IV. FEJEZET.
Gratulálnak.

A törvényszék rosszul világitott folyosóiról kifelé özönlött a rengeteg emberhus, amelyik egész napon által ott gőzölgött belül. Manette doktor, a leánya, Manette Lucie, Mr. Lorry, a védőügyvéd és megbizottja, Mr. Stryver, valamennyien Mr. Charles Darnay körül állottak, aki abban a pillanatban szabadult fel a szörnyü vád alól és élénken gratuláltak.

Még sokkal jobb világitás mellett is igen nehéz lett volna Manette doktorban a párisi padlásszoba cipészét felismerni. Az arca csupa intelligencia, a tartása igazi uriemberé. De ha az ember kétszer látta, ujra mindig látni szerette volna. A figyelő embernek feltünt mély, szomoru hangja. És hogy időközökben valami a kedélyére telepedett: ez a valami beszédközben is elhallgattatta, ha semmi oka se volt a hallgatásra. És ha erős külső megrázkódtatás érte, - mint ott is, a tárgyaláson, - akkor teljesen összeroppant. Ilyenkor majdnem ugy festett, mintha az értelme homályosulna el. És ez a hangulat sokszor minden külső ok nélkül nehezedett rá. Akik nem ismerték a történetét, azok előtt olyan érthetetlen volt mindez, mintha egy valóságos Bastille árnya szállott volna rá.

Egyedül a leányának volt meg a tehetsége hozzá, hogy elvarázsolja a kedélyét és elhessegesse ezt a szörnyü árnyat a homlokáról. Ő volt az aranyfonál, amelyik egy elfeledett nyomoruságos korszakot összekötött egy régmulttal, ragyogóval. És amelyik a jelenben világitott neki. Ha kedves, lágy hangját hallotta, ha szép arcát látta, ha kezét érintette: mindez majdnem mindig, minden esetben rendkivül jó hatással volt rá. Voltak ugyan pillanatok, amikor még a leányka szeretetreméltósága és bája is hiábavaló volt. De ez olyan ritka volt, hogy Lucie ugy vélte: mind ritkább lesz az ilyesmi; végre megszünik magától.

Mr. Darnay hálásan, forrón csókolta a kezét. A leánykától Mr. Stryverhez fordult, akinek hálás köszönetet mondott. Ez a Mr. Stryver még alig volt tul a harmincon. És husz évvel idősebbnek festett. Elhizott gentleman volt, vörös, hangos, nem volt keztyüskezü és nem szokott lakatot tenni a szájára. Meg volt az a szokása (fizikai és erkölcsi értelemben), hogy be tudott furakodni minden társaságba. Belebeszélt mindenbe és résztvett mindenben, ami véleménye szerint felfelé tolhatta az életben.

Még rajta volt a birói talár és a paróka. Odanyomakodott klienséhez, de ugy, hogy emiatt szegény Mr. Lorrynak teljesen háttérbe kellett szorulnia.

- Örülök, hogy tisztességgel kihuzhattam a csávából, Mr. Darnay. Csuf, galád zsarolási manőver volt, gonosz aknamunka. De éppen azért könnyebb volt a siker.

- Egész életemre hálás leszek érte önnek, kétféle értelemben is. - Kliense megszoritotta a kezét.

- Mindent megtettem önért, Mr. Darnay, és remélem, nem voltam ügyetlenebb bárki másnál.

Miután szüksége mutatkozott annak, hogy valaki kijelentse, miszerint - „sokkal ügyesebb volt bárki másnál”, Mr. Lorry kimondta. Talán nem is volt e kijelentése teljesen ment minden érdektől, esetleg az is egyik oka lehetett, hogy visszakerüljön az előbbi helyére.

- Gondolja? - kérdezte Mr. Stryver. - Hiszen velünk volt egész nap. Akkor tudnia kell. Hiszen ön is üzletember.

- És mint ilyen, - a törvénytudó férfiu, Mr. Stryver, most éppugy visszagyomrozta a kis csoportba, ahogy az előbb kigyomrozta onnan, - vagyis, mint üzletember, megkérném Mr. Manette-et, vessen véget a konferenciának és küldjön bennünket mindnyájunkat haza. Miss Lucie egészen halovány, Mr. Darnaynek igen rossz napja volt; valamennyien el vagyunk fáradva.

- Csak beszéljen egyes számban, Mr. Lorry, - vélte Mr. Stryver, - előttem még egész éjjeli munka áll. Beszéljen csak kérem, egyes számban.

- Hiszen magamért beszélek, meg Mr. Darnayért, meg Miss Lucie-ért, Miss Lucie, mondja, kérem, nincs igazam? - Nyomatékkal tette fel a kérdést, egy pillantást vetve a fiatal lány apjára.

