Elkáromkodtam magam.

- Ez már valóságos agymosás!

És elhatároztam: juszt se hagyom, hogy megbolondítsanak. Láttam én már hullát, épp eleget. A háború utolsó évét körülbelül tizenötmilliónyival töltöttem együtt az európai kontinensen, de persze mindig az egyedi eset a legkomiszabb. Ahogy ledobtam a holttestet, csúnyán összepiszkolódott, és ha egyszer visszahozták, úgyse titok már, mit csináltam vele, hát, gondoltam, ezután ülök békén a fenekemen, és megvárom mi lesz. Itt egyelőre nincs mit tenni. Romilaju aludt még, fél kezét a térde közé dugta, a másikat ráncos arca alá. Kár lett volna fölébresztenem. Otthagytam hát a kunyhóban, a halottal, én meg kisétáltam a szabadba. Föltűnt valami furcsaság: vagy énrajtam volt szokatlan valami, vagy azon a napon, vagy egyszerre mind a kettőnkön. Tán az a láz vett elő megint, ami kerülgetett már egy ideje. De még valami viszketés is járult hozzá a mellemben, valami türelmetlenség, vágyakozás. Különösen a bordák közti idegek táján. Jó is, rossz is, mint a benzingőz szaga. A levegő fülledten, ájultán tapadt az arcomra, minden szín rikítóit. Egész bizarrak voltak a színek. Nyilván a stressztől meg az alvás hiányától.

Az ünnepségre virradt város máris talpra szökött, lótott-futott mindenki, s azóta se jövök rá, tudták-e, kivel kaptunk, Romilaju meg én, közös kunyhót. A zsúpból készült falak irányából mindenfelől az ottani sör édes, fűszeres illata érzett. Ezeknél nyilván hajnalban kezdődik már az ivászat: egész jól lehetett hallani a részegek kurjongatását. Óvatosan sétálgattam. Senki se nézett meg különösebben. Ez jó jel, gondoltam magamban. Néhol egy kis családi perpatvar támadt, különösen az öregebbje szitkozódott, veszekedett csúnyán. Elbámészkodtam rajtuk. Kavics érte a sisakom, de aztán rájöttem, hogy nem rám céloznak, egymást dobálják a gyerekek, és birkóznak, hemperegnek a porban. Hirtelen egy asszony robogott ki az egyik kunyhóból, és rikácsolva, nyaklevest osztogatva beterelte őket. Egy csöppet se csodálkozott el rajtam, csak fordult vissza, egyenest a házába. Belestem, és egy öreg pasast láttam odabent, gyékényen hasalt, a nő pedig mezítláb tapodott a hátán, úgy dögönyözte, hogy kiegyenesedjen az öreg gerince, aztán folyós zsírt

öntött rá, és fürgén dörgölni kezdte a bordáját, hasát. Ráncok szántottak keresztül a férfi homlokán, őszes szakálla kétfelé vált. Vén lófoga csupaszan villant felém, mert ahogy gurgula szemét az ajtónyílásra fordította, rám mosolygott. “Micsoda élet folyhat itt?" - kérdeztem magamban, azzal indultam tovább a szűk utcácskákon, belestem udvarokba, át sövények fölött, persze azért csak óvatosan, egy pillanatra se felejtve Romilajut meg a hátát a falnak vető halottat. Egy csomó fiatal nő a jószág szarvát aranyozta, de kifestették egymást is közben, fölcicomázták strucctollal, keselyűtollal meg egyéb cifrasággal. Némelyik férfi emberi állkapcsot kötött a nyakába, gallérnak. A bálványokat, fétiseket felöltöztették, bemeszelték, áldozatot mutattak be előttük. Egy merev varkocsokba font hajú vénasszony sárga lisztet öntött az egyik figurára, és frissen vágott csirkét lóbált fölötte. Közben egyre nőtt a zsivaj, minden percben új szólam lépett be: kereplő, dobpergés, nagydob döngése, kürtszó, puskalövés.

Megláttam Romilajut, épp akkor lépett ki a kunyhónk ajtaján, s nem kellett különösebb készség hozzá, hogy az ember leolvassa a lelkiállapotát a képéről. Feléje indultam, és ahogy észrevett a tolongók feje fölött - nyilván az a fehér kagyló, a sisak tűnt föl neki -, vonagló arcára tapasztotta a tenyerét.

- Jó, jó, jó - próbáltam nyugtatni -, de hát mit csináljunk? Csak várhatunk. Lehet, hogy semmit se jelent az egész. Egyébként is úgy van, hogy ma megyünk a királyhoz . . . hogy is hívják, na . . . az Itelo barátjához. Minden percben jöhetnek már értünk, aztán majd ővele megbeszélek mindent. Sose félj, Romilaju, hamar kiismerem én itt a dürgést. Csak fapofa! Hordd ki szépen a holminkat a kunyhóból, és vigyázz rá.

Ekkor dobszóra, gyors menetben - a dobot szokatlanul termetes nők, Dáfu király katonalányai vagy amazonjai cipelték - megjelent egy csoport az utcán: terjedelmes hivatali ernyőket emeltek a magasba. Az egyik ilyen jókora, fuksziaszínű alkalmatosság alatt kövér férfi vonult. Egy másik ernyő alatt viszont senki sem, és ebből mindjárt kitaláltam, hogy azt csak értem küldhették.

- Oda süss - mondtam Romilajunak -, csak nem küldenek ilyen pazar miafenét valakiért, akit koholt váddal akarnak kinyírni? Na persze, ez villámkövetkeztetés csak. Egyszerű szimat, de énszerintem, Romilaju, fölösleges minden aggodalom.

A dobosok szaporán masíroztak elő, az ernyők pedig kereken és terebélyesen imbolyogtak, forogtak, igazodtak egy sorba. A waririk eltakarodtak az óriási, rojtos, redős selyemboltozatok útjából. Engem közben már meg is látott az a tagbaszakadt, mosolygó férfi, felém nyújtotta kövér karját, és feje tartásával, mosolyával jelezte, hogy szívből üdvözöl. Amint utóbb kiderült, Horko volt, a király nagybátyja. A bíborszín selyempuplin ruha körülfáslizta testét bokától kezdve a mellén át egész a hónaljáig. Mégpedig oly szorosan, hogy dús haja mind föltüremlett a vállára meg az álla alá. Megereszkedett fülcimpáját egy-egy rubin (vagy gránitkő?) húzta lefelé. Vonásai határozottak voltak, közönségesek. Ahogy kilépett a hivatali ernyő árnyékából, szemébe tűzött a nap, és vörösbe játszatta annak feketéjét. Horkónak felszökött a szemöldöke, hátrahúzódott a fejbőre, és tucatnyi ráncot vetett a tarkójáig. Haja sűrűn, kurtán, borsszem forma csöppekbe göndörödött.

Szívélyesen, civilizált modorban nyújtott kezet, és nevetett hozzá. Előbukkant széles, vidám, vastag és - mintha málnacukrot szopogatott volna - olyan pirosra festett nyelve. Hulla ide, hulla oda, én is hasonló jókedvet erőltettem magamra, nevettem, megböktem Romilajut, és odasúgtam neki:

- Látod? Figyeled? Na, mit mondtam?

De az óvatos Romilaju szemében ez nem sokat nyomott. Helybéliek gyűltek körénk, velünk nevettek, csak sokkal zajosabban, mint Horko, nyakukba húzták a vállukat, és komédiázva utánoztak engem. Egy csomó közülük alaposan felöntött már a garatra sörükkel, a pombóval. De az ujjatlan bőrmellényes amazonok félretolták őket az útból. Nem engedtek közel senkit se Horkóhoz, se hozzám. Azon a fűzőszerű mellényen kívül más ruha nem is födte a hátul szokatlanul terjedelmes nők emitt tömör, amott dudoros testét.

- Itt a kezem, nem disznóláb! - mondtam a parolánál Horkónak, ő meg betessékelt a helyemre, a facér ernyő alá. Az csakugyan luxuscikk volt, igazi milliomosernyő, ha létezik egyáltalán olyan a világon.

- Jól süt a nap - mondtam -, pedig reggel nyolcra járhat legföljebb az idő. Kedves, hogy ilyen figyelmesek. - Izzadt képem megtörültem, barátságosan pillogtam a férfi felé, szóval bevetettem minden simulékonyság-készletemet: azon igyekeztem, hogy - amennyire csak lehet - minél távolabb tudjam magamtól a hullát.

- Én Horko - szólalt meg ő -, Dáfunak nagybácsi.

- Ó, beszél angolul? - örvendeztem. - Ilyen szerencsét! És, szóval, a király az ön unokaöccse? Nahát! Most egyenest hozzá megyünk? Az az úr jelezte már, aki az éjjel kikérdezett.

- Én neki nagybácsi, igen - felelte. Azzal vezényelt valamit az amazonoknak, azok egyszerre hátraarcot csináltak, katonásat koppant a bakancsuk hozzá, és ugyanolyan nagydobkísérettel, mint az előbb, máris masírozni kezdtek. A nagy ernyők megint szétnyíltak, s imbolyogtak, forgásuk gyönyörű fényjátékot varázsolt a moarémintás selyemre. Mintha a nap is vágyakozva tűzött volna le rájuk. - Indulás a palotába mondta Horko.

- Gyerünk - helyeseltem. - Már nagyon kíváncsi vagyok rá. Tegnap, mikor a városba értünk, elhaladtunk mellette.

Mi tagadás, maradt még azért épp elég fullánk bennem. Itelo úgy gondolt volt iskolatársa világára meg egyéb dolgaira, úgy beszélt róla, hogy olyan kitűnő ember millió közül elég, ha egy terem, de amit eddig tapasztaltam a waririknál, az nem volt épp túlságosan biztató.

- Romilaju! Hova lett az emberem?! Romilaju! - kiáltottam túl a dobolást. Mert, tudják, egyszerre begyulladtam, hogy őt találják majd lefülelni a hulla miatt. Szerettem volna ott látni magam mellett. De csak mögöttem kulloghatott, hátrább a menetben, és minden holmimat ő cipelte. Ez erejét is, türelmét is egyaránt próbára tette: mélyen meggörnyedt a kettős teher alatt. Arról persze szó se lehetett, hogy én magam is vigyek valamit, így meneteltünk. Az ernyők és dobok terjedelméhez képest bámulatos sebességgel. Dobos amazonok előttünk és mögöttünk: csak úgy száguldottunk előre. És milyen más volt aznap a város! Utunk mentén sorfalat álltak a bámészkodók, némelyik előrehajolt, hogy jobban lássa az arcom az ernyő és sisak kettős árnyékában. Ezernyi kezet láttam, Ezek, úgy látszik, holtakkal csak nagyban foglalkoznak. Mindnyugtalanul topogó lábat, hőségtől csillogó, kíváncsi, izgatott és ünnepi örömtől ragyogó arcot. Csirke, malac futott keresztül díszfelvonulásunkon. Fülsiketítő lárma, visongás, sőt időnként heves majomrikácsolás harsogta túl a dobok tompa buffanását.

- Micsoda ellentéte a tegnapi csöndnek, nyugalomnak! jegyeztem meg. - Mi történt itt, Mr. Horko?

- Tegnap volt szomorú nap. Mindenki böjt.

- Kivégeztek valakit? - kérdeztem hirtelen. Mert valamivel balra a palotától, egy akasztófán holttesteket láttam lógni, legalábbis annak néztem őket. Bár a furcsa világításban olyan kicsinek hatottak, mint a játékbabák. De a levegő néha nem a nagyító-, inkább a kicsinyítőüveg szerepét játssza. - Remélem, azok csak bábuk - tettem hozzá. De lelkem mélyén mást sugallt a gyanú. Na persze, hogy nem keresik az elveszett hulláikat. Mit számít nekik egy hullával több vagy kevesebb? Mindjárt felszökött a lázam a gondolatra, még jobban viszketett az a valami a mellemben is, arcom meg olyan furcsán fölpuffadt, mintha ki akarna csattanni. A rémülettől. Szégyen ide, szégyen oda, bevallom. Hátraforgattam a szemem, Romilaju felé, de ő ott rogyadozott a fölszerelésem alatt, és egy egész seregnyi doboló amazon választott el egymástól bennünket.

Ezért Horkónak mondtam, mégpedig a nagy dobolás miatt kiabálva:

- Mintha odább egy csomó halott lógna.

Kikerültünk a szűk utcácskákból, széles úton közeledtünk a palotához.

Horko megrázta nagy fejét, piros pöttyös nyelve kivillant egy mosoly erejéig, aztán vörös drágakővel ékesített fülére mutatott. Hogy nem hallja, mit mondok.

- Hullák! - harsogtam. De közben csitítottam magam: “Ugyan, mit feszegeted a kérdést olyan kétségbeesetten?!" Mert csak úgy égett az arcom: kiült rá az elszörnyedés, a szorongás.

Horko nevetett, mert nem vallhatta be, hogy érti, mit akarok, még akkor se, mikor eljátszottam neki a kötélen lógó hullát. Azon nyomban lefizetek négyezer dollárt kápé, ha egy pillanatra odavarázsolhatom Lilyt: hadd látom, ezt hogy egyezteti össze a jóságról vallott nézeteivel. Meg a valósággal. Annak idején borzalmas volt az a vitánk a valóságról, mikor Ricey megszökött, és visszament az iskolába a Danburyben talált gyerekkel. Mindig azt magyaráztam, hogy Lily se nem ismeri, se nem bírja a valóságot. És én? Én szeretem a vén bestiát, olyannak, amilyen, és büszke vagyok rá, hogy nem ér készületlenül, ha a legrosszabbat kell kapnom is tőle. Mert én aztán csakugyan imádom az életet, és ha véletlenül nem sikerül fölpipiskednem egész a szájához, hát legföljebb alacsonyabb régiókban csókolom valahol. Aki szóból ért, annak nem is kell tovább fecsegnem róla.

Nyugtalanságomban csak egy vigasztalt: hogy erre még Lily se tudna kádenciát. Ámbár mostanára kötve hiszem már, hogy egyáltalán létezik valami, ami bele tudná fojtani a szót. Nem, Lily habozás nélkül mondott volna rá valamit. De időközben áthaladtunk a dísztéren, és az őrök kinyitották a vörös kaput. Ott álltak a tegnapi kőcsészék azzal a muskátliféle, élénk színű virággal, és megláttuk a palota belsejét is: két nyitott lépcső vezet föl az ugyancsak nyitott folyosóval körített, négyszögletes, csűrszerű két emeletre. A földszinti, ajtótlan helyiségek bútorzatlan, nyitott ólfélék. Itt már nincs több kétség - csakugyan vadállatbömbölést hallani lentről. Ilyen hangot nem ad más állat, csak oroszlán. Egyébként a város utcáihoz képest nagy a csönd. Két babaházszerű kunyhó áll az udvarban, egy-egy tülökszarvú bálvány a lakójuk, reggel meszelték át mind a kettőt. Friss festékcsíkot húztak a kunyhók közé is. A tornyocskáról rozsdafoltos, napszítta zászló csüng alá. Meander-formán kanyargó, fehér vonal szeli átlósan keresztül.

- Merre megyünk a királyhoz? - kérdeztem.

De Horkót kötötték az etikett szabályai: előbb neki kellett vendégül látnia és elszórakoztatnia engem, csak aztán kerülhetett sor Dáfunál az audienciára. Horko lakosztálya a földszinten volt. Nagy szertartásosan letűzték az ernyőket, és az amazonok egy öreg bridzsasztalt hoztak elő. Szír házalók árusítanak olyasféle abroszt, amilyennel megterítették: vörös és sárga alapon csiricsáré hímzés. Azért ezüst evőeszközt is hoztak, teáskannát, gyümölcsöt és födeles tálakat meg miegymást. Volt bennük meleg víz, aztán valami friss marhavérrel kevert tejes ital, abból nem kértem, volt datolya, ananász, pombo, hideg batáta és még néhány további fogás - például szirupfélével leöntött egérláb, egyelőre arról is lemondtam inkább. Néhány szem batátát ettem, és pombót ittam rá: erős ital, mindjárt a lábamba, a térdembe szállt. Az izgalom és a láz hevében hamar lecsúszott néhány csészére való a torkomon| hisz ott, a környező világban semmi támaszom nem akadt, még az a rozoga bridzsasztal is imbolygott, hát legalább belsőleg adjon erőt valami! Félve-sóvárogva gondoltam rá, hátha rosszul leszek tőle. Mert ezt az izgalmat már nem bírom. De közben vigyáztam azért, hogy levágjam az illő társaságbeli hantát Horkónak. Láttam: el akar kápráztatni a bridzsasztalával, hát hogy a kedvében járjak, azt dicsértem agyba-főbe, és kijelentettem, hogy pont ugyanilyen van nekem is otthon. Volt is: fönt a padláson. Az alatt kuksoltam, mikor le akartam lőni a macskát. Csak azt mondtam rá, hogy az övé sokkal szebb. De hülye dolog is, hogy nem üldögélhettünk el szép nyugodtan két körülbelül egykorú úrként, nem élvezhettük együtt a békés afrikai reggel csodálatos, meleg páráját. De hát én szökevény voltam, örök bajcsináló, és szörnyen izgultam az éjszaka történtek miatt! Sejtettem, hogy a királynál majd sikerül tisztáznom az ügyet, gondoltam is rá többször, hogy ideje volna emelkedni, neki-nekigyűrkőztem roppant súlyommal az indulásnak, de a protokoll nem engedett még. Próbáltam türelmet erőszakolni magamra, átkoztam ostoba, haszontalan félelmemet. Horko szuszogva hajolt a törékeny asztal fölé, és göbös, görcsös kézzel megragadta az ezüstkanna fülét. Forró teát töltött, füllesztett szénaízűt. De én, ezernyi gátlás rabjaként, számhoz emeltem a csészét, és utolérhetetlen udvariassággal hörpölni kezdtem.

