XII. FEJEZET.
Sötétség.

De később megállott. Nem volt egészen biztos, merrefelé tartson. „Tellson bankjában, este kilenckor, - mondta elgondolkodva. - Vajjon helyes-e, ha közben mutatkozom? Én azt hiszem, igen. Leghelyesebb, ha tudják, hogy én is vagyok a világon. Helyes és nem fölös óvatosság és esetleg szükséges előkészület. De vigyázni kell, óvatos légy! óvatos légy! gondold át előbb a dolgot!”

Eleinte egy bizonyos cél felé haladt; de most visszatartotta a lépéseit. A sötétedő utcákon haladt előre és a várható következményekre gondolt. Ugy látszik, megmaradt amellett, amit először kitervezett. „Legjobb lesz, - mondta végre - ha tudják, hogy én is vagyok a világon.” És Saint Antoine felé tekintett.

Hiszen Defarge ma reggel a Saint Antoine-beli bormérés tulajdonosának vallotta magát. Olyannak, aki jól ismerte a várost, nem nagy dolog volt ezt a bormérést megtalálni, anélkül, hogy sokat kérdezősködnék. Mikor ezzel tisztába jött, Carton elhagyta a szűk, kanyargós utcákat. Betért egy vendéglőbe. Jól megebédelt és utána egészséges álomba merült.

Sok év óta először, most nem ivott semmit. Tegnap este óta mindössze kevés fehérbort ivott, tegnap este pedig ugy itta a brandyt Mr. Lorrynál, mint az olyan ember, aki ezt a mulatságot befejezte.

Felfrissülve ébredt fel hét óra körül. Ujra kiment az utcára. Saint Antoine felé haladtában megállott egy kis bolt előtt, melynek tükör volt a kirakatában. Gyorsan megigazitotta a nyakkendőjét, a kabátja gallérját és a haját. Mikor ezzel elkészült, egyenesen Defarge-ék felé tartott. Belépett az ivóba.

Véletlenül nem volt más vendég a boltban, mint Jacques Három. Akinek olyan károgó hangja és olyan nyugtalan ujjai voltak. Ez az ember, akit az esküdtszék tagjai közt látott, ott állt egy sarokban. Ivott; Defarge és felesége voltak a társasága.

Carton belépett. Közönyös hangon és türhető franciasággal bort kért. Madame Defarge közönyösen pillantott rajta végig. Majd erősebben megnézte, majd még erősebben. Aztán elébe lépett és megkérdezte, hogy mit parancsol?

Carton megismételte, amit az előbb mondott.

- Angol? - kérdezte Madame Defarge és kiváncsian huzta fel sötét szemöldökét.

Carton ránézett és mint az olyan ember, akinek egyetlen francia szót is nehezére esik kiejteni, erős idegen akcentussal felelt:

- Ugy van, Madame, ugy van. Angol vagyok.

Madame Defarge az emelvényéhez sietett, hogy elhozza a bort. Amikor felvette a jakobinus ujságot a pultról és ugy tett, mintha abból mutatna valamit, Carton hallotta, amint odasugta a férjének: „Esküszöm neked, ugyanolyan, mint Evrémonde”!

Defarge elhozta a bort és jó estét kivánt a vendégnek.

- Micsoda?

- Jó estét kivántam.

- Hja, ugy. Jó estét, polgár. - Carton megtöltötte a poharát. - A Köztársaság egészségére. Nem rossz a bor.

Defarge visszatért a pult mellé.

- Csakugyan hasonlit egy kicsit.

Madame szigoruan felelt:

- Nem kicsit; nagyon hasonlit.

Jacques Három békitőleg mondotta:

- Csak mert olyan sokat gondol rá, Madame.

A bájos „Bosszu” nevetve tette hozzá:

- Igaz is, becsületemre! Szinte látom magán az örömöt, amiért holnap ujból fogja látni!

Carton a jakobinus ujságot szemlélte. A mutatóujját a sorokra helyezte. Ugy tetszett, teljesen belemerült az ujság tartalmába. Pár percig mereven néztek Cartonra, de nem zavarták meg a jakobinus szerkesztővel való szellemi mulatságában. Ujra beszélgetni kezdtek.

- Igaz, amit Madame mond, - jegyezte meg Jacques Három. - Minek állnánk meg? Nagy erő, nagy lendület... Minek megállni?

