a konyhai tűzhelyen. Én is láttam már az üveggel teli forralót lefelé menet a zeneszobába, csak nem törődtem vele. Most viszont a légfűtés vezetékén át egész délután hallgatom a kicsi nyivákolását, aztán sétálni megyek, de nem tudom elviselni jégbe fagyott gazdaságom és hajdani disznóbirodalmam decemberi romjait. Már csak néhány díjnyertes állatom maradt, azokat nem adtam el. Egyelőre még nem tudok megválni tőlük.

Úgy terveztem, hogy karácsony este a Karácsony-t játszom, és épp azt gyakoroltam, mikor Lily bejött, hogy beszéljen velem.

- Nem vagyok kíváncsi semmire - mondtam.

- Ugyan, Gene - szólt rám Lily.

- Te vagy a felelős - üvöltöttem -, te vagy a felelős érte, ez a te dolgod!

- Na hallod, Gene, ha te elkezdesz szenvedni, annál komiszabb szenvedést én életemben nem láttam. - Elmosolyodott, és persze hogy nem az én szenvedésemen, de én csak még jobban szenvedtem attól is. - Pedig senki se akarja, hogy szenvedj, Isten a legkevésbé - tette hozzá.

- Ha már módodban áll Isten helyett nyilatkozni - tudakoltam meg tőle -, rólad mi a véleménye, hogy mindennap itt hagyod a házat ebek harmincadjára, és elmész inkább arcképet festetni?

- Ne félj, nem hozok szégyent rád - válaszolta Lily. Odafönt a gyerek minden szusszanásra bőgött egyet, de ő már nem volt érdekes. Lily kijelentette, hogy én lenézem őt a származása miatt, mert félig német, félig csipkefüggönyös ír. Pedig a fene se nézte le. Egészen más izgatott.

Ma már senki se tölt be valóságosan egy-egy pozíciót az életben. A legtöbbje úgy érzi, jog szerint mást illetne az a hely, amin ül. Ma mindenki hontalan.

Érkezte napját elvárni ki bátor? (az igaziét),

Ha ő jövend, ki áll meg előtte?(ha az igazi jő).

Ha ő jövend, az igazi, megállunk előtte mindannyian, elébe sereglünk boldogan, fölszabadultan, és azt mondjuk neki:

- Na, végre, hogy itt vagy megint, öregem! Minden a tiéd. A csűrök, a házak. Az ősz szépsége is a tiéd. Tessék, tessék, tessék!

Talán ezen győzködött Lily is, azt akarta bizonyítani az arcképpel, hogy ő meg én az igaziak, a valóságosak vagyunk. De nekem már úgyis ott lóg a képem a többi közt. Azok, persze, mind keménygallérosak, pofaszakállasak, csak én viselek a sor végén amerikai nemzetőr-egyenruhát bajonéttal. És rajtam segített valamikor az a kép? Nem, komolyan nem számíthattam rá, hogy Lily jó megoldást javasol a problémánkra.

Mert ide hallgassanak: én imádtam a bátyámat, Dicket. Ő volt köztünk a legnormálisabb, kitüntette magát az első világháborúban, oroszlánként harcolt. De egyszer, egy pillanatra, egészen olyan volt, mint én, az öccse vagyok, és ez lett a veszte. Hazajött szabadságra, beült a New York állambeli Plattsburg mellett az útszéli görög büfé, az Akropolisz étkező kiszolgálópultja mellé, ott kávézott egy barátjával, s közben levelezőlapot írt haza. De bedöglött a töltőtolla, hát káromkodott egy nagyot, aztán odaszólt a barátjának:

- Nesze, fogd meg ezt a tollat!

A fiú tartotta, ő meg előhúzta a pisztolyát, és kilőtte a kezéből. Senkinek se történt baja. Csak rém nagyot durrant. És akkor derült ki, hogy mégse csak a tollat vitte szét a golyó, hanem a kávétartályt is megsértette, valóságos szökőkutat varázsolt belőle, forró vízsugár lövellt keresztül az egész büfén, és ki, szemközt, az ablakon. A görög telefonált a rendőrségre, és ahogy üldözték, Dick belerohant a kocsijával egy folyóparti töltésbe. Megpróbálta barátjával együtt átúszni a folyót, és annak volt is annyi lélekjelenléte, hogy letépte magáról a ruhát, de Dicken lovassági csizma volt, az átázott, és lehúzta őt. Ezzel aztán már csak én maradtam meg egyedül a földkerekségen apánknak, mert a nővérünk még 1901-ben meghalt. Azon a nyáron Wilburnál dolgoztam, egy fickónál a szomszédunkban, öreg kocsikat beleztünk ki.

De most karácsony hetében járunk. Lily lent áll az alagsori lépcső aljában. Párizs, Chartres, Vézelay és az 57-ik utca már réges-rég a múlté. Kezemben a hegedű, és lábam alatt az az átkozott szőnyeg Danburyből. Rajtam a vörös köntös. Hát a vadászsapka? Néha már azt hiszem, egész hozzánőtt akkoriban a fejemhez. Odakint gyászos decemberi szél söpör végig a tetőn, s fagottozik az üres ereszcsatornán. Ennek ellenére hallom a gyereksírást. Ráadásul még Lily is figyelmeztet rá:

- Hallod?

- Nem hallok semmit, tudod, hogy egy kicsit süket vagyok - mondom rá az igazságnak megfelelően.

- Akkor hogy tudsz hegedülni?

- Mert közvetlenül a hegedű mellett állok, azért hallom - feleltem. - Figyelmeztess, ha tévedek, de úgy emlékszem, te mondtad egyszer, hogy én vagyok az egyetlen barátod a világon.

- Mit akarsz vele?

- Mégsem értem egy szavad se. Menj innen.

Kettőkor vendégeink jöttek, hallották is föntről a bögést, de jól nevelten úgy tettek, mintha semmit se vettek volna észre. Nagyon helyesen. Hogy valamivel föloldjam a feszültséget, megszólaltam:

- Nem jön le valaki az alagsorba, a pisztolylövöldémbe? Más vállalkozó nem lévén, magam vonultam le, és lőttem egypárat. Minden lövés végigdörrent az egész házon a légfűtés vezetékén

keresztül. Hamarosan hallottam is, hogy búcsúznak el a vendégek.

Később, mikor a baba elaludt, Lily rábeszélte Riceyt, hogy menjenek le korcsolyázni a tóra. Mindenkinek vettem korcsolyát, és Ricey elég kölyök volt hozzá, hogy csábítsa az ilyesmi. Mikor mind eltakarodtak, s ezzel Lily alkalmat adott rá, hogy nyugodtan mozogjak a házban, leraktam a hegedűm, és föllopakodtam Ricey szobájába. Halkan kinyitottam a gardrób ajtaját, s ott láttam aludni a csecsemőt az ingeken és harisnyákon Ricey kofferjában, mert még ki se pakolt a kislány. Néger gyerek volt a baba, roppant fennköltnek látszott. Öklét föltartotta kétoldalt, nagy, buksi feje mellett. Dereka köré frottírtörülközőből vastag pelenkát tekertek. Föléje hajoltam a vörös köntösben meg a nagy csizmában, és arcom úgy égett, hogy még a fejem is viszketni kezdett a gyapjúsapka alatt. Csukjam rá egyszerűen a koffert, és adjam át a gyereket a hatóságoknak? Ahogy nézegettem a kicsit, a szenvedések gyermekét, olyannak éreztem magam, mint a fáraó, mikor meglátja a kis Mózest. Aztán sarkon fordultam, kimentem, és sétáltam egyet az erdőben. A korcsolyák fagyos éle pengett a tó jegén. Korán nyugodott le a nap, s én azt mondtam gondolatban: “Mindegy, na, csak titeket áldjon meg az Isten, gyerekeim."

Éjszaka odaszóltam Lilynek az ágyban:

- Hát most hajlandó vagyok beszélni a dologról.

- Na, hála istennek, Gene, nagyszerű - felelte Lily. Erkölcstanból kitűnő osztályzatban részesített, aztán így folytatta: - Végre, hogy képes vagy tudomásul venni a valóságot.

- Micsoda? - horkantam föl. - Többet tudok a valóságról, mint amennyit te valaha tudtál! Sose álltam hadilábon a valósággal, vedd tudomásul!

