HUSZONHETEDIK RÉSZ

1. fejezet

A következő pár napban bőséges oktatást kaptam arról, hogy egy nagy és hatalmas szervezet, mint amilyen Rockecenteré, hogyan tudja könyörtelen hatékonysággal irányítása alatt tartani a bolygót. Teljesen odáig voltam a csodálattól. Nem csoda, hogy Lombar olyan keményen tanulmányozta Rockecentert! Feljegyzést készítettem mindenről, amiről csak lehetett, hogy ezeket hazaküldve, behízeleghessem magam a főnöknél. Lehet, hogy a földi technológiák nagyrésze elavult és primitív, a Rockecenter-szervezet azonban fényévekkel megelőzte őket, mintha ez is a világűrből érkezett volna. Ötgenerációnyi ördögi ravaszság tette azzá, amivé vált: kolosszussá! Egy egész bolygó táncol egyetlen elmeháborodott ember nótájára! Lenyűgöző! Ehhez képest Heller jelentéktelen senki! És én rá fogom zúdítani ezt az egészet.

Az egész akkor kezdődött, mikor kiléptem Rockecenter önimádatának helyszínéről, be Miss Béke irodájába.

– (Bíííp)! – mondta felemelve csinos fejét –, már öt óra, én meg elkésem az Abortusz Klinikáról! Maga alaposan elhúzta a (bíííp) időt!

Fegyelem, feszes időbeosztás! Ez az, ami naggyá tesz egy birodalmat!

– Nyissa ki a (bíííp) ingét! – utasított. Már felhúzta a kalapját és a kabátját. Az íróasztalán kutatott, mindenfelé szétdobálva az asztalon összezsúfolt holmikat. – Hol van az a (bíííp) pecsét?

Szétnyitottam az ingemet. Figyeltem a nő minden mozdulatát. Egy megpenészesedett mogyorókrémes kenyér alatt megtalálta, amit keresett. Így kell ravasz módon elrejteni egy titkos pecsétet!

Jókora korong volt, fogantyúval s egy ravasszal. Fogta, s egy meghajlított gemkapoccsal dühödten piszkálgatni kezdte a forgatható betűket.

Ki tudtam olvasni, mit rak ki a betűkből: Roekecenter családi kém. Dátum és hely a kezdőbetűknek. Milyen hatékony!

Ugyanezzel a sebességgel és dühvel készült rám ütni a pecsétet, mikor az utolsó pillanatban megriadtam. Az ujját a ravaszon tartotta. – Biztos benne – kezdtem –, hogy „kem” és nem „kém”?

– Ne kérdezősködjön a titkos jelzésekről! – dörrent rám. – Mikor az a jelzőfény – mutatott a falba épített villogó tábla felé – tizenkétszer felvillan bíborszínben, az azt jelenti, „felesketni a családi kemet”. Nem jut túl messzire, haver, ha nekiáll megkérdőjelezni őt! Húzza el azt az (bíííp) inget az útból!

Nos, mit tehettem volna? A szabály az szabály. Szélesre tártam az ingemet.

Meztelen mellkasomra vágta a pecsétet, s meghúzta a ravaszt. Égetett!

Íróasztaláról felkapta fura külsejű íróvesszőjét, majd nyelvét foga közt kidugva, szájszögletét nyalogatva, s keményen koncentrálva, az íróvesszőt mellkasomba bökte, s gondosan rám írta nevének kezdőbetűit. Hátralépett, s az íróvesszőt a ruhafogas felé hajította.

Lenéztem a mellkasomra.

Semmit nem láttam rajta.

Nos, én már nem kérdeztem semmit. Ingemet gombolva elindultam az ajtó felé, melyet hatalmas fogak szegélyeztek.

– Ne, ne, az istenért! – mondta elkeseredve. – Már mindenki hazament. Ezen az ajtón menjen ki! – Majd az új, fegyelmezetlen alkalmazottakról motyogva ő maga is kilépett az oldalajtón. Követtem, de úgy rohant, hogy hamar elvesztettem a nyomát.

Egy teljesen hétköznapi irodaházi folyosón jártam, hazafelé tartó alkalmazottak között. Bizonyára feszes munkarendben dolgoznak ebben az épületben. Észrevettem az arcukon az aggodalmas feszültséget, ahogy minél előbb igyekeztek kijutni az épületből.

Arra gondoltam, jelentenem kéne Burynek, hogy a dolgozók csak a munkaidő lejártakor hagyják abba a munkát, s csak ezután özönlenek ki az épületekből. Micsoda magasztos megnyilvánulása az emberi természetnek! Milyen borzongató érzés látni, hogy megtartják munkarendjüket!

Mire engem is kisodort az Octopus Buildingből kiömlő áradat, az épületet bezárták.

Felszentelt Rockecenter-alkalmazottként arra gondoltam, tőlem is azt várják, hogy lelkesen hazasiessek. Így is tettem. Szerencsére nem laktam messze, de mert a biztonsági emberek elvették az ötszáz dolláromat, amit a pénztárcámban találtak, csak a fegyverem és szövetségi igazolványom maradt, így aztán kénytelen voltam gyalog menni.

Fürdés után megszabadulva a fertőtlenítő átható szagától, a tükör előtt állva kerestem a pecsétet. De semmit nem láttam ott, ahol lennie kellett volna.

Hívattam a boyt, vigye el fertőtlenített ruháimat, mire ő hívta a közegészségügyi szolgálatot, amely egy különleges teherkocsit küldött. Kivettem egy kevés pénzt a matracból, s adtam a fiúnak öt dollár borravalót. Nagyon hálás volt.

Mivel Utancnak nyomát sem láttam, bőségesen és kellemesen megvacsoráztam a szobámban, tévét néztem, majd elégedetten ágyba bújtam.

Nehéz nap állt mögöttem, de most már kötelességem volt frissen és kipihenten ébredni, hogy másnap pontban kilenckor beszámolót tarthassak.

A dolgok mozgásba lendültek. Most már az istenek sem segíthetnek Hellernek!

2. fejezet

Pontban reggel 9:00-kor szépen felöltözve vadonatúj öltönyömbe, puhakalappal a fejemen, megjelentem Mr. Bury alkalmi irodája előtt.

Senkit nem találtam.

Egy ideig várakoztam a folyosón.

Körülbelül 9:45-kor a portás nyitotta ki az ajtót, hogy kitakarítsa a helyiséget, így aztán én is bementem. Leültem a váróba. 10:00 felé biztonsági csapat érkezett, hogy ellenőrizzék, biztonságos-e az iroda. Egy szót sem szóltak hozzám.

Körülbelül 10:30-kor a negyedik segédügyintéző lépett be, lekapcsolta a riasztórendszert, kinyitotta ráccsal lezárt golyóálló ketrecét, majd leült, hogy elolvassa a Napi Versenyeredményeket.

11:00-kor odaléptem hozzá. – Azt hiszem, találkoznom kell Mr. Buryvel.

– És miért nekem panaszkodik? – kérdezte. – Ha nincs szerencséje, hát nincs szerencséje. – Ezzel tovább olvasta az eredményeket.

12:00-kor roppant felfordulást hallottam a folyosó felől. Mintha lázadás tört volna ki az épületben! Feladatomnak éreztem, hogy kirohanjak. Emberhordák özönlöttek ki az irodákból, s indultak ebédelni. Majdnem eltapostak az eszeveszett tolongásban. Kötelességtudóan én is ebédelni indultam.

Délután 1:00-kor visszatértem. A negyedik segédügyintéző körülbelül 1:15-kor érkezett. Utálattal méregetett. Bement a ketrecébe, és megnyomott egy gombot.

Öt biztonsági őr rontott elő az ajtó mögül, felemelt fegyverekkel. A negyedik segédügyintéző rám mutatott. A biztonsági őrök fegyvereivel együtt!

– Várjanak! – kiáltottam. – A nevem Inkswitch! Találkoznom kell Mr. Buryvel!

A biztonsági főnök az üvegen keresztül a negyedik segédügyintéző felé intett. – Szerepel a körözöttek listáján?

Nehéz lett volna megmondani, mi is folyik valójában, mivel szétterpesztett lábbal és szétnyitott tenyérrel a fal felé fordítottak.

Hallottam a negyedik segédügyintéző hangját. – Nem, nem keresik. Én nem értem. Ez valami félreértés lehet.

– Van ott egy másik lista is – folytatta a biztonsági főnök. – Az a lelövésre várók listája?

– Nos, nos – mondta a negyedik segédügyintéző. – Itt egy üzenet Burytől. – Az üvegen keresztül rám ordított. – Hé, maga ostoba (bíííp)! Tízre várták a személyzetin! Nem tud világosan beszélni? Elkésett!

A biztonsági őrök egy másik irodához cipeltek. Rajta felirat:

 

Személyzet

 

Belöktek és magamra hagytak.

– Inkswitch? – kérdezte egy lány. – Maga nem szerepel a Venezuelába induló harcolók listáján. Akkor mit csinál itt? Nem tudja, hogy az ottani kormányt délután 4:00-ra meg kell fosztani a hatalmától? – Emiatt felfordulás támadt. Maga a személyzeti igazgató is belépett az irodába, hogy lássa, mi ez a zűrzavar, és vicsorogjon, mivel a lármától nem hallja kedvenc rádióműsorát. Aztán rendbe hozta a dolgokat. A venezuelai munkát átadták az oroszoknak. A csapat sértődötten forgatta a szemét, amiért őket nem informálták.

A személyzeti igazgató megnyomott egy gombot. Hat különböző biztonsági őr rontott elő. A személyzeti igazgató rám mutatott. – Felfordítja az egész irodát!

Megragadtak.

– Várjanak egy percet! – sikítottam; a hangom egyre élesebbé vált, ahogy megragadtak hátulról, s megpróbáltak felemelni, hogy kidobjanak.

– Alkalmazott vagyok! Maga Mr. Rockecenter vett fel!

Úgy, ahogy voltam, ledobtak a padló közepére. A biztonságiak vezetője így szólt: – Fogadjunk!

A személyzeti igazgató így felelt: – Állom! Öt dollár!

A biztonságiak vezetője így folytatta: – Én is! Tépjék szét az ingét!

Az inggombjaim szanaszét röpültek.

A biztonsági ember különös formájú lámpát vett a kezébe. A mellkasomra világított vele. Én is odanéztem.

Zölden fluoreszkált a Rockecenter családi kem a dátummal és a kezdőbetűkkel együtt.

– Jézusom! – szólt a biztonságiak vezetője. – Vesztettél, Throg Morton.

– Nem, te vesztettél – felelte a személyzeti igazgató.

Szörnyű veszekedés támadt. Valaki hívta a Pszichiátriai Osztályt, mire megjelent egy pszichiáter, és elmagyarázta nekik, hogy mindketten vesztettek, s az egészet csak túlreagálják. Rávette őket, hogy fizessenek egymásnak öt-öt dollárt, aztán elvette tőlük a bankjegyeket, és távozott.

Személyi konzultáns előtt találtam magam egy aprócska fülkében. Számítógépes kártyákat lyukasztgatott. Nagyon unottan csinálta. Betáplálta szövetségi megbízólevelem adatait.

Végül az összes kártyát benyomta a komputerbe. Megnyomott egy tesztgombot, hogy visszahívja az adatokat a képernyőre. Semmi nem történt. A képernyő sötét maradt.

– Megvagyunk – mondta. – Feldolgoztam az adatait.

– Várjon – mondtam. – A számítógép-képernyő még mindig sötét.

– Hát persze – felelte. – Nem akarja tönkretenni az álcáját, ugye?

Távoztam.

Mr. Bury irodájának ajtaját félig nyitva találtam. Belöktem és beléptem.

– Hol a pokolban volt? – kérdezte. – Már egy órája várnak ránk!

