HUSZONHATODIK RÉSZ

1. fejezet

Szándékom ellenére nem indulhattunk el a következő napon. Utancnak el kellett vinnie a két kisfiút a városi fotóshoz, hogy aranykeretes portrékat készíttessen róluk.

Valamelyest hasonlítottak a színészekre, vagy legalábbis arra, ahogy ebben az életkorban kinézhettek, ha egyáltalán egy kisfiú bármire is hasonlít. Kibírhatatlanul önelégültté tette őket új külsejük. Még saját anyjuk sem ismerte volna meg őket, azt gondolta volna, az ördög bújt beléjük. Még én is azt gondoltam volna, hogy így születtek!

Utancnak csomagolnia is kellett, és istenek, mikor végzett, ott álltak a nehéz utazóládák!

Ígéretemhez híven kezelhette a pénzt, így aztán átadtam neki a százezer amerikai dollárt, és mondtam, ennyi az összes. Ez kisebb vagyonnak tűnt, de ez óvatossá tett: mondtam neki, óvatos legyen a számlákkal, mivel egyetlen fillért sem hagytunk itthon.

Aztán, nem kevés idegeskedés, kapkodás és rohangálás után a következő napon ő, én és az öt utazóláda hajtóműfüst kíséretében felemelkedett a levegőbe.

Hogy képet adjak arról, milyen nehéz is eljutni Washingtonba – az Egyesült Államok fővárosába, ahová első elintéznivalóm vezetett – és hogy sejtsék, milyen nehézséggel kell szembenézni egy Apparátustisztnek szolgálata során –, röviden felvázolom az utazást.

Első pihenésünkre Rómában került sor. Természetesen Utanc telefonon már előre lefoglalta a szobákat. Noha sejthető, hogy egy szegény, nomád, sivatagi lány mennyit szenved a nélkülözéstől, arra kevésbé számítottam, hogy a Salvatore Magnifico Cosioso Hotelben, a belváros egyik ékszerében fogunk megszállni. A helyzet az, hogy én elvesztem volna a városban! Utanc azonban fátylán keresztül az útjelző táblákat figyelte, s látszott, úgy ítéli, hogy az olasz taxisofőr összevissza kocsikázik velünk, hogy feltornázza a viteldíjat.

A legtisztább olaszsággal, s hangjában a legtisztább méreggel, így szólt a sofőrhöz: – Ide hallgass, te kiherélt kakas, ha azt hiszed, hogy át tudsz verni csak azért, mert egy sejk gyámoltalan felesége vagyok, akkor ezt verd ki a fejedből! Ha nem kanyarodsz most azonnal a megfelelő útra, feldugok egy tőrt a (bíííp), de olyan magasra, hogy a manduládat is kiszedem vele!

Ez bizonyára a turistakönyvekből tanulta, habár egy kissé megzavart vele.

A Salvatore Magnifico Cosiosóban azonnal bevonultunk a nászutas-lakosztályba – a szobafoglalás erre vonatkozott. Lenyűgöző volt – arany és fehér! Hatalmas! Tiszteletet parancsoló! Csomagjaimmal együtt a nappaliban hagyott, ő pedig bezárkózott a hálószobába.

Háromórányi töprengés után, hogy vajon mit csinálhat ott azzal az öt utazóládával, úgy határoztam, úgysem fogom kitalálni, így inkább lemegyek a bárba, s meglátjuk, mit látunk.

A folyosón megpillantottam a legszebb európai nőt, akit valaha is láttam. A lakosztályunk felé ballagott. A legújabb nőies divat szerint öltözött, lábán magas sarkú cipő, kezében hozzá illő táska.

Utanc volt!

Elment mellettem, be a hálószobába, s bezárkózott. Ennyi történt Rómában – a kétnapos ott-tartózkodásunk alatt.

Párizsban már korábban lefoglaltuk a Cháteau Le Beau Grand Cher nászutas-lakosztályát. Pompázatos, tágas, arany és fehér. Maga az igazgató vezetett be minket. Utanc a pezsgősvödörben álló üvegre mutatott, amivel a hotel kedveskedett, és mondott valamit, ami alighanem franciául lehetett, és kellemetlenül érinthette az igazgatót. Az igazgató felkapta az üveget, hogy közelebbről megnézze az évjáratot, majd teljesen elfehéredett. Utanc tíz teljes percen keresztül magyarázott neki, ezután elengedte, mire az igazgató visszatért a pincemesterrel. Utanc megtalálta a borlistán, amit keresett, mire sietősen visszatértek egy másik üveggel, valamint egy üveg Malcolm Fraser Scotch-csal.

Nos, mi sem természetesebb, hogy egy szemérmes sivatagi lány tiltakozik egy rossz évjáratú pezsgő miatt. De nem láttam, hogy turistakalauzokat tanulmányozott volna. Figyelmetlen vagyok.

El kell, hogy mondjam, nekem sem a pezsgőből, sem a Scotchból nem jutott. Két napot töltöttem alvással a nappali kanapéján, valamint töprengéssel, hogy mi lehet az a nevetés a hálószoba felől. A lány persze jött-ment Rómában. Láttam valakit az utolsó délutánon, amint hegynyi vásárolt holmit cipel utána. Megvette az egész várost?

Londonban változás történt. A foglalás a Savoy Hotel királyi lakosztályára vonatkozott. Lenyűgöző lakosztály. A szófa a nappaliban a rómainál és a párizsinál is keményebb volt.

A Londonban töltött három nap alatt Utanc jött és ment minden órában. Nem is láttam. Csak hallottam a folyosói ajtó csapódását és a zajos liftet. Alighanem megvásárolta Londont. De mikor ismét találkoztunk a repülőgépen, ugyanazt a fátylat és csuklyás köpenyt viselte, mint korábban, s ott ült mellettem szemérmesen és illedelmesen, egy kissé karikás szemekkel.

Az első osztályú repülőút Washingtonba gyorsnak bizonyult, a repülőtérről a városig eljutni azonban sokkal több időt vett igénybe. A Willard Hotel elnöki lakosztályát foglaltuk le, így a városközpont jelképében lakhattunk. Miután az öt utazóláda bekerült a hálószobájába, ledobta magát az ágyra, s így szólt az igazgatóhoz, aki bekísért minket: – Kérem, küldjön fel hideg vacsorát. Csirkesalátát és 54-es Liebfraumilchet. És némi narancssörbetet. Ó, igen, rendeljen ide nekem egy limuzint, ha lehet Cadillacet, délelőtt 9:00-ra. És most távozhat. Teljesen kimerültem. – Ezt mondta a legtisztább angolsággal. De most már mindent tudtam. A turistaszótár sarka kikandikált a csomagjából. A rejtély megoldódott!

Csomagjaimmal együtt a nappaliba mentem, hogy bezárhassa mögöttem az ajtót. Biztosan belefáradt ebbe a sok utazásba és váráslásba. Én meg végre megérkeztem!

Munkához láthatok!

2. fejezet

Találkozni az Egyesült Államok valamelyik szenátorával, hihetetlenül egyszerű feladat. Elég annyit mondani a titkárának, hogy te vagy az általa képviselt állam szakszervezeti vezetője, és hoppá, már ott is állsz előtte!

Természetesen már nem sejknek öltöztem. Sokkal inkább hasonlítottam szicíliaira, szűk, divatos, mellényes öltönyömben, valamint fekete, lógó karimájú kalapban, még akkor is, ha túl nagydarab voltam szicíliainak.

Twiddle szenátor íróasztal mögött ült, egyik oldalán az amerikai zászlóval, másikon pedig saját államának, New Jerseynek zászlajával. Megtestesítője volt a nemes politikusnak – szőke, hátrafésült hajú, arisztokratikus, ám egy kissé alkoholista arckifejezésű, szálfatermetű, s mélyen zengő hangú. Egy ember, akiben bárki megbízhat. Kapcsolatot tartott fenn a maffiával, amit Gunsalmo Silvától tudtunk. Valamint Rockecenter embere.

– Üljön le, üljön le – mondta. – És mit tehetek önért? Mindig szívesen találkozom a szakszervezetek képviselőivel.

– Szenátor – mondtam helyet foglalva, s elutasítva a szivart, amitől megfulladok –, mit szólna, ha azt mondanám, hogy Rockecenter olajérdekeltségei – gyakorlatilag az egész Octopus – veszélyes versenyhelyzetbe kerülhetnek?

– Aha! – mondta. – Azonnal fogom a telefont, s felhívom az ügyvédeit!

– Nos, szenátor – folytattam – ez túl kényes téma ahhoz, hogy telefonon tárgyalják meg, mivel figyelik a vonalakat. Azonkívül egy kicsit túl kényes ahhoz, hogy Rockecenter ügyvédjeire bízza.

– Úgy érti, vele akar beszélni személyesen? – megdöbbent.

A szivarjával babrált. Letette. Kihúzott egy fiókot, s kivett egy üveg Jack Danielst. Aztán fogott egy üveg szódavizet, amit ingyen kapott a Szenátus a vállalattól. Készített két italt. Úgy tettem, mintha beleinnék a sajátomba. Ő legurította az övét.

Hátradőlt. – Fiatal barátom, nekem tetszik az ön tekintete. Egészen biztosan nem ismeri fel a veszélyt, mikor meglátja. És az is nyilvánvaló, hogy nem ismeri a kérdéses férfiút. Na nem azért, mintha valaha is kérdéses lett volna, ugye érti, de kérem ne idézzen.

Dagadt ujjaival megvakarta az állát. Töltött még egy italt. Hátradőlt. – Fiatal barátom, nekem tetszik az ön tekintete. És a Rockecenternek tett szívesség nekem is szívesség. Ért engem? De azért ne idézzen.

Bólintottam.

– Ismeri a család bármely tagját? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Nos, a fiatalok tanítása a tapasztaltak szent kötelessége. Én határozottan kiállok az oktatás anyagi támogatása mellett. És a szakszervezetek támogatása mellett is – tette hozzá sietősen. – Azonban van néhány dolog, ami nem szerepel a Rockecenter címszó alatt a Ki kicsodában. Ha ezeket nem ismeri, sehova sem fog eljutni Delbert John Rockecenter ügyében. De kérem, ne idézzen.

– Nem hivatalos információk szerint a család az 1800-as években emigrált Németországból. Az eredeti nevük Roachengender. A családfő ideérkezésük után nyersolajat árult a rák ellenszereként, valamint körözték nők megerőszakolása miatt. Ez maradjon köztünk, úgyis mindent letagadok. Magának túl őszinte arca van ahhoz, hogy az FBI-nál szolgáljon.

