HUSZONEGYEDIK RÉSZ

1. fejezet

Nem igazán valódi érdeklődés által hajtva, sokkal inkább, hogy gondolataimat eltereljem fájdalmamról, azon a délutánon bevánszorogtam titkos irodámba, és bekapcsoltam a képernyőt. Legalább Raht és Terb végzi a munkáját, így hamarosan birtokunkban lesz a lemez, s én megszabadulhatok Hellertől.

Őszintén mondom, gondolatban túl messze jártam ahhoz, hogy valóban figyelni tudjak. Kis idő múltán azonban az események kezdték felkelteni az érdeklődésemet.

Bang-Bang lefelé utazott Hellerrel a Kecses Pálmák liftjében. Heller, ezt jól láttam a lift tükrében, fehér, V-nyakú pulóvert viselt tengerzöld selyeminggel. Nadrágja színe illett az ingjéhez. Vörös baseballsapkáját szőke tarkójára tolta. Elmerengtem azon, hogyan csinálja Heller, hogy mindig ilyen tisztának és ilyen jól öltözöttnek látszik. Talán ha én is így festenék, Utanc több figyelmet fordítana felém.

Bang-Bang komoly szabású fekete öltönyt és fekete inget húzott, s hozzá fehér nyakkendőt kötött – jellegzetes gengszteröltözet. Bőrből varrt öreg taxisofőr-sapkája azonban annyira nem illett öltönyéhez, hogy teljesen megzavarta az öltöny által keltett hatást.

– De én azt mondom neked, hogy ez fontos! – mondta Bang-Bang. Izgatottnak tűnt. – Ott állt a neved a hirdetőtáblán! Az időponttal és mindennel együtt! PSZICHIÁTRIAI KONZULTÁCIÓ!

– Tudom – felelte Heller. – És ez rosszat jelent?

– Ó, Jézus Krisztus, hát persze! – válaszolta Bang-Bang. – Biztosan azt gondolják, hogy flúgos vagy! Látom, nem fogod fel ennek a komolyságát, Jet.

Szóval most már Jet. Biztosan Izzytől tanulta.

– Nos, tisztában vagyok vele – mondta Heller. – De…

– Ezek csomót kötnek az agytekervényeidre! – mondta Bang-Bang. – Agyzsugorítók! Ítélet nélkül rács mögé dugnak életed hátralévő részére. Hiába bizonyítod be az igazadat, vagy hivatkozol az Ötödik Kitételre! Fütyülnek a törvényességre, a törvény és a zsaruk mégis mögöttük állnak.

Elérték a legalsó szintet, s elindultak a garázsba.

– De ha… – próbált megszólalni Heller.

– Nem érted – mondta Bang-Bang. – Egyszerűen csak aláírnak egy utasítást, téged meg bedobnak a ketyósok közé. Teletömnek drogokkal, aztán megsütik az agyadat! Még a koponyádat is meglékelik egy jégcsákánnyal! Addig nem nyugszanak, míg élőhalottat nem csinálnak belőled, aki csak vegetál! És nem azért, mintha bármit is tettél volna! A kormány így állítja félre azokat a madarakat, akiktől szeretne megszabadulni!

– Hát – szólt Heller – ez elég rosszul hangzik.

– Ez szörnyű. És ezek az agyzsugorítók a legbolondobbak mindannyiunk közül!

Megérkeztek egy autóhoz.

Az ősrégi Valódi Piros Taxihoz. Csakhogy alaposan megváltozott! Tündöklő narancsszínben pompázott az újjávarázsolt kocsi. Összerepedt ablakait kicserélték. Mikor Heller kinyitotta az ajtaját, hogy beszálljon, kigyulladt az utastér-világítás, s megláttam az új, fényes bőrkárpitozást. Vadonatúj régiség!

Bang-Bang becsapta a Heller melletti ajtót, majd beugrott a kormánykerék mögé. Beindította a kocsit. Halk duruzsolással tolattak ki a parkolóhelyről.

Kiszáguldottak a süllyesztett garázsból, s kelet felé vették az útjukat. Az útbaigazító táblán ez állt:

 

Franklin D. Roosevelt út

 

Bang-Bang beleolvadt a kavargó forgalomba, amellyel együtt észak felé haladt. Heller leginkább a mellettük hömpölygő East Rivert bámulta, ami szikrázott a reggeli napsütésben. Periferikus látómezejében látni lehetett, hogy Bang-Bang egészen biztosan azt hiszi, most is helikoptert vezet, mivel cseppet sem törődött a fenyegető koccanásokkal, s úgy hajtott keresztül a gödrökön, mintha azok ott sem lennének.

Nem nagyon figyelt a vezetésre. Hátrakiáltott a nyitott elválasztón. – Lehet, hogy ránk szálltak – aztán így folytatta –, talán kitalálták, hogy tengerészgyalogos vagyok. Tudják, hogy minden tengerészgyalogos őrült.

Egy limuzin kénytelen volt kitérni előlük, amitől majdnem felszaladt egy üresen futó nyergesvontató hátára. – Hé – kiáltotta hátra Hellernek –, nagyszerű ötletem támadt. Talán fel kellene robbantanunk az egész kócerájt!

Fékcsikorgással és némi sodródással bekanyarodtak a 168. utcába. Begördültek a várakozó taxik közé. Bang-Bang kiugrott, és kinyitotta az ajtót Hellernek. Mikor Heller kilépett a járdára, Bang-Bang egy táblát akasztott a kocsiajtón álló feliratra. A tábla szerint a taxi nem szállít utasokat, míg a bombakereső osztag át nem vizsgálja.

Bang-Bang az épületre mutatott. – Azt mondja, a 64-es iroda. Doktor Kutzbrain. Megtenném helyetted, kölyök, ha lenne még néhány agyam tartalékban. Na ide figyelj, ne hagyd, hogy kényszerzubbonyt húzzanak rád. Ne várd meg, hogy telefonáljanak. Ha valami bűzlik, azonnal rohanj el. Járni fog a motor, hogy gyorsan elmenekülhessünk.

Bang-Bang benyúlt a taxiba, hogy lehajtsa a szabad jelzést mutató zászlócskát. Megszólalt a rádió, s rajta egy rendőrségi frekvencia. Ez törvénybe ütköző!

Heller belépett az épületbe, ahol egy ápolónőkosztümbe öltöztetett portás tájékoztatta a részletekről. Heller átadta hallgatói okmányait, majd kitöltött egy hosszú nyomtatványt, korábbi mentális betegségeiről, egy vizsgálatot megelőző szakvéleményt.

– Most már bemehet. Mivel nem találkozott Dr. Schitz-cel, nem kell lenyugtatnom. – A nővér betaszigálta egy ajtón.

Doktor Kutzbrain almát hámozott az íróasztalán. A haja feje két oldalán tüskeként meredezett. Szemüvege olyan vastag volt, hogy cikázó szemgolyói csészékben úszkáló fekete halaknak látszottak.

– Ő Lizzie Borden? – kérdezte Dr. Kutzbrain. Megvágta magát és káromkodott.

– Ez Jerome Terrance Wister, a mérnökhallgató, akit látni akart – felelte a nővér. Aztán hozzátette: – Azt hiszem. – A kartont az íróasztalra fektette.

– Nagy kár, hogy soha nem hozza nekem ide ezt a Lizzie Bordent – mondta a doktor. – Nagy hasznát venném annak az esetnek. Szülők ezreitől szabadulhatnánk meg a segítségével. – Ismét megvágta magát. Leeresztette a fejét, tekintetét pedig Hellerre emelte. – Mit mondott, hogy hívják?

– Jerome Terrance Wister – felelte a nővér. – Tudja. Az az. Most magukra hagyom önöket. Ne rosszalkodjanak, vagy ha mégis, akkor szóljanak nekem is. – Ezzel rájuk csukta az ajtót.

– Nos, Borden – mondta a doktor. – Nagyon halálos vagyok, hogy eljött. Egy baltával darabokra vágni a szüleit. Nagyon halálos vagyok, vagyis hálás, jaj, bocsásson meg a freudi elszólásért.

Érdeklődve hallgattam. Tanulhatok valami újat a pszichológiával kapcsolatban, így feszülten figyeltem a doktor szavait.

– Ó (bíííp) meg – mondta. Megint megvágta magát.

Az almát a szemétkosárba dobta, s rágcsálni kezdte a késpengét.

Heller a kartont, amit a nővér az asztalon hagyott, a doktor elé tolta, hogy az el tudja olvasni.

– Aha! – szólt a doktor. – Két név! Ez egy rendkívül árulkodó szimptóma. Két név. A skizofrénia kiváltásának régebbi módszere.

– Két név? – kérdezte Heller óvatosan.

– Igen. Itt áll a kartonján. Jerome és Terrance. Ez két név. Volt talán ikertestvére? Nem. – A kést meglóbálta Heller előtt. – Nincs ok arra, hogy kerülgessük a forró kását, Jerome vagy Terrance, vagy bárhogy is hívja magát a következő pár percben. – Észrevette, hogy a kést tartja a kezében. Szomorúan Hellerre nézett. – Miért ette meg az almámat?

A doktor egy ideig íróasztala fiókjában kotorászott. – Hol van az a dosszié? Amiért olyan halálos vagyok?

Néhány papírlap és egy olló akadt a kezébe. Nekilátott kivágni egy papírbabát. Aztán, hangjában undorral, így szólt – Nem, nem ez az, amit keresek. Miért van itt, Borden?

– Hívatott. Wister – felelte Heller.

– Ah! – szólt a doktor. – Már világos. A dossziét kerestem! Igen. – Ismét beletúrt a fiókba, előhúzott egy spárgaköteget, és vonakodva félretette az asztalra.

– A dosszié – szólt Heller. – Nem ez az, ami az íróasztalán hever?

– Pontosan – felelte Dr. Kutzbrain. Kézbe vette és kinyitotta. Megköszörülte a torkát. Beleolvasott, aztán így szólt: – Nos, egyfolytában arról beszél, hogy mindent elkövet az ön bukása érdekében.

– Ki?

– Miss Simmons, az ön természetjárás-professzora, ki más. Most éppen a Hűsítőben van. Tudja, Borden, ez egy hímmel kapcsolatos normál nőstényreakció. Ezt a szakmában „fekete özvegy genetikus szindrómá”-nak nevezzük. Tudja, Borden, ez az egész nem más, mint evolúció. A férfi a hüllőkből fejlődött ki. Ez tudományos, megkérdőjelezhetetlen tény. Az asszonyok azonban, Borden, a fekete özvegy pókoktól származnak, és ez is tudományos, megkérdőjelezhetetlen tény. Ezt saját tanulmányommal bizonyítottam be. De látom már, én elbeszélek a maga feje felett. Azok a pókok ott a mennyezeten nem az enyémek. Az utolsó páciens hagyta itt őket. Tud követni – rápillantott a kartonra –, Jerome?

