HUSZONKETTEDIK RÉSZ
1. fejezet
A sors ritkán kedves. És mikor nekilát ömleszteni a rossz híreket, egyhamar nem is hagyja abba.
Heller a nap hátralévő részében a fogadó körül dolgozott, elsősorban szellőztetett, s megbizonyosodott afelől, hogy működik-e a kályha – gondolom, a tél közeledte miatt. Szemlátomást élvezte a szabad levegőt. Megcsodálta a jávorfaleveleket, melyeket már vörösre csípett az éjszakai fagy. Felmászott a dombtetőre, hogy körülnézzen. Úgy tűnt, érdeklik a fogadó körüli egyenes területet borító sziklák, mivel robbantózsinórral lerobbantott néhány kiemelkedést – imád robbantgatni!
Legutoljára táblát szegezett egy póznára. Ez állt rajta:
Az illetéktelen behatolókat
szétlőtt fejjel
száműzzük valahová
Az aknamező által okozott sérülésekért
felelősséget nem vállalunk.
Talált egy helyet, ahol a taxival átgázolhatott a folyón, s hamarosan mélyen bent járt az állam szívében. Hirtelen megpillantotta az elhagyatott benzinkút ellentétes oldalát. Ez ugyanaz az elfeledett út!
Az öreg hölgy matatott egy keveset, majd kinyitotta Heller előtt a garázsajtót. Heller behajtott, lámpájával végigvilágított önmagán és a taxin, amitől egy szempillantás alatt minden visszanyerte eredeti színét.
Miután kiment a garázsból, megjavította a roskadozó tyúkketrec ajtaját, a diszintegrátor pisztoly segítségével darabokra szedve a tuskókat vágott némi tűzifát, aztán ivott egy csésze kávét, meghallgatta, milyen kedves ember is ő valójában, majd napnyugtakor visszaindult New York felé.
Bármiben is mesterkedik, túl jól halad és túl gyorsan!
Már éjfél is elmúlott az én környezetemben. Meglehetősen kimerülten vánszorogtam máskülönben üres ágyam felé, mikor kopogást hallottam az ajtó felől.
Faht bej volt az. Átnyújtott egy borítékot, és távozott.
Fáradtan kinyitottam, s ahogy elolvastam az első két sorát, azonnal lerogytam. Raht és Terb régóta várt jelentését tartottam a kezemben:
ÜGYNÖKJELENTÉS
Jó hírünk van az ön számára.
Kórházba kerültünk.
Pontosan azt tettük, amit mondott.
New Yorkba érkezésünk után azonnal megszereztük a hamisítótól a zimbabwei delegáció okmányait. Beszereztük a megfelelő ruházatot. A megfelelő megjelenés kialakítása után nekiláttunk megbízatásunk teljesítésének.
A megjelölt célterületre mentünk.
A recepciónál találkozót szerveztünk két megfelelő lánnyal, s kifizettük nekik a megfelelő összeget, számla csatolva.
Tervszerűen haladva, nem jelentünk meg a számunkra megjelölt szobákban, ehelyett átvizsgáltuk a legfelső emeletet.
Az előzetes információnak megfelelően az alany szobájának ajtaját nyitva találtuk. Senki nem tartózkodott a lakosztályban.
Beléptünk, s átkutattuk a helyet. A legkisebb szekrényt, s a legszűkebb rést is átvizsgáltuk. Az alany meglehetősen sok ruhával rendelkezik.
A kutatás utolsó fázisaként megpróbáltuk helyreállítani, amit lehetett, mikor kinyílt a lakosztály ajtaja.
Egy tejfölszőke kurva – körülbelül öt láb tíz hüvelyk magas, ezüstre lakkozott körmökkel, bordó köntösben, ami, mivel nem kötötte meg, szétnyílott rajta, és látni lehetett, hogy semmi mást nem visel alatta – lépett be az ajtón.
A nevezett tejfölszőke kurva egy barnás bőrű, úgy öt láb két hüvelyk magas, vörös körmű, kétségkívül a tahiti fajtához tartozó, kicsiny törülközőt viselő, fekete hajú kurva társaságában érkezett.
Fent nevezett tejfölszőke kifakadt, „Mi az ördögöt csináltok (bíííp) Szépfiú szobájában?” Hanglejtését nem árnyalta. Felvétel csatolva.
Terb ügynök közelebb lévén az ajtóhoz, az előírásoknak megfelelően megkísérelte megragadni a tahitit. A fent nevezett tahiti egy jellegzetes védekező mozdulattal, s tenyere élének ütésével eltörte nevezett Terb ügynök karját.
Raht ügynök a bárpult által akadályozva, ami a nevezett lakosztály ajtajától jobbra helyezkedett el, s amely SevenUpot, alkoholmentes svájci sört, valamint jégkrémet tartalmazott, felemelt egy szokványos # 18-as gumibotot, amely három és egy negyed fontnyi beltartalommal rendelkezik, s előírásos módon lesújtott vele, hogy leterítse a tejfölszőkét, aki szétnyíló köntösben közeledett.
Nevezett tejfölszőke jobb lába előrelendült, s találkozott nevezett gumibottal, ami ettől berepült a hálószobába, ahol szakmai becslés alapján hat személy számára elegendő kerek ágy állt.
Annak érdekében, hogy előrántsa fegyverét, nevezett Raht ügynök előrehajolva, kezét Colt Cobrája felé nyújtotta, mely az előírásoknak megfelelően az ügynök jobb bokájára volt erősítve.
A manővert, noha szabályosan folyt, a nevezett tejfölszőke bal lába szakította félbe, mely egy rúgás következtében kapcsolatba került nevezett Raht ügynök állkapcsával, mely ennek következtében eltörött.
Terb ügynök maradék karjával a szabályos ütést próbálva mérni a tahitire, elvétette a támadást, s betörte a huszonöt hüvelyk képátmérőjű Sylvania televízió készülék képcsövét.
Raht ügynök egy SevenUpos üveggel, szokásoktól eltérő mozdulattal, tarkón ütötte, s ezzel elhárította a tejfölszőkét.
A padlón fekvő Terb és Raht ügynökök felnézve megpillantottak egy körülbelül öt láb négy hüvelyk magas, kék színű, mellénnyel is rendelkező, öltönyt viselő, fekete hajú, Giuseppe névre hallgató – mely lehet valódi vagy álnév is – fiatal férfit, aki egy olasz automata pisztolyt egy .380-as kaliberű, 1934-es Berettát fogott rájuk, kibiztosítva.
Nevezett fiatalember utasította nevezett tejfölszőkét és nevezett tahitit, hogy szálljanak le nevezett Raht és Terb ügynökök mellkasáról, mire nevezett tejfölszőke kéréssel állt elő: „Hadd üssem meg újra ezt a (bíííp), Giuseppe.” A kérést nevezett Qiuseppe elutasította, s a telefonhoz lépett. Nevezett tejfölszőke következőkben gyomorszájon ütötte nevezett Raht ügynököt, ami időleges bénulást okoz.
Három és fél perccel később egy második, öt láb három hüvelyk magas, fekete hajú, fekete szemű, szürke öltönyt viselő fiatalember jelent meg, kezében tizennyolc hüvelyk hosszú gumibottal. Neve ismeretlen maradt, mivel senki nem szólította nevén. A tahiti azt kívánta, hogy a további munkákra ne „szépfiú” lakosztályában kerüljön sor.
Ennek megfelelően Raht és Terb ügynököket az alagsor körülbelül tízszer tizenkét láb méretű helyiségébe szállították, melyben egy asztal és két szék állt.
Megjelent a Vantagiónak nevezett személy. Körülbelül öt láb két hüvelyk, fekete hajú, fekete szemű, sötét anyagból varrt, igényes kidolgozású öltönyben.
A fiatal Giuseppe így szólt, „Vantagio…” a többit azonban olaszul mondta. Felvételt nem tudunk csatolni.
Nevezett Vantagio elvette nevezett ügynökök nevezett tárcáit és más személyazonosságot igazoló iratait, majd így szólt angolul, „Várjatok azzal a gumibottal, míg utánanézek.”
Nevezett Vantagio távozott.
Nevezett Vantagio visszatért.
Nevezett Vantagio így szólt, „Ezek a (bíííp) nem az ENSZ-től érkeztek. A főtitkár hivatala sosem hallott róluk. Ezek hamisítványok.” Ez a megjegyzés nevezett Raht és Terb ügynököknek szólt.
Nevezett Vantagio így szólt nevezett Giuseppéhez és a másik fiatal férfihoz, „Dolgozzátok meg ezeket a (bíííp), és szedjétek ki belőlük, honnan is érkeztek valójában.” Ezzel távozott.
Nevezett másik fiatal férfi egy órán s tizenöt percen keresztül tapasztalt módon használva a gumibotot, képtelen volt további pontos információkat kiszedni nevezett ügynökökből.