– A család egyre jobban érvényesült, miközben anyagi helyzetük is folyamatosan javult. Az első amerikai generáció változtatta nevüket Rockecenterre, s kezdett foglalkozni nyersolajjal, majd az automobil megjelenése után monopóliumot szerzett a nemzet petróleumellátásában. Maga a Kongresszus próbálta meg 1911-ben megtörni ezt a monopóliumot, de kibújtak alóla.

– A következő generáció olaj- és gyógyszer-vállalatokat ellenőrzött. A harmadik generáció az olajat, a gyógyszereket és már a politikát is ellenőrzése alatt tartotta. A negyedik generáció viszont kezdett szétbomlani.

– Nos, általában az üzleti siker csak három generáción keresztül tart. A szocialisták ezt nagyrészt már megismerték. Rockecenter vagyona azonban oly óriási, hogy a negyedik generációnak is jutott belőle. Csak hát ingatag. Politikailag is botladozik. A harmadik generáció csak az alelnöki székig vitte, s úgy tűnt, a negyedik jóval ez alatt fog teljesíteni.

– Ekkor lépett ki a negyedik generációból, és fel a világ színpadára Delbert John Rockecenter. A fekete ló. A jelölt, akit soha senki nem vett észre, míg el nem söpörte őket a földcsuszamlás! Nyilvánvalóan olvasta és követte az első amerikai Rockecenter alapelveit. Hadd idézzem: „Légy higgadt. Légy nagyon higgadt. Ne engedd, hogy jó barátság kerítsen hatalmába.” És van még egy: „Ne bízz senkiben!”

– Egyszóval, fiatal barátom, feltámasztotta a Rockecenter-politika alapjait. Szúrd ki mindenki szemét! Ne viselj el semmifajta versenyt! Tégy tönkre mindenkit, beleértve a saját családodat is! De kérem, ez maradjon köztünk. Ez bizalmas információ.

– Delbert John összeszedte az összes Rockecenter-érdekeltséget, s újra egy hatalmas kupacba gyűjtötte őket. Még Timantha nénikéjét is meggyilkoltatta, hogy megszerezze az örökségét. Helyrehozta az összes istrángot, amit valaha is rádobtak valamire – bankokra, kormányokra, energiahordozókra, drogokra, amit csak akar. S az összes istrángot most ő tartja a kezében. Egyedül és személyesen. Nőtlen. Soha nem nősült meg. Nem is akart. Miért is tenné, ha az egész világ az ő (bíííp)!

– Nos, ön azt gondolhatja, hogy öreg ő már ehhez. De ne hagyja, hogy bolondot csináljon magából. Ő a ravaszság erőműve! A legkapzsibb (bíííp), akivel valaha is találkoztam. Olyan romlott, hogy romlottabb már nem is lehetne. És élvezi szűnni nem akaró támogatásomat!

Kiitta az italát. Előredőlt. – És ez az ember, akivel maga személyesen akar találkozni. – Megrázta a fejét. – Még az állami vezetők sem találkozhatnak akármikor Delbert John Rockecenterrel. – Hátradőlt, arcán teljesen hamis, politikusi mosollyal. – Szóval, mondja el nekem, s én majd elmondom az ügyvédeinek.

– Nos, uram – mondtam. – Akkor én magam beszélnék az ügyvédeivel. Az egyik maffiafőnök biztosított az ön segítőkészségéről.

Reméltem, hogy erre nem kerül sor. Megtörve így szólt: – A szakszervezetek és a maffia. Tudhattam volna. Biztos benne, hogy ez kapcsolatos a Rockecenter-érdekekkel?

– Egy új, olcsó üzemanyag, ami fenyegeti Rockecenter monopóliumát, mindenképpen kapcsolatos az ő érdekeivel – mondtam. – Csak segíteni próbálok.

– Rendben – pillantott rá a feljegyzésre, melyet a titkára tett elé, s melyen a nevem szerepelt, az, amit erre az alkalomra választottam: – Rendben, Inkswitch. Mit akar?

– Megbízólevelet, mint szenátusi vizsgáló – mondtam. – Valódit, kitöltve. Találkozni fog velem. – Aztán hozzátettem megdönthetetlen érvemet. – Megkapja érte a pénzét, de ez nem hivatalos információ.

Felvidult az ábrázata. – Aha! Meglesz, Inkswitch. Én vagyok a Szenátus Energiaválság Bizottságának elnöke. Szívességet teszek neki azzal, hogy alacsonyan tartom az üzemanyag-készleteket. Meglátja a nevem, s tudni fogja, a következő választások alkalmával én is támogatni fogom a jó öreg Rockecenter-érdekeltségeket! Egy új, olcsó üzemanyag, mi? Nos, ez aztán a válság! – És azonnal kiadta a parancsot, hogy bocsássák rendelkezésemre mindazt, amire szükségem van.

Boldog voltam, hogy a változatosság kedvéért valaki mást láttam parancsot körmölni.

A legszívélyesebb barátokként váltunk el.

Két óra múlva rendelkezésemre állt mindaz az irat, amire egy szenátusi vizsgálónak szüksége lehet, kezdve a minden hivatalra érvényes belépési engedélytől a fegyverviselési engedélyig – kiegészítve egy esküvel, miszerint nem lőhetek szenátorra.

Heller, mondtam magamnak, nyakig benne vagy! Már csak egyetlen határozott lökésre van szükséged, hogy elborítson a forró olaj.

Nem maradt más dolgom, mint kicsalni Utancot Washingtonból.

3. fejezet

Két nap múltán, mikor Utanc még mindig nem mutatott hajlandóságot az indulásra, mesterfogáshoz folyamodtam. Washingtoni taxikkal követtem limuzinját. Nem volt nehéz: csak beugrottam egy taxiba, felmutattam az igazolványomat mint szenátusi vizsgáló, és így szóltam: – Kövesse azt a limuzint! – mire a taxisofőr azt felelte: – Ó, maga (bíííp) szövetségi! – és követte a limuzint.

Jó sokat láttam Washingtonból. Jó néhányszor áthajtottunk a Pennsylvania Avenue-n uralkodó felirat mellett:

 

J. EDGAR HOOVER

 

Nem akartam venni belőle. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha bemennék és megkeresném Stupewitz és Maulin nyomozókat, és elmondanám nekik, mint valami szövetségi, hogy járt túl az eszükön Heller, egy gúnyos nevetés azonban felkeltené szakmai féltékenységüket – elvezetné őket oda, hogy lelőjék Twiddle szenátort, hogy megbízólevél nélkül maradjak – úgyhogy felhagytam ezzel az ötlettel.

Utanc múzeumokat és hasonlókat keresett fel. Könnyű volt észrevenni a tömegben, jól öltözött volt és csábos.

Késő délután láttam, ahogy a limuzin megáll a Potomac Parkban. Szinte pontosan azon a helyen, ahol Hellert nyakon csípték. Még a lovagló parkőrt is felismertem, ugyanaz volt, aki észrevette Hellert. Mint a régi szép időkben.

Rövid felderítés után rátaláltam Utancra. A Lincoln emlékmű lépcsőin álldogált. Ujját a szájába véve fordult kelet felé, s nézte a Washington emlékmű hatalmas, magas obeliszkjét. Az őszi falevelek mindent beborítottak, valamint szél is borzolta az emlékmű előtti hosszú medence víztükrét, így az emlékmű nem tükröződött benne. Az év ezen szakaszában nem a legszebb arcát mutatta. Elképzelni sem tudtam, miért ácsorog itt az emlékművet bámulva. Nem sok látnivaló van rajta. Csak egy fehér oszlop.

Ötvenlábnyi távolságból figyeltem, olyan ruhában, amit még sosem látott rajtam. Észrevétlenül követtem. Remegőn felsóhajtott. Kivette az ujját a szájából, felém fordult, s így szólt: – Hát nem gyönyörű, Szultán bej?

Odaléptem hozzá. Nem tehettem mást, miután észrevett. Feltámadt a kíváncsiságom. – Mi olyan gyönyörű ebben?

– Olyan magas, olyan fehér, olyan kemény. – Ujját ismét a szájába téve, tovább bámulta.

Ihlet! Így szóltam: – Ez csak ötszázötven láb magas. New York Cityben az Empire State Building ezernégyszázhetvenkét láb magas, megközelítőleg háromszor ekkora!

– Valóban? – kérdezte hitetlenkedve.

– Bizony – feleltem. – Még egy hosszú rúd is van a tetején. – Ezen az éjszakán el is indultunk New York City felé. Valódi zsenivé tett az Apparátusnál letöltött szolgálat!

Bejelentkeztünk a Bentley Bucks Deluxe Hotelbe, a tetőtérbe. Az ötvenedik emeletről gyönyörű kilátás nyílott az Empire State Building és a Central Park közti területre. De nem emiatt volt nagyszerű: két hálószobája volt! Pompás! Valódi ágyban alhatok, nem egy társalgói kanapén! Ez különösen jó volt, mivel úgy számoltam, hosszabb időt töltünk ezen a helyen. Visszatért a szerencsém, s egyre jobban dédelgetett!

Másnap reggel frissen és üdén, kipihenten, hátfájás nélkül megreggeliztem, majd ahogy a számos felszolgáló és szobalány eltakarodott, kicsomagoltam a vevőkészülékemet és a képernyőt. Mielőtt akcióba lépek, jobb, ha megnézem, hány (bíííp) lépést lépett Heller előre.

A képernyő fehéren izzott!

Talán megsérült a felszerelésem a szállítás közben. Ellenőriztem a számtalan kijelzőt. Minden megfelelőnek látszott.

Aztán rájöttem mi a baj. A 831-es relé túlterheli az aktivátorvevőt! A relé annyira felerősíti a jelet, hogy több ezer mérföld távolságban is fogható legyen. Amíg működik, nem látok képet a relé közelében!

Mit mondott Raht és Terb, hová tették? Aha! Az Empire State Building tévéantennájára. Kiballagtam a teraszra, és dél felé néztem. Pontosan ott magasodott előttem.

Nos! Mi sem egyszerűbb. Le tudom kapcsolni.

A New York-i irodát hívtam.

Csörgött és csörgött. Senki sem válaszolt. Aztán eszembe jutott Faht bej panasza arról, hogy mindannyian bűnözők után kutatnak.

Istenek. Mindent nekem kell csinálni! Hétköznapi utcai ruhát húztam, és mivel zavarba hozott a metróhálózat, taxiba szálltam.

Egy saroknyira északra az Empire State Buildingtől, kiszálltam a kocsiból, s már be is léptem a 34. utcáról nyíló bejáraton, megvettem a kilátóbelépőt, s lifttel felmentem a nyolcvanadik emeletre. A liftnek egy percre sem volt szüksége arra, hogy felrepítsen, így a gyomrom valahol a földszinten maradt!