Kirohantunk, és taxiba szálltunk.

Előbb-utóbb mindenre sor kerül!

3. fejezet

Ahogy utaztunk, időről időre beleragadva a forgalomba, Mr. Bury rendkívül csendesnek tűnt. Csak egyetlenegyszer pillantott felém.

Végül megszólalt. – Mennyit tud erről a Wisterről?

– Annyit nem, mint amennyit ön – hazudtam. Láttam, hogy meglepődött, ezért fedeztem. – Nem lenne szerencsés, ha Bury ellenségemmé válna amiatt, hogy túl sokat tudok.

– Hm – mondta. – Nekem nem tetszik ennek a Wister dolognak a kezelése, Inkswitch. A megfelelő eljárás rendszerint meglehetősen tekervényes, ebben az esetben azonban egy közvetlen lövés sokkal inkább hasznunkra lenne.

Összerántott az ijedtség. Még nem szereztem meg a lemezt. Azonkívül eszem ágában sincs felrobbantatni magam egy voltár invázióval. Amilyen állapotban van a bolygó, minden élőt lesöpörnének róla, aztán újjászerveznék az ökológiáját, és gyarmatosítanák. A „minden élő” rám is vonatkozik.

Hogy tudnám ezt elintézni? Ah! – Torpedó Fiaccola nem járt túl nagy szerencsével – mondtam.

Most ő rándult össze – pedig a Wall Street-i ügyvédek szakértő módon palástolják érzéseiket, ha egyáltalán van nekik olyan.

– Jézusom! – mondta. Döbbenten nézett rám. Aztán a döbbenet helyét átvette a kíváncsiság. – Az a (bíííp) beszélt magának?

– Nem – feleltem. – Wister viszont elküldte az Északi-sarkra. Valószínűleg most már csak a jegesmedvékkel beszélget. – Itt volt az ideje, hogy a gondolatait eltereljem magamról. – Ez a Wister gyűjtötte be a száz rongyot, nem Fiaccola.

– JÉZUSOM! – mondta Bury.

– Igen – mondtam kedvesen. – Wister a maga által fizetett vérdíjból finanszírozza az olcsó üzemanyag kifejlesztését.

– Ó, istenem!

– Tudom – folytattam –, hogy azt gondolja, ha erről Mr. Rockecenter tudomást szerez, valami szörnyű csúfságot fog elkövetni maga ellen.

Bury rémülettel a szemében bámult rám. Tulajdonképpen elértem, amit akartam.

– Van valami, amit elárulhatna – mondtam. – Miért van Rockecenter annyira az ellen, hogy szülessen egy fia?

Az arca most olyan lett, mint a fehér aszalt szilva.

Végül így szólt: – Mert impotens. Csupán egy kukkoló. Évek óta képtelen bármire is.

– Ó, ugyan már, Mr. Bury – mondtam. – Ne fészkelődjön. Kiálltam maga mellett Rockecenter irodájában, pedig hagyhattam volna, hogy bekapja a horgot. Ismerje el, ez egyértelműen azt mutatja, hogy megbízhat bennem. Sőt, még ennél is többet jelent.

– Inkswitch, én nem tudom, hogy honnan a pokolból szerezte bármelyik információt is, ami most a birtokában van. De ezek NAGYON veszélyes információk. Feladnám szakmai megbízhatóságomat, ha még egy szót elárulnék az üggyel kapcsolatban! A védelem visszavonul!

Keresztülverekedtük magunkat még két forgalmi dugón. Aztán rám nézett, és fagyosan rám mosolygott – mindkét szájszöglete megrándult kifejezéstelen tekintete alatt. – Inkswitch, önmagammal folytatott rövid megbeszélés után arra az álláspontra jutottam, hogy maga az egyik legravaszabb, legalattomosabb (bíííp), akivel valaha is találkoztam. Nem, engedje meg, hogy változtassak az állásfoglalásomon. MAGA a legravaszabb és legalattomosabb (bíííp), akivel valaha is találkoztam. Azt hiszem, a kapcsolatunkat jóvá fogja hagyni a Legfelsőbb Bíróság határozata!

– És maga, Mr. Bury, a legrosszindulatúbb és legkétszínűbb (bíííp), akivel valaha is szerencsém volt együtt dolgozni.

Kölcsönös elismerésünk jeléül komolyan kezet ráztunk.

Megérkeztünk úti célunkhoz. – Nos – szólt Mr. Bury – (bíííp) ki ezzel a Wisterrel, de úgy, hogy soha többé ne tudja felemelni a fejét! Ne legyünk tekintettel semmifajta fellebbezésre, s vigyük végig az ügyet az ítélet megszületéséig!

Ezzel a lelkesedéssel láttunk munkához.

Bury kissé felfelé fordította a fejét a körülöttünk magasodó felhőkarcolókat vizsgálva. – A világ reklámközpontjában járunk. Meglátogatjuk az FFBO-t, Amerika legnagyobb reklám- és közönségszolgálat-cégét. Hadd tárgyaljak én.

– FFBO? – kérdeztem. – Ez mit jelent?

– Fatten, Farten, Burstein és Ooze. Ez az első feladat a reklámügynökök tesztjében, hogy ki tudják-e mondani gyorsan, dadogás nélkül. Ezt most már tudja. De ismétlem, hadd beszéljek én. Mivel ügyvéd vagyok, nem tudnak perbe fogni hamis esküért vagy rágalmazásért.

Beléptünk egy hatalmas, díszes előcsarnokba. Fémhalak úszkáltak körbe a falakat borító festményeken. Úgy tűnt, az itteniek nem normálisak.

A liftünk elindult felfelé. A liftből egy kicsiny szobába léptünk. Székek nem voltak. Az emberek csak lődörögtek, szemlátomást nem ide tartozva, zavartan. Magas, golyóálló üvegketrec állt a sarokban, egyetlen lánnyal a beadónyílás mögött. A szoba falait sötétvörösre festették. Egy magas, kerek kis ablakból lefűrészelt puskacső kandikált ki, éber tekintettel mögötte. Nyoma sem volt jeleknek, vagy útbaigazító tábláknak.

Bury előhúzott egy kártyát a tárcájából. Nekinyomta a golyóálló üvegnek. A lány összerezzent.

– Külföldi közönségszolgálati alelnök – követelte Bury.

A lány felkapta a telefont. Hisztérikusan beleüvöltött. Még abban a pillanatban kikiabált a lyukon: – Ötvenedik emelet! Várják, Mr. Bury!

A szobában várakozók összerezzentek, majd szétnyíltak előttünk, hogy utat adjanak.

Beléptünk a liftbe. Szája sarkából, anélkül hogy az ajkát megmozdította volna, Bury így szólt: – Nem szeretem a lassú reagálást. Nagyon jól ismerem a cégük késleltetési taktikáját: valami nem stimmel itt. Lehet, hogy megköveteli a harmadik fokozatot. Húzza a kalapját a szemébe. Nos, ha köhögök, nézzen nagyon szigorúan. Ha toppantok a lábammal, nyúljon a kabátjába, mintha elő akarna rántani egy fegyvert. Világos?

Mindent megtanulok a szakszerű együttműködésről. Azt feleltem, hogy világos.

Bury hirtelen hozzátette: – De nehogy tényleg előrántson valamit, vagy lelőjön valakit. Miénk a biztosító társaság, akikkel szerződésben állnak, és nem akarunk kártérítést fizetni.

Megérkeztünk. A liftajtó félrecsúszott előttünk. Gyönyörű váróterem tárult fel előttem.

Két, hiányos ruházatú lány, egyenruhában, felcsavart szőnyeget hozott egy rúdon. Piros szőnyeg. Hátrafelé lépkedve kigurították, hogy végigmehessünk rajta.

Két másik lány, átlátszó fehér ruhában, ide-oda ugrándozva, kecses mozdulattal, a karjukon tartott kosárból virágokat szórtak az utunkba.

Két hegedűs, magyar népviseletben lépkedett mellettünk, érzelmes dallamot hegedülve.

– Utálom ezeket a (bíííp) népszerűsítő formalitásokat – mondta Bury.

– És ők is utálják csinálni?

– Nem. Csak ha nekem csinálják. Tudják, hogy megvetem.

Végigmentünk egy hosszú folyosón. Két fiatal férfi belefújt harsonájába, majd boltívként fejük fölé emelték hangszerüket.

Báránykosztümbe bújt lány nyitotta ki kecsesen az ajtót előttünk, melyen a következő felirat állt:

 

J. P. Flagrant

alelnök

Külföldi közönségszolgálati osztály

 

Az irodát virágok borították.

Meglehetősen kövér férfi hajlongott előttünk bíborvörös szmokingban, s a kezét tördelte. – J. P. Flagrant vagyok, Mr. Bury. Isten hozta. Isten hozta. Isten hozta.

Három kislány emelte fel angyali arcát a szoba túloldalán, s kezdett énekelni:

 

Érezze jól magát

Érezze jól magát

Érezze jól magát kedves Mr. Bury

Majoránna, kakukkfű, fekete bors, curry.

 

Meghajoltak, és aranyosan elszaladtak, csókokat dobálva, s közben bakot ugorva egymás hátán. Nem lehetett könnyű.

Flagrant még jobban tördelte a kezét. – És mit szeretne, Mr. Bury, és kedves vendége? Havana Havana Havana szivart? Esetleg 1650-es Vintage Raire pezsgőt? Vagy talán egy szép, érett titkárnőt, aki felfrissíti önöket? Az az ajtó egy hálószobához vezet, s valaki már várakozik is odabent!

– Ha szólna az esküdteknek, hogy vonuljanak vissza – mondta Bury savanyúan –, a tárgyra térhetnénk.

Flagrant összecsapta kövér tenyerét, s továbbra is ragyogó ábrázattal hessegető mozdulatokat tett. A hegedűszó abbamaradt. Az emberek veszettül menekültek minden irányba.

Bury levett egy virágszirmot fekete öltönyéről, mintha valami piszok lenne. A földre dobta, majd zsebkendőjével megtörölte ujjait. Így szólt: – Azért jöttünk, hogy megerősítsük az ön közönségszolgálati megbízását. Viszont magunknak követeljük a jogot, hogy kiválasszuk saját PR-emberünket.

– Ó, istenem, Mr. Bury, hálásak vagyunk. Bárkinek a Rockecenter érdekeltségekből elég csak kiejteni a száján a parancsot, és mi bármit, bármit, bármit megteszünk a teljes elégedettség érdekében, valamint hogy megfeleljünk, mint az önök első számú szolgáltatója.

Összecsapta a tenyerét.

Egy titkárnő rohant be, egyik kezében notesszel, készen arra, hogy diktáljanak neki, másik kezében pedig egy csomag óvszerrel.

Flagrant ezután hármat tapsolt. Egy fiatal férfi rontott be, kezében hatalmas könyvvel, komoly szabású, Borostyán Liga-féle öltönyben. Flagrant parancsára a fiatal férfi a könyvet elénk tartva PR-szakemberek mosolygós fotóit kezdte mutogatni, ábrákkal és életrajzokkal.

Bury köhögött.

Végszóra abban a pillanatban olyan szigorúan néztem, ahogy csak tudtam.

– Nem érhetjük be mással – mondta Bury –, mint J. Walter Madisonnal.

A fiatalember összerezzent.

A titkárnő is.

J. P. Flagrant elfehéredett. – Ó, istenem, ne, Mr. Bury!

– Ragaszkodom hozzá! – sziszegte Bury halálos tekintettel.

Flagrant térdre rogyott. A fiatalember is térdre rogyott. A titkárnő is térdre rogyott.

Mindhárman könyörgésre emelték kezüket. Így szóltak kórusban: – NE J. WALTER MADIDIÓTÁT!