- Igaz, igaz, - érvelt Defarge. - De valahol mégis meg kell állni. Az a kérdés, hogy hol álljon meg az ember?

- A család teljes kiirtásánál, - felelte Madame.

- Pompás! - károgott Jacques Három. A „Bosszu” is viharos tetszésének adott kifejezést.

- A kiirtás helyes, feleségem, - mondta Defarge kicsit bosszankodva. - Általában én is helyesnek tartom. Nem is szálltam sohse sikra ellene. De ez az orvos annyit szenvedett; hiszen láttad ma. Hiszen láttad az arcát, amikor azokat a feljegyzéseket olvasták előtte!

- Láttam az arcát! - felelte Madame megvetően és haragosan. - Igenis, láttam az arcát. És olyan arca van, mint azoknak, akik nem igaz barátai a Köztársaságnak. Csak vigyázzon az arcára!

- És azt is észrevehetted, feleségem, - jegyezte meg Defarge feddő hangon, - hogy a leánya minő szörnyü aggodalomban remegett. Hiszen ez rettenetesen érinthette magát az orvost!

- Persze, hogy láttam a leányát, - felelte Madame - igenis láttam a leányát, többször is, mint egyszer. Láttam ma is és láttam máskor is. Láttam a törvényszéken és láttam az utcán, a börtönnel átellenben. Hadd emelem fel az ujjamat!...

Ugy tetszett, magasra emeli az ujját (a vendég szeme még mindig az ujságot bujta). És aztán ujra leeresztette az ujját, kicsit hangosan, kopogva. Mint mikor lesujt a bárd.

- Pompás, igaza van a polgárnőnek! - károgott Jacques Három.

- Angyal ő! - mondta a Bosszu és átölelte.

- Ami pedig téged illet, - mondta Madame rendithetetlenül és a férjéhez fordult - ha tőled függne, aminthogy szerencsére nem tőled függ, még most is megmentenéd azt az embert.

- Az nem igaz! - ellenkezett Defarge. - Akkor se, ha csak annyiba kerülne nekem, mint ezt a poharat itt ni, felemelni. De annyiban hagynám a dolgot. Azt mondanám: elég.

- Nézd csak, Jacques, - mondta dühödten Madame Defarge - és halljad te is, kis „Bosszu”-m. Ide figyeljetek! Azonkivül, hogy zsarnokok és elnyomók, más oka is van annak, hogy ez a család megérett a kiirtásra! Mind rajta vannak a listámon! Kérdezzétek csak a férjemet!

- Ugy van, - felelte Defarge, akit nem is kérdeztek.

- A nagy napok kezdetén, mikor a Bastille-t bevettük, akkor ő megtalálja azt az iratot. Haza hozza. Éjjel, mikor már üres itt minden és nincs körülöttünk egy teremtett lélek, akkor felolvassa nekünk. Itt ni, a pulton. Ugyanennek a lámpának a világánál. Kérdezzétek meg, ugy van-e?

- Ugy van, - helyeselte Defarge.

- Azon az estén, mikor már végigolvastuk azt a papirt és már a lámpa is kiégett és mikor már a nap is beragyogott ott ni, a vasrács mögül, mondtam neki, hogy egy titkot akarok elmondani. Kérdezzétek, ugy van-e?

- Ugy van, - helyeselte Defarge ujra.

- Hát elmondtam neki azt a titkot. A mellemre vertem, ugy, ahogy most is ráverek, oszt mondom neki: „Defarge engem halászok neveltek, azok közt nőttem fel. Az a család, akit az Evrémonde-család ilyen aljasul tett tönkre, az az én családom. Mint ahogy az a Bastille-beli papiros irja. Defarge, - mondok - az a nő, a halálrasebzett fiunak a nővére, az az én testvérem volt. Az a férj az én testvéremnek a férje volt. Az a fivér az én fivérem is volt. Az az apa az én apám volt. Azok a halottak az én halottaim. És őrajtok énnekem kell bosszut állnom!” Kérdezzétek meg tőle, ugy van-e?

- Ugy van, - helyeselte ujra Defarge.

- Hát akkor állitsd meg a tüzet, meg a szelet, - mondta Madame. - De ne állits meg engem.