Mikor ájulásukból magukhoz tértek, nevezett Raht és Terb ügynökök egy furgon rakterében találták magukat, de rendszámát nem tudták feljegyezni. A furgon úton volt valahová.
Mivel Raht ügynök állkapocs-törése miatt nem tudott beszélni, Terb ügynök így szólt a fiatal férfihoz, aki velük együtt utazott a furgon rakterében, „Hová megyünk?”
A fiatal férfi a következőt állította, „Elviszünk benneteket egy körre ti (bíííp). Úgyhogy imádkozzatok.” Szavainak Berettájával adott nyomatékot, mellyel beszéd közben gesztikulált.
A furgon lefékezett. Hallani lehetett a forgalmat.
Egy fiatal férfi érkezett a furgon elejéből.
A két fiatal férfi szemeteszsákokat vett elő. A zsákok fekete műanyagból készültek. Néhány betonkockát helyeztek el nevezett plasztikzsákok aljára. Ezután behelyezték Raht és Terb ügynököket nevezett fekete műanyag szemeteszsákokba.
Hallani lehetett, ahogy kinyitják a furgon hátsó ajtaját. A forgalom zaja most hangosabban hallatszott. Raht és Terb ügynökök mindketten egyetértenek abban, hogy átemelték őket egy korláton, s ledobták őket a mélybe.
Jelentős magasságból zuhanhattak le.
A vízbe történő becsapódás erős ütést mért rájuk.
A vékony penge használatával, melyet az előírásoknak megfelelően jobb cipője talpában tartott, Raht ügynök kivágta a fekete műanyag szemeteszsákot, s hamarosan kibukkant a felszínre. Mivel nyomát sem látta Terb ügynöknek, nevezett Raht ügynök ismét lemerült, majd észrevette nevezett fekete műanyag szemeteszsákot és kivágta Terb ügynököt.
Felszínre kerülésük után mindkét ügynök egyetértett abban, hogy a híd, amit a folyás irányában a sötétben látnak, a Queensborough Bridge. Felkészült ügynökök lévén ismerik a helyi geográfiát. A víz azon a területen örvénylik, így senkit nem ismernek, aki valaha is úszott volna benne.
Az East Rivert ezen a ponton kettéosztja egy hosszúkás sziget, mely Roosevelt Islandként ismert. Egykoron falak nélküli börtönként használták, mivel senki nem tudott átúszni az örvényeken, hogy elérje a hétszáz lábnyira lévő szárazföldet. Ez ma történelmi látványosság.
Az áramlás nevezett ügynököket elsodorta a sziget déli csücske mellett. Az ott működő gejzír percenként négyezer gallon vizet lövell négyszáz láb magasba. Ez is történelmi látványosság.
A szél a gejzír permetével beterítette nevezett ügynököket.
Egy holtágat vettek észre, melyet kihasználtak. A partot kagylók, szemét és olajfoltok borították.
Két kórház működik a Roosevelt Islanden, egyik a krónikus betegek, míg a másik az idősek számára. Ez történelmi látványosság.
A sziget déli csücskén még megtalálható a Silverwater Memarial Kórház.
Raht ügynök Terb ügynököt beszállítva a nevezett kórházba, könyörgött, hogy mindketten krónikusan betegek és idősek.
Befogadták és ellátták őket, s amíg kitart a pénz a cipőjükben, ott is maradnak.
Korábban nem írhattunk, mivel Raht és Terb ügynökök keze felhasadt a horgászhorgoktól, melyekbe az alany csomagjainak átkutatásakor akadtak.
A leírásnak megfelelő lemez nem került elő.
Azonban van még egy jó hír! Megtaláltuk az említett interferencia okát.
Mielőtt behatoltunk volna az alany lakosztályába, véletlenül nyitva találtuk a szomszédos szobát. A közvetlenül az alany lakosztálya mellől nyíló helyiség körülbelül hússzor harminc láb méretű lehet. A szoba egyaránt rendelkezik tengert és dzsungelt ábrázoló háttérfüggönnyel. A szoba padlóját homok és fűcsomók borítják.
Nevezett szoba tartalmaz még pálmafákat, melyek összeborulva hálófülkéket alkotnak.
Nevezett szobát azzal a nyilvánvaló szándékkal hozhatták létre, hogy szimulálja az őserdei vagy tengerparti országokból érkező diplomaták koituszának korábbi körülményeit. A homokban vagy a fűben fekve, a pálmalombok alatt csinálhatják, melyek hálófülkéket alkotnak.
A szoba mennyezetének kellős közepén – azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy szikrázó napsütést szimuláljon – hatalmas karbon ívlámpa világít. A fénye karbonrudakból származik.
Ilyen módon felidézhetik a diplomaták korai szexuális élményeit.
Hasonló felszerelés található Hongkongban a Lotus Street 116. szám alatti bordélyban, harmadik emelet jobbra.
Szóval ez egy nagyszerű hír, amit elmondhattunk önnek. A mennyezeten lógó karbon ívlámpa okozza az interferenciát.
Mivel nem kaptunk öntől telepítendő poloskákat, egyetlen poloskát sem telepítettünk.
A New York-i iroda futára megfelelő álöltözetben viszi el ezt az üzenetet.
Várjuk további utasításait. Még egy hónapig járóképtelenek leszünk. Továbbra is az ön szolgálatára.
Ügynökszámaik következtek.
A jelentés hidegzuhanyként ért. Csupán rosszindulatból csinálták az egészet. Ez nyilvánvaló!
Így akartak kibújni a feladat alól, s vakációzni az Apparátus költségére. Ez már máskor is megtörtént.
Ettől még jobban meggyűlöltem Hellert! A rendes, tisztességes emberek többsége dobermant, farkaskutyát, vagy más házőrzőt használ. Ő meg egy tejfölszőkét, meg egy tahiti kurvát.
Ebből világosan kiderül, mi történik, ha olyasvalakivel próbálsz dolgozni, aki amatőr a kémkedés területén. Nem ragaszkodnak a hagyományhoz! Nem számíthatsz rájuk!
Akkori hangulatomban még jobban meg tudtam érteni azt a gazember Izzyt. Mikor a sors csapásokat kezd mérni rád, soha nem lehet tudni, mikor hagyja abba!
Vajon mi lesz a következő ütés?
2. fejezet
Azt mondják, a villám sosem csap kétszer ugyanarra a helyre. Arra azonban egészen biztosan nincs törvény, hogy ne csaphatna le kétszer ugyanabban az időben.
Úgy reggel 4:00-kor végül aludni indultam magányos ágyamba.
Aztán rakétaként ugrottam ki belőle az ajtóm felől érkező kegyetlen püfölés hallatára.
Kireteszeltem és kinyitottam.
Az új kapuőr állt az ajtóban vad tekintettel! Reszkető, döfködő ujjal mutatott a kapu felé. Dadogott, így nem várhattam. Keresztülrohantam a kerten Mauser automata pisztolyomat markolva, s remélve, hogy lelőhetek valamit vagy valakit, s ezzel felvidíthatom magam.
De nem volt ilyen szerencsém. Csak a taxisofőr érkezett.
– Szultán bej! Jöjjön gyorsan! Önnek szóló, távolsági hívás érkezett! A Dregs Hotelbe!
Fordult velem egyet a világ. A hirtelen ébredéstől kábán és zavarodottan képtelen voltam rájönni, ki telefonálhat nekem. Az őrült gondolat, hogy talán Lombar Hisst az a Voltárról, keresztülszáguldott az agyamon. De hát ez az időbéli és az űrbéli távolság miatt lehetetlen. Talán valaki érvénytelenítette az Utanccal kapcsolatban kiállított számlát!
Visszaküldött a szobámba, hogy öltözzem fel, majd hamarosan hepehupás úton száguldottunk Afyon felé. A korai időpont miatt még nem találkoztunk tevékkel és kordékkal, így hamar odaértünk.
Berontottam a hotelbe. Az éjszakai portás sürgető mozdulattal mutatott az előcsarnok telefonjára. Felkaptam a kagylót. A törökországi posta, telefon és távirat – PTT – általában nem rossz. A helyi operátor izgatott volt.
– Szultán bej! Megpróbálom visszaszerezni Isztambult. Szétkapcsoltak! – Motyogást hallottam. Aztán valakit a vonalban. Az én embereim? Nem. – Szultán bej, Afyonból?
Így feleltem: – Igen, igen!
– Itt az isztambuli, tengerentúli operátor. Várjon.
Vártam.
Valaki más szólt bele a vonalba. – Szultán bej, Törökországból?
Így feleltem: – Igen, igen!
– Itt a római tengerentúli operátor, várjon.
Vártam.
Ismét valaki más hallatszott a készülékben. Brit kiejtéssel. – Szultán bej, Törökországból?
Azt válaszoltam: – Igen, igen!
– Itt a londoni tengerentúli operátor, várjon.
Vártam.