Egy idő múlva ordítozni kezdtem, és nyilván Ricey is meghallotta a cirkuszt, talán meg is lesett a kulcslyukon át, hogy istenkedem, hogy rázom az öklöm, hogy ugrálok kisgatyában az ágy tetején, és valószínűleg félteni kezdte tőlem a gyereket. December 27-én megszökött a kicsivel. Nem akartam belekeverni a rendőrséget, hát telefonáltam Bonzininek, a magándetektívnek, az már dolgozott nekem, de még hozzá se foghattunk a nyomozáshoz, mikor felhívott telefonon Ricey osztályfőnöknője a leánynevelő intézetből, közölte, hogy megérkezett a lányom, és hogy a csecsemőt a hálóteremben rejtegeti.

- Te utazz oda - mondtam Lilynek.

- Ugyan, Gene, hogy mehetnék én?

- Mért ne mehetnél?

- Nem hagyhatom itt az ikreket.

- Szerintem inkább az arcképedet nem hagyod itt! Már sokszor azon jár az eszem, hogy fölgyújtom a házat az összes arcképpel együtt.

- Nem is igaz-mondta Lily sápadtan dadogva.-Azt egyébként már megszoktam, hogy mindent félremagyarázol. Azelőtt adtam rá, hogy megértsenek, de úgy látszik, az embernek ki kell próbálnia, mi az, megértés nélkül élni. Talán bűn is, hogy az ember egy kis megértésre vágyik.

Így hát én mentem, és az osztályfőnöknő közölte, hogy Riceynek távoznia kell az intézetből, tekintve, hogy már addig is csak próbaidőt kapott a javulásra.

- Gondolnunk kell a többi leányka pszichológiai épségére is - jegyezte meg.

- Nana. Azok a kölykök csak nemes gondolkozást tanulhatnak az én Riceymtől - válaszoltam. - Az pedig minden pszichológiánál többet ér. - Aznap már elég jócskán felöntöttem a garatra. - Ricey impulzív természet. Lelkes kislány. Attól, hogy nem jár sokat a szája . . .

- Hol szedte össze azt a gyereket?

- A feleségemnek azt mondja, Danburyben találta egy parkoló kocsiban.

-Dehogy azt mondja! Büszkélkedik vele, hogy ő a gyerek anyja!

- Csodálkozom magán - mondtam. - Ennyit azért maga is érthetne a dologhoz. A kislánynak melle se volt még tavalyig. Szűz. Ezerszer tisztább, ártatlanabb, mint akár maga, akár én.

Ki kellett vennem a lányomat az iskolából.

Azt mondtam neki:

- Nézd, Ricey, vissza kell adnunk a kisfiút. Még nincs itt az ideje, hogy neked magadnak legyen gyereked. Őt viszont keresi a mamája. Tudod, azóta már meggondolta magát szegény. - Közben úgy éreztem, merényletet követek el a lányom ellen, ha elválasztom attól a kisbabától. Miután a hatóságok elvitték a gyereket Danburybe, fásult lett Ricey viselkedése. - Tudod jól, ugye, hogy nem te vagy a kicsi mamája? - kérdeztem tőle. De a kislány ki se nyitotta a száját, nem felelt.

Mikor a Rhode Island-i Providence-be tartottunk, hogy Ricey ott maradjon a nagynénjénél, Frances nővérénél, azt mondtam neki:

- Drágicám, apád csak azt csinálta, amit minden más apa ugyanúgy megtesz a helyében.

Erre se felelt, kár is volt magyarázkodni, mert a december 21-i csöndes boldogság már végképp eltűnt a szeméből.

Útban egyedül hazafelé Providence-ből, nagyokat nyögtem a vonaton, elővettem a szalonkocsiban egy pakli kártyát, és pasziánszozni kezdtem. Egy csomó embernek nem volt helye, de én magamnak foglaltam le az egész asztalt. Alaposan el voltam ázva, így nem akadt épeszű ember, aki zavarni merészelt volna. Hangosan beszéltem magamban, nyögtem, leszórtam a kártyát a padlóra. Danburyben egy kalauz meg egy másik pasas kellett, hogy lesegítsen a vonatról, s lefektessen az állomás egyik padjára. Én pedig megállás nélkül szitkozódtam:

- Istenverte egy ország! Itt valami rohad, de nagyon! Hű, mekkora a ganéj! Micsoda istenverés!

Rég ismerem az állomásfőnököt, derék fickó, az beszélte le róla a rendőröket, hogy elvigyenek. Telefonált Lilynek, hogy jöjjön értem, és az asszony be is futott a furgonnal.

De hogy rátérjek a sírás és fogcsikorgatás napjára:

Téli reggelinél ülünk, s én az asztalnál veszekszem épp a feleségemmel a bérlőink miatt. Lily helyreállíttatott egy épületet a majorban, egyet abból a kevésből, amit nem foglaltam le disznóólnak, mert túl öreg volt már, és túlságosan kiesett az útból. Biztattam, hogy csinálja csak, de aztán leálltam a dohánnyal, és a lakásba faburkolat helyett rostlemez került egyéb “takarékos" megoldások mellett. Fürdőszobát is csináltatott Lily, és kívül-belül ki is festette a lakást. De hő- és egyéb szigetelést nem kapott a ház. Beköszöntött a november, s a bérlők fázni kezdtek. Csupa könyvmoly, egy se mozgott eleget, hogy átmelegedjen valamicskét. Egyszer-kétszer panaszkodtak, aztán bejelentették Lilynek, hogy költözni szeretnének.

- Csak menjenek - mondtam. Persze letétjüket nem szándékoztam visszafizetni nekik, de biztattam őket, menjenek csak.

Így a helyreállított épület kiürült, és kárba veszett a pénz, amit farostlemezre, új fürdőszobára, vízcsapra meg egyébre költöttünk. A bérlők még egy macskát is ott hagytak. Én pedig dühöngök, ordítozok a reggelizőasztal fölött, s addig verem az öklömmel, míg föl nem borul a kávéskanna.

Lily egyszerre csak rémülten elnémul, sokáig hallgatózik, én is vele hallgatózok. Aztán megszólal:

- Ugye, te se láttad már egy negyedórája Miss Lenoxot? Azzal ment ki, hogy hozza a tojást.

Miss Lenox a szemben lakó öreg nő, ő jár át hozzánk megcsinálni a reggelit. Ez a fura, kiszámíthatatlan kis vénlány, pirosló képpel és örök skót sapkával a fején, folyton morog magában. Elkaparászgat a sarokban, mint az egér, üres üvegeket, dobozokat és hasonló bóvlit hurcol haza tőlünk.

Kimegyek a konyhába, és látom, hogy a földön fekszik halva a kis öreg. Amíg én odabent tomboltam, neki megállt a szíve. A víz még mindig forr, s a kemény tojás hozzá-hozzáütődik a fazék oldalához, ahogy a forrásban levő vízben szokott. Eloltom a gázt. Meghalt! Sovány, fogatlan arcához értetem a kezem fejét, már hűl. Lelke, mint csöppnyi légáramlat, huzat, buborék, kiszökkent az ablakon. Csak nézem. Hát ez az? Ilyen a vég - az istenhozzád? Pedig folyton erről beszélt már napok, hetek óta a szélfújta kert, nem egyébről, s eddig a szent pillanatig mégsem értettem meg, mit mond a szürkeség, fehérség és barnaság, mit mond az ugatás, a hő, mit mondanak a gallyak. Lilynek nem szólok. Hirtelenében nem tudok okosabbat, rátűzök egy cédulácskát az öreg hölgy szoknyájára NEM SZABAD BÁNTANI felirattal, s a fagyos téli kerten keresztül átmegyek a túloldali házikóba.

Vén katalpafa áll az udvarban, törzse és alsó ágai kékre festve. Miss Lenox tükröcskéket szerelt föl rá, és a sötétben világító, öreg biciklilámpákat, nyáron pedig szeretett maga is fölmászni, fölült a macskáival együtt, elszopogatott egy üveg sört odafönt. Most az egyik macska néz rám a fáról, és ahogy elmegyek alatta, magamban tiltakozom, mert engem vádol a tekintetével. Mért volnék én az oka - mert egy kicsit nagy a hangom, mert begurultam, csak azért?

A kis ház minden szobájában összehurcolt dobozok, gyerekkocsik és lécládák hegyén kell keresztülvergődnöm. A gyerekkocsisorozat visszanyúlik egész a múlt századra, közte lehet az enyém is, mert az egész környékről összehordta a kacatot. Palackok, lámpák, öreg vajtartó edények és csillárok hevernek a padlón, spárgával és ronggyal teli szatyrok, egy csomó, tejcsarnokban osztogatott szúró-nyitó, amivel a háziasszony szedi le a tejesüvegről a papírdugaszolást. A falon kalendáriumok, zászlócskák és sárgult fotográfiák.