Végre befejeződött fogadásom Horkónál: jelt adott rá, hogy indulhatunk. Az amazonok rekordidő alatt tüntették el az asztalt meg a többi kelléket, és sorakoztak fel kíséretül a királyhoz. Hátuljuk bőrén, mint valami szűrőn, sorjáztak a ragya likacsai. Helyrebillentettem a sisakom, fölhajtottam a sortom szárát, beletörültem izzadt tenyerem az atlétatrikómba, hogy száraz kezet adhassak a királynak. Mert az sokat számít. Megindultunk az egyik lépcső felé.

- Hát Romilajuval mi lett? - kérdeztem meg Horkót.

- Ó, pompás, ó, ó, pompás - felelte mosolyogva.

Mentünk föl a lépcsőn, s közben megláttam odalent a csüggedt Romilajut, keze báván térdig lógott, görnyedt gerince kiállt. “Szegény fickó!" - gondoltam magamban. Valahogy segítenem kell rajta. Fogok is, csak tisztázzam a dolgunkat. Fogok, bizony. Ha már egyik katasztrófából a másikba sodrom, legalább kapjon tisztességes kárpótlást érte.

A házhoz biggyesztett széles, komótos, zegzugos lépcső fordult egyet velünk, és átvitt az épület túlsó felébe. Ott fa állt, ága-lombja rázkódott, recsegett, mert roppant furcsa dolgot műveltek vele: kötéllel és esetlen facsigával nagy köveket vontattak fel rá. A lombhajósok le-lekiabáltak egy-egy parancsot a kővel terhelt kötelet húzó és a kemény munkától fénylő képű földi kísérő személyzetnek. Horko magyarázta, de én nem egészen értettem, mi közük ezeknek a köveknek a felhőkhöz meg a szertartás hatására hamarosan esedékes őszhöz. Mert abban mindenki teljesen biztosnak látszott, hogy aznap még esni fog. Már az éjszaka jelezte a biztos is, azzal a bizonyos wak-ta szóval meg az ujjával, hogy esik-pereg-szakad majd az eső. De az égen semmi se mutatkozott. Meztelen kékje nem viselt mást, csak a napot. Felhőt egyelőre csak azok a kerek kövek jelképeztek az ágak közt.

Fölértünk a második emeletre: ott volt Dáfu király lakosztálya. Horko átvezetett több tágas termen, elég gyér támaszték tartotta bennük a mennyezetet, s a gerendák teherbírásáért se tettem volna tűzbe a kezem. Drapériák, függönyök mindenfelé. Méghozzá az ablakok is szűkek, sokat tehát nem lát, aki arra jár, hacsak néha-néha be nem téved egy kis napsugár, és meg nem világít valami dárdatartó állványt, alacsony ülőkét vagy állatbőrt. A királyi lakosztály ajtajától Horko szó nélkül visszavonult. Meglepetésemben rákiáltottam:

- Hé! Hova megy?

De az egyik amazon megfogta csupasz karom, és bevezetett az ajtón. Mielőtt magát Dáfut észrevettem volna, egy csomó nőt láttam csak - húsz-harmincra becsültem mindjárt a számukat -, és ez a meztelen női testtömeg egész volupté-jével (erotikájukat csak a francia szó képes kifejezni) minden irányból felém nyomult. Füllesztő hőség, minden mást elborító nőszag. Csak valami halkeltetőhöz hasonlíthatnám a hőfokot és zsúfoltságot - ebbe a gondolattársításba az alacsony mennyezet is belesegített. Az ajtó mellett magas, támlátlan széken, amilyenen régimódi könyvelők ültek az álló íróasztal mellett, ősz hajú, testes, amazonmellényes öreg nő ült, olyan tábori sapkával a fején, ami a századfordulón ment ki a divatból az olasz hadseregben. A király nevében ő fogott kezet velem.

- Örvendek - mondtam.

A király! Asszonyai egyszerre utat nyitottak, lassan félrehúzódtak előlem, s ekkor láttam meg őt a helyiség túlsó végében: ott nyúlt el, egy körülbelül három méter hosszú félhold alakú, súlyos kárpitozású, öblös és domború zöld pamlagon. Tökéletes nyugalomban pihent azon a pazar jószágon. Bíborszín selyemfátyolból készült, térdig érő bugyogós, formás, izmos, atletikus teste szinte lebegett, s arannyal hímzett fehér sál simult a nyakához. A lábán ugyanolyan fehér selyempapucsot láttam. Nyugtalanságom, lázam ellenére is elképesztett ez a termet. Lehetett akkora, mint az enyém, hat láb magas, vagy még több, de nyugalmában is pompás. Nők lesték a király minden gondolatát. Olykor megtörülte valamelyik az arcát egy darabka puha anyaggal, egy másik a mellét cirógatta vagy pipára töltött neki, rá is gyújtott, és addig maga pöfékelt helyette, míg meg nem állapította, hogy szabályosan szelel.

Megindultam, helyesebben inkább csetlő-botló mozdulatokkal evezni kezdtem arrafelé. Nehogy túl közel érjek hozzá, megállított egy kéz, aztán vagy másfél méternyire a zöld pamlagtól, zsámolyt toltak alám. Kettőnk közt nagy fatálban két emberi koponya biccentette egymásnak a halántékát. Csontsárgán villant felém a homlokuk; fogak kettős rendje, szemgödrök és orrüregek sora nézett farkasszemet velem.

A király észrevette, milyen bizalmatlanul szemlélem azt a holmit, és mintha elmosolyodott volna. Arcán a széles, duzzadt ajak volt a leginkább negroid vonás. Megszólalt:

- Ne ijedjen meg. Ezekre a délutáni szertartásnál lesz szükség.

Néha meghallunk egy hangot, s az aztán örökre tovább zeng bennünk: ilyennek éreztem első szavától az övét is. Előrehajoltam, hogy jobban lássam őt. Tetszett neki, ahogy mellemre és hasamra nyomom a tenyerem, mintha tartogatnék bennük valamit, föl is emelkedett, hogy jobban szemügyre vegyen. Egy asszony azonnal párnát csúsztatott a feje mögé, de ő lelökte a párnát a földre, és visszadőlt. Hirtelenében az a gondolatom támadt: “Talán még mindig megtörténhet, hogy pártomat fogja a szerencse." Mert úgy láttam, itt se a csapdába ejtés, se a letartóztatás, se a kihallgatás, se a hulla mellé szállásolás nem a király ötlete lehet. Nem olyanfajta ez. És bár nem tudtam volna pontosan megmondani, mifajta, de egyre jobban kezdtem örülni neki, hogy összehozott vele a sors.

- Este mondták, hogy megérkezett. Nagyon izgatott már. Alig hunytam le az éjjel a szemem, folyton ezen a találkozáson járt az eszem . . . A kutyafáját, hahaha . . . Hát nem volt valami nyugodt éjszakám, az bizonyos - mondta.

- Furcsa, de én se aludtam túl sokat - jegyeztem meg. Be kellett érnem néhány rövid órácskával. De örülök, hogy magát megismerhetem, kedves királyom.

- Hát még én hogy örülök! Boldog vagyok! És sajnálom, hogy olyan rosszul aludt. De az örömöm . . . óriási! Nagy nap nekem ez a mai! Sokat jelent! Hozta Isten!

- Itelo barátja üdvözli - mondtam neki.

- Ugyan, járt az arneviknél is? Látom, a legeldugottabb fészkeket látogatja sorra. Hogy van az én drága barátom? Mondhatom, nekem nagyon hiányzik. Megbirkóztak?

- De meg ám - feleltem.

- És ki győzött?

- Döntetlenben maradtunk.

- Ön - állapította meg - roppantul érdekes embernek látszik. Különösen fizikailag. Egészen rendkívüli. Nem is tudom, találkoztam-e már életemben valakivel ebből a súlycsoportból. Pedig Itelo is nagyon erős! Sose tudtam leszorítani a földre, és ezen ő nagyszerűen mulatott. Mindig.

- Hát én bizony egyre jobban érzem már, mennyire benne vagyok a korban - mondtam.

- Ugyan - válaszolta a király. - ön valóságos szobor. Soha életemben nem láttam még ilyen pompás emberpéldányt.

- Remélem, nekünk kettőnknek nem kell megmérkőznünk, felség - jegyeztem meg.

- Dehogyis! Nálunk nincs efféle szokás. Mi nem birkózunk. Bocsánatot kérek - folytatta -, hogy nem keltem föl az üdvözlésére. Tábornoknőm, Tatu helyettesít, mert nagyon igénybe vesz a mozgás. Mindenféle mozgás.

- Ugyan? Csak nem? - csodálkoztam.

- Minél kevesebb energiát pazarlok, minél többet pihenek, annál könnyebb megállnom a helyem. Minden téren. Beleértve azt is, amivel ennek a sok asszonynak tartozom. Első pillantásra nem is hinné, milyen bonyolult az élet, ha így be kell osztania az embernek önmagát. Uram, mondja meg őszintén . . .

- Henderson a nevem - mutatkoztam be. Ahogy elnyúlt és szívta a pipát, az az érzésem támadt, hogy erősen figyeli minden mozdulatom.

- Mr. Henderson, igen. Ezzel illett volna kezdenem. Bocsásson meg, hogy elfeledkezem a jó modorról. De amióta itt van, uram, nem bírok magammal, hogy végre angolul beszélhetek. Hazatérésem óta annyi mindennek érzem hiányát, amire az iskolában nem is számítottam, ön például az első civilizált vendégem.

- Olyan kevesen járnak errefelé?

- Mi akarjuk így. Emberöltők óta nem adjuk fel a magányunkat, inkább szépen megbújunk itt, a hegyek közt. Csodálkozik, hogy így beszélek angolul? Nem veszem észre. Persze, Itelo barátom előkészítette rá. Imádom azt az embert, nagy jellem! Bizony sok mindent vészeltünk mi át együtt, vállvetve! De hát ezzel felsültem: önnél nem sikerült a meglepetés - csóválta a fejét.

- Sose bosszankodjon. Ért engem éppen elég meglepetés. Itelo herceg pedig sokat mesélt a malindi iskoláról, ahová együtt jártak. - Említettem már, nem is egyszer, hogy nagyon furcsán éreztem magam, ideges láz gyötört, és az éjszaka izgalmai után se tudtam még magamhoz térni. De volt valami ezen az emberen, amitől máris biztosra vettem, hogy az ő oldalán meg tudnám közelíteni a lényeget. Csak megjelenése és hangja mutatott erre, mert a viselkedésén éreztem eddig egy kis frivolságot, meg azt is, hogy ez az ember ki akar kóstolni engem. A világ - mintha bizonyítani akarná, mennyire isten háta mögött élnek a waririk - aznap reggel, furcsa lelkiállapotom következtében, valahogy kilépett önmagából, élőlény képét öltötte magára, valami agyféléét, amelynek én sejtjei közt botorkálok. Ez az agy indít útnak, ez az agy szabja meg a menetirányt, így végképp nem érhet a világon semmilyen meglepetés.

- Szeretném, Mr. Henderson, ha őszintén válaszolna egy kérdésemre. Az asszonyok nem értenek egy szót sem angolul, nyugodtan felelhet. Mondja, irigyel engem?

Nem olyan pillanat ez, amikor hazudik az ember.

- Úgy érti, hogy cserélnék-e magával? Már hogy a fenébe ne cserélnék, felség . . . bocsánat, hogy így elragadtatom magam, de . . . felséged helyzete igazán elég csábítónak látszik. Az enyém meg nem is lehetne már vacakabb. Lámpással kereshet olyat, aki nyer rajta, ha most pont énvelem cserél.

Egyenes orr a fekete arcon, de van egy kis nyerge azért. Szemében az a vörösre váltó feketeség, úgy látszik, családi vonás, Horkónál, a nagybátyjánál is észrevettem már. Csak a király szemében ragyogóbb, tüzesebb a fény. Dáfu kíváncsian tapogatózott tovább:

- Ezekért az asszonyokért irigyel?

- Hát, ami azt illeti, nekem is volt éppen dolgom eggyel-kettővel, felség - mondtam -, ha nem is így, egyszerre. Ez, úgy látszik, az ön specialitása. De pillanatnyilag meglehetősen boldog a házasságom. Nagyszerű nő az asszony, szellemi társam. Nem vagyok vak a hibáival szemben se: néha az orra alá dörgölöm, hogy mint valami áldozati oltáron, rajta vérzik el az egyéniségem. Jó asszony, de nagy zsaroló. Az a fajta, aki könnyen a fejére nő az embernek, ha. - Ahogy már mondtam, közben valahogy úgy éreztem magam, mintha kiugrott volna az agyam a rendes kerékvágásból. - Hogy miért irigylem magát? - kérdeztem. - Mert úgy a szívébe zárja a népe. Mert szükségük van magára. Ni, hogy körülfogják, hogy lesik minden gondolatát! Látni, hogy odavannak felségedért.

- Amíg tart az ifjúságomból meg az erőmből - feleli -, de van fogalma róla, mi lesz itt, ha egyszer lerokkanok?

- Mért, mi volna . . .?

- Ugyanezek a hölgyek, akik olyan buzgón szolgálnak most, bepanaszolnak. És akkor a Bunam, az itteni főpap, a gyülekezet többi papjával együtt kihurcol a sűrűbe, és fölakasztanak.

- Jézus Krisztus, hogy mondhat ilyet!

- De bizony, így van. Elmondom részletesen, mi vár nálunk, waririknál, a királyra. A főpap kint marad az erdőn, amíg csak rá nem mászik egy bogár a holttestemre, azt a bogarat beköti egy darab selyembe, és visszahozza a népnek. Itt közszemlére állítja, és ünnepélyesen a király lelkének, az én lelkemnek nyilvánítja. Aztán visszamegy az erdőbe, s egy idő múlva oroszlánkölyökkel jelenik meg a városban. Magyarázat: a bogár időközben oroszlánná fejlődött. És megint egy idő múlva kihirdetik a népnek, hogy az oroszlán átváltozott új királlyá. Az illető aztán az utódom.

- Fölakasztják? Magát?! Őrület! Hát miféle banda ez?!

- Még mindig irigyel? - kérdezte a király, széles, meleg, duzzadt ajka közt lágyan formálva a szót.

Késlekedtem a válasszal, s ő megjegyezte:

- Rövid megfigyelés után úgy vélem, hogy ön . . . hajlamos efféle indulatra.

- Miféle indulatra? Azt akarja mondani, hogy irigy a természetem?! - húztam föl az orrom, elfeledkezve róla, hogy királlyal beszélek. A felcsattanó hang hallatára az asszonyokon túl, a fal mellett sorakozó amazonok egyszerre mocorogni, fülelni kezdtek. De a király egyetlen mordulására mind lecsillapodott. Akkor Dáfu harákolt egyet, fölemelkedett a pamlagon, s az egyik meztelen szépség tálcát tartott eléje, hogy oda köpjön. A csutoráról került egy kis szutyok a király torkára, elfintorodott, és félrelódította a pipát, de azt egy másik hölgy röptében elkapta, és kipucolta a szárát egy rongyocskával.

Mosolyogtam, de nagyon gyászosra sikerült a mosoly. Csúnyán elkámpicsorodott a borosta a szám körül. Közben nagy nehezen rájöttem, hogy az előbbi megjegyzésre nem követelhetek magyarázatot. Témát változtattam:

- Felség, valami egész szokatlan dolog történt velem az éjjel. Arról nem is beszélek, hogy idejövet tőrbe csaltak, és megfosztottak minden fegyveremtől, de az éjszaka hulla volt a kunyhómban. Tulajdonképpen szót se érdemelne az egész, egy hullával még csak elboldogulok. De azért, gondoltam, nem árt, ha tudja.

A király ezen őszintén fölháborodott, nyoma se látszott tettetésnek a dühén, ahogy felkiáltott:

- Micsoda?! Ez csak valami ostobáskodás lehet. Nagyon bosszantana, ha szándékosan csinálták volna. Majd utánanézek.

- Meg kell vallanom, felség, hogy magam is barátságtalan dolognak tartottam, és alaposan föl is, bosszankodtam rajta. Az emberem idegrohamot kapott. És hadd könnyítsek a lelkemen: bár nem szívesen bolygattam a halottjuk nyugalmát, mégis magamra vállaltam, hogy eltávolítom a kunyhóból. Csakhogy ezzel, ugye, elkövettem valamit?

- Elkövetett valamit? Ha jól értettem, semmit se.

- Nagyon megnyugtat - mondtam. - Szerzett néhány kellemetlen órát az emberemnek is, nekem is ez az ügy. Méghozzá a hullát vissza is hozták a nyakunkra az éjszaka.

- Bocsásson meg - engesztelt a király -, komolyan kérem. Őszintén. Képzelem, milyen szörnyű lehetett, milyen kínos!

Részletek után viszont nem érdeklődött. Nem kérdezte, hogy: “De ki volt az a halott? Miféle?" Még csak az se érdekelte, hogy férfi volt-e, nő vagy gyerek. Én viszont végre föllélegzettem a nagy izgalom után, föl se tűnt, milyen furcsa, hogy nem kíváncsi többre.

- Elég sok halottjuk lehet mostanában - jegyeztem meg. - A palota felé jövet is megesküdtem volna, hogy néhány fickót látok lógni az akasztófán.

Válaszolni nem válaszolt, csak ennyit mondott:

- Ki kell hoznunk önt abból a kényelmetlen lakásból. Kérem, legyen vendégem itt, a palotában.

- Köszönöm.

- Majd elküldünk a holmijáért.

- Romilaju, az emberem elhozott már mindent, csak reggelit nem kapott még.

- Legyen nyugodt, ellátjuk mindennel.

- És a fegyverem . . .

- Valahányszor módja lesz lőni, mindig a keze ügyében fogja találni.

- Folyton oroszlánbömbölést hallok - jegyeztem meg. Összefügg ez azzal, amit az előbb mondott a királyok . . . Nem fejeztem be a kérdést.

- Mi hozta ide hozzánk, Mr. Henderson?

Szerettem volna kiönteni előtte a szívem - akkora szimpátiát, bizalmat keltett bennem -, de ahogy témát váltott, nem akart foglalkozni a lentről tisztán felhangzó oroszlánbömböléssel, ettől nekem se akart megoldódni a nyelvem, hát ennyit mondtam csak:

- Egyszerűen utazgatok.