Ez azonban hozzátartozik a kötelességemhez, így nem panaszkodhattam miatta, hanem beszálltam a második liftbe, hogy az felvigyen a nyolcvanhatodik emeleten lévő kilátóba.

Gondolkodás nélkül kiléptem a teraszra. Tíz láb magas kerítés veszi körül, hogy a látogatók ne innen kövessenek el öngyilkosságot, ez azonban nem gátolja a kilátást. Noha körülnézhettem volna jó ötvenmérföldes körzetben – meglehetősen ritka New Yorkban az ilyen tiszta, őszi nap –, azonnal visszahátráltam a snack bárba, s idegesen lehajtottam egy colát. Ez az épület MAGAS!

A cola cseppet sem nyugtatta meg idegeimet. Távcső kellett volna ahhoz, hogy látni lehessen az utcán járó embereket.

Hol lehet az a (bíííp) tévéantenna? Az idegenvezető így szólt: – Ó, az a legfelső emeleten van. A körkörös kilátón, a százkettedik emeleten. – Felmutatott.

– A százkettedik emeleten? – vonyítottam.

– Ó, az teljesen biztonságos. Üveg veszi körül.

A kötelesség, könyörtelenül hív a kötelesség.

Így aztán felmentem a százkettedik emeletre.

Nos, hogy rövid legyek, nem az a teteje. A teteje még kétszázhuszonkét lábnyira van tőle! Az irodalom szerint forgathatóra tervezték, de egy majdnem végzetes kísérlet után letettek róla. És most tévéantenna.

Az aktivátorvevő és a 831-es relé ott lehet valahol!

Üveg vett körül. Igen, ötven mérföld távolságba elláttam. Meg ezerkétszázötven láb MÉLYSÉGBE!

Csapóajtót láttam a mennyezeten.

Remegni kezdtem. Utálom a magasságot! A lelkem mélyén tudtam, a próbálkozásom, hogy feljussak oda, nem majdnem végzetes kísérlet lesz, hanem TOTÁLISAN végzetes!

Sikerült annyira legyűrnöm a szédülésemet, hogy belépjek a liftbe. És noha, amikor felfelé jöttem, bosszankodtam a liftek sebessége miatt, lefelé hálás voltam ugyanezért!

Mikor végre leértem a 34. utcára, lehajoltam, s áhítatosan megsimogattam a járdát!

Ostoba helyzet. Több ezer mérföldről innen, Törökországból, sokkal könnyebben nyomon követhettem Hellert. Most vele egy épületben, néhány száz lábnyi távolságra tőle, képtelen vagyok követni! (Bíííp) Spurk!

Raht és Terb!

Tudtam, hol lehetnek – a Silverwater Memorial Kórházban, a Roosevelt Islanden. Azt azonban nem tudtam, milyen néven kerültek oda.

Nem tudtam kiigazodni a metróhálózaton, sem azon, hogy hogyan juthatnék oda. Taxiba szálltam.

Úgy tettem, mint aki csak nagyjából tudja ideérkezésük időpontját, és csak felületesen ismeri állapotukat, „aggódó barátként” végigrohantam a kórtermeken.

Megtaláltam őket. Járóbetegek voltak! Nem is feküdtek ágyban! A páciensek társalgójában ücsörögtek, és a tévét nézték. Volt hozzá képük! Tudtam, az egészet csak azért csinálták, hogy a Voltár kormányának költségére nyaralhassanak!

Megérezték, hogy valaki áll a hátuk mögött halálos hangulatban.

– Gris tiszt úr! – képedt el Terb. Begipszelt karját védekezően maga elé emelte.

Raht nem szólt. Az állkapcsát drótok tartották össze.

– Mit csinál itt? – kérdezte Terb kissé kényelmetlenül.

– A maguk feladatát végzem! – dördültem rájuk.

– Pszt! – sziszegte Terb, begipszelt karjával körbemutatva.

– Mi az, hogy „pszt!”? – kérdeztem. És tényleg, mi az? Néhány öreg, krónikusan beteg ember ücsörgött a társalgóban. Csőcselék. – Önök nem tesznek eleget a kormány által önökre bízott feladatoknak! Bekapcsolva hagyták a 831-es relét! Hanyagság!

Égy nővér rontott be a folyosóról: – Mi a baj, mi a baj? Ez egy kórház! ábrázattal. Megállítottam. Előrántottam szövetségi megbízólevelemet, s a következő percben már az igazgatóval beszéltem.

– Ez a két férfi szimuláns – mondtam. – A bevonulás elől szöknek. Visszahívták őket szolgálatra. Mikor tudja kibocsátani őket innen?

Az igazgató elképedt. Így szólt: – A jegyzőkönyv nyílt törésről beszél. Időre van még szükség ahhoz, hogy kiszedhessük belőlük a drótokat, s a gipszet lefűrészelhessük. Veszélyes lenne most elbocsátani őket.

– Ha nem hajlandó együttműködni velem, megvonom öntől a betegellátási hozzájárulást – mondtam. – A kormányt szolgálni kell.

Ezt ő is tudta. Azt azonban nem árultam el neki, hogy melyik kormányt. Tépelődött egy darabig, majd azt mondta, megtesz mindent, amit csak tud.

Visszamentem, majd elmondtam Rahtnak és Terbnek, hogy minél előbb kapcsolják ki a 83l-es relét. Megadtam nekik Bentley Bucks Deluxe hotelbéli telefonszámomat, s marón hozzátettem, miután fölmásznak a tévéantennájukra, hívjanak fel, hogy végre ismét szolgálatba álltak, mert addig a fizetésüket felfüggesztem.

Távoztam. Rendkívül dühös voltam. Dolgozom körmöm szakadtáig, míg mások csak heverésznek.

Ez azonban nem oldotta meg a problémámat. Tudnom kellett, mit csinál Heller.

Hatalmas költséggel visszataxiztam a hotelhez.

Mielőtt megteszem a következő lépést, meg kell bizonyosodnom Heller felől.

Utanc távol volt. Az ebédről lemaradtam. Szóltam a szobaszerviznek, küldjenek fel három adag ráksalátát, s jó hangulatban megettem őket.

Aztán ihletem támadt! Az étel néha ilyesmit okoz nálam. Eszembe jutott a teleszkóp.

Kicsomagoltam, s a teraszra mentem vele. Az Empire State Building valamelyik szobája biztosan az övé.

Nem volt tökéletes a kép. Homályos volt. És olyan sárgás. Elindultam, hogy elolvassam a kezelési útmutatót.

Ez a teleszkóp, mikor bekapcsolják, nem egy hagyományos teleszkóp. Sugarat bocsát ki magából. Ez a sugár áthatol a fal molekulái közti réseken, s érzékeli a fal túlsó oldalát. Mikor nem akad az útjába több molekula, amin áthatolhatna, energiafoltot hoz létre, amely tükörként viselkedik. Ennek a tükörnek a képe érkezik vissza a nézőbe. Audiojelet is továbbít. Nos, nos, nos. Tulajdonképpen távcsőre hasonlít.

Ismét megpróbáltam, aztán megláttam, mi a baj. Szmog. A szerencsétlen teleszkóp azt gondolta, a szmog nem más, mint tömör fal, és folyamatosan visszatükröző felületet próbált létrehozni. Túl sűrű a szmog. Túl nagy a távolság. Halványan ki tudtam venni a dolgozók íróasztalán álló gyorsíró készülékek körvonalait, s néhány hasonló berendezési tárgyat, de semmi használhatót. Heller irodája, jutott eszembe hirtelen, amúgy is dél felé néz! Az épület túloldalán van. (Bíííp)! Azonnal neki kell látnom. Szólít a kötelesség! Nem megengedhető a további késlekedés!

Utanc visszaért két londiner kíséretében, akik inkább csomaghegyeknek tűntek. Megláttam a feliratokat a csomagolópapírokon: Saks, Lord and Taylor, Tiffany. Nagyon reméltem, marad elég pénzünk hazautazni!

Kijött a verandára.

– Itt kell maradnunk egy időre – mondtam. – Remélem, marad elég pénzünk a hazautazásra!

Kinyitotta a pénztárcáját. – Még majdnem megvan a százezer – mondta. Elképedtem. Róma, Párizs, London és Washington után? Micsoda egy pénzmenedzser ez a vad lény a Kara-kum sivatagból! Elképesztő!

Ráadásul barátságos volt. Még beszélt is hozzám.

– Istenem, odanézz! – mondta, ujját a szájába véve. Az Empire State Buildinget bámulta, amely éppen fürdött a lemenő Nap fényében. – Istenem, hosszú, merész és kemény! Milyen MAGAS! A látvány szinte átjárja az embert!

– Valóban – mondtam megremegve, felidézve rettenetes élményemet.

Valamit forgatott a fejében. Rám nézett csábítóan. – Szultán bej, mit szólnál hozzá, ha vacsoráznánk valamit, aztán bejöhetnék a szép, sötét szobádba, és… hát… tudod.

Ó, öröm!

Soha életemben nem hallottam még ilyen gyönyörű tervet!

A kötelesség várhat!

Nemcsak a lelkem kezdett emelkedni az alkalom örömére!

4. fejezet

Hát persze, hogy gyönyörű volt.

De Utanc úgy 10:00 felé egy kissé idegesnek tűnt. Felállt, és a szobájába ment. Én magam túl feldobott voltam ahhoz, hogy aludni tudjak. Hallottam jövésmenését, majd a tetőtéri liftet, ahogy megérkezik, majd elindul lefelé.

Kíváncsian benyitottam hálószobájába.

Eltűnt!

Ó, biztosan sétálni ment, hogy friss levegőt szívjon.

Hatalmasnak éreztem magam. Hirtelen rájöttem, megfordult a szerencsém. A lényeg az, hogy az ember meglovagolja a jó szerencsét. Veszem a teleszkópomat, és átmegyek most azonnal, hogy benézzek Heller lakosztályába.

Ahogy a térképre néztem, megláttam, hogy csupán egymérföldnyire vagyok a Kecses Pálmáktól. Sötét ruhát húztam. A teleszkópnak vékony, hosszú táskája volt, fogantyúval, így könnyen magammal tudtam vinni.

Nem sokkal ezután taxival megérkeztem a Kecses Pálmákat északról szegélyező bérházhoz. Rendkívül csendes utcába jutottam. A bérház réginek tűnt. Nem találtam portást, akit meg kellett volna vesztegetnem, hogy feljuthassak a tetőre. Csupán rengeteg csillogó-villogó réz postaláda és ugyanennyi csengő fogadott a kapuban.

Zseni. Kiválasztok egy nevet a legfelső emeleten, így bejutok, majd gyorsan kimegyek a tetőre.