“Ó, micsoda szégyen, gyalázat! - gondoltam magamban. Siralmas. Hogy lehetséges ez? Hogy hagyhatjuk el így magunkat? Mi ez? Vár bennünket a sárból vájt utolsó szobácska. Amelyiknek nincs ablaka. Mozogj, Henderson, az isten szerelmére! Erőltesd meg magad! Ebbe a nyavalyába fogsz belepusztulni te is. Megsemmisít a halál, nem marad semmi, semmi utánad, csak kacat. Mert addigra már nem lesz semmi, nem marad semmi. Pedig most még van . . . most! Irgalmas Isten, ki innét!"

Lily ott sír a szegény öregasszony fölött.

- Mért tetted rá azt a cédulát? - kérdezi.

- Hogy senki se nyúljon hozzá, míg a halottkém nem látta - felelem. - Ez a szabály. Én is csak az arcát érintettem meg.

Innivalóval kínálom Lilyt, de nem kell neki. Teletöltök egy öblös vizespoharat konyakkal, és lehajtom. Csak egy kis gyomorégést kapok tőle, más hatása nincs. A pálinka se tudja ködbe burkolni a szörnyű tényt. Az öreg hölgy úgy esett handabandázásom áldozatául, ahogy vad hullámverésben borul föl az ember, vagy miközben a földalatti zsúfolt lépcsőjét mássza. Tudja ezt Lily is, kezd is valamit motyogni róla. Nagyon elkomolyodik, elcsöndesedik, s arcának tiszta fehérsége lassanként árnyékba borul a szeme körül.

A temetkezési vállalkozónk épp azt a házat vásárolta meg, ahová egyszer tánciskolába jártam. Negyven éve, lakkcipőben. Mikor a halottaskocsi behátrált a felhajtón keresztül, azt mondtam Lilynek:

- Ugye, te is hallottad, hogy Charlie Albert átruccan Afrikába? Néhány hét múlva indul a feleségével együtt, és arra gondolok, hogy velük megyek én is. Raktároztassuk be a Buickot. Neked úgyse kell két kocsi.

Most az egyszer ő se ellenkezett.

- Talán csakugyan jobb, ha elmész - mondta.

- Valamit kell csinálnom.

Így aztán Miss Lenox kikocsizott a temetőbe, én pedig át Idlewildbe, és repülőre szálltam.

Azt hiszem, kettőt se léptem még aprócska fiúként a világban, máris föltűnt mellettem a hozzám annyi mindenben hasonló Charlie, 1915-ben együtt jártunk tánciskolába (abba a házba, ahonnét Miss Lenoxot eltemették), és az ilyen kapcsolat megmarad. Korban egyetlen évvel jár csak mögöttem, vagyonilag pedig egy hajszálnyival áll jobban nálam, mert ha idős anyja meghal, őutána még egy vagyont fog örökölni. Charlie-val vágtam neki Afrikának, az úttól remélve orvoslást bajaimra. Azt hiszem, szamárság volt vele mennem, de magamtól sose találtam volna ki, hogy egyenest Afrikába menjek. Ahhoz valami határozott cél kell. Itt az volt az ürügy, hogy Charlie meg a felesége az afrikai népet és állatvilágot megy filmezni, mert Charlie a háború alatt filmoperatőr volt Patton seregében - egyébként ő se tudott megülni otthon a fenekén, akárcsak én -, s ott kitanulta a szakmát. Engem viszont egy csöppet sem érdekelt a fényképezés.

Különben az előző évben megkértem Charlie-t, jöjjön ki és fotózza le a disznaimat. Örült, hogy megmutathatja, mit tud, és parádés tanulmányképeket csinált. Amikor épp visszafelé tartunk az ólból, mondja, hogy nősül.

- Nahát, Charlie, mindig tudtam, hogy kurvákban nagy szakértő vagy, de mióta értesz te a rendes nőkhöz, mi? - kérdeztem meg tőle.

- Hát az igaz, hogy sokat nem értek hozzájuk, de annyit tudok, hogy az enyém páratlan.

- Értesültem már az egész páratlan ügyről - mondtam. (Hallottam is csakugyan mindent Lilytől, csak aznap “véletlenül" megint nem volt otthon az asszony.)

Mindazonáltal lementünk a zeneszobámba, hogy igyunk egyet Charlie eljegyzésére, és fölkért, hogy legyek a násznagya. Alig volt barátja neki. Ittunk, hülyéskedtünk, emlegettük a tánciskolát, csiholtuk a nosztalgia könnyét egymás szeméből. Amikor épp sikerült alaposan ellágyulnunk, hívott, hogy tartsak velük Afrikába, oda mennek nászútra.

Ott voltam az esküvőjén, tanúskodtam neki. Csak megcsókolni felejtettem el a szertartás után a fiatalasszonyt, ezért aztán egyre hűvösebb lett a hölgyemény viselkedése, végül ellenségessé vált. A Charlie szervezte expedíció csupa vadonatúj felszerelést kapott, és mindenben megfelelt a korszerűségnek. Volt áramfejlesztőnk, zuhanyunk, meleg vizünk, és én ezt kezdettől nem néztem jó szemmel. Mondtam is neki:

- Te, Charlie, nem ilyen körülmények közt harcoltunk mi a háborúban. De nem ám, pedig öreg csatalovak vagyunk mind a ketten. Mi a fenének ennyi minden? - Rühelltem, hogy így utazzam be Afrikát.

Hisz én azért jöttem ebbe a világrészbe, hogy itt maradjak. Mikor New Yorkban megváltottam a jegyem, néma csatát kellett vívnom a légiforgalmi társaság irodájában (Battery Park közelében), hogy körútra váltok-e jegyet, vagy se. Én komoly elhatározásom jeléül úgy döntöttem, hogy csak egy útra: idejövet kérem, így repültünk Idlewildből Kairóba. Autóbuszon megnéztem a szfinxet meg a piramisokat, azzal továbbrepültünk, beljebb. Afrika a levegőből hatott rám a leginkább, onnét az őstalajt láttam benne, azt, amiből az emberiség csírája kikelt. És ötezer méter magasban, s felhők fölött trónolva, magam is levegőben szálló magocskának éreztem magam. A földről, a barázdákból folyók szikráztak vissza a napra. Fölragyogtak, mint az érckohó olvadéka, aztán máris hártya fátyolozta, felhő takarta el őket. Ami a növények birodalmát illeti, az szinte nem is létezett a levegőből: két-három centinél nem látszott magasabbnak. Lenézve elábrándoztam a felhőkön, és arra gondoltam, hogy gyerekkoromban fölnézve ábrándoztam a felhőkön - s mivel én már innen is, onnan is ábrándoztam rajtuk, ahogy korábban egyetlen nemzedék fia se, hát nagyon könnyű lesz elfogadnom a halált. De mindig épségben értünk földet. Egyébként, mivel a leírt körülmények közt érkeztem oda, természetes volt, hogy bizonyos emócióval köszöntsem Afrikát. Meglehetősen nagy érzelmi töltést cipeltem magammal, és állandóan ez járt az eszemben: “Pazar élet! Milyen bőkezű itt az élet!" Úgy éreztem, itt még nekem is lehet szerencsém. Hogy azon kezdjük, a hőség épp akkora, amilyenre vágytam, sokkal nagyobb, mint a Mexikói-öbölben, aztán maguktól a színektől is egész odavan az ember. Nem érzem mellemben a szorítást, nem hallom a belső hangot. Mert akkor az is hallgatott. Charlie, a felesége meg én bennszülöttekkel, teherautókkal és felszereléssel együtt hol az egyik, hol a másik tó mellett ütöttünk tábort. Egész lágy volt itt a víz, sás korhadt benne, meg mindenféle gyökér, rákok hevertek a homokban. Krokodil evezett a vízililiomok körül, és mikor kitátotta szörnyű száját, megértettem, milyen forró lehet a pillanat, mikor efféle nyirkos lénnyel közelebbi ismeretségbe kerül az ember. A madarak viszont beröpülnek az állkapcsa közé, úgy tisztogatják a fogát. Egyébként a nép arrafelé szomorú, nem valami életvidám. A fákon tollszerű virágot látni, a papiruszkáka pedig engem mindig temetések gyászforgójára emlékeztet. Mikor már három hete dolgoztam együtt Charlie-val, segítettem neki a felvevőgép körül, s igyekeztem beleélni magam operatőri problémáiba, egyszerre megint rám jött az elégedetlenség, s egy délután ismét hallottam belülről a régi hangot: akarom, akarom, akarom!