Úgy festettem azon a háromlábú zsámolyon, mintha azért húzódzkodnám annyira össze, hogy ne kérdezgessenek. A szituáció egyensúlyt, lelki nyugalmat követelt volna, nálam pedig épp az hiányzott. Egyre törülgettem, dörgöltem az orrom Woolworth-áruházi olcsó selyem zsebkendőmmel. “Ugyan melyik asszony lehet itt a királynő?" - próbáltam kitalálni. Aztán, mivel nem valami illedelmes dolog sokáig legeltetni a hárem, illetve a hölgyek hajlékony, bársonyos, fekete tagjain a szemem, lesütöttem a padlóra, mert észrevettem hogy a király figyel. Ő a megtestesült kényelem, én meg a feszélyezettség. Ő úszva, lebegve nyúlik el a pamlagon, én görnyedten, görcsösen kapaszkodom. A térdem hajlata izzad. Igen, ő szárnyal, mint a szellem, míg én zuhanok, mint a kő, és akaratlanul is irigyen nézi ezt a sajátos dédelgetettséget égő szemem (ezért láthatott indulatot benne az előbb). És ha a végén akkora árat kell fizetni érte? Úgy éreztem, az is megéri.

- Megengedi, hogy tovább kérdezzem, Mr. Henderson? Miféle utazó ön?

- Ó . . . az attól függ. Magam se tudom még. Majd meglátjuk. Tudja - mondtam -, az ilyen utazáshoz tömérdek sok pénz kell. - Hozzátehettem volna, eszembe is jutott, hogy némelyik embert kielégíti a puszta létezés. (Walt Whitman: Csak egyszerűen lenni! Csak lélegzeni! Öröm! Túlcsorduló öröm!) Ez a létező fajta. A másik arra vágyik, hogy legyen belőle valami, ő készül valamire. A létező előtt nyitva minden út. A készülő viszont maga a megtestesült szerencsétlenség, egyik pácból a másikba csöppen. A készülőnek mindig magyarázkodnia, mentegetőznie kell a létező előtt. Mert a létező puszta léte magyarázkodásra készteti. Komoly meggyőződésem, hogy ezt mindenkinek tudnia kéne rólam. Szóval Willatale például, az arnevi királynő, a bittah nők vezéralakja, természetesen, létező, ugyan ki is lehetne az, ha ő nem? És itt, ez a Dáfu király is az. Ha pedig csakugyan megvan benne az az éber tudatosság, ami elengedhetetlen az én fajtámnál, akkor magamnak legalább meg kell vallanom, hogy már a könyökömön jön ki a készülő természet. Elég volt! Elég! Ideje, hogy végre elkészüljek. Hogy végre létezzek! Hogy lelkem álma fölszakadjon! Ébredj, Amerika! Hadd essen le a tudósok álla! De mindezek helyett csak ennyit mondtam a vadak királyának:

- Turistaféle vagyok.

- Avagy vándor - tette hozzá ő. - Lassan megbarátkozom az önbizalomnak ezzel a különös hiányával, ami önnek sajátja.

Próbáltam meghajolni a bókra, de több tényező is akadályozott benne, többek közt az a kuksoló pozitúra, melyben hasam egyenest csupasz térdemnek szorult (egyébként ebben a fura helyzetben vettem észre, mennyire keservesen hiányzik már a fürdő).

- Ön engem túl nagyra értékel - jegyeztem meg. - Otthon a legtöbb ember közönséges trógernak tart.

Mikor eddig jutottunk a beszélgetésben, szerettem volna egy kicsit eligazodni, kitapogatni a helyzetet. Olyan simán megy minden! De mennyi igaz ebből a simaságból? Itelo szerint ez a király, Dáfu, pokoli rendes fickó. Akit méltón csak díszoklevél ajánlhat. “Elsőhendű klasszis - ahogy Itelo mondaná. - Phima phimisszima." Igazában már engem is egészen levett a lábamról, de mégse felejthettem el, mit tapasztaltam hajnalban, hogy vadak közt vagyok, hogy hullával kvártélyoztak össze, hogy a lábuknál fölakasztott pasikat láttam, és hogy, egyszer legalább, homályosan a király is célzott valamire. Közben a lázam is egyre emelkedett, s nagyon össze kellett szednem magam, hogy figyelni tudjak. Sajgott a tarkóm tája az erőlködéstől, égett a szemem. Szúrósan jártattam végig magam körül mindenen mord tekintetem, még az asszonyokon is, pedig azok egész mást érdemeltek volna. De én a lényeget akartam látni, csak a lényeget, semmi mást, ki akartam zárni mindenféle képzelődést. Hisz úgyse az semmi, aminek látszik.

Ami a királyt illeti, mintha őt egyre jobban kezdeném érdekelni. Mosoly bujkált a képén, és mindig barátságosabban fürkészett. De honnét tudjam, milyen célok, szándékok rejteznek a szíve mélyén? Feleannyi szimattal se áldott meg az ég, mint amennyire unos-untalan szükségem volna. Ha viszont nem szabad vakon bíznom ebben az emberben, el kell igazodnom rajta. Őrajta, eligazodni? Hogy igazodjak el rajta? Mintha szétfőtt angolnát akarnék egyben kihalászni az újfundlandi halászléből. Ezen a bolygón ma több milliárd ember utazik együtt, előttünk is sok-sok milliárd járt itt, még több milliárd jön utánunk, és még sincs remény, hogy csak egyen is, legalább egyetlenegyen el tudjak igazodni a sok közül. Soha! Pedig ha rágondolok, hogy esküdtem mindig az értelemre, a megértésre - nem igaz? -, az ember a legszívesebben elbőgné magát. Maguk, persze, joggal megkérdezhetik, mi közük ehhez a nagy számoknak. Igaz is. Nyomasztó rájuk gondolni, pedig többet kéne foglalkoznunk velük, mint eddig. Nagyságában pont félúton állunk csillag és atom között, asztronómiai fogalmak gyűrűjében, amikor minden egyes ujjlenyomatunk valóságos titok, igazán megtanulhatnánk hát élni a nagy számokkal. A világtörténelem folyamán sokan megtanulták, megtanulják, és meg is fogják még tanulni, és ha jobban meggondoljuk, ez inkább csodás, nem pedig nyomasztó. Sok pasi elkeseredik, mert úgy érzi, hogy a nagy szám eltemeti élve. Marhaság. Veszedelmes dolog a nagy mennyiség, de egy haszna van: megnyirbálja egy kicsit az ember büszkeségét. És az sose árt. Én viszont őrültül bíztam mindig az értelemben. Mármost vegyük a következő mondást: “Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek." Ezt felfoghatjuk ígéretnek is: idővel megszabadulunk majd vakságunktól, és értelmesek leszünk. De érthetjük úgy is, hogy egyszer majd teljes nagyságában rádöbbenünk tulajdon gazságunkra, gonosztetteinkre. És ezt már mégse kívánom, inkább félek tőle.

Ott üldögéltem, tűnődő képpel. Vagy pontosabban, találóbban azt mondhatnám: önnön hasfájásomba merülten. Annál meglepőbbnek hatott, mikor a király így folytatta:

- Nem látni, hogy túlságosan megviselte, megtörte volna az út. Nagyon erős ember lehet. Hihetetlenül erős. Mindjárt észrevettem. Azt mondja, Itelo sem bírt önnel? Ó, talán csak udvariasan fejezi ki magát. Bár első látásra nem is gondolná ilyen udvariasnak az ember. De mit tagadjam, ön olyan kivételes mintapéldánya az emberi fejlődésnek, amilyenhez eddig nem volt még szerencsém.

Először az éjjel az a vizsgálóbiztos vettette le velem a trikóm, az mustrált meg, hogy milyen erőben vagyok, miközben a hullaügyet finoman elkerülte, most meg a királyt is pont ugyanez érdekli. Szívesen eldicsekedtem volna neki: “Akkora az én erőm, hogy fölszaladok egy százméteres domb tetejére bármelyikükkel a hátamon." Mert egy kicsit azért büszke vagyok az erőmre is (ezzel kompenzálom az elégedetlenségemet). De folyton változó kétségek közt hánykolódtam. A király személye, viselkedése, beszéde, hangja eleinte megnyugtatott. Jókedvem támadt tőle, szívem már ünnepre harsonázott. De aztán újra föltámadt bennem a gyanú, és ettől, hogy ilyen furcsán vizsgálgatják a testi erőmet, megint kivert az izgalom verítéke. Arra az esetre, ha ezek netán föl akarnának áldozni engem, rögtön eszembe idéztem, hogy ideális áldozati jószág csak hibátlan lehet. Ezért panaszkodni kezdtem inkább, hogy nem a legjobb az egészségem, és aznap méghozzá be is lázasodtam.

- Nem lehet lázas, hiszen látni, hogy izzad - állapította meg Dáfu.

- Épp ez az egyik furcsaságom - feleltem -, hogy magas lázzal is izzadok. - De ő csak legyintett rá. - És pont az este, mikor egy darabka kétszersültet rágtam, szörnyű dolog ért folytattam. - Valóságos csapás. Eltört a hidam. - Ujjammal félrehúztam kitátott szám sarkát, hátrahajtottam a fejem, úgy mutattam neki a foghíjat. Kigomboltam a zsebem, és a biztonságba helyezett két fogat is előszedtem. A király belenézett abba a feneketlen nagy kútba: a számba. Nem tudnám pontosan megmondani, mit gondolt magában, de mondani ezt mondta:

- Végtelenül kínos lehet. Hol történt önnel a baleset?

- Pont azelőtt, hogy úgy kifaggatott az a pasas - válaszoltam. - Mi is annak a fickónak a neve?

- A Bunam volt - mondta. Ön szerint méltatlan a rangjára? Ő a legfőbb pap itt. Nem nehéz elképzelni, hogy izgathatta önt az a kitört fog.

- Kötözni való marha vagyok - szidtam magam. - Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, hogy ilyen ostobaságot csinálok. Persze tudok azért a csonkon rágni. De mi lesz, ha ki talál esni az is? Nem tudom, mennyit ért, felség, a fogászathoz, de a korona alatt mindent lecsiszoltak egész a fogbélig, és ha hideg éri, az, higgye meg, olyan kín, hogy egyszerűen nincs párja. Szerencsétlenek vagyunk a fogunkkal, én is, meg a feleségem is. Ámbár, persze, az ember a fogától se várja, hogy örökké tartson! Elkopik az is. De a fog még csak hagyján . . .

- Azt ne mondja, hogy még valami más baja is van! - hitetlenkedett. - Ezzel az acélos fizikummal!

Elvörösödve válaszoltam:

- Komiszkodik az aranyerem, felség. És az még semmi, de úton-útfélen elájulok.

- Csak nem nyavalyatörős . . . petit mal vagy grand mal? - kérdezte részvéttel.

- Egyik se - mondtam. - Az enyém nem sorolható egyik csoportba se. Végigkonzultáltam vele New York legjobb koponyáit, de mind azt mondja: nem epilepszia. Csak egyszerűen néhány éve ájulások jönnek rám, kiszámíthatatlanul, figyelmeztetés nélkül. Bármikor: akár újságolvasás közben, akár ha fönt állok a létrán, és a rolót javítom. Most egy éve az expresszliften mentem fölfelé a Chrysler-felhőkarcolóban, akkor tepert le. Talán a sebességtől nőtt a nyomás, vagy mi. Ott állt mellettem egy nercbundás hölgy. Egyszer csak a vállára hanyatlik a fejem, ő sikít egy nagyot, én meg összecsukódok.

Annyi esztendőn át sztoikus nyugalommal tűrtem minden nyavalyát, szenvedést, persze hogy nem sokat értek a meggyőző siránkozáshoz. Különben meg épp elég orvosi munkát olvastam hozzá, hogy tudjam, mennyire pszichés, és csakis pszichés eredetűek a panaszaim, már az italról és hasonlókról nem beszélve. Az ájulások oka nálam jellemhiba. Méghozzá a szívem is annyit dobogta azt a bizonyos akarom-ot, hogy a végén jogosnak éreztem már egy kis vakációt, és egy-egy ilyen eszméletlenség alatt egész jól kipihentem magam. Ezektől függetlenül kezdtem észrevenni, hogy a király engem mindenképp fölhasznál, ha tud, akármilyen kedves ember is, mert az asszonyokra tekintettel kötve az ő keze is. És ha egyszer őbelőle úgyse lehet vén csont sose, vajon mért épp énmiattam fájlalja a fejét?

Hangosan ezt mondtam:

- Felség, csodálatos, izgalmas volt ez a találkozás! Ki hitte volna! Itt, Afrika mélyén! Itelo dicshimnuszt zengett felségedről. Azt mondta, csuda klassz fiú, és meggyőződtem róla, hogy csakugyan az. Mindig emlékezni fogok erre a napra, de nem akarok tovább visszaélni a vendégszeretetével. Tudom, azt tervezik, hogy ma még esőt csinálnak: ilyenkor én nyilván csak útban vagyok itt. Tehát köszönöm a szíveslátást a palotában, sok szerencsét kívánok a szertartáshoz, de villásreggeli után mi most már elindulunk szépen az emberemmel együtt.

Még javában beszéltem, mikor máris megértett mindent, hevesen rázni kezdte a fejét, s erre az asszonyok olyan barátságtalanul méregettek, mintha szándékosan hergelném, izgatnám a királyt, ostobaságokra fecséreltetném vele nemesebb célokra szánt energiáját.

- Nem, nem, Mr. Henderson - tiltakozott Dáfu. - Szó se lehet róla, hogy máris elveszítsük, mikor csak az imént érkezett. Az ön társasága mérhetetlen nagy öröm nekem, kedves jó vendégem. Higgye meg, szörnyen hiányozna csakugyan, ha le kellene mondanom a társaságáról. Különben is, bennünket a sors rendelt jó barátoknak. Mondtam már, mekkora izgalom fogott el, mikor hírül hozták, hogy előbukkant a külvilágból. És mivel csakugyan ideje, hogy lassan hozzáfogjunk a szertartáshoz is, meghívom: legyen a vendégem.

Széles karimájú, jókora kalapot nyomott a fejébe, ez is pont olyan bíborszínű volt, mint a bugyogója, csak bársonyból csinálták. Még emberi fogat is varrtak a hegyébe, hogy szemmel veréstől védje a kalap gazdáját. A király fölemelkedett a zöld pamlagról, de csak azért, hogy átfeküdjön egy hordozható függőágyba. A rövid bőrmellényes amazonok vitték. Elől-hátul négy vette vállra a rudat, de finom, bársonyos volt mindnek a válla, amazon létére is. Engem a fizikai erő mindig lázba hoz, különösen, ha asszonynépnél látom. Szeretem a moziban nézni az olimpiára készülők sporteredményeit, különösen a fürge Atalantákat, ahogy futnak, és a gerelyt vetik. Folyton azt mondogatom ilyenkor magamban: “Oda süssenek, hölgyeim és uraim, vegyék végre észre, hogy ilyen nő is akad a világon!" Mert ettől megdobban bennem a katonaszív is, nemcsak a szép szerelmesének szíve. Megpróbáltam a nyolc amazon helyébe odakcpzelni nyolc nőt az ismerőseim közül - Francest, Mlle Montecuccolit, Berthe-et, Lilyt, Clara Spohrt és másokat -, de az egész társaságból csak Lilynek felelt volna meg a termete. Sehogy se tudtam összeállítani belőlük a válogatottat. Berthe elég erős lett volna, de túl nagy fenekű, Mlle Montecuccolinak meg hatalmas ugyan a keble, de nincs válla. Barátnőim, ismerőseim, szerelmeim bizony nem hordozhatták volna ezt a királyt.

Őfelsége kívánságára az ő oldalán lépegettem le a lépcsőn, és ki az udvarra. Nem terpeszkedett el lustán a függőágyban, alakjáról ott is sugárzott az elegancia, a fejedelmi származás. Persze mindezeknek talán nyomát se látom rajta, ha bejrúti diákkorukban találkozom vele és Itelóval. Láttunk már mind épp elég kitérdesedett nadrágú, gyűrött galléros afrikai diákot, hisz otthon nem szerezhettek gyakorlatot a nyakkendő-kötésben.

Az udvaron Horko is csatlakozott a menethez ernyőivel, amazonjaival, asszonyaival, hosszú kukoricaszárat cipelő gyerekeivel és harcosaival együtt, akik karon vittek mésszel, okkerrel összemázolt és az emberi fantázia becsületére válón rusnya bálványokat és fétiseket. Egyik szörnyeteg csupa fog volt, a másik merő orrcimpa, némelyiknek meg a szerszáma nőtt egész testénél is nagyobbra. Egyszerre megtelt néppel az udvar. A nap parázslótt, perzselt. A hígítótól nem oldódik úgy a festék, ahogy én olvadoztam ott a napon. “Hülyeség - mondtam magamban -, már meg ájulás kerülget." (Ekkora böhöm testtel és erőben csakugyan elég hülye dolog.) Mint egyszer egy nyári nap, New Yorkban. Rossz földalattira szálltam, és a Broadway felső vége helyett a Lenox Avenue és a 125-ik utca sarkán kecmeregtem ki a járdára.

A király megkérdezte:

- Az arneviknek sincs vizük, Mr. Henderson?

“Most aztán lőttek mindennek - gondoltam magamban. A pasi hallott a ciszternáról!" De kiderült, hogy szó sincs róla. Ennek semmi jelét nem adta a király. Csak nézett föl, a függőágyból, a szél nem járta, felhőtlen kékségbe.

- Hát, mi tagadás, királyom - mondtam -, ezen a téren nincs valami nagy szerencséjük.

- Ugyan? - gondolkodott el Dáfu. - Tudja, milyen furcsán állnak ők a szerencsével? A legenda szerint valaha egyek voltunk velük, egyetlen törzs, de épp a szerencse miatt váltunk kétfelé. Mi az ő népüket a magunk nyelvén nibai-nak nevezzük. Úgy fordíthatnám: “szerencsétlen". Nálunk legalább pontosan ezt jelenti a kifejezés.

- Értem. És a waririk önmagukat szerencséseknek tartják, mi?