Szája szögletéből Bury így szólt. – Meg kell szereznünk ezt az embert. Felülmúlhatatlan művész – toppantott a lábával.

Kezemet becsúsztattam a kabátomba, mintha elő akarnék húzni egy fegyvert.

Mindannyian felsikítottak.

Léptek zaja hallatszott a folyosóról.

Nagydarab, pocakos férfi, vörös csíkos öltönyben rontott be a szobába. – Mi folyik itt? – üvöltötte. Meglátta Buryt. Hátrahőkölt.

– Ezek az idióták – felelte Bury éles, maró hangon – visszautasítják a Rockecenter-megbízást. És ez önnek, Mr. Buhlshot, mint az FFBO elnökének, az állásába kerülhet!

Mr. Buhlshot letérdelt, mintha imához készülődne. – Kérem, az istenért, ne tegye ezt velünk! Kérem, Mr. Bury!

Flagrant így jajgatott Mr. Buhlshot felé: – Azt követeli, hogy J. Walter Madisont bízzuk meg!

– Ó, istenem – mondta Mr. Buhlshot. Kétségbeesetten tördelte a kezét. – Kérem, ne tegye ezt velünk, Mr. Bury! Az utolsó alkalommal, mikor önöknek dolgozott, tönkretette a Patagóniai Köztársaság nemzetközi kapcsolatrendszerét! Forradalmat idézett elő! Minden ottani Octopus-tulajdont államosítottak! Az elnök öngyilkosságot követett el! És ezt J. Walter Madison csinálta, egymaga!

Bury így szólt hozzám, szája sarkából; – Ez nem megy. Lépjen a falhoz, és fedezzen a fegyverével. Ez kezd eldurvulni.

Tettem, amit mondott. Mindannyian sikoltoztak. Hallani lehetett, ahogy ajtók nyílnak, majd csukódnak gyorsan a folyosón.

Bury így folytatta, halálos hangon: – Ön nem támogatja ezt az ésszerű követelést, Buhlshot?

– Ne, az istenért, Bury! Legyen szíve! Ne tegye tönkre az FFBO jó hírét!

– Nem bocsátják rendelkezésünkre J. Walter Madisont?

Mr. Buhlshot térden állva előredőlt, és nyalni kezdte Mr. Bury cipőjét. Bury hátralépett. – Ez esetben csak egyetlen alternatívám marad, Mr. Buhlshot.

Bury a telefonhoz lépett. Felkapta. Így szólt: – Kapcsolják a Grabbe-Manhattan Bankot.

A négy térdelő hitetlenkedve bámulta.

– Itt Bury. Kapcsolja Mr. Caesart a Szabálytalan Kölcsönök Osztályáról. Kérem.

Buhlshot felsikított. – Ó, Istenem, Bury. Ne küldjön végrehajtót az FFBO-ra! Deficitesek vagyunk!

Bury hűvösen várakozott Mr. Caesarra. Hirtelen érteni kezdtem a helyzetet. Rockecenter a tulajdonosa a Grabbe-Manhattan Banknak! Ez a világ egyik legnagyobb bankja! Ez ellenőrzi a többi bank nagy részét! Micsoda felállás! Mellemet dagasztotta a büszkeség, hogy én is része vagyok ennek a hatásos kolosszusnak! De azért továbbra is rájuk szegeztem a fegyveremet.

Buhlshot hirtelen felüvöltött: – De nem mindegyik kölcsönünk szabálytalan!

– Hamarosan mindegyik az lesz – felelte Bury.

– Várjon! Várjon! Várjon! – szólt Buhlshot. – Sikerült elérnie a piaci áttörést!

Bury eltakarta a telefonkagyló beszélőjét.

– Megpróbálom megtalálni! – mondta Buhlshot.

A fiatal férfi és a titkárnő lefogták Flagrant-t, aki megpróbált kiugrani a nyitott ablakon.

Buhlshot elrohant.

Harminc másodperc múlva visszatért. Csüggedtnek látszott. – Senki nem tudja, hol van!

Hangosbeszélő hívta össze az összes emelet összes dolgozóját. Így bömbölt: – Azonnali inspiratív értekezlet az ötös teremben!

A személyzet özönleni kezdett a szobába. Izgatott sugdolózás. Döbbent pillantások, ahogy meghallották a J. Walter Madidióta nevet.

Buhlshot rohangált közöttük. – Azonnali választ várok! Hol van J. Walter Madison? Aki előáll a szlogennel, egy hónapos fizetett nyaralást kap a Bahamákon!

Bury még mindig a kezében tartotta a telefont. Leeresztett szemhéjjal rám pillantott. – Mondtam magának, hogy eldurvulhat – szólt. – De akkor is meg kell szereznünk azt az embert!

Azonnali válaszok születtek. – Halál Madisonra! – (Bíííp) Madison. – Ha ma kölcsönadsz Madisonnak öt dolcsit, holnap elveszted a barátnődet! – Madison az Apokalipszis négy lovasa közül a legkiválóbb. – Jobb két Madison a kemencében, mint egy a karmaim között.

Magas, éles hang hallatszott. – Miss Dicey talán tudja, merre van!

Mozgolódás támadt. Előszedték Miss Diceyt a takarítószerek szekrényéből, ahová bújni szokott, majd a fejek felett egymásnak átadva bedobták Flagrant irodájába.

Törékeny külsejű, barna nő volt, ábrándos tekintettel, melyben most rémület csillogott.

Buhlshot a nő fölé magasodott. – Miss Dicey! Azt mondják. Ön volt az utolsó modell, akit J. Walter Madison használt. Hol van most?

A nő reszketni kezdett a félelemtől.

– Fizetett kirándulás a Washington emlékmű tetejére, ha megmondja – hízelgett Buhlshot.

Miss Dicey megpróbált elsüllyedni, de nem sikerült neki.

– Ki van rúgva, ha nem mondja meg most azonnal – kiáltotta Buhlshot.

– Megígértem, hogy nem teszem – sikította Miss Dicey, rémülettől remegő hangon. – Tudja, hogy maga meg akarja ölni, és ha elmondom, visszajön és kicsinál! Tudom! Még a szelleme is veszélyes lehet!

Buhlshot az ujjait tördelte. Két fiatal könyvelő élénksárga délutáni ruhában lépett be az irodába. Egyikük elkapta Miss Dicey csuklóját. A másikuk a bokáját. Vízszintesbe fordították. Egy harmadik könyvelő az ablakhoz lépett, és szélesre tárta. Ötvenemeletnyi mélység tátongott alatta. Megszédültem.

A két könyvelő, akik a nő kezét és lábát tartották, hintáztatni kezdték előre-hátra, készen arra, hogy miután eléggé belengették, kidobják a semmibe.

– Várjanak! Várjanak! – szólt Buhlshot. – A világítás úgy ahogy van, rossz! Hívjanak ide egy rendezőt a Reklámfilm Osztályról!

Nyüzsgés támadt. Barettsapkás, középkorú férfi tolakodott keresztül a tömegen. Kicsiny hangosbeszélőt hozott. Valaki széket tolt alá. Rendező felirat állt a háttámláján. Egy technikus lámpákat szerelt fel. A rendező gyorsan és határozottan előkészítette őket.

Buhlshot így szólt a lányhoz: – Hajlandó elárulni, hogy hol van?

A lány megrázta a fejét. – Nincs rosszabb végzet J. Walter Madisonnál – felelte. Törékenysége és rémülete dacára komolyan gondolta.

– A tied, Lemley – szólt Buhlshot a rendezőhöz.

– Rendben – felelte Lemley, a rendező. – Kázé kellene – középfinom zene. Hegedűket akarok!

Megjelentek a hegedűsök, és játszani kezdték a „Szívek és virágok”-at.

– Nos, amire szükségem lenne – folytatta Lemley kicsiny hangosbeszélőjén keresztül – az a hűvös, tárgyilagos naturalitás. Ez nem Hollywood, ugye tudják? Nem majmolunk senkit. És magától is ezt kérem, Miss Dicey. Természetes arckifejezést kérek, és mosolyt. A közönségnek AKARNIA kell megvenni a terméket. Rendben. Menjünk mindjárt élesben. Méregdrága a nyersanyag. Minden készen áll? Világítás! Kamera!

Valaki berohant egy csapóval, s így szólt sietősen: – Első jelent, első felvétel! – Összecsapta a táblát, s kirohant. Kissé zavaró volt, hogy nem állt vele szemben kamera.

– TESSÉK! – kiáltotta Mr. Lemley.

A két fiatalember hintáztatni kezdte Miss Diceyt előre-hátra, egyre nagyobb ívben, minden egyes lendítés után az ablak felé pillantva.

– Leállunk! Leállunk! Leállunk! – szólt Lemley. – Jézus Krisztus, Dicey. Tartsd nyitva a (bíííp) szemedet. Hogy tudsz érzelmet kifejezni csukott szemmel?

– Elájult – szólt az egyik fiatalember.

Buhlshot a helyzet magaslatára emelkedett. – Hol a pokolban van a kellékes?

Berohant a kellékes. Felkapta a pezsgősvödröt. Felfordította, mire a jég, az I650-es Vintage Raire pezsgő, a csipeszek és minden Miss Dicey arcába ömlött.

Miss Dicey magához tért.

– Újravesszük – szólt Lemley. – Nos, ez alkalommal a modell fogja meg a fejét, és fordítsa az arcát a kamera irányába. Mosolyogjon. Mintha örülne. Világos? Rendben! Indulunk. Világítás! Kamera!

Valaki berohant a csapóval. – Utolsó jelenet, második felvétel! – A csapó nagyot csattant.

– Tessék! – kiáltotta Lemley.

– Megmondom! Megmondom! – kiabálta Dicey. – Ilyen tönkrement sminkkel nem szerepelhetek! Mit gondolna a közönségem?

– Leállunk! – szólt Lemley. – Improvizált szöveg. Nem szerepel a forgatókönyvben.

– Öt perc szünet! – kiáltotta Buhlshot. Erre mindenki elrohant öt perc szünetet tartani. Buhlshot barátságtalanul Dicey elé állt, aki maga is ki akart osonni az ajtón.

– Elutazhatok Kínába? – kérdezte Miss Dicey.

– Igen – felelte Buhlshot.

– És elmehetek utána kiküldetésbe a vasfüggöny mögötti irodáinkban? – kérdezte Dicey.

– Igen – felelte Buhlshot.

– Rendben. A 92-es mólón bujkál. Ez az új vámmentes övezet, így ő is kívül esik a territoriális határokon. Az autójában alszik egy „export” feliratú konténerben. Az anyja eteti, minden este kilenckor. És most hadd menjek. Csomagolnom kell!

Bury letette a telefont. Halványan, borúlátóan bólintott. Erre eltettem a fegyverem.

Buhlshot így szólt: – Flagrant, kirúgom, ha még egyszer kockára teszi a Rockecenter-megbízást!

– Még nem vagyunk túl a nehezén – suttogta felém Bury. – Még el kell kapnunk. A nemzetközi jognak megfelelően kell kezelnünk az ügyet.

Távozás közben a két hegedűs mellettünk lépkedett, hangulatosan hegedülve, miközben a virágos lányok papírcetliket szórtak körülöttünk a levegőbe. A két egyenruhás ezután felcsavarta utánunk a szőnyeget.

Buhlshot a folyosón lila selyem zsebkendőjével megtörölte az arcát. Így szólt: – Jézusom, mit meg nem kell tenni néhány megbízásért!

4. fejezet

Abban a pillanatban, hogy kiléptünk az utcára, máris tudtam, bajba kerültünk. A munkaidő vége! A reklámkerület hazafelé indul! Emberáradatban fuldokoltunk. Nem találtunk taxit.