– Minden világos – felelte Heller.

– Jó. Nos, a tény, hogy ez az asszony így reagál a férfiakra, csupán azért zavaró, mert racionális. Tudja – és ismét ránézett a kartonra –, Terrance, minden, amit egy lelki problémákkal küzdő páciens gondol vagy mond, csupán káprázat. Ha egy személy elmeosztályra kerül, természetesen elmekórtani esetként kezeljük. Szóval, bármi, amit mond, tévedés. Tud követni – lesett rá a kartonra –, Állami Egyetem?

– Pontosan követem – felelte Heller.

– Ebből kifolyólag, ha ő azt mondja, hogy ön egy jó ember, akkor maga nyilvánvalóan nem az. De ő egy szóval sem mondja, hogy ön jó ember lenne. Ehelyett azt mondja, hogy maga egy atombomba. Így aztán, természetes módon, maga nem az. Talán valami másfajta bomba. Mondjuk hidrogén? Nekem őszintén elmondhatja – húzta maga elé a kartont –, Kecses Pálmák, megbízhat bennem. Néha tartom magam a hippokratészi eskühöz. Persze, kivéve a rendőrségi ügyeket.

– De hogy folytassam ezt a vizsgálatot, itt az áll, hogy ez a Miss Simmons egyfolytában sikoltozik, hogy maga csupasz lábbal megölt nyolc embert, és hogy úgyis meg fog szökni, hogy felhívja a rendőrséget.

Heller ujjai ráfeszültek a karosszék karfájára.

– A helyzet az, hogy megjelentek – folytatta Dr. Kutzbrain. – Igen, most már emlékszem, pedig néhány napja történt. Szorosan együttműködünk a rendőrséggel. Az a helyzet, hogy nyolc holttestet találtak a parkban. Nos, mit gondol erről?

Heller szorítása még erősebbé vált a szék karfáján.

– Azonban – lesett rá a kartonra – New York, ne felejtse el, mit mondtam a fekete özvegy génről, erről a nőkkel kapcsolatos evolucionárisan bebizonyított tudományos tényről. Ez a bűntudat-áthelyezés tipikus esete. Tudja, egy szerepfordulás. Becsalta azokat a szerencsétlen, ártatlan férfiakat a parkba, hogy azok összevesszenek rajta, hogy aztán egyaránt élvezhesse saját megerőszakolását, valamint a kölcsönös gyilkosságig fajuló vad és természetes hím rivalizálást, végletekig kihasználva őket, s ezzel kielégítve természetes szexuális étvágyát.

– Nos, a rendőrségnek más elképzelése is van, amely szerint két rivális banda holttestekkel jelölte ki kölcsönösen vitatott területeik határát. Tudja, mi oktatjuk a rendőröket, azonkívül számtalan vadállat jelöli ki pontosan saját territóriumát. Ebben az esetben azonban helytelen elméletet alkalmaznak.

– Ezt elmagyaráztam, és a nők fekete özvegy génevolúciójáról szóló saját tanulmánnyal be is bizonyítottam nekik. Ebből megértették, hogy ez természetes viselkedés egy nő részéről, és az ügyet szexuális izgalmi állapotban elkövetett csábítás-erőszak-gyílkosságnak minősítették, s lezárták. Miss Simmonst továbbra is a pszichopaták osztályán tartják, vagyis hogy bolond, az ügy pedig ezzel lezárult.

– Fogva tartják Miss Simmonst? – kérdezte Heller.

– Ó, nem! Teljességgel ellentétbe kerülünk a szakmai etikával, ha nem szabadítjuk rá a veszedelmes bolondokat a közösségre, azonban mivel így akarják a városházán – szolgálnunk kell őket, mióta ők fizetnek minket – benn tartjuk egy időre. Tudja, rengeteg fejfájást okoz a rendőrség operatív osztagának. Valami bombák ellen tiltakozik. Ha az emberek azt akarják, hogy lebombázzák őket, hát bombázzák le őket. Senki nem gátolhatja a személyes szabadságjogokat. Tud követni? – ismét belenézett a kartonba. Nevet azonban nem talált. így szólt: – …„tanácsok”? „Tanácsok”? Itt az áll, hogy önt tanácsadásra küldték hozzám.

Hátradőlt és gondolkodott. Lebiggyesztette az ajkát, és megcirógatta. Ezután a Simmons dossziéra nézett, és megmasszírozta a homlokát. – Nos – mondta végül –, az egyetlen tanács, amit adni tudok, ha elkóborolt nőket talál törött lábbal fekve, hagyja őket magukra. – Gondolkodott egy ideig. – Igen. Hagyja őket magukra!

– Miss Simmons vissza fog térni a tantestületbe? – kérdezte Heller.

– Miért kérdezi ezt? – érdeklődött Dr. Kutzbrain.

– Ha bolond, hogy tud tanítani?

– Ó, ostobaság – felelte a doktor. – Ha bolond is, az cseppet sem számít. Még a legkiválóbb emberek is minimum neurotikusak. Ha ő bolond, ez fogja zsenivé tenni, így hát persze, hogy taníthat! – Az iratgyűjtőre nézett. – Azt mondja, időben kell kiengedni ahhoz, hogy visszakapcsolódhasson a következő szemeszterre. Honnan támadt az az őrült ötlete, hogy őrültek nem taníthatnak iskolában? Még az ötlet is őrültség!

Mivel a doktor ismét felkapta az ollót és a papírt, Heller minden bizonnyal azt gondolta, a beszélgetés befejeződött, és indulni készült.

Dr. Kutzbrain azonnal kizökkent a vagdosásból és megvágta magát. Kinyújtotta a karját, és türelmetlenül integetett Hellernek, hogy üljön vissza.

– Már emlékszem, miért küldték ide! – szólt a doktor. – Istenem, hát persze. Villámként hasított belém. – Sietve átlapozta a dossziét. – És fontos is. Minket is érint. A kórházi személyzetünket. És ők a legelsők!

Előráncigált egy hatalmas, vörös lapot. SÜRGŐS felirat állt a tetején. – Aha, tudtam, hogy ezt is el kell intéznünk! A kórházszemélyzet panaszkodik a szemét miatt, amit maga csinál!

– Én?

– Pontosan! – felelte Dr. Kutzbrain győzedelmesen. – A személyzet rendkívül fontos! Droginjekciókat kell adniuk minden órában önmaguknak és a pácienseknek. Sokkolniuk kell az egész osztályt reggel, délben és este. Nincs idejük feltakarítani a padlót!

A doktor előrehajolt, és fenyegetően megrázta az ujját Heller felé. – Összetépkedi a virágokat, amiket maga küld neki! Széttapossa őket a padlón! A WC-be dobált virágcsokrok eltömik a szennyvízvezetéket! SZÓVAL HAGYJA MÁR ABBA A VIRÁGKÜLDÖZGETÉST! MEGÉRTETTE?

Heller elhúzódott a doktor fenyegető ujja elől, és bólintott.

Dr. Kutzbrain a dossziétt a szemetes kosárba dobta, felkapta az ollóját és ismét megvágta magát. – Vége a hallgató pszichiátriai vizsgálatának! NŐVÉRSZEMÉLYZET! Küldjék már be Bordent!

Heller kiment, magához véve a vizsgálatot elrendelő lapot. Ellentmondást nem tűrően aláíratta a nővérrel, s így a vizsgálat befejezettnek minősült.

Kilépett az épületből, ahol Bang-Bang, készen állva, azóta is járatta a kocsi motorját.

Bang-Bang kiszállt az autóból, és aprólékosan megtörölgette bőrsapkája belső peremét. – Nem rohantál ki, így feltehetően megszabadultál tőlük. – Kinyitotta az öreg taxi csillogó ajtaját. A csomagot, alighanem dinamit lehetett, felemelte az ülésről. – Azt hiszem, ma mégsem robbantjuk rájuk a házat.

Heller beszállt. Bang-Bang becsukta az ajtót, levette a táblát, a csomagot a jobb első ülés előtti padlóra dobta, majd maga is beszállt. Kirakta a zászlócskát, a rendőrségi rádió pedig elhallgatott.

Heller így szólt: – Bang-Bang, ezek az emberek őrültek!

– Az ördögbe, hát mi ebben az újdonság? Ezt mindenki tudja. És most hová megyünk?

– Hát, ha itt nincs több dolgom, jobb lesz, ha bemegyek az irodába.

– Gyía, Pengő! – mondta Bang-Bang, s a taxival veszedelmes módon belevetette magát a forgalomba. Én magam is elszédültem, figyelve a szélvédő előtt elsuhanó utcákat, táblákat és teherkocsikat.

A vizsgálatra próbáltam koncentrálni. Rengeteget tanulhattam volna belőle. Akkor azonban sokkal jobban fájt a szívem annál, minthogy bármire is koncentrálni tudtam volna.

2. fejezet

Heller nem sokat törődött Bang-Bang vezetési stílusával. Benyúlt hátizsákjába, és előhúzott egy tankönyvet. Papírkötésű jegyzet volt, tetején ceruzával írt szöveggel:

 

Azt kérdezte, mi az a marketing.

Ezt az egyszerűsített tankönyvet ajánlom.

Izzy

 

Mi köze egy harcmérnöknek egy olyan tantárgyhoz, mint a marketing? Még egy szállal gazdagodik az általa szőtt őrült minta!

Minden bizonnyal már majdnem végzett a könyvvel, mivel a könyvjelző az utolsó lapoknál állt. Kinyitotta, s miközben periferikus látómezejében láttam, hogy Bang-Bang dajkákat próbál elválasztani babakocsijaiktól és nyergesvontatókat vontatmányaiktól, Heller elpusztította a tankönyv maradékát.

Egy lap maradt a végére. Egyetlen bekezdés állt rajta. Így szólt, A szerzett ismeretek megszilárdítása érdekében a hallgató készítsen teljes marketingtervet, amely népszerűsít egy jellegzetes terméket, s elfogadtatja azt a fogyasztókkal.

Heller kifelé bámult az ablakon. Tekintete meg-megakadt a hirdetéseken. Egyiket-másikat hosszabb ideig méregette.

Aztán nem fókuszált már semmire, amiből tudtam, hiszen már korábban is csinálta, hogy gondolataiba merül. Így szólt önmagához: – Bab? Csempészett whisky? Sirályok? Cipők? Gyulladáscsökkentő por? Nem, nem, nem. Ó, felmérés! Nem végeztem el a fogyasztói felmérést.

Előrehajolt, s átkiabált a részben lezárt választófalon, – Bang-Bang! Ha te fogyasztó lennél, mit fogyasztanál a legszívesebben?

