HUSZONNEGYEDIK RÉSZ

1. fejezet

Teljesen érthető okból, látni akartam a Blixo egyértelmű távozását. Űrhajók jöttek-mentek, a Blixo azonban sajátos terhet szállít – rossz híreket. Mikor felébredtem jól megérdemelt álmomból, megbirkóztam a kétszáz fontnyi irattal, amit mind le kellett pecsételnem. Bolz kapitány ezeket is elviheti.

Túl sok lett volna elolvasni őket, így ültem az irodában, és csak pecsételtem őket. Még a karom is belefáradt. Hogy tudott tíz nap alatt Bawtch ennyi pecsételésre váró papírt felhalmozni? Na mindegy, végül is ez a dolga. Néhány héten belül úgyis civil temetéssel fogják örök nyugalomra helyezni – a koporsót valószínűleg két, hivatalnokokból álló sorfal között viszik majd végig, akik tollakból emelnek bolthajtást a koporsó fölé, a sírkőre pedig azt vésik, PECSÉT HELYE.

Megpróbáltam a csizmám talpára kötözni a személyazonosító lapomat, a hátam azonban elfáradt a folyamatos lapozás miatti hajlongástól. Eljátszottam a gondolattal, hogy keresek egy vak koldust, aki elvégzi a pecsételést helyettem – csakhogy ezek állandóan nyafognak.

Este tíz órára végeztem. Szereztem egy kiskocsit, s végigtoltam a papírokat az alagúton, egészen a hangárig. A hangárszemélyzet néhány tagja éppen rakodott a hajóba.

Bolz rettenetesen másnapos volt szerencsére, így nem került sor társadalmi érintkezésre. Bilincsbe verte Tutut, s egy páncélterembe zárta, amihez csak egyetlen kulcs tartozott. Utánanézett, hogy az ópiumgolyókkal teli kartondobozokat leszíjazták-e, a heroincsomagok nem borultak-e össze, vagy nem szivárognak-e, s az I. G. Barben-féle speedből rakott ládahegyek nem borulnak-e össze a hatalmas gyorsuláskor. Egy arcrándulással elbúcsúzott – túl erősen ráztam a kezét (oly boldog voltam, hogy indulni látom) –, majd az irányítófedélzetre ment.

A kerekes vontató a starthelyre taszigálta, a légzsilipek csattanva bezáródtak. A Blixo felemelte törékeny, ütött-kopott testét, majd átrepült a hegytető illúzióján, s beleveszett a sötét éjszakai égboltba. Hat hét múlva, remélem, mindenfajta váratlan esemény nélkül landol a Voltáron, és legfőbb problémáim megoldódnak.

A pecsételéstől kimerültem, visszamásztam az ágyamba, ahol ravaszságról és igazságról álmodtam.

Már majdnem tíz óra volt másnap délelőtt, mikor felfrissülve magamhoz tértem. Lustán reggeliztem a szobámban, s miután a felszolgáló elment, úgy határoztam, hogy kimegyek a kertbe.

Semmit nem vártam. A hangulatom mégis optimista volt. Ahogy a belső udvarban felnéztem a nyitott égboltra, megcsodálhattam a kellemes őszi időjárást.

A belső udvart a kerttel összekötő ajtót zárva találtam. Kicsiny kémlelőnyílás nyílott rajta – a rómaiak óvatos népek lehettek. Sokkal inkább megszokásból, mint félelemből, kilestem a kémlelőnyíláson, mielőtt kinyitottam volna a kertajtót.

Jéggé dermedtem!

Ott ült a füvön! Ott ült a füvön, s közben valami tárgyat dobált a levegőbe! Ott ült a füvön GUNSALMO SILVA!

Hátrahőköltem!

A feje tetejére fordult az egész világ!

Mit csinál itt? HALOTTNAK kellene lennie!

Óvatosan kilestem. Nem vett észre. Csak ült, és dobálta azt a valamit. De mi lehet az? Úgy tizennégy hüvelyk hosszú, keskeny, fekete.

Lefűrészelt csövű puska! Azt hiszem, „leopárd”-nak hívják az amerikai gengszterek. Lefűrészelik a csövét meg a tusát, így csak egy rövid pisztoly marad belőle. De micsoda szörnyű pisztoly! Dupla csövű, tizenkét lövetű, huzagolatlan lőfegyver! Akkora lyukat lő az emberbe, hogy egy kutya át tud ugrani rajta, meg vissza!

Mit csinál itt?

Csak egyetlen magyarázat kínálkozott. Tudja, hogy ráemeltem a kezem, és most idejött, hogy megöljön!

Eszem ágában sem volt sétálni menni!

Némán visszavonultam a szobámba.

Bezártam és duplán bereteszeltem hálószobám ajtaját.

Kinyitottam a Faht irodája felé vezető átjárót, s végigrohantam rajta, amilyen gyorsan csak tudtam.

Levegő után kapkodva rontottam be Fahthoz.

– Egy férfi van az előkertben! – mondtam mindenfajta bevezetés nélkül.

Faht bej éppen számlákkal foglalkozott. Fáradtan felnézett. – Valószínűleg ez is része az amerikai konzullal kapcsolatos felfordulásnak. – Látta, hogy nem értem. – A lövöldözés – magyarázta. – Ami miatt az alibit szerezte. Olyan nyugodt volt itt minden, mielőtt megérkezett.

– Milyen amerikai konzul? – kiabáltam rá.

– Nem tud semmit az amerikai konzulokról? Két fő feladatuk van. Az egyik, hogy kiadassák a halott amerikaiak holttestét. A másik, hogy megvédjék az élő amerikaiakat a helyi igazságszolgáltatástól, és attól, hogy az első, útba eső, idegen börtönbe zárják őket. Ja, és persze, a CIA-val kapcsolatos titkos feladat.

– Mi ez az egész? – ordítottam rá.

– Hiába csinál úgy, mintha nem tudná – mondta. – Néhány nappal ezelőtt lövöldözés támadt az egyik helyi fogadóban. Egy Jimmy, „a csavargó” Tavilnasty nevű fickó bement az egyik szobába, ahol szitává lőtték. A Gunsalmo Silva nevűt letartóztatták. Ő kapcsolatban áll velünk, Gris. A Blixóval érkezett, s ezt maga is tudja. Maga utasított minket, hogy vigyük abba a fogadóba, és mi megtettük. Erre megölte ezt a Tavilnastyt.

– Mi történt? – könyörögtem.

– A rendőrség letartóztatta Silvát, és börtönbe csukta. Az amerikai konzul ide repült Ankarából, hogy kikérje a holttestet és hazaszállíttassa, mire Silva meghallotta, hogy az amerikai konzul a városba érkezett, és ragaszkodott hozzá, hogy találkozzon vele, arra hivatkozva, hogy ő is amerikai állampolgár. Megijedtünk, hogy esetleg elviszik Silvát és kihallgatják, de ez nem történt meg. Az amerikai konzul igazolta, hogy Silva amerikai állampolgár, s követelte a bíróságtól, hogy tartsák börtönben, kenyéren és vízen. A helyi rendőrség azonban azt mondta, hogy önvédelem volt, és szabadon engedte Silvát. Nem szeretik a zavaró külföldieket. A konzul szörnyen dühös volt a nemzetközi együttműködés hiánya miatt, a reggeli géppel azonban elhagyta a várost, magával víve Tavilnasty holttestét. Na most már érti? – Nem igazán volt rá kíváncsi. – Ha az a férfi, aki az ön előkertjében a füvön ül, zömök, meglehetősen izmos, fekete hajú, fekete szemű, barna bőrű, akkor az Gunsalmo Silva. De a dolog el van rendezve. – Malacszemét rám szegezte. – Miért van az, hogy ha maga valahol megjelenik, ott mindig baj történik, és miért tűnik fel újra, miután minden elrendeződött?