– Ó, kedves barátom! – szólt Bury. Az órájára pillantott. – Kevés időnk maradt! Már csak négy óránk van este 9:00-ig! Inkswitch, meg kell szereznünk Madisont, költségekre és nehézségekre való tekintet nélkül.

Végigrohantunk a sugárúton. Nem is nagyon tudtunk volna mást tenni, mivel fogva tartott minket az emberlavina.

– Szembe kell szállnunk a nemzetközi jogrendszerrel – aggodalmaskodott, miközben sodródtunk. – Ebből rögtön láthatja, milyen ravasz (bíííp) is ez a Madison: beköltözött a vámmentes övezet 92-es mólójára, a gát legvégébe! Így kívül esik az Egyesült Államok hatóságainak törvénykezési hatáskörén.

Elugrattunk egy italbolti küldöncfiú triciklije elől, aki keresztülszáguldott a tömegen. Megfordultam, s a lábammal felborítottam a járművet.

A ripityára törő üvegek szemlátomást felvidították Buryt. – Hatchetheimer! – mondta. – Ha ez csak egy egyszerű jogi probléma lenne, tudnám, mit tegyek. De ez már katonai ügy, Inkswitch. Nyers erő! Hatchetheimer Hitler vezérkarának utolsó, ma is élő katonatisztje. Még szinte gyerek volt akkor. Most már kilencven felé járhat. Fel kell vennem a kapcsolatot Hatchetheimerrel, s ki kell kérnem a tanácsát. Telefonon. Szereznem kell egy telefont. Létfontosságú, hogy megszerezzük Madisont: nincs helye fellebbezésnek!

Egy zsidó csemegeüzlet mellett jártunk. Tömve volt vásárlókkal. De nemcsak ez volt a baj vele: Ku-Klux-Klan-tagok fehér köpenyben és csuklyában meneteltek körbe-körbe az üzlet előtt, táblákkal a kezükben:

 

LE A ZSIDÓKKAL!

 

– Ne menjen át a sorfalukon – szólt Bury. – Miénk az egyesület. Arra! Ott a metrómegálló!

Közvetlenül a csuklyások mögött, elindultunk lefelé a lépcsőn. Az aggódó Bury vezetésével keresztülfurakodtunk a tömegen.

A metrómegálló peronján izgatottan hömpölygött a tömeg. Bury, a gyakorlott New York-i, könyökével vágott utat az embertömegen keresztül. Láttam, amint egy fekete fiú graffitivel dekorálja a fehér burkolatot. Két sprayt tartott a kezében, egy pirosat és egy kéket. Amerikai zászlót festett, keresztben felirattal (bíííp) meg. Azt gondoltam, Bury odamegy hozzá, talán, hogy ő maga is belerajzoljon, Bury azonban a metrómegálló telefonfülkéjét vette célba.

Egy asszonyt talált a fülkében, aki éppen telefonált. Bury megdöngette az üvegajtót. A nő vérszomjasan ránézett, majd folytatta a beszélgetést.

– Nézze, Inkswitch – szólt Bury. – Hálás lennék, ha nem engedne ide senkit, miközben telefonálok. A hívás el fog tartani egy darabig, s közben az emberek dörömbölni fognak az üvegen, ahogy azt én is csinálom.

Azt feleltem, megpróbálom.

– Van aprója? – kérdezte Bury. – Azt hiszem, nekem nincs.

Nekem sem volt. Gondolataim azonban elsősorban azon jártak, hogy hogyan tartsam majd vissza a telefonálni akarókat. Bury elindult a metrómegálló jegybódéja felé.

Felrohantam a lépcsőn. A KKK még mindig sorfalat állt az üzlet előtt. A tábláik! Szükségem van néhányra közülük! „Azzal, ami a kezed ügyébe kerül”, ahogy azt apparátusbéli professzorom belénk verte. Nos, elérkezett a pillanat, hogy alkalmazzam ezt a tanácsot.

Torkomszakadtából így kiáltottam: – Vigyázzatok! A rendőrség operatív osztaga!

Előkaptam a fegyverem, és leadtam két lövést!

A csuklyások fejvesztve menekültek!

Az a kettő, akit megsebesítettem, eldobta a tábláját.

Felkaptam a tüntetőtáblákat, s lerohantam velük a lépcsőn.

Bury épp akkor fordított hátat a pénztárfülkének. Teli zacskó aprópénzt szorongatott a markában. – Mindig olyan sokáig tart! – siránkozott. – Először nem akarják elhinni, hogy miénk a metró! – Benyúlt a zacskóba, s az aprót átlapátolta kabátja zsebébe. A maradékot ideadta nekem. – Ez legyen magánál.

A telefonfülkéhez szaladt. Az asszony épp befejezte a beszélgetést. Ennek ellenére megdöngette az üveget.

Gyorsan odaugrottam a fiatal fekete mögé. Szakértő módon meglendítettem az apróval félig telt zacskót. Lesújtottam vele a fejére. Összeesett. Felkaptam a két festéksprayt, és munkához láttam.

Letéptem a plakátot a tábláról, s a tiszta oldalával kifelé fordítottam. Gyorsan és pontosan, kék színnel rápermeteztem, CIA-EMBER. Körülnéztem a peronon, s találtam egy kiköpött rágógumit, amit a túloldalára ragasztottam.

Fogtam a másik plakátot, arra pedig azt írtam, LE A CIA-VAL!

Az asszony becsmérelte Buryt. Már értettem, mire gondolt, mikor a telefonfülke védelmének szükségességéről beszélt.

Az asszony távozott. Ahogy Bury elindult befelé a telefonfülkébe, a CIA-EMBER feliratot a hátára ragasztottam. Nem vette észre.

– Istenem, de büdös van itt – szólt Bury. – Biztosan fokhagymát rágott! – Nyitva hagyta az ajtót.

Parádézni kezdtem fel, s alá a táblámmal, LE A CIA-VAL! Az emberek nagy ívben elkerültek.

Bury aprópénzt szórt a telefonba. Így szólt: – Központ? Kapcsolja nekem a New York-i Telefontársaság főoperátorát, azonnal… Főoperátor? Bury vagyok a Swindle and Crouchtól. Kapcsolja rá a Klondike 5-972l-es nyilvános fülkét az I. számú Folyamatos Nemzetközi WATS vonalra. Persze hogy tudom, hogy ez titkos vonal. Még jó, hogy tudom: miénk a telefontársaság… Mi a neve, kérem? Goog?

Felírta a noteszlap szélére. – G-O-O-G. Köszönöm, Miss Goog… a telefon hitelkártyám száma: IT&T 1… igen, mi vagyunk a telefontársaság tulajdonosai, Miss Goog… rendben. Nos, akkor kapcsolja rá ezt a fülkét a WATS vonalra. Személyesen maradjon vonalban, míg létre nem jön a kapcsolat. Tartsa nyitva ezt a vonalat. Az összes bejövő hívást terelje el erről a nyilvános fülkéről. Szakítson meg minden hívást, ami az útjába kerül.

Hallgatott egy pillanatig. Aztán aláhúzta Miss Goog nevét kicsiny noteszében. – Nem, Miss Goog. Nem érdekel, ha az Elnök beszél rajta, bontsa fel a vonalat…

A tömeg nagy ívben elkerült minket. Le-föl masíroztam a táblámmal: LE A CIA-VAL!

Bury így szólt magában: – Ostoba (bíííp). Rá akar kapcsolni egy K vonalra. Ki az ördög akar ilyenkor beszélni az Elnökkel? – Ki-be csukogatta a telefonfülke ajtaját. – Istenem, de büdös van itt! – Aztán hirtelen a telefonra figyelt. – Rendben, Miss Goog. Akkor kapcsoljon össze közvetlen vonalon a Nemzetbiztonsági Ügynökség rangidős megfigyelőjével… Igen, Miss Goog, tudom, hogy ez egy titkos kormányzati vonal… Halló! Ki az? Peeksnoop? Ah, hogy van, Peeksnoop? Bury vagyok a Swindle and Crouchtól… Igen, a feleségem jól van… Figyeljen, Peeksnoop. Maga figyeli Hatchetheimer tábornok telefonhívásait?… Ah, nagyszerű. Erősítsen meg abban…

Szerelvény érkezett. Az utasok meglátták a feliratokat, és távol maradtak.

Bury így szólt hozzám. – Szerencsénk van. Hatchetheimer terrorista csapatot irányít Kairóban, és a biztonságiak információi szerint holnap reggel bombát készülnek robbantani az amerikai nagykövetségen. Ő is megerősíti a műholdak által szerzett információkat. Hatchetheimer meglehetősen agilis a korához képest… Ah, Peeksnoop. Nos, fordítsa meg a lehallgató rendszert, s kapcsoljon rá Hatchetheimer telefonjára. Csak csörgesse. Nagyszerű, cimbora.

A tömeg messze elkerült minket. Én a táblámmal menetelgettem, Bury a fülkeajtóval legyezett.

Ismét a telefonra figyelt. – Hatchetheimer? Ah, maga az? Itt Bury… Igen, jól vagyok… Ő is jól van… Ó, kedves barátom, ne mondja… Nos, ezt nagyon sajnálom. Őszintén megígérem, hogy utánanézek azoknak a hibás tűzbombáknak, s kicseréljük őket most azonnal. Igen, a szavamat adom… Nos, figyeljen rám, tábornok. Katonai problémában kérem a tanácsát. A 92-es móló végén…

Szerelvény érkezett. Kinyíltak az ajtók. Az utasok kiszálláshoz készülődtek, de ahogy meglátták a feliratokat, inkább bent maradtak a metrókocsikban. A többi utas megpróbált bezsúfolódni melléjük. Az ajtók nagyot csapódva becsukódtak, s a szerelvény eldübörgött.

Ismét hallottam Bury hangját. – …Ó, nem a New York-i rendőrség. Istenem, nem… A New York-i Nemzeti Gárdát valódi veszélyhelyzetre tartogatjuk… Az amerikai hadsereg csak a védelmi költségvetés felsrófolásához használná. Ide hallgasson, tábornok… Igen. Nemzetközi Zóna a 92-es móló végén. Ez egy nemzetközi probléma…

A fiatal, fekete fiú magához tért, mivel valószínűleg többen ráléptek. Rogyadozva felállt, meglátta festékes flakonjait, összeszedte őket, s tovább dolgozott graffitijén.

Bury így folytatta: – Ó, igen, ez nagyszerű, tábornok. És köszönöm, hogy szakított rám időt. Sok szerencsét a követséghez. – Lenyomta a telefonkagyló akasztóját. Rám nézett. – Van remény. Hatchetheimer briliáns elme.

A telefon azon nyomban megcsörrent. A füléhez emelte a hallgatót. Egy ideig hallgatott, aztán így szólt. – Nem, (bíííp), ez nem a Lóburger King!… Nem, nem fogok küldeni magának három Póni Supreme-et! – Idegesen ismét lenyomta a telefonkészülék kampóját. – Miss Goog! Az isten (bíííp) meg! Ne kapcsoljon senkit erre a vonalra! Rendben. Nagyon örülök, hogy sajnálja. Kapcsolja inkább Washingtont, a Vezérkari Főnökség stratégiai tisztjét… Igen, tudom, hogy ez egy titkos vonal, Miss Goog. Hozza már léte azt a (bíííp) kapcsolatot! – Mélyről jövőn felsóhajtott, majd ismét legyezett az ajtóval. – Utálom a fokhagymát!

Létrejött a kapcsolat. – Bury vagyok, a Swindle and Crouchtól. Melyik NATO-egységet tudja bevetni jelen pillanatban New York közelében?… Mi?… Hogy hívják?… Sheridan. Sheridan tábornok. – Felírta a noteszába. – Nem hiszem, hogy valaha is hallott rólam, Sheridan tábornok. Bury vagyok a Swindle and Crouchtól… Ó… nos… hasonlít a maga (bíííp) beszédhangjára. Istenem! – Aláhúzta, amit beleírt a noteszába.