Azt mondtam Charlie-nak:

- Nem akarlak megbántani, de azt hiszem, semmi értelme sincs, hogy mi hárman együtt járjuk Afrikát.

Napszemüvegén keresztül egykedvűen nézett rám. Vízparton álltunk. Ez volna az a fiú, akit még a tánciskolából ismerek? Mekkorát változtatott kettőnkön az idő! De azért rövidnadrágban járunk most is, ugyanúgy, mint akkor. Neki a mellbősége nőtt. De mivel én sokkal magasabb lettem nála, fölnéz rám ingerülten: nem, korántsem ijedten. Szája körül gondolkozás közben kidudorodik a hús. Aztán megszólal:

- Semmi értelme sincs? Mért nincs?

- Nézd - mondom. - Fölhasználtam az alkalmat, hogy eljussak ide, Charlie, és csakugyan hálás vagyok érte, mert pont ide való afrikai bunkó vagyok magam is. De rájöttem, hogy én nem fotózni akarok itt. Add el nekem az egyik dzsipet, és szépen lelépek.

- Hova mész?

- Egyelőre még annyit tudok csak, hogy ezt nem nekem találták ki - mondom.

- Hát, ha akarsz, lépj le. Nem tartlak vissza, Gene.

Mindez csak azért, mert elfelejtettem a szertartás után megcsókolni a feleségét, és a nő ezt soha többet nem tudja megbocsátani. Mi a fenét csókolgassak rajta? Némelyik azt se tudja, mit akarjon már jódolgában. Fogalmam sincs, mért nem csókoltam meg: elméláztam valamin. De a nő nyilván azt hiszi, féltékeny vagyok Charlie-ra, és tönkre akarom tenni az afrikai nászútjukat.

- Szóval nincs harag. Mi, Charlie? De hát nekem nem való, na, hogy így utazzak.

- Semmi hiba. Nem marasztallak. Eredj csak.

Mentem is. Külön expedíciót szerveztem, katonás természetemnek megfelelőbbet. Fölfogadtam Charlie két bennszülöttjét, és amint elhajtottunk a dzsippel, mindjárt jobban éreztem magam. Aztán néhány nap múlva még egyszerűbb megoldásra vágytam, hát elküldtem az egyik embert, és hosszan elbeszélgettem a másik afrikaival, Romilajuval. Sikerült szót értenünk. Azt mondta, ha a járt úttól távoli helyekre kívánkozom, elvezet ő engem oda is.

- Ez az - helyeseltem. - Most már tudod, mit akarok. Nem azért jöttem ide, hogy egy tyúkkal holmi elmulasztott csókon pörlekedjek.

- Én téged visz messze, messze - mondta.

- Nagyszerű! Csak minél messzebb! Rajta, rajta!

Rátaláltam a magam emberére, az igazira. Megszabadultunk egy csomó holmitól, és mivel tudtam, mennyire odavan a dzsipért, odaígértem neki, ha elég messzire visz. Azt mondta, olyan isten háta mögötti helyre vezet, hogy oda csak gyalog juthat el az ember.

- Gyalog? Akkor gyalog megyünk. Fölpakoljuk a dzsipet, és mikor érte jövünk, a tiéd lesz.

Ez nagyon tetszett neki, és mikor elértünk egy Taluzi nevű faluba, ott üzemen kívül helyeztük a kocsit, és elraktároztuk egy nádkunyhóban. Onnét repülővel mentünk Baventaiba, egy ócska Bellancával, úgy látszott, hogy bármelyik pillanatban leválhat a szárnya, arab pilótája pedig mezítláb vezette. Fura egy repülőút volt; túl a hegyeken, egy kemény, agyagos mezőn ért véget. Hatalmas, zsíros hajú, vastag ajkú néger marhapásztorok jöttek oda hozzánk. Sose láttam ilyen vad népséget, mondtam is Romilajunak, a vezetőmnek:

- Remélem, nem ide akartál hozni, hallod-e!

- Ó, nem, urom - mondta.

Még egy egész heti út következett gyalog, mindig csak gyalog.

Földrajzilag halvány fogalmam sincs róla, merre jártunk, nem is igen törődtem vele. Mit izgasson, mikor épp azért jövök ide, hogy bizonyos dolgokat a hátam mögött tudjak. Különben is, vakon megbíztam a derék Romilajuban. Ő pedig vezetett naphosszat, falukon, hegyi ösvényeken, pusztaságokon át, messze, messze. Mérsékelt angol tudományával el se árulhatott volna valami sokat utunk célja felől. Annyit mondott csak, hogy egy arnevi nevű törzset látogatunk meg.

- Ismered őket? - kérdeztem.

Valaha régen, még kamaszkorában járt az arneviknél apjával vagy nagybátyjával - egyre magyarázta, de sehogy sem értettem, kivel ment.

- Szóval föl akarod idézni az ifjúkorod - mondtam rá. - Értem.

Nagyszerűen éreztem magam a köves pusztaságban, és egyre-másra gratuláltam magamnak, hogy otthagytam Charlie-t meg a feleségét, és hogy épp a legjobb bennszülöttet szereztem meg. Nagy szerencse, ha az ember ilyen kincsre akad, mint Romilaju, aki megérzi, mit szeretnénk. Azt mondta, negyven felé jár, de a korai ráncok öregebbnek mutatták. A bőre túl bő volt, lötyögött rajta. Állítólag sok feketénél előfordul, hogy a zsiradék rosszul oszlik el a testükön, ez okozza. Romilaju reménytelenül igyekezett lesimítani mákos, bozontos haját. Az nem tűrt kefét, és úgy berzenkedett kétoldalt a fején, mint a törpefenyő tűlevélpamacsa. Régi, rituális sebhelyek árkolták az arcát, fülét gerebenfog formájúra csonkították: hajába túrt a hegye. Szép metszésű abesszin orra volt, nem tömpe. A sebhelyek és csonkítások tanúsága szerint pogánynak született, de valahol megtért közben, s azóta minden este buzgón imádkozik. Mégpedig térden állva: összeteszi lilás kezét csapott álla alatt, előretolja az ajkát, s az erős, kurta izmok ugrálnak a karja bőrén. Lelke bizodalmas nyögéseiként mély hangok szakadnak föl a melléből. Mindez alkonyattájt esedékes, mikor megállunk éjszakára, és röpködve bukdosnak alá a fecskék. Ilyenkor melléje telepszem én is, úgy biztatom:

- Mondd csak, mondd szépen. És imádkozz értem is.

Tökéletesen elszakadtam mindentől: egy hegyek koszorúzta arénaszerű vidékre értünk. Forró, puszta, kiszikkadt vidékre, napokon át nyomát se láttuk embernek. Növényzet se igen akadt, sőt, ami azt illeti, egyáltalán semmiből se volt sok, végtelenül egyszerű és nagyszerű lett minden, s úgy éreztem, egyenest a múltba léptem - de igazi múltba, nem a történelembe vagy más hasonló ósdiságba. Az ember előtti múltba. Már komolyan úgy éreztem, hogy közöm van a kövekhez is. Csupaszok voltak a hegyek, fátlanok, formájuk sokszor kígyószerű, és látni lehetett, hogy támad lejtőjükön a felhő. Pára szállt föl a szikláról, de nem közönséges pára, hanem olyan, ami gyöngyház-árnyékot vet. Egyébként én magam - forróság ide-oda - nagyszerű formában voltam az első néhány hosszú napon át. Esténként, amikor Romilaju már elimádkozta a magáét, lefeküdtünk a földre, s a levegő minden lélegzetvételnél visszasóhajtott ránk. Aztán föltűnt a békésen forgó, muzsikáló csillagvilág, és elsuhogtak fölöttünk a nehéz testű éji madarak. Nem is kívánhattam jobbat. Ha földre került a fülem, mintha paták dobogását hallanám. Mintha dobon feküdnék. Lehet, hogy vadszamarak voltak, vagy ide-oda száguldozó zebracsorda, így haladt Romilaju egyre tovább, már el is felejtettem számolni a napokat. Talán a világ is örült, hogy egy időre nem kell tudnia rólam.