– Elrendeződött? – Istenek, mit ért azon, hogy elrendeződött? Ott ül a ház előtt a fűben egy lefűrészelt csövű puskával!

– Ó, nos – szólt Faht bej. – Ez részletkérdés.

Láttam, itt nem kapok segítséget. Megfordultam, hogy induljak. Megesküdnék rá, hogy Faht bej ezt motyogta: – És sok szerencsét neki. – De túlságosan reszkettem ahhoz, hogy foglalkozzam vele.

A hosszú, nagyon hosszú alagúton keresztül visszatértem a szobámba.

Ezernyi terv kezdett kavarogni a fejemben, egymással összekuszálódva.

Félig megtöltöm tízlövetű puskámat, aztán kész. De mégsem lőhetem szét Silvát a házam előtti gyepen. Bizonyítékok maradnának utána. Azonkívül, ha csak kidugnám az orromat a kertajtón, ő lőne le!

Mégsem bujkálhatok itt hetekig. Ki kell találnom valamit!

Leültem, s magam elé húztam egy darab papírt, s kézbe vettem egy tollat. Nekiláttam leírni mindent, amit Gunsalmo Silváról tudtam. Olyan legvégső erőfeszítésként. Kijöhet belőle valami mesterfogás.

Az első dolog, ami eszembe ötlött az volt, hogy semmiféle jutalékot nem kell fizetnem Tavilnastynek. Ez jó oldalra billentette a mérleget.

A következő azonban az volt, hogy Gunsalmo Silva ott ül kint a házam előtti gyepen. Ez erősen visszabillentette.

Mit tudok valójában erről a gengszterről? „Jámbor Joe” Corleone testőre volt, de elárulta és lelőtte. Van néhány zavaró információja a Spietos vallatóiról, akik kiszedtek belőle egyet s mást néhány szenátorról, akiket lefizet a szervezett bűnözés. Ah! És nincs túl sok esze: hívatta az amerikai konzult.

Volt még valami. Nehezen jöttem rá, hogy mi. Aztán megtaláltam. Hipnotréninget kapott az Apparátus technikáiból! Elvégezte azt az iskolát! Hoppá! Halálos veszedelem!

Átkoztam Bawtchot, hogy késve pecsételtette le velem a fickó kivégzési parancsát. Bawtch csak összezavarja a dolgokat. De hát ez a dolga.

Ennyi volt, amit fel tudtam idézni magamban. Járkálni kezdtem fel s alá. Nem állt túl sok hely a rendelkezésemre, így bevágtam a lábszáramat.

Hipnotréning! Ez az! Tudtam, hogy kitalálok valami mesterit!

Ott, abban a szobában tizenhat hipnosisak rejtőzött. Ha rá tudom venni valamelyik őrt, hogy távolról lőjön bénító tüskét a fickóba, fogok egy sisakot, s kitörlöm a fejéből a képzést!

Nos, lássuk csak. Mit tudok a hipnózisról? Gyakorlatilag soha nem tanultam róla túl sokat. Biztos akartam lenni abban, hogy mit is csinálok valójában.

Elővettem egy földi pszichológia-tankönyvet. Végignéztem a tartalomjegyzéket. A földi pszichológusok már régóta hipnotizálnak. Mesterei az eljárásnak.

A tankönyv szerint a hipnotizálás ismert volt a legtöbb primitív törzs körében, és hogy a papok alkalmazták az ősi időkben, ami azt bizonyítja, hogy a vallás rossz dolog – a pszichológusok nem kedvelik a vallást, fenyegetést jelent az üzelmeikre.

A hipnotizálás azonban, folytatta a szöveg, a pszichológusok nagyszerű eszközévé vált. Segítségével el lehet csábítani a lányokat. Mivel ez az elsődleges alkalmazási területe, más vágányra terelte a gondolataimat. Új lehetőség derengett fel előttem. Utanccal kapcsolatos gondolataim soha nem hagytak magamra, így arra gondoltam, mi lesz, ha mégsem tudom hipnotizálni Utancot és érzékennyé tenni, s ezzel az ágyamba csalni.

Aztán valami szörnyűség vonta magára a figyelmemet. A szöveg szerint a hipnotizálás csak korlátozottan alkalmazható, mivel az emberek csupán huszonkét százaléka hipnotizálható alany, a többieket nem lehet hipnotizálni. És mikor a pszichológusok tökélyre vitték az eljárást és képesek lettek MINDENKIT bábuvá tenni, az eszköz rossz hírbe keveredett.

Szomorú fordulat volt. Mégha alkalmam is nyílna rá, hogy spirált forgassak Utanc szeme előtt, s rávegyem, hogy nézze a villódzó tárgyat, még mindig lehet, hogy a hetvennyolc százalék közé tartozik. Azonkívül nem tartottam valószínűnek, hogy ilyen sokáig egy helyben tudom tartani.

De várjunk csak! A hipnosisakok! Nem találkoztam én valami leírással? Annak a sisaknak a dobozában turkáltam, melyet Tutun használtam. Mikor elkészítettem a szalagot, pontosan úgy csináltam, ahogy azt Kraktól láttam. Ennél biztosan többet tud.

Aha! Egy kis kézikönyv! Kinyitottam.

A hipnotizálás a könyv szerint a memória megerősítésére vagy éppen kitörlésére használható módszer, továbbá alkalmas arra, hogy valódi emlékeket hamis emlékekkel helyettesítsen. Nos, ez már ígéretes!

A szöveg szerint bármifajta érzelmet elnyomhat vagy felfokozhat. Aha! Azt parancsolom Utancnak, hogy szeressen engem!

Azt állította, hogy a primitív hipnózis csupán az alanyok tizennyolc százalékánál hatásos. Ez ellentmondásnak tűnt, és összezavart. A földi pszichológusok sosem hazudnak. Legalábbis a statisztikával nem.

Folytattam a kézikönyv áttanulmányozását. Arról szólt, hogy az agy különböző hullámhosszokon működik. A sisak kettőre tud ráhangolódni ezekből. Az első az alváshullám, mely egy párhuzamos hullámmal erősítve révületet okozhat. A második hullám, amit a sisak használ, a gondolatok hulláma. Bármi, amit ez a hullám közvetít – érkezzen az egy felvett szalagról, vagy akár közvetlen beszédből – az alany saját gondolatának fogadja el, és emlékezetében tartja. Ennek következtében a hipnózis az összes alany esetében hatékonnyá válik. Az alanyok teljességgel a sisak hatása alá kerülnek. Bármit végre lehet hajtani a sisak segítségével, amire bármi más hipnózis képes. Igaz, ennek a gyors tanulás az elsődleges felhasználási területe. Bármifajta képesség vagy nyelv… én magam is ilyen sisakkal tanultam a nyelveket Krak…

Hirtelen végighullámzott rajtam a rémület, ahogy eszembe jutott az a szörnyű emlék, amit Krak idézett elő bennem azzal, hogy fejemre téve a sisakot azt mondta, érezzem magam rosszul, ha bántani próbálom Hellert! Majdnem belehaltam!

Félredobtam a kézikönyvet, mintha égetett volna!

Ezek a sisakok VESZÉLYESEK!

Én meg iderendeltem Krakot.

Alighanem ismét sisakot akar húzni a fejemre!

A gondolat olyan rettenetes volt, hogy majdnem kirohantam a szobámból, hogy minél távolabb kerüljek a sisakoktól.

Időben észbe kaptam. Nem mehetek ki a fűre!

Rávettem magam, hogy üljek le a szoba túlsó sarkába, távol a sisakoktól. Gondolkodnom kellett.