Az ajtóval legyezett. Kinézett rám. – El fogjuk kapni ezt a Madisont, Inkswitch.

Néhány kellemetlenkedő alak nem volt olyan gyáva, mint a többi. Löködni és szurkálni kezdtem őket a táblámmal.

Bury tovább beszélt. – Rendben, örülök, ha maga elégedett. Nos, akkor válaszoljon végre erre a (bíííp) kérdésre… Ah! Egy NATO harckocsiszázad tart bemutatót ma este a Hetedik páncélosezred előtt. Akkor nekik kell megcsinálniuk. Találkozni akarok velük háromutcányira délre a 92-es mólótól ma este 8:30-kor teljes felszereléssel, tankokkal, harckészültségben… Tábornok, cseppet sem érdekel, ha ez tönkreteszi a bemutatót. És az sem érdekel, ha ezek britek. Vegye fel a kapcsolatot a NATO főparancsnoksággal Strasbourgban, és szerezze meg az engedélyt, most azonnal! Adja már ki azt a (bíííp) parancsot!

Ismét aláhúzott valamit a noteszában. – Rendben, tábornok. Még valami. Van repülőgéphordozója a Brooklyn Tengerészeti Támaszponton?… Van?… USS Saratoga… Tábornok, nem érdekel, hogy szárazdokkban van. Adjon ki parancsot, hogy a következő huszonnégy órára helyezzék európai NATO-parancsnokság alá… Hát akkor hívja ki azt a (bíííp) tengerészeti titkárt arról a (bíííp) vacsorapartiról, és intézze el vele!… Nem, arra nincs időm, hogy elmondjam, miért…. Igen, nemzeti érdek! Jó!

Lenyomta a telefonkészülék akasztóját. Félig felém fordult. – Haladunk ezzel a Madisonnal. – Aztán visszafordult a telefonhoz. – Miss Goog? Nem, az isten (bíííp) meg, még nem készültek el a gatyái, ez nem a Yorkville Vegytisztító! Miss GOOG!… Ide hallgasson, (bíííp), tartsa ezt a vonalat. Kapcsolja a USS Saratoga parancsnokát a Brooklyn Tengerészeti Támaszponton.

Bury az órájára pillantott. – Idő, idő – mondta félrefordulva nekem. – Időbe telik. De azért haladunk ezzel a Madis… Halló! Itt Bury a Swindle and Crouchtól… Hogy van Jinx kapitány? Kapitány, hamarosan megerősítést fog kapni a haditengerészet titkárától, de ne várja meg. Magát a legénységével együtt NATO-parancsnokság alá rendelik a következő…

Szerelvény érkezett. Bury becsukta maga mögött a fülkeajtót, hogy beszélni tudjon.

Tömeg gyülekezett. Volt köztük két keménykötésű fickó, akik mindenáron át akartak jutni köztem és Bury között, aki még mindig a hátán viselte a feliratot. Voltak néhányan, akik csatlakozni akartak hozzám.

Különböző szúrásokkal és ütésekkel elkergettem őket. Egy félénk külsejű fickó csapdába esett a tömeg és a telefonfülke között. Kabátja színe hasonlított Buryére. Reméltem, Bury hamarosan befejezi a telefonálást. Kezdett a helyzet forróvá válni. A tömeg egyre csak gyűlt. Ahelyett, hogy a tábla elriasztotta volna őket, úgy tűnt, inkább érdeklődnek. Változott az összetételük – munkások keveredtek közéjük. Csúnya helyzet készülődött.

Bury végzett.

Visszaakasztotta a telefonkagylót, s kinyitotta a fülke ajtaját.

Egy szempillantás alatt cselekedtem.

Észrevétlenül lekaptam Bury hátáról a feliratot, s a félénk fickó hátára ragasztottam. A fülébe sziszegtem: – Magát akarják! Fusson, ha kedves az élete!

És hogy futott! Végig a peronon, ahogy a lába bírta!

A tömeg, kissé összezavarodva a gyatra fényben, csak annyit látott, hogy a CIA-EMBER felirat hírtelen eltűnik a szemük elől!

Üvöltő áradatként vetették magukat zsákmányuk után.

Vad kiáltozásuk fülsiketítő üvöltéssé erősödött a metrómegállóban!

– Mi volt ez? – kérdezte Bury.

– Kocogók – feleltem.

Elhagytuk a Rockecenter bolygóméretű birtok ideiglenes világparancsnoki állását.

A telefon megcsörrent. Talán Miss Goog akart még néhány érmét. Nem törődtünk vele.

5. fejezet

Mr. Bury az órájára pillantott. – Jobban tesszük, ha most időt szakítunk arra, hogy együnk. A menetrend később igencsak szoros lesz.

Ahogy felértünk a metrómegállóból, bementünk a lépcső melletti zsidó csemegeüzletbe. Zsírfoltos, fehér terítős asztal állt az üzlet végében. Mr. Bury így szólt: – Általában utálom ezeket a helyeket. Mindent megteszek a zsidók pénzcsinálása ellen, na persze a többi nép esetében sincs ez másképpen.

Leültünk, s a falra hatalmas betűkkel kiírt kínálatot olvastuk. A Klán festékszóróval horogkeresztet festett a menüre, benne KKK. – Azt hiszem, csak kóser hot dogjuk van. Nem csoda, hogy a Ku-Klux-Klan megtámadja őket.

– Maguk finanszírozzák a Klánt? – kérdeztem.

– Hát persze. Társadalmi feszültséget keltenek, nem igaz? Hé! – kiáltotta a pult mögött álló kicsi zsidó felé. – Két hotti doggi, érted?

– Tudja, ezek az átkozott külföldiek nem beszélnek angolul. De ha az ember szór egy kevés szódabikarbónát a tetejére, egészen ehető.

Megbántam, amit tettem. Rálőttem két Klán-tagra. Nem túl barátságos dolog tőlem. Nos, ezt nem mondom el Burynek.

Megkaptuk a kóser hot dogokat. Miközben Bury a sajátját ette, noteszába jegyzetelt. Nem akartam megzavarni. Pontosan, odafigyelve dolgozott, hullámzó sorait senki elől nem takarva.

– Azt hiszem, nagyon jó esélyünk van arra, hogy megszerezzük Madisont – mondta. – Hatchetheimer meglehetősen éles elme. Remélem, elegendő tűzerővel rendelkezünk majd. – Készített még néhány feljegyzést. – Remélem, ez elegendő feladatot ad az irodám személyzetének. Folyamatosan el kell látni őket feladattal. Hogy tetszik ez magának? – Megfordította a feljegyzést, hogy én is el tudjam olvasni. Megérintett a bizalma, s az, hogy kikéri a véleményemet.

A feljegyzés így szólt:

 

1. Küldeni Peeksnoop feleségének egy doboz csokoládét.

Leszámlázni egy zacskó aprópénzt a metróhálózatnak.

Újjáépíteni Fort Apache-ot az adófizetők pénzéből, lovasságot vezényelni oda, majd kinevezni Sheridan tábornokot parancsnokukká azzal a paranccsal, hogy üldözze Geronimót, míg el nem éri a nyugdíjkort.

Áthelyezni Miss Googot, a New York-i Telefontársaság vezető operátorát a New York-i Metróhoz sínfényezőnek.

Bekönyvelni három hot dogot a kiadások közé.

Előléptetni Jinx kapitányt az USS Saratoga parancsnokát admirálissá, ha időben érkezik.

Szólni a briteknek, hogy ők választhatják a következő NATO-parancsnokot, ha a harckocsiszázaduk elvégzi a feladatát.

Küldeni egy tucat hosszú szárú Amerikai Szépség rózsát a polgármester feleségének, és a Metropolitan Opera elnökévé jelölni.

 

Így szóltam: – Nekem ez rendben van. Csak ezt az utolsót nem értem.

Rám nézett. – Ó, az istenit. Magának igaza van, Inkswitch. Elfelejtettem felhívni a polgármestert. – Sietősen betömte a szájába a hot dog maradékát, s a nyilvános telefonhoz ugrott.

Nem hallottam, mit beszélt. Arcán a Wall Street-i ügyvédek jellegzetes kiábrándult kifejezésével tért vissza.

– Úgy volt, ahogy gyanítottam. Utálom a politikusokat. Csak arra kértem, hogy az összes manhattani járőrkocsival állja el a Tizenkettedik sugárút összes bevezető szakaszát és kijáratát, valamint a West Side emelt autópályát a nyugati Tizenhetedik utcától a nyugati Hetvenkilencedikig, és 8:30-tól 9:30-ig tiltson meg mindenfajta járműforgalmat közöttük. Ez az Egyesült Államok területe, így legálisan alkalmazhatom őket, egészen addig, míg meg nem kezdjük a támadást – le kell zárnunk az összes menekülési útvonalat, amely egy lehetséges, részletekbe menő fellebbezés felé vezetné Madisont.

Ököllel rácsapott az asztalra. – És (bíííp), megtudtam, hogy meg fogja akadályozni. De én már ki is találtam, hogy kerüljem meg. Erre kellettek a virágok. Azt mondtam neki, hogy a Corleone banda egyik tagját üldözzük. Tudja, a felesége. Ő és Babe Corleone együtt táncoltak a Roxy tánckarában, és utálják egymást. Magának is ismernie kell a helyi politika finomságait, Inkswitch. Így aztán persze azonnal kibocsátotta a parancsot, így aztán Madison egyik mellékutcán sem tud elmenekülni. Úgyhogy a virágcsokrot rajta hagyhatjuk a listán.

Bury fáradtan megmasszírozta aszaltszilvaszerű arcát. Aztán megbökte lógó karimájú New York-i kalapját. – Akár indulhatunk is, Inkswitch. Ez nagy valószínűséggel meglehetősen heves támadás lesz, így azt mondtam a feleségemnek, csak tízre érek haza.

A metróban szerzett apróból kifizette a hot dogokat. Észrevettem, hogy az asztalon felejtette a feljegyzéseit. Már csak odakint értem utol. Odaadtam neki a papírokat. Összegyűrte, s egy lámpaoszlopra szerelt szemeteskosárba dobta. – Ne szemeteljen, Inkswitch. Most indítottunk kampányt. „Ne szemetelj!” Leszedetjük az összes anti-Rockecenter falragaszt, és börtönbe zárjuk azok kiragasztóit anélkül, hogy vádat emelnénk ellenük a szólásszabadságról, és a sajtó szabadságáról szóló Első Kitétel megsértése miatt. Ismernie kell ezeket a dolgokat, most, hogy már tagja a családnak. Azt kell hogy mondjam, nem fogja könnyűnek találni. Az ilyen embereket, mint mi, akik rabszolgaként, fogaskerékként dolgozunk a hatalmas gépezetben, nem értékelnek, s azt sem veszik figyelembe, hogy mennyire elkötelezetten végezzük a feladatainkat. Azt hiszem, emésztési zavarom van. Tettem szódabikarbónát a hot dogomra?

Nem emlékeztem rá, ő pedig arra a következtetésre jutott, hogy nem tett.

Aztán indultunk, hogy találkozzunk a csata isteneivel.

6. fejezet

Körülbelül 8:20 lehetett. A halálos zéró óra egyre közeledett.

Bury és jómagam kikászálódtunk egy taxiból, egy háztömbnyire a találka helyszínétől. Gyalog indultunk tovább, hogy randevúzzunk a végzettel.

Járművek tömege sűrűsödött előttünk. A sötét éjszakát és a sűrű ködöt csak néhol törte át egy-egy izzó fénypont. A Hudson River, mint valami széles út, tőlünk balra hömpölygött.