Egy legfelső emeleti lakás – 22/b. És micsoda név, „Margarita Pompom Pizzazz”. Micsoda vonzó név! Bizonyára táncosnő, rengeteg udvarlóval, akihez gyakran csengetnek éjszakánként. Hát becsengettem.

Ilyenkor a házigazda visszaszól, neked pedig válaszolnod kell a mikrofonba. Csengett. Válaszoltam.

– Ki az? – hallatszott a hitvány minőségű kaputelefonból.

– Egy régi szerelem – feleltem, s bíztam benne, hogy a minőség fordítva is hasonló.

Az ajtó abban a pillanatban kinyílt. Kitártam, beugrottam a liftbe, és felmentem a huszonkettedik emeletre. A folyosó végéből vészlépcső vezetett a tetőre. Elindultam felé.

Félúton jártam, mikor ajtónyitódásra és lánccsörrenésre lettem figyelmes. A 22/b. Hangot hallottam. – Ki maga? – Zeneként csengett.

Egy asszony arcát láttam a háromhüvelyknyi résben. Hatvan év körül lehetett! Köszönteni akart.

– A tetővizsgáló – feleltem.

– Mi? – Nem köszöntött.

– A tetővizsgáló – ismételtem. – Jöttem megvizsgálni a tetőt.

– Úgy érti, nem azért jött fel, hogy jól érezze magát?

Nem, nem. Túlságosan kimerült voltam! – Tetővizsgáló – mondtam, megtapogatva a kezemben tartott táskát.

Az ajtó becsapódott. Hangosan!

Felmentem a lépcsőn. A vészkijárat ajtaját zárva találtam. Szakértő módon feltörtem. A tetőre jutottam, melyen magas légkondicionáló berendezések sorakoztak.

Két perc, vagy még annál is kevesebb alatt betájoltam magam, s a teleszkópot előhúztam a táskájából. A mellvédhez léptem, s az alapján, hogy milyen kilátás nyílik Heller lakosztályából, megpróbáltam megtalálni az épületet, valamint a lakosztály ablakát. Megfejthetetlennek tűnt, míg rá nem jöttem, dél helyett észak felé keresgélek. Átmentem a másik oldalra.

Ezután már nem volt nehéz. Ki-be kapcsoltam a teleszkópot. Képes voltam mindenre, amit a néhai Mr. Spurk állított. Belestem a szintetikus őserdő/szintetikus tengerpart szobába. Egy kicsi, barna diplomata, aki cilinderét még most sem vette le a fejéről, kemény csatát vívott egy szénfekete lánnyal. Ide-oda hemperegtek a szintetikus fűben, miközben a szintetikus napfény perzselte őket. A szerelmeskedésben azonban semmi szintetikus nem volt!

Végül valahonnan előhalászott egy kötelet, s összekötötte vele a lány bokáját és csuklóját. Ezután adott a lánynak csak igazán!

Azt gondoltam, már kielégültem erre az estére. De izgatottá váltam. Ez meg fogja ölni, egészen biztosan!

De hirtelen az egésznek vége szakadt. A lány lefejtette magáról a köteleket, mintha azok nem is léteztek volna. Így szólt: – Így szerette volna, Mr. Boola?

Így felelt: – Pontosan! Csináljuk újra!

Nos, nem pihenni jöttem ide. Pásztáztam a teleszkóppal. Benéztem vele Heller nappalijába. Félhomály honolt odabent.

Minden rendkívül tiszta volt, leszámítva néhány fagylaltkelyhet a bárpulton, melyek csak arra vártak, hogy a házvezető elvigye őket. Rá kell hagyni Hellerre. Ha mással nem is, tisztaságmániájával biztosan az őrületbe kergetne bárkit!

A félhomály ellenére is láttam, gyönyörű ez a nappali!

Tovább mozdítottam a teleszkópot. Benéztem a hálószobájába. Összezavarodtam. Tükrök! Egy pillanatra képtelen voltam megmondani, melyik az ágy a tizenöt tükröződő kép közül. Aztán megtaláltam. Hatalmas, kerek; fél tucat ember számára is elég lenne.

Megtaláltam Hellert. Az oldalán feküdt, szőke fejét a karján pihentette. Békésen aludt. Mit sem érdekelte az a tengernyi probléma, amit nekem okozott!

Teljesen egyedül volt az ágyában!

Még csak nyomát sem láttam senki másnak!

A teleszkópon keresztül figyelmes lettem valamire a mennyezeti tükrön. Valaki más fekszik a szomszédos párnán? Egy arc? Egy kicsiny, háromdimenziós arc?

Megnöveltem a nagyítást.

Voltári, háromdimenziós mellkép!

KRAK GRÓFNŐ!

Megdöbbentem. Talán azért, mert ezek a képek felhőik és eget ábrázoló hátterük ellenére is rendkívül élethűek, de mintha tényleg Krak grófnő nézett volna szembe velem! Ott feküdt, szőke hajjal, szürkéskék szemmel, tökéletes vonásokkal. Heller még a Voltáron, valamelyik éjszaka, minden bizonnyal becsempészett egy portrékészítőt a vontatóba.

És a képet elhozta a csomagjában!

És most ott fekszik a párnán, Heller mellett.

Magam sem tudom, miért, de kellemetlenül kezdtem érezni magam. Aztán leráztam magamról a rossz érzést. Micsoda kutya ez a Heller! Az övé itt az összes nő, amikor csak akarja, erre még mindig Krak grófnő képét babusgatja!

De nem ezért mentem a tetőre. Átállítva a fókuszt, a szekrények tartalmát kezdtem vizsgálni.

Tényleg rengeteg a ruhája!

És rengeteg műcsali lapult azokban a szekrényekben! Veszedelmes csapdák!

A teleszkóp azonban nem volt képes áthatolni a pulóverek és egyéb ruhaneműk tömegén.

Az egyik ajtót gondosan bezárva és bereteszelve találtam. Remény csillant fel előttem. Talán csak azért zárta be, mert lefeküdt. Ha korábban jövök, lehet, hogy nyitva találom.

Eszembe ötlött, hogy közeledünk a harmadik jelentés megírásának időpontjához. Ha nagyon szerencsés leszek, s holnap éjszaka még azelőtt ideérek, hogy lefeküdne, talán megleshetem, ahogy a jelentését írja, vagy legalább a szekrényajtót nyitva találom.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy még néhány diplomatát meglessek játék közben. Lementem a lépcsőn, bezártam az ajtót, végigballagtam a huszonkettedik emelet folyosóján, s hamarosan már ismét az utcán jártam. Milyen egyszerű! Semmi nem jelent akadályt, ha valakit az Apparátus készített fel.

Mikor visszatértem a hotelbe, Utanc még mindig nem érkezett meg. Én azonban lefeküdtem. Mozgalmas éjszaka volt!

5. fejezet

Tétlenkedéssel töltöttem a következő napot. Nem találkoztam Utanccal, bár nem is számítottam rá. Arra készültem, hogy egyedül töltöm a napomat a hotelszobában.

A délutáni lapok egyik cikke felkeltette az érdeklődésemet. Rockecenter királyokkal, diktátorokkal, s ezekhez hasonlókkal tanácskozott a Közel-Keleten, hogy mindörökre megoldják az energiaproblémákat, de ez csak az elmúlt hétig sikerült, mikoris az árak ismét a magasba szöktek. Szép címlapfotó Rockecenterről, amint éppen egy csokor liliomot ad át Miss Békének. A fényképésznek nem kevés gondot okozott az a két-háromszáz katona, akik felhúzott fegyverekkel álltak a háttérben. Nem tudtam, hogy nincs a városban. Holnap időpontot kapok, és találkozni fogok vele. Twiddle szenátornak igaza van abban, hogy nehéz Delbert John Rockecenter közelébe kerülni. Itt vannak ezek a katonák, az ünnepség előtt pedig egészen biztosan Miss Békét is megmotozták a személyi testőrök.

Tudtam, hogy Heller körülbelül kilenc felé kel fel a lakosztályában. Ezt még a képernyőn látottakból tudtam. Nem volt elég képzett ahhoz, hogy tisztában legyen vele, nem biztonságos folyamatosan ismételni a szokásokat.

Így aztán a szobámban vacsoráztam, majd kezemben a táskával, este 8:45-kor ismét a bérház előterében álltam.

Egyszer már kipróbáltam. Másodszor is működni fog. Merészen megnyomtam Margarita Pompom Pizzazz csengőjének gombját.

Megszólalt a kaputelefon. – Nos?

Úgy döntöttem, elbűvölő leszek. – Túlságosan sietnem kellett tegnap este. Udvariatlan voltam. Beengedne még egyszer?

Az ajtó kattant. Beléptem, majd felmentem a lifttel. A vészkijárat felé indultam. A lakásajtó résnyire nyílt.

– A tetővizsgáló – mondtam.

– És? – kérdezte a hang az ajtó mögül.

– És semmi – feleltem. – Tetővizsgáló!

Az ajtó bevágódott!

Felmentem a lépcsőn, kinyitottam a zárat, s hamarosan a teleszkóppal már célba is vettem Heller falait.

Még fent volt!

Szerencsétlenségemre, ahogy azt a gyors pásztázás megmutatta, a kiválasztott szekrényt ezen az estén is zárva találtam. Visszafordítottam a készüléket.

Heller a kanapén ült, és olvasott. Bang-Bang a tévét nézte. Heller felállt, s hozott magának egy SevenUpot. Aztán kopogás hallatszott az ajtó felől.

Vantagio érkezett. Egy lányt vezetett karon fogva, aki utcai ruhát viselt. – Ő Margie – szólt Vantagio. – A lány, akiről a telefonban beszéltem.

– Foglaljon helyet, Vantagio – mondta Heller.

– Nem, nem. Forgalmas a mai éjszaka. Ide hallgass, kölyök. Azt akarom, hogy te és Bang-Bang törjétek be ezt a Margie-t. Most érkezett. Nem tud semmit. Új lány.

Ohó, szóval Heller töri be az új lányokat! Ó, Krak boldog lenne, ha tudna erről!

Heller a lányra nézett. – Tényleg akarod? Első alkalommal kicsit durva.

A lány így felelt: – Ó, igen! Azt hallottam, te tényleg tudsz valamit!

Bang-Bang így szólt: – Én megyek. Én nem bírom ezt ilyen gyakran! Teljesen kikészít. Fájdalmas!

Vantagio így szólt: – Pofa be, Bang-Bang. Kérlek, kölyök. Csak még egy lányt. Ez segíti a morált. Azok a lányok, akiket már elintéztél, fölényeskednek a többiekkel.