Manette doktornak jéggéfagyott az arca. Furcsa tekintettel kémlelte Darnayt. Erősen, majdnem vészesen nézegette; volt a pillantásában hitetlenség és gyanakodás. És félelem is volt ebben a pillantásban. És ezzel a furcsa kifejezéssel együtt, mintha a gondolatai ujra egészen másfelé kalandoznának.

- Apám! - Lucie gyengéden megérintette a karját.

Manette doktor lerázta magáról az árnyakat és leánya felé fordult.

- Menjünk haza, apa!

Az apja hosszu lélekzettel felelt:

- Menjünk.

A felmentett rab barátai mindenfelé elszéledtek. Ugy vélték, - maga a rab is ugy nyilatkoztatta ki, - hogy aznap ugysem fogják már elereszteni. (Szabadulni akart tőlük.) A folyosókon, az udvarokon, már majdnem minden lámpát eloltottak. A vaskapukat kezdték nagy zajjal és csörömpöléssel csukogatni. A szörnyü hely magára maradt, holnap reggelig, mikor ujra megkezdődik a munka: akasztófák működésbe kerülnek, a deres, a kaloda, az égetővas munkába lép. Atyja és Mr. Darnay között, Manette Lucie kiért a szabad levegőre. Kocsit hivtak; apa és leánya beszálltak.

Mr. Stryver még az előbb elbucsuzott tőlük, hogy visszatérjen az öltözőbe. Ottmaradt egy harmadik személy is, aki nem csatlakozott az előbb a csoporthoz. Nem szólt hozzájuk egy szót sem. Ez a valaki a falnak támaszkodott, ott, ahol a legmélyebb volt az árnyék. Lassan haladt ő is a többiek után; utánapillantott Mr. Manette és leánya elgördülő kocsijának. Most odalépett Mr. Lorryhoz és Mr. Darnayhoz, akik a kövezeten állottak.

- Ugy, Lorry ur! Az üzletember most már nyiltan szólhat Mr. Darnayval, mi?

Senkisem gondolt Mr. Carton közbelépésére és esetleges befolyására a mai tárgyalás közben. Nem vett észre senki semmit? Most már ő is átöltözött, de ettől nem lett a külseje előnyösebb.

- Darnay ur, ha maga tudná, micsoda konfliktus keletkezik egy ilyen üzletember elméjében, mikor ennek az elmének természetes jóindulat és üzlet egyformán sugall tanácsot, akkor mosolyogni kényszerülne.

Mr. Lorry elvörösödött. Ingerülten mondta:

- Az előbb is tett már ilyesmire célzást, sir. Mi üzletemberek, a Firmát, cégünket, szolgáljuk. Mi nem vagyunk urai sajátmagunknak. A cégre kell gondolnunk; nem gondolhatunk sajátmagunkra.

- Tudom, én ezt jól tudom, - felelt könnyedén Mr. Carton. - Ne bosszankodjon, Mr. Lorry. Van maga olyan jó üzletember, mint akárki más. Talán jobb is; merem állitani.

- És aztán, uram, - Mr. Lorry nem is hallgatott rá, - nem is igen értem, mi dolga önnek ebben az ügyben? Ha megbocsát, - hiszen olyan sokkal idősebb vagyok önnél, - nem is igen látom, mi dolga önnek ebben az egészben.

- Dolgom! Üzleti dolgot ért, mi? Olyan csakugyan nincs, - felelt Mr. Carton.

- Kár, hogy nincs.

- Magam is azt tartom.

- Mert ha volna, - folytatta Mr. Lorry, - akkor talán avval többet törődne.

- Az Isten áldja meg magát, dehogy! Világért se törődnék vele, - mondta Mr. Carton.

- Nos, uram! - kiáltott Mr. Lorry, akit ekkora közöny teljesen felpaprikázott, - az üzlet igen jó dolog és igenis tiszteletreméltó dolog. Az bizonyos, az üzlet sok tekintetben kötött valami; hallgatással, megszoritásokkal jár. Darnay ur, aki bőkezü ifju gentleman, legjobban tudja, mivel tartozik az üzletnek. Jó éjt, Mr. Darnay; Isten áldja meg, uram! Remélem, ez a nap azt jelentette, hogy most már boldog és derüs életnek néz elébe. Hé, kocsit!

Haragudott egy kicsit saját magára is, de még jobban a védelem ügyvédjére. Mr. Cartonra. Mr. Lorry beletemetkezett a kocsijába és vitték Tellson bankja felé. Carton, aki valamelyest portói borszagu volt és nem látszott egészen józannak, Darnayhoz fordult:

- Furcsa véletlen, hogy mi ketten igy összetalálkoztunk. Furcsán érezheti ön is magát, amint itt áll egyedül, hontalanul, az utcára dobva ki.