Bang-Bang, miközben hátrafelé kiabált, sikító gumikkal került ki egy útépítést jelző állványt. – Elárulok valamit, ha megígéred, hogy nem terjeszted. – Felugratott az útpadkára, hogy megkerüljön egy szállítókocsit. – Mindenki azt hiszi, hogy a robbantgatás miatt hívnak Bang-Bangnek. De ez nem így van. – Elszáguldott egy tűzoltóautó mellett. – Cherubino a megmondhatója. Tizennégy éves korom óta Bang-Bangnek hívnak. – Könnyedén átugratott egy nyitott csatornanyílás felett. – A lányok miatt kaptam a Bang-Bang nevet. Ha Babe megtudná, hogy ki-be járok a Kecses Pálmákba, rosszul lenne!

– Vagyis arra a kérdésre, hogy mit fogyasztanál a legszívesebben, a válaszod az, hogy lányokat.

– Meg lányokat, meg lányokat! – kiáltotta vissza Bang-Bang éppen csak hogy kikerülve egyet a járdán, hogy ezzel is bizonyítsa állítását.

Heller hátradőlt. – Lányok. Hm. – Feljegyzést készített a marketing tankönyv hátsó borítójának belsejére. – Felmérés elvégezve. Tárgy: Lányok.

Az idegborzoló száguldás végeztével, amely mind a közlekedés, mind a természet törvényeit megsértette, Bang-Bang hangos kiáltás kíséretében, hogy a taxit a parkolóba viszi, kitette Hellert az Empire State Building főbejáratánál, majd elhajtott.

Heller felnézett. Ettől elszédültem: az épület annak ellenére, hogy az utcáról nem lehetett látni a csúcsát, sőt még a felső negyedét sem, úgy festett, mintha beleért volna a felhőkbe.

Heller átverekedte magát a nyüzsgő sokaságon. Elballagott a gyors és egyébfajta liftek sora előtt, majd beszállt abba, amely minden bizonnyal az ő emeletén áll meg először. Senki még csak rá sem hederített.

Kiszállt. Az előtér megváltozott. Még több réztábla került a helyére, és pálmák egyenlő távolságokra. Nem emlékeztem, mennyire hatalmas is ennek az emeletnek a fele, ami mostantól kezdve az övé.

A kommunikációs teremben találta Izzyt. – Üdv, Izzy! – kiabálta túl a zsibongást és a távírók kattogását. – Hogy megy?

Izzy bágyadtan elmosolyodott, alighanem nem is volt képes mosolyogni. Még mindig az Üdvhadsereg jószolgálatának öltönyét viselte. Csontkeretes szemüvege még jobban hangsúlyozta orra horgasságát. – Reméltem, addig nem kerül elő, míg nem mennek egy kicsit jobban a dolgok – felelte Izzy. Felemelt egy papírlapot. – Éppen most vesztettünk az oroszországi rubelárfolyamon. Szörnyen feszített. Úgy tűnik, nem tudjuk felemelni a százezret félmillióra. A körülmények rendkívül bizonytalanok.

– Nos, a bérletet azért kifizetjük – szólt Heller.

– Ó, nemcsak azért vagyunk itt, hogy kifizessük a bérletet – felelte Izzy. – Ha vállalatoknak kell átvenniük a kormány szerepét, csak milliárdokban szabad gondolkodnunk.

– Így lesz – mondta Heller vidáman. – És mi volt ennyire sürgős?

– Ó, istenem – mondta Izzy. – Attól tartok, erre sem vagyok felkészülve.

Heller magához intette. Kimentek a teremből, majd a legkülönbözőbb névtáblákkal felszerelt ajtók hosszú sora előtt ballagtak el. Fájdalmas örömet jelentett látnom, ahogy a számtalan lány – valószínűleg saját alkalmazottaik, külsejükből ítélve hallgatók, akik részmunkaidőben dolgoznak – még csak nem is köszönnek Hellernek, hanem feladataikat végezve elrohannak mellette.

Az egyik ajtó előtt megtorpantak. A felirat így szólt:

 

Maysabongói Keleti Egyesült Államok Követsége

Maysabongói Köztársaság

Sokáig éljen Ahmed Allah diktátor!

 

Izzy kulcsok után kutatott a táskájában. Legalább tízfontnyit cipelt magával. Kinyitotta az ajtót, és felkapcsolta a világítást.

A dekoráció bambuszból készült. Gonosz külsejű kardok díszítették az egyébként csupasz fehér falakat. A címerpajzs, amely azonnal magára vonta Heller figyelmét – rajta keresztbe rakott rohamfegyverek –, az íróasztalnak döntve hevert a padlón.

– Megkapta az alkonzuli kinevezéseket, igaz? – kérdezte Heller.

– Igen, Mr. Jet. Ott vannak az íróasztalon. Itt van Bang-Bangé, s itt az enyém. Ah, igen. Ez itt az öné.

Heller elvette a sajátját, s átfutotta. Az irat Maysabongo konzuljává nevezte ki, a többit azonban nem tudtam elolvasni. Begyűrte a zsebébe.

– És megalapította a céget – mondta Heller.

– Ó, igen. Csodálatos Olaj Maysabongóért Korlátolt Felelősségű Társaság, Maysabongón bejegyezve, vállalatként nyilvántartva stb. Ön azonban nem igazgató, Mr. Jet. Abie Cohen és felesége kell, hogy igazgatók legyenek. Tudja, s ebben hajthatatlan vagyok, mert felelős vagyok önért, ön nem kerülhet kapcsolatba egyik céggel sem ezek közül. Semmi olyan nem történhet, amire az Igazságügy Minisztérium kukabúvárai vadásznak. Az az ügyvéd, Mr. Bury, rendkívül rosszindulatú, Rockecenter pedig minden más mellett az Igazságügyi Minisztériumot is ellenőrzése alatt tartja. Veszedelmes ember.

– Nem értem a problémát.

– Nos, a falfestmény. A küldött ragaszkodik hozzá, hogy a falra Harlotta portréja kerüljön.

– Azt hiszem, rá tudom venni, hogy modellt üljön.

– Nem a modellről van szó, Mr. Jet. A tahiti falfestménnyel kapcsolatban volt modellproblémám. A szomszédos modellügynökség ellenére még más modellekkel is voltak nehézségeim. Nem, a probléma, Mr. Jet, a festőkkel van!

– Azt hittem, van néhány festője.

– Nem hiszem, hogy beleegyezik. Néhányan várnak odakint, a próbamunkáig pedig az ön irodájában vannak. De… de…

Heller bezáratta a követséget, majd végigmentek a hosszú, hosszú, hosszú folyosón, el az ajtók, ajtók, ajtók hosszú sora mellett, Heller irodája felé.

Izzy Heller mellett ügetett. – Igazán nem hiszem, hogy érdemes lenne megmutatnom a munkáikat.

– Talált néhány művészt, igaz? – kérdezte Jet.

– Igen. De a stílusuk nagyon eltér a megszokottól. Tagadják a fennálló rendet, ami alapján még a barátaink is lehetnének. Csakhogy teljességgel nonkonformisták. Alig tudtak végigbukdácsolni az Állami Egyetem művész szakán: a professzoraik utálták őket. Megpróbáltak megtelepedni a SoHóban, New York művészközösségében, de kiközösítették, majd kitiltották őket.

– Nem akarják azzal prostituálni a művészetüket, hogy reklámcégeknek dolgozzanak, így aztán éheznek és fedél sincs a fejük felett.

– Prostituálni a művészetüket – szólt Heller. – Hm. Nos, mi lehet az a művészeti stílus, ami ennyire rettenetes?

– Úgy hívják, „neorealizmus”. Ha festenek egy vitorláshajót, az pont úgy néz ki, mint egy vitorláshajó. Ez rendkívül forradalmi! És nagyon merész, ellentétben áll minden modern irányzattal. Az általuk festett emberek pont úgy néznek ki, mint az emberek!

Beléptek Heller irodájába. Mintha ötöd hektár fehér gyapjún jártak volna. Heller elindult, hogy kinyissa a szellőzőt. Alsó-Manhattan lenyűgöző látványt nyújtott a szeptemberi napfényben.

– Ez bizony festékszag – szólt Heller. Megfordult. A bejárati ajtó melletti falnak támasztva ott sorakozott egy tucat festmény.

Heller végignézte őket. Aztán közelebb ment. – De hát ezek pompásak!

Nos, a voltári elvárásoknak nem feleltek volna meg, de sokkal jobbak voltak a Földön általam eddig látott műveknél.

Izzy így szólt: – Nos, technikailag nem rosszak. Csakhogy Rembrandt, Vermeer és Michelangelo festményeinek tanulmányozása után téves irányba indultak. Nem lépnek együtt a világ művészetével. Az egyikük nem volt hajlandó festékes kerekű triciklivel ráhajtani a papírra, majd ezt festménynek nevezni, pedig csinos kis summa ütötte volna a markát. A többiek még ki is álltak mellette. Ezek ilyen érzelmes fajták. Üldözik és megvetik őket.

Heller felemelte az egyik jókora vásznat. A lány, kinek bőrszínét jól eltalálta a művész, vörös kendővel a vállán, narancsszínű cserépkorsót tartott a fején. Ha jobb hangulatban lettem volna, egészen biztosan izgatónak találom. Heller felkapott egy másikat. Gyönyörű lányt ábrázolt meztelenül egy kanapén, miközben két kézzel egy macskát emelt a magasba. Valami trükkből kifolyólag az én kétdimenziós képernyőmön is háromdimenziósnak látszott. Heller fogta a következőt: egy lány szerepelt rajta profilból, aki éppen leharapott egy rózsát a megszólalásig élethű rózsabokorról – csak az arca, a fogai és a rózsa látszott a képen.

– Hol vannak ezek a fickók? – kérdezte Heller.

– Nyolcan vannak. Az előszobában várnak. De, Mr. Jet, rá kell hogy mutassak, az ő művészetük nem divatos! Az a macska úgy néz ki, mint egy macska! Ezek a lányok olyanok, mint a lányok! Én nem tudom…

– Egyetértek abban, hogy ezt végig kell gondolnunk – szólt Heller.

– Ó, hála istennek.

Heller leült az íróasztala mögé. – Az összes iskolai dolgot elrendezte?

– Ó, igen – mondta Izzy védekezően. – Ön az összes névsorolvasás alkalmával válaszol. Zárthelyi dolgozatait beadják. Laboratóriumi feladatait elvégzik. Feljegyzéseket és felvételeket sem kell készítenünk többé. A tavalyi előadások anyagáról készített másolatokat a legfelső szekrényben találja. Bang-Bang helytáll az ROTC-ben. És itt van egy személyi hívó arra az esetre, ha hirtelen mégis meg kellene jelennie valahol. – Átadta. – Remélem, így sokkal könnyebb az ön számára.