Bang-Bang menni próbált. – Ott maradsz, ahol vagy, Bang-Bang – szólt Heller.

Vantagio így folytatta: – Akarod, hogy levetkőzzön, kölyök? Feküdjön le, vagy maradjon állva? – A lány felé fordult. – Vedd le a kabátodat és a szoknyádat. – Még segített is neki.

Heller így szólt: – Vantagio, jobban tenné, ha nézné, ha nem akarja, hogy magát használjam!

A szicíliai levette a lány szoknyáját, de aztán az ajtóhoz hátrált. – Ne, engem ne. Túl öreg vagyok már. Már megyek is – mondta, és elviharzott.

Heller a lány felé fordult, aki ott állt bugyiban. Rajongva bámulta Hellert. – Ülj le – szólt Heller. – Nos, mennyi tapasztalatod van?

A lány leült, szétrakott lábbal. Úgy érezte, még mindig túl sok minden van rajta, így lehúzta a kombinéját, hogy csak bugyiban és melltartóban üljön Heller előtt.

– Ó! – mondta. – Néhány fiú Duluthban. Gimisek, főként. Kocsiban, a tornaterem végében. Egy vagy két professzor. És a bátyám persze. Semmi lényeges.

Heller így szólt: – Vertek már meg valaha?

A lány végiggondolta. – Ó, igen. Egyszer. Egy részeg megerőszakolt.

Heller így folytatta: – Nos, alakul. És mit csináltál?

– Megpróbáltam ellenállni, mire úgy fejbe vágott, hogy elvesztettem az eszméletemet, letépte a ruhámat, és megerőszakolt.

– Oké, Bang-Bang – szólt Heller. – Állj neki megerőszakolni! Kezdheted. Majd én befejezem.

Bang-Bang felnyögött. De azért felállt. Elkapta a lányt a karjánál fogva, s a padlóra lökte. Letépte a melltartóját. Megmarkolta a bugyija pántját, lerántotta róla, és elhajította.

Heller így szólt: – Ez elég. Most ide hallgass, Margie. Miért hagytad, hogy ezt tegye?

– Te mondtad neki, hogy csinálja – felelte a lány.

– Nem, nem, nem! – mondta Heller. – Most te kapd el Bang-Bang karját, s kezdj erőszakoskodni vele!

A lány feltápászkodott, és szívvel-lélekkel rávetette magát Bang-Bangre.

Bang-Bang egyszerűen elrántotta a csuklóját, mire a lány végigrepült a fél szobán!

Heller elkapta a levegőben. Letette, s így szólt hozzá: – Most csináld!

Bang-Bang elkapta. A lány hasonlóképpen a magasba lendítette a csuklóját, ahogy azt az imént Bang-Bang tette. Bang-Bang megtántorodott.

– Hé! – szólt a lány. – Nem tud megfogni!

Heller leültette a lányt az egyik székre. Így szólt: – Ide hallgass! A fizikális bántalmazás fenyegeti a legjobban a kurvákat. Vagyis, hogy elverik őket.

– Vantagio szerint – tette hozzá Bang-Bang – ez túl gyorsan amortizálja őket. De nem olyan fickókra gondol, mint amilyen én vagyok!

Heller ügyet sem vetett Bang-Bangre. Így szólt a lányhoz: – Nos, azt tanítjuk meg legelőször, hogy hogyan szabadulj meg egy szorításból, amivel a férfi fogva tart. Aztán megtanítjuk azt, hogy hogyan támadj. Nem könnyű.

– Főleg nem nekem – mondta Bang-Bang morózusan.

Heller így szólt a lányhoz: – Gyakorlással nemcsak hogy megtanulod ezeket a dolgokat, de azt is elsajátítod, hogy hogyan csinálj úgy, hogy a férfi azt higgye, azt teszed, amit ő akar, miközben tökéletesen kezelni tudod, akár részeg, akár józan. Világos?

A lány tekintete csillogott a rajongástól. – Ó, igen! Ígérem, hogy megtanulom, és keményen gyakorlom! A többi lány imádja csinálni! Azt mondják, soha többé nem fogják megverni őket.

– Csak én vagyok az, akit egyfolytában megvernek – mondta Bang-Bang, nyögés kíséretében.

Heller töltött nekik SevenUpot. A lány így szólt Bang-Banghez, fojtott hangon: – Szerintem ő találta ki ezeket a trükköket, csak azért, hogy visszatartsa velük a lányokat. Szörnyen csinos, Mr. Bang-Bang. Igaz, amit mondanak, hogy még mindig szűz?

Ezt teljesen undorítónak találtam. Hogy becsapta őket ez a Heller! Úgy tesz, mintha mindig is róluk álmodott volna! Voltár fegyvertelen harctudományokra oktatja őket! Ráadásul még idióta is! Tele a ház gyönyörű nőkkel, erre ő azzal tölti az idejét, hogy önvédelemre tanítja őket! Minden férfiak árulója! Nem gondol azokra, akik attól jönnek izgalomba, ha megverhetik a kurvákat? Azokra nem gondol? Figyelmetlen, (bíííp)!

A férfinak zsarnokinak kell lennie!

Halk zörejt hallottam a hátam mögül.

Szememet levettem a teleszkópról.

Ott állt a tetőn, az ajtóban, a kiszűrődő vörös fényben Margarita Pompom Pizzazz!

Virágmintás fürdőköpenyben!

Mint egy hatvanéves pokoldémon!

Mit tartott a kezében? Hatalmas, halálos külsejű fegyvert! Egy légpisztolyt!

Látta, hogy észrevettem!

Felemelte a légfegyvert.

Gyűlölettől eltorzult hangon így szólt: – Fel a kezekkel, KUKKOLÓ TOM! Vagy teszi, amit mondok, vagy lelövöm! Visszaélt az érzelmeimmel! Megszegte az ígéreteit!

Dühödten hadonászott a légfegyverrel. – Most vége! Felhívtam a rendőrséget, hogy orvlövész rejtőzik a tetőn! Kommandó érkezik néhány perc múlva, hogy szitává lője magát! Szóval, ez az utolsó esélye!

Összerezzentem. Hatalmas légkondicionáló berendezések borították a tetőt. Ha az egyik mögé beugorhatnék…

Hátraléptem.

Tüzelt!

A lövedék a törékeny teleszkóp oldalát érte! Szikrákat szórt a teleszkóp elektronikája!

Ugyanúgy, ahogy én!

Szempillantás alatt beugrottam az egyik légkondicionáló mögé.

Ismét tüzelt!

Berántottam a teleszkópot. Szükségem lehet rá, mint fegyverre!

Oldalazva menekültem, kihasználva minden hüvelyknyi fedezéket!

A nő követett!

A fejem egy pillanatra fedezék nélkül maradt.

A légpisztoly halálos puffját a lövedék, a fejem melletti fémlemezbe csapódó klangja követte!

Veszedelmes céllövő! Gyilkos! Bérgyilkosnő lehetett fiatal korában!

Továbbaraszoltam. Aztán kilestem. Fürdőköpenye, miközben üldözött, úgy lobogott utána, mint egy bosszúszomjas lovas palástja!

Halálos puff következett, majd a végzetes klang!

Ezt nevezem első osztályú stratégiának! És még egy kommandó is úton van? A Maximális Nemzeti Veszélyhelyzet Tripla X tervének Vezérkara! Mint például atomtámadás esetén!

Nagy körben megkerültem a légkondicionálók erdejét.

Torkaszakadtából kiabált. – Adja meg magát, maga (bíííp)! – Meg: – Bandita! – S minden egyes kiáltás után lőtt egyet, majd követett.

Ahhoz, hogy visszajussak a vészkijárat ajtajához, s elmenekülhessek, három, fedezék nélküli szakaszon kellett végigrohannom. Összeszedtem a bátorságomat. Átrohantam az elsőn!

Tüzelt! Elvétette.

Készültem a másodikra. A nő közben eltávolodott az ajtótól, hogy tisztábban célozhasson. Tökéletesen időzítettem, majd nekiiramodtam!

Tüzelt! Elvétette!

Lekuporodtam a légkondicionáló mögé. Az utolsó fedezék nélküli szakaszra készültem. Veszedelmes! Saját kezemben tartottam az életemet! De hát, mégsem maradhatok a tetőn ezzel a csaholó démonnal!

Összeszedtem magam, s nekiiramodtam!

Jókora ütés érte a hátsómat! Égetett!

Látva, hogy nem kaptam halálos sebet, beugrottam a lépcsőházba!

Abban a pillanatban sikerült becsuknom az ajtót, ahogy a következő lövedék nekivágódott!

Bezártam belülről. Hatosával véve a lépcsőket, lerohantam!

Dörömbölést hallottam odafentről. Veszett üvöltést. Ez szárnyakat adott a lábaimnak!

Huszonkét emelettel lejjebb kiértem az előcsarnokba.

Senkivel nem találkoztam. Csak az emeletek felől hallottam mozgolódást.

Feltéptem a bejárati ajtót, hálásan, amiért soha nem zárják be belülről.

Rohanni kezdtem a sötét utcán. Aztán beleszaladtam.

Rendőrautók!

Három kocsi közeledett, egymás mellett!

Elállták az utamat.

Beugrottam az első, utamba kerülő alagsori lépcsőházba.

Csak ekkor mertem visszanézni.

Az asszony a tető szélén állt! Az egyik kezében a pisztollyal, míg a másikban valami mással hadonászott. A teleszkóp táskája! Ott felejtettem! Úgy nézett ki, mint valami démon, aki huszonkét emelet magasan harcol az éggel.

Valamit sikoltozott. Túl messze volt ahhoz, hogy érteni lehessen. Észrevehetett, ahogy elindultam az utcán! Lefelé mutogatott, és üvöltözött.

Még mindig a kezemben tartottam a teleszkópot. Bizonyíték! Egyébként is, tönkrement. Azonnal bedobtam a közeli szemeteskukába, s visszabújtam rejtekemre.

Ismét észrevett!

Nem értettem, mit sikítozik. Lefelé mutatott, felém, miközben a táskát és a pisztolyt lengette.

Megérkezett a kommandó!

Kiözönlöttek kocsijaikból, és elfoglalták harcálláspontjaikat.

Felismertem a férfit a harmadik rendőrautóban: Bulldog Grafferty felügyelő!

Háromszorosan végig kellett gondolnom a helyzetet! Az az átkozott bestia ott fenn a tetőn felém mutogat. Lehet, hogy most is lát engem! Légpisztollyal és a teleszkóp táskájával hadonászik.

Saját zsenialitásom jött segítségemre. Torkom szakadtából üvölteni kezdtem: – Fedezékbe! Ez Őrült Maggie, a Times Square-i orvlövész!