A hallgatóit hallatlanul mulattatta haragjának, dühének kifakadása; hallatlanul tetszett nekik ez a tombolás. A vendég, anélkül, hogy látta volna, érezte, minő falfehér az asszony. A hallgatói élénken helyeseltek. Defarge, a gyönge kisebbség, még próbálkozott egynéhány jó szóval a márki jóságos feleségére való tekintettel. De a feleségétől csak a visszhangját hallotta annak, amit az előbb mondott. - Mondd a tüznek, mondd a szélnek, hogy álljanak meg: nekem ne mondd!

Vendégek jöttek; a csoport feloszlott. Az angol vendég kifizette, amit elfogyasztott. Óvatosan megszámolta a visszajáró pénzt. Mint idegen, megkérdezte, hogy jut leghamarabb a Nemzeti Palota közelébe. Madame Defarge az ajtóig kisérte és a karját a karjára tette, mutatván az irányt. Az angol vendég azon tünődött, hogy milyen jó lenne azt a kart megfogni, felemelni, aztán jókorát vágni alája.

De megindult és nemsokára elnyelte őt a börtön falának hatalmas árnyéka. A megjelölt órában már ott volt Mr. Lorry szobájában, hol is az öreg urat aggodalmas izgalomban találta, amint fel- s alájárt és nem találta helyét. Megmondta, hogy majdnem egészen mostanáig Lucieval volt. Csak egy pár percre sietett ide, hogy találkozzék Cartonnal. Az apját nem látta azóta, hogy négy óra tájban elhagyta a banképületet. Lucie valami keveset reménykedik, hogy az apjának a közbelépése talán megmenti Charlest. De nem valami életképesek a reményei. Már több, mint öt órája távozott. Vajjon hol lehet?

Mr. Lorry várt tiz óráig. Miután azonban Manette doktor nem érkezett vissza és miután nem akarta Luciet továbbra is magárahagyni, megegyeztek abban, hogy ő visszamegy Luciehoz. Éjfélkor majd ujra visszatér a bankba. Közben Carton majd a tüz előtt várakozik.

Carton várt, várt, az óra elütötte a tizenkettőt, de Manette doktor nem tért vissza. Mr. Lorry ellenben megtért. De ő se hallott semmit róla. Ugyan hol lehet?

Ezen gondolkoztak és már már szinte reményteljesnek látták a helyzetet. Hiszen miért maradna olyan soká távol? Végtére hallották lépéseit a lépcsőn. Abban a pillanatban, mikor belépett, látták, hogy minden el van veszve.

Hogy csakugyan volt-e valakinél ezen a délutánon, vagy csak céltalanul bolyongott az utcákon, nem tudta meg soha senki. Amikor ott állott, rájuk meredve, nem is kérdeztek tőle semmit. Az arca elmondott amugyis mindent.

- Nem találom, - mondta - pedig meg kell találnom. Hol van?

A feje, a nyaka szabad. A tekintete tehetetlen volt; ide-odameredő, csapongó. Levette a kabátját és a földre ejtette.

- Hol a kis padom? Mindenütt kerestem a kis padomat, seholsem találom! Nem találom sehol! Mit csináltak a megkezdett munkámmal? Sietni kell; sürgős munka. Azokat a cipőket be kell fejezni.

Egymásra pillantottak. Megállt a szivük verése.

- Ugyan, ugyan! - mondta nyomoruságos, siró hangon. - Hadd dolgozzam! Adjátok ide a munkámat!

Mikor nem kapott feleletet, a haját tépte. Toppantott, akár az elkényeztetett gyerek.

- Ugyan ne kinozzatok egy ilyen szegény nyomorultat! - könyörgött és szaporán hullottak a könnyei. Ugyan adjátok ide a munkámat! Mi lesz velünk, ha azok a cipők ma este nem készülnek el?

- Vége, mindennek vége!

Teljesen reménytelennek látszott a vele való vitatkozás. Hiábavaló volt minden! Mintha megegyeztek volna, mindketten a vállára tették a kezüket. Kérték, hogy üljön le a tüz elibe és megigérték, hogy mindjárt elhozzák a munkáját. Beesett a székbe és a hamuba pillantott; ott hullatta könnyeit. Mintha mindaz, ami a padlásszoba óta történt, álom, pillanatnyi képzelgés lett volna csak. Mr. Lorry látta, mint esik össze azzá, akit Defarge felügyelete alól elhozott.