Hallottam, ahogy jó pár pénzérme beleesik a telefonkészülékbe.
– Hello, Szultán bej?
A mennyország minden istene!
Ez HELLER!
– A régi akadémiai barátom? – kérdezte angolul.
– Igen – feleltem, miközben azon járt az agyam, hogy némíthatnám el. A világon minden távolsági hívását lehallgatja az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Ügynöksége! Műholdakat használnak!
– Várgyuk Haalemben mennyegzőre. A dátum október kettő. Mingyá’ napnyugta után. Égve haggyuk a lámpát a tónácon.
– Istenek! – mondtam. Hogy hallgattassam el?
– Jó kis buli lesz, úgyhogy ne hozza azt az öreg Miss Kéklámpát. Az egy szemét. Inkább Kaukalsia herceget. Kiürítjük a hasát.
– Istenek! – mondtam.
– Számítunk rá, hogy elgyün, mivel megírtunk a parancsnoknak is, hogy jól van. A cím, ahol a mennyegzői kordé…
– Viszlát! – sikítottam. – Viszlát! Ott leszek. Viszlát!
Hisztérikusan lecsaptam.
A telefon megcsörrent.
– Itt a New York-i tengerentúli operátor. Befejezte a hívást?
– Istenek, hát persze! – sikítottam a telefonba, s ismét levágtam.
Az a (bíííp) bolond! Felhív, hogy mindenki tudja!
– Valaki meghalt? – kérdezte a török éjszakai portás. – Szörnyen néz ki. Kinyissam a bárt?
Kimentem, s beszálltam a taxiba.
– Valaki meghalt? – kérdezte a taxisofőr.
Nem válaszoltam, majd elhajtottunk. A holdhónap legkeskenyebb holdja látszott az égen. Teljes sötétség lesz október 2-án. Az egészet kidolgozta. De megtörni a biztonsági…
Abban a pillanatban, ha az életem múlott volna rajtam, akkor sem tudom felidézni az üzenet többi részét.
A taxisofőr kirakott a villánál. Bementem.
Aztán hirtelen rájöttem, az üzenetet szalagra rögzítettem. Beléptem titkos szobámba.
Visszacsévéltem a szalagot.
Heller egy New York-i belvárosi étteremben volt. Talán egy Howard Johnsonban? A telefonfülkéből figyelte az éttermet, várakozva. A kissé tükröződő üvegben láttam, hogy ismét fekete hajú és fekete bőrű. Munkaruhaféle fehér overallt viselt.
Átugrottam a hívással kapcsolatos vajúdását.
Rendelt, majd megevett három hamburgert.
A telefon megcsörrent. A fülkéhez lépett. Fogadta a hívást, majd egy nagy marék pénzt szórt a készülékbe.
És ismét meghallgathattam a hívását. Kifakadásaim kissé hangosaknak bizonyultak, így le kellett halkítanom a készüléket.
Rendkívül félreérthető volt. Ismét lejátszottam. Nem ismertem semmiféle „Miss Kéklámpát”. Aztán rájöttem. Azt akarja, hogy ne használjuk a kábítófényt földet éréskor. Nos, hát persze. Kint lesz a mezőn.
A „tornáclámpa” rádió-irányjelzőt jelent. Nem tudtam, hogy van neki.
A harmadik visszahallgatásra fejtettem meg a „kordé”-t. Bizonyára arra akart célozni, „koordináta”. Azon volt, hogy a Voltár Flottánál alkalmazott rácsrendszer segítségével megadja pontos tartózkodási helyét. Rövid számsor lett volna.
De én enélkül is tudtam, hol találjam.
Mint derült égből a villámcsapás, döbbentem rá, miért vette meg a fogadót. Ez lesz a vontató, a Kaukalsia herceg leszállópályája!
Aha! „Kiürítjük a hasát.” Hellernek szüksége van a dobozaira!
Ó, ez több egy egyszerű földet érésnél és egy Tars Roke kapitánynak küldött üzenetnél. Heller valami másra akarja használni azt a fogadót!
Ismét végighallgattam figyelmesen. Észrevettem, hogy mikor hirtelen megszakadt a vonal, egy darabig még állt a telefon mellett, és pislogott. Sokáig gondolkodott, mielőtt még visszaakasztotta a kagylót a helyére.
Azon gondolkodtam, hogy lehetne ezt törvénysértésnek minősíteni. De nem sikerült.
A szállítmány lehet a megoldás. Hellernek szüksége van a szállítmányra. (Bíííp), gyorsan halad!
Raht és Terb mit sem törődve az egésszel, vakációznak. Gondolkodnom kell, méghozzá gyorsan.
Aztán eszembe jutott. A tökéletes terv!
Megkapja a szállítmányt. Aztán átadja a levelet. Elég idő lesz indulásig arra, hogy a kabinban megvizsgáljam a levelet. Noha az első levelet már régen elküldte, készítettem róla másolatot. Ha ez az új levél hasonlít az előzőre, el tudom készíteni a magam lemezét, mivel bizonyos szavak vagy betűk ugyanazon a helyeken fognak szerepelni. S ezután utasíthatom az Antimancókat, hogy öljék meg Hellert.
Várjunk! Nem hagyhatom, hogy előnybe kerüljön abban az esetben, ha kudarcot vallok a levéllel. Hogy tudnék belekontárkodni a szállítmányba?
Ezt sikerült elég jól kidolgoznom.
Mosolyogva mentem aludni.
Így vagy úgy, Hellert meg fogom állítani!
3. fejezet
Még dél sem volt, mikor másnap felébredtem. Még mielőtt lefeküdtem, üzenetet küldtem Faht bejnek, hogy a vontató másodikán elindul, amitől akkor két nap választott el, így aztán arra számítottam, hogy elérve a hangárt, a személyzet már mindent előkészít az induláshoz.
De nem így történt!
Mikor beléptem a hatalmas barlangba, ami fogadott, az leginkább csatára hasonlított!
A bázis minden szerelője felsorakozott a hangár közepén! A déli napsütés keresztülfúrta magát az optikai illúzión keskeny fénynyalábokkal világítva meg az egybegyűlteket.
Az orgyilkos pilóták vezetője ott állt rikító halálos öltözékében, s mérges arccal lengette fegyverét!
Faht bej csapkodva és izzadva rohangált.
Az irodámból vezető folyosón keresztül érkeztem. Abban a pillanatban előrántottam saját robbantómat. Soha nem megyek fegyvertelenül ezek közé az emberek közé, még a legbékésebb időkben sem, ez pedig bizony háborúnak látszott!
Faht bej észrevett. Így sikított: – Gris tiszt úr! A szent ördögökre! Parancsolja meg ezeknek az orgyilkos pilótáknak, hogy hagyjanak minket békén!
Meg sem tudtam szólalni. A vezető orgyilkos pilóta azonban kisegített. – Nincs hatalma felettük! – És az egyik másodpilótája rám is fegyvert fogott!
– Gris tiszt úr! – sivította Faht bej. – Azzal fenyegetnek, hogy lelövik a szerelőinket, ha nem találják meg a tettest!
Az öt Antimanco a hangár szélén állt. Megtapogattam a nyakamban lógó csillagot. Talán oda tudom dobni őket az orgyilkos pilótáknak. Aztán észrevettem, hogy a lehetséges tűzvonalban állok. Sietősen így szóltam: – Mi ez az egész? – Jobb lesz időt nyerni.
– Szabotázs és gyilkossági kísérlet! – kiáltotta az orgyilkos pilóták vezére. – Gondoltam, szép dolog, hogy pont ő beszél gyilkosságról. Ez a szakmája.
Felém fordította palaszürke tekintetét. – Talán a maga keze is benne van!
– Jobban tenné, ha elmondaná, „miben” – mondtam bátor arckifejezést öltve, remélve, hogy a hangom nem remeg.
A szerelő piros kesztyűs kezére mutatott. – Az egyik (bíííp) tönkretette a hajóinkat! – Az arca olyan vörös lett, mint a gallérján virító, robbanást ábrázoló jelvény. – Keresztbe kötötte a vezetékeket! Ha elsütünk egy fegyvert, hogy végezzük a munkánkat, saját hajónk fog felrobbanni! Ez gyilkosság, és az Apparátus tulajdonának szándékos rongálása!
Már értettem, miért őrjöng. Nem lesz képes eleget tenni a feladatának, s lelőni a vontatót. De azért odaléptem a szerelők elé.
– Mit tudnak erről? – kérdeztem szigorúan.
Mészfehér arcok. Aztán a szerelőfőnök így felelt: – Semmit! Ezt a két lövészhajót bezárták! Soha nem mehettünk fel a fedélzetére.
Az orgyilkos pilóta felé fordultam. – Na, látja? Nem ők tették.
Elém toppant. – Akkor Ki? – Megmarkolta a zubbonyom elejét. – Maga? Igen! Maga ezzel a vontatóval fog utazni. A kormány költségére próbálta menteni az irháját!