A kommandó, mint egy porfelhő, szétoszlott!

Lövések döreje rázta meg az utcát!

Margarita Pompom Pizzazz golyó szaggatta teste lehanyatlott a tetőről, majd hosszú, lassú zuhanás után nagyot puffant a kövezeten.

Mindig számíthatsz a rendőrségre, hogy megteszi a kötelességét. Főleg akkor, mikor a saját irhájukat mentik!

Grafferty megbizonyosodott róla, hogy nincs több orvlövész a tetőn. Aztán a holttesthez lépett, s lábával hanyattfordította.

– Polgártársaim – kiáltotta egy hangosbeszélőn keresztül, a nagyrészt üres utcának – előjöhetnek, s tehetik a dolgukat. A rendőrség legfontosabb feladata az adófizetők védelme. Az utca újra biztonságos, hála Bulldog Graffertynek. – Magasabb hivatalra vágyik, vagy csak nagyobb fizetésre?

Elsétáltam.

Valamelyik földi poéta egyszer azt mondta, hogy még a pokol sem tud olyan dühödt lenni, mint a megalázott asszony. Bizonyára Margarita járt az eszében.

Kissé nehezemre esett a séta, seggemben egy légpisztoly-lövedékkel.

6. fejezet

Elérkezett az ideje a szigorú rendszabályoknak. Eljött a pillanat, hogy szükség lesz a csapatokra, a tankokra és a tüzérségre. Világosan látszott, hogy Heller veszélyesebb, mint ahogy arra számítottam. Még a szobája megfigyelése is életveszéllyel fenyegetett. Ezt a hátsó felem is bizonyíthatja. Míg el nem értem szállodai fürdőszobám magányát, biztos voltam benne, hogy a sebesülésem majdnem végzetes, s elképzeltem azt a kellemes jelenetet, amint Utanc kihúzza a végzetes lövedéket, miközben én fogamat összeszorítva, s néha kissé felnyögve, de ellenállok a fájdalomnak. A lövedék azonban szerencsétlen módon nem is érte el a húst, hanem egyszerűen csak kiesett a nadrágomból, ahogy levetettem. De azért megsértett! Fájdalmasan! A vörös folt legalább negyed hüvelyk átmérőjű lehetett!

Nem, nem kockáztathatom a halált Heller miatt. Oldalvást ülve a díszes széken, felkapva a fehér és aranyszínű díszes telefont, felhívtam Rockecenter irodáját.

Ez meglehetős zűrzavart produkált a hotel telefonközpontjában. Elmondtam nekik, kivel akarok beszélni, de nem hittek nekem. Úgy tettek, mintha legalábbis az Istent próbálnám felhívni.

Végül a hotel telefonközpont-felügyelője felhívta a telefontársaság veszély esetére kijelölt intézőjét, aki megkereste New York információs felügyelőjét. Azt mondták, fel kell hívni az Octopus Olajtársaságot Ohióban. Erről lebeszéltem őket, mire azt tanácsolták, hívjam fel az Octopus Olajtársaságot New Jerseyben. Ezek után egymással vitatkoztak, mintha valami konferenciahívás lett volna. Nem sokkal ezután az az ötlete támadt, hogy hívják fel a Kontinentális Telefontársaság Segélyinformációs ügyintézőjét, aki azzal az ötlettel állt elő, hogy talán a Nemzetközi Távbeszélő Társaság tudni fogja a megoldást. Egyre több és több ember kapcsolódott bele a konferenciahívásba. Olyan érzésem támadt, mintha eddig soha senki nem próbálta volna felhívni Delbert John Rockecentert, s nem voltak benne biztosak, hogy ez nem valamifajta szentségtörés-e.

Végül bevonták az arab vészinformációs felügyelőt Dél-Jemenből, aki tört angolsággal elmondta, hogy ők már egyszer próbálkoztak a Hairy Town-i, New York-i operátorral, mivel úgy hallották, hogy a királyuk odautazott, s tájékoztatni akarták a palotaforradalomról. A helyi operátor azt habogta a telefonba, hogy miért nem hívják fel a nem messze lévő – Pokantickley – Rockecenter-birtok komornyikját, aki talán tudja, hogyan kell felhívni Delbert John Rockecentert. A negyedik segédkomornyik azt mondta a telefonba, meglehetősen gőgösen, hogy ha nem Miss Agnes az, akkor minden más hívást az ügyvédekhez kell irányítani a Swindle and Crouch Wall Street-i irodájába.

Így aztán a Swindle and Crouch portása is bekapcsolódott a beszélgetésbe, aki halálra rémült. Soha senki nem próbálta felhívni Delbert John Rockecentert! Ezt jelenteni kellene a rendőrségnek!

Ihletem támadt. Kemény hangon így szóltam: – Akkor adja Mr. Buryt!

A nő így felelt: – Ó, elnézést kérek, de Mr. Bury a Rockecenter Plazán, az Octopus Building-i alkalmi irodájában tartózkodik. Tíz órakor találkozója lesz Mr. Rockecenterrel, így ma már nem jön be az irodába.

Megkönnyebbült sóhaj hullámzott végig New Yorktól Londonig és Dél-Jemenig. Megtalálták az isten búvóhelyét. Biztos voltam benne, hogy legtöbbjük kávészünetet tart, hogy megünnepelje a pillanatot, hogy végre letehette a telefont.

Így szólt a hotel telefonközpontos lánya: – Ez csak néhány házsaroknyira van innen! Kapcsolom.

Varázslat. Mr. Bury Octopus Building-i irodájának negyedik segédügyintézője pontban egy órakor szakít rám egy kis időt, és hajlandó találkozni velem.

Mondanom sem kell, megfürödtem, tapaszt ragasztottam a hátsómra, hogy kipárnázzam a piros foltot, majd megpróbáltam úgy felöltözni, hogy legjobban hasonlítsak egy szövetségi vizsgálóra. Leporoltam megbízólevelemet, s pontban egykor ott ültem Mr. Bury Octopus Building-i irodája negyedik segédügyintézőjének vasráccsal és golyóálló üveggel védett íróasztala előtt. Negyed kettőkor visszaérkezett az ebédből.

Felemeltem a megbízólevelemet, hogy jól lássa az üvegen keresztül.

Leült az íróasztala mögé. Így szólt: – Sajnálom. Ma nem kaptunk semmilyen utasítást a Szenátustól.

Így feleltem: – Jobban tenné, ha beengedne, Mr. Buryhez, máskülönben tényleg sajnálni fogja!

Közelebbről is megnézte megbízólevelemet.

– A cselédek bejáratát az alagsorban találja – mondta.

– Találkozni akarok Mr. Buryvel – mondtam határozottan.

– Mr. Bury épp most ért vissza egy fontos megbeszélésről – felelte. – Kimerült. Botrányosnak tartom, hogy ilyen hangot enged meg magának!

Így feleltem – Na vedd fel azt a kagylót, haver, s mondd meg Mr. Burynek, hogy Delbert John Rockecenter keveredik botrányba, ha nem tudok beszélni vele.

– Fenyeget engem? – Megnyomott egy csengőt. Két felfegyverzett őr, lövésre emelt fegyverrel, rontott be az ajtón, a hátam mögött.

– Mondja meg Burynek, azért jöttem, hogy elhárítsak egy botrányt – magyaráztam –, máskülönben a lapok címoldalára kerül!

Az őrök elkaptak.

– Milyen botrány? – kérdezte a negyedik segédintéző.

– Családi! – feleltem rúgkapálva.

A negyedik segédintéző hirtelen felemelte a kezét, s az őrök felé intett. Épp ideje volt. Már majdnem kidobtak az ajtón.

Varázslat!

Két perccel később az őrök bevezettek Mr. Bury irodájának közepére.

Mr. Bury, mióta nem láttam, még jobban összeszáradt. Az élet nehéz teher lehet a számára. Ráncosabb volt, mint egy aszalt szilva.

– Nos, miféle botrányról beszél? – kérdezte.

Jobbra-balra, a két őrre pillantottam. Bury bólintott. Átkutattak, s elvették a fegyveremet. Aztán távoztak.

– Olcsó üzemanyag – mondtam.

– Az nem családi botrány.

– Az lehet, ha nem találkozhatok Delbert John Rockecenterrel. Az olcsó üzemanyag tönkreteheti a család gazdasági sikerét.

A Wall Street-i jogász végiggondolta. – Annyira olcsó?

– Még annál is olcsóbb – feleltem. – Hosszú és alapos vizsgálat fedte fel az aljas tervet.

– Kik tudnak róla?

– Twiddle és én. De ő nem ismeri a részleteket. Mióta megbizonyosodtam felőle, egyenesen a parancsnokságra jöttem.

– Mi ez az üzemanyag?

– Ezt akarom elmondani Delbert John Rockecenternek.

– Nem, nem – felelte Mr. Bury. – Mondja el nekem, én meg majd elmondom neki.

– Mindenki ezzel jön – méltatlankodtam. – Ez az anyag olyan olcsó, mint a homok. Azt hiszi, elmondanám bárkinek is? Vagy talán Rockecenter azt szeretné, hogy más is tudjon róla? Ez megsértené a régi családi politikát, „ne bízz senkiben!”

– Ah – mondta elgondolkodva. – Már értem, mire gondol. Mr. Rockecenter mereven ragaszkodik a családi politikához. De mi ebből az ön haszna? Nem lehetnek kétségeim afelől, hogy ez tisztességes üzlet.

– Ellenség – feleltem. – Személyes bosszú.

Ez világos volt. Valami, amit ő is megértett. De Bury bizonytalankodott. – Azt hiszem, mégis inkább nekem kellene elmondania. Nem vezet más út Mr. Rockecenterhez. Nem létezik más út.

– Miss Agnes tud másik útról – mondtam, a Pokantickle-birtok negyedik komornyikjától szerzett információra célozva.

– Ó, az isten (bíííp)! – mondta Mr. Bury. – Mondtam már neki, hogy küldje el azt a (bíííp)! – Aztán abbahagyta ezt a jogásztól szokatlan kifakadást. Fáradt kezét végighúzta aszaltszilvaszerű ráncain. – Rendben – mondta végül. – Ha készen áll rá, beeresztem a darálóba. De betoncsizmában fog járkálni az East River fenekén, ha bolondot csinált belőlem.

Látta eltökéltségemet. Megnyomott egy csengőt, s hamarosan két másik őr lépett be az ajtón. Bury további gombokat nyomott le, s rövid utasításokat vakkantott a belső irodai beszélőbe. Nagydarab, majomszerű fickó érkezett, rendkívül drága öltönyben.

Bury így szólt: – Vidd át az elővigyázatossági szektorba, aztán találkozhat Mr. Rockecenterrel.