– Nagyszerű így egyetemre járni – mondta Heller. – A pszichiátriai vizsgálatot letudtam ma reggel, Miss Simmons azonban a következő szemesztertől ismét a nyomomban lesz.

– Sajnálom, hogy ez ügyben nem segíthetek. Határozottan elítélem az erőszakot. Az olyan zűrzavaros. Nem lehetne esetleg őt megvásárolni?

– Még csak esély sincs rá – felelte Heller.

– Ez esetben lehet, hogy ön mégis elbukik.

Bang-Bang érkezett.

Heller így szólt – Nos, döntöttem. Bang-Bang, a mi taxink elbír tizenegy embert?

– Mi az hogy! – felelte Bang-Bang.

– De ez törvénybe ütköző – szólt Izzy.

– És ezeket a vásznakat? – kérdezte Jet.

– Megpróbáljuk – válaszolta Bang-Bang.

– Gyűjtse össze a festőit – mondta Heller Izzynek. – Ezekkel a festményekkel együtt hozza le őket az épület elé.

– Hova megyünk? – kérdezte Izzy kétségbeesetten.

– Kereskedni – felelte Heller. – Kereskedni fogunk.

– Nézze – szólt Izzy. – Bármit meg tudok venni, amire szüksége van. Önnek megszerzem fél áron.

– Nem így fogunk kereskedni, hanem marketingelni fogunk.

– Ó, a könyv, amit adtam – szólt Izzy. – És mivel fogunk marketingelni?

– A felmérés szerint „lányokkal”.

– De hát ez illegális! – mondta Izzy.

– Eleget kell tenni az iskolai követelményeknek – szólt Heller. – A felmérés márpedig ezt állítja. Azonkívül nem inkább az lenne illegális, ha illegális módon próbálnék átmenni ebből a tantárgyból?

– Ez bizony igaz – mondta Izzy. – Nincs más választás! Ha a felmérés azt mondja, hogy lányok, akkor legyenek lányok.

Néhány perccel később a festményeket felkötözték a tető-csomagtartóra, a tömeg pedig nagy nehezen bepréselődött az öreg taxiba.

Végigszáguldottak a Fifth Avenue-n.

3. fejezet

– Nos, uraim – szólt Heller a festékfoltos sokasághoz, ami kilenc utast jelentett az ötszemélyes kocsiban (Izzy és Bang-Bang elöl ültek) –, nem szeretném, ha a művészetük prostituálásaként fognák fel az ajánlatot.

A mellette ülő szakállas figura annyira elhúzódott tőle, amennyire csak tudott. Az arca megrándult. – Nem vagyunk hajlandóak lemondani a neorealizmusról!

– Az Isten szerelmére, nem is kell, hogy lemondjanak róla – felelte Heller. – Hamarosan látni fogják, mire gondolok.

Bömbölve beszáguldottak a Kecses Pálmák garázsába. Aztán bepréselődtek a liftbe.

Heller besétált Vantagio irodájába. Vantagio, szemlátomást kissé másnaposan, az íróasztala mögött ült. Rosszallóan méregette a tömeget, ami Hellert követve beözönlött az irodájába.

– Le akarjuk festeni Minette-et – szólt Heller.

Ez túlságosan világos és egyértelmű volt Vantagio számára ebben az órában. – Jó reggelt, kölyök. Bemutatnád a barátaidat?

Heller bemutatta őket. Aztán így folytatta: – Van egy csupasz falunk, ami csupasz lányt kíván. Csak eredeti jöhet számításba. A Gyönyörű Tahiti Arany Fövenye Csodavállalat számára készül. Minette az egyetlen gyönyörű tahiti lány, akit ismerek.

– Nos, elviheted magaddal, kölyök. Az ENSZ-ülésszak csak a jövő héten kezdődik, így nincs túl nagy forgalmunk. Biztos vagyok benne, hogy Minette megteszi, amit kérsz tőle, úgyhogy nyugodtan elviheted az Empire State Buildingbe.

– Nem – felelte Heller. – Izzy, jöjjön ide – és Izzyre pillantott, akinek szemlátomást fogalma sem volt róla, hova került, és hogy mi következik most –, nagyszerű ötletem támadt, jöjjön velem.

Heller az előcsarnokba ment. Kinyitott egy szekrényt, s kigurított belőle egy kicsinyke emelvényt, amit ki tudja mire használnak. Tolni kezdte, keresztül az előcsarnokon. A házvezető azonnal a segítségére sietett. Heller a szemben lévő sarokba tolta, a bejárati ajtó mellé.

Ezután ment és fogott egy festőt. Az emelvény elé állította, majd a csomagjából előhúzott egy festőállványt, s a festő elé tette, aki meglátva az állványt, azonnal egy keretre feszített, tiszta vásznat tett rá.

Heller a házvezető segítségével pálmákat helyezett el kis csoportokban az emelvény végében.

Heller a telefonhoz lépett, s lenyomott néhány számot.

– Ki az? – hallatszott Minette hangja. – Még nem öltösztem fel. Nagyon korán van még!

– Biztos, hogy nem öltöztél még fel? – kérdezte Heller.

– Ó, szia szépfiú. Márisz jövök!

– Ne – felelte Heller. – Előbb kapd magadra a fűszoknyádat, meg köss néhány virágot a hajadba, s csak azután gyere le az előcsarnokba!

– Az előcsarnokba? Bisztoszan viccelsz. Vantagio…

Heller átnyújtotta Vantagiónak a telefonkagylót. Vantagio így szólt a készülékbe: – A kölyök átalakítja a dekorációt, Minette. Bármi előfordulhat, gyere le.

Néhány diplomata távozott, kissé zilált állapotban. Észrevették az üres vászon előtt ácsorgó festőt. Megálltak.

Egy kora reggeli látogató, egy nagydarab fekete férfi lépett be a bejárati ajtón. Mikor meglátta a még egyelőre üres vásznat, ő is megtorpant.

Egy limuzin kanyarodott a bejárat elé, melyből három marokkói szállt ki. Beléptek, majd ők is megálltak a tiszta festővászon előtt.

Minette is megérkezett. Fűszoknyát viselt, hajában néhány hibiszkusszal. Heller az emelvényre küldte, a festő pedig beállította a kívánt pózba. Festeni kezdett.

– Allah tiltja az élők ábrázolását – szólt az egyik marokkói. De azért egyre közelebb araszolt az emelvényhez, hogy jobban lásson.

Egy taxi fékezett, melyből két diplomata szállt ki. Elindultak a recepció felé, de megálltak, hogy a festést figyeljék.

Heller intett Vantagiónak, Izzynek, s a többi festőnek. Bevezette őket Vantagio irodájába.

– Nem lesz szerencsénk, ha mindenkit megállítasz, aki belép ezen az ajtón – szólt Vantagio.

– Ah – felelte Heller, miközben úgy gesztikulált, mint egy olasz –, gondoljon a világ szájára. A reklámra!

– Talán jobb lenne, ha elmondanád, min töröd a fejed – szólt Vantagio, leülve íróasztala mögé.

– Nos – mondta Heller. – Izzy találta ki, hogy így legyen. Az igazat megvallva, ez ön és Izzy közös ügye, de máris körvonalazom. Én azt mondtam neki, szerintem nagyszerű ötlet.

– Így történne, mint most. Az ENSZ hamarosan ülésezni kezd. Egy művészt állvánnyal és emelvénnyel együtt oda állítunk az előcsarnokba. – A festők felé fordult. – Mennyi idő kell önöknek egy igazán kiváló, nagy méretű kép megfestéséhez?

Ezen elvitatkoztak. Vitájukból annyi azonban kiderült, tizenkét órától egy hétig terjedhet a szükséges idő.

– Nos, minden éjszaka – magyarázta Heller Vantagiónak – egy teljes héten keresztül az egyik nagyszerű művész aktot fog festeni az előcsarnokban. A festő és a meztelen lány hetente cserélődni fog. Azokat a lányokat fogjuk kiválasztani, akik jól jelképezik saját országuk szépségét. Így ön hétről hétre más és más országot állít előtérbe.

Vantagio kihúzta magát a székében. Aztán felpattant, s kissé izgatottan járkálni kezdett.

– Ez politikai előnyökkel is jár! Új üzleti siker! – szólt Vantagio. – Egymást fogják taposni, hogy a saját országuk minél korábban szerepeljen a programban! Részt akarnak majd venni a folyamat kigondolásában és megtervezésében.

Heller olasz módra mutogatott. – Ah, erről van szó, Vantagio. Attól függ, hogy megérti-e a finom részleteket! Ez egy marketing program, amely a növekedést és a terjeszkedést irányozza elő. Az ön terméke egyre szélesebb körben válik ismertté. A Kecses Pálmák kínálata bekerül az összes nemzet legmagasabb hivatalaiba. Ők maguk fognak szép kis summát fizetni azért, hogy kiállíthassák a kínálatot! És amire a Kecses Pálmáknak szüksége van, az a terjeszkedés. Ez a bolygó minden országában felkelti a fogyasztók vágyát, ön pedig sokkal eredményesebben tudja piacra vinni a készleteit!

Vantagio kilesett az előcsarnokba. Heller odalépett mellé. Minette az emelvényen, rá se hederítve a festő könyörgésére, folyamatosan váltogatta a pózokat, most éppen egyik lábát a magasba emelve, tenyerével takarva melleit, csábosan mosolygott a tömegre. Azok, akik legelőször álltak meg a festő mögött, most lázasan szignáltak valamit a recepciónál. A másik, aki telefonon keresztül hangosan értekezett delegációjának vezetőjével, gyorsan abbahagyta a megbeszélést, s a többiek közé rohant. Egyre csak duzzadt a festőállvány körül ácsorgó tömeg.

– Látja – folytatta Heller – az egész rendkívül kifinomult. Ez már a művészet világa. Ez a Kecses Pálmák grafikonját a csupán horizontális előrehaladás helyett vertikálisan is emeli. El fog jutni a csúcsra!

Vantagio visszament az irodájába. Le-föl járkált izgatottan. Aztán széles, olasz kézmozdulatot téve megtorpant. Izzó, képzelgő tekintettel így szólt: – Már értem! Hibát követtünk el a szezonális megszakítás gyakorlatával. Ezt az emelkedést egy sokkal bilaterálisabb vagy talán multilaterális megközelítésből kell vizsgálnunk. Nem léptünk közbe. Csak egy elit kisebbség kiváltságaként működtünk! – Vantagio az öklével a tenyerébe csapott. – Szélesebb terjeszkedésre van szükségünk nemzetközi szinten! Ez még több fogyasztót fog jelenteni! El fognak kapkodni minket!