Robbantóm véletlenül nekinyomódott a hasának. Elhátrált. – Csak nem fenyeget? – Megpillantotta a vontató előtt csoportban ácsorgó Antimancókat. – Talán őket utasította arra, hogy megtegyék.
Az Antimanco kapitány előrelépett. Áldott Stabb kapitány! – Nem kaptam semmiféle parancsot Gris tiszt úrtól.
Az orgyilkos pilóta a kapitány felé fordult. – Talán maga is hazudik, ugyanúgy, mint ő! Maguk is ezen a vontatón lettek volna, mikor lelőjük! És most éppen indulni készülnek!
Stabb kapitány így felelt: – A hajó nem képes elhagyni ezt a rendszert. Csupán segédhajtóműveivel haladhat a naprendszeren belül. Megpiszkálták, ezt maga is tudhatja. Szóval, mire ez a felhajtás?
Hála neki!
– Ez esetben – folytatta az orgyilkos pilóta – nincs más választásom, mint lelőni a szerelőket egyenként, míg meg nem kapom a választ. Ha azelőtt elfogynak, hogy nem kaptam magyarázatot, az ön legénységével folytatom!
Faht bej felsikított. – Gris tiszt úr! Megbénítják a bázist, ha lelövik az összes szerelőt! Maga sem tud mozdulni ezzel a vontatóval, ha lelövik a vontató személyzetét! A tüzes istenekre kérem, TALÁLJON KI VALAMIT!
Nos, lehet abban valami, amit mondott.
Stabb kapitány így folytatta: – Egyetlenegy valaki hiányzik, aki jelen volt a két lövészhajó érkezésekor, s ez nem más, mint az a királyi tiszt!
Ihletem támadt!
Így szóltam az orgyilkos pilótához: – Ó, szóval ez nem ma történt? Az érkezésük óta megvizsgálták már a fegyvereiket?
– Nem, miért tettem volna? A vontató a célpontom. Az pedig nem mozdult!
– Ezek szerint csak akkor vizsgálta át a hajóját, mikor tudomására jutott, hogy a vontató indulása miatt hamarosan akcióba kell lépnie? – kérdeztem.
– Igen! – csattant fel az orgyilkos pilóta.
– Ó! – mondtam. – Ez mindent megmagyaráz! Nos, az a királyi tiszt valójában egy koronavizsgáló, úgyhogy én nem gondolok semmit. Viszont láttam őt bemenni, majd kijönni az önök lövészhajójából, nem sokkal az önök érkezése után.
– Mi? – ordította az orgyilkos pilóta. – És ezt nem jelentette?
– Nos, ő egy Koronavizsgáló. A parancsa szerint lelőheti önöket. Beleszagolhat mindenbe, beleértve az önök magánügyeit is. Azonkívül tudtam, hogy úgyis mindent átvizsgálnak indulás előtt.
– Az a királyi tiszt? Az a magas, szőke hajú?
– És kék szemű – mondtam. – Pontosan az.
Az egybegyűltek felé fordultam. Így szóltam jó hangosan: – Nagyon sajnálom, hogy a királyi tiszt által elkövetett szabotázs veszélybe sodorta az önök életét. De megnyugodhatnak. Egészen biztosan ő tette. Ne felejtsék el lelőni, ha ismét meglátják. Fenyegetést jelent az önök életére.
– A királyi tiszt – suttogták.
– Az a (bíííp) királyi tiszt – tették hozzá a bérgyilkos pilóták.
– Biztosak lehetnek benne, hogy egy átkozott királyi tiszt mindig csak bajt okoz – szólt Stabb kapitány.
A megalapozott, egyhangú egyetértés láttán, miszerint Hellert meg kell ölni első látásra, rájuk mosolyogtam. – És most, miután elhatároztuk, hogyan fogunk cselekedni az esetben, ha ismét feltűnik a bázison, visszatérünk a munkához?
Szétszéledtek.
És hogy hab kerüljön a tortára, még igazam is volt. Egészen biztos voltam benne, hogy Heller tette. Az, hogy az akcióval talán az én életemet akarta megmenteni, meg sem fordult a fejemben.
A telefonhívás után volt némi remény arra, hogy ismét felbukkanjon a hangárban. Nos, majd gondom lesz rá. Történjen bármi, soha nem hagyja el ezt a bolygót élve. Ez biztos!
Ezek a dühös, bosszúszomjas arcok balzsamot jelentettek szenvedéseimre! Most már rajtam és Lombaron kívül más is gyűlöli Hellert.
4. fejezet
A vontató legénységi szalonjában Stabb kapitány elismerően nézett rám. – Tökéletesen intézte el, Gris tiszt úr. – Kicsi, fekete gombszeme bajtársiasságtól csillogott.
– Ez semmiség – mondtam. – És most térjünk az üzletre. – Előhúztam a Voltár Flotta a bolygót ábrázoló hosszúsági és szélességi rácsozatát, valamint néhány amerikai földtani térképet, s pontosan arra a helyre böktem, ahol landolni fogunk.
– És aztán megöljük? – kérdezte Stabb kapitány.
– Ez nem valószínű – feleltem.
– Először megkínozzuk?
– Stabb kapitány, én komolyan azt hiszem, hogy mi megértjük egymást. Azonban van egy problémánk. Van nála valami, amit meg kell szereznem. Ha nem sikerül most megszerezni, akkor később kell megpróbálni.
– Ó! – morgott magában. Aztán felderült. – De ahogy megszerzi, megöljük.
– Pontosan.
– Pontosan! – mondta.
– A stratégiánk szerint békén hagyjuk, nehogy gyanút fogjon. Azt kell gondolnia, hogy együttműködünk vele.
– Ez okos – mondta Stabb. – Aztán elkapjuk a grabancát.
– Így van – feleltem. – Nos, szüksége van ezekre a dobozokra. Lehetséges, hogy ez alkalommal nem tudom megszerezni, amit akarok, így át kell adnunk neki a dobozokat. De ha ezt tesszük, meg akarom rongálni a szállítmányt.
– Azt gondoltam, már megrongálták – szólt Stabb.
Ah, Lombar már eligazította. – Nos – folytattam –, nem eléggé. A fickó rendkívül cseles és alattomos.
– Minden királyi tiszt az – mondta Stabb. – Kivéve a jelenlévőket, ez esetben magát.
– Nos, gyakorlatilag – mondtam – én soha nem voltam az. Inkább az Apparátushoz küldtek.
– Ön nem királyi tiszt?
– Nem – feleltem, elárulva az igazságot. – Csupán az Apparátus másodigazgatója vagyok.
Elkapta a kezem, hogy megszorongathassa. – Ön egy jó ember, Gris tiszt úr. – Melegség árasztotta el a legénységi szalont.
– A probléma az – folytattam –, hogy hogyan szedjük elő az ötös számú dobozt a raktérből.
– A raktérajtó és a padlólemezek zárva vannak!
Gondoltam. – Abban bíztam, hogy tudja a módját. Ki kell vennünk onnan teljesen.
Gondolkodott. Hívatta az egyik gépész altisztjét. Távoztak, majd visszatértek.
Stabb kapitány így szólt: – Van egy kicsi vészkijárat a gépházon. Ezt kötelező megépíteni. Egy ember átfér rajta. Az alsó raktérbe nyílik. Onnan hozzá lehet férni a deklemezek zárjaihoz. Repülés közben a deklemezeknek az elmélet szerint nem szabad zárva lenniük. A gépházból át lehet ugrani a raktérbe, s a deklemezeken keresztül ki lehet menekülni, ha a túlmelegedés miatt lezáródik a fő gépházajtó. A Flotta ilyen ostobaságokkal foglalkozik.
Néhány perc múlva a raktérben voltam. Körbevilágítottam. Az összes dobozt ott találtam gondosan leszíjazva. Az ötös számú doboz, ahogy emlékeztem, a rakás tetején volt.
Hagytam, hadd dolgozzanak. Bőven volt mit tenni. Darabról darabra ki kellett raknunk a doboz tartalmát. Nagyrészt nehéz serpenyőket tartalmazott. A gépházon keresztül kihordtuk a holmikat – vagy inkább kihordták. Ezután szétfűrészeltük a dobozt, s azt is kivittük.
Ezen a ponton kapcsolódtam a munkába. Megszabadultam a szeméttől, s a csomagolás maradványaitól. Visszakötöttem az összes szíjat, melyek a dobozokat rögzítették. Még Stabb kapitánnyal is átnézettem a rakteret. Nyoma sem maradt az ötös számú doboznak.
Az egész szemetet kivittük a hajóból, s szétválogattuk. A nehéz serpenyőket egy régi rabcellába öntöttem.
– Mit fog mondani neki? – kérdezte Stabb. – Abban az esetben, ha nem öljük meg.
– Azt, hogy soha nem került fel a hajóra. A legegyszerűbb magyarázat a legjobb.