– Mi? – kiáltotta a majomszerű férfi hitetlenkedve.

– Most mondtam – méltatlankodott Bury, majd felém fordulva hozzátette: – Ha meghal, ne jöjjön ide nekem panaszkodni.

Heller, mondtam magamban, írhatod a végrendeletedet! Halott ember vagy! Vagy még annál is rosszabb!

Aztán a biztonsági intézkedéseket, s az elővigyázatosságot látva, tovább dagasztottam optimizmusomat. Heller alaposan belekerül a pácba, ha kiderül, gyakorlatilag csak én tudok Rockecenter közelébe kerülni, és tárgyalni vele!

7. fejezet

Magunk mögött hagytuk az Octopus Building fekete, ónix- és ezüsthomlokzatát. Keresztülballagtunk a tájképet ábrázoló téren. Átvágtunk az Americas Avenue-n, miközben egy pillanatra sem lazult az őrök szorítása a karomon.

Elhaladtunk a City Musical Hall előtt. Végigmentünk egy kertté varázsolt utcán, mely végén az ENSZ összes tagországának zászlaja lobogott. Átvágtunk a Fifth Avenue-n. Elballagtunk Atlasz bronzszobra alatt, ami hatalmas, vázszerű földet tartott a hátán, amiről az jutott az eszembe, hogy Delbert John Rockecenter is valahogy így érezheti magát. Észak felé folytattuk utunkat a St. Patrick-katedrális felé.

Az őrök keményen lépkedtek mellettem.

Azon töprengtem, milyen furcsa séta is ez. Össze akarnak zavarni, vagy el akarnak veszíteni? Vagy ezzel a városnéző kirándulással akarják bemutatni azokat az épületeket, melyek Rockecenter. személyes tulajdonát képezik? A majomszerű férfi bement egy boltba, vett egy liter kecsketejet s egy csomag pattogatott kukoricát.

Visszamentünk azon az úton, melyen idáig jöttünk, azt hiszem, habár már teljesen elvesztettem a fonalat. Beléptünk egy díszes előcsarnokba, melyet hatalmas falfestmények díszítettek. Kicsiny ajtó következett, amely egy pillanattal azelőtt még fehér fal volt. Egy liftbe jutottunk.

Felmentünk. A liftajtó kinyílt. Kiszálltunk.

Az első helyiségben átadtak egy pocakos őrnek, fegyveremmel együtt, majd addigi kísérőim távoztak. A majomszerű férfi maradt, kezében a zacskó pattogatott kukoricával és a liter kecsketejjel.

A pocakos őr megmotozott. Keresztüllökött egy sorompón – meglehetősen szűk volt, két géppuskás őrrel.

A következő helyiségben ismét új kísérők vettek át. Azok is megmotoztak. Elvették vadonatúj irataimat. Aztán telefonáltak Twiddle szenátor irodájába, hogy biztosak lehessenek abban, amit állítottam.

Jött a következő sorompó. A fegyveremet, velem együtt, továbbadták. Az új őrök leolvasták a fegyver gyártási számát, aztán kilőttek egy tárat, bele egy hangszigetelt dobozba. Az eredményt telefonon közölték valakivel. Felirat jelent meg a számítógépen:

 

A fegyvert nem használták állami vezetők

meggyilkolására

 

Keresztüllöktek a következő sorompón. Új őrök jöttek. Megmotoztak. Ujjlenyomatot vettek, s azonnali fényképet készítettek. Betáplálták az FBI Nemzeti Bűnügyi Nyilvántartó komputerébe. Az adat megjárta Washingtont. Aztán megjött a válasz:

 

Nem áll körözés alatt

 

Az ujjlenyomatomat és a fotómat cafatokra tépték.

A majomszerű egész idő alatt jött utánam, kezében a zacskó pattogatott kukoricával és a liter kecsketejjel.

A következő sorompó után ismét új őrök vettek át. Fogorvosi székbe ültettek. Megröntgenezték a fogaimat, méregkapszula után kutatva. Aztán az egész testemet átvilágították, nem rejtek-e beépített bombát magamban.

Bevezettek a következő helyiségbe, a következő őrökhöz. Megvizsgálták a pénztárcámat, nem rejtettem-e kést bele. Megvizsgálták a kulcsaimat is, nem ugrik-e ki penge valamelyikből. Megröntgenezték a cipőm talpát.

Elvezettek két, mozsárszerű ágyú között – éppen csak hogy elfértem –, majd egy sötét szobában találtam magam egyetlenegy világos folttal a közepén. Íróasztal állt az egyik oldalon. Rajta felirat:

 

Főpszichológus

 

Tudtam, barátok közt vagyok.

A fény alá vezetett, s leültetett. Megvizsgálta a dudorokat a fejemen. Hátralépett, és bólintott.

A majomszerű keresztüllökött egy forgóajtón. Átestem rajta. Aprócska kórházi műtőbe jutottam. A két segéd kékeszöld köpenyben, letette a cigarettáját, és maszkot húzott.

Lerángatták az összes ruhámat. Megmérték a hőmérsékletemet és a vérnyomásomat. Nyálmintát vettek, és mikroszkóp alá tették. Utána a véremet is megvizsgálták.

Kettejük közül az idősebb bólintott, mire a másik betuszkolt valamifajta üveges szekrénybe. Aztán mintha palackokat töltögettek volna.

– Hé – mondtam a majomszerű fickónak. – Szükség van minderre?

– Ide hallgasson – felelte –, ha Anglia miniszterelnöke nyafogás nélkül végigcsinálta, akkor maga se panaszkodjon!

Teletöltötték palackjaikat. Megnyomtak rajta egy gombot, és lespricceltek fertőtlenítővel.

Kiléptem. Ezután bedobták a ruháimat, és azokat is fertőtlenítették.

Ruháimmal együtt egy szárító elé állítottak.

Amint felöltöztem, a majomszerű a következő ajtóra mutatott. Acélfogakat láttam mindkét oldalán, alighanem egy szempillantás alatt be lehet zárni.

Egy lányt találtam íróasztalra rakott lábbal, rágógumit rágva. Felismertem „Miss Béké”-t, az újságban látott fotóról. Aha! Saját személyzetét használja ünneplő tömegként. Milyen okos!

A majomszerű így szólt: – Idáig rendben.

A lány levette a lábát az íróasztalról. Kihúzott egy gigantikus méretű fiókot. Jelvények sorakoztak benne. Hatalmasak. Olyan feliratokkal, hogy „király” meg „bankár”, aztán egy üres csík a névnek, melyet ki kell tölteni.

– Ó (bíííp) – szólt Miss Béke. – Teljesen kifogytam a „hívatlan vendég” jelvényekből. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy figyelmetlen vagyok.

– Adj neki valamit – mondta a majomszerű. – Ez a tej könnyen megsavanyodik, én meg már így is késésben vagyok.

A lány felkapott egy „derbygyőztes” feliratú jelvényt, de félredobta. Kivette „az év bérgyilkosá”-t, de azt is félredobta. Izgatottan motyogott – (Bíííp)! Ha nem teszek jelvényt erre a fickóra, nem fogja tudni, hogy kivel beszél!

Az Apparátus-tréning megadja a választ. Éles szemem észrevette a „családi kém minősítésre váró titkos operátor” feliratú jelvényt. Így szóltam: – Ez az egyetlen, amit ideadhat nekem. Én mégsem vagyok király.

– Ez igaz – mondta a lány, végigmérve. – Maga aztán tényleg nem király.

– Siess már – szólt a majomszerű. – Ez a pattogatott kukorica teljesen kihűl! Azt akarod, hogy elveszítsem az állásomat?

A lány kezébe kapta az igazolványomat, s ráfirkálta az Inkswitch nevet a „családi kém minősítésre váró titkos operátor” felirat alá. A hajtókámra tűzte, és belém döfte.

Micsoda ember ez a Rockecenter, hogy ilyen lojális és elkötelezett személyzettel tudja körülvenni magát!

Íves templomajtóhoz értünk az iroda végében. A majomszerű belökött rajta.

Roppant méretű helyiségbe jutottam. Bolthajtásos mennyezet, katedrálishoz méltó magassággal. A falmélyedésekben szobrok álltak, alattuk fogadalmi gyertyák lobogtak. A szobrok mindegyike Delbert John Rockecentert ábrázolta. Középen hatalmas asztal állt – tulajdonképpen oltár.

Ő azonban nem az asztala mögött ült. Aranyozott trónszéken foglalt helyet, s a falat bámulta. Ah, gondoltam, Delbert John Rockecenter elmerült gondolataiban, szortírozva a világ ügyeit roppant méretű agyában.

Beljebb löktek a terembe. Aztán megláttam, mit néz olyan nagyon a falon. Egy félig átlátszó tükör, másik oldalán a kórista lányok öltözőjével és mosdójával. Éppen kibújtak ruháikból, hogy ha lehet, még hiányosabb öltözéket öltsenek. Volt, aki a dolgát végezte.

Rockecenter ráeszmélt, hogy valaki belépett az irodájába. Visszafordult, felugrott, és kimeresztette a szemét. Magas férfi volt, középkorúnál már idősebb, gyér hajjal. Vonásai összetéveszthetetlen Rockecenterré tették – különös keveréke a politikusnak és egy éhes karvalynak. De nem nagyon láttam a vonásait. Az egész székesegyház-iroda pirosas fényben derengett.

– Nem látod, hogy éppen délutáni uzsonnámat fogyasztom? – ordított ránk.

– Most hoztam – felelte a majomszerű, felemelve a pattogatott kukoricát és a kecsketejet.

– Nem lett volna szabad bejönnöd ide, miközben koncentrálok – mondta Delbert John. Aztán észrevett engem.

Közelebb lépett. A jókora jelvényre meredt. – Még nem tette le az esküt – mondta –, de akár meg is kezdheti a felkészülést. – A félig átlátszó tükör felé intett. – Csak biztos akarok lenni benne, hogy egyik lány sem terhes. Utálom a gyerekeket. Persze maga már hallott az abortusz- és gyerekgyilkossági programjaimról. Vissza kell fogni a populáció növekedését. Csőcselék!

Azonnal megfeledkezett rólam. Visszaült, hogy folytassa a kóristalányok megfigyelését, az esetleges terhesség jelei után kutatva. Pattogatott kukoricát eszegetett, s hozzá kecsketejet ivott.

A katedrálisszoba túlsó végét erkély zárta, melyről pompás kilátás nyílt a parkokra s a városra. Az ajtaja vastag, bizonyára golyóálló üvegből készült.

A majomszerű fickó eltűnt.