Izzy így szólt: – A festményeket kifüggesztheti ide az előcsarnokba, és jó áron árulhatja őket. Nyomtatványokat tehet a pultra, melyeket kitöltve mindenki megfestetheti az általa kiválasztott lányt a saját irodája számára, vagy esetleg festményre vonatkozó ajándékozási utalványt, mellyel a megajándékozott államelnök vagy vezető politikus ide jön, és kiválasztja a lányt, akit le szeretne festetni. Szervezhetünk különleges utazásokat a művészeknek, azokba az országokba, melyekkel kapcsolatban megbízásokat kaptak, hogy ott, PR-esek segítségével, szépségversenyeket rendezzenek és válasszák ki Miss Országot, mely verseny fődíja a Kecses Pálmákban történő tréning, valamint munkalehetőség. Egy perc alatt megalapítom az Igaz Csábítás Nemzetközi Szépművészeti Részvénytársaságot – talán Görögországban, mivel ott még egy cégünk sem működik –, és szerződést kötök ezekkel a művészekkel. Az áraink magasak, a jutalékunk pedig huszonöt százalék!

– Excellentissimo! – kiáltotta Vantagio az izgalomtól olaszul. – D’accordo! Beleegyezek!

– Mondtam, hogy Izzy terhes a jó ötletektől – szólt Heller.

– A gyenge szezon! – mondta Vantagio. – Az év kilenc hónapjában nagyon lazán mennek itt a dolgok! Ez azonban megerősít minket a külföldi piacokon!

– Csupán tíz százalékot kérünk a tavalyi nettó árbevételhez mért bevételnövekedésből – szólt Izzy.

– Lenyűgöző! – mondta Vantagio.

Heller a hét várakozó festő felé fordult, akik kidülledt szemekkel ácsorogtak egy rakáson. – Nos, remélem, uraim, nem gondolják, hogy prostituálni fogják a művészetüket.

– Ó, nem! – mondta a festők vezetője. – Az ajánlat túl kemény ahhoz, hogy visszautasítsuk! – A többiek a háta mögött egyetértően kiáltoztak.

– A program neve – folytatta Heller – a Hét Kurvája.

Mindannyian éljeneztek. A vezető festő így folytatta: – Mr. bárhogy is hívják, maga nem ebből a világból való!

– Ez maradjon köztünk – felelte Heller.

Izzy körbeszaladt, s egy üres lapot, melyre később elkészíti a szerződést, legalábbis ezt mondta, aláíratott mind a nyolc festővel. Ezután firkált egy EMLÉKEZTETŐ AZ ELVI EGYEZSÉGRŐL című fecnit, amit Vantagióval íratott alá.

Ezután elindultak. Ahogy Heller Izzy kíséretében kilépett az ajtón, így szólt: – Szóval ez az én marketingtervem. Átmentem a vizsgán, Izzy?

– Naná – felelte Izzy. – Egyszerűen csak „naná”, Mr. Jet!

Ahogy bekászálódtak a taxiba, Izzy és Heller a hátsó ülésre, Heller így szólt: – Nos, ez nagyrészt szórakozás. Azonban ennek is megvan a maga szerepe.

– Szórakozás? – kérdezte Izzy. – A kormányok legmagasabb köreiben kapóssá váló neorealizmus végig fog söpörni a világon! Ez a terv milliókat ér! Ráadásul minden valódi forradalom megteremti saját művészi formáját. Neorealizmus! Dolgok, melyek olyannak látszanak, mint amilyenek a valóságban! Önmagában is teljesen forradalmi! Neorealizmus, a nép művészete!

Bang-Bang kiviharzott a taxival a garázsból, s az iroda irányába indult. Nem sokkal később Heller így szólt: – Izzy! Végiggondoltam, s azt hiszem, érdemes lenne megfontolni a Mester Terv Első Fázisának befejezését.

Fordult egyet velem a szoba. Még letompult érzékeim is veszélyt szimatoltak. MILYEN terv?

Azon nyomban vissza akartam nézni a korábban rögzített felvételeket. A következő pillanatban halálra váltan bámultam a készülékemet. A néhány napos vajúdás alatt elmulasztottam feltölteni a készülék szalagtárát! Nincsenek rögzített felvételeim, melyeket visszanézhetnék!

MILYEN TERV!?!?

Geológiai felmérések, meg a követség, meg a diploma, meg még az istenek tudják, mi más. Ismertem Hellert! Ez az egész jókora pofonná fog összeállni a számomra. Az is lehet, hogy halállá!

Fura, vad érzés kerített hatalmába. Heller és a nőkkel kapcsolatos sikerei. Hát nem az ő hibája, hogy mindjárt a legelején ilyen nagy kalamajkába kerültem? Ha nem zavart volna össze, Utanccal sem történik semmi baj!

Kezdett megkeményedni bennem a Heller iránt érzett égető, keserű gyűlölet.

4. fejezet

A következő napon egy álmatlan éjszaka, s egy keserű reggel után ténferegve megkockáztattam, hogy a képernyőre pillantsak.

Megdöbbenve láttam, hogy Heller egyedül vezeti a taxit! Nyomát sem láttam Bang-Bangnek, s ahogy Heller hátrafordult, hogy jobban megnézzen egy útjelző táblát, láttam, hogy a hátsó ülésen sem utazik senki!

Autót vezetett New Yorkban! Illegálisan! A jogosítványa szerint még nem töltötte be tizennyolcadik életévét!

Az órámra pillantottam. Még reggel 6:00 sem volt Heller időzónájában!

Durva káromkodással ültem a képernyő elé, hogy figyeljem a fejleményeket. Valami új taktikába fogott!

Az útjelző táblákat figyeltem. A Franklin D. Roosevelt úton haladt, s a derengő hajnali horizontból ítélve észak felé tartott. Előkaptam a területet feltérképező Octopus Olajtársaság-féle autóstérképet. Hová megy? Miért?

Az öreg taxi szinte duruzsolt. Heller meglehetősen boldognak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Gyorsabban hajtott, mint Bang-Bang, annyira azonban nem száguldott, hogy bajba kerüljön.

Az útjelző táblákból ítélve Bronx felé tartott. Megpróbáltam rájönni mi lehet Bronxban, ami felkeltheti az érdeklődését. Még csak ötletem sem volt.

Kifizette az autópálya-díjat. Mikor a kaput maga mögött hagyta, tudomást sem vett a Bronxba invitáló útjelző táblákról. Megpillantotta a 278-as főút tábláját. Throg’s Neck? Throg’s Neckbe megy? Nem. Már a Hutchinson River főúton járt. White Plains? White Plainsbe igyekszik? Nem, azt a kereszteződést is elhagyta. Bostonba? Ah, New Brunswick, Kanada! Bizonyára el akarja hagyni az országot.

Abban a pillanatban felpattantam, hogy üzenetet küldjek Rahtnak és Terbnek. Heller ki fog kerülni az aktivátorvevő hatósugarából, s így a 831-es relé sem tud már segíteni!

Megtorpantam. Istenek, a felfordulásnak köszönhetően, amit Heller idézett elő, elfelejtettem odaadni Rahtnak és Terbnek a vevőt és a dekódert! Nem tudok kapcsolatot létesíteni velük!

Reménytelenül ültem vissza a képernyő elé.

Átkoztam. Minden az ő hibája. Amióta figyelem, senkivel nem beszél arról az átkozott „Mester Terv”-ről!

A Nap már felkelt a keleti parton. Úgy tűnt, a zöld fákkal és fűvel borított tájat csodálja, ami elsuhant a kocsija mellett, bizonyítva, hogy nem sok figyelmet fordít a vezetésre. Talán más is gyönyörűnek ítélte volna ezt a látványt, ha a sors nem nehezedik rá olyan súllyal, mint ahogy engem nyomasztott.

Ismét átgurult egy díjszedő kapun, s hamarosan már a New England autópályán robogott. Tekintete megállapodott az egyik útjelző táblán. Stamford! Connecticutban jár!

És ekkor kezdtem kapisgálni. Néhány, nagyon sötétzöld lombú fát nézegetve így szólt: – Az öreg Cap Duggannek igaza van! Gyönyörű ország vagy.

Cap Duggan! A geológiai felmérés! De miről is tárgyaltak? Aranyról, Alaszkában? Lehet, hogy Alaszkába igyekszik! De hát Alaszka nem erre van. Azonkívül nem mehet egy fényes, narancsszínű értékes régiséggel, ezzel a New York-i taxival Alaszkába. Inkább kutyaszánnal! Jól ismerem ezt a bolygót. Persze az is lehet, hogy valami ravasz csalást forgat a fejében. Tudtam, hogy nem sok jó származik abból, hogy ő ROTC-kiképzés ürügyén megismeri a hadsereg G-2-es fortélyait!

Az első adandó alkalommal lekanyarodott Stamford felé. De ahogy feszült figyelmem enyhülni kezdett volna, már kanyarodott is jobbra, s máris egy rossz főútra hajtott. Az útjelző tábla szerint Noroton Point fekszik abban az irányban.

Hamarosan leállította a taxit, és kiszállt.

A tengerparton állt. Széles víztömeg nyújtózott előtte, melyet arannyal vont be a reggeli napsütés. Heller belegázolt a homokba. Úgy tűnt, élvezi az óceán felől fújó szellőt. Mélyeket lélegzett, mintha jóízű lett volna a levegő.

Így szólt: – Még nem nyomorítottak meg teljesen, öreg bolygó. – Aztán továbbsétált, s észrevett egy olajfoltot. Előző szavait kiegészítve így folytatta: – De keményen dolgoznak rajta.

Továbbballagott. Néhány libucmadár szaladt el az útjából, miközben sirályok köröztek a feje felett. A parton megtörő, aranyosan csillogó hullámok habja kifutott a lábához.

– Nagy kár – mondta. – Nagyon szép bolygó vagy. – Aztán hirtelen elhatározással így folytatta: – Jobban teszem, ha munkához látok, ameddig még lakható vagy!

Észak felé tartott. Megnézte a tengerbe ömlő folyó torkolatát. – Aha – mondta. – Ez az!

Visszaszaladt a taxihoz, beugrott, s hamarosan robogott tovább. Nem hajtott fel a New England autópályára, ehelyett átgurult egy falu méretű városkán, majd folytatta az útját a zöld, s többnyire érintetlen hegyes-völgyes vidéken.

Megállt. Kiterítette a geológiai térképet. Úgy tűnt, az összes ház szerepel rajta.

Félrehajtotta a tekercset, majd lekanyarodott a főútról, rá egy olyan ösvényre, amin marhákat szoktak terelni!

Mintha tájékozódási pontokat keresett volna. Rátalált egy régi mérföldkőre. Rögtön a marhák csapása mellett! Ütött-kopott mérföldkő, alig olvasható. Aztán rájöttem. Valami réges-régi, elhagyott úton jár!