Talán össze kéne törnöm őket. Szerezhetnék diszintegrátort a hangár raktárából… Nem, várjunk csak! Ezek a sisakok értékesek. Azt a lányt kábíthatnám el velük, amelyiket csak akarom. A személyzet hajlongana, s térden csúszna előttem, mikor megjelenek. Rá tudnám venni Utancot, hogy szeressen engem, s ez volt a legfontosabb.

Ó, igen. Továbbá ki tudnám törölni Gunsalmo Silva agyából a megszerzett tudást, és bele tudnám verni a fejébe, hogy szükség van rá az Északi-sarkon. A jég alatt.

Nem, nem szabad összetörnöm ezeket a sisakokat. A segítségük nélkül talán soha többé nem juthatok ki ebből a szobából. Gunsalmo elkapta Tavilnastyt. Az Apparátus-képzés után feltehetően én sem lennék kemény falat a számára.

Egyértelműen a bénító tüske jelentette a megoldást, aztán egy sisak a fejére, és mehet a jég alá.

Jó.

Azonban semmilyen körülmények között nem szerettem volna, hogy az ÉN fejemre tegyen sisakot Krak, vagy bárki más!

Elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy ismét megvizsgáljam a sisakot. Kicsinyke fény világított az elején, amely azt jelezte, hogy működik.

Várjunk! Ez a lámpa nem része az agyhullámáramkörnek.

IHLET!

Kijuthatok ebből a szobából a kertbe, elcsábíthatom az összes lányt, akit csak akarok, hajlongani fognak az emberek előttem, s rávehetem Utancot, hogy rajongva szeressen!

Anélkül, hogy kockáztatnám magamat!

2. fejezet

A belső kommunikációs rendszeren leszóltam a hangárba, és hívattam a szerelőt, aki felszerelte az új veszélyriasztó rendszert. Hamarosan megjelent a hangár felőli alagúton.

Fölényeskedő, magabiztos tökmag, Flipnek hívták, s a Voltár Közösség Wiggo bolygójáról származott. Soha senki nem kötelezte rá, hogy földi módon viselje a haját: két spirálban meredezett a fejéről, mint valami ikerantenna.

– Nem jó a riasztórendszer? – kérdezte.

Leültettem. Kezébe nyomtam a hipnosisakot és a dobozát. – Nagy baj van – mondtam. – Ezek a Blixóval érkeztek. Bárkinél működnek.

Belenézett a hipnosisakba. Ilyenek ezek a szerelők. Soha nem néznek meg semmit kívülről, azonnal belelesnek és kibelezik. Aztán abbahagyta. – Ha működnek, akkor mit csináljak velük?

– Nem érti – mondtam türelmesen. – Tizenhat darab van belőlük. Csináljon velük valamit, hogy csak akkor működjenek, amikor én akarom. Csinálja meg őket úgy, hogy egyes emberek azt higgyék, hogy a sisakok működnek, miközben azok mégsem működnek.

Körbetapogatta. – Nos, ez nem probléma. A lámpa, ami itt van az elején, azt jelzi az operátornak, hogy a készülék működik, nincs összeköttetésben a fő áramkörrel. Függetlenül működik attól. Betehetünk egy kapcsolót, ami működésbe hozza a lámpát, miközben a fő áramkör üzemen kívül marad.

– Amit én akarok, az ennél bonyolultabb – mondtam. – Azt akarom, hogy mikor az operátor bekapcsolja a sisakot, és azt gondolja, hogy működik, bizonyos embereknek működjön, bizonyos embereknek pedig ne. Mondjuk, ha be tudna építeni valamifajta titkos kapcsolót a sisak belsejébe, ami nélkül a sisak nem működik, megoldaná a problémát.

– Ó, arra gondol, hogy a fickó, akin a sisak van, le tudja kapcsolni azt, miközben az operátor azt gondolja, hogy még mindig működik. Így van?

– Így van. Nos, arra gondoltam, alig pár ember képes mozgatni a fülét. Én tudom mozgatni. Ez sajátságos képességem. Szóval, ha az operátor a fejemre teszi a sisakot, én pedig megmozdítom a fülem – mondjuk háromszor – a sisak kikapcsolódik, miközben az operátor azt hiszi, hogy még mindig működik.

– Én nem tudom mozgatni a fülemet – mondta Flip.

– Pontosan – feleltem. – Így aztán a sisak magán működne, de mivel én tudom mozgatni a fülemet rajtam nem működne.

– Nem lehet megcsinálni – mondta. – Ebben a formában nem. Nincs fülmozgatásra érzékeny kapcsoló.

– Még egy fülhegymozgatásra érzékeny sincs? – könyörögtem.

Látta elkeseredésemet. Gondolkodott. Aztán észrevette a kicsiny kézikönyvet, amit addig olvastam. – Hú – horkantott lealacsonyítóan –, kivonatos kezelési útmutató. Használhatatlan. – Benyúlt a kartondoboz legaljára, s előhúzott egy vaskos, jókora kézikönyvet, amivel el lehetett volna törni egy ember karját: Tervezési, elméleti, karbantartási és javítási útmutató szerelők számára.

A következő pillanatban már el is merült a hatalmas, kihajtható kapcsolási rajz tanulmányozásában. – Aha! – mondta Flip. – Egy többszörösen elágazó, kerülő mellékáramkör! – Jelentőségteljesen rábökött. – Pont itt!

Reménykedve felálltam.

Belenézett a sisakba. Kinyitotta a burkolatát, hogy még beljebb lásson. – Ezek a Yippee-Zip Gyártóvállalat alkatrészei. Szerencséje van. Szabványos komputeralkatrészek. Tonnákat szerezhetünk ezekből az alkatrészekből.

– Tud csinálni valamit? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.

– Ha beteszek egy kölcsönös közelségi megszakítókapcsolót ide, ebbe az áramkörbe, és ha ez aktiválódik, az előlámpa világítani fog, a sisak azonban kikapcsol és kiürül.

Noha a tervrajz hatalmas volt, a terület, amire bökött – s a rajz által jelölt szerkezeti rész – nem lehetett nagyobb a hüvelykujjam körménél. Így szóltam – De hát nem dughatom be oda a fülemet! Túl veszélyes lenne!

– Nem, nem, nem. Egy kölcsönös közelségi megszakító kapcsoló két részből áll. Az űrhajókon is használják őket. Ha az egyik űrhajó túl közel kerül a másikhoz, működésbe hoznak egy kapcsolót egymás számítógépében, és kitérő manővert tesznek.

– Nem értem.

– Nézze, a kapcsoló A részét a sisak áramkörébe építem. Az alany, aki esetében nem kívánatos a sisak működése, a haja közé rejti a B részt. Ha ezek közel kerülnek egymáshoz, a B rész kapcsolatba lép az A résszel, ami a sisakban van, így az nem fog működni, miközben olyan, mintha működne. – Látta rajtam, hogy összezavarodtam. – Mindjárt hozok – mondta, s elrohant.

Úgy tíz perc múlva rohant vissza az alagúton. Tizenhat kartondobozt hozott magával. Kicsik voltak, de nehezek.

– De hát ekkora holmit nem rejthet senki a hajába – tiltakoztam.

Nevetett. Kinyitotta az egyik kartondobozt. Két apró ólomdobozka rejtőzött benne, különböző jelzésekkel. – Ez – mondta Flip – kerül a sisakba. Ezt meg a fickó teszi a hajába.

– Észre fogják venni! – tiltakoztam.

– Nem, nem, nem – mondta. – Nem érti. – Kinyitotta a dobozt, amiben a sisaknak szánt alkatrész lapult. A dobozban vékony tüskék által rögzítve ott rejtőzött a legkisebb alkatrész, amit hosszú idő óta láttam. Kinyitotta a másik dobozt. Ugyanaz. – Mini-mikroáramkör-alkatrészek – mondta.