Egy idő után Rockecenter felsóhajtott, s megnyomott egy gombot hatalmas karosszéke karfáján. Zúgva függöny ereszkedett a félig átlátszó tükör elé. Félredobta a pattogatott kukorica maradékát, majd felhörpintette a kecsketej utolsó cseppjeit. – Nagyszerű ital – sóhajtotta. – Ez tette Gandhit a világ egyik vezetőjévé.

Ismét jelvényemre meredt. – Inkswitch, mi? Nos, Inkswitch, mi alapján akar maga családi kém lenni? Ez egy meglehetősen fontos pozíció, Inkswitch. Minden családban van, (bíííp).

– Mindig is legmegbízhatóbb titkos emberei közé tartoztam – feleltem. És felidéztem róla gyűjtött aktánk részleteit. – Vigyáztam, ne szivárogjon ki semmi az I. G. Barbenhez fűződő kapcsolatáról. És ugyanerre figyeltem Faustino, „a hurok” Narcotici bandával kapcsolatban is. Mi másra is jó egy titkos ember, mint arra, hogy ilyesmire figyeljen?

Felkeltettem az érdeklődését. Nem sokat kockáztattam: több száz millió ember esküdött saját életére, az ő kedvéért. Mégsem ismerheti milliós személyzetét.

– Korábban – folytattam – magával a családdal is összebarátkoztam, de ezt nem akartam említeni. Még Timantha néni temetési partiján is részt vettem.

– Nos, nos – mondta. – Látom, az előléptetése már régóta esedékes.

– De nem jöttem üres kézzel – folytattam. – Mostanában Twiddle szenátor Energiaválság-ügyi Bizottságában szenátusi vizsgálóként képviselem az ön érdekeit. És hogy kiérdemeljem az előléptetést, minden morzsányi adatot összegyűjtöttem a legförtelmesebb és leggyanúsabb ügyről, amit csak el lehet képzelni. Twiddle szenátor magánkívül volt a haragtól. Mikor felhívtam az ügyre a figyelmét, azt mondta, ez az évszázad energiaválsága.

– Twiddle az egyik legjobb emberünk – mondta Rockecenter. – Megbízható. Minden egyes szavazás előtt konzultál velem. Szóval, mi ez a válság?

– Tudomásomra jutott a terv egy új, olcsó energiaforrás bevezetéséről, ami teljességgel független öntől, és versenyhelyzetet teremt önnek.

Valójában semmi nem kavarta fel, csak az utolsó néhány szó. – Az istenit, Inkswitch! A legjobb versenytárs a halott versenytárs!

– Ámen – mondtam ájtatosan, illeszkedve a katedrálisféle környezethez.

– Többezernyi szabadalmunk van – mondta – olyan szerkezetekről, amelyek hatékonyabbá teszik az üzemanyag-felhasználást. Felvásároljuk, majd egy mindörökre lezárt irattárba dobjuk őket. Miért ne kerülhetne ez az új felfedezés is ugyanerre a sorsra?

– Mert sokkal aljasabb az eddigieknél – feleltem. – Annyi üzemanyagot hoz létre, mint a szemét. És övék a monopólium a szerkezetet illetően.

– Ki a feltaláló?

– A neve Jerome Terrance Wister.

– És nem lehet lefizetni?

– Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem.

– Nem lehet elsöpörni az útból, ahogy azt nagyszerű nagyapám Rudolph Diesellel tette? Éjszaka belökni az English Channelbe?

– Már megpróbálták.

Rockecenter az íróasztalához lépett. A pirosan világító asztali lámpa hátborzongatóvá varázsolta az arcát. Megnyomott egy gombot. – Bury! Jöjjön ide!

Meglökte a trónszékét, ami ettől az erkély felé fordult. Végignézett rajtam. – Inkswitch! – mondta. – Míg megérkezik Bury, akár fel is eskethetem magát családi kémnek. Emelje fel a jobb kezét. Mondja utánam: Ezennel ünnepélyesen fogadom, hogy megtartom, használom, és szentként tisztelem az alábbi családi alapelveket…

Felemeltem a jobb kezem. Mit számít még egy eskü egy Apparátus-tisztnek? Elismételtem a szavait.

– Egy: a verseny megfojtja a szabad vállalkozásokat. Kettő: a világnak folyamatosan hinnie kell, hogy amíg D. J. Rockecenter tulajdonol mindent, addig biztonságban vannak a romboló rivalizálástól. Három: a kormányoknak folyamatosan meg kell érteniük, hogy ameddig úgy cselekednek, ahogy azt D. J. Rockecenter parancsolja nekik, bővelkedni fognak a konfliktusokban. Négy: a bankoknak folyamatosan tisztában kell lenniük vele, hogy amíg D. J. Rockecenter szerzi a profitot, senki más nem számít. Öt: egész addig kiállunk a demokrácia mellett, míg nem fenyeget kommunizmussal. Hat: a népességet meg kell tanítani az eutanázia szükségességére, valamint a gyakori abortuszra, s arra, hogy működjenek együtt saját kiirtásukban. Hét: csak az jó másoknak, ami D. J. Rockecenternek is jó. Nyolc: D. J. Rockecenter az egyetlen családtag, aki számít. Kilenc: ne bízz senkiben. Ezennel őszintén esküszöm, hogy ezeket az alapelveket mindenkinek beleverem a fejébe, Rockecenter engem úgy segéljen.

Elismételtem az egészet.

– Nos, ezzel megvolnánk – mondta. – Senki másban nem bízhatok. Biztosra kell mennem.

Bury érkezett ebben a percben. Egy másik ajtón lépett be. Kissé nyúzottnak és aggodalmasnak láttam.

– Bury – szólt Rockecenter, oltárszerű íróasztala mögé ülve, hátborzongatóan a vöröses fényben –, Inkswitch azt mondja, valaki elszabadult mostanában, és feltalált egy olcsó üzemanyagot. Hallott már valaha Jerome Terrance Wisterről?

A családi ügyvéd falfehérré vált.

Abban a pillanatban kapiskálni kezdtem a helyzet lényegét. Bury soha nem említette Rockecenternek a korábbi incidenst! Bury azt hitte, a fickó már halott!

Az Apparátus-tréning azonban rafinált dolog. Így szóltam gyorsan: – Nem tudom, hogy hallhatott volna Mr. Bury valaha is erről a fickóról. Csupán egy most végzett hallgató. – Jobb szememmel Buryre kacsintottam úgy, hogy Rockecenter ne láthassa.

Bury úgy nézett rám, mint a Wall Street-i ügyvéd, aki a vád képviselőjét méregeti.

– Úgy tűnik, ez a Wister – mondta Rockecenter –, veszélyes fenyegetés a társadalomra. Kifejlesztett valami olcsó üzemanyagot, és nem hajlandó eladni. – Felém fordult. – Van még valami, amit nem mondott el nekem?

Éreztem, ahogy Bury megfeszül. Így szóltam: – Minden bizonnyal a versenysportban fogja bemutatni.

– Ah – szólt Rockecenter. Megvakarta az állát, s összevonta a szemöldökét. Aztán felvillanyozódott, és mondott valamit, amit, ha az életem múlott volna rajta, akkor sem értek. Így szólt: – Bury! Ne beszéljen senkinek erről a felfedezésről. Szerezzen emellé a Wister mellé egy public relations szakértőt.

– Igen, uram – felelte Bury.

Talán nem volt elég hangos az „igen, uram”. Rockecenter felállt, s egészen közel lépett Buryhez. Így szólt: – Ugorjon rá erre a dologra! Ugorjon rá, és csinálja! Csinálja, amíg (bíííp). Megértette?

Kissé meghökkentem. A hanghordozás! A testtartás! Csupán a zubbonyrángatás és a „piszka” hiányzott ahhoz, hogy Lombart lássam magam előtt!

Bury, ha lehet, még meggyötörtebb lett. – Igen, uram.

Ez már elég hangos lehetett. Rockecenter hátralépett. Rám mutatott. – Inkswitch éppen most esküdött fel családi kémnek. Titokban szövetségi vizsgáló, s én rábíztam ezt az ügyet!

Bury rám nézett. Hirtelen meggondolta magát. – Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű családi kém válik belőle – mondta. – Örülök, hogy együtt dolgozhatom vele.

Bury elment. Én magam is indulni készültem. Rockecenter azonban az órájára nézett. – Ne – mondta. – Csak néhány perc az egész.

Az erkélyhez lépett, s kinyitotta az ajtót. Az odalent kavargó forgalom puha zúgása beszivárgott a katedrálisféle szobába. A lenyűgöző boltívek felé intett.

– Most, hogy már családi kém, akár azt is gondolhatja, Inkswitch, hogy a környezetem túl egyszerű és szerény. De én egy igénytelen ember vagyok. Nincs szükségem sokra. Orvosokból álló alapítványom tagjai épp az egyik nap mondták, mennyire örülnek, hogy halhatatlanná tesznek. Nagyszerű dolog a világ számára, hogy csak egyetlen ember van, aki mindörökre tulajdonosa marad. A többiek úgysem tudnák kifizetni az örökösödési adót.

– Mikor belépett ide, láttam, azon töpreng, miért nem veszem el valamelyik lányt. Maga olyan közel áll a családhoz – Timantha néni, meg minden –, hogy joga van tőlem tudni a választ, és nem valamelyik (bíííp) rokonomtól. Nem szükséges megházasodnom, Inkswitch. Az alapítvány biztosít afelől, hogy örökké fogok élni, így aztán nincs szükségem egyetlen (bíííp) fiúra se, aki tovább fokozná a versenyt. Ért engem, Inkswitch? Szóval, felesleges bármelyik családtagomnak is hízelegnie. Világos?

Bólintottam, de ő nem nézett rám. Az est ráborult a városra, melyet a bolygóval egyetemben ő birtokolt.

Az órájára pillantott. Aztán felnézett. Elragadtatott kifejezés jelent meg az arcán. – Nem hallja a hárfamuzsikát? Ez mindennap így történik ugyanebben az időben. Hallgassa! Hallgassa figyelmesen!

Várt. Az arca boldogságban úszott. – Ott! Időben! Ott van! Ah, micsoda gyönyörű szavak: „az egyetlen igaz isten, Delbert John Rockecenter!”

Megfordult s íróasztalához sietett. Tollal, s egy aranytáblára tűzött papírral tért vissza. – Ó, boldog vagyok, hogy van egy másik szemtanú is! Írja alá ezt a tanúsítást, kérem!

Aláírtam, miközben úgy éreztem, a világ megpördül körülöttem.

Akusztikus hallucináció! Paranoid skizofrénia! Megalománia!

Ugyanúgy, mint Lombar esetében!

Delbert John Rockecenter tökéletes elmebeteg!

Mostantól kezdve KÉT őrültnek dolgozom!