Rododendron, babér és gaz súrolta az öreg taxi lökhárítóit, majd végre néhány épület akadt az útjába. Nem hasonlítottak farmra. Hogy hogy néztek ki? Egy teljesen átrozsdásodott tábla elárulta: egy elhagyatott szerviz volt, néhány csirkeketreccel az udvarában, mint valami ideiglenes rezidencia.

Kicsiny füstpamacsok szálltak fel a kéményből.

Heller megkocogtatta a roskatag ajtót.

Nagyon idős asszony nyitotta ki. Rossz irányba fordított tekintete azonnal elárulta vakságát.

– Én vagyok az a fiatalember, aki tegnap New Yorkból telefonált – szólt Heller kedves hangon.

– Ó, hála Istennek, hogy épségben ideért. Jöjjön be, jöjjön be, és üljön le. Igyon egy kis kávét. – Heller leült, mire az asszony sürögni-forogni kezdett, hogy kávét készítsen.

– Igazán nagyon örülök, hogy ideautózott – mondta. – A férjem halála óta nem járt kocsi ezen az úton. Hogy talált ide egyáltalán?

– A háza még szerepel a térképen, asszonyom – mondta Heller erős, New England-i kiejtéssel.

– Nos, meg kell hogy mondjam, kellemes érzés, ha az embert nem dobják ki teljesen az országából! – Tapogatózva széket keresett, majd leült, nem egészen szembe Hellerrel. – Ez egészen addig forgalmas hely volt, míg másfelé nem terelték az utakat. Azok az átkozott főbiztosok állandóan változtatják a dolgokat. Legközelebb odébb rakják ezeket a hegyeket! Kér még kávét?

Nagyot néztem. Honnan tudja, hogy kiürült Heller csészéje?

– Nem, köszönöm – felelte Heller. – Nos, asszonyom, azt mondta, zárható a régi javítóműhely, s a tető is érintetlen. Megnézhetném?

Az asszony fogott néhány kulcsot, majd a fal mellett tapogatózva megkerülték az épületet, s kinyitotta a műhelyt. Jó néhány autó számára elegendő tágas műhely tárult fel Heller előtt, szerelőaknával és zárható ablakokkal.

– Jónak látszik – szólt Heller. – Kibérelném néhány hónapra.

– Nos, egy kis bérleti díj sokat segítene ebben a mai inflációs világban. Mennyit szándékozna fizetni?

– Egy százast havonta.

– Egy százast havonta? Az isten szerelmére! Ennek a feléért megkaphatja ezt az egészet a csirkékkel együtt!

– Hát, két autót hoznék ide – mondta Heller.

– Ó!

– Jönnék-mennék. Más is szokott idejárni, asszonyom?

– Az unokahúgom párnaponta eljön, hogy megnézze, jól vagyok-e. Mióta néhány csibészt elzavartam a puskámmal, egy lélek sem mer ide jönni, kivéve az unokahúgomat.

– Akkor megegyeztünk – mondta Heller. – Nem bánja, ha máris idehozom az egyik autót? Be kell állítanom rajta valamit.

– Jöjjön csak nyugodtan! Talál itt egy csomó szerszámot, ha nem zavarja, hogy rozsdásak.

Heller átadott az asszonynak egy százdollárost, mire megkapta a kulcsokat. A taxival beállt a műhelybe.

Amit ezután tett, az jól mutatta ravaszságát és álnokságát, ami miatt mindig is utáltam.

Belülről bezárta a bejárati ajtót.

Csomagjából előhúzott egy papírtekercset, amivel belülről beragasztotta az ablakokat. Felkapcsolta a műhely régi világítását.

Ezután, (bíííp) meg, a csomagjából elővett egy kicsinyke reflektort, amivel a taxi oldalára világított, mire a megvilágított terület FEKETÉRE változott.

Az ajtóról eltűnt a felirat!

A fénycsóvát végigjáratva a taxin, a kocsi színe foltról foltra rikító narancsról éjfeketévé változott!

Akkor már tudtam, mi ez. Voltári készítményt használt. Rávette a newarki fickót, hogy keverje a taxi festékéhez! Így a fény határozza meg a festék színét!

A csillogó-villogó voltári hirtedőtáblákon használják ugyanezt az anyagot. Ha egy fénysugár végigsuhan a hirdetőtáblán, a tábla kékre változik, majd egy másik fény, aminek különböző a hullámhossza, a tábla színét pirosra változtatja. Ezt a festékbe kevert adalékanyag teszi lehetővé, ami különböző hullámhosszú fények hatására megváltoztatja a felület fénytörési és fényelnyelési tulajdonságait.

Ez nem tartott túl sokáig. Ezután az autó orrához lépett, lehajolt, s lekapta, amivel eltakarta a rendszámtáblát. Ezt megismételte hátul is.

Ismét csomagjába nyúlt, s kivett belőle egy fiolát, amiből valami folyadékot az ujjaira öntött, és szétkente az arcán, majd a haján. A kézfejére is kent belőle.

Beült a visszapillantó tükör elé, állított valamit a lámpája számlapján, majd a fénycsóvát végigvezette a fején. A haja feketévé változott! Ezután ismét elforgatta a tárcsát, s a fénysugarat most az arcán és a kezén futtatta végig, amitől a bőre megbarnult, már-már feketévé változott. Hamis, fekete bajszot ragasztott az orra alá.

Heller sunyi alattomossága!

De ő sem tökéletes. A szeme kék maradt!

Fekete öltönyt viselt. Nem öltözött át, ráadásul még egy fekete kalapot is tett a fejére.

Hátrált néhány métert, s a taxit méregette. Aztán beszállt, s eltüntette szem elől a taxiórát.

Kinyitotta a garázsajtót, s kitolatott.

A ház ajtajában így szólt: – Gyakran fogok jönni-menni. Lehet, hogy késő este, lehet, hogy nagyon korán.

– Semmi baj – felelte az idős, világtalan asszony. – Dudáljon kétszer, és akkor tudni fogom, hogy maga az. Mindenki mást elkergetek a puskával!

A sötétbarna Heller elhajtott fekete kocsiján!

Azért annyira még ő sem okos. A kocsi akár narancsszínű, akár fekete, mégiscsak egy régi, helyreállított New York-i taxi!

Szemlátomást pontosan tudta, hová megy. Elérkezett egy városba, ahol a házszámokat figyelte, majd megállt egy öreg ház előtt, melyen a következő felirat állt:

 

Földbirtokok

Cyrus Aig

 

Heller bekopogott, mire egy asszony ajtót nyitott, s az egyik hátsó iroda felé irányította.

– Cyrus Aig? – kérdezte Heller. – Én – az angol nem az anyanyelvem – kaptam időpont?

Cyrus Aig egy öreg, nagyon öreg férfi volt. Elfordult elredőnyözhető íróasztalától, s az idegent méregette. – Örülök, hogy rágyütt. De nem tom, hogy amit kínálni tudok, jó lesz-e magának. Az összes öreg pajtát meg birtokot fölvásárolják a gazdag népek, hogy aztán oda költözzenek.

Heller hozta a térképeit. – Én keres bányák, öreg bányák.

– Ó, igen – felelte az idős ingatlanügynök. – Mondott valamit a telefonba. Hát megnéztem a papírjaimat. Ha valaki bányát akar venni itt keleten, az ne nálam keresse. Én öreg pajtákat árulok gazdag népségeknek, hogy aztán oda költözhessenek. Üljön le.

Heller beleült a roskatag hintaszékbe.

– Úgy száz évvel ezelőtt – folytatta Cyrus Aig – lehet, hogy volt itt egy bánya. De az, hogy a patakot Aranybánya-pataknak hívják, még nem jelenti azt, hogy valaha is aranyat bányásztak volna benne.

– Ezen a helyen – mondta Heller kiterítve a geológiai térképet – mutatja épületek Aranybánya-patak mentén.

– Ó, az – szólt Cyrus. – Évek óta nem járt senki azon a területen. Elvadult. Még út sem vezet arra. Kíváncsi lennék, hogy a kormány földmérői jártak-e valaha arrafelé. Ez egy sziklákkal teli völgy növényzet nélkül. Meg két vagy három kicsi hegy. Patak kanyarog közöttük. Fél évszázaddal ezelőtt a csempészek fogadója állt ezen a helyen.

A vén ingatlanügynök fogta a térképeit. – Igen, ez az igazság. Egyszer, gyerekkoromban, én is jártam ott. Országút vezetett el mellette abban az időben. Látja, itt. A patak meg erre folyik, itt elfordul, aztán beleömlik a tengerbe.

Útitérképet vett elő. – Ezen láthatja, hogy terelőutat építettek itt a patak mellett, nem messze a forrásától, így a víz már nem folyik benne többé. Azonkívül még két autópályát is átvezettek rajta, mielőtt még elérné a Long Island tengerszorost. Így aztán soha többé nem használhatják a csempészek.

– Én nem ért, hogyan…

– Mert egy kis merülésű hajó sem tud már feljutni rajta. Ide figyeljen, a csempészek felhajózták a csempészett piát a patakon, egészen a fogadóig. Ott felvizezték, újrapalackozták, aztán egy részét ott helyben magukba öntötték, a többit pedig a gengsztereken keresztül New Yorkban értékesítették.

Visszaadta a térképeket. – Jó ideje már senki nem megy a régi fogadó közelébe. Holttestek! Kísértetjárás. Még azt is elfelejtettem, hogy valaha létezett.

– Én megvesz – szólt Heller.

Cyrus Aig megtörten fejébe nyomta öreg horgászkalapját. Heller követte. Cyrus Aig ócska tragacsával elhajtottak a Törvényszékre, ahol Cyrus belenézett az iratokba.

– Itt az áll, hogy John Smith tulajdona, aki New York-i, és ezt az ügyvédet kell keresni, akinek a nevét ide írták. Ötven hektárnyi príma kő.

Heller leírta a részleteket és a címeket. – Ha én megvásárol, ad jutalék.

– Nos, az jó lesz, de azt ne várja, hogy odazötykölődjek úttalan utakon. Ott még horgászni sem lehet. Biztos benne, hogy nem akar inkább egy öreg pajtát? Mutathatok néhányat, ezek autóval is megközelíthetőek.

Heller a fickó kíséretében visszatért, beugrott a taxiba és elviharzott. Hála istennek, nem került ki az aktivátorvevő hatósugarából. Harminc mérföldnél nem járt messzebb New Yorktól! Bármire is készült, legalább tudni fogom, és képes leszek tenni ellene valamit, ha veszélyesnek ígérkezik.

5. fejezet

Észak felé tartott a 7-es számú főúton. Nyugodt tempóban haladt, szemlátomást lenyűgözve Connecticut hegyeitől, völgyeitől és patakjaitól. Falusias táj volt, már-már festményszerű – nekem nem igazán tetszett volna. Túl rendezett és békés.