Bury motyogott. – Repülőgéphordozó l6M-20-as legújabb típusú harckocsi, rohamfegyverek, páncélöklök… remélem, elég tűzerőt gyűjtöttünk össze ahhoz, hogy elbánjunk Madisonnal. Mert egy valamit még nem mondtam. Hihetetlenül trükkös!

Keresztüljutottunk a rendőrkordonon, s a hamarosan csatatérré változó területet minden irányból lezáró rohamkocsik gyűrűjén. Nagydarab figura állta el az utunkat. Grafferty rendőrfelügyelő volt.

Közelebbről is megnézett minket, majd fürgén tisztelegve ellépett előlünk. – Látom ön az, Mr. Bury. Éreztem, hogy csakis ön lehet az. Senki más nem lenne képes az összes New Yorkban járőröző rohamkocsit iderendelni. Akarja, hogy éppen ne ide nézzünk?

Bury éppen arra koncentrált, hogy keresztüljusson a rohamkocsik kordonján s a rendőrök tömegén, és hogy elérjük első úticélunkat. Aztán így válaszolt: – Nem, ez az egész legális ma éjszaka.

– Ó? – szólt Grafferty, őszintén meglepődve.

– Ez nemzetközi ügy, úgyhogy ne hagyja, hogy az emberei belekeveredjenek. Csak állják el a forgalmat. Nem szeretnék egyetlen amerikait sem az Emberi Jogok Nemzetközi Bírósága elé juttatni.

Grafferty sietősen helyeselt. – Nem. Esélyük sem lenne.

Keresztüljutottunk. Ott volt előttünk, amit Bury akart.

Tizenhat M20-as tank támadó alakzatba rendeződve, ormótlan, kifényezett szörnyek, készen a bemutatóra.

A tankok körül ott ácsorgott legénységük, egyenruhában. Nagyon britek voltak, és nagyon okoskodóknak látszottak.

Hosszú, keskeny NATO-zászlószalagok lengtek a harckocsik antennáin, valamint hatalmas NATO-zászlót vontak fel a vezérharckocsi tornya mögé.

Borzongatóan katonás látvány volt!

Egy dandártábornok díszegyenruhában, fején barrettel, pálcáját hóna alá csapva, elénk lépett. – Csak nem maguk azok a pasasok, akiknek jelentenünk kell? – Megcsavarta katonás bajszát. Ezt alighanem kérdésnek szánta: valószínűleg magas rangú, sokszorosan kitüntetett NATO tábornokot várt.

Gyorsan megtörtem a csendet. – Ő Mr. Bury, a Swindle and Crouchtól. A Rockecenter érdekeket képviseli.

– Ó, uram! – A dandártábornok olyan feszeset szalutált, hogy a karja csak úgy vibrált meg rezgett. Anélkül, hogy hátrafordult volna, így kiáltott: – Katonák, vigyázz! Tisztelgééééééshez!

Csattogó bakancsok záporoztak a kövezetre. A tömeg feszes, lenyűgöző alakzatba formálódott a tábornok mögé, minden szempár előre nézett, minden test megfeszült.

– Kirá-lyi tisztel-gés! HAPP! – kiáltotta a dandártábornok.

A kezek egyszerre lendültek a leglenyűgözőbb tisztelgésre, amit valaha is láttam.

– KÉZ! – kiáltotta a tábornok. Minden kéz az övével együtt lecsapódott.

– Szolgálatá-ra, URAM! – kiáltotta a tábornok, és egy-két-hár-négyet toppantott a lábával, ahogy azt a britek teszik.

Bury ott állt lekonyuló karimájú New York-i kalapjával és civil felöltőjében. Bármennyire is észrevétlenül, de megmozdította jobb kezét. – Ha szólna a tisztjeinek – kezdte – megbeszélést tartanánk, zárt ajtók mögött.

A dandártábornok egyetlen határozott parancsára a tisztek azon nyomban összegyűltek. Egyeztették óráikat. Bury előhúzott egy Octopus térképet Manhattanról. Olyan gyorsan osztogatta a parancsokat, hogy előttem összefolyt az egész. Pontosan elmondta nekik, hogy mire kéri őket.

A dandártábornok ugatott valamit. Tizenöt tank legénysége rohant szörnyetege felé, majd katonás pontossággal beugráltak.

A dandártábornok kicsiny adóvevőt húzott elő ingzsebéből. Katonásan belevakkantott.

Bömbölő, csikorgó motorokkal a tizenöt tank előrelendült, s megindult észak felé a Tizenkettedik Sugárúton.

A dandártábornok udvariasan átadta az adóvevőt Burynek, és tisztelgés kíséretében felajánlotta neki a tizenhatodik tankot.

Nemsokára a dandártábornokkal valahol a harckocsi gyomrában, Buryvel a nyitott lövegtoronyban, aki most sem vette le kicsiny, lekonyuló karimájú kalapját, valamint velem, aki a búvónyíláson kandikáltam ki, a páncélos lassan észak felé indult.

Kapaszkodót találtam a lövegtornyon. Rossz előérzetem miatt belekapaszkodtam. Burynek azonban nem voltak rossz érzései. Ott állt a lövegtoronyban, bal kezében az adóvevővel, miközben Wall Street-i ügyvédszeme éberen figyelt mindent előttünk.

Észrevétlenül megközelítettük a 92-es móló bejáratától körülbelül ötvenlábnyira meghatározott pozíciónkat. Megálltunk.

Tőlünk balra feketéllett a folyó. Előttünk a kihalt út. S ott állt vadászzsákmányunk néma barlangja, a feketén tátongó raktár.

Bury az órájára pillantott. Rengeteg időnk volt még. Bury lenézett rám, ahogy óvatosan kilestem a kerek búvónyíláson. – Briliáns ember, Hatchetheimer. Ő hozta össze így ezt a tervet. Mestermunka. Remélem, működik. Kár, hogy több mint háromnegyed évszázaddal ezelőtt a rossz oldalra állt. Nagy veszteség ez a világnak. Tizennyolc különböző ország akarta megkaparintani mint háborús bűnöst. Emiatt nagyon nehéz ellátást küldeni neki terroristatevékenységéhez. A következő fél órában megtudjuk a legjobbat vagy a legrosszabbat. A háború mindig is kockázatos dolog volt. De én azt mondom, ilyen a szabad rablás. Mikor az esküdtek elmulasztanak kedvező döntést hozni, mindig a páncélököl mondja ki az utolsó szót. Ezt ne feledje, Inkswitch. Az ön jelenlegi pozíciójában fel kell készülnie ezekre a lélekpróbáló dolgokra. Néhány perc múlva az ügy a végső döntéshozatal stádiumába kerül, és vagy mi állunk fegyvertől halva a legfőbb bírói szék elé, vagy biztonságban megkaparintjuk azt a (bíííp) Madisont. A vád visszavonul.

A figyelmét magára vonta valami a folyó közepén, így én is arra fordítottam a tekintetemet.

Valaki a harckocsi gyomrából infravörös készüléket adott neki. Azzal kezdte pásztázni a folyót.

– Ah! – mondta végül. Átadta nekem az éjjellátót.

Gyorsjáratú csónakok! De nem száguldottak. Lassan araszoltak a fekete vízen. USS Saratoga felirat állt az oldalukon. Némi mocorgás támadt a legtávolabbin. De nem tudtam kivenni.

Bury az órájára pillantott. Visszavette az éjjellátót, és a 92-es mólót kezdte vizsgálni. Aztán hirtelen bólogatni kezdett. Visszaadta az infravörös készüléket.

Köteleket lőttek át a víz felett. A kötélvégekre szerelt kampók megkapaszkodtak a móló végében.

Aztán fekete alakok kapaszkodtak a kötélre, és csúsztak át csendesen a víz felett. Rohamfegyverek lógtak a hátukon! És páncélöklök!

Bury visszavette az éjjellátót. – Békaemberek – mondta. – US Navy SEALS. A repülőgép-hordozóban egy egész osztag lehet belül. Okos ez a Hatchetheimer!

Bizonyára intett a páncélos gyomrában tanyázó dandártábornoknak. Gurulni kezdtünk előre, nagyon lassan.

– Ami miatt leginkább aggódom – szólt Bury –, az a kocsija. Egy Excalibur. Egy 1930-as nyitott túrakocsi utánzata, csupa króm. De nagyon megtévesztő. Épp olyan, mint Madison. Egy Excalibur gépészeti szempontból olyan modern, mint egy sugárhajtású repülőgép. Cadillac motor, a legnagyobb, amit valaha építettek. Úgy hagyná le ezt a tankot, mint a nyúl a teknősbékát! Ah, remélem, ez használ.

Ismét megálltunk. Éppen elértük a 92-es móló nyitott kapujának déli sarkát. Teljes sötétség borult ránk. De beláttunk a mólóra. Lámpák világítottak meg egy táblát a túloldalon.

 

VÁMMENTES ÖVEZET!

NEMZETKÖZI TERÜLET!

BELÉPNI TILOS!

 

Rakományokat rakhatnak ki, majd utaztathatnak tovább anélkül, hogy azok valaha is bekerülnének az Egyesült Államok Vámhatóságai elé.

Hatalmas felirat virított a roppant méretű konténeren, olyan fajtán, amiben autókat szoktak szállítani:

 

EXPORT

 

A félhomály ellenére is látni lehetett a móló legvégét. Mintha egy törékeny, kicsi figura közeledett volna a konténer felé. Az anyja! Kosarat tartott a kezén, amiben a vacsora lehetett.

Látni nem lehetett az US Navy SEALS-eket a távoli sötétségben, de tudtam, ott kell lenniük elhelyezkedve, felkészülve, felhúzott, lövésre emelt fegyverekkel.

Bury a szemét órájára szegezte.

Zéró!

Dübörgő robogással kegyetlen lángtenger tört elő a sötétségből! Automata fegyverek! Fülsiketítő!

Behúztam a nyakam!

Istenek, pontosan a tűzvonalban állunk.

Bury nem bújt le! Micsoda bátor ember!

Nehogy elszaladjak, Bury így kiáltott felém: – Csak vaktöltények. Maradjon nyugton!

Aztán a páncélöklök durranása, felvillanása és robbanása! Azok nem vaktöltetek voltak! A konténer hátoldalát lőtték velük!

A záporozó lövések zaján túl hallani lehetett egy felbőgő autómotort!

A konténer eleje kivágódott!

Az Excalibur kirontott rajta!

A fegyverek torkolattüze megcsillant krómozott kipufogócsövein!

A kocsi kék lángcsóvát lövellt ki magából!

A törékeny asszony elterült! Az uzsonnáskosár a magasba repült!

A nyitott, vászontetős túrakocsi felénk rohant!

Az automata fegyverek tüze megduplázódott!

Az autó a 92-es móló végéhez közeledett!

– MOST! – kiáltotta Bury.

A harckocsi négy, előrenéző géppuskája tüzet nyitott!

A lökéshullám szinte letepert.

A kocsi elkanyarodott előlünk!

Sikító gumikkal menekülni próbált az egyik mellékutca irányába. A felsorakozott rohamkocsik bekapcsolták szirénáikat, rettenetes disszonanciát teremtve!

Az autógumik visítottak.

Az Excalibur a Tizenkettedik Sugárúton száguldott.

A tank is mozgásba lendült alattam. Egyre gyorsabban haladtunk.

Kétségbeesetten szorítottam a kapaszkodót.

Bury parancsszavakat vakkantott az adóvevőbe. A szél bele-belekapott kerek kalapjába. A NATO-zászló kifeszült.

Elég szépen haladtunk.

Nyolcvannal? Kilencvennel? Százzal!

Az előttünk száguldó autó távolodott, kihasználva hatalmas erőműve fölényét.

A West Side emelt autópályán jártunk. A brit harckocsivezető a rossz oldalon hajtott!