Mindketten a rémület hatása alatt állottak, mikor a tökéletes összeomlás e képét látták. De most nem volt idő arra, hogy utat engedjenek ilyen érzelmeknek. Szegény, magányos leánya, akinek most igy az utolsó támasza esett el, mindkettőnek megjelent az agyában. Ujra, mintha megbeszélték volna, egymásra pillantottak. Elsőnek Carton szólalt meg:

- Eltünt az utolsó reménysugár s az se volt sok. Jobb lesz, ha elvisszük hozzá. De mielőtt menne, nem volna szives egy pillanatra rám figyelni? Ne kérdezze, hogy miért teszem azt, amit teszek, csak arra kérem, teljesitse azt az igéretét, amit nekem tenni fog. Okom van rá. Igen erős okom.

- Nem kételkedem benne, - felelte Lorry. - Mondja el.

Közöttük a tüz előtt az öntudatlan alak ide-oda dobálta magát; hangosan nyögött. Olyan hangon beszéltek, mint azok, akik éjjel betegágy mellett virrasztanak.

Carton lehajolt, hogy felvegye a felöltőt, amelyik majdnem a lába köré csavarodott. Mikor felvette, egy kis doboz esett ki, amelyben az orvos azokat a dolgokat tartotta, melyek a napi munkájához voltak szükségesek. Carton felvette. Összehajtott papirlap hullt a földre.

- Nézzük meg? - Mr. Lorry beleegyezőleg bólintott. Kinyitotta és felkiáltott: - Hála Istennek!

- Mi az? - kérdezte mohón Mr. Lorry.

- Egy pillanatra! Hadd beszéljek én helyette! Először is - a saját kabátja zsebéből egy másik papirost vont elő - ez az okirat arra való, hogy bármely pillanatban akadálytalanul elhagyhassam a várost. Idenézzen: Sydney Carton, angol alattvaló!

Mr. Lorry nyitva tartotta az okiratot és Carton komoly arcába pillantott.

- Kérem, tartsa ezt magánál holnap reggelig. Hiszen emlékszik rá, hogy én holnap reggel látni fogom őt és jobb, ha ezt nem viszem magammal a börtönbe.

- Miért ne?

- Nem tudom, de helyesebbnek tartom, ha nem teszem. No már most: fogja ezt az okmányt, amit Manette doktor szokott magával hordozni. Ez is ugyanolyan okirat. Arra jó, hogy ő, a leánya és annak gyermeke bármikor szabadon elhagyhatják a határt. Látja?

- Látom!

- Talán tegnap szerezte be, mint utolsó mentsvárat, ez volt az utolsó óvatos, előrelátó cselekedete. Mikorról van keltezve? No, nem baj; ne vesztegessük az időt. Tegye oda a sajátmagáéhoz; vigyázzon rá és az enyémre. Tartsa őket együtt. Most figyeljen! Egész az utolsó két óráig, percig sem kételkedtem abban, hogy ilyen iratot minden percben beszerezhet magának. Érvényben van visszavonásig. De nemsokára visszavonhatják; és nekem alapos okom van azt hinni, hogy vissza is fogják vonni.

- Csak nincsenek veszedelemben?

- Nagy veszedelemben vannak. Madame Defarge fel akarja őket jelenteni. A saját szájából hallottam. Ma este olyasmit hallottam ettől az asszonytól, amiből erős és gonosz veszedelmet látok rájuk nézve. Nem vesztegettem az időt és azóta már a kémmel is beszéltem. Ő igazol engem. Tudja, hogy egy favágó, aki a börtön mellett lakik, Defargeék megbizottja. Madame Defarge szerint tanuképen szolgálhat majd, hogy látta „őt” (Lucie nevét sohasem ejtette ki), amint integetett és jeleket adott le a börtönablakon keresztül. Könnyü azt előre látni, hogy ugyanazt hozzák fel majd ellenük, amit rendesen: összesküvés a börtönben. Az ő élete, a gyermekéé, az apjáé is veszedelemben forog. Hiszen mindkettőt látták ott, azon a helyen. Ne nézzen olyan rémülten. Ön meg fogja menteni valamennyiüket.

- Isten adná! De hogyan, Carton?