– De mire ezek a nehéz ólomdobozok? – kérdeztem. – Radioaktívak?

– Ó, nem, nem, nem – felelte Flip. – Ha árnyékolatlanul tárolják ezeket az alkatrészeket, aktiválhatják a környezetükben lévő egyéb berendezéseket. A számítógépek is leállnak, ha ilyet építenek beléjük. Szóval, ezért kell árnyékolt dobozban tárolni őket.

Azonnal munkához látott. A sisaknak szánt részt beépítette a sisakba. Kényes feladat volt, hatalmas nagyítót, valamint kicsiny villákból és csipeszekből álló csavarállító készletet igényelt. Valóban, soha nem fogják észrevenni! Mintha molekulákkal dolgozott volna.

Sokáig eltartott. Végül így szólt: – És most megmutatom.

A sisakot a székre tette. Megszámlázatlan műszerei közül az egyiket alárakta. Bekapcsolta. A mérőműszer szinte megbolondult. A sisak alaposan kitett magáért! Megborzongtam.

Aztán kinyitotta a B rész ólomdobozát, s egy villa segítségével a szerkezetet a székre tette. A mérőműszer lenyugodott. A sisak homlokára szerelt fény továbbra is fényesen világított. Néhányszor le- és felkapcsolta a sisakot. A kis lámpa a kapcsolások ritmusára hol felgyulladt, hol elaludt, a mérőműszer azonban továbbra sem mutatott semmit. Ezután az aprócska szerkezetet visszatette az ólomdobozba, újra bekapcsolta a sisakot, mire a műszer ismét megbolondult.

Erősen gondolkodtam. Tudtam, mit kellene tennem. S azt is tudtam, mit kellene tennem Flippel. A titok nem szivároghat ki.

– Csinálja meg az összeset! – mondtam.

Boldogan látott munkához.

Olvasni kezdtem a feltornyozott képregényeket. A nap lassan véget ért. Láttam, hogy már az utolsó sisaknál tart. Alkonyodott.

Az volt az eredeti tervem, hogy miután végez, úgy teszek, mintha meg akarnám vizsgáltatni a hegycsúcs illúzióját, aztán lelököm. Faht bej azonban nagyon érzékeny volt ezekben a napokban. A hangár padlóján elterülő halott szerelő az orgyilkos pilóták étvágyát is felkeltheti – egyszer már le akarták mészárolni a szerelőket.

Nem, van egy sokkal jobb megoldás. Kimentettem magam, és a hálószobámba mentem. Bezártam az ajtót. Hogy ne hallja, és ne is lássa, elővettem egy felvevőt a szekrényből. Átolvastam az utasítást, hogy hogy kell készíteni hipnoszalagot.

Elkészítettem. Azt mondtam: – Miután végez a hipnosisakokkal, elfelejt mindent a szobámban lévő hipnosisakomról. Elfelejti, hogy átszerelte őket. Azt fogja gondolni, hogy a riasztórendszer javítása miatt hívták, s egész idő alatt azzal foglalkozott. Mikor leemelem ezt a sisakot a fejéről, nem fog látni, és nem is fog érezni semmit, míg azt nem mondom, „köszönöm”. Ezután megkérdezi tőlem, hogy a riasztórendszer rendben van-e. Ezután, mintha mi sem történt volna, felébred. Azt is elfelejti, hogy hallotta ezt a felvételt.

Visszamentem oda, ahol dolgozott. A szalag ott lapult a zsebemben.

Végzett az utolsó sisakkal. – Elkészültek – mondta Flip. A sisakokat visszatette dobozaikba, majd ezeket a szekrénybe, és rendet rakott.

Fogtam az utolsó sisakot és az egyik B rész dobozt. – Még nem próbáltuk ki – mondtam.

– A műszeren láthatta az eredményt.

– Nem ismerem a műszereket. Élőn szeretném látni. Nem bánja?

– Persze, csak tessék – felelte Flipp. – De ha nem működik, űrhajók fognak összeütközni a fejünk felett. Ezek a szerkezetek megbízhatóak.

Kinyitottam a B rész ólomdobozát. Kivettem a morzsát, s a hajába tettem. Ezután ráadtam a sisakot. Bekapcsoltam.

A fickó kialudt, mint egy gyertya! Csupán egy porszemet tettem a hajába! A valódi B rész a másik szobában lapult az ólomdobozban!

Becsúsztattam a felvételt tartalmazó szalagot a sisak nyílásán. A folyamat megtörtént, pont úgy, ahogy arra számítottam.

Levettem a sisakot a fejéről. Ott ült csukott szemmel. A kis koszdarabot is kivettem a hajából.

A sisakot minden egyéb tartozékával együtt kivittem a szobából. Bezártam a szekrényt. Visszajöttem, és néhányat a szerszámai közül elhelyeztem a titkos padlólap körül, amivel titkos irodámból hozhatom működésbe a riasztórendszert.

Minden készen állt. Így szóltam: – Köszönöm.

Rám nézett, még mindig kissé üveges tekintettel, s így szólt: – A riasztórendszer rendben van?

– Nagyra értékelem, hogy idejött és megcsinálta – mondtam.

– Ja – szólt Flip, teljesen normálisnak tűnve, nem volt vele túl sok tennivaló. – Csak jó erősen rá kell lépnie arra padlólapra, s az működésbe hozza a hangár riasztórendszerét. Ezt tartsa fejben.

Összeszedte a szerszámait, és dünnyögve távozott. Elloptam az egyik mérőműszerét. Hoztam egy sisakot. Aztán a kapcsoló valódi B részét kivettem az ólomdobozból. A sisak alá dugtam, majd a sisakot bekapcsoltam.

A műszer MEGHALT!

Hurrá! Most már én vagyok a nyerő!

Hamarosan képes leszek bármelyik lányt elcsábítani, a személyzet minden tagját hajlongásra bírni, s akár mással bankot raboltatni. Ki tudom törölni Silva agyát. Mindezeken túl meg tudom parancsolni Utancnak, hogy szeressen engem, és bújjon velem ágyba!

Egy dolgot azonban még el kell intéznem.

3. fejezet

Gyors feljegyzést készítettem. Le is pecsételtem, hogy hivatalosnak tűnjön.

Elővettem a .45-ös Coltot, s megnéztem, töltve van-e arra az esetre, ha összefutnék Silvával – ami cseppet sem állt szándékomban.

Könnyed, boldog léptekkel végigrohantam a folyosón, Faht bej irodája felé. Nagy örömömre nem találtam a helyén. Felemeltem a telefonját, hogy hívjam a taxisofőrt. Némi nehézségbe ütközött megtalálnom, de három hívás után ráakadtam. Az egyik bárban próbálta ki éppen a szerencséjét. Azt mondta, vesztett egy keveset, s először vissza akarja nyerni. Rendkívül toleráns voltam. Azt mondta, hamarosan jön.

Faht bej felesége érkezett, de mikor megpillantott, sietősen távozott.

Végül Faht bej is előkerült. Nem akartam találkozni vele. Ő sem akart énvelem. Ez nem lepett meg. Leült. Rám nézett.

– Tovább folytatódnak ezek a heroinlopások – mondta.

– Ezt miért mondja nekem?

– Biztos benne, hogy nem tud róluk? – Ahogy rám nézett, abból világosan látszott, hogy azt gondolja, én állok a háttérben!

– Lehetne tisztelettudóbb – mondtam kemény hangon. Ó, bárcsak elkaphatnám! Első lesz a hipnosisakok használói között.

– Le vagyunk égve – mondta. – A kórház elviszi az egész bolygó nyereségét! A libanoni bankár meglehetősen szomorú.

– Ezt miért mondja nekem? – kérdeztem.