A korlátok és lámpaoszlopok émelyítően elmosódtak a rohanásban. Mintha egész New York forgott volna körülöttünk.

Alig tudtam kapaszkodni!

Aztán egy hirtelen lökés kíséretében a tank géppuskái ismét tüzeltek! A nyomás majdnem leterített, befejezve azt, amit az előző lökéshullám elkezdett.

Bury a bólogató antennazászlók között és a suhogó, csattogó zászló előterében lekonyuló karimájú kalapjában előrehajolt.

– Bármelyik percben meglehet! – üvöltötte a szélben.

Így is történt!

Előttünk az Excalibur megrándult. Aztán hirtelen lelassult!

A harckocsi lánctalpain félrefordult és oldalra csúszott. A csikorgás fülsiketítő volt.

Az Excalibur titokzatosan megállt!

Ugyanúgy, ahogy a tank! A korlát közelében!

További dübörgés hallatszott.

Tizenöt tank kétsoros vonalban elállta jobbra-balra az autópálya lehajtósávját.

Tizenöt halálos löveg vette célba az autó vezetőjét!

– Hatchetheimer egy zseni – mondta Bury. – A repülőgép-hordozó vészmegállító felszerelése tökéletesen működött!

S ekkor megláttam, mire gondolt. Az USS Saratoga az autópálya minden sávjára felszerelte azokat a drótokat és hálókat, melyeket egyébként a leszálló gépek fékezésére használnak. Az Excalibur beleakadt az egyikbe!

Bury lemászott.

Megközelítettük a kocsit.

Riadt figurát találtunk a kormány mögött.

Egy hang! Tompa egyhangúsággal szólt. – Szalagfőcím gyászkeretben 18-as betűmérettel kiemelve BOCSÁNATKÉRÉS KÖZBEN MEGHALT MADISON, alá kis főcím kiemelés nélkül 12-es betűmérettel ROCKECENTER MINDÖRÖKKÉ VOLTAK UTOLSÓ SZAVAI tegnap a West Side emelt autópályán vessző J. Walter Madison vessző a félreértett publicista vessző feladta kelletlen bujkálását. 4:00-kor temetik a Bideawee temetőben. A nép minden bizonnyal követelni fogja holttestének kiemelését a megszentelt földből…

A szerencsétlen ember saját gyászjelentését fogalmazta!

Bury a kocsi mellett állt, egészen közel, hogy Madison láthassa. – Pofa be, Madison!

A fickó felnézett, és elfehéredett. – Ó, istenem! Bury! Álljon le a nyomtatás. Változtassák a betűméretet féloldalassá, kiemelve MADISONT MEGGYILKOLTÁK felkiáltójel, aztán alá kis főcím kiemelés nélkül SZÉTMARCANGOLT HOLTTESTÉT…

Bury így szólt: – Pofa be! Nem vagy bajban.

Madison elképedt. – De hát Patagónia elnöke öngyilkos lett! Az egész Octopus Holdingot kisajátították – a kár tizennyolcmilliárd dollár!

– Ejnye-bejnye – szólt Bury.

– Ráadásul elütöttem a saját anyámat! Lecsuknak anyagyilkosságért.

Bury így szólt: – Az anyja jól van. A haditengerészet emberei ebben a percben térítették magához a sokkból. Azt kérdezték az imént a rádión, hogy mindig itókát szokott-e kérni, mikor a szíve rendetlenkedik?

– De… de… és mi van a többi munkával, amikkel kudarcot vallottam? Mi van azzal, mikor népszerűsítenem kellett volna az Octopust az amerikai indiánok körében, mire mindnyájan Kanadába menekültek?

– Apróság – szólt Bury. – Az Octopusnak nagy szíve van. Az apró hibákat elnézi. Én megbocsátok magának. Rockecenter megbocsát magának, és az Isten is megbocsát magának, ami sok szempontból ugyanazt jelenti.

– Úgy érti, úgy szólhatna a főcím, hogy MADISON CSODALATOS FELTÁMADÁSA?

– Az utolsó pillanatban motoros futár hozta a halálbüntetés felfüggesztését a kormányzótól. Itt van. – Átadott Madisonnak egy borítékot. – Visszavették az FFBO stábjába. Visszamehet az anyja birtokára. Holnap reggel tíz órakor tartózkodjon a megadott címen.

– Ó, köszönöm, köszönöm! – zokogta Madison. – Legközelebbi alkalommal megszolgálom, hogy valaha is eszébe jutottam!

Bury leballagott a lehajtó ágon, én pedig vele mentem. Egy New York-i rendőrkocsi állta el az utat. Bury beült. Én is beültem mellé.

– Vigyen haza – szólt Bury a sofőrnek. – Aztán vigye ezt az embert oda, ahová kéri.

– Igenis, Mr. Bury – felelte a zsaru, s gyorsan elhajtott velünk.

Így szóltam Buryhez: – Nem túlzás megbocsátani neki ezután a rengeteg veszteség után?

– Nem, nem – felelte Bury. – Soha nem mondjuk el neki az igazságot. Önnek azonban be kell látnia a dolgok mögé. Mihelyt elzavarta az indiánokat, megkaparintottuk olajat rejtő földjeiket. És ez a patagóniai dolog, azért küldtük a köztársaságba, hogy tönkretegye a PR-ünket. Az ottani kormány társadalmi nyomásra államosította az összes Octopus területet és olajfinomítót. A Patagóniai Központi Banknak, hogy megőrizze nemzetközi hitelképességét, meg kellett próbálnia kifizetni ezeket. Persze nem tudta, így azután a Grabbe-Manhattan elzálogosította, így most már miénk az egész ország. Ügyesen okozott haváriát más munkák esetében is. Csak nem szabad elmondani neki, hogy mit várunk tőle valójában. El kell titkolni. Ő tulajdonképpen hisz abban, hogy nagyszerű PR-munkaerő. Úgyhogy ne romboljuk le a morálját. Vidítsuk inkább fel egy-két jó tanáccsal. Ő egy zseni. Nem tudom, hogy csinálja!

Hamarosan megérkeztünk Bury West Side-i birtokára. – Hála istennek – mondta –, időben hazaértem. Ezek után már nem lett volna erőm egy valódi csatára. Korán bent legyen az irodában.

Ezzel kiszállt.

Miközben a Bentley Bucks Deluxe felé utaztam, tudtam, hogy igazam volt. A repülőgép-hordozó, a tankok és az egész New York-i rendőrség, mozgásba lendítették az ügyet.

Már az istenek sem segíthetnek Helleren.

7. fejezet

Az izgalomtól reszketve, hogy időben munkához láthassak, másnap reggel korán jelentkeztem az irodában, alaposan fel akartam készülni Madison irányítására: csakhát nem volt irodám, ahová bemehettem volna.

Keresztülverekedtem magam kedvetlen munkatársaim tömegén, akik szintén úton voltak irodáik felé. Lassan ment. Találtam egy Új Alkalmazottak Beosztása feliratú ajtót, s beléptem rajta.

Tagbaszakadt, irodaigazgató típusú férfi ült íróasztala mögött. Kíváncsian rám nézett. – Inkswitch – kezdtem. – Én…

Felemelte a kezét, hogy félbeszakítson. Számítógépe felé fordult, és beütött valamit. A képernyő elsötétült.

– Ah – mondta. – Egy családi kém! Van egy jó tanácsom az ön számára. Ne blokkoljon egyik óránál sem, még akkor sem, ha kiírva látja a nevét. Ezzel tönkreteheti az álcáját.

– Várjon – mondtam. – Nekem dolgoznom kell. Nem kaphatnék egy irodát?

– Ó, nem – felelte döbbenten. – Úgy bárki megtalálhatná, hogy lelője vagy megmérgezze magát. Ez elősegítené a bűnözést, s ez törvénybe ütköző.

– Hé – mondtam –, hogy kapok fizetést?

– Ó, mi sem egyszerűbb. De hadd figyelmeztessem. Ne hitelesítsen egyetlen csekket sem, amit esetleg tőlünk kap. Az IRS keresztre feszíti érte.

– Egyáltalán nem kapok fizetést?

Így felelt: – Természetes, hogy ön jogosult fizetésre. Költségtérítésként kapja. A 13-as ablaknál. De ne írjon alá semmiféle elismervényt a valódi nevével, máskülönben keresni fogják magán az elszámolási bizonylatot.

– Nos, rendben – feleltem – egészen addig, míg nem kerülök összetűzésbe a felettesemmel.

– Ó, önnek egyetlen főnöke sincs. Ne nézzen így rám. Ön egy családi kém.

– Igazán köszönöm, amit értem tett – mondtam.

– Nos, én soha nem láttam magát, így azt is elfelejtem, hogy valaha itt járt.

Azonnal a tizenhármas ablakhoz léptem. Apróbb Költségek Térítése felirat állt felette. Meglehetősen pedáns külsejű idős hölgy ült a pénztárablak mögött.

– Neve? – kérdezte.

– Inkswitch – feleltem.

Lenyomta számítógépe billentyűit. A képernyő elsötétült. Komoly arckifejezéssel bólogatott. A cég legmegbízhatóbb alkalmazottjának kell lennie, ha ilyen bizalmi állást tölt be. íígy szólt: – Mennyi?

A hasamra ütöttem. – Tízezer dollár – feleltem.

Elém rakott egy három példányos kiadási pénztárbizonylatot. Az imént kapott tanácsnak megfelelően aláírtam: John Smith.

Visszavette a bizonylatot. Benyúlt a fiókjába, s kisebb címletekben leszámolt tízezret. Mesterkélt mozdulatait fintorral kísérte. Átadott ötezret, a másik ötöt pedig saját pénztárcájába dugta.

Csodálattal bámultam. Micsoda hatékony szervezet! A kémeik nem is léteznek! És hihetetlenül egyszerű korrupciós rendszert fejlesztettek ki! Ezt meg kell írnom Lombarnak. Nem csoda, hogy ennyit tanulmányozta a földi kultúrát!

Most már sietve végigrohantam a folyosón Bury irodája felé. Az ajtaját félig nyitva találtam.

Udvariasságból azonban mégis bekopogtam.

Az ajtóhoz lépett. Rosszallóan nézett rám. – Mi az ördögöt csinál, Inkswitch, kopog? Majd meghaltam az ijedtségtől! Azt gondoltam, valami ellenség, aki nem ismeri a járást! – Csak ekkor vettem észre a feliratot az ajtaján:

 

Jótékonysági Egylet

 

Egy lapos Beretta M84-es .380-as kaliberű automata pisztolyt dugott az oldalára szíjazott pisztolytáskába. – Találkoznunk kell Madisonnal, most azonnal.

– Erre Madison miatt van szükség? – kérdeztem, s azonnal megtapogattam .357-es Colt Python Magnum .380-asomat, amit magammal hoztam.

– Nem, nem! – felelte Bury. – Egy csöppnyi erőszakra sincs szükségünk vele kapcsolatban. Ez a szemben lévő Slime-Tripe MagazinE Building miatt kell. Veszélyes hely: mindig vannak ott néhányan, akik korábban szerepeltek az újságban, s arra várnak, hogy lelőhessék a szerkesztőket! Na menjünk. Ott fogunk találkozni Madisonnal!

Kirohant, én pedig követtem.

8. fejezet

Alig kellett mennünk valamennyit. A negyvennyolc emeletes épület pontosan az Octopus Buildinggel szemben magasodott, az utca túloldalán. Átvágtunk a szökőkutakkal díszített kétszintes, teraszos sétatéren. Az épület mészkőből, alumíniumból és üvegből épült, s magasodott fölénk. Beléptünk a hatalmas előcsarnokba, melyet polírozott és mattosított rozsdamentes acél borított. Megálltunk egy hatalmas, absztrakt falfestmény előtt, majd beléptünk a liftbe, s a magasba emelkedtünk. Tágas szobába jutottunk.