- Én majd megmondom, hogyan. Megbizom önben; alkalmasabb emberre nem is bizhatnám a dolgot. Ezt az uj feljelentést aligha fogják holnapután előtt megtenni. Talán két-három nap mulva se; esetleg egy hét mulva. Hiszen tudja, hogy főbenjáró bün, ha gyászolnak vagy szomoruságot mutatnak afölött, hogy valaki elvérzett a guillotine alatt. „Ő” és az apja feltétlenül beleesnek ebbe a bünbe. Ez az asszony (akinek vak üldözési dühét és erélyét leirni nem lehet) csak arra vár, hogy ezzel is megerősitse a vádjait. És megkettőzötten biztositsa a maga művét. Ért engem?

- Figyelek és teljesen megbizom abban, amit mond. E pillanatban (és megérintette az orvos székét) még erről a szörnyüségről is megfeledkeztem.

- Önnek van pénze és módjában áll, hogy a tengerpartig leutazzék, amilyen sebesen csak teheti. Hiszen már napokkal ezelőtt megtett minden előkészületet arra, hogy Angliába visszatérjen. Legyenek a lovai holnap reggel korán teljes készenlétben; de ugy, hogy délután két órakor sebes iramban elvágtathassanak.

- Meglesz!

Carton olyan lázasan és magabizón beszélt, hogy Lorry szinte itta minden egyes szavát. Már egészen tüzbe jött; olyan volt, mint az ifju ember.

- Ön derék ember, Mr. Lorry. Hiszen mondom, jobbra nem is bizhatjuk a dolgot. Mondja meg „őneki” ma este, hogy tudja, hogy minő veszedelemben forog ő és a gyermeke. Figyelmeztesse őt erre, mert ő szivesen volna hajlandó saját szép fejét a férjeé mellé fektetni a vérpadra! - Carton pillanatig habozott. Aztán folytatta: - Az apja és a gyermeke miatt érttesse meg vele, hogy azonnal el kell hagyniok Párist. Nekik is, önnek is. Mondja neki, hogy a férje igy rendelkezett utolsó akaratával. Mondja meg neki, hogy több függ ettől, semmint remélni meri... Ugy-e az apja, még ebben a szomoru állapotában is, engedelmeskedik neki?

- Biztos vagyok benne.

- Gondoltam. Szépen, nyugodtan tegyen meg minden előkészületet itt az udvarban. Gondoskodjon a kocsiban a saját üléséről is. Abban a pillanatban, mikor ideérkezem, vegyenek be a kocsiba és rögtön hajtsanak el.

- Önt meg kell várnunk minden körülmények között?

- Önnek a kezében van az utlevelem; hiszen tudja. Fenn fogja tartani a helyemet. Egy pillanatig se várjon, csak addig, amig benn ülök a helyemen. S aztán: Angliába!

- Jó, - felelte Mr. Lorry és megragadta Carton forró, de erős kezét - akkor hát nem csak rajtam, öreg emberen mulik a dolog... Fiatal és ügyes utitársam lesz.

- Ha Isten megsegit, ugy lesz. Igérje meg ünnepélyesen, hogy semmit se fog változtatni a dolgok általam előirt rendjén.

- Semmit se fogok változtatni, Carton!

- Emlékezzék holnap ezekre a szavakra: változtassa meg a tervet vagy csak pillanatig habozzék - akárminő oknál fogva - és akkor egyetlen életet meg nem menthetünk. És sok életet kell akkor feláldoznunk.

- Emlékezni fogok rá. Jól fogom eljátszani a rámszabott szerepet.

- Én pedig, remélem, az enyémet. Nos, Isten önnel!

Bár nagyon komolyan mondta, sőt bár az öregember kezét is megcsókolta, még sem ment el mindjárt. Segitett azt a szerencsétlent elvinni a tüztől. A felsőkabátjába segitette és igyekezett megtalálni a padkát és a szerszámokat, amiért egyre nyögött a szerencsétlen. Aztán az oldala mellé állott és átsegitette őt abba a másik házba, hol másik szerencsétlen sziv vergődött - olyan boldog abban az időben, mikor azt a szivet sajátjához szorithatta és megmenthette! - és várta a szörnyü hajnalt. Carton belépett az udvarba is és felnézett a kivilágitott ablakokra. Mielőtt elment, áldást kért a lakóira és Istenhozzádot rebegett.