– Mert maga az Általános Felügyelő Lord – felelte Faht.

– Igen, én vagyok. És ezt tartsa szem előtt – tettem hozzá.

– Tartozunk I. G. Barbennek az utolsó szállítmány speed árával – folytatta. – Amit elküldtünk a Blixóval.

– A pokolba a Blixóval – mondtam, s így is gondoltam.

– A libanoni kölcsönt akar felvenni a banktól, hogy meg tudjuk vásárolni a friss máktermést. Harminc százalékos kamatra.

Ó, istenek, ő lesz az első, akire rákerül a hipnosisak!

– Fizetőképesek voltunk, míg meg nem érkezett – mondta.

Kétszer kap hipnosisakot egy nap! Majd megmutatom neki!

Végül megérkezett a taxisofőr. Tíz óra volt. Óvatosan körülnéztem, Silvát keresve, mielőtt kiléptem az ajtón.

– Elvesztettem a fizetésemet – mondta a taxisofőr. – Ki tudna segíteni néhány dolcsival?

Mérgesen a kórházhoz vitettem magam. Ő is kap egy hipnosisakot!

Megérkeztünk a kórházhoz. Mondtam neki, hogy várjon, és figyeljen egy füstös képű szicíliait.

Bementem. A kórház kihalt volt, leszámítva néhány öregasszonyt, akik éjszakai ügyeletben, a pult körül lézengtek. Elrohantam mellettük, és feltéptem Prahd hálószobájának ajtaját.

Két fej fordult felém.

– Az apám! – kiáltotta Bildirjin nővér.

– Kapok már fizetést? – kérdezte Prahd.

Szemlátomást félig jutottak el valahová.

Mintha túlerőltették volna magukat.

– Na, kifelé az ágyból! – utasítottam őket. Még két jelölt a hipnosisakokra. Nincs kivétel. A lány apja egy kövér gazember.

Felismerték a fenyegetést. Bildirjin nővér kiugrott az ágyból. Melleit tekintve nem volt sok takargatnivalója, alig lévén tizenöt éves. Magára öltötte hivatásos nővér egyenruháját. Mintha átkozódott volna a fogai között.

Prahd is felkelt. Ez alkalommal okosabb volt. Először a cipőjét húzta fel.

Az irodájába zavartam. Megmutattam neki a hivatalosnak tűnő hamisítványt. – Ezt a parancsot most kaptam. Azonnal végre kell hajtani.

Így szólt:

 

PARANCS Azonnal poloskát kell ültetni önbe. Ha bekerül az alagsor valamelyik cellájába, esetleg egy kiásott sírba, nem tudjuk önt megtalálni, hacsak nem rendelkezik válaszjeladó poloskával a koponyájában. Ez titkos, hivatalos, és ha valaki kifecsegi, soha nem kezdik el folyósítani a fizetését.

 

A felsőbb hatalmak

 

visszavettem a parancsot.

Átadtam neki a B rész ólomdobozát.

Kinyitotta és belelesett. – Ez a poloska?

– Egy mini-mikroválaszadó – mondtam. – Visszazümmög, ha egy keresősugár rátalál.

– Ó, igen – mondta. – Ez olyan.

– Így van. Azt akarom, hogy ültesse be a koponyám tetejébe úgy, hogy senki ne vegye észre, hogy ott van. Ez a parancs.

– És akkor kapok már végre fizetést?

– Meglátjuk – feleltem.

Furcsán méregetett, de aztán Bildirjin nővérért kiáltott. A lány berohant. Valamit motyogott a fogai között. – Készítse elő a műtőt – mondta a doktor.

A lány elrohant. Még mindig motyogott. Sokkal nyugodtabb léptekkel követtük. Beléptünk a műtőbe. Fény gyulladt. Az asztal, keresztbe futó szíjakkal, a műtő közepén állt.

– Ez lesz az? – kérdezte Bildirjin nővér.

– Igen – felelte Prahd.

A lány azon nyomban elkapta a karomat, s a műtőasztalra lökött. Lenyűgözött az ereje.

Lefektetett, s nekilátott összefűzni a szíjakat. Leszorította a lábamat, leszorította a hasamat, majd széles, nehéz szíjakat vetett át a mellkasomon és a karomon. Aztán az utolsó szíjjal rögzítette a torkomat. Túl szorosra húzta. Nehezen kaptam tőle levegőt.

Motyogott a fogai között. Dühödten.

– Várjon! – mondtam. Ahogy ez a kettő nézett rám, semmi kedvem nem volt elveszteni az eszméletemet. Nem szerettem volna arra ébredni, hogy rossz helyről áll ki belőlem a szike. – Altatás nélkül! Csak helyi érzéstelenítéssel. Ez nem olyan nagy dolog.

– Nincs több novocain – szólt Bildirjin nővér.

Elfordítottam a fejem. – Ott egy Novocain feliratú üveg!

Felkapta, és a zsebébe tette. – Üres. És egy gyógyszertár sincs nyitva az éjszaka közepén.

– Ez így van – mondta Prahd.

A lány az egyik fiókhoz lépett, s kivett belőle valamit. Mikor visszajött, így szólt: – Nyissa nagyra a száját!

Kinyitottam, arra számítva, hogy a fogaimat akarja megnézni. Erre egy vaskos kötszertekercset tett a számba, s jó alaposan belenyomta.

Ezután feltérdelt a mellkasomra. Szörnyen bökött a fiatal, csontos térd. Felhúzta a szoknyáját, felfedve meztelen combját. Könyökére támaszkodva kézbe fogta az arcom. A körmei is meglehetősen élesek voltak. Úgy fogta a fejem, mint egy satu.

– Csinálja, doki – mondta. – És remélem, tompák a szerszámai! A fiatal lányok érzékenyek.

Rájöttem, Elektra-komplexusban szenved. Az apja iránti vonzalom. Megpróbáltam kinyitni a számat, hogy elmondjam neki, én nem az apja vagyok, a kötszercsomag azonban elnémított.

Bildirjin nővér térde oly erősen nyomódott a mellkasomba, hogy nem is éreztem az első vágást. A másodikat viszont már igen!

Prahd – nem tudtam úgy forgatni a szemem, hogy lássam – Zanco-féle elektromos szikét használt. Egy tálkával fogta fel kiömlő vérem. Felnyitotta a fejbőrömet! Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam. Őrületesen fájt!

Bildirjin nővér arcomba vájódó körmeivel tartotta mozdulatlanul a fejem. – Talán mégsem olyan jó dolog állandóan félbeszakítani a dolgokat – mondta. – Egyszer még elmegy, de ha másodszor is megtörténik, kezd a dolog szándékosnak tűnni. A fiatal lányok érzékenyek az ilyesmire!

Prahd némi vért gyűjtött egy tesztcsőbe, majd felmelegített egy katalizátort. Készülékek zümmögtek, fémserpenyők csattogtak, égők sziszegtek.

Visszajött. Kicsiny, ásószerű szerszámmal a kezében. Aztán nem láttam, mit csinál.

VILLANÁS! A fájdalom dárdaként fúródott a fejembe. Vagy még annál is rosszabb volt!

A doktor hátrált egy lépést. Kimetszett egy darabot a koponyámból!

Az egyik tesztcsőbe tette. A csövet a katalizátorba. Lángok sisteregtek. Mint ahogy a koponyám!

– Csinálta már félig? – kérdezte Bildirjin nővér. – Csinálta már úgy, hogy félbe kellett hagynia?

Már nem éreztem arcomba vájódó körmeit. Túlságosan fájt a koponyám.

Prahd most fúrót vett elő. Dolgozni kezdett vele.

JAJ! A fúró hangja, ahogy belehatolt a koponyámba, rosszabb volt a haldoklásnál! A műtő forgott körülöttem!