Táblák oszlopa fogadott. A legtetején ez állt:

 

Tulajdonosi-kiadói ötletemelet

 

A felirat alatt következtek az épületben kiadott magazinok: Slime, Tripe, Riffraff, Dirt Illustrated, Miss-fortune.

A szoba sűrű levegőjén alig lehetett keresztüllátni. Mintha marihuána és ópium szaga terjengett volna. Néhány ember jött-ment: szemellenzőt viseltek, akiket szemellenzős emberek vezettek.

Elindultunk befelé a hatalmas helyiségbe. Számtalan kiragasztott feliratot vettem észre:

 

Csak a hírek tudnak kiborítani

 

A valószerűtlenség az egyetlen valóság

 

Slime, a magazin, amely soha nem hazudik senki

másnak, csak az olvasóinak.

 

Mindig ellenőrizd a tényeidet a ruhatárban, mielőtt

megírod a sztorit.

 

Vért akarnak, hát kapják meg, még akkor is, ha az a tiéd.

 

Néhány ajtó nyílott ki, miközben elhaladtunk előttünk: Vezető rágalmazó, Trágár szerkesztő és Főperverz.

De mi nem ezeket kerestük. A füstfelhőn keresztülvágva a helyiség végében egy irdatlan méretű ajtóhoz jutottunk. Ez állt rajta:

 

Tulajdonos-kiadó

Nem nyilvános

Szent és sérthetetlen

 

Bury azonnal berontott rajta.

Ahol az íróasztalnak kellett volna állnia, kanapé volt. De senki nem ült rajta.

A falon felvillanó fényekre lettem figyelmes, tőlem jobbra. Láttam, egy orgonista ül egy hatalmas orgonabillentyűzet előtt. Középkorú nő frakkban – tökéletes férfiöltözetben, fehér csokornyakkendőben. Széles mozdulatokkal játszott az orgona billentyűin. A zene azonban nem hallatszott.

Észrevettem, hogy hatalmas képek jelentek meg a falon felvillanva, majd egymásba úszva a zene ritmusára. A képekkel játszott!

Figyeltem őket. Néha hátra kellett lépni, olyan hatalmas kép következett. Színes montázs volt, folyamatosan felvillanó képekből. Holttestek, vonatbalesetek, légi szerencsétlenségek, meggyilkolt gyermekek, és sírók képei. Ritmikusan végighömpölygött rajtuk a romlás és a vér. A katasztrófa szimfóniája. Meglehetősen rokonszenves, gondoltam.

Bury a nőhöz lépett. így szólt: – Tűnés!

A nő döbbenten tiltakozott. – De hogy lehet képzeletbeli híreket megálmodni, ha nincs előtted a lényeg?

– Mars! – mondta Bury.

A nő felkapta a pálcáját, cilinderét, és rendkívül sértődötten motyogni kezdett olyan emberekről, akiknek nincs valódi riporterlelkületük. A Bury arckifejezésére vetett végső pillantás azonban gyorsan kiterelte az ajtón.

– Azért jöttünk, hogy találkozzunk a tulajdonoskiadóval? – kérdeztem.

– Ó, nem – felelte Bury. – Ő LSD-függő, s állandóan viszonyt kezdeményez férfi pszichiátereivel. Ez a szoba mindig üres, ezért használom találkozókra.

– Ezek szerint miénk ez a hely?

– Melyik? Hogy megörököljük az összes rágalmazási perét? Azt már inkább ne. Üljön le, Inkswitch, én meg felvilágosítom.

Nem volt más ülőhely, csak a kép-montázs-orgona ülőkéje. Leültem rá. Véletlenül lenyomtam az egyik billentyűt, mire egy meztelen megfojtott holttest jelent meg a falon. Nem néz ki rosszul ez a lány.

Bury nyughatatlanul járkált. – Nem kell, hogy tulajdonosai legyünk bármelyik újságnak vagy magazinnak. A következőképpen néz ki; állandóan adósságaik vannak; tévé- és rádióállomásaikkal együtt a bankok tulajdona a milliárdokért cserébe. Így aztán, mikor újra akarják kezdeni, vagy kölcsönre van szükségük, a bankok azt mondják nekik, hogy a bank által választott igazgatót vagy igazgatótanácsot nevezzenek ki. És meg is teszik annak érdekében, hogy megkapják a pénzt. Ezután bármit meg akarunk jelentetni a sajtóban, egyszerűen csak szólunk az igazgatónak, aki továbbítja a szerkesztőknek, akik elmagyarázzák a riportereknek, és azok pontosan leírják, amit mondtak nekik.

Milyen okos, gondoltam. Lombar el lenne bűvölve.

De volt még más is: – Aztán, ha a kormány kicsúszik a kezünk közül, megjelentetünk néhány sztorit a sajtóban, amelyekkel kényelmetlen helyzetbe hozzuk, vagy kirúgatjuk őket. Így aztán a kormány rendszerint azt jelenteti meg a sajtóval, amit mi akarunk, hogy megjelentessen vele. Ez egy nagyon feszes rendszer. Ehhez nem kell más, mint hogy mi irányítsuk a bankokat.

Ohó! Ez igencsak érdekelné Lombart. Egy mesterien kidolgozott rendszer! Rövidre zárt propaganda! Az igazság még oldalvást sem juthat be! Ezért tudott Rockecenter ilyen sokáig döntéshozó maradni, s ezért tulajdonosa ilyen sok mindennek! Ez az oka, és természetesen a fondorlatosság. Totálisan ellenőrzött szabad vállalkozás!

Egy ujjal játszani próbáltam a „Saint James Kórház”-at az orgonán. Japán moziszörnyek jelentek meg a falon, amint embereket zúznak és tépnek szét. Aztán találtam egy jó billentyűt: ha az ember egy kicsit tremolózta, vér buggyant elő a falból ritmikus hullámokban.

Az ajtó kinyílt.

Madison volt az!

Előző éjszaka a higanygőz autólámpák fényében az autójában ülve nem láttam rendesen.

Megdöbbentem!

Ott állt előttünk egy tiszta külsejű, meglehetősen jóképű, fiatal férfi. Kifogástalan, kissé konzervatív öltözékben. Barna hajjal és vonzó, barna szemmel. Nyugodtan lehetett volna modell egy ingreklámban. Csendesnek, udvariasnak és tisztességesnek tűnt.

Így szólt: – Társadalmi rovat. Madison késve érkezett, s ezért erősen mentegetőzik. Kiemelés nélkül.

Bury, ezt észrevettem, egy kissé elhátrált előle, mintha egy bombával beszélgetne. – Megkapta a megbízólevelét? – kérdezte.

– Ó, igen. A mai napon Madison átvette a legjobb Slime-Tripe riporteri megbízó levélért járó fődíjat. Megtiszteltetésnek érezve, hálája jeléül…

– És megkapta a különleges, független státuszt? – kérdezte Bury.

– A már idézett Akkreditációs Osztály rejtélyes módon nem szándékozik közvetlen megbízást adni. A hír gyorsan elterjedt az épületben. Ezrek fogadták kitörő…

Bury így szólt: – Ő Smith, John. Tanácsokat fog kapni tőle. Adja meg neki az anyja telefonszámát, és az FFBO irodájának a számát.

Madison bólintott, majd odalépett hozzám, s olyan őszintén kezet rázott velem, ahogy azt velem még soha senki nem tette. Aztán előhúzott egy noteszt, az egyik lapra felírta a számokat, és ideadta.

Ezután Madison Bury felé indult – aki hátrált –, és őszinte érdeklődéssel nézett az ügyvédre. – Mit kellene tennem?

Bury a zsebébe nyúlt. Előhúzta Wister egyik útlevélképét. Átadta neki.

Madison elvette, s barátságos módon nézegette. – Kedves fickónak látszik.

– Az is, az is – mondta Bury. – A neve Jerome Terrance Wister.

Bury rám pillantott. Ez volt a végszavam. – Van egy irodája az Empire State Buildingben. Megadtam a számát. Kifejlesztett egy új üzemanyagot. A versenysporton keresztül próbálja megismertetni.

– És? – kérdezte Madison.

Bury vette át a szót. – Egy Slime-Tripe riporter ügyességével kell cselekednie, mint aki különleges megbízást teljesít. Ő tulajdonképpen egy erényes ember. Nem fog közvetlenül PR-munkát használni. De mint a barátai, tudjuk róla, hogy segítségre van szüksége ez ügyben. Valójában nem fogadná el a segítségünket, ezért kell névtelennek maradnunk. Ezen a jótékony módon szeretnénk adni valamit ennek a nagyszerű társadalomnak, valamint segíteni ezt a fickót és a találmányát. Ért engem, Madison? Ez az ön kizárólagos megbízása.

A következő pillanatban Madison elvesztette józanságát. – Úgy érti, hogy tényleg, hogy igazándiból segítsek neki?

– Pontosan – felelte Bury. – Terjessze el a nevét, tegye halhatatlanná!

– Ó – szólt Madison. – Pompás, óriási és ünnepélyes! Mr. Bury – mondta izzó tekintettel –, a leghalhatatlanabb emberré teszem, akiről valaha is hallott! Így vagy úgy a neve mindörökre fennmarad! – Nem tudta visszatartani az örömét. Körbesétált a szobában, szinte ugrálva.

Aztán megállt. – A már említett bértárgyalások a mai napon zátonyra futottak. Meg nem erősített források szerint Madison tudni szeretné, milyen költségvetés…

– A határ a csillagos ég – felelte Bury. – Ésszerű keretek között persze.

Madison ragyogott. – Ó, már látom is! Halhatatlan! A neve ismert mindenki előtt, mindenhol, mindörökre! – Öröm és lelkesedés sugárzott szét minden porcikájából. Nem tudott egy helyben maradni. Ha kalapot viselt volna, biztosan a magasba dobja!

Bury kituszkolt a szobából. Keresztülgázoltunk a marihuánafelhőkön és az ópiumfüstön. Vigyáznunk kellett, nehogy elveszítsük az egyensúlyunkat, mikor az újságírók belénk ütköztek. Eljutottunk a liftig.

Ahogy elindultunk az épületből, Bury körülnézett, orvlövészek után kutatva. Biztonságban kivezetett az épületből. Az egyik csobogó szökőkút mellett megálltunk, nagy levegőket vettünk, hogy megszabaduljunk a tüdőnkben rekedt füsttől.

Berettáját mélyebbre dugta a pisztolytáskájában. – Inkswitch, most már minden a maga kezében van. Ha elveszti a telefonszámát, az anyját megtalálja a telefonkönyvben. A fickó mostantól kezdve teszi a dolgát. Pár napra el kell utaznom – Kanada főkormányzója nagyon makacs az ottani francia népesség kiirtásának kérdésében, nekünk viszont ki kell ürítenünk Nova Scotiát, hogy feltárhassuk az új olajmezőket: rengeteg a jogi buktató. Az esetben, ha szigorúbb intézkedésekre lenne szükség, jóval azelőtt visszajövök, hogy a tűzijáték elkezdődne. Maga csak etesse Madisont egy-két jó tanáccsal, ahogy a legjobbnak látja. Vezesse őt. És meg fogunk szabadulni Wistertől! Sok szerencsét.

Elszólították súlyos kötelességei.

A csobogó szökőkút mellett azon a csendes téren egy kissé bajban éreztem magam.

Ez a Madison szemlátomást a legkedvesebb fickó, akivel az ember találkozni akarhat. Ráadásul naiv is, aki azonnal meg fogja kedvelni Hellert.

Arra gondoltam, mi van, ha Bury túlértékelte a veszélyeket, melyeket e kedves fiatalember rejt magában. Mi van, ha tényleg híressé és sikeressé tudja tenni Hellert?