- Igen. Sok tekintetben annak. Szerintünk mi épp az ellenkezőjük vagyunk nekik. Nálunk az a szólás: wariri ibai. Azaz “szerencsés wariri".

- Ejha! Az már döfi. És önnek, személy szerint, mi a véleménye róla? Mennyire talál a szólás?

- Hogy mi, waririk, szerencsések vagyunk-e? - kérdezte. Hangja félreérthetetlenül rendreutasított amiatt, hogy volt némi él a kérdésemben. Becsületszavamra, rendreutasított! Ragyogóan csinálta! Jó leckét kaptam. Fejedelmi fensőbbségét olyan légies finomsággal terjesztette ki rám, hogy alig lehetett észrevenni. - Szerencsénk van - mondta. - Ez olyan tény, hogy tagadni se lehet. Nem is álmodja, milyen hűséges hozzánk a szerencse.

- Ezek szerint ön is számít ma esőre? - kérdeztem komiszkodó vigyorral.

Roppant szelíden válaszolt:

- Ugyanígy indult napokon is láttam már esőt. - Aztán így folytatta: - Értem a bizalmatlanságát. Az arnevik kedvessége az oka. Önre is ugyanúgy hatottak, mint mindenkire. Ne felejtsük: Itelo nekem kenyeres pajtásom, olyasmiket éltünk meg együtt, amiktől nagyon közel kerül egymáshoz az ember. Én aztán csakugyan jól ismerem az arneviket. Kedvesek, jámborak, jók. Hamisság nincs bennük. Ebben tökéletesen egyetértünk, Mr. Henderson.

Öklömből látcsövet formáltam a szemem köré, kémleltem az eget, és fölnevetve azt gondoltam magamban: “Szent Isten! Hogy ilyen valakire bukkanjak itt, ebben az irdatlan messziségben! Hát csakugyan érdemes utazni. És hidd meg: a világ - gondolat. Az utazó mindig gondolatban utazik. Ezt sejtettem örökké. Amikor ragaszkodunk a valósághoz, egyszerűen csak tudálékoskodunk. Kár volt úgy összekapnom Lilyvel, ott ugráltam fölötte, a hitvesi ágy matracán, és addig üvöltöztem, míg Ricey eszét vesztve el nem menekült azzal a gyerekkel. Azt harsogtam, hogy több a közöm a valósághoz, mint neki. Na jó, jó, jó. A tények világa, persze, valóságos, azt nem lehet megmásítani. Mindenütt ott van a fizika, a jelenségek világa, a tudománynak az a területe. De meghúzódik mögötte egy másik világ, a numenon-é, a »magánvaló«-é, ott alkotunk, ott mi teremtünk, mi alkotunk. Örök nyüzsgése közben azt hiszi az ember, hogy tudja, mi az igaz. És én bizonyos értelemben igazat is mondtam Lilynek. Csakugyan én tudtam jobban, de persze csak azért, mert az én igazam volt - tömve, tetézve, telis-tele rám valló jegyekkel, míg az övé az ő jegyeit viselte. Ó, micsoda felismerés! Most az igazság maga szól hozzám! Énhozzám, Hendersonhoz!"

A király tekintete olyan perzselő erővel sütött a szemembe, hogy úgy éreztem, ha akarja, egyenest lelkem mélyére hatolhat. Megszállhatja a lelkem. Éreztem én ezt. De tudatlan és járatlan lévén magasabb dolgokban - mert magasabb dolgokban zöldfülűvé degradál elkorcsosult természetem -, nem tudtam, mi lesz belőle. Egyet azért, mindenesetre, megértettem Dáfu király tekintete fényénél: azt, hogy a ciszternarobbantással még nem puskáztam el végleg mindent. Nem bizony, kérem alássan. De nem ám!

Most is Horko, a király nagybátyja haladt a menet élén. A palota falán átcsapó üvöltözés, hangorkán túltett mindenen, amit eladdig emberi torok és tüdő fülem hallatára produkált. De amint egy pillanatra alábbhagyott, megszólalt a király:

- Könnyű a következtetés, kedves jó utazó uram: ön eltökélte, hogy valami nagyon fontos dolgot hajt végre.

- Így van, felség. Telitalálat - feleltem meghajolva. - Különben otthon heverésznék inkább az ágyamban, és képes atlaszon meg falra vetítve nézném az angkori romokat. Egy egész dobozra való színes diám van.

- Na lám. Pontosan így gondoltam - mondta. - És ön otthagyta a szívét arnevi barátainknál. Egyetértünk, pompás emberek. Törtem is már a fejemet rajta, hogy ez vajon a környezet hatása-e náluk, vagy a természetük hozza-e így. Én a magam részéről többnyire inkább az öröklésre szavazok, nem annyira a nevelésre. Néha nagyon szeretném látni Itelo barátomat. Kincset adnék érte, ha megint hallhatnám a hangját De, sajnos, nem mozdulhatok innét. A hivatalom . . . az örökös és bokros hivatali kötelesség. Önt, ugye, a jó érdekli, Mr. Henderson?

A napba néztem, s elvakítottak a szememben táncoló csöppnyi aranykarikák. Bólintottam. Csak aztán feleltem:

- Igen, felség. Nem bolondság az. Már ami csakugyan jó. Ami istenigazában jó.

- Igen, ismerem ezt az érzést. - Furcsa melegség, vágy bujkált a hangjában. Sose gondoltam volna, hogy ezt elhiggyem, el kelljen hinnem valakinek, különösen nem ennek a királyi függőágyban heverő, emberfoggal fölvillámhárítózott, széles karimájú bíborszín kalapot viselő, nagy, meleg s bizarr halványvörösbe játszó szemű, duzzadt piros ajkú embernek itt. - Azt mondják - folytatta -, hogy a rossz mutatósabb, több benne a lendület, a virtus, jobban csiklandozza a szellemet, mint a jó. Á! Szerintem tévedés. Talán az átlagjóra igaz lehet. Ó, az a sok-sok derék emberke. Szegénykék. A szívük azt diktálja, hogy legyenek jók, és ők igyekeznek is. De milyen esetlenül! Tiszta számtan náluk az egész. “Azt az izét ugyan nem csináltam meg, amit kellett volna, de azt az izét legalább megcsináltam, amit nem kellett volna." Ebből, persze, nem lesz élet sosem. Pfuj, de piszok dolog ez a könyvelgetés! Én homlokegyenest az ellenkezőt vallom: hogy a jó sem nem verítékes, sem nem véres. Ha elég magasrendű és nagyvonalú, akkor mindennél többet ér. És többet is mutat, bizony, Mr. Henderson. Lendület támad a nyomában, nem összeütközés, mert az összecsapásban csak elbukik az ember: aki kardot fog, kard által vész el. Az ostoba szív ostoba jót sugall, érdektelent. Ahol a legény mást nem tud, csak kiállni a gátra, a csatasorba, ott valószínűleg meg is találják majd, holtan, a nagy erőfeszítés, de sajnos, csak üres erőlködés bizonyítékaként.

- Hűha, kedves Dáfu király . . . hűha, felség! - lelkendeztem. Úgy felkavart, amit mondott. Ő pedig máris visszadőlt a függőágyra. - Ismeri odaát a királynőt, a bittah asszonyt, Willatalét? Tudja, ki az: Itelo nagynénje. Épp meg akart tanítani a grun-tu-molani-ra, mikor közbejött egy és más, és . . .

De az amazonok a rúd alá görnyedtek: a függőágy fölemelkedett és megindult, őrült üvöltözés, izgalom! Úgy bömbölt a nép, úgy morajlottak a dobok, mintha a hajdani vadállatok maguk ordítottak volna az egykor testüket borító bőrökben. Akkora volt a hangzavar, mint szilveszterkor Coney Islanden, Atlantic Cityben vagy a Times székháza előtt. Amikor pedig a király kívül került a kapun, mindent felülmúlt az a íörgeteges zsivaj, amit csak hallottam életemben.

Magam is kiabálva kérdeztem meg a királytól:

- Most hova? . . .

Egész közel hajoltam hozzá, hogy halljam a válaszát:

- . . . külön ahhoz . . . aréna - mondta.

Többet nem értettem. Szédítő volt a tumultus, mint valami nagyvárosban. Férfiak, nők, bálványok kavarogtak, acsarkodó kutyamód morgott a tömeg, süvített, mint köszörűn a kasza, kürtök szava harsant, hasított a levegőbe: leírhatatlan volt a forgatag. A hangok minden gátja fölszakadt. Kímélni próbáltam a jobbik fülem, bedugaszoltam a hüvelykujjammal, de még a süketebbik is alig állta az ostromot. Legalább ezer ember csődült össze, a legtöbbjük anyaszült meztelen, de sok tarkabarkára mázolva, és mindnél akadt valami zajcsináló eszköz, mind üvöltött, torkaszakadtából. Nyomasztott, fojtogatott a hőség, egész testem viszketett tőle. Az undorító portól úgy éreztem néha, mintha selyemlepel borítaná a képem. De ki se bosszankodhattam magam a sok kényelmetlenségen, már sodortak is tovább a király oldalán. Egy stadionba ért a menet - tágabb értelemben használom a kifejezést - tulajdonképp fakerítéses, nagy szérű volt inkább. A kerítésen belül négyszeres padsort faragtak ki abból a mészkőféleségből, amiről beszéltem már. A külön királyi páholyba kerültem én is, a felszalagozott baldachin alá, az asszonyokkal, hivatali és egyéb méltóságokkal együtt. Fűző-mellényes, nagy testű, selymes bőrű, görögdinnyemód kerek, sárgadinnyeszerűen tojásdad, tök módra hosszúkás, de minden esetben szép, nagy, simára borotvált koponyájú amazonok sorakoztak körénk. Kísérete és ernyői körében ott hajlongott, hajbókolt már Horko is a király előtt. A rokon vonások kettejük között azt az érzést keltették, hogy ezek csak egymásra néznek, máris tudják egymás gondolatát. És néha tudták is. Ugyanaz az orr, ugyanaz a szem, ugyanaz a faji jelleg. Úgy láttam, Horko némán arra unszolja királyi unokaöccsét, hogy tegyen már meg valamit, amit előre megbeszéltek. De a király arca nem ígért semmit se. Ő parancsolt, az kétségtelen.

Négy amazon emelte a négy lábánál: előhozták a bridzsasztalt. Rajta a tál a két emberi koponyával, ahogy nemrég láttam a királyi lakosztályban. Csak közben hosszú, fényes, sötétkék szalagot kötöttek a szemgödrükbe. Lerakták az egészet a király elé, annak egyszer átsiklott rajta a tekintete, ezzel tudomásul vette, és többet nem nézett arra. Közben a testes Horko, sarkától fölfelé abba a karmazsin fásliba szorítva, de úgy, hogy minden haja feltüremkedett a vállára meg a tokájára, arcátlanul engem kezdett utánozni. Legalábbis mintha a magam mordságát látnám kirajzolódni a képén. Nem háborodtam föl. Kurta meghajlással nyugtáztam, hogy egész jó a karikatúra. Az meg, a csirkefogó, pofátlanul visszaintegetett. A színes ernyő imbolyogni kezdett fölötte, visszatért a páholyába, balra a királytól, s leült két férfi közé. Az egyik a vizsgálóbiztos volt, aki az este úgy megváratott, és akit Dáfu Bunamnak nevezett, a másik meg az a ráncos, vén, csupa fekete bőr fickó, aki egyenest a leshelyre küldött bennünket. Aki úgy bukkant elő a fehér sziklák közül, mint József embere. Aki őt Dótánba küldte. Aztán meglátták Józsefet a testvérei, és azt mondták: “Ni csak, itt jön az álmodó." Mindenkinek olvasgatnia kéne a Bibliát.

Tessék elhinni, úgy éreztem magam, mint aki álmodik, nem hazudok.

- Ki az az ember ott, aki olyan ráncos, mint a fonnyadt olajbogyó? - kérdeztem.

- Parancsol? - fordult felém a király.

- Aki ott ül a Bunam meg az ön nagybátyja mellett.

- Ja, igen. Egy idősebb papunk. Jósféle.

- Tegnap találkoztunk vele, görcsös bot volt a kezében - mondtam. Közben több amazon-osztag sorakozott föl, és puskájuk csövét az égre szögezték. A 3,75-ösömet sehol se láttam. A jól megtermett nők díszlövéseket adtak, először a király és néhai atyja, Gmilo, majd sok más név tiszteletére. Aztán, tolmácsolta a király, engem is dísztűz köszöntött. - Ez csakugyan nekem szól? Nem tréfál, felség? - csodálkoztam. De nem tréfált. Megkérdeztem hát tőle: - Fölálljak?

- Az bizonyára tetszeni fog - felelte.

Fölálltam. Fülsiketítő üvöltés, lárma volt rá a válasz. “Ezek mind tudják már, mint csináltam a hullával - gondoltam magamban. - Látják, hogy nem vagyok valami málé, hanem erős, bátor ember. Aki érti a mókát." Kezdett rám ragadni a felcsigázott hangulat, barbár indulatok jártak át, és még elviselhetetlenebbül kezdett viszketni idebent, a mellemben. Nem volt szavam, amit mondhassak nekik, nem volt mozsaram vagy aknavetőm, amit elsüssek viszonzásul az amazonok sortüzére. De muszáj volt valamilyen hangot adnom, hát akkorát bődültem, mint az az óriás asszír bika. Tudják, mindig fölizgat és megkavar, ha nagy tömegben a figyelem központjába kerülök. Akkor is így jártam, mikor az arnevik sírtak és körém gyűltek ott, a ciszternájuk mellett. Meg mikor annak idején Olaszországban leborotváltak a hajdani Guiscardók salernói erődítményénél. Nagyközönség előtt szegény apám is könnyen kijött a sodrából. Egyszer egy előadásán fölkapta a pulpitusát, és levágta maga elé, a zenekari árokba.

Hát szóval, elbömböltem magam. És fölséges volt a fogadtatás. Amikor meghallották a hangom. Amikor látták, hogy ordítok, körmömmel a mellembe marva. Valósággal megvadult a tömeg. Üvöltözésük, megvallom, úgy hatott rám, mintha hájjal kenegettek volna. “Szóval ezt habzsolja úgy az a sok közéleti hólyag? - eszméltem rá. - Aha!" Már nem csodálkoztam rajta, hogy Dáfu a maga pereputtya királyságáért képes volt visszajönni ide a civilizált világból. A kutyafáját, hát kinek ne kéne királyság, ha akármilyen csöppnyi királyság is? Nem passzió lemaradni róla. (Erős, fiatal kölyök szemében meg úgyis távol még az az idő, amikor majd fizetni kell érte. Egyelőre azt se tudja a sok szépasszony, hogy cirógassa, hálálkodja körül őt, úgy vigyáznak rá, mint a szemük világára.)

Amíg csak lehetett, állva, boldogan fürödtem a tapsban, nevetésben, aztán mikor már úgy dukált, leültem a helyemre. Egyszerre csak egy hátborzongatóan vigyorgó arcot látok, nagy, sötét karika a szája, ezer barázda a homlokán. Olyasféle rémkép, amilyet a Fifth Avenue kirakatában lát néha az ember, és mikor hátrafordul, hogy jobban megnézze, miféle fantasztikus kísértetekkel riogatja New York a háta mögül, már nincs ott semmi. De ez az arc kitart, ez nem tűnik el, csak vigyorog szüntelenül a királyi páholy vendégeire. Pedig közben egyre-másra újabb mély, véres vágás szántja keresztül a vigyorgó archoz tartozó mellet. Zöldpatinás öreg kés - újra meg újra kegyetlenül hasít bele. “Jaj, csupa seb, vágás már az egész ember! Elég, elég! Az isten szerelmére! Hisz ez közönséges gyilkosság!" - háborgok magamban. Altestem alagútján remegés fut végig, mint öreg házon, ha vonat dübörög el mellette.

De a vágás nem mély, lapos, felületes, és bár a pap szélsebesen hadonászik a késsel, tervszerű, boszorkányosan ügyes mutatvány az egész. Okkert dörgölnek be a sebekbe, őrjítően marhat, de a fickó változatlanul vigyorog, a király pedig odasúgja nekem:

- Ez afféle tradíció nálunk, Mr. Henderson. Ne idegeskedjen. Az illető végre elérte a papi pályán ezt a fokozatot, és most boldog. Ami pedig a vérét illeti, az nyitja meg az ég kútját, az a tömítő folyadék a mennybolt szivattyújában.

- Hah! - Nevetve csapkodom a térdem. - Ismételje csak el, kedves királyom! Hogy volt? Jesszuskám, de jó . . . hogy is? A mennybolt szivattyúja! Hát hallottak már ilyet?!

De a királynak most nincs ideje velem foglalkozni. Horko páholyából adott jelre általános dirdurr, hatalmas dísz-össztűz dörren, és egyszerre dong minden nagydob is hozzá. A király fölkel. Vad hozsanna! Égre törő örömrivalgás! Torkukszakadtából üvöltő és lelkesedéstől eltorzult arcok. A testszín fekete alapjából vörösség hullámzik fel, mindenki föláll a tribün fehér kövére, és vörös rongyokat lenget, lobogtat. Karmazsin a waririk ünnepi színe. Az amazonok meghajtják bíborlobogójukat: a bíborszín a királyé. Fölnyitják bíborselyem ernyőjét, s a kifeszített földgömb a magasban imbolyogni kezd.