Előtte az úton – valószínűleg nem gondolták, hogy látni lehet őket – egy rendőrautó állt lesben, óvatlan gyorshajtókra vadászva. Heller szinte araszolva gurult el mellette. Nem valódi rendőrautó volt, hanem seriff-kocsi, jókora csillaggal az oldalán. Két fickó üldögélt az első üléseken, khakiszínű ruhában. Cowboykalapot viseltek. Helyettes seriffek, nem kétséges. Nem nagyon izgatták magukat. A kocsi körüli szemétből ítélve, ez lehetett a kedvenc leshelyük.

Heller továbbhajtott. Rendkívül figyelmesen vizsgálta az út bal oldalát. Nem sokkal előtte kissé megváltozott a töltés. Én magam nem vettem volna észre.

Balra kanyarodott, s lehajtott a töltésről! Az útról egyenesen a bozótba! Minden teketóriázás nélkül!

Irányérzékére volt kénytelen hagyatkozni, s nem arra, amit arról tudott, hogy merre is jár valójában. Lépésben haladt. Gaz súrolta és karcolta az autó alját.

Sűrű bozót állta el az útját. Úgy tűnt, megkerülni sem lehet. Heller kiszállt a kocsiból, előhúzott egy machetét, és utat vágott a bozótosban. Ezután visszaszállt, s folytatta az útját.

Ekkor jutott eszembe, hogy biztosan egy régi utat követ, nem olyat, mint ami az elhagyatott benzinkúthoz vezetett, hanem annál sokkal elfeledettebbet. Néha még fákat is meg kellett kerülnie, melyek legalább harmincévesek lehettek.

Felhajtott egy kisebb emelkedőre. A tetejét jávorfákból, s néhány örökzöldből álló facsoport borította. Hatalmas fák voltak, vagy ötvenévesek.

Közvetlen mögöttük meder húzódott, a magas töltés dacára csak egy csörgedező érrel az alján. A néhai fahíd maradványai ki tudja, mikor rogyhattak bele a patakba.

Heller megállította a taxit, és kiszállt. Valódi vadonba jutott. Néhány bucka látszott a közelben. Máskülönben sziklákkal borított sima terület volt.

Körbejárta a vidéket. Ráakadt egy sima területre, nem messze a fáktól. Ez mintha érdekelte volna.

Leballagott a csörgedező érhez. A fehér érctömb, szélén vörös rozsdafoltokkal, felkeltette az érdeklődését. A folyó az évezredek alatt keresztül rágta magát rajta.

Kicsiny, emberkéz alkotta domb vonta magára a figyelmét. Fogott egy lapátot, s belenyomta. Finom szemcséjű, fehér por volt. A lapátot visszadugta a kocsiba, s elővett egy csomagot.

Csak ekkor fordított némi figyelmet a hatalmas fákból álló ligetre. Egyenesen bement a fák közé.

Növényzettel benőve és elfedve, ami jóval az épület megépítése után vadulhatott el, indákkal és bokrokkal körbenőve, ott állt a fogadó!

Szélesen terpeszkedett Heller előtt. Verandája és oldalszárnyai is voltak. Bizonyosan ugyanabból a kőből épült, mint ami azóta is bőségesen borítja a területet.

Heller fellépett a kőlépcsőkön, egyenesen a bejárati ajtóhoz. Lakat zárta le a hatalmas ajtót. Csodálkoztam, hogy lehet, hogy az épület még fél évszázad elteltével sem vált a szokásos vandalizmus áldozatává. Amerikában ez ritka.

Heller előhúzott egy álkulcsot és egy olajzót, s alig telt bele néhány perc, a lakat lekerült a helyéről! Ez megriasztott. Még az Apparátus-alkalmazottak sem bírnak el ilyen gyorsan a lakatokkal. Aztán eszembe jutott, Heller mégiscsak mérnök. Egészen közelről ismeri a tolórudakat, rugókat és peckeket.

A zsanérokat is megolajozta. Ezután az ajtó kissé rogyott külseje ellenére könnyedén kinyílott. Heller megvizsgálta az ajtó peremét, s ekkor én is megértettem, miért nem jártak vandálok az épületben. Az ajtót páncéllemez borította!

Heller megtapogatta az ablakot. Golyóálló üveg!

Ez a hely egy valóságos ERŐDÍTMÉNY!

Visszament a kocsihoz, s fogta a csomagját. Ezután belépett a főbejáraton, bekapcsolta a magával hozott lámpát, s letette az asztalra.

Alighanem a legutolsó parti kifakult, összeszakadozott maradványai lógtak elhagyatottan a vastag szarugerendákról. A japánpapírból készült lampionok kibelezett maradékai különös árnyékokat vetettek a mennyezetre.

Heller elballagott valami mellett, ami egykoron fényes táncparkett lehetett. Lerúgta szöges cipőjét, mielőtt rálépett volna.

Feltörte a következő lakatot, s bejutott a belső szobába. A bár! Szinte a hosszú mahagónipult volt az egyetlen bútor a helyiségben. Heller megvizsgált egy törött tükröt – rajta golyó ütötte lyuk.

Talált még szobákat – néhai privát szobák és túldíszített hálók lehettek. A konyhában hatalmas tűzrakó helyet talált – egy patkány fészkelte be magát a tűzhely közepébe, s most távozott izgatottan a kéményen keresztül.

A hátsó ajtót szintén páncéllemez fedte. Az összes külső ablak golyóálló üvegből készült!

Heller megtalálta az irodát. Az íróasztal még mindig a helyén állt. Az iratokat megbarnította az idő. Átnézte őket. Negyven láda ide, nyolcvan oda, valamint egy váltó ötszáz dollárról. Vajon kifizették-e valaha?

Bekeretezett fényképek lógtak a falon. Néhányukon azóta kifakult aláírás is szerepelt. Jimmy Walker állt az egyik jóképű fiatal férfi alatt. Jimmy Walker? A híres New York-i polgármester?

Egy másik kép is felkeltette Heller figyelmét. Feszesen álló, fiatal férfiak sora. Négyen voltak. Mindannyian gépfegyvert tartottak a kezükben! Heller elolvasta a mindegyikük alá odaírt nevet. Joe Corleone! Ő volt jobbról a második. Mint egy húszéves kölyök!

Heller voltári kamerát húzott elő a csomagjából, Joe Corleonéra fókuszált, s készített egy felvételt az aláírással együtt. Ezután lefényképezte a négyüket ábrázoló csoportképet.

Ezek valóban szellemek! „Jámbor Joe” a nyolcvannyolcadikat taposta, mikor meghalt. Ma azonban már csak a fogadó maradékának s a környéknek a szelleme.

Nos, Heller minden bizonnyal úgy ítélte, épp eleget szórakoztatta magát. Mozdulatai felgyorsultak. Csomagjából egy fémrudat húzott elő, s nagy sietséggel ütögetni kezdte vele a falakat s a padlót. Eléggé ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, visszhangmérést folytat. Minden bizonnyal rejtett helyiségek után kutatott.

Talált egyet. Mikor ráakadt a bejáratára, kiderült, csak egy szekrény.

Folytatta.

Ezután kiszaladt a házból, s az udvart kezdte püfölni. Aztán feladta.

Elővett egy kicsiny mérőműszert, s nekilátott körbejárni a házat. Leolvasta az eredményt. Aztán megtorpant. Keresztül-kasul járkált a területen. Azokat az eredményeket is leolvasta.

Heller kiszámolhatta az egészet. Egyenesen a bárhoz ment, s ott is méregetett a műszerével. A bár legvégénél állt.

Némi olaj segítségével rendbe hozott egy zsanért. A bár vége teljesen egészében félrecsúszott, s lefelé tartó lépcsősor jelent meg Heller előtt.

Lement.

Egy barlangba jutott!

Végigballagott a vágaton, majd levilágított az egyik aknába. Ha volt is valaha létra benne, mára már eltűnt.

A falakat vizsgálta. – Gránit – motyogta. Végül szépen megrajzolt betűkből álló szöveget talált. Így szólt:

 

Issiah Slochum

bányája 1689

 

Heller végignézett még néhány folyosót. Talált némi fehér kvarcot. A zsebébe tette.

Egyik-másik folyosóban szétrohadt faládák maradékaira bukkant. A csempészek a bányába rejtették a csempészett italt! Hát ez történt Aranybánya-patak „elveszett bányájával”!

6. fejezet

Heller visszazárta az épületet, a bejárati ajtóra azonban saját lakatját akasztotta. Meglehetősen masszív lakat volt! Nem sokat tanult a G-2-es tankönyvekből. A vadonatúj csillogó rézlakat már messziről kiabál!

Beugrott a kocsijába, nem túl sietősen visszahajtott a főútra, majd nyugodt tempóban elindult vissza a város felé. Még egyszer elhaladt a gyorshajtókra vadászók előtt. A seriff emberei már félig aludtak.

Heller betért egy étterembe. Kellemes hely volt. Még telefonfülke is állt az étkezőrészben. Heller bement a fülkébe, és tárcsázott, amire Izzy válaszolt.

– Rajta vagyok – szólt Heller. – Minden tuti! – Kezd szlengesedni! Sietősen beolvasta az adatokat, amiket a törvényszéken kapott, majd megadta az ingatlanügynök nevét, és hozzátette: – Nem aktív az üzletben, de küldjön neki jutalékot a vételár függvényében.

– Rendben – felelte Izzy. – Vállalati státusz a terveknek megfelelően?

– Igen – felelte Heller. – Nagy Kelet-Ázsia Fejlesztési Korlátolt Felelősségű Társaság, Maysabongo. Az itteni számom… – és megadta.

Heller otthagyta a telefonfülkét, és visszaült az asztalához. Megérkezett a pincérnő.

– Attól tartok, egy kicsit még korán van az ebédhez. A töltött rák még nem készült el.

– Jó – felelte Heller. – Öt hamburger, öt SevenUp.

Arra számítottam, hogy nehézségekbe ütközik fekete bőre miatt. De ő most New Englandben járt. A lány kihozott egy hamburgert, s egy SevenUpot.

Heller megette és megitta.

A lány hozta a következő adagot, a hamburgert és a SevenUpot. Szinte várni sem kellett! Kellemes hely.

Heller fogott egy újságot, s olvasni kezdett.

Miután elfogyasztotta az összes hamburgert és SevenUpot, az egészet megkoronázta egy gyümölcsös csokoládéfagylalttal.

Megcsörrent a készülék a fülkében. Heller odalépett, és felvette.

Izzy hangja. – John Smith évek óta szövetségi börtönben ül. Életfogytiglant kapott gondatlanságért, mert nem vesztegette meg J. Edgar Hoovert. A szeretője érzelmi okokból megtartotta a helyet, de ő tavaly meghalt. Smith azon volt, hogy lemond az ingatlanról, azok miatt az adók miatt, amiket nem tud kifizetni. Mikor felhívtam, magánkívül volt az örömtől. Ugyanúgy, ahogy a börtönigazgató, aki így el tud adni egy új cellát Smith-nek. Szóval az öné.