– Szépen haladunk – szólt Bildirjin nővér. – Szépen, lassan és nyugodtan. Hogy sokáig tartson. Ó, ez nagyszerű!

Prahd félrefordította a fúrót. Elájultam.

Mikor magamhoz tértem, Bildirjin nővér így szólt: – Ez volt az első egész éjszaka. Egész nap erre vártam. A fejem tetejétől a lábam ujjáig tisztán éreztem! Erre belépett az apám!

Megpróbáltam elmagyarázni neki: – Bildirjin nővér, én nem vagyok a maga apja. Ez csupán Elektra-komplexus. Titkos vonzalom fűzi az apjához, s ez gyűlöletben tör felszínre. – A számba tömött kötszer azonban elnémított.

Prahd kezében tartotta az ólomdobozt. – Kérem, igazolja a tárgyat.

A lány egy pillanatra elengedte a fejemet. Az volt az. Szenvedve bólintottam.

Megfogta valami csipesszel, és beledobta egy oldatba. Aztán kihalászta. A lány ismét elkapta a fejemet. Térdét a mellkasomba fúrta.

JAJ! JAJ! JAJ! Cseppet se finoman, beletette a koponyámba.

– Félbeszakították már valaha? – kérdezte Bildirjin nővér. – Pont mikor a legjobb?

Csontsejteket vett ki a tesztcsőből, amit az imént katalizált. Mint valami kőműves, belekente a lyukba, amit a koponyámba fúrt.

Mintha minden érintésre megrántotta volna az összes idegszálamat!

– Tudja – mondta Bildirjin nővér –, én egy fiatal lány vagyok. Csak most kezdem. Ez az egész még nagyon új, és csodálatos a számomra. Hallottam, bár sose tudtam, hogy ilyen, ilyen, ilyen jó lehet!

Megrántotta a fejbőrömet. Fájt, mintha lángok nyaldosták volna. Égetett!

– Vigyáznia kellene a fiatal lányokkal, akiknek most van először – mondta Bildirjin nővér. – Ez a legélvezetesebb pillanat az életükben!

Prahd bekente valamivel a fejbőrömön ejtett seb környékét. Halálosan fájt minden egyes érintés!

– Ne szakítsa félbe a fiatal lányokat – mondta Bildirjin nővér. – Hagyja, hogy befejezzék! A fiatal lányok érzékenyek, s ezt ne felejtse el!

Prahd fogott egy lámpát, amivel megvilágította a koponyámat. Olyan forró volt, hogy hallottam a hajamat sisteregni.

Aztán hátralépett. – Most már elengedheti, Bildirjin nővér – mondta szakszerűen.

A lány szabadon engedett. Olyannyira fájt a beavatkozás, hogy nem is éreztem mellkasomba nyomódó térdét, ami zúzódásokat hagyott maga után.

Felkapott egy szikét, amit nyilván arra az esetre tett a keze ügyébe, ha valami ötlete támadna. Elvágta a torkomat szorító szíjat, így fellélegezhettem. Aztán a többit is kicsatolta.

– Nos – szólt Prahd. – Megkapta a poloskáját. Kapok mostantól fizetést?

Kivettem a számba gyömöszölt kötszertekercset. – Tűnjenek innen! – kiáltottam.

Rendkívül szófogadóak voltak. Ahogy elindultak, Bildirjin nővér már gombolta is ki az egyenruháját. Rajongva nézett Prahdra.

– Ő, imádom az orvoslást, maga nem, doktor? Ez OLYAN izgató!

Nagy nehezen lemásztam az asztalról. A műtő forgott körülöttem.

Nem tudtam, hogy csak (bíííp) vagy megoperáltak!

4. fejezet

A taxisofőr felébredt, ahogy a taxi közelébe értem. Rám meredt. Döbbent hangon így szólt: – Elkapta az a füstös képű szicíliai?

A barakkokhoz vitettem magam. Nem akartam találkozni az egyre jobban jajgató Faht bejjel. Keresztülmentem a hangáron. Az őrség egyik tagja így szólt: – Bűnözők támadtak magára?

Az alagúton keresztül titkos szobámba mentem. Keresztülmásztam a szekrényen, be a hálószobába.

Összeroskadtam. Nem igazán tudtam elaludni – inkább elájultam.

A következő reggelen nagyon korán ébredtem. A pulóverem gallérját összevéreztem. A hajamat összetapasztotta az alvadt vér. Ez rendkívüli intézkedést kívánt. Lezuhanyoztam. Meglepetten tapasztaltam, hogy a fejemből már nem folyik a vér. Az még érdekesebb volt, mikor megtapogattam a műtét helyét: majdnem belehaltam.

Miközben azonban belebújtam az ingembe, amit nem kellett áthúznom a fejemen, ízlelgetni kezdtem a helyzetet, amibe kerültem. Mostantól kezdve egyik hipnosisak sem működik rajtam. Nincs többé rémálom, lándzsafarkú Manco ördöggel. Biztonságban vagyok Kraktól. Ezen a bolygón senki nincs biztonságban tőlem. Kellemes érzés.

A felszolgáló forró kahve sadét hozott, kávét, cukor nélkül. Kicsiket szürcsöltem belőle, nagy korty vizekkel kísérve. Ez a megfelelő módja a kávéivásnak, habár ritkán csináltam így. A sebesültek azonban kiszáradnak. Ügyet sem vetettem a baklavára, az édes süteményre.

Miután a felszolgáló szemlátomást ki-be járt, anélkül, hogy darabokra szaggatta volna egy dupla csövű leopárd, lábujjhegyen a belső udvaron keresztül a kertajtóhoz lopóztam: ki akartam találni, honnan lőhetne az őr bénító tüskét a betolakodóba. Szememet a kémlelő nyílásra szorítottam.

Istenek!

Utanc éppen akkor hajtott el BMW-jével.

És a jobb oldali első ülésen, mint valami bizalmas barát, ott ült GUNSALMO SILVA!

A kocsi keresztülrobogott a kapun.

Kiléptem a kertbe.

Karagoz éppen a kertésznek segített virágot ültetni. Magamhoz intettem, s némán a kapura mutattam – nem találtam a szavakat.

– Ó, ő? – szólt Karagoz. – Magára várt.

Bénán bólintottam.

Karagoz így folytatta – Az elmúlt néhány napban különös emberek jelentek meg a városban. Megrémítették Utancot. Így aztán ma reggel felfogadta Silvát testőrnek.

Ez egyre rosszabb! Nem elég, hogy fegyvert fog rám, még kedves hastáncosnőmet is ellopja! És ki tudja, mit terveznek még ellenem!

Nagyon jól tettem, hogy ezt az egészet kiterveltem a hipnosisakokkal.

Karagoz így szólt: – Tudja, le van égve. Az amerikai konzul elvette tőle a készpénzt, amit a halott gengsztertől szerzett – azt mondta, hogy konzuli díj. Mi etetjük.

Még a személyzet is szövetkezik vele!

A kapu felé indultam. Aztán rájöttem, hogy ostoba módon fegyvertelenül hagytam el a házat. Visszafordultam a házam felé.

Motorzúgás és robajlás hallatszott.

Utanc bevágódott a kertbe a BMW-vel!

Sikító gumikkal állt meg a szokásos helyen.

Megdermedtem.

Úgy néztem a kocsira, mint a madár, amit megbűvölt egy kígyó.

Itt a vég.

Gunsalmo Silva szállt ki a kocsiból. A kezében tartotta a leopárdot.

Utanc csuklyában, köpenyben és fátyolban elsuhant mellettem, pillantásra sem méltatva, mintha nem is léteznék. Egyszerűen leírt. A következő pillanatban szobájának ajtaja becsapódott mögötte, s a fémpántok a helyükre kerültek.