Már nincs mellettem a király. Lement a páholyból, elhelyezkedik az arénában. A porond nem nagyobb, mint egy baseballpálya belső tere, és a másik felén egy fiatal nő áll fel. Derékig meztelen, haja csupa kis gyapjas csiga. Mikor később közelebb kerül, akkor látom, hogy Braille-betűkhöz hasonló, szép rajzú sebhelyek borítják az arcát. Kétoldalt, a füle irányába cakkosodik ki a rajz, a homlokáról meg le, az orra nyerge felé. Hasig be van festve rozsdabarnára vagy inkább tompa aranyszínűre. Fiatal nagyon, a melle kicsi még, nem rezeg járás közben, mint a fejlettebb nőké, karja is hosszú, vékony. Átüt rajta a három főbb csont vonala, mármint a középütt elvékonyodó felkarcsonté, az orsócsonté meg a singcsonté. Arca kicsi, szeme ferde metszésű, és a porondon innentől nem látok rajta több vonást, mint valami zászlórúd gombján: aranyozott almaszerűnek hat távolról a képe. Ugyanolyan bíborvörös bugyogót visel, mint a király, és együtt fognak hozzá a sorra következő játékhoz. Csak most veszem észre a letakart figurák csoportját az aréna közepén - körülbelül ott, ahová a baseball-dobó dombocskáját szokták csinálni. Helyesen állapítom meg, hogy azok ott az istenek. Körülöttük és fölöttük kezd játszani a király meg az a bearanyozott lány a két koponyával. A hosszú szalagnál fogva megpörgetik őket, és nekifutva fölhajítják a két koponyát a magasba, a vitorlavászon alatt gubbasztó, fából faragott figurák fölé - a legnagyobb bálvány akkora lehet, mint valami öreg Steinway-pianínó. Röpül a koponya a levegőbe, aztán a király is, a lány is elkap egyet. Ügyesen csinálják. Úgy elsimul egyszerre minden lárma, mint ruha gyűrődése a forró vasaló alatt. Mindjárt az első dobásoktól halálos a csönd, hallani az elkapott csontlabda tompa buffanását. Aztán kezdi már a megpörgetett koponya süvítését is érzékelni a jobbik fülem. Most a nő dob. A széles kék szalagok rajza olyan, mintha virág szállna a levegőben. Mint az encián, esküszöm. Fönt, magasan száll el a király röpítette másik koponya mellett. Lefelé jövet polipkarokként kígyóznak a kék selyemszalagok. Hamarosan rájövök, hogy ez nem egyszerűen játék csupán, hanem mérkőzés, és persze a királynak drukkolok. Nem is tudom, ha le talál esni valamelyik koponya, elképzelhető-e érte más büntetés, mint halál. Én magam egész összebratyiztam már a halállal, nemcsak koromra, de sok egyéb dologra tekintettel is, amit fölösleges, hogy ismételgessek. Mi már szinte puszipajtások vagyunk. De borsózik a hátam a gondolatra, hogy a királynak valami baja legyen. Bár ő biztos a dolgában, élvezet nézni, milyen magától értetődően hajlik, milyen villámgyorsan fordul, ahogy teniszbajnoki vagy versenylovasi hévvel egyre jobban belemelegszik a játékba ez az ember - igen, ő aztán igazi férfi a talpán, akiért fölösleges aggódni, az ilyen nyugodtan vállalja, amit csinál, de én mégis remegek, reszketek érte. Féltem a lányt is. Ha valamelyik meg talál botlani, kicsúszik a szalag a kezéből, vagy véletlenül nekiröpíti az egyik koponyát a másiknak, az ugyanúgy az életével fizet, mint a kunyhónkban talált szerencsétlen flótás. Mert biztos, hogy nem természetes halállal múlt ki az se. Engem nem vernek át: félelmetes vizsgálóbíró lett volna belőlem. De a király is, a nő is nagyszerű formában játszik, látni, hogy őfelsége se heverészik csak örökké cicababai cirógatások közepette, mert úgy fut, ugrik, mint az oroszlán, csupa erő, fölséges látvány. Még emberfogas, bíborszín bársonykalapját se veti le hozzá. Bírja az iramot, amit a lány diktál, mert én már egyre inkább úgy látom, hogy az szorítja őt erre a párviadalra. Mint valami papnő, akinek arra kell ügyelnie, hogy a király megüsse a mértéket. Van az arca aranyfestésén és Braille-betűin is valami embertelen. Ugrik, táncol, mégse rezzen a melle, mintha csakugyan aranyból kalapálták volna ki, fel-felszökellő, hosszú, vékony teste pedig olyan természetfölötti látvány, mint valami óriás szöcske.

Még egypár dobás, azzal vége is a labdázásnak. Vívómaszkszerűen a hónuk alá csapnak egy-egy koponyát, úgy hajolnak meg. Dübörgő lárma tör ki, a vörös lobogók és rongyok ismét a magasba lendülnek.

Visszatérve liheg a király, s olyan I. Ferenc-forma az a kalap a fején, mintha Tiziano festette volna. Leül. Az asszonyok takarót tartanak köréje, nehogy nyilvánosan inni lássa valaki. Mert az tabu. Aztán fölitatják a verítékét, megmasszírozzák erős lábát és hasizmát, megoldják, persze, hozzá a bíborbugyogó aranyos zsinórövét. Szeretném megmondani neki, milyen óriási volt. Halálosan kívánkozik belőlem kifelé a lelkesedés: “Nahát, királyom, ez csakugyan királyi volt! Igazi művészet! Hű, az anyja keservit, de még mekkora művészet! Imádom, felség, ezt az előkelő, remek stílust!" így mondanám valahogy. De nem tudok kinyögni egy szót se. Mert görcsbe fog ez a hülye tartózkodás. Korunk rabszolgasága. Mert úgy illik, hogy pléhpofát viseljünk. Ahogy Edward fiamnak mondtam - rabszolgaság! Ő pedig engem néz fafejűnek, mert ki mertem mondani: szeretem az igazságot. Szent Kleofás! Én különben sokszor szeretnék mondani valamit, aztán végképp bennem reked. Pedig az ilyesmi aztán igazában nincs is: senki se foglalkozhat vele, nem válaszolhat rá, ha ki se mondom. Az előbb, mikor a mennyboltról beszélt, példát adott a király, hogy csináljam, és akkor, ott, abban a pillanatban biztos, hogy meg is oldódik a nyelvem. Hogy mit mondtam volna? Hát azt például, hogy nem a káosz mozgatja körülöttünk az egész, nagy cirkuszt. Hogy nem kétségbeesett, csüggedt, elhamarkodott hajókázás csak lefelé, valami álomvilágon át, a feledésbe. De nem ám! Akad még egy-két dolog, ami föl tudja tartóztatni. Például a művészet! Lefékezünk, beosztjuk az időt. Mérték! Óriási gondolat! Mesterségbeli tudás! Angyalhang! Különben mi a fenének nyaggattam volna annyit azt a hegedűt? Mitől csuklottam össze úgy a francia katedrálisokban, hogy nem bírtam tovább, le kellett innom magam, le kellett gorombítanom Lilyt? És most úgy érzem, ha mindezt elmondom a királynak, ha ki tudom adni magamból, ami a szívem nyomja, barátom lesz.

De ott álltak kettőnk közt a csupasz combú nők, fenekükkel épp felém: s ez igazán az udvariatlanság teteje lett volna, ha történetesen nem vademberek. Ebben az ihletett állapotban tehát nem beszélhettem a királlyal. Néhány perc múlva pedig, mikor végre megint szólhattam hozzá, ezt mondtam:

- Úgy éreztem az előbb, királyom, hogy ha valamelyikük hibázni talál, nem túl kellemes következmények várhatnak az illetőre.

Válasz előtt megnyalta az ajkát, mellkasa még mindig szaporán emelkedett.

- Megmagyarázom, Mr. Henderson, miért hagyhatjuk figyelmen kívül a hibázás tényezőjét. - Foga rám villant, s a lihegéstől mosolyogni látszott, pedig nyoma se volt mosolynak az arcán. - Egyszer majd itt kötik át a szalagot. - Két ujjal a szemét mutatta. - Aztán az én koponyám száll. - Keze a levegőbe rebbent. - Az röpül majd ide-oda.

- Szóval ezek királyi koponyák? Rokonai? - kérdeztem. Nem volt bátorságom, hogy a rokonság foka után is érdeklődjek. Az efféle labdázásnak már a gondolatára is zsibbadozott a tenyerem, ezernyi tű szurkálta.

De nem volt rá idő, hogy részletekbe bocsátkozzunk. Annyi minden történt még ezután. A marhaáldozatok következtek, mégpedig elég ceremóniátlanul. Egy körös-körül strucctollal teletűzködött pap előbb hadonászott a jószág nyaka táján, aztán elkapta az állat orrát, fölnyomta a fejét, és úgy nyisszantotta el a torkát, mintha egyszerűen csak foszforos gyufát gyújtana a nadrágja ülepén. A tehén összeroskadt és kimúlt. Többet senki se törődött vele.

Ezután törzsi táncok és valóságos varietészámok következtek. Törpével birkózott egy vénasszony, de a törpe elvesztette a fejét, rúgni, harapni próbált, ettől leállt a vénség, és átkapcsolt gyalázkodásra. Egy amazon lépett a küzdőtérre, hóna alá nyalábolta a csöppséget, és peckesen kigyalogolt vele. A tribünökön tapsoltak, éljeneztek. Azután újabb tréfás szám kezdődött. Két muki ostorral csipkedte egymás lába szárát, és nagyokat ugrottak a verés elől. Az ilyen kárörvendő röhögésre pályázó mókákban sehogy se tudtam feloldódni. Feszengtem. Egyre jobban elfogott az idegesség, a balsejtelem. Dáfutól persze nem kérdezhettem meg, hogy mi mindenre készülnek még. Ő nagyokat fújt, s megközelíthetetlen hidegvérrel figyelt.

Végül mégiscsak megszólaltam:

- Hiába minden manőver, a nap fényesen ragyog, felhőnek híre sincs. Még azt is kétlem, hogy a levegő páratartalma növekedett volna, bár elég fülledt a meleg.

- Minden megfigyelés helyes - válaszoka a király. - Eszembe se jut, hogy az ellenkezőjét állítsam, Mr. Henderson. De azért láttam már olyat, hogy várakozásunk ellenére megered az eső ilyen napokon is. Igen, pontosan ilyen napokon is.

Összeszűkült szemmel, merőn néztem rá. Sok minden benne zsúfolódott ebben a nézésben, nem szándékszom híggá magyarázgatni most, a maguk kedvéért. Csúszhatott bele talán némi elbizakodottság is. De a lényege ez volt: “Ugyan, királyi felség, ne ugrassuk egymást! Azt hiszi, ilyen könnyű kicsikarni valamit a természettől? Nevetséges. Soha az életben nem sikerült megkapnom tőle, ami kellett volna!" Valójában viszont ezt mondtam:

- Szinte kedvem volna lefogadni, hogy ma nem úgy lesz, királyom.

Nem vártam, hogy olyan hirtelen szavamon fogjon.

- Ugyan!? Nagyszerű! Szóval fogadást ajánl, Mr. Henderson?

De magamon is észrevettem, hogy felajzottan várom az ellenkezést. Úgy belegurultam a vitába. Olyan bolondul. Minden józanság ellenére.

- Én szívesen benne vagyok - jelentettem ki. - Ha úgy gondolja, hát fogadjunk.

- Kész vagyok rá - kötötte az ebet a karóhoz mosolyogva a király.

- Csodálkozom magán, Dáfu király. Itelo hercegtől úgy hallottam, hogy ön a tudomány barátja.

- Ilyet mondott rólam? - Ennek láthatólag örült a fiú. És említette azt is, hogy medicinát hallgattam?

- Nem!

- Azt tanultam. Két évet végeztem belőle.

- Lehetetlen! Magának fogalma sincs róla, mit jelent nekem ez az újság! De hát akkor hogy fogadjunk ilyen szamárságban? Maga csak udvariaskodik velem. Tudja, felség, otthon a feleségem, Lily, előfizet a. Scientific American-re, hát meglehetősen tájékozott vagyok az esőkérdésben. Szárazjéggel nem sikerült megfejni a felhőket. Újabb elképzelések szerint az eső elsősorban az űrből érkező hogyishívjákzáporból keletkezik. Ahogy ez a miacsuda eléri a légkört, abból lesz. Nekem a másik elmélet jobban tetszik: aszerint az óceánból kiváló só, szóval a sós tajték az eső egyik legfontosabb kelléke. Ezekre a levegőben szállongó kristályokra csapódik ki a nedvesség, mert valahol csak ki kell csapódnia. Pokoli vicc, felség. Ha nem volna tajték a tengeren, eső se esne, eső nélkül pedig nem volna élet. Ez vajon hogy tetszene a nagy okosoknak? Ha az óceánnak nincs meg az a sajátos dísze, akkor ma az egész szárazföld kopár. - Egyre közvetlenebb, bizalmasabb hangon, nevetve beszéltem tovább. - Nem is képzeli, felség, hogy izgat engem ez a téma. Az élet a tenger habjából támad. Mi pedig ezt énekeltük az iskolában: Ó, Máriácska, hoppla hopp, belőlünk verj habot! - És mindjárt rá is gyújtottam halkan, alig hallhatóan a nótára. Tetszett neki, igazán.

- Nem közönséges a hangja - mondta mosolyogva, nevetve. Egyre inkább úgy éreztem, hogy kedvel a fiú. - És roppant mulatságos, amit mond.

- Örülök, hogy annak találja. Barátom! Ez aztán jó, mi? Na persze, ezzel le is lőttük a fogadást.

- Szó sincs róla. Azért fogadhatunk.

- Nézze, Dáfu király, én az előbb csak a pofámat jártattam. Engedje meg: visszavonom, amit az esőről mondtam. Máris lenyeltem a békát. Király létére persze hogy végig kell csinálnia komolyan minden esőkeltő ceremóniát. Na, bocsásson már meg! Mondja szépen: “Pukkadj meg a neved napján, Henderson!" Aztán ne is beszéljünk róla többet!

- Ó, a világért se! Már hogyne beszélnénk róla! Fogadjunk csak, semmi akadálya!- Olyan határozottan beszélt, hogy magam se visszakozhattam tovább.

- Oké, felség, ahogy akarja.

- Ez a becsület. Mibe fogadjunk? - kérdezte.

- Amibe akar.

- Helyes. Szóval amibe akarok.

- Éntőlem szégyen ez a fogadás. Magának semmi esélye. Legyintett rá, s közben nagy, vörös drágakő villant meg a kezén. Épp visszahanyatlott megint a függőágyra, mert hol ült, hol feküdt. Észrevettem, hogy élvezettel vállalja a kockázatot: igazi hazárdjátékos. Egyébként megakadt a szemem a gyűrűn, azon a színaranyba foglalt, kisebbekkel körülrakott, hatalmas gránitkövön. Megkérdezett:

- Érdekli ez a gyűrű?

- Nagyon szép - mondtam, s elhatároztam, hogy én ugyan nem kérek tőle semmit se.

- Mibe akar fogadni?

- Van nálam készpénz, de az nem hiszem, hogy érdekli. Akad egy egész jó Rolleiflex a holmim közt. Nem mintha valami sokat fényképeztem volna útközben vele, legföljebb egyszer-kétszer ha elsütöttem. Annyi a dolgom ebben a széles Afrikában. Azután ott a távcsöves fegyverem is, a 3,75-ös.

- Nem tudom, mi haszna volna, ha el találnám nyerni öntől.

- Otthon van néhány olyan értékem, amibe szívesen fogadnék - mondtam. - Például egypár gyönyörű tenyészdisznóm.

- Csakugyan?

- Látom, ez sem érdekli.

- Olyasvalamibe kellene fogadni, ami személyesebb - mondta.

- Persze. Az a gyűrű személyes holmi. Értem. Hát szóval, ha a sok gondot le lehetne gombolni rólam, abba nyugodtan fogadhatnék. Mert az aztán elég személyes jószágom mind. Az ám, csak az ellenségemnek se kívánom őket! Na, lássuk csak, mim van, aminek hasznát vehetné, miféle kincsem, ami királynak is megfelelhet? Szőnyeg? Van otthon egy szép szőnyegem a zeneszobában. Meg egy bársony fürdőköpenyem, az jól állna magának. Van egy Guarnerius-hegedűm is. De megálljunk csak! Megvan . . . két portré. Az egyik engem ábrázol, a másik a feleségemet. Olajfestmény mind a kettő.

Nem is tudom hirtelenében, hallotta-e, mit beszélek, de azt mondta:

- Csak ne legyen olyan biztos a nyerésben!

- Ugyan? - kérdeztem. - És ha veszteni találok?

- Annál érdekesebb lesz.

Ettől kezdett megint rám jönni az idegesség.

- Hát akkor megegyeztünk. Legyen a gyűrű az olajportrék ellenében. Vagy mondjuk ki inkább, hogy ha én nyerek, egy időre a vendégem marad.

- Oké. De meddig?

- Á, ne okoskodjunk annyit! - felelte félrenézve. - Ezt hagyjuk egyelőre nyitva.

Megegyeztünk hát, s fölnéztünk mind a ketten az égre. Felhőtlen volt, sápadtkék, mozdulatlan buraként borult a hegyekre. Arra gondoltam, milyen ritka finom ember ez a király, így akar kárpótolni az éjszakai hullaügyért, és így akarja egyszersmind tudomásomra hozni azt is, hogy örül, ha nála maradok egy kicsit. Az alku egy szertartásos, jellegzetesen afrikai kézmozdulattal fejeződött be; úgy tett, mintha kesztyűt húzna le, vagy eljátszana a gyűrű átadását. Rettentően izzadtam, de egy csöppet se hűltem le tőle. Hogy jobban bírjam a hőséget, kitátottam a számat.

- Nohát, felség - állapítottam meg -, ez aztán elég bolond egy fogadás!