– Köszönöm – felelte Heller.

– Mr. Jet – folytatta Izzy. – Kérem, ne keveredjen bajba. Connecticut távol esik a civilizációtól. Talán még indiánok is maradtak arrafelé.

– Köszönöm a figyelmeztetést – mondta Heller.

Kifizette a számlát, megtoldva nagylelkű borravalóval, majd kiment, s beugrott a taxijába.

Ismét észak felé indult, vissza az előző autópályára.

Aztán Izzy figyelmeztetése ellenére Heller nyolcvan mérföld per órás sebességre gyorsította a taxit!

Végigsöpört az úton.

Még mielőtt a gyorshajtókra leselkedő kocsi látómezejébe ért volna, belengette a taxit!

Mikor pont a lesben álló kocsi előtt járt, hatalmas porfelhőt kavarva kihajtott az út szélére, majd vissza az útra, majd át az út túloldalára, s újra vissza az úttestre!

Ezután negyvenes sebességre lassított!

Az ostoba idióta!

A seriffkocsi úgy vágódott ki rejtekéből, mint a szitakötő után ugró hal a vízből!

Felkapcsolta villogóit, felsivítottak szirénái!

Vijjogva vetette magát a taxi után!

Heller elég gyorsan haladt ahhoz, hogy megtartsa a távolságot. Azt azonban tudtam, hogy ez a taxi nem képes lerázni egy rendőrautót! Ezt a kocsit városi közlekedésre tervezték!

Az üldözők már-már beérték Hellert.

Heller balra húzódott, lekanyarodott az útról, s levetette magát a töltésről!

Ugyanazon a nyomon járt, mint korábban!

Az öreg kocsi dülöngélt, bukdácsolt és zötykölődött! Fák között száguldott el! Mintha suhant volna a gaz tetején! Az öreg fogadó felé tartott! Heller vajon fedezéket keres, hogy kilője őket? Mire készül?

Heller a visszapillantó tükörben meglátta a rendőrautót. Nehéz próbatétel volt ez a rendőrök számára is. Heller lassított!

Heller előtt ott magasodott a dzsumbuj, ami az épületet rejtette.

Mögötte a szirénázó, villogó, veszett rendőrautó!

Tízyardnyira a legközelebbi fától egy tisztáson Heller hirtelen lefékezett!

Kiszállt.

Néhány dossziét elrendezgetett az első ülésen.

Megigazította a bajszát.

A taxi bal oldala mellé állva szétterpesztette a lábát.

Kissé előredőlve kezét feltette a taxi tetejére, készen arra, hogy megmotozzák.

Még egy utolsó csúszással és bukdácsolással a rendőrautó nagyot fékezve megállt a taxi mellett. A sziréna elhaló morgással kimúlt.

Helyettes seriffek ugrottak ki a kocsiból felemelt fegyverekkel.

Megtorpantak.

Óvatosan körülnéztek.

Egyikük Hellerhez lépett, s nekiállt átkutatni.

Szinte abban a pillanatban kirántotta Heller zsebéből az oda gyömöszölt port!

Félrehajtotta Heller kabátjának alját. Aztán összerezzent. A helyettes seriff belépett Heller látómezejébe.

Az arannyal futtatott Llama .45-öst tartotta a kezében!

– Ralph! – szólt a helyettes. – Jézus Krisztus! Nézd ezt az ékszert!

– Mi az ördög ez? – kérdezte a másik közelebb lépve.

– Ez egy (bíííp) gyémántberakásos ágyú, mi más.

– Hadd nézzem, George! Olyan, mint azok a régi gengsztermordályok!

– Nem, ez nem .45-ös Colt ACP, Ralph.

– De igen! Csak gravírozták, vagy mit csináltak vele.

– Nem! Ezt nézd! Ez a vésés itt az oldalán azt mondja, hogy ez egy Maysabongo.

George így szólt Hellerhez: – Hé, nigger! Miféle kézifegyver ez?

– Én nem beszél szépen angol – felelte Heller éles hangon. – Angol nem anyanyelvem.

Ralph így szólt: – Ez valami külföldi.

George így folytatta: – Hé, nigger! Van neked engedélyed ehhez?

– Nézze az ülésem – felelte Heller.

George behajolt a taxiba. Nyilván azonnal megtalálta az irattartót, amit Heller az ülésre tett, de mégsem mászott ki a kocsiból, hanem ott maradt, behajolva. Valamit motyogott.

Mikor felegyenesedett, így szólt. – A pokolba, Ralph. Ennek se füle, se farka. – Társához lépett.

– Talán jó lenne beszélni azon gyönyörű rádión – mondta Heller. – Leellenőrizni rendszámtábla.

George így szólt: – Ó, persze. – Megkerülte a taxit, leírta a rendszámot, majd papírjaival együtt visszament a rendőrautóhoz, és behajolt az utasterébe. Ralph továbbra is óvatos maradt, egyik kezében a Llama pisztolyt tartotta, míg a másikkal saját .357-es Colt Magnumját fogta, s Hellerre szegezte.

Nem hallhattam a rádión folytatott beszélgetést, mivel járva hagyták a motort, ráadásul George túl mélyen behajolt a rendőrkocsiba. Hirtelen azonban, kezében a mikrofonnal, kihúzta magát. – Ralph! Szerinted olyan ez a kocsi, mint egy külföldi limuzin?

Ralph a Llama csövével feltolta cowboykalapját, hogy alaposan szemügyre vehesse az öreg taxit. – Ja, George. Elég réginek néz ki ahhoz, hogy ne amerikai legyen.

George visszabújt a rendőrkocsi belsejébe. Aztán hirtelen ismét kihátrált, maga után húzva a mikrofont. Szeme elkerekedett. Így szólt: – Nem (bíííp)?

Visszahajolt, s a helyére akasztotta a mikrofont. Papírokkal a kezében Ralph-hoz lépett. – Ide nézz, Ralph. Ezek szerint az iratok szerint ez Rangtango Blowah, a Maysabongói Köztársaság connecticuti konzulja. A papírjai diplomatapapírok. A diszpécser egyeztetett Washingtonnal. Ez a nigger diplomáciai mentességet élvez.

– Az meg mi az ördög? – kérdezte Ralph.

– A diszpécser azt mondja, Washington szerint egy ujjal sem nyúlhatunk hozzá. Azt csinál, amit akar. Nem tartóztathatjuk le, bármit is követ el.

– Jézusom! Diplomáciai mentesség? Ez azt jelenti, hogy felrobbanthatja az egész kócerájt, mi meg még hozzá sem nyúlhatunk.

– Attól tartok – felelte George.

– Ó, (bíííp)! – mondta Ralph. – Még ezt a fegyvert sem foglalhatjuk le?

– Attól tartok, nem – válaszolta George. – Add vissza neki. Még le is lőhet minket, s egy szót sem szólhatunk miatta!

Heller visszavette a fegyvert a vonakodó Ralph-tól. – Ez az egész terület – mondta Heller éles hangon – a Maysabongói Köztársaság része. Jelen pillanatban nem az Egyesült Államokban tartózkodnak. Önök Maysabongóban vannak.

– Jézusom! – szólt Ralph. – Ezek a (bíííp) külföldiek megveszik az egész (bíííp) országot!

– Én is attól félek – mondta George.

– Ide figyeljen, nigger – szólt Ralph. – Láttuk, hogy kétszer elhajtott előttünk szépen és nyugodtan. Mi az ördögnek száguldozott harmadszorra?

– Teszt – felelte Heller. – Nekem jó, ha látni éber zsaruk. Jól átmenni a vizsgán, kérem.

Heller benyúlt a tárcájába, s előhúzott két százdolláros bankjegyet. Odaadta nekik. – Minden hónap kapni egy.

– A főnök is átment a teszten? – kérdezte George. – Ő a nagybátyám.

Heller előhúzott még két százdollárost. – Ő jó ember. Ő duplán átment. Ő is megkap ennyi minden hónap.

A fickók tárcáikba tették a pénzt. – Istenem – szólt Ralph. – Még vesztegetésért sem kaphatjuk el! Ennek a mentességnek megvannak a maga előnyei!

– Hé – szólt George –, ez pont olyan, mint a régi időkben, amiről a nagypapám olyan sokat mesélt. Mikor a csempészek ide költöztek, rendszeresen fizettek, így senki nem nyúlt hozzájuk!

– Nem, nem, nem – szólt Heller jellegzetes magas hangján. – Nem veszteget. Kérem, emelni fel bal kéz. Maysabongo csinál mindent bal kéz. Mondani utánam: „Én mostantól másodállású tiszteletbeli…

A helyettes seriffek elismételték Heller szavait.

– „…maysabongói tengerészgyalogsági helyettes seriff… ígéretemhez híven… ha bármi különöset látok, elfordítom a tekintetem… és ha idegent látok behatolni, szétlövöm a fejét.”

Gondosan elismételték a szöveget.

Heller benyúlt a zsebébe, s előhúzott három egyszerű, felirat nélküli aranycsillagot. Kettőt átnyújtott a helyetteseknek, a harmadikat pedig George-nek adta. – Mondja meg nagybácsi főnöknek, ő is esküdni. Itt van övé csillag.

– Hé! – szólt Ralph. – Tulajdonképpen legális! Nem lehet azt mondani, hogy százszázalékos nigger. Kék a szeme!

– Még valami – folytatta Heller. – Én felbérel fehér mérnök. Nagyon jó ember. Neki van szőke haj. Azonkívül diplomáciai mentesség is, szóval ő oké, ha látják erre. – Ezzel átadta önmaga útlevélképét!

A fickók komoly ábrázattal tanulmányozták a képet. Aztán George az irattartóval együtt visszaadta. Udvariasan megemelte a kalapját. – Számíthat ránk, bárkinek szétlőjük a fejét, ahogy megbeszéltük – ígérte.

Ralph is megemelte a kalapját.

Visszaültek rendőrautójukba, s elhajtottak.

Rémisztő döbbenet kíséretében hirtelen megvilágosodott előttem, mit csinált valójában ez a (bíííp) Heller! Besorozta a helyi rendőrséget! Mostantól kezdve senki nem mehet a területe közelébe!

A háznál, amit garázsnak használ, az öregasszony fogja szétlőni az emberek fejét. A fogadónál a helyettes seriffek teszik ugyanezt.

Micsoda tökéletes megoldás! Még az orrunkat sem dughatjuk be egyik helyre sem, hogy szabotáljuk a dolgait.

Miután megszereztük a lemezt, a gázolásnak New Yorkban kell megtörténnie!

(Bíííp) meg! Tudtam, hogy bajba kerülünk, ha kémkedést fog tanulni. És tessék!