– Maga egy csoda – szólt Stabb. – Mik ezek a holmik?
– Nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy ő tudja. És az is biztos, hogy bármi is volt a terve, alaposan összekuszáltuk.
– Maga tényleg egy csoda – mondta Stabb.
Tébláboltam még egy ideig. Az Antimancók szemlátomást örömüket lelték abban, hogy úgy rendezzék el a dolgokat, hogy az ne keltse fel Heller gyanúját. Összeszedték a legkisebb piszkot, letöröltek minden foltot kívül és belül. Ez meglehetősen idegen volt a természetüktől – leggyakrabban csak heverésztek, kockáztak és ittak. Most azonban valamiféle vidámság vette körül őket. Igyekeztek olyan légkört teremteni, amivel eloszlatják egy királyi tiszt azon gyanúját, hogy hátba szúrják.
Na persze nem jutottak be a hajó hátsó részébe, Heller azonban ezt nem is várná tőlük. Ezt leszámítva bármi, ami szem elé kerülhet, csillogott.
– Szeretnénk – kezdte Stabb – vételezni új egyenruhákat. Tökéletes legénységként fogunk kinézni. Továbbá vételezni akarunk új, személyi fegyvereket is.
Boldogan nyomtam rá pecsétet.
Minden a legnagyobb rendben haladt, így visszamentem titkos szobámba. Biztos akartam lenni benne, hogy Heller nem állít fel semmiféle csapdát a számunkra.
De Heller egyszerűen csak reggelizett a lakosztályában, s már a második gyümölcsös csokoládé-fagylaltkelyhet pusztította, miközben A kiképzett kém irányítása című G-2-es kézikönyvet olvasta. A változatosság kedvéért nem jelentkezett az interferencia, ahogy általában a többi reggelen sem. Úgy tűnt, a diplomaták nem ebben a napszakban akarják felidézni saját fiatalságukat a karbon ívlámpák alatt.
„A tiszt dilemmája” című fejezetnél tartott. Mivel fagylaltot evett, az osztott képernyőn kimerevítés nélkül bele tudtam olvasni a szövegbe. Arról szólt, hogy a kémeknek gyakran vannak személyes törekvéseik. Elsősorban ezek miatt lesznek kémek. Ez lehet személyes bosszú, vagy személyes gazdagság utáni vágy. Az intéző tisztnek – ezzel a terminussal illetik az irányítót – irányítania kell a kém személyes ambícióit, s ahol lehet, ki kell használnia őket.
Nos, ez óvodai szöveg. Természetes, hogy egy kémnek vannak személyes ambíciói. A szöveg nem említette, hogy az intéző tisztnek is lehetnek. Vegyük az én esetemet: a gazdagság és a hatalom az.
Rátért egy bekezdésre. A címe „A szerelem az intéző tiszt legkeményebb ellensége”. Azt állította, hogy a szerelem nagyon veszélyes dolog. Ha kémet küldesz valamelyik országba, távol a szeretett nőtől, néha felületesen fogja végezni a munkáját, vagy fura dolgokat csinál csak azért, hogy hazakerüljön.
A szöveg tárgyalta még azt a veszélyt is, hogy a kém beleszeret egy ellenséges ügynökbe, s kettős ügynök válik belőle. De ez már nem érdekelt.
A szerelemnek nevezett veszedelmes dolgon tűnődtem. Az én esetemben ettől nem kell félni. Utanc nagy valószínűséggel soha többé nem áll szóba velem. A szívem majd megszakadt emiatt.
Heller azonban egészen más tészta volt. Beleszeretett Krak grófnőbe. Még az indulást is elhalasztotta miatta. Viszont mégsem felelt meg a tankönyvben leírtaknak. Nem mismásolta el a munkáját, (bíííp) meg. Feltartóztathatatlanul haladt előre.
Az a baj Hellerrel, hogy nem felel meg a tankönyvek által leírtaknak. Nyilvánvaló volt, miután végiggondoltam, azt tervezi, hogy elvégzi a munkáját teljesen, majd ezután hazamegy, ellentétben azzal, amit a tankönyvi szöveg állít, hogy összecsapja és hazarohan. Egyszerűen nem lehet számítani erre az emberre!
Tétován bogoztam az ügy szálait. Ha lelassítana, és csak araszolna előre, valamint felületesen végezné a feladatát, nem lenne miért aggódnom.
Mindenesetre a megoldás már folyamatban van.
Ha jól haladnak a dolgok, Heller hamarosan halott lesz. El tudom készíteni a hamis jelentéseket, s az egész ügyet évekig elhúzhatom.
Utanccal kapcsolatos keserűségem ellenére halvány reménysugár jelent meg előttem.
5. fejezet
Az október másodikai sötétség beálltakor kiemelkedtünk az optikai illúzión, s eltávolodtunk a bolygótól.
Az orgyilkos pilóták vezérének utolsó figyelmeztetése még mindig ott csengett a fülemben, „Egy három órával ezelőtt érkezett ideiglenes műholddal követni fogjuk magukat. Az első jelre, ami arra utal, hogy elhagyják a Blito-P3 környékét, tüzet nyitunk. Még azelőtt elkapjuk magukat, mielőtt ez a vontató felgyorsulna. És nincsenek felfegyverkezve. Figyelni fogjuk magukat. Csak ésszel. Ne próbálkozzanak!”
Szóval, nem sok örömet leltem a repülésben. Egyébiránt máskor sem. Az űrutazás még akkor is, ha csak helyi ugrás, idegessé tesz.
Stabb kapitány hagyta, hogy a hajó együtt haladjon a felszínen vándorló sötét területtel. Az utazás hét órán keresztül is eltarthat, így egyszerűen csak le kellett volna feküdnöm az egyik forgóágyra, s aludni egyet. De túl izgatott voltam.
Hellerrel ellentétben, én nem vagyok vallásos. Túl sokat tudok a pszichológiáról ahhoz, hogy a kegyetlen anyagon kívül bármi másban is higgyek. Gyerekkoromban azonban sokkal illedelmesebb emberek között nőttem fel, így olykor-olykor szenvedek az elmúlás gondolatától, s úgy érzem, hogy imádkoznom kell. Azon az estén is imádkoztam.
A stratégiát már kidolgoztam. Stabb kapitány biztosított róla, hogy nem lesznek zökkenők. Szörnyen sok minden függött ettől. Ha Heller végül elszabadul, s nekilát bevégezni a feladatait, egy csapásra szétzúzhatja Lombar kapcsolatait, összerombolhatja a Voltár legjobban megalapozott terveit, s teljességgel meggátolhatja, anélkül hogy tisztában lenne vele, Lombar, a Voltár legmagasabb székébe való emelkedését. Hatalmas a tét. Ráadásul nekem is. Alig mertem arra gondolni, hogy mit csinálnék, ha átvenném az Apparátus irányítását. Az Apparátus számára megerősödést jelentene ez az időszak, sokkal inkább, mint ez a mostani.
Egyvalami egészen biztos. Rengeteg ember van, akit azonnal megöletnék!
Egy repedés azonban volt a tervek között. Heller ott ül valahol, kezében a jelentéssel, hogy elküldhesse. Ha ez a jelentés hozzásegít a lemezhez…
Bizonyára elszundítottam. Stabb kapitány rázta a vállamat. – Nem hiszem, hogy biztonságos a földet érés.
Vele együtt az irányítófedélzetre mentem. A képernyőkre mutatott. Az összes műszerét bekapcsolta. Még az acéllemezeket is, melyek a szemmegfigyelő réseket fedték, lecsukta. A kalózok nem kockáztatnak.
Körülbelül kétszáz mérföldnyi magasságban lehettünk. Hét órára járhatott az idő a nagyon sötét, őszi estén.
New York végtelen, szétterülő fényfoltként harmincmérföldnyire délre feküdt pozíciónktól. Látni lehetett a La Guardiáról, és kissé távolabb, a John F. Kennedy Nemzetközi Reptérről fel- és leszálló gépeket, melyek olyanok voltak, mint megannyi apró szentjánosbogár. Manhattan felhőkarcolói tisztán kirajzolódtak. Ott állt az Empire State Building! Izzy biztosan most is elfoglalt! Ott az ENSZ, és nem messze tőle, az egyik azok közül a magas épületek közül lehet a Kecses Pálmák, bizonyára ők is elfoglaltak.
Északkelet felé, mint fekete, bársonyon csillogó, széttöredezett fényfoltok feküdt Bridgeport, Danbury, New Haven, valamint kissé távolabb Hartford. Kristálytiszta éjszaka volt.
Közvetlen alattunk sötét veremként feketéllett egy fénytelen terület.
Hívójel csipogott a műszerfalon. A műszer szerint a jel közvetlenül a hajó alól érkezett.
Stabbra néztem. Semmi nyugtalanítót nem láttam. Végül is ő volt a gyakorlott csempész és kalóz.