Nagyon rövid volt az esős évszak, a folyók ágya mind kiszáradt, a .bokrokat egyetlen szál gyufával lángra lehetett volna lobbantani. Éjjel majdnem tűzvészt okoztam néha hosszú kanócú, közönséges osztrák öngyújtómmal. Tucatjával tizennégy cent darabja, a bolondnak is megéri. Szóval egy fennsíkra értünk, Romilaju Hincsagarának nevezte - de azt a vidéket máig se térképezték föl tisztességesen. Ahogy átkeltünk azon a forró és (úgy éreztem) egy kissé homorú fennsíkon, valami olívzöld, füstszerű, száraz köd ülte meg az alacsony, törékeny, áloé- vagy borókaszerű fák közét (sajnos nem vagyok botanikus), s a mögöttem lépkedő Romilaju, elém vetődő furcsa árnyékával, kemencébe nyújtott, hosszú péklapátra emlékeztetett. A hőség is akkora volt csakugyan, mint a kemencében.

Egyik délelőtt aztán, végre, egy jókora folyó, az Arnevi medrében találtuk magunkat. Abban meneteltünk tovább lefelé, a folyás irányában, mert vize az utolsó cseppig kiszáradt. A sár agyaggá égett benne, s a nagy, gömbölyű kövek porosán csillanó aranyrögökként gubbasztottak. Aztán megláttuk az arnevi falut meg a kör alakú, csúcsos tetőket. Láttam, hogy csak zsúpszalma van rajtuk, nyilván törékeny, porózus, könnyű mind, akár a pehely, aminek mégis van azért súlya - olyanok hát, mint a súlyos pehely. A tetőkről füst szállt fel a néma ragyogásba. Élettelen csillogás áradt magából az öreg zsúpfedélből is.

- Mondd, Romilaju - állítottam meg a vezetőmet -, nem festenivalóan szép ez? Hol vagyunk? Milyen idős tulajdonképpen ez a helység?

- Nem tudom, urom - felelte.

Meglepte a kérdés.

Furcsa érzésem támadt. A szentségit, mintha a legelső emberi települést látnám. Ez öregebb lehet még Úr városánál is. “Érzik a poron az irdatlan régiség szaga - gondoltam magamban, aztán hozzátettem: - Az a szimatom, hogy nekem itt nagyon jó dolgom lesz."

Az arnevi nép marhát tenyészt. Elképedve pillantottunk meg néhány csont és bőr jószágot a parton, azok bokkolni, szaladni kezdtek, mi pedig egyszerre egy egész kis afrikai gyereksokadalom közepén találtuk magunkat. Csóré kisfiú-kislány mind, és torkaszakadtából üvöltözik, ahogy meglát. Még a nagy hasú csöppség is ráncolja a képét, s együtt visítja túl a többivel a marhabőgést meg a fákon ülő, majd a száraz levélzet közül felrebbenő madárcsapat szárnycsattogását. Míg a madarakat meg nem látom, kőzápornak vélem a szárnyak zaját, támadásnak. Nevetve és káromkodva fogadom a megkövezést. Élvezem a váratlan veszedelmet, és elkurjantom magam:

- Jesszus-Mária, hát így fogadják itt a békés utast?

Csak aztán látom, hogy hussannak át a madarak az égen.

Romilaju megmagyarázta, hogy az arnevik nagyon kényesek a jószág kondíciójára, mert inkább rokonfélének, nem háziállatnak tekintik őket. Itt senki sem eszik marhahúst. És ahelyett, hogy egyetlen kölyök hajtaná ki az egész csordát, minden egyes marhát két-három gyerek kísérget, ha pedig nyugtalanság fogja el az állatot, szalad a sok gyerek utána, hogy megbékítse. A felnőtt még furábban ragaszkodik a jószágjához. Beletelt egy kis időbe, míg annak is sikerült a nyitjára jönnöm. De aznap, emlékszem, csak azt sajnáltam, hogy nincs velem semmi gyereknek való holmi. Az olaszországi hadjárat alatt mindig vittem magammal a kantinból aranypaszományt meg amerikai mogyorót a bambinóknak. Ahogy továbblépkedtünk a folyómederben, és közeledtünk a városka tövises ágakból ganéjjal fabrikált, sárral tapasztott falához, még ott láttunk magunk körül néhány kölyköt, aki bennünket bámul, de a többi eltűnt, hogy jövetelünket hírül vigye.

- Nahát, ezek a szegény kis pondrók! - szóltam oda Romilajunak. - Atyaúristen, nézd a kis haskójukat meg azt a sűrű gubancot. Pedig a tejfoga se hullott még ki a legtöbbjének! - Visítoztak, ugrándoztak, én meg tovább beszéltem. - Sajnálom, hogy nem hoztam valami ajándékot nekik. Mit gondolsz, lesz öröm, ha lángba borítom ezt a bokrot az öngyújtómmal?

Azzal meg se vártam Romilaju tanácsát, máris kezemben volt a hosszú belű osztrák öngyújtó, apró kerekét hüvelykujjai megpörgettem, s abban a szent pillanatban lángra kapott a bokor, szinte láthatatlanul égett az erős napfényben. Ropogott a tűz, pompás volt a látvány, aztán elérte a láng az utolsó gallyacskát is, és kialudt a porban. Az öngyújtó a markomban még, a bele úgy lógott ki az ujjam közül, mint a fehér bajusz. Hallgatott minden gyerek kivétel nélkül, csak nézték, nézték. Ezt hívják a valóság nyomasztó igézetének. Aztán egyszerre szétrebbentek, futni, cikázni kezdett a marha is. A bokor helyén maradt zsarátnok összeroskadt a bakancsom mellett.

-Mit gondolsz, hogy hatott rájuk? - kérdeztem meg Romilajut. - Én igazán jót akartam.

De nem beszélhettük meg a dolgot, mert egy egész meztelen processzióval találkoztunk. Az élen fiatal nő, nem lehet idősebb az én Ricey lányomnál. És amint meglát, hangos sírásra fakad.

Nem hittem volna, hogy így meg tudjon sebezni a fogadtatás. Nem reális dolog, hogy az ember a világba menet föl ne készüljön megpróbáltatásra, kínra, szenvedésre, de a fiatal nő látványa mégis szíven ütött. Bár igaz, hogy engem a női könny mindig feldúl, s nemrég, mikor Lily kezdett el bőgni a Mexikói-öböl szállodai lakosztályában, csúnyán ráijesztettem. De ez a lány vadidegen, nincs rá magyarázat, mért izgat annyira, hogy sír. “Ugyan mit követhettem el?" - töröm a fejem.

“Fussak vissza hanyatt-homlok a pusztaságba? - kérdem magamtól. - Húzzam meg magam ott, míg ki nem űzöm magamból az ördögöt, és szembe nem nézhetek élő emberrel, anélkül, hogy láttomra kétségbeesés fogja el? Még mindig nem mondtam le elégről. Hadd dobom el hát fegyverem, sisakom, öngyújtóm, minden kacatom, akkor talán le tudom majd vetkőzni a brutalitásomat is, és képes leszek rovarokon élni. Sáskán. Míg minden rossz ki nem ég belőlem. Ó, az a rossz! A gonoszság! De mit csináljak? Mit tehetek én az egész ganéjról? Szörnyű a természetem! Nekem aztán, isten úgyse, sikerül mindenből bajt kevernem, énutánam kő kövön nem marad! Csak rám kell nézni, világos minden!"

Na lám, máris sikerül elhitetnem magammal, hogy néhány gondtalan naptól, az átkeléstől Romilaju társaságában a Hincsagara-fennsíkon, óriásit változtam. De úgy látszik, még mindig nem vagyok emberek közé való. Nekem árt a közösség. Egész jó lehetek egymagámban, de ha emberek közé engednek, elvisz az ördög. Csak álltam a síró lány előtt, majdnem elbőgtem magam, eszembe jutott Lily, minden gyerekem, az apám, a hegedű, a talált gyerek s életem minden búbánata. Éreztem, hogy az orrom dagadni, vörösödni kezd.

A síró lány háta mögött halkan pityergett a többi bennszülött is. Megkérdeztem Romilajut:

- Hát ezekbe mi ütött?

- Szégyell magad - válaszolta a meredező hajú Romilaju nagy komolyan.

Ez az életerős, szűzies leány sír - egyszerűen csak sír gesztusok nélkül: karja bágyadtán lóg kétoldalt, és mindenét, amije csak van (testileg értem), a világ elé tárja. A könny széles pofacsontjáról a keblére hull.