Abban a pillanatban dühös veszekedés, ordítozás hangzott föl, s magamban az gondoltam: “Aha, szóval túljutottunk a szertartás vidám részén." Néhány fekete tollal cicomázott alak, gyatrán sikerült madárember - a fakó, molyos tollak lelógtak a vállukra - kezdte lehúzgálni a ponyvát az istenekről. De úgy ám, hogy közben tiszteletlenül ráncigálta a bálványokat. És ez a viselkedés korántsem volt véletlen, ha értik, hogy gondolom. Ezek a madarak vagy tollas figurák burleszk komédiát adtak elő, rátiportak a szobrok lábára, a kisebbeket felborogatták, szemtelenkedtek velük, csúfot űztek belőlük satöbbi. A törpét az egyik istennő ölébe telepítették, és csak úgy gurult a tömeg a röhögéstől, mikor a pici lehunyta bús pilláját, kiöltötte a nyelvét, és megjátszotta a gondterhelt őrültet. Az istenek hosszú törzsű, kurta lábú famíliája elég türelmesen viselte el a pimaszkodást. Többnyire aránytalanok voltak: hosszú nyakon csöppnyi arc. Egyáltalán nem hatottak valami fennkölt társaságnak. Szorult azért, persze, egy-egy adag méltóság, titokzatosság beléjük, hisz végeredményben mégiscsak isten volt mind, ők kormányozták a sorsot. Ők uralkodtak levegőn, hegyen, tűzön, növényen, marhán, szerencsén, nyavalyán, felhőkön, születésen, halálon. A keservit, még amelyik hasát a combjának nyomva kuksolt a földön, az is ura volt valaminek. A törzs viselkedése elárulta, hogy meg kell mutatniuk az isteneknek a bűnüket is, hisz máról holnapra élő ember úgyse titkolhat el előttük semmit. Értettem én, mit akarnak, de magamban hülyeségnek tartottam az egészet. A legszívesebben odaszóltam volna a királynak: “ön szerint szükséges ez a sok idétlenkedés?" Bámulatos, hogy hozzá hasonló ember képes vállalni ilyen csürhe királyságát! De őt egy cseppet sem háborította föl a látvány.

Lassanként levették a lábáról az egész istengyülekezetet. Mármint fizikai értelemben. A kisebb isteneken kezdték, durváskodtak, komiszkodtak velük. Fölborították, gurigatták, és közben szidták őket, mintha lustaságból mozognának olyan nehezen. “Nafene - gondoltam magamban. - Ez aztán, mondhatom, szemét viselkedés, bár ami azt illeti, van ennek a népnek is elég oka, hogy dühös legyen az istenekre. Különben . . . mi közöm hozzá?" Zsémbesen gubbasztottam sisakom kagylója alatt, és igyekeztem úgy tenni, mint akinek se inge, se gallérja az egész.

Ahogy a nagy szobrokhoz ért a varjúhad, ráncigálták, lökdösték azokat is, de legtöbbje meg se mozdult, hát kénytelenek voltak segítséget hívni a tömegből. Egyik nagy erejű a másik után ugrott be az arénába, megragadták a bálványokat, és a tribünön ülők állandó biztatása, helyeslése közepette, mondjuk úgy, hogy a pályaközép tájára hordták össze őket. A nagyobb bálványokat megmozgató bajnokok termetéből és fejlett izmaiból arra következtettem, hogy ez az erőpróba is hagyományos része a szertartásnak. Némelyik hátulról kulcsolta át a neki jutott nagyobb isten derekát, a másik háttal állt oda, mint liszteszsákért a teherautó lebocsátható hátsó falához, és úgy lendítette vállra a bálványt. Az egyik meg épp a karjánál fogva kapta a hátára, ugyanúgy, ahogy én csináltam a hullával az éjjel. Elállt a lélegzetem, mikor láttam, hogy átvették a technikámat.

- Mi baj, Mr. Henderson? - kérdezte a király.

- Semmi, semmi - motyogtam.

A helyben maradt istenek csoportja egyre gyérült. Az izmos had már majdnem mindet elfuvarozta. Az utolsó néhány bajnok pompás emberpéldány volt, pedig én aztán tudom, hol az erő. Életem egy szakaszában meglehetősen érdekelt a súlyemelés, gyakoroltam is kézisúlyzókkal. Közismert dolog, hogy különösen a comb ereje számít. Próbáltam ezt a sportot megkedveltetni a fiammal, Edwarddal is, és biztos, hogy semmiféle Maria Felucca számára nem nő fű nálunk, ha sikerül szépen kifejlesztetnem vele az izomzatát. Bár, hogy az igazat megvalljam, az én vaskosságomat és furcsa, torz formáimat megtalálni minden faj nagyobbra nőtt egyedeinél. (Mint azoknál az alaszkai mammutepreknél is.) Jaj, testem, szegény testem! Mért is nem tudtunk mi soha összebékélni igaz barátságban?! Mert csak pakoltam rá folyton, mint valami tutajra, bárkára, gonoszságom egyre gyűlő rakományát. Jaj, ki szabadít meg engem ettől a halálosan nehéz testtől? A böhöm test torz formájától, lelkem szomorú művétől? És őrültség: néha mégis azt súgja egy hang: “Tarolj le mindent mások elől! Minek haljon meg jó ember? Puffanjon inkább valami nyavalyás hülye teste a sírgödörbe!" Ó, micsoda elvetemültség! Miféle perverzitás! Jaj, mi minden meg nem fér egyetlen emberben!

De azért egyre nehezebb volt levennem a látványról a szemem, mikor már két isten maradt csak ott, a két leghatalmasabb (Hummat, a hegyek istene, és Mumma, a felhők istennője), s hiába kínlódott velük egyik erős a másik után, egyiknek se ment. Kudarcot vallott mind. Meg se tudták mozdítani a harcsabajszú, tüskés fejű, sziklavállú Hummatot. Miután sorra mind föladta a harcot - le is hurrogták, ki is röhögték őket alaposan -, egy vörös fezt és pajzán viaszosvászon fecskét viselő pasi állt elő. Szaporán lépegetett, esetlenül lóbálta a kezét, és mielőtt nekiesett volna Hummatnak, hogy odébb vigye, arcra borult az isten előtt - hasonló áhítatnak halvány jelét se tapasztaltam addig. Ekkor a szobor hátának került, és fejét bedugta a karja alá. Sűrű, kurta szakáll csillogott a képe körül. Igyekezett megvetni szétterpesztett lábát, tapogatózott, topogott vele a porban. Aztán térdébe törülte a tenyerét, és megragadta Hummatot a karjánál, meg lent, a lába között. Szeme tágra nyílt, egy pontra szegeződött, kigúvadt a nagy erőlködéstől, ahogy a bálványt emelni kezdte. Állkapcsa egész beleolvadt a kulcscsontjába, tátott szája körül vékony bicikliküllőként feszültek meg az inak, csípője izomzatából pedig nagy göbök ugrottak ki az ágyéka táján, a szennyes, viaszosvászon lábravaló mellett türemkedtek elő. Derék pasas volt, tetszett nekem. Amolyan magamfajta. Csak rakják elébe a terhet, ez máris belekapaszkodik, magához szorítja, és emeli inaszakadtáig.

- Ez az! - lelkesedtem. - Na most, a hátizmoddal!

Minthogy Dáfu kivételével az egész tömeg lelkesen biztatta, én is fölálltam és ordítani kezdtem:

- Ne hagyd magad! Fogd meg! Na látod! Erős srác vagy! Nyomj bele . . . úgy van! Na most! Föl! Jól van, megy már! Sikerül! Isteni fickó! Édes pofa! Ez férfi a talpán . . . ez az én esetem! Emeld! Na! Megy már! Megvan! Na, hála istennek! - Akkor döbbentem csak rá, milyen teli torokkal üvöltözök, hát gyorsan visszaültem a király mellé, egész elképedve a magam vad lelkesedésén.

A bajnok a vállára billentette Hummatot, és elvitte a hegy istenét vagy húszlépésnyire. Ott lerakta a többi mellé. Aztán kifulladva megfordult, és visszanézett a kör közepén maradt Mummára. Az nagyobb volt még Hummatnál is. Taps közben már az újabb bálványt méregette a bajnok. És az várta őt. Roppant súlyúra csinálták. Az erős emberről, ahogy elnézte, csüggedés rítt le. Nem mintha a bálvány nem tűrte volna, hogy hozzányúljanak. Nem, ha ronda volt is, ugyanolyan békésnek, szinte egykedvűnek hatott, mint a legtöbb isten. De mintha tulajdon elmozdíthatatlanságát faragták volna benne szoborba. A tömeg noszogatta az emberünket, talpon volt mindenki, még Horko is, páholybeli társaival együtt. Ernyője most megfeketedett rózsához hasonló színű árnyékot vetett, szűk, vörös ruhájában kinyújtotta kövér karját, és hüvelykujjával Mummára bökött - a fából faragott, hatalmas, boldog Mumma térde a has meg a keblek súlyától egy kissé megrogyott, az istennő tenyerének a combja élén meg kellett támaszkodnia. És ahogy ez a kövér nőknél előfordul néha, finom, kecses formájú volt a keze neki is. Várta a férfit, aki leveszi a lábáról.

- Fog ez menni, papa! - ordítottam neki oda. Megkérdeztem a királytól: - Hogy hívják a pasit?

- Azt az erőset? Turombónak.

- Mi baja? Fél, hogy nem bír vele?

- Nyilván nem bízik magában. Hummatot évről évre odább viszi, de Mummát soha.

- Pedig kell neki bírnia.

- Sajnos épp ellenkezőleg - felelte a király a maga furcsa, éneklő, nazális afrikai angolságával. Széles, duzzadt ajka pirosabb volt, mint a törzs többi tagjáé. Amazokénál jobban ki is rajzolódott. - Ereje van neki, látja, derék ember, ahogy ön kiáltotta az előbb, ha jól hallottam. De ahogy odább cipeli Hummatot, végképp kifullad minden esztendőben. Mert tudja, Hummaton kell előbb túladni, másképp nem engedi át a felhőket a hegyen.

A jóságos Mumma kövér képe derűsen ragyogott föl az égre. Fából faragott fürtjei gólyafészekszerűen egyre széjjelebb meredtek fölfelé - csúnya, ostoba, türelmes alakja várta, hívogatta a próbára akár Turombót, akár a többi derék bajnokot.

- Tudja, hol itt a hiba? - mondtam a királynak. - Ott, hogy örökké a vereségre gondol a pasas, arra, hogy mekkorákat zúgott; én aztán beszélhetnék róla, mit jelent a sok pofáraesés! Barátom, de még mennyit! Ez a hiba nála. Tudom már.

A körméretéhez és erejéhez képest elég köpcös Turombo vállát szinte meggörnyesztette a gond. A Hummattal való viaskodás közben az imént még tágra nyílt s az erőlködéstől nedvesen csillogó szeme fényét vesztette. Vereségre számított, ez ült a tekintetében, ahogy végigjártatta rajtunk meg a tömegen. Engem dühített, megvallom. Olyan megadóan emelte meg fezét a király előtt, mintha máris beismerné, hogy nem sikerült. Ennek aztán Mummát illetőleg nincsenek illúziói. Persze megpróbálja azért. Öklével megdörgölte kurta szakállát, megindult az istennő felé, és kötelességszerűen végigmérte szemével a bálványt.

Turombo életében nagyon is kis szerepet játszhatott az ambíció. Az én mellem viszont emelkedni kezdett - nem, ez nem is kifejezés rá -, tengeráras folyamtorkolatként, öbölként dagadozott a reménytől és ambíciótól. Mert ez az én nagy pillanatom! Tudtam, hogy nekem sikerülne. Nagy Isten! Hideg futkosott a hátamon. Egyszerűen nem volt kétségem: persze hogy elbírom Mummát! És eláradt rajtam a vágy, égtem tőle, hogy kiléphessek a porondra, hogy én csináljam meg. Sóvárogtam rá, hogy megmutassam, mi van a lelkem mélyén, mi ég ott, mint a bokor, amit az arnevi gyerekek kedvéért lángra lobbantottam osztrák öngyújtómmal. Turombónál persze hogy erősebb vagyok. És ha beleszakad a szívem a próbába, ha kipukkad az ócska zacskó, hát forduljak föl! Nem érdekel! Hogy akartam segíteni az arneviken, mikor megláttam a nyomorúságukat! És segítség helyett vak energiámat és ambíciómat mindenestül azokra a békákra zuhintottam rá. Talpig fehérben érkeztem oda, legalábbis akkor úgy éreztem magam, és megalázva, gyászban, feketében jöttem el; talán jobb is lett volna, ha az első érzésre hallgatok, mikor az a fiatal nő zokogni kezdett, s én azt mondtam magamban: elszórok minden fegyvert, levedlem ezt az utálatos természetemet, és vissza se jövök, míg emberek közé való nem leszek. Ott is őszintén, szívből vágytam rá, hogy valami jót tehessek, úgy beleszerettem az arnevikbe, és különösen az öreg, vak Willataléba, de az az érzés meg se közelítette emezt itt, a páholyban, a bugyogós, bársonykalapos, félvad király oldalán. Úgy fellobogott bennem hirtelen a tűz, hogy csináljak valamit. Mert végre olyasmi ez, amihez csakugyan értek. Mit bánom én, ha a waririk - eddig se törődtem velük (még az éjszakára tartogatott hulláikkal meg egyebükkel se) -, mit bánom én, ha olyan gonoszak, mint Szodoma és Gomorra fiai egybegyúrva, akkor se játszom el a tett, a kiemelkedés nagy lehetőségét. Nem mulasztom el az utolsó öltést sorsom mintázatán, míg le nem kések mindenről. Ezért örültem neki, hogy Turombo olyan megadó. Csak adja is meg magát, mondtam magamban. Még hozzá se ér Mummához, máris vall a mozdulat, hogy sose lesz képes kibillenteni a helyéből. Pont ez kell nekem! Ez az istennő az enyém! Alig vártam már, hogy odaszólhassak a királynak: “Majd én. Engedjenek csak oda." De fennhangon, persze, nem mondhattam semmit se, mert Turombo épp akkor került az istennő hátába. Emelőállásba ereszkedett, és átfonta vastag karját az istennő hasán. Aztán a széles csípő mellett előbukkant az arca. Őrült erőlködés rajzolódott ki rá, de mindjárt le lehetett olvasni róla az agyonhajszoltságot, félelmet és kínt is, mintha azt várná, hogy Mumma rádől, és szétmázolja őt maga alatt. De mégis jól megfogta, mozog már. Az egész ólyafészek, a sok-sok fából faragott fürt úgy ring, imbolyog, mint zord időben a tengeri látóhatár, hajó orrából nézve. Én legalábbis a gyomromban éreztem már azt a kóválygást. Turombo úgy húzott fölfelé, mintha vén fát tépne ki tövestül. Úgy küszködött. De ámbár rázta az öreglányt istenesen, a földtől mégse tudta elszakítani.

Mikor a közönség rájött, hogy nem fog menni, kifütyülte. Egyszerűen nem bírta a nyomorult. Én meg örültem, hogy fölsült. Disznóság bevallanom, de így volt. “Derék muki vagy - gondoltam magamban -, erősnek is erős, de én véletlenül még erősebb vagyok. Egyikünk se tehet róla. A sors hozta így. Mint Itelónál is. Ez a feladat csak nekem való. Add fel, fiacskám, hagyd abba! Sétálj le szépen onnét! Mert máris indul Henderson! És amint ráteszem a kezem Mummára, isten az atyám . . ."

Odaszóltam Dáfunak:

- Nagyon sajnálom szegényt, hogy nem sikerült neki. Kutya rossz érzés lehet.

- Egy pillanatig sem volt kétséges - felelte Dáfu király. Én biztos voltam benne.

Akkor olyan mély hangon, mordul és komolyan, ahogy csak tudok, megszólaltam:

- Felség . . . - Közben majd szétrobbantam az idegességtől. Fölfúvódtam, hányinger környékezett, furán futkosott ereimben a vér, egy kicsit rendetlenül, egy kicsit mámorosan. Az arcomat és különösen az orromat olyan bizsergés fogta el, mintha el akarna sülni. És úgy hasogatott a fejem, mintha egy egész gázlángkorona égne egyszerre benne. - Uram, akarom mondani, nagyvérű uralkodóm . . . hadd menjek én! Nem bírom türtőztetni magam.

Lehet, hogy felelt valamit a király, de hallani egyszerre nem hallottam semmit se tovább, egyetlen arcot láttam csak, bal felől, abban a száraz forróságban, és olyan süketté vált a fülem, hogy még a Turombót gyalázó tömeg tombolását se hallotta többet. Egy arc vált ki a környező világból, s nézett rám merőn. A vizsgálóbiztos arca volt, azé a szivaré, aki az éjjel szórakozott velem, és akit Dáfu a Bunamnak nevezett. Hű, micsoda pofa! Örök emberi tapasztalás redőzte. Szinte éreztem, hogy feszülnek meg rajta pattanásig az erek. Szent Isten! Ez a szivar beszél hozzám, ez kérlelhetetlen energiával akar tőlem valamit! Arcának minden barázdája, az összevont szemöldök, a kidagadó erek mind-mind nekem üzen! És azt is tudtam, hogy mit. Hallottam! Lelkem mélye örökké a világ néma szavát hallgatta, leste, és bámulatos, hogy most egyszerre milyen tisztán értettem. Belülről . . . a belsőmmel hallottam. Hű, de mit! Először is a goromba megszólítást. “Te, te nyomorult fabáb!" Ez aztán jól megadja nekem! De azért van benne valami. Igaz. Oda kell hallgatnom rá, muszáj. “És mégiscsak, na, ember vagy azért. Hát ide fülelj! Énrám, te szélhámos, te csudabogár! Te. vaksi, te! A nyomok lehetnek bármily véletlenek, maga a végzet mégse lehet más. Hát csak ne hagyd magad, ne bizony, öcsém, szedd inkább össze minden tudományod! Az kell ide, nem más, az csak, hogy összeszedd magad! Ha elnyúlsz, nyavalyás, ha zsíros véredben kábán heversz, ha mit se tudsz a természetről, még csak azt se becsülted meg, amit kaptál tőle, akkor a világ egykettőre visszaveszi, amit kár is volt neked adnia. Minden egyedi eset egyetlen impulzusa csupán egy sorozatnak, melyet a dolgok lényege . . . a dolgok ősi lényege indít útjára. A végén mindenképpen meglesz az eredmény, csak lehet, hogy a te közreműködésed nélkül." A hang nem ereszkedett le. Pusztán elhallgatott. Mindegy: megmondta, amit meg kellett mondania.

Most már tudtam, minek kvártélyozták be mellém azt a hullát. A Bunam csinálta. Furfangosan megállapította, mire vagyok képes. Tudni akarta, elbírom-e a bálványt. És én pompásan álltam a sarat. Már hogy a fenébe ne álltam volna! Hisz minden szuflát beleadtam. Ahogy markoltam, görcsösen, azt a halottat, úgy húzott lefelé, mintha nekem zsibbadt volna el egyszerre, nekem vált volna mázsássá minden tagom, de én legyűrtem az undort, túltettem magam rajta, és cipeltem buzgón a hullát. Most aztán a vizsgálóbiztos komor, egzaltált, vérmes, görcsös-göcsös, néma pofázmánya eredményt hirdet. Továbbjutottam. Pontszám a legmagasabb. Száz százalék.