– Figyeljen! – szólt. Elfordított egy tárcsát, hogy a képernyőt más színspektrumra hangolja. Megnyomott egy gombot, amivel kinagyította a képet.
Egy rendőrautó várakozott az út mellett. Az út kelet felé húzódott úti célunktól.
– Csapda – szólt Stabb.
Nevettem. – Ez a helyük – mondtam. – A seriff emberei. Helyettes seriffek. A gyorshajtókra vadásznak, nem ránk.
– Biztos benne?
– Ha az a királyi tiszt itt van alattunk, egészen biztosan lefizette már őket, hogy ne lássanak semmit. Úgyhogy nem fognak látni semmit, s így nem kell kéken villantanunk. George-nak és Ralph-nak hívják őket.
– Ördögök! – mondta Stabb. – Honnan tudja?
– Biztonságosan landolhat. Nem fognak látni semmit.
– Az ön parancsára – mondta Stabb a Flottánál szokásos felemás tiltakozással.
Leereszkedtünk!
A New Haven tengeralattjáró-bázis radarhulláma elérte hajónk törzsét. Semmi sem verődött vissza róla.
Száz láb magasságban a pilótánk vízszintes helyzetbe fordította a vontatót. Képernyőn keresztül vizsgálta a területet. – Még egy éles szikla sincs – mondta.
Lerakta a hajót.
A másodgépész puskagolyóként vágódott ki a légzsilipen. Élők után kutatott.
Egy melegebb terület.
Heller volt az!
Odalépett hozzánk. Beállt a nyitott légzsilip fényébe. Még álruhát sem öltött. Sötétkék munkás overallt viselt. Hiányzott róla baseballsapkája, s halálos szöges cipője sem volt a lábán!
Láttam, nincs fegyver a kezében. Azt gondolta, barátok között van, az ostoba! A hajó ajtajában találkoztunk.
Felém bólintott, majd Stabb felé. Végigment a folyosón, s letérdelt. Kinyitotta a rakteret fedő padlólemezeket.
– Ha ad néhány embert – kezdte –, kivisszük ezeket innen. Két kiskocsi áll a fák között.
Stabb rám nézett, én pedig bólintottam.
Nemsokára, Heller hathatós közreműködésével, a sötétség dacára, a tizenöt láda ott hevert a táncparkettet védő vastag vásznon.
A petróleumlámpa sárgás izzással árasztotta el a réges-régi tánctermi díszleteket, és a voltári ládákat. Heller a ládák jelöléseit vizsgálta.
– Hol van az ötös számú doboz? – kérdezte.
Mielőtt még válaszolhattam volna, visszarohant a hajóba. Ismét leereszkedett a raktérbe.
Visszatért. Más ajtókat nyitott ki a hajó hátulján, s azok mögé is benézett. Ezután mindent visszazárt.
– Eltűnt egy doboz – mondta Stabbnak.
Stabb megrántotta a vállát. – Soha nem voltam abban a raktérben – mondta.
Heller átnézte az első kabinokat s a raktárakat. Aztán otthagyta a hajót, s visszament a fogadóba. Még egyszer átnézte a feliratokat és a számokat.
Intett, hogy kövessem. Azonnal megrémültem. Egy robbantó, egy Cobra Colt a bokatartóban, valamint egy Pengerészleg-féle kés volt nálam, miközben ő nyilván fegyvertelen volt. De mégsem éreztem magam biztonságban. Megfordultam. Stabb kapitány a fogadó ajtajában állt. Rám kacsintott. Követtem Hellert.
Már korábban tüzet rakott a konyhában. Az éjszaka már hűvös volt. Kitakarította az épületet. Konyhaasztalt s néhány széket is szerzett. Heller leült az asztal végébe.
Én is leültem, a kezemet azonban nem vettem le a zsebemben megbúvó 800 kilovoltos robbantóról.
6. fejezet
Heller papírokat húzott elő a zsebéből, valamint noteszt és tollat. Az iratokat kezdte tanulmányozni – régi árujegyzékeknek tűntek. Nyomát sem láttam a levélnek.
Körülnéztem. A konyha meglehetősen tiszta lett. Tűz lobogott az öreg vaskályhában: fából rakott tűz, ami kiderült az alkalomszerű pukkanásokból, s a néhány szúrós füstpamacsból.
Mennyezetre akasztott petróleumlámpa világított. Valószínűleg nem kapcsolták vissza az elektromos áramot. A fény meg-megcsillant a polcon sorakozó régi üvegeken.
Naptár lógott a falon: egy jávorszarvas hatalmas képe, valamint a felirat, Hartford életbiztosítás. 1932-ből!
Minden más esetben érdekelt volna ez a hely. Most azonban csak a levélre tudtam gondolni! Ha szerencsével járnék, néhány perc múlva Heller halott lenne, mi pedig elhajózhatnánk.
Végigment a jegyzékeken, majd leírt valamit egy darab papírra. Ki tudja miért, látva nyugodtságát, egyre idegesebb lettem.
Azt képzeltem, a doboz tartalmának listáját rekonstruálja.
Mivel nem szólt egy szót sem, úgy éreztem, nekem kell beszélnem. Talán rá tudom venni, hogy minél előbb átadja nekem azt a levelet. Lehet, hogy azért hallgat, mert azt gyanítja, én csináltam valamit a dobozával. – Sosem láttam azokat a dobozokat – mondtam. – Még azt sem tudtam, hogy a raktérben vannak. Ha emlékszik rá, nem tartózkodtam a vontató fedélzetén, mikor berakodták őket.
Heller visszatért a számlák tanulmányozásához.
Így folytattam: – Emlékszem azonban egy Flotta teherszállítóra, ami egy dobozzal elhajtott. Kérdeztem az őrt, miért visznek el egy dobozt. Azt felelte, nem tudja.
Nem szólt egy szót sem. Valami számítást végzett. Azt kívántam, bárcsak ideadná már azt a levelet!
– A másik levelet az első teherszállítóval elküldtem. Két-három nappal azután, hogy ideadta nekem – mondtam.
Keresett valamit az egyik listán. Bárcsak beszélne!
– Tudom, mennyire fontos – folytattam –, hogy elküldjem az ön leveleit Tars Roke kapitánynak. Tudom, hogy beszámol róluk az Uralkodónak és a Nagy Tanácsnak. Ha nem hallanának magáról, tudom, azonnal inváziós flottát küldenének ide. Meg kell őrizniük ezt a bolygót. Én magam is látom, mennyire rossz állapotban van. Szóval egy pillanatig se higgye, hogy hagyom elbukni. Tisztában vagyok vele, ha sor kerül erre az invázióra, mindkettőnknek vége. Úgyhogy ez az én érdekem is. Biztosíthatom afelől, hogy a leveleit elküldöm.
Lefoglalták a számok. Nyoma sem volt a levélnek. Talán még mindig a telefon miatt szomorú.
– Ne haragudjon, amiért le kellett tennem a telefont. Tudja, a Nemzetbiztonsági Ügynökség az összes távolsági hívást lehallgatja. Ez tényleg az én hibám. Nem adtam meg magának olyan telefonszámot, amelyen elérhet.
Egy darab papírra felírtam az afyoni fedő telefonszámomat, majd a noteszból kitépett lapot Heller mellé tettem az asztalra.
Tovább dolgozott.
– Egy levélcímet is kellett volna adnom – mondtam. Egy következő papírra felírtam a törökországi címemet, s azt is odaraktam a telefonszám mellé. – A jövőbeni jelentéseket erre a címre küldje. A mostanit persze most adja ide.
Átlapozta a papírjait. Mintha ott sem lettem volna, megütközött az egyik papíron látottakon, majd az asztalra fektette közénk. Aztán tovább dolgozott.
Felkaptam. Megrendelő lap volt. Ez állt rajta:
A küldetés igénye: egy professzionális cellológus, aki jártas a spóraszaporításban.
– Ó, meg tudom szerezni magának – mondtam. – Írja le bátran, amire szüksége van. Ezzel kapcsolatban pedig elintézem, hogy ideküldjék a legkompetensebb cellológust, akit csak találok. – Micsoda hazugság! – Ezt a kérést az ön aktuális jelentésével együtt továbbítani fogom. Igen, azt teszem. Az ön legfrissebb jelentésével együtt. – (Bíííp) meg, HOL VAN?
További dolgokat írt egy papírra. Nem szólt egy szót sem.
Kezdtem magam kényelmetlenül érezni. – Gondolom, bizonyára megpróbálja rekonstruálni a doboz tartalmát. Nos, hát csak rekonstruálja, én pedig speciális paranccsal elküldöm a következő teherhajóval. Három hónapon belül újra megkapja az egészet. – Ez, ha lehet, még nagyobb hazugság volt, mint a cellológusos. – A mostani jelentésével együtt azonnal továbbítom!