- Mi leli ezt a kölyköt? - kérdeztem meg újra Romilajut. - Mit akarsz azzal, hogy “szégyell magad"? Csúnya világ lesz itt, Romilaju, hidd el. Buta ügybe keveredtünk, nekem sehogy se tetszik. Mért nem kerüljük el ezt a városkát, mért nem megyünk vissza inkább a pusztaságba? Ott sokkal jobban éreztem magam, hogy a nyavalya törje ki!

Nyilván rájött Romilaju, hogy engem ez a könnyét hullató küldöttség hoz ki úgy a sodromból, mert egyszerre magyarázni kezdte:

- Nem, nem, urom. Nem téged felelős.

- Nagy bakot lőttem azzal a bokorral?

- Nem, nem, urom. Nem tőled sír magad. Nagyot csapok a homlokomra, és felkiáltok:

- Hű, a kutyafáját! Pedig már azt hittem! - (Szóval, hogy én ríkattam meg a kislányt.) - Bajba jutott szegényke? Segíthetek rajta? Ó, ez segítséget kér! Már értem! Talán oroszlán tépte szét a családját? Vagy emberevők járnak errefelé? Kérdezd már meg, Romilaju! Mondd meg neki, hogy segíteni jöttem, és akármilyen vad gyilkos bujkál a közelben, én lepuffantom. - Fogtam a géppisztolyt meg a távcsöves puskát, és felmutattam a tömegnek. Óriási megkönnyebbülésemre, folyton világosabbá vált, hogy nem én szomorítottam meg őket, sőt még tehetek is valamit, ami megszabadít a patakzó könnyek látványától. - Figyelem! Bízzátok csak rám! - kiáltottam. - Ide süssetek! Ide ni! - Azzal kezdtem bemutatni nekik a fegyverfogást. - Egy, kettő, három, négy! - számoltam hozzá, mint az újoncoktatáskor.

Mégis tovább bőgött mindenki, csak az egészen apró kölykök holdvilágképén látszott, hogy náluk beválik a mulattatás. De a többi abba nem hagyta volna a világért se a jajveszékelést, tenyerüket az arcukra tapasztották, csupasz testük csak úgy reszketett.

- Sírnak meghalt tehén - mondta Romilaju. És egész érthetően elmagyarázta, hogy a szomján veszett jószágot siratják, és hogy magukat vádolják az aszály miatt. . . az isteneket bánthatták meg, vagy ilyesvalami; átokról is beszélt. Egyébként, tekintve, hogy mi idegenek vagyunk, elénk kell vonulniuk, hogy mindent meggyónjanak nekünk, és megkérdezzenek, nem tudjuk-e, mi okozza a bajukat.

- Már honnét tudnám . . . attól eltekintve, hogy az aszály okozza. Mert hát az aszály bizony aszály - állapítottam meg -, de nekem azért a szívem szakad értük, mert tudom, mi az, ha az embernek kedves jószágját kell elvesztenie. - Azzal odafordultam, és megemeltem a hangom: - Oké, oké, oké! Elég, hölgyeim, elég, fiúk, most már hagyjátok abba! Nagyon kérlek. Mindent értek. - Ez valamelyest hatott, gondolom, rájuk, hallhatták a hangomat, hogy szomorú vagyok én is. Odaszóltam Romilajunak: - Kérdezd meg, mit csináljak. Mindenre hajlandó vagyok, komolyan mondom.

- Mit akar csinál, urom?

- Mindegy. Csak olyat mondjanak, amire képes vagyok. Kérdezd meg őket!

Beszélni kezdett velük, s közben a selymes szőrű, púpos csorda is dörmögött hozzá valamit szelíd basszus hangján (az afrikai marha nem úgy bőg, mint a miénk). A sírás elhallgatott. Nekem akkor tűnt csak fel, milyen különös ennek a népnek a testszíne, hogy szemük körül még sötétebbre ég a barnaság, de tenyerük olyan, mint a frissen mosott gránit. Mintha fénnyel labdáznának, és a labdáról valami a kezükön ragadna. Ilyen furcsa színeket még sose láttam. Romiiaju félrevonult beszélni valakivel, s otthagyott a bennszülöttek közt. Azoknál egyszerre mintha elvágták volna a zokogást. Ebben a pillanatban meghökkenten éreztem, milyen más a testem, mint az övék. Az én arcom valami pályaudvarféle, olyan, mint a Grand Central: nagy lóorrom, az orrlikakkal közlekedő hatalmas szám és a szemek - csupa alagút. Várakozva álldogáltam a fűszeres illatú porban, fekete embertársaim között; nem messze a kunyhók zsúpfedele lélektelenül csillogott.

Akkor előlépett az a férfi, akivel Romilaju beszélt, és angolul szólított meg - nagy meglepetésemre, mert nem tételeztem volna föl, hogy aki angolul tud, képes legyen az imént tapasztalt érzelmi kilengésre. Bár lehet, hogy az illető maga nem is vett részt a kilengésben. Már a termete is éreztette, hogy jelentékeny személyiség lehet, mert hatalmas volt, egykét hüvelykkel még nálam is magasabb. Csak nem olyan óriási hájtömeg, mint én, hanem izmos. Nem is járt csórén, mint a többi, hanem fehér rongyocskát kötött, nem annyira a csípőjére, inkább a combjára, zöld selyemkendőt tekert a hasa köré, és még valami laza, rövid matrózblúzfélét is hordott, de fölöttébb szellősen, hogy karja szabadon mozogjon, és robusztus izmai kellően érvényesüljenek. Eleinte zord volt a képe, már azt hittem, rosszban töri a fejét: úgy méreget, mint valami emberszabású gombát, melynek nagysága mutatós ugyan, de mégsem nagy mesterség ledönteni a talpáról. Ideges lettem, de nem az arckifejezése izgatott, az úgyis hamar megszelídült, hanem az a tény zavart, hogy angolul beszél. Nem tudom, mért keltett ez énbennem akkora megdöbbenést - jobban mondva, csalódást. Ma ez a modern, nagy világnyelv átvette a görög, a latin meg a többi szerepét. Nem hiszem, hogy a római is meghökkent volna, ha a pártus vagy numida latinul szólítja meg, sőt ennyit

egyenest el is várt tőlük. De mikor ez a fityegő ronggyal, kendővel és matrózblúzzal feldíszített birkózóbajnok-termetű pasas angolul szólt hozzám, engem bizony valósággal feldúlt vele, elkomorított. Sápadt és egy kissé pettyes ajkát előbb hozzáigazította a beszédhez, aztán előrelépett, s úgy kezdte:

- Én vagyok Itelo. Én jövök és bevezetem. Isten hozta. Öhvendek.

- Mi az? Mi az? - emeltem kezem a fülemhez.

- Itelo. - Azzal meghajolt.

Gyorsan én is meghajoltam előtte, sortban, fehér parafa sisakkal a fejemen, hőségtől kihevült vörös képpel és hatalmas orral. Az ábrázatom úgy felizzik néha, mint a mérges csengőszó, és mert jobb felől eléggé nagyothallok, bizonyos módon beállítom balra a fejem, profilból figyelek, s a szemem rászögezem valamire, hogy könnyebben koncentráljak. Ezt csináltam akkor is. Vártam, hogy még valamit mondjon, és vadul izzadtam: teljesen letaglózott a meglepetés. Nem akartam hinni a fülemnek, annyira biztos voltam benne, hogy messze magam mögött hagytam a világot. Ezt nem is vehetik tőlem rossz néven, mikor gyalog keltem át azon a hegytribünös stadionon, ahol nyoma sincs embernek, ahol narancssárgán ragyognak a csillagok, az a sokmilliónyi tonna robbanógáz szelíden és hűvösen tekint le a sötét égboltról; és egyáltalán, tudják, milyen az a hűvösség? Mint az őszé, mikor reggel kilép az ember a házból, és látja, hogy most ütköző életükkel virágok virrasztanak a hidegben. Mikor ezt a hűvösséget éreztem a pusztaságban éjjel és hajnalban, s minden olyan leegyszerűsödöttnek látszott, tökéletesen biztos voltam benne, hogy szépen kisétáltam a világból, hisz köztudomású, hogy a világ bonyolult. Egyébként úgy mellbe vert a hely antikvitása, hogy biztos voltam benne: valami egészen új helyre értem. És az a síró küldöttség! Aztán mégis előáll valaki, aki nyilván mindent nagyon jól értett, mert tud angolul, én pedig ott handabandáztam előtte az imént: “Mutassátok meg az ellenséget, majd én megölöm! Hol az az emberevő, hadd látom!" És bokrokat borítok lángba, puskával tisztelgést mutogatok, bohóckodok. Őrültül nevetségesnek éreztem magam, dühös, komor pillantást vetettem Romilajura, mintha az ő hibája volna, hogy nem figyelmeztetett előre.