Hangosan ezt mondtam:

- Meg kell próbálkoznom vele.

- Mi az? - kérdezte Dáfu.

- Felség - mondtam -, ha nem veszik idegentől tolakodásnak, én, azt hiszem, el tudnám vinni azt a szobrot . . . Mármint Mumma istennőt, őszintén mondom, szívesen beállnék segíteni, hisz bizonyos célokra csakugyan egész jól megfelelek. Valljuk meg, az arneviknél nem valami fényesen szerepeltem, pedig csak segíteni akartam ott is. Mert őrültül szerettem volna produkálni valamit, királyom, kristályosan tiszta tettre vágytam, amiben semmi érdekem . . . hogy kimutassam a hitem valami magasabbrendűben. Aztán mi sült ki belőle? Egy nagy rakásra való szerencsétlenség. Hát persze hogy szeretném végre most rendbe hozni a szénám.

Nem bírtam magammal, azt se tudom egyáltalán, hogy világosan beszéltem-e, bár semmiképp se lehetett valami nagy mesterség kitalálni, mit is akarhatok. A király arcán a kíváncsiság némi részvéttel vegyült.

- Nem rohanja ön le túl hevesen a világot, Mr. Henderson?

- Hát bizony, királyom, elég türelmetlen vagyok. De az igazat megvallva, otthon és úgy nem élhettem már tovább. Valamihez kellett fognom. Ha nem jövök Afrikába, nincs más választásom: föl se kelek többet az ágyból. Elvileg . . .

- Ami az elveket illeti, azok rendkívül izgatnak engem is. Mi történt volna?

- Tulajdonképpen meg se tudnám mondani. Rejtélyes dolog ez. Engem az a gondolat foglalkoztat örökké, hogy szolgáljam a többi embert. Mindig bámulója voltam dr. Wilfred Grenfellnek. Rajongtam érte. Mindenáron föl akartam kerekedni valami jótékonysági hadjáratra. Ha nem is épp kutyaszánon. De az amúgy is csak részletkérdés.

- Gondoltam - jegyezte meg ő -, jobban mondva ösztönösen éreztem, hogy ilyesmit akarhat.

- Hát erről majd boldogan beszélek később - folytattam. De most azt kérdezem, mi a nagy helyzet. Kipróbálhatom Mummán az erőmet? Nem tudom még, hogyan, de azt hiszem, menni fog.

- Figyelmeztetem rá, Mr. Henderson - felelte -, hogy a dolognak következményei lehetnek.

Rá kellett volna kérdeznem, mit ért rajta, de nagyon megbíztam a fiúban, s el se tudtam képzelni, hogy valami csakugyan rossz következménye lehessen a vállalkozásnak. Egyébként pedig úgy eluralkodott rajtam az az égő, epedő, folyótorkolatként áradó, duzzadó ambíció - értik, mire gondolok? -, hogy mindenképp elveszett ember voltam már. Méghozzá a király egy mosollyal félig-meddig vissza is vonta a figyelmeztetést.

- Csakugyan bízik benne, hogy sikerülni fog? - kérdezte.

- Mást nem mondhatok, királyom: engedjenek csak oda Mummához. Alig várom, hogy végre megszorongassam.

Abban a zaklatottságban föl se tudtam fogni a király viselkedésének minden kis árnyalatát, így hát ő megnyugtatta a lelkiismeretét, ha az egyáltalán furdalta addig is, közben pedig egyengette az utam: hisz nála jobban úgyse csinálja meg senki se, mi? De engem anélkül is elkapott már a gépszíj, nem is láttam mást magam előtt, csak évek hosszú sorának sok elintézetlen ügyét, az akarom, akarom-ot, meg Lilyt, meg a grun-tu-molani-t, meg a kis néger gyereket, akit a lányom hozott haza Danburyből, meg a macskát, amit le akartam lőni, aztán Miss Lenox halálát, aztán a fogamat, meg a hegedűt, meg a békákat a ciszternában, meg mindent.

De a király még mindig nem mondta ki az igent.

A párducbőr kacabajkás, keskeny csípejű, merev léptű Bunam odajött Horko mellől a páholyukból. Nyomában a kopaszra borotvált, nagy, de formás fejű, mosolygós, kurta fogú két asszony. Nagyobbra nőttek a férjüknél, komótosan sétáltak utána.

A vizsgálóbiztos, a Bunam, megállt a király előtt, és meghajolt. Meghajoltak az asszonyok is. Csöppnyi hunyorításokkal, fintorokkal egész kis jelbeszédet folytattak a király feleségeivel, ágyasaival vagy tudom is én, micsodáival, míg a biztos Dáfuhoz beszélt. Szónoklat közben úgy emelte a magasba ujját a füle mellett, mint az indítópisztolyt, és derékból sűrűn, mereven hajlongott hozzá. Nyelve gyorsan, de szabályosan pergett, kétségkívül tudta, mit akar, végezetül még egyet rábólintott, aztán őrjítő súllyal megint rám nehezedett a tekintete. Homlokán kidagadtak az erek.

Dáfu felém fordult a cifra függőágyban. A koponyára kötött szalag még mindig ott volt az ujja közt.

- A Bunam véleménye szerint itt éppen önre vártunk. A legjobbkor érkezett.

- Hát, ha így állunk, felség . . . mi az akadály? Ha maguk jónak látják az előjeleket, én máris benne vagyok. Ide hallgasson, felség, én szemre közönséges díjbirkózónak, püfölőgépnek hatok, és bizony akad is egy-két egész ritka adottságom, különösképp testi erő dolgában. De azért kutya érzékeny fickó vagyok ám! Maga mondott nekem az előbb valamit az irigységről, és az igazat megvallva, eléggé megbántott vele. Úgy van ez, mint a versben, amit olvastam egyszer. Börtönben, az volt a címe. Már nem sokra emlékszem belőle, de egy helyütt azt mondta:

Irigylem a zöld erdőn vidáman csillogó legyet is.

És ezzel fejezte be:

Maga is éppoly jól tudja, kedves királyom, miféle célról beszélek. Nekem aztán, felség, semmi kedvem, hogy a rothadás törvényén akarjak hízni. De azt mondja meg, meddig kell még a világnak így maradnia? Miért ne lehetne végre haszna, értelme az emberi szenvedésnek? Én történetesen hiszek benne, hogy érdemes tenni valamit, ezért rohantam ki úgy az otthonomból, és estem neki oly hevesen a nagyvilágnak, ahogy az imént említette. Ezer mindenféle hajtott egyszerre, Lily, a feleségem, aztán a gyerekeim . . . magának is lehet jó néhány, biztosan megért . . .

Rokonszenvet olvastam le az arcáról, és megtörülköztem Woolworth-áruházi, tarkabarka zsebkendőmben. Mindegy, belülről tovább viszketett az orrom, és be kellett látnom, hogy ez ellen nincs orvosság.

- Sajnálom, hogy megbántottam - mondta ő.

- Á, túl vagyunk rajta. Elég jó emberismerő vagyok, és maga remek fiú. Magától nyugodtan zsebre vágom. Különben is: ami igaz, igaz. Őszintén szólva irigyeltem én csakugyan még a legyet is. Így aztán persze hogy ki kellett törnöm a börtönömből. Nem igaz? Ha olyan ember vagyok, aki behúzódik egy dióhéjba, és közben végtelen térségek királyának érzi magát, akkor nem fáj a fejem. De ha egyszer nem születtem olyannak! Én, kedves királyom, örök készülő vagyok. Maga pedig, tudja, maga pont az ellentétem. Maga létező. Bennem épp most kezd megállni, elhallgatni a készülő. De, Atyaúristen, mikor lesz végre létező belőlem?! Hisz olyan fene rég várom! Lehetnék tán türelmesebb, de az isten szerelmére, felség, próbálja beleképzelni magát a helyzetembe! Hát ezért kérem most úgy. Ki kell engednie a porondra! Magam se tudom, miért, de érzem, hogy ezt nekem találták ki, és most talán sikerül majd üstökön ragadnom a szerencsém! - Azzal a vizsgálóbiztoshoz fordultam; az még mindig ott álldogált kacabajkástul, mandzsettástul és a kezében tartogatott csontpálcástul együtt. - Bocsásson meg, uram. - Feléje nyújtottam a kezem, úgy folytattam: - Mindjárt önnel megyek. - Testem akkora tűzben, lelkem olyan lázban égett, hogy képtelen voltam parancsolni a nyelvemnek: - Figyelje meg, királyom, beleszállok én teljes gőzzel, ahogy csak bírom! Mert minden anyától lett ember élete vagy felvergődik valamilyen szintre . . . vagy fenét sem ér! Nahát, királyom, énelőttem most ködlik fel a csúcs. Csak nem akar most, innét, visszatessékelni?

- Nem, Mr. Henderson - felelte. - Higgye meg: nem akarom.

- Hát akkor itt a nagy pillanat - mondtam.

Ő csak feküdt, szelíd, de eltűnődő méltánylás ült a szemében, s hallgatott.

- Nos, mindegy, mi lesz belőle, én megadom rá az engedélyt. A magam részéről nem látok akadályt.

- Köszönöm, felség. Köszönöm.

- Mindenki felajzottan várja.

Azonnal fölkeltem a helyemről, kibújtam atlétatrikómból, kidüllesztettem a mellem, végiggyúrtam a tenyeremmel, utána az arcomat is, és a nagy testhez sehogy sem illő sortban hatalmasnak, óriásnak érezve magam, megindultam le az arénába, fejem búbját sisak híján dühösen perzselte a nap. Letérdeltem, fél térdre ereszkedtem az istennő előtt. És jól megfigyeltem, míg porral szárogattam, és napszítta nadrágomba töröltem izzadt kezem. A waririk kiabálását, de még a nagydobok döngését is alig érzékelte a fülem. Mindössze egy egész kicsit hallottam valamit, azt is végtelenül fátyolosan, a nagy kör széle felől. Ezeknek az isteneiket ráncigáló és halottaikat bokánál fölaggató afrikaiaknak a vadságához, durvaságához semmi köze se volt az én indulatomnak. Szívem egyetlen nagy tettre vágyott csak. Át kellett ölelnem, úgy kellett odább vinnem az óriási Mummát.

Közelről láttam csak, milyen hatalmas, milyen torzul dagadozik ki itt is, ott is a teste. Bekenték olajjal, s káprázott a szemem tőle, úgy csillogott. Legyek sétafikáltak rajta. Az egyik kis légi szfinx épp az ajkán ült, ott mosakodott. Milyen villámgyorsan röppen föl, ha veszélyt érez, a légy! Azonnal dönt, nem gyámoltalankodik, nincs egy fölösleges mozdulata sem, máris eltűnik. Ahogy hozzáérek a fához, hars zúgással röppen föl az egész légyfelhő a forró levegőbe. Nincs teketória, máris átkaroltam Mummát. Nem, én aztán nem hagyom el magam. Nekifeszítem a hasam, térdem egy kicsit megroggyan. Mintha valami élő vénasszony szaga csapná meg az orrom. Hát nekem ő most élő is csakugyan, nem lélektelen, holt bálvány. Itt a kihívó fél került szembe azzal, akit párbajra hívott, de ugyanakkor a kedves a kedvessel is. És azzal a hozzábúvó gyönyörrel, amit álmában vagy jótékony ökörnyálként úszó, lusta, meleg napokon érez az ember, amikor minden vágyunk teljesül, azzal hajtottam fából faragott keblére az arcom. Még egy kicsit roggyantottam a térdemen, és odasúgtam neki:

- Na, emelkedj, angyalkám! Hiába hagyod el magad, hiába húzol lefelé, ha nekem kétannyit nyomsz, én bizony akkor is fölemellek!

A fakolonc engedett a kényszernek, a nyájas, merev mosolyú Mumma megadta magát: fölemeltem, és húszlépésnyivel odább raktam le új helyén, a többi isten között. A waririk vadul ugrándoztak fehér kőtribünjükön, ordítottak, énekeltek, őrjöngtek, ölelgették egymást és saját magukat, dicséretemet zengték.

Én csak álltam. A helyére került Mumma oldalán egyszerre elöntött a boldogság. Úgy örültem annak, amit véghezvittem, hogy egész testem átforrósodott, s szelíd, megszentelt láng lobogott föl bennem. Az a rosszullét, ami reggel óta környékezett, egyszerre átcsapott az ellenkezőjébe. Amilyen szerencsétlennek, elhagyatottnak éreztem magam addig, annyi melegség és öröm lopózott menten a szívembe. Emlékeznek rá: történt már velem ilyesmi. A komisz fejfájás helyett az ínyem kezd sajogni, az pedig a szépség közeledtét jelzi nálam. És máris tudom, hogy amint otthagyja az ínyemet ez a figyelmeztetés, örömöt dobolva mindjárt a mellemben jelentkezik. Ismerem én a gyomorfájást is, kellemes forróságként olvad szét a hasamban, onnét pedig a nemi részekbe száll alá. Én már ilyen vagyok. Szóval a lázam ujjongásra váltott. A lelkem fölserkent, és újfent örült az életnek. Nofene! Itt az új élet! Élek, virulok újra, és megszületett a rég áhított grun-tu-molani-m is.

Sugárzó képpel, egymagamban is vidáman és harsányan föl-fölnevetve, az ám, bizony, az elégedettségtől a szó szoros értelmében ragyogva mentem vissza a helyemre, Dáfu függőágya mellé, és törülgettem meg zsebkendőmmel a képem, mert csak úgy úszott a verítékben.

- Mr. Henderson - szólított meg a király afrikaias angolságával -, ön valóban rendkívül erős ember. Nem győzöm eleget bámulni.

- Köszönöm önnek - feleltem -, hogy megadta nekem ezt a pompás lehetőséget. Nem az a pompás benne, hogy odább cipelhettem az öreg nénét, hanem hogy sikerült fölérnem a magam maximumáig. Az igazi csúcsra. Ahova mindig vágytam.

Hálás voltam neki. Barátommá fogadtam. Igen, abban a pillanatban nagyon megszerettem a fiút.

Mikor az iménti erőmutatvány után borulni kezdett, ez a körülmény már meg se lepett amúgy érdeme szerint. Szemöldököm bozontja alól láttam a felhősödést. S hajlottam rá, hogy a magam érdemének tekintsem.

- Pont ilyen árnyékocskát rendelt nekünk a doktor - szóltam oda Dáfunak, ahogy az első felhő átvonult fölöttünk. Mert a páholynak csak kék és bíbor szalagokból volt mennyezete, és álltak ugyan a selyemernyők, de igazában ernyő, mennyezet fenét sem ért a pimaszul tűző nap ellen. A keletről elővitorlázó nagy felhő viszont nemcsak ránk vetett árnyékot: csillapított valamit az egész környezet vakító, harsány színén is. Én csak üldögéltem a nagy erőpróba után. Mintha elpárolgott volna belőlem, megjuhászodott volna bennem a nagy indulat. De a waririk még mindig ünnepeltek, lengett a sok zászló, vadul kereplőzött, rázta csöngettyűit a nép; örömükben egymás nyakába másztak. Ekkora ovációra csakugyan nem számítottam, pláne, ha meggondolom, milyen kevéssé volt az én érdemem a diadal. Hát csak ültem a fenekemen, folyt rólam a víz, és úgy tettem, mintha észre se venném, mit művel az egész törzs.

- Nicsak, ki van itt már megint! - mondom. Mert előáll a Bunam. Ki, a placcra, a páholyunk elé, karja tele falevéllel, lombfüzérrel, mindenféle gizgazzal, gallyal. Mellette ott parádézik, pompázik sajátos, olasz fazonú katonasapkájában az a köpcös néne, aki Dáfu helyett a bemutatkozáskor kezet fogott velem: ahogy a király nevezte, a tábornoknő, az egész amazonhad vezére. Kíséretében egy csomó bőrmellényes katonanő. És a háttérben csillog az aranyozás azon a magas lányon, aki koponya-dobálósdit játszott a királlyal. Az nem amazon, szó sincs róla, de jelentős személyiség, olyan magas rangú, hogy nélküle semmilyen fontos dolog nem mehet végbe. Nem szolgál különösebb örömömre, hogy a Bunamot, a vizsgálóbiztost mosolyogni látom, és roppant mód szeretném tudni, hogy csak köszönetet mondani jön-e, vagy mást is akar, mert az a zöldség, falevél és lombfüzér, szóval az egész nála levő lótáp mindenestül sejtet valamit. Furcsa a nők fölszerelése is. Kettejük egy-egy koponyát hoz rozsdás vasoszlopon, a többi meg bőrleffentyűből fabrikált, régimódi légycsapót tart a kezében. De olyan gyanúsan markolják a nyelét, hogy mégse légy ellen szolgálhat. Kisebb ostorok lesznek inkább. Most a többi mellé felsorakoznak a dobosok is, szembe a királyi páhollyal. Látni való, hogy újabb cirkusz készül, csak a király intésére várnak.

- Mit akarnak? - kérdezem Dáfut, mert neki is inkább rajtam a szeme, nem a Bunamon meg azokon az óriásira dagadt, csóré nőkön, sőt még a divatjamúlt katonasapkás tábornoknőn sem. A többi is mind engem néz. Ezek nem a királyhoz jöttek: énhozzám. Sajátságos, ott van köztük az a fekete, csupa bőr, angyalszerű pacák, aki görbe botostul a földből nőtt ki, és Romilajut meg engem a lesben állók karjába szalajtott; épp a Bunam mellett áll. És mind énrám szegzi kíváncsi, vad, szúrós bogárszemét. Én meg úgy ülök, ing nélkül, félmeztelen, szellőznék a nagy erőlködés után, lihegek is még egy kicsit. És a rám meredő sok fürkész tekintet kezd idegesíteni. A király annak idején próbált rá figyelmeztetni, hogy ha ujjat húzok Mummával, annak következménye lehet. De hisz nem sültem föl! Fenét, remekeltem inkább!