Mérőeszközökről készített listát. Csak a kezét, a karját, valamint szőke feje tetejét láttam. Azt sem tudtam, milyen hangulatban van. Igazán nem sejtettem, mire készül. Lehet, hogy valami egészen más szándéka vagy elképzelése van. Nem lehetek benne biztos.
– Az igazat megvallva – folytattam –, nem várakozhatunk itt túl sokáig. Az a két helyettes seriff ott kint az úton még észrevehet valamit. Ha átadja a jelentést, már itt sem vagyok.
Hozzátett még valamit a listához. Az a szörnyű érzésem támadt, hogy Heller talán valami okból feltartóztat. Nem hittem, hogy ilyen sokáig tart felidézni annak az egy doboznak a tartalmát.
– Tudom, hogy nagyon barátságosak, de ne bízzon meg helyettes seriffekben, akárhogy is megkente őket. Adja már ide a jelentést, hogy mehessek.
Aha! Megvan. Arra gyanakszik, hogy mihelyt átadja a jelentést, azonnal megöljük. Így van. Nem fogja átadni azt a nyomorult jelentést! A Kecses Pálmák-beli lakosztályának felforgatása felkeltette a gyanúját!
Jobb lesz, ha lehűtöm a félelmeit. – Nézze, semmi közöm a Kecses Pálmákban lévő lakosztályának átkutatásához. Ez gyakran megesik New Yorkban. Biztosan csak pénzt kerestek. Megbízhat bennem, Jettero. Biztos lehet benne, hogy továbbítom a jelentését. Menjen be egy másik helyiségbe, és írja meg. Nem fogok belenézni.
Rengeteg számot írt egy új papírlapra. Aztán hirtelen átadta. Az ötös számú doboz újbóli beszerzéséről szóló rendelés volt. A készítő nevét és címét is ráírta.
– Ó! – mondtam. – Ezt azonnal elintézem. Nos, ha átadná a havi jelentését…
A zsebébe nyúlt, s előhúzott két jókora borítékot.
A jelentés! Tars Roke kapitánynak címezve!
A másikat Snellznek írta!
– Ó, elintézem ezeket maga helyett – mondtam. Aztán a tekintetem megakadt a régi üvegkorsókon. – Ide hallgasson, tudom, hogy a történtek nagyon felbosszantották. Megpróbálom jóvá tenni. Elmegyek a vontató személyzeti konyhájára, és szerzek magának forróitalport. Csak maradjon itt. Nem akarunk túl sok jövés-menést odakint. Nézze, egy kicsit körülnézek, hátha találok egy kis pezsgővizet a legénység raktárában – nem kell kinyitnia a vontató farában a saját szállását. Tudom, mennyire utálja már a SevenUpot. Csak várjon itt. Most egyszer hadd segítsek én!
Elrohantam.
Egy kis szerencsével megfejtem, Heller pedig perceken belül halott lesz! És a gyötrelmeimnek is vége szakad!
7. fejezet
A fedélzetre érve berontottam régi kabinomba. Bezártam az ajtót. Elővettem a szükséges szerszámokat, s másodperceken belül felnyitottam a Tars Roke-nak szánt levelet.
Mohón elolvastam:
Kedves Tars kapitány,
Nos, a dolgok jól haladnak. Szép ez a bolygó.
Nagy kár, hogy nem értékelik jobban.
Folyamatosan ismerkedem az alapvető jellegzetességekkel. Fosszilis energiahordozókat használnak rendkívül rossz hatásfokkal, noha biztos vagyok benne, hogy még primitív technológiájukkal is többre lennének képesek. Azt hiszem, elrejtik a hatékonyságot javító találmányokat, de hát senki nem lehet ennyire ostoba.
Pazarló energiafelhasználásuk okozza atmoszferikus és felszíni szennyeződésük legnagyobb részét. Továbbá, meglehetősen furcsa módon, elsősorban ez okozza az egész bolygóra kiterjedő gazdasági inflációt. Dolgozom az ügyön. Technikai szempontból az üzemanyagprobléma egyszerű.
Az emberek nagy többsége kedves. Meglehetősen furcsa módon irányítják őket, s ez teszi lehetővé, hogy hamis technológiák felé sodródjanak. Rendelkeznek egy „pszichológia” nevű dologgal, ami nevetséges. Még az iskolás gyerekeket is arra kényszerítik, hogy tanulják. Nem fogja elhinni, de azt gondolják, hogy az anyag hozta létre az életet. Ez valahogy hajlamossá teszi őket az erkölcstelenségre és a becstelenségre. Óvatosan kell bánnom velük, ha meg akarom őrizni saját becsületemet. De azért az emberek kapcsán is sikerül eredményeket elérnem.
A politikai és gazdasági tényezőket megfigyelés alatt tartom. A feladat nem tűnik végrehajthatatlannak. Így, ha továbbra is hiteles híreket hall tőlem, s nem tapasztalja bukásom nyilvánvaló jelét, kérem ne javasolja a második alternatívát.
De ha már a tanulmányozásról esett szó, emlékszik Isto Blinre? Azt mondta, nincs abban semmi rossz, ha valaki megtanulja egy halott matematikus tudományát, kivéve, ha nem a tudománya vitte sírba.
Kérem, adja át üdvözletemet kedves feleségének.
Remélem, Királyi Őfelsége jól van, s az Állam fejlődik. Udvarias tisztelgéssel,
Jettero Heller
A levél különböző hosszúságú sorokkal íródott. Néhány szót összezsúfolt, néhányat széthúzott. Egyértelmű lemezkód.
Gyorsan előhúztam az első levél másolatát. Az eredeti méretben készítettem el. A két jókora lepedőt egymásra fektettem. Duplán előforduló szavak után kutattam.
Aztán megint.
Aztán visszafelé.
Aztán megfordítottam!
Semmilyen szempontból nem hasonlítottak!
A gondolataim kavarogtak. Mit tartok a kezemben?
Lemezkód. De… aztán összeroskadva rájöttem, hogy Heller lemezek sorozatát használja! Egy egész köteg lehet belőlük! Figyelmesen megvizsgáltam a levél sarkait. Igen, ott volt! Egy szám. Mégpedig a 2-es. Olyan halványan, hogy még az erős fényben is alig lehetett észrevenni.
Ezek az ördögök a búcsúpartin lemezsorozatot készítettek!
Kedvetlenül nyitottam ki a Snellznek címzett másik borítékot. Ahogy azt gyanítottam, Krak grófnőnek szánt levelet tartalmazott. Érdeklődés nélkül futottam át. Csak egy érzelgős szerelmes levél. Már előre örült a pillanatnak, mikor ismét egymáséi lehetnek. Csak hízelgés.
Kaparászás hallatszott az ajtó felől. Gyorsan eldugtam a leveleket, s ajtót nyitottam.
Stabb kapitány állt az ajtóban. – Kijött a tornácra. Tökéletes célpont. Nem ölhetnénk meg most azonnal?
Felsóhajtottam. Tényleg csalódott voltam. – Akadályba ütköztünk. Várnunk kell a következő alkalomig.
Ez egyáltalán nem tetszett neki.
Én magam is annyira elszomorodtam, hogy majdnem megfeledkeztem az üvegkorsókról. A légzsilip ajtajához mentem, s a földre borítottam a korsó összeszáradt tartalmát. A legénységi konyhában találtam néhány csomag édeszsemlét és forróitalport. A kancsókba tettem őket.
Megpróbálva vidámnak látszani, visszamentem a fogadóba.
A tornácon állt. Odaadtam neki a kancsókat.
– Sajnálom, ha szomorúra sikerült ez a kirándulás – mondtam. – Ez talán segít elfeledtetni.
Egy szót sem szólt.
– Őszintén mondom, elküldöm a leveleit az új dobozzal és a cellológussal kapcsolatos rendelését – mondtam. – Igazán sok sikert kívánok a küldetéshez. Azonkívül én is sokkal figyelmesebb leszek a jövőben. – Minden egyes szavammal meg tudtam volna ölni.
Nem szólt semmit. Abba az irányba bámult, ahol a vontató állt, egy még sötétebb folt a sötétségben, melyen halványan derengett a nyitott légzsilip.
– Most elbúcsúzom – mondtam.
Visszarohantam a hajóhoz. Beugrottam a légzsilipen.
Stabb már fel is emelte a hajót. Még csak nem is egyenesítette ki a füvet alattunk. Tudtam, megkérte Hellert, hogy intézze el.
Az irányítófedélzeten, noha útban voltam, egy tartalék képernyőt ráhangoltam az éjszakai látványra. A fák miatt azonban sem Hellert, sem a tornácot, sem a házat nem láttam.
Nagy sebességgel emelkedtünk a magasba, mint valami sötétség a sötétségbe.
Micsoda szerencsétlen baklövés! Azt kívántam az istenektől, bárcsak Heller szellemét is be tudnám állítani azok közé, akik most a fogadót kísértik!
Szóval, ha azt mondom, hogy szomorú voltam, nagyon enyhén fogalmazok.