Silva még mindig ott állt, félig-meddig kimászva a kocsiból. Rám nézett.

Még soha nem éreztem ilyen meztelennek magam. Nem volt fegyverem, amit előránthattam volna. Azonkívül szitává lőne, mielőtt bármit előkapnék, ha egyáltalán lenne nálam valami. Miután részt vett az Apparátus hipnotréningjén, bármire képes.

Lassan elindult felém a leopárddal a kezében. Zömök, izmos, nagyon szicíliai, rettenetes. A homlokát ráncolta.

Ötlábnyi távolságra tőlem megállt. Felemelte a leopárdot. Megvakarta a fejét a fegyver csövével.

– Na, hol a (bíííp) láttam én már magát? – kérdezte.

Nem szóltam semmit.

Még erősebben ráncolta a homlokát. Aztán az arca felderült, ami még így is olyan sötét maradt, mint az éjszaka. – Ó, most már tudom. Az a (bíííp) rémálom. Maga abban szerepelt! Ott álltam a repülő csészealjak istállójában!

Silva végigmért és bólintott. – Nos, így már világos. Leülhetnénk valami nyugodtabb helyen? Itt túlságosan szem előtt vagyok.

Trükkös! Pontosan ezt vártam egy Apparátuskiképzés után. Nem akar nyilvánosan kivégezni.

A hálószobámban közelebb lehetek a fegyvereimhez.

Megtaláltam a hangom. – Jöjjön velem – mondtam, s mutattam az utat a hálószobám felé. Aztán még okosabb lettem. – Nem akar előbb inni valamit? Mondjuk egy kis Scotchot?

– Nem lehet – felelte. – (Bíííp) gyomorfekély.

Hát akkor próbáljuk újra, ahogy régi professzorom szokta volt mondani. Ha még nem vagy halott, mindig van egy halvány esély, hogy megúszd.

Bevezettem a hálószobámba. Leültettem a székre. Eljátszottam a gondolattal, hogy rátaposok a padlólapra, megcsavarom, amivel a teljes személyzetet a hangárba rendelem. Aztán arra gondoltam, ott gyülekeznének a hangárban, és nem itt, ahol szükségem lenne rájuk.

Megpróbáltam húzni az időt. Így szóltam: – Megértem, hogy Utanc megbízta, hogy legyen a testőre.

– Ja – morogta.

– Ez meglehetősen elvadult ország. Ön képzett testőr? Hogy ölte meg Tavilnastyt?

Röviden, ugatva felnevetett. – Gyerekjáték volt. Mikor az a két (bíííp) bevitt abba a (bíííp) szobába és magamhoz tértem, azt mondtam, „ezek idekészítettek, hogy valaki kikészítsen”, érti? Ezt mondtam: -„idekészítettek, hogy kikészítsenek”. Ért engem?

Persze hogy értettem. Ez volt az én legnagyobb bajom.

– Szóval, mikor rádobtak arra a (bíííp) ágyra, azt mondtam, „Valami (bíííp) (bíííp) néhány perc múlva idejön, hogy kiradírozzon.” Aztán, ahogy ezek a (bíííp) elmentek, föltornyoztam a takarókat, mintha valaki feküdne alattuk, én meg begurultam az ágy alá. Gyerekjáték.

– Néhány perccel később jól (bíííp), ha nem ezt teszem. A (bíííp) csendesen belopózott az ablakon. Macskaléptekkel a (bíííp) ágyhoz ment. (Bíííp) tőrt tartott a kezében. Még egy leopárd is lapult a tokjában a (bíííp) bal lábára erősítve.

– A tőrt belevágta a (bíííp) takarókupacba, mintha (bíííp) mérges lenne rá. Én meg kinyúltam az ágy alól, és kikaptam a (bíííp) leopárdot abból a (bíííp) tartóból.

– Mielőtt még lehajolhatott volna, hogy megnézze, mi folyik a (bíííp) ágy alatt, szétlőttem a (bíííp) bal lábát. Aztán, ahogy elesett, szétlőttem a golyóit.

– Már nem nagyon akart megölni senkit, úgyhogy kimásztam a (bíííp) ágy alól. Láttam, hogy van nála egy durva .38-as Szombat Esti Láz. Amit elvettem tőle, mivel (bíííp) veszélyes ezzel a (bíííp) micsodával lövöldözni – felrobbannak –, aztán egy golyót eresztettem a takarókba, letöröltem a (bíííp) fegyvert, aztán visszanyomtam a (bíííp) kezébe, amitől abbahagyta a rángatózást.

– Átkutattam, hátha találok nála egy kis (bíííp) pénzt, de csak négy töltényt találtam a fegyverhez. Bedobtam a leopárdot meg a töltényeket a (bíííp) WC-tartályba.

– Megjöttek a (bíííp) rendőrök. Azt gondolták, a fickó bombát akart robbantani, csak az túl korán robbant fel. De mikor látták, hogy amerikai vagyok, hűvösre tettek.

– Mint valami (bíííp) bolond kiabáltam a (bíííp) amerikai konzul után, aki a következő nap meg is érkezett, s azt követelte, adjanak nekem életfogytiglant, mire ezek elküldtek a (bíííp). Ez volt az utolsó alkalom, hogy amerikai konzult hívattam. Elvette az összes dohányom.

– Az azt követő napon visszamentem a hotelbe és kihalásztam a leopárdot a WC-tartályból. – Töprengve ült egy darabig. – Halványan emlékszem a rémálomra, hogy akkor is az amerikai konzult hívattam. Ostoba (bíííp) vagyok. De valahogy úgy érzem, sokkal okosabb vagyok az üzletet tekintve ezekben a napokban. Úgy tűnik, mintha mindig tudnám, hogy mit kell tennem. Ez hozott ide magához.

– Egy pillanat – mondtam. – Képzettnek tűnik. Ez azonban egy nagyon elvadult ország. Ha valóban testőr akar lenni, szüksége lesz erre.

Az egyik hipnosisakot elöl hagytam. Felkaptam, a fejébe nyomtam, s azonnal bekapcsoltam. Az előlámpa fényesen felizzott.

Vártam.

A fickó csak ült mozdulatlanul.

Vártam, hogy a szeme kiüvegesedjen, majd behunyja.

De csak ült.

Éberen!

– A pokolba – mondta – nincs szükségem sisakra. – Fogta, és levette. – Egyébként meg nem is látszik golyóállónak. – Az ölébe rakta.

Istenek! Nem működik! A sisak nem működik!

A sisak felé nyúltam, hogy elvegyem. Sebesen gondolkodtam. Egy hipnokiképzésű Apparátus-bérgyilkos ül velem szemben!

– Az a különös érzésem támadt – mondta –, hogy találkoznom kell Törökország (bíííp) főnökével, a környékbeliek meg azt mondják, hogy maga az. Olyan (bíííp) ostoba érzésem támadt, hogy maga meg akar bízni valamivel.

Addig visszafojtott lélegzetem kiszakadt belőlem. Szóval ezt mondták neki hipnózis alatt a hipnotréning után!

– Ez a hölgy, akit idehozott… hogy hívják, Utanc? Vicces név. Na mindegy, szóval munkát ajánlott. De nem hiszem, hogy ez az, amit tennem kellene, s azt sem hiszem, hogy ez folyamatos lesz.

– Néhány perccel ezelőtt indultunk ezen a (bíííp) úton a város felé. És elmondta nekem, mennyire tart azoktól az idegenektől, akik az elmúlt néhány napban érkeztek a városba, de nem szeretne lövöldözésbe bonyolódni, így aztán megkért rá…

– Várjon egy percet – mondtam. – Maga nem beszél törökül.

– Ó, tudom. (Bíííp) ostoba nyelv. A lány is mókás akcentussal beszéli az angolt.