De Itelo, a bennszülött, nem a viselkedésemet jött számon kérni rajtam. Esze ágában se volt. Csak megfogta a kezem, nyitott tenyérrel a mellére helyezte, és azt mondta:

- Itelo.

Ugyanezt csináltam én is, és azt mondtam:

- Henderson.

Tudják, nem akartam belekötni a pasasba, de nem nagyon értek hozzá, hogyan titkoljam el az érzéseimet. Mindig épp a legkomiszabbak integetnek csapatostul arcom karzatjairól. Nem tehetek róla.

- Örvendek - mondtam Itelónak. - Mondja, mi folyik itt. . . mindenki bőg, mint a veszekedett! Az emberem azt állítja, hogy a szarvasmarha miatt sírnak. Szóval rosszkor jöttem? Tűnjek el, és jöjjek inkább máskor?

- Nem, te vagy vendég - mondta Itelo, és üdvözölt. De észrevette rajtam mindjárt, mennyire kedvetlen vagyok, és hogy nem merő udvariasságból, lovagiasságból akarok csak elmenni. Tovább beszélt: - Azt hitted, te vagy itt első? Úttöhő? Sajnálom. Máh minket felfedeztek.

- Ha azt vártam - feleltem -, csak a magam marha fejét szidhatom érte. Mikor jól tudom, hogy az az ostoba sors az egész világot másokkal fedeztette fel. Nafene, úgy látszik, már beszélni se tudok. Nem vagyok én fölfedező, nem azért jöttem én ide.

Miközben azon törtem a fejem, miért mentem oda tulajdonképp, kezdtem alaposabban megnézni a fickót: mit tudhat ez vajon az élet nagyobb, mélyebb igazságairól. Először is arra jöttem rá, hogy mord kifejezése félrevezeti az embert, mert ez alapjában derűs pofa. Csak nagyon méltóságos. Két nagy árok vonul orrától a szája zugáig, azt néztem komorságnak rajta. Van a tartásában valami hátráló, ez hangsúlyozza lába, térde böhöm erejét, a szeme sarkában pedig, bár ugyanolyan sötét keret veszi körül az ő szemét is, mint a törzs többi tagjáét, szóval a szeme sarkában valami aranyszilánkszerű csillog.

- Látom - szólaltam meg ismét -, világjárt emberrel állok szemben. Vagy talán második anyanyelvként beszélik erre mindenfelé az angolt?

- Nem, uham - felelte -, csak én. - Talán széles orra tette egy kicsit nazálissá a hangját - Malindi iskola. Ott jáhtam, és velem néhai bátyám. Sok fiatalt küldenek mindenhonnan malindi iskolába. Utána beihuti iskola. Mindent végigjáhtam. Én egyedül beszélek. És köhül sok-sok méhföldön senki, csak Dáfu kihály Wahihiban.

Eddig egészen megfeledkeztem róla, hát most hamar megkérdeztem :

- Ó, bocsánat, csak nem királyi személy ön is?

- Kihálynő nagynénikém - mondta -: Willatale. És uham fog lakni másik nagynénikémnél, Mtalbánál. Ő átadja házát.

- Nagyszerű. Ez aztán vendégszeretet. Szóval akkor ön herceg?

- Ó, igen.

Ez máris jobban hangzik. A termetéről, megjelenéséről mindjárt valami előkelőségnek sejtettem. És vigasztalásul azt is megjegyezte, hogy tudomása szerint harminc esztendeje én vagyok arrafelé az első fehér látogató.

- Hát bizony, fenség - mondtam -, addig tart a jó dolguk, míg ide nem vonzzák a sok léhűtőt. Szerintem nagyszerű valami ez itt. Nem tudom, mitől van ez így, de végignéztem én már Európa legrégibb romjait, és egyiket sem éreztem fele olyan réginek se, mint ezt a falut. Ha attól félnek, hogy maguknak esem, rádióközvetítést adok a viszonyaikról, és le akarok mindent fényképezni, máris nyugodjanak meg. Én ilyesmivel nem foglalkozom.

Ezt megköszönte, de kijelentette, hogy nem volna értelme utasokat csábítani ide. És én még ma se tudom, nem szaladtam-e le mégis a térképről. Nem mintha túlságosan izgatna a térkép. A földrajz önkényes elképzelés, az ember azt hiszi, ha meghatároz egy helyet, arról már nem is mondhat többet.

- Miszta Hendehson, uham. Tessék, jöjjön, lépjen be a váhosba - szólított fel.

- Szóval visz bemutatni - jegyeztem meg.

Minden ragyogott a kápráztató, de félelmetesen szikkasztó napsütésben, s még a por is fűszeresen, ingerlőn illatozott. Egy csoport nő várt bennünket. Itelo feleségei, meztelenül, és a feketeség úgy árnyalta körül a szemüket, mintha oda jobban sütne a nap. Világosabb tenyerük engem mindig rózsaszín kőre emlékeztetett. A kéz is, az ujjak is valahogy nagyobbnak hatottak tőle. Később láttam közülük némelyik fiatal nőt, órák hosszat álldogáltak egymással szemben, a kezükön egy kis zsineggel, és játszották a “levevőst", mindegyik pár mellett állt néhány néző, s mind ehu-t kiáltott, ha valamelyiknek sikerült bonyolult alakzatot átvennie a másik kezéről. Most viszont a körülálló nők mindegyike összeszorította jobb és bal csuklóját, s úgy csapkodta össze a tenyerét: ez volt náluk a taps. A férfiak ujjukat a szájukba dugva fütyültek, néha kórusban. Ekkorra már nyoma se maradt a sírásnak, és én nevetve álltam az összeizzadt nagy sisakban, hahota közben hatalmasra tátottam a szám.

- Most meglátogatjuk nagynénémet, Willatalét, a kihálynőt - közölte Itelo -, és utána vagy vele együtt mindjáht a másikat is, Mtalbát.

Erre néhány ernyő jelent meg a magasban, két nő emelte őket. Erősen sütött a nap, én izzadtam, s az a két harmadfél méteres, tökvirágforma ünnepi ernyő nem adott valami sok árnyékot a magasból. Nagyon jóképű, jó formájú volt mindenki, némelyik igazán megütötte Michelangelo mértékét is. Megindultunk kettesével, nagy ceremónia közt, Itelo az élen. Én vigyorogtam, de úgy tettem, mintha csak a naptól fintorognék, így haladtunk a királynő rezidenciája felé.

És ekkor kezdtem csak kapiskálni, mi baj, mért hull az a sok könny. Egy karámhoz érve megláttunk egy pasast, nagy, esetlen favakaróval állt a tehene fölött - ugyanolyan púpos tulok volt, mint a többi, de most nem ez a fontos: a lényeg az, hogy még sose láttam állatot úgy ápolgatni, becézni. A vakaróval fésülgette a homlokra hulló tincset, mely sűrűn emelkedett a szarvak közti dudor fölé. Cirógatta, ölelgette a tehenet, de az kedvetlen volt. Nemcsak magamfajta falusi ember láthatta, hogy valami baja van a jószágnak. Még csak oda se bök fejével a gazdája felé, mint általában a tehén, ha érzi, hogy kedveskednek neki, és az a fickó maga is csupa bánat, komoran fésülgeti, vakargatja az állatot. Reménytelenség vette körül őket. Eltartott egy kis ideig, míg sikerült összeraknom a kép minden kockáját. Azt már elmondtam, ugye, hogy ez a nép a marhájánál az édes testvérét, a gyerekét se szereti jobban. Több mint ötven kifejezéssel tudják leírni a szarv alakját, és Itelo elmagyarázta, hogy több száz szavuk van a jószág arckifejezésére, a viselkedésére pedig egész külön nyelvük. Ezt valamelyest én is megértettem. Némelyik disznót igazán nagyon szerettem. De a disznó alapjában sikerállat: érzékenyen reagál minden emberi ambícióra és akcióra, ezért nincs hozzá külön szótárra szükség.