Mikor leszíjaztam magam a forgó hálóhelyre, megpróbáltam felbecsülni a helyzetemet.
Noha az éjszakák már sokkal hosszabbak voltak, mint egy hónappal ezelőtt, valamint rengeteg időnk volt, hogy visszatérjünk Törökországba, Stabb kapitány kegyetlen sebességre gyorsította a vontatót. És még rángatta is! Nem volt vidám hangulatban. Elszalasztotta áldozatát. Nekem is meg kellett valahogy birkóznom ezzel az érzéssel.
Egy aprócska szempontból azonban sikerrel jártam. Semmilyen körülmények között nem fogja megkapni a hiányzó dobozt. Ennyiben sikerült hátráltatnom, bármire is készült.
Már csak a viselkedése miatti aggodalom maradt. Igaz, el volt foglalva a számokkal és az ábrákkal, de még csak el sem köszönt. Ez a viselkedés vajon ellenségességet jelent? Vagy csak belefeledkezett a problémájába?
A doboz hiánya természetes módon összezilálta a terveit. Új terveket készített vajon, vagy inkább ellenségévé választott?
Gyanít valamit?
Megborzongtam. Talán átlát az egészen! Talán rájött, hogy meg akarjuk ölni. Emiatt viselkedik így?
De nem. Nem volt nála fegyver. Még azt a halálos szöges cipőjét sem viselte.
Ott állt a tornácon, pedig tudnia kellett, hogy könnyű célpontot jelent egy éjszakai irányzék számára. Szóval nem tud semmit.
Vagy a némasága talán mégis azt jelenti, hogy TUDJA?
A hajnalodó Törökország felé száguldva megfogadtam, hogy aprólékosan végignézem, hogy mit csinált távozásunk után. Ez talán választ ad a kérdésemre. Tudnom KELL!!!
8. fejezet
Még sötét volt, mikor biztonságban keresztülereszkedtünk a hegycsúcson, majd az alagúton keresztül titkos szobámba rohantam.
Stabb nagyon sietett. Még jóval hajnal előtt jártunk. Az Egyesült Államokban a keleti parti idő szerint még csak este 9:00 volt.
Alig vártam, hogy megfigyelhessem reakcióit. Tudja vajon?
Figyelmet sem véve az éppen aktuális képről, visszacsévéltem a szalagot elindulásunk pillanatáig. Jókora ugrásokkal haladtam, kihagyva az érdektelen részleteket.
Bement és bezárta maga után az ajtót. A kiskocsival egyenként behordta a dobozokat a bárba. Egy csigasor segítségével beeresztette őket a bárpult sarkában feltáruló elrejtett járatba, le az öreg bányába.
Szemlátomást azelőtt is ott dolgozott, mielőtt megérkeztünk. Egy pontosan kimért gödör tátongott az egyik folyosóban. Egy kivételével abba rakta az összes dobozt.
A kinn maradó dobozból kihúzott két aprócska tárgyat, melyeket a hátizsákjába rejtett. Aztán ezt is a többi közé rakta. Gyatra világítás. Nem láttam a számát.
Leterítette a vászonnal, majd földet szórt rá. Egy készülék segítségével pókhálóval zárta le ezt a folyosót, valamint még kettő másikat.
Heller nagyon gyorsan dolgozott. Alig tudtam követni, mit csinál a gyatra világításban. Az azonban kiderült, hogy nagyon titokzatos. Ez rosszat jelentett. Tényleg gyanakszik valamire!
Egy üvegből vizet loccsantott a vaskályhában lobogó tűzre. Leoltotta a petróleumlámpákat. Mindent bezárt. Óvatossága számomra azt jelentette, hogy valószínűleg tudja.
Lámpával végigpásztázta a leszállóterületet, s a gazt, ami lelapult, szépen felegyenesítette.
Úgy száz yardot szaladt az úton. Egy öreg, fehér furgonhoz érkezett. Aha, tervbe vette a menekülést! Szóval tényleg gyanakszik!
A hátizsákot bedobta az első ülésre. Beszállt a furgonba, s gyors tempóban elindult visszafelé az úton. A nagy sebesség, amivel hajszolta a kocsit, elárulta aggodalmát.
Aztán egyszer csak kiért az autópályára. Dél felé fordult. Hamarosan fényszórójának fénycsóvája végigsiklott a seriff autóján. Lehúzódott. Aha! Odaállította őket, mintha csak a gyorshajtókat figyelnék!
Kiugrott, s behajolt a seriffautó ablakán. Ralph volt és George. Félig aludtak. Megtévesztő!
George így szólt: – Minden rendben, cimbora? – Aha! Szóval figyelmeztette őket!
Ralph így szólt: – Megkapta a mérőeszközeit?
– Igen – felelte Heller.
George így folytatta: – Tudja, lehajthat itt is, ha akar. Nem kell itthagynia a kocsit az autópályán, és gyalogolni. Autóval el lehet jutni egészen odáig – én magam sem tudtam egészen máig.
Ralph hozzátette: – Cimbora, maga ugye mérnök, vagy micsoda? Tudja, hamarosan kezdődik a szarvasvadászat. Néha arrafele is szoktunk vadászni. Maga szerint mit szólna a konzul, ha bejárnánk a területét?
– Biztos vagyok benne, hogy örülne neki – felelte Heller. – Nagyon elismerően szólt mindkettőjükről.
George így folytatta: – Megmondhatja a főnökének, Rangletangle bowjának, hogy tesszük a dolgunkat.
Aha. Heller gyanakszik, azért voltunk ott, hogy megöljük. Ravasz módon úgy intézi, hogy a seriff emberei szarvasvadászat ürügyén járőrözzenek a területen! Ó, jobban tesszük, ha távol maradunk!
Mikor Heller elindult dél felé, a seriffkocsi észak felé fordult. Még a fedezést is megszervezték!
Hirtelen rájöttem, hogy valamit nem figyeltem meg kellőképpen. Visszanéztem a felvételt. Az első gyors átnézés alkalmával elmulasztottam egy fontos részletet. Az üvegkancsókat!
A táncterem pultjára tette őket, mikor először visszatért a házba. Mikor az utolsó dobozt is becipelte, felkapta a kancsókat, beléjük lesett, majd megkapargatta a kancsókba száradt maradékokat. A tartalmukat a vaskályhába borította. Nagyon jellemző! Biztos volt benne, hogy megpróbáljuk megmérgezni!
Nos, nem volt szükséges tovább nézni a felvételt. Én azonban tovább figyeltem.
Újra lekanyarodott az autópályáról, az öreg hölgy háza felé. A furgont a garázsba állította. Levetette kék munkásruháját, s felhúzta szöges cipőjét. Ez jól mutatja, hogy nehézségre számított, valószínűleg azt gondolta, tőrbe akarjuk csalni.
Az idős, vak hölgy kissé megkésve érkezett. Puskát tartott a kezében. Ez is nagyon jellemző. Úgy forgatta a fejét, mintha üldözték volna, s tűzpárbajt kellene vívnia.
Így szólt: – Ó, maga az, fiatalember! – Egy csésze kávét nyújtott Heller felé. Heller mentegetőzött a késői zavarás miatt, mire az asszony így szólt: – Minden rendben.
Heller fejébe nyomta a bőr taxisofőr-sapkát, beszállt az öreg, narancsszínű taxiba, s elhajtott.
Ezenkívül már csak egyetlen dolog történt, s az már egy időben a megfigyeléssel. Megállt egy tengeri ételeket kínáló étterem előtt, s megevett két vajban sütött homárt. Nagyon jellemző. Azt mondják, a kárhozottak mindig utolsó vacsorájukat fogyasztják. Még ha egérutat is kapott, ebből kiderül, tudja, hogy kárhozatra ítéltetett.
Hátradőltem.
Tetteinek együttes értelme arra a következtetésre juttatott, hogy Heller minden kétség nélkül tudja, azért voltunk ott, hogy megöljük.
Bizonyára érthetetlen a számára, hogy miért nem tettük meg. Igen. Ahogy a homár ollóját rángatta, megpróbálva kipiszkálni belőle a húst, elárulta saját idegességét.
Megrémisztették valódi szándékaim.
Ez azt jelentette, hogy sokkal óvatosabban és tervszerűbben kell végighaladnom ezen a halálos úton.
Azon az éjszakán hibát követtünk el azzal, hogy óvatosságra késztettük Hellert.
Most már valódi problémákkal kell szembenéznem.
Egy óvatos Heller sokkal veszélyesebb lehet. Ebből kifolyólag nekem is sokkal ravaszabbnak kell lennem.
Mindenesetre nem engedhetem ki a markomból. Ha tényleg sikerre viszi a küldetést, Lombarnak vége. Ha nem jár sikerrel, a Földnek van vége.
Ettől megfájdult a fejem.
Kétségbeesetten szerettem volna kibogozni ezt az egészet.
De hogy?