- Mit akarnak tőlem? - kérdem Dáfutól.

Persze ha jól megkaparjuk, ő is vadember csak. Annál a hosszú, selymes szalagnál fogva most is koponyát lóbál a kezében (tán épp az apjáét), és széles karimájú kalapján emberi fogat visel. Hogy várjak tőle könyörületet, mikor - amint lankadni talál az ereje - őt is megfojtják? Szóval ha véletlenül nem szállja meg az ihlet, butaság azt várni tőle, hogy pont ő ne engedje bántani a betolakodó idegent. Ugyan kérem, ettől a fickótól rám szakadhat a pokol is! De a puhán begyűrt, koronaszerű kalap karimája alatt épp ebben a pillanatban nyílik szóra vastag, duzzadt ajka:

- Most egy kis újságot hall, Mr. Henderson. Aki odább viszi Mummát, megszerzi vele Wariri esőkirályának rangját. Ezzel a méltósággal pedig a Szungo cím jár. Most tehát ön a Szungo, Mr. Henderson, ezért látja itt őket.

Azt mondom rá gyanakodva, nagy bizalmatlanul:

- Beszéljen érthetően! Ez mit jelent? - Magamban meg morgok közben: “Mondhatom, szép kis fizetség azért, hogy cepelem az istennőjüket!"

- Ma ön lett a Szungo.

- Hát az egyformán lehet jó is, rossz is. Márpedig van ebben az egészben valami, őszintén szólva, amitől kezdek a plafonra mászni. Ez a nagy mesterkedés. Miben törik a fejüket? Hallja, felség, csőbe ne húzzanak! Érti? Eddig azt hittem, maga szimpatizál velem.

A függőágyban hintázva, kézzel a földön, közelebb tolja egy kicsit magát, úgy válaszol:

- Persze hogy szimpatizálok önnel. Eddig percről percre jobban megkedveltem. Mitől fél? Ön az ő Szungójuk. Várják maguk közé.

Nem tudom, miért, de hirtelenében valahogy nem tudok teljesen megbízni a fiúban.

- Egyet ígérjen meg - mondom neki. - Ha itt valami disznóság készül, szeretnék legalább üzenni a feleségemnek. Az obligát szövegen kívül csak azt, hogy csókolom, meg hogy alapjában jó feleség volt. Ennyit. És kérem, hogy Romilajut ne bántsák. Ő nem csinált semmit se. - Közben pedig már szinte hallom is, hogy mondogatják majd egymásnak otthon az emberek, mondjuk, valami koktélpartin: “Hát az a nagy barom Henderson is csak kifogta a végén! Micsoda, maga még nem hallotta? Elment Afrikába, és a legsötétebb részen nyoma veszett. Biztos belekötött a bennszülöttekbe, és megkéselték. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Mondják, hogy megér hárommilliót a birtok. Szerintem ő is tudta magáról, mekkora vaddisznó, és azért nem vett kutyába se senkit, mert mindent megúszhatott szárazon. Gonosz volt annak még a mája is!" - “Az eszetek tokja gonosz, az anyátok keservit!" “Az egész ember csupa perverzitás!" - “Ide hallgassatok, marhák, az én nagy perverzitásom abban állt, hogy élni akartam. Hát tegyük föl, hogy én orvosságnak próbáltam ki mindent a világon . . . na és?! Ti hol tartjátok az eszeteket, marhák?! Még most se kapiskáltok semmit? Ti nem hisztek a gyógyulásban? Szerintetek csak arra jó az ember, hogy lehúzzák a klozetton?"

- Ugyan, Henderson - szól rám a király -, mit gyanakszik? Honnét veszi, hogy akár önt, akár a szolgáját veszély fenyegeti?

- Akkor ezek mit bámulnak úgy rajtam? - Mármint a Bunam, meg az a csupa bőr pásztor, és a vad, néger némberek.

- Nincs itt semmi félnivaló - nyugtat meg Dáfu. - Ártalmatlan Úgy. Ugyan na - magyarázza, tovább ez a különös afrikai fejedelem -, ezeknek ön arra kell, hogy itt minden tavacska, kút megtisztuljon. Szerintük ez az ön küldetése. Hahaha, Mr. Henderson, épp ön emlegette az imént, milyen irigylésre méltó, ha a nép szívébe fogadja az embert. Hát most tessék, ezt kapja meg ön is.

- Jó, jó, csak nekem halvány gőzöm sincs róla, mit kezdjek vele. Magának egész más, maga erre született.

- Ne legyünk hálátlanok, Henderson. Nyilván ön is született azért valamire.

Fölállok hát. Épp az a fura, erezett, mésszerű kő kerül a talpam alá. Egész külön világ ez a kő, vagy több is egyetlen világnál, egyik világ a másikban, világok álomsora. Aztán lejjebb lépek nagy zsivaly, lárma közepette, olyan ez a zsibongás, mint a szünetben, ha baseball-meccset közvetítenek. A vizsgálóbiztos a hátamba kerül, leemeli fejemről a sisakot, eközben a szertartásos, tömzsi tábornoknő némi üggyel-bajjal földig hajol, s a cipőm húzza le. Utána meg, hiába szabadkozom, lecibálja rólam a sortot is. Ezzel a viszontagságos úton csúnyán összemocskolódott kisgatyában maradok. De még most sincs vége, mert miközben a Bunam venyigébe, falevélbe öltöztet, a tábornoknő kezdi ezt az utolsó kis rongytakarást is lehuzigálni rólam.

- Ne, ne! - nyögöm, de addigra már lent is a gatya a térdem körül. Bekövetkezett a legszörnyűbb: meztelen vagyok. Egyetlen öltözetem a puszta levegő. Próbálom levéllel takargatni magam. Kiszárad a torkom, megnémulok, bőröm ég, hangtalanul hápog a szám, tenyérrel, levéllel takarnám csupaszságom, de Tatu, az amazon tábornoknő, félrehúzza onnét a kezem, és markomba nyom egy több ágú ostort. Pucérra vetkőztetve úgy érzem, mindjárt elbőgöm magam, lerogyok, és

beledöglök a szégyenbe. De támogat hátulról a vén amazon keze, majd tuszkol előre. Fölüvölt mindenki:

- Szungo, Szungo, Szungolo!

Igen, ez én vagyok: Henderson, a Szungo. Mögöttünk marad a Bunam meg a király, aztán az egész aréna, rákanyarodunk a város girbegurba utcácskáira. Kövek sebzette lábbal, önkívületben, rémülettől remegő belsővel rohanok - én, az eső papja, illetve nem is papja - királya: az esőkirály. Minden amazon ordít, rövid, ropogós, pattogó szótagokat rikkant. Azok a nagy, kopasz, érzéki fejek, azok az üvöltésre tátott szájak, az a vad erejű szöveg - azok a fölül kurta bőrhacukába préselt, duzzadó idomú nők! Rohannak. S én a csóré kíséret kellős közepén, magam is csórén, elöl-hátul csupaszon, lomb- és venyigeszerpentint lobogtatva magam után, égő, fölsebzett lábbal táncolok a forró köveken. Nekem is ordítanom muszáj. A tábornoknő mutatja, hogy csináljam, szája valósággal a pofámba üvölt, s már harsogom én is: - Ja - na - bu - ni - ho - no - num - ma!

A nők egypár arra kódorgót, főképp öreget, elnáspángolnak, azok az irhájukat mentik, én pedig mintha csak azért ugrabugrálnék testemen azzal a néhány nyamvadt levéllel, hogy halálra rémisszem, aki odatéved. Futtunkban a vasoszlopon jön velünk mindenüvé a két koponya. Tótágast erősítették fel őket. Megkerüljük a várost, kirobogunk egész az akasztófákig. Bizony, hulla lóg rajtuk, egy-egy csapatnyi keselyű lakmároz mindegyiken. Elszaladok a lelógó fejek alatt, annyi időm sincs, hogy megnézzem őket, olyan vadul rohanunk, olyan keményen tartjuk az iramot; én bizony már lihegek is, zihálok, s azt kérdem magamban: “Hova a fenébe tartunk?" Utunknak van célja: egy nagy baromúsztató, ott sorakoznak, ugrálnak, énekelnek a nők, aztán vagy tíz közülük nekem esik. Fölkapnak, s akkorát lódítanak rajtam, hogy egyszeriben meglepően meleg, poshadt víz közepén találom magam, túl a lábát áztató, hosszú szarvú marhán. Arasznyi sincs a víz, de az iszap annál mélyebb alatta: süllyedni kezdek. Már azt hiszem, bele akarnak fojtani az iszapba, mikor a koponyahordók odanyújtják a vasoszlopjukat, belekapaszkodok, és kihúznak. Szinte jobb szeretném, ha az iszapban hagynak, úgy elszontyolodok hirtelenében. Dühöngéssel nem érek semmit. Viccről szó sincs. Ezek halálosan komolyak. Csöpög a poshadt iszap rólam, ahogy a pocsolyából kikászálódom. Reménykedem, hogy legalább ez takar valamit a szemérmemen, mert attól a hitvány, libegő-lobogó zöldtakarmányfélétől födetlen mindenem. Nem mintha a vad némberek folyton rajtam legeltetnék a szemüket. Á, eszük ágában sincs! Csak sodornak magukkal ostoros, koponyás, puskás forgatagukban, s én, az ő esőkirályuk, malac-mocskosan és makacsul megint velük kiabálom:

- Ja - na - bu - ni - ho - no - num - ma!

Igen, itt a Mumma-hordozó, a bajnok, a Szungo. Itt jön az, Egyesült Államok közismert Hendersonja - a sebesülési érmes Henderson százados, Észak-Afrika, Szicília, Monte Cassino stb. veteránja, az óriás kísértet, az igazi hús-vér ember, a nyughatatlan kereső, a szerencsétlen flótás, a goromba pokróc, a megrögzött vén iszákos, akinek eltört a hídja, és aki folyton halállal, öngyilkossággal fenyegetőzik. Jaj, ti mennyei erők! Halált osztó hatalmak! Jaj, mindjárt elájulok! Holtan rogyok össze, kilöknek a trágyadombra, és keselyűk játszanak papás-mamást a pocakomban. Teljes erőmből elbődülök:

- Kegyelem! Kegyelmet!

Aztán mást ordítok:

- Ne azt, csak igazságot!

Megint mást gondolok, azt kiabálom:

- Ne, ne, inkább őszinteséget! Majd végül:

- Legyen meg a Te akaratod! Ne az enyém legyen meg, hanem a Tiéd!

Lám, a szerencsétlen goromba fráter, lám, a szegény csetlő-botló marha, őszinte szóért az éghez folyamodik. Hallottak már ilyet?

Végigüvöltözünk, -ugrabugrálunk és -kavargunk a megriasztott utcácskákon, lábunk dobon és koponyán vert ritmusra egyszerre dobban. Közben szilaj, szürke, nyúlt árnyékkal, esőfelhőkkel telik az ég, de én még nem is láttam ilyen különös formát, úgy sorakoznak egymás mellé, mint az orgonasípok vagy a varratok a paleozoikum óceáni ammonitáin. Minden amazon torkaszakadtából ordít, kurjongat, én meg ott kocogok köztük, s azon töröm a fejem: ki vagyok? Én. Akinek bőrére szárad az iszapragacsos levél. Az eső királya. Úgy rémlik, ennek ellenére is jelent valamit ez az én, de fogalmam sincs róla, micsodát.

A kövérre hízott esőfelhők takarója alatt forró, feketéllő szél kerekedik. Füstszagú. Valami tikkasztó, sejtető, fojtogató, fülledt hamisság bujkál benne. Megkönnyebbülést sóvárog a levegő, dagadtnak, súlyosnak érzi magát. Roppant súlyúnak. Élő jószágként vágyik túladni terhén. A forgó szemű, szuszogó, izzadó tábornoknő karja egyre terelget, nógat tovább. Az iszap rám szárad, valóságos sárruhával borít. Bévül Vezúvnak érzem magam, fönt lángban állok, a vérem úgy fortyog, mint a szurok vagy a magma. Az ostorok szomjasan, komiszul sziszegnek, igazán szeretném tudni, mi a fenére kellenek. A szélroham után még sűrűbb a sötétség, olyan, mint forró augusztusban az az orrfacsaró hőség a vonaton, a Grand Central pályaudvar alagútján, az örök sötétségre hasonlít. Én az alagútban mindig behunyom a szemem.

De most nem hunyhatom be. Visszatrappolunk az arénába, együtt vár ránk az egész wariri törzs. Ahogy az esőt még mindig tartja vissza valami, ugyanúgy vékony fal fogja el fülemtől az ő hangjukat is, egész vékony fal. Csak azt hallom, amit Dáfu mond:

- Ha így megy tovább, Mr. Henderson, egykettőre elveszti a fogadást.

Mert ott vagyunk már megint, a páholya előtt. Valamit parancsol Tatunak, a tábornoknőnek, erre mind sarkon fordulnak, és visszafutunk a porondra - roppant súlyom és lábam komisz sebei ellenére, én is lelkesen szaladok körbe a többiekkel. Szívem vadul kalapál, fejem zúg, és olyasféle káprázattal telik el, mint a henye Csendes-óceán, mikor Edwarddal a partján jártam. És nem volt semmi más, csak fehérség, hullámtajték, heringen perlekedő-ágáló madarak, és nagy felhők köröskörül. Látom, hogy az erezett köveken ott áll, ugrándozik, őrjöng a nép Mumma kolosszális, pukkadozó dudorokból álló, hatalmas felhőinek nyomása alatt. Tömegtéboly. Mindenki ordít, üvölt. És minden egyes üvöltés az én fejemben rajzik, az esőkirályéban. Mind egyenest nekem röpül, az én agyam ostromolja. A tetejében még az oroszlánbömbölést is hallom, míg talpam alatt omlik szét a por.

A nők körültáncolnak, már ha táncnak nevezzük, amit művelnek. Hogy szökdécselnek, rikoltoznak és nekem-nekem koccan a testük. Közeledünk az egy csomóban álldogáló istenekhez; Hummat és Mumma elnéz a többi feje fölött. És szeretnék elsüllyedni, hogy közöm ne legyen a következő rémségekhez: mert a némberek, az amazonok kurta ostorukkal az istenszobroknak esnek, agyba-főbe verik őket.

- Megállás! - ripakodom rájuk. - Hagyják abba! Miféle viselkedés ez?! Megőrültek?!

Egész másképp fest a dolog, ha - mondjuk - mímelik az ostorozást, és igazában csak simogatják azzal a vastag bőrszíjjal az isteneket. De ádáz düh veti magát a szobrokra, a kisebbje föl is borul a veréstől, a nagyobbja meg arcrándulás nélkül, védtelenül tűr. Ezek a sötétség fiai: az egész törzs fölpattan, és vijjog, mint a sirály a viharban. Én viszont lerogyok. Földre vetem pőre testem, úgy bömbölöm:

- Ne, ne, ne!

De Tatu karon ragad, és nagy erővel térdre ránt. így, térden vonszolnak oda, lábam a földet szántja. Az ostort még egyre markoló kezemet egyszer-kétszer megemelik, lebocsátják, s így akaratom ellenére eljátszatják velem az esőkirály szerepét.

- Nem! Képtelenség! Erre nem kényszeríthetnek! - hörgöm. - Jaj, verjenek agyon, öljenek meg! Nyársaljanak föl inkább, süssenek meg lassú tűzön!

Belefúrom magam a földbe, s ebben a pozícióban előbb tarkón vág egy ostor, aztán az arcomba sújt, mert a nők már összevissza csapkodnak, verik egymást, vernek engem, verik az isteneket. Ebben a rám szakadt tébolyban térden állva igyekszem elhárítani az ütéseket, úgy érzem, hogy az életemért küzdők, s ordítok hozzá. Aztán mennydörgés csattan.

Egyszerre hatalmas, hideg szél söpör végig nyerítve rajtunk, megnyílnak az ég csatornái, és leszakad az eső. Mint a kézigránát, úgy robban, fröccsen körülöttem-rajtam a víz. Mumma ostor csíkozta képét ezernyi ezüst buborék borítja, a föld csupa tajték. Az amazonok vizes teste rám ront, ölelgetnek. Megdöbbenésemben el sem lököm magamtól őket. Soha életemben nem láttam még ilyen zuhét. A németalföldi árvíz söpörhetett így végig Alva katonáin, mikor megnyitották a tenger gátját. A víztömegben eltűnnek szemem elől az emberek. Dáfu záporba süllyedt páholyát keresem, kézzel tapogatom ki a fehér követ, úgy vergődök körül az arénán. Rábukkanok Romilajura, láttomra hátrahőköl, mint valami bajhozótól. Haját képtelenül lesimítja a felhőszakadás, egy rettenet az arca.

- Romilaju - mondom neki -, kérlek, öregem, szükségem van rád. Nézd, hogy jártam. Keresd meg a ruhám. Hol a király? Hova lettek mindannyian? Szedd össze a ruhám . . . a sisakom - biztatom őt -, a sisakra feltétlenül szükségem van.

Úgy pucéran belekapaszkodok, rádőlök, lábam csúszkál, ahogy vezetget a király páholya felé. Négy nő az eső elől takarót tart Dáfu fölé, a függőágyát is vállra emelték már. Épp viszik.

- Király! Királyom! - kiáltok utána.

Félrehúzza a takaró sarkát. Meglátom őt, széles karimájú kalapját. Odarikoltok neki:

- Mi a mennydörgős mennykő szakadt ránk?!

- Esik - feleli egyszerűen.

- Esik? Ez magának eső? Ez özönvíz! Világvége. . .

- Nagy jót tett velünk, Mr. Henderson, viszonzásul a fáradságért jót várhat tőlünk is. - Arcomról olvas, gondolatomra válaszol: - Látja, az istenek ismernek bennünket. - És miközben a nyolc nő a rudat emelve továbbviszi őt a függőágyban, még visszaszól: - Ön vesztett.

Otthagy, s én állok csak, fülig sárosán, mint valami óriási répa.