Ó, a kedves, angolul tanul. Talán, hogy a kedvemben járjon! Láttam, ahogy nagy csomó tankönyvet hordott be a szobájába. Milyen drága!

– Néha (bíííp) nehéz megérteni. Túl sok bonyolult szót használt. Szóval, ahogy megyünk az úton a város felé, egy idő után megkérdezi, tudom-e, kik ezek a madarak. Nem madaraknak hívta őket. Azt mondta… Ó, igen, azt mondta, „idegen betolakodók”. Én tudtam, persze, hogy tudtam, s elmondtam neki, hogy az egyikük a (bíííp) amerikai konzul Ankarából, három másik kíséretében, meg négy CIA-ember. Erre bumm, azonnal megfordul – kézifékes fordulással –, és visszajön ide. Azt hiszem, úgy érezte, nem lenne biztonságban.

Nos, ez egész biztos. Szegény kicsiny sivatagi lány!

– Ezután meggondolhatta magát – folytatta. – Először még hallani sem akart semmiféle (bíííp) civakodásról, aztán meg arra volt kíváncsi, mennyibe kerül a bérgyilkolás. Nők! – tette hozzá fintorogva. – Állandóan meggondolják magukat!

Igen, a nők megpróbáltatást jelentenek. Ezzel egyet tudtam érteni.

– Nos – mondta – az ankarai amerikai konzul lelövése (bíííp) közel áll hozzám!

A kétségbeesés gyakran szül ihletet. Meg kell szabadulnom Silvától. Nemcsak hogy fenyegetést jelent a bázisra, de fenyegeti Utanccal kapcsolatos birtokviszonyomat. Esetleg rávenné, hogy szökjön el vele!

Mi lehet a legveszélyesebb dolog, amit kérhetek tőle? Olyan valami, amivel a vesztébe rohan. Ki a bolygó legjobban védett személye?

– Mi lenne, ha lelőné az Egyesült Államok elnökét? – javasoltam.

Megrázta a fejét. – Az ördögbe, nem akarok hős lenni, mint Oswald.

Aztán rájöttem. Biztosan megölnék Silvát. – És mi a helyzet a CIA igazgatójával?

Gondolkodott rajta. Megvakarta az állát a leopárd csövével. – Lehet róla szó. (Bíííp) meg az amerikai konzuljaik. Lehet róla szó. – Aztán rám emelte opálos tekintetét. – Rendben – mondta. – Száz rongyért megcsinálom. – Aztán hozzátette: – Valamint a kiadások.

Gyors számításokat végeztem. Kissé bizonytalan voltam a „rongy”-ot illetően, hogy az százat vagy ezret jelent-e. Mondjuk jelentsen ezret. Százezer török líra nem több ezer amerikai dollárnál. Ráadásul úgyse fogja megcsinálni. Szitává lövik.

– Áll az üzlet – mondtam. Csak távol kerüljön Utanctól. Még akkor is, ha pénzbe kerül. A zsebembe nyúltam, s előhúztam egy maréknyi lírát. Átadtam neki. – Vegyen ki egy szobát a városban. És maradjon távol, nehogy veszélybe sodorja a tervet. Jelentkezzen be a Kastély Hotelbe. Holnap megkapja a pénzét, valamint egy jegyet az Egyesült Államokba.

– Nincs pár tölténye ehhez a leopárdhoz? – kérdezte. – Azt hiszem, az enyémek eláztak abban a (bíííp) WC-tartályban.

Volt néhány 12-es puskagolyóm, ami beleillett az ő fegyverébe is. A boltos olcsón adta, mivel a 12-es töltényben olyan pici a mag, hogy semmire nem lehet használni, még kanárira sem. Mondtam, menjen ki a kertbe. A fegyverállványom mellett megtaláltam a dobozt. Még egy darabka ólmot is tettem az oldalába, hogy egészen biztosan felfedezzék a reptéri érzékelők.

Kimentem. Odaadtam neki a dobozt. Kezet ráztam vele. – Sok szerencsét – mondtam buzgón. Azt azonban nem mondtam, hogy kinek kívánom.

Szóltam Karagoznak, hogy vigye el a városba. Szerencsésen megszabadultam tőle! Megpróbálta ellopni Utancot.

Egyenesen az irodámba mentem, s megírtam a pénzzel, valamint a repülőjeggyel kapcsolatos parancsot Faht bejnek. Tudtam, hogy rikácsolni fog, de ez most vészhelyzet volt. VISZLÁT GUNSALMO SILVA!

5. fejezet

MIÉRT nem működött a sisak?

Megvizsgáltam. Alátettem a lopott műszert. Na persze, hogy nem mutatott semmit! Az ellenőrző lámpa felgyulladt, a sisak azonban nem bocsátott ki hullámot magából.

Már azon voltam, hogy hívom a szerelőt, Flipet, mikor eszembe jutott, hogy poszthipnotikus szuggesztióval elfeledtettem vele az egészet.

Valami egyértelműen elromlott. Hiába voltam jó a nyelvek területén, a kapcsolási rajzok csupán érthetetlen kuszaságot jelentettek a számomra.

Buzgón előszedtem a többi sisakot is. Mindegyiket ellenőriztem a műszerrel.

A műszer az összes sisak esetében halott maradt! Az ellenőrző lámpa világított, a sisak azonban nem működött!

A bolygó minden lakosa feletti uralmam rózsás álma máglyára került.

Végiggondoltam, mit is csinált velük. Az összes működött, miután megpiszkálta őket.

Aha! Még megvannak a kapcsolók kartondobozai. Megkerestem az egyiket. Kölcsönös közelségi megszakító kapcsoló. Várjunk. Van még itt valami írás: Yippee-Zip Gyártóvállalat, Ipari Főváros, Voltár. Nem, nem. Nem ez. A doboz másik oldalán. Sokkal kisebb betűkkel. Így szólt:

 

Figyelmeztetés:

Minimális hatótávolságú modell.

Csak alakzatban repülő űrhajók számára.

Aktív hatósugár: két mérföld.

 

A világ összeomlott körülöttem. Az űrhajók olyan gyorsan repülnek, hogy a kétmérföldnyi távolság semmit nem jelent a számukra. Talán pont azért van ezekből a kapcsolókból ilyen hatalmas készlet, mert általában nagyobb hatótávolságú kapcsolókat használnak – talán ezermérföldeseket.

Ez kétmérföldes!

Ha a sisak kétmérföldes körzetén belül tartózkodom, a sisak nem működik!

Kétségbeesetten megpróbáltam kitalálni a módját, hogyan tegyem a sisakot valaki fejére, hogy aztán két mérföldre… nem, ez teljességgel lehetetlen.

Vetessem ki a fejemből ezt a micsodát?

Ó, nem, soha! Hogy Bildirjin nővér megint a mellkasomra térdeljen! Nem akarom még egyszer azt a haldoklást! Ez a B rész mostantól kezdve a koponyámban lesz!

Szomorúan raktam vissza a sisakokat a szekrénybe.

Aztán, optimista alaptermészetű lévén, felvidultam. Egy dolog egészen biztos.

Krak soha többé nem lesz képes hipnosisakot használni rajtam.

Nincs több Manco ördög!

Legalább az összeset sikeresen hatástalanítottam!

A Blixo elindult. Gunsalmo Silva elindult. Bawtch és a hamisítók halottak lesznek. Heller számíthat rá, hogy Krak grófnő beveri a fejét.

Talán szunyókálhatnék jó sokáig. Aztán elmehetnék vadászni. Igazán ragyogó munkát végeztem. Az Apparátus büszke lehet rám. Tényleg megérdemlem a pihenést!

Bárcsak ki tudnék találni valamit, amivel kedveskedhetnék Utancnak, s még egyszer becsalhatnám magányos ágyamba!