A menet Itelóval és velem együtt megállt, mind a fickót néztük, meg a tehenét. De hamarosan rájöttem, hogy nekem túlontúl nagy megpróbáltatás ez a látvány, hát továbbindultam, viszont amit azután pillantottam meg, az még sokkal szomorúbb volt. Egy ötven év körüli ősz férfi térdelt, sírt, zokogott, szórta fejére a port, mert kimúlt a tehene. Elszorult szívvel figyeltük, hogy ölelgeti az állat lantforma szarvát, hogy könyörög neki, ne hagyja el. De azt ugyan hiába szólongatta: oly méltatlankodva ráncolódott a bőr a nyomorult pára szeme fölött, mintha neheztelne, hogy az ember nem hagyja pihenni. Megindultan, részvéttel kérdeztem meg:

- Herceg, az isten szerelmére, hát nem lehet segíteni rajta?

Itelo széles mellkasa emelkedett egyet a kurta, laza matrózblúz alatt, nagy sóhajt nyomott el, mint aki nem akarja gyásszal, részvéttel bolygatni érkezésem örömét, és azt mondta:

- Nem hiszem.

Ekkor váratlan dolog történt, éspedig az, hogy vizet láttam meg, komoly mennyiségű vizet, de eleinte arra hajlottam inkább, hogy fényes fémlapnak nézzem, hogy tán az csillan olyan hevesen a szemembe. De van valami félreismerhetetlen szag víz közelében. Én is megéreztem, és megállítottam a herceget.

- Most ezt magyarázza meg, herceg. Az a fickó ott sírva-ríva öli magát, ez pedig, ha nem tévedek, víz itt, bal felől, így van?

Elismerte, hogy csakugyan víz.

- És mégis szomján vész a jószág? - csodálkoztam. - Tán baj van a vízzel? Szennyezett? De valamit mégiscsak lehet csinálni vele, megszűrni vagy más egyebet! Csinálhatnának nagy edényeket . . . kádakat. Kiforralhatnák a szennyeződést belőle. Első pillanatra talán nehézkesnek látszik, de csak figyelje meg, ha mindenkit mozgósítunk, ha mind nekifog . . . hórukk! Tudom, milyen kétségbeejtő lehet az ilyesmi.

De a herceg, bár közben látszólag helyeslésül föl-le ingatta a fejét, igazában nem értett egyet velem. Mázsás karját összefonta a matrózblúz fölött, s arra zegzugos árnyékot vetett a tökvirágszerű napernyő, melyet két meztelen nő úgy emelt föléje mindkét kezével, mintha különben el találná ragadni a szél. Csak éppen szél nem fújt. Úgy állt a levegő, mintha fönt odacsomózták volna a zenithez, és szikkadtan, kéken, a delelő nap remekeként ragadna-simulna föl a helyére.

- Ó . . . köszönöm a jó szándékot - mondta Itelo.

- De törődjek a magam dolgával, mi? Talán igaza van. Nem akarok belepofázni a szokásaikba. Csak fáj, hogy elnézzem, mi történik itt, és még csak a számat se nyissam ki. Megnézhetem legalább a víztárolójukat?

Egy kissé kelletlenül járult hozzá:

- Oké, tessék.

Azzal Itelo meg én, a két nagy, otthagytuk az asszonyokat, a falu népét, s odamentünk a vízhez. Megnéztem, de némi iszaptól vagy algafélétől eltekintve, nem látszott semmi hibája, elég szép volt a mennyisége is. Vastag, sötétzöld kőfal fogta föl a vizet, félig-meddig ciszterna, félig gátféle jelleggel. Sejtettem, hogy alulról is táplálhatja valamilyen forrás, de a hegyekből oda vezető meder mutatta, hogy a vízkészlet java normálisan honnét származik. Hogy megvédjék a kiszáradástól, hatalmas zsúptetőt húztak a ciszterna fölé, legalább tizenöt-húsz métereset. A hosszú gyalogtúra után szívesen ledobtam volna a ruhám, hogy fejest ugorjak az árnyas, meleg, bár a felszínén egy kissé tajtékos vízbe, hogy úszkáljak, pacskoljak egyet benne. Semmit se kívántam jobban, mint elfeküdni a színén, hanyatt himbálózni a finom rajzú szalmafödél alatt.

- Mi bajuk vele, herceg? Mért nem használhatják? - kérdeztem.

Csak ő jött velem oda a földbe süllyesztett medencéhez; a többi hátrább álldogált vagy húszlépésnyire, szemmel láthatólag nyugtalanul, izgatottan. Én tovább faggattam:

- Mi a kifogás ellene? Van benne valami?

Erősen néztem a vizet, és észrevettem magam is, hogy közvetlenül a felszín alatt elég nagy benne a mozgolódás. A beszűrődő fényben nagy fejű ebihalakat láttam a fejlődés különféle fokán, némelyiknek csak spermaszerű hosszú farka volt, a másiknak már ütközni kezdett a lába. És hatalmas, nyakatlan, vastag fejű, hosszú fehér lábú, pettyes zöldbékák is úszkáltak odabent föl-alá, rövid első lábuk időnként meglepetten rándult egyet-egyet. Ezeknek a környék minden élőlényénél kivétel nélkül jobb a dolguk, magam is irigyeltem őket.

- Na, nézze meg az ember! - csodálkoztam. - Békák? Ezért nem tudják itatni a marhát?

Melankolikusan rázta a fejét. Igen, a békák miatt.

- Hogy kerülnek ezek egyáltalán ide? Honnét jöhettek? Erre Itelo se tudott felelni. Titokzatos ügy. Csak annyit tudott, hogy ezek a sose látott lények körülbelül egy hónapja jelentek meg a ciszternában, és hogy nem tud inni tőlük a marha. Ez az az átok, amit emlegettek . . .

- Ez maguknak átok? - kérdeztem. - De hisz maga járt kint a nagyvilágban. Sose látott még békát az iskolában . . . legalábbis képen? Ezek teljesen ártalmatlanok!

- Persze, ártalmatlanok - helyeselt a herceg.

- Akkor azt is tudja, hogy fölösleges a jószágnak csak azért szomján vesznie, mert néhány ilyen állatka belekerült a vizükbe.

Ezen ő sajnos nem segíthetett. Tanácstalanul tárta szét nagy tenyerét, és kijelentette:

- Ivóvízben nem lehet állat.

- Akkor mért nem irtják ki?

- Ó, nem, nem. Ne nyúlj soha állathoz ivóvízben.

- Ugyan, ugyan, hercegem - mondtam. - Kiszűrjük. Megmérgezzük. Százféleképp is elintézhetjük őket!

Ajkát a foga közé szívta, behunyta a szemét, és közben nagyokat fújt, ezzel jelezte, milyen képtelenség, amit összebeszélek. A maradék levegőt az orra lyukán eresztette ki, és megrázta a fejét.

- Ezt megbeszéljük még kettesben majd, herceg - mondtam neki. Nagyon elkomolyodtam. - Mert ha ez tovább tart, egyetlen folytatólagos marhagyász zokogó gyülekezetévé alakulhat át a város. Esőre nincs kilátás. Annak elmúlt az évszaka. Maguknak pedig kell a víz. Ezért tartalékolták itt. Halkabban folytattam. - Nézze, én is elég nagy bolond vagyok, de élni azért csak kell.

- Ó, uham - mondta a herceg -, embehek félnek. Sose láttak ezt állatot.

- Hát ami azt illeti, békacsapásról én is a bibliai Egyiptomban hallottam utoljára. - Ez megint fölkeltette bennem azt az ellenszenvet, ami az első pillanatban elfogott. Szóval ez volna az az átok, ami miatt a nép a lány vezetésével könnyezve fogadott a város falánál! Ezt a tésztát! Most, hogy minden részlet összeállt, a ciszterna csöndes vizét egyszerre olyan sötétnek láttam, mint a sötétség mesebeli tavát. Csakugyan rengeteg állat hemzsegett, evickélt, úszkált benne, s a víz úgy simult a hátukhoz, pettyeikhez, mintha az ő tulajdonuk volna az egész közeg. Még ki is másztak, teli torokból vartyogtak nagy szerelmesen a vizes kövön, furcsán gúvadt, vörös, zöld és fehér eres szemük pislogott, s én a fejem csóváltam; nem is rajtuk képedtem úgy el, inkább önmagamon, mert lám, ha az ilyen átkozott marha, mint én, kiteszi a lábát a világba, föltétlenül és sorsszerűen átkozott marhaságokba kell botlania. Különben pedig odasúgtam a kis nyavalyásoknak: “Várjatok csak, kurvák, előbb vartyogtok ti a pokolban, hogysem énvelem kitoljatok!"