- Én, - felelt Darnay Károly, - még alig birom felfogni, hogy ujra e világhoz tartozom.

- Nem is csodálom, még nem régen a másvilághoz tartozónak képzelhette magát. Hiszen egész gyönge még a hangja.

- Kezdem ugy érezni, mintha magam is elgyöngülnék.

- Mért nem megy vacsorázni? Én szépen megvacsoráztam azalatt, amig a hájfejüek azon tanakodtak, hogy melyik világhoz is csatolják önt: ehhez az árnyékvilághoz, vagy az igazihoz. Majd megmutatom, hol a legközelebbi vendéglő, ahol jól lehet étkezni.

A fiu karját a magáéba öltötte és a Ludgate Hill-en át a Fleet-street-re vitte s egy vékony mellékutcán át egy ismert étkezőhelyiségbe. Itt egy kisebb szobába vezették őket, hol Darnay Károly hamarosan visszanyerte erejét, miben az egyszerü, jó vacsora segitségére volt. Jó bort is ivott; Carton átellenben vele, némán szemlélte őt a saját külön borosüvege mögül. Félig szemtelen modora itt sem hagyta el.

- No, Mr. Darnay: kezdi-e már érezni, hogy eme gyászos földgolyóbisunk lakója lett ujra?

- Egészen meg vagyok zavarodva időt és helyet illetőleg. De azért azt már kezdem érezni, hogy a földön vagyok.

- Tudja, óriásmód elégtételt kapott.

Ezt valahogy keserüen mondta és ujból megtöltötte a poharát. Jókora pohár volt.

- Ami engem illet, nekem az az egyetlen vágyam, hogy valahogyan elfelejtsem, hogy e világhoz tartozom. Én nem találok benne semmi örülnivalót - kivéve, ha jó borocska van előttem, mint ez, ni! Ebben a tekintetben hát nem igen hasonlitunk egymáshoz. Különben is azt kezdem hinni, hogy mi ketten - ön és én - nem sokban hasonlitunk egymáshoz!

Darnay Károly azt se tudta, mit feleljen. Még agyában zugott az egész nap izgalma; maga előtt látta a saját, durvább szövésü hasonmását. Olyan volt az egész, mint az álom. Nem talált szavakat. Nem is felelt.

- No, most már megvacsorázott, - mondta hirtelen Carton. - Nem iszik valakinek az egészségére, he? Mondhatna egy szép felköszöntőt.

- Kinek az egészségére? Micsoda felköszöntőt?

- Ni csak: hisz ott van a nyelve hegyén. Ott kell lennie; becsületistenemre! Akármi legyek, ha nincs ott!

- Akkor hát: Miss Manette!

- Legyen Miss Manette!

Mialatt a borát kiitta, Mr. Carton egyenes pillantással nézett a szemébe. Aztán koccintottak és Mr. Carton a saját poharát a vállán keresztül a falhoz vágta. Reccsenve tört darabokra; Mr. Carton csengetett és másikat kért.

- Csinos hölgyike; az ember szivesen segiti kocsiba igy a sötétben, mi, Darnay barátom? - Carton ujból megtöltötte a poharát.

A fiu összeráncolta a homlokát. Könnyedén csak annyit mondott:

- Ugy van.

- Szép ifju hölgyike; ha az ilyen szánja az embert és sir utána, az már valami! Milyen érzés az ilyen? Érdemes az ilyen szánalomért meg is halni, nem gondolja, Mr. Darnay?

Darnay ujra nem felelt.

- A kicsike szemmelláthatóan boldog volt, amikor átadtam neki az ön üzenetét. Nem mintha feltünően mutatta volna; de én ugy tartom, igen örült neki.

E gyengédtelen célzás arra emlékeztette Darnayt, hogy ez a kellemetlen szomszéd itt előtte a saját szabad akaratából volt segitségére ennek a szörnyü napnak az eseményeiben. Megforditotta a tárgyat és szivélyes köszönetet mondott fáradozásaiért.

- Nem számitok köszönetre; nem is érdemlem meg, - volt a hanyag felelet. - Nem volt nagy dolog, egészben véve és nem is tudom, mért tettem egyáltalán. Mr. Darnay: egy kérdést szeretnék önhöz intézni.

- Nagyon szivesen; jó szolgálataiért cserébe.

- Gondolja, hogy ön előttem különösebben rokonszenves?

- Igazán, Mr. Carton, - a fiu majdnem kijött a sodrából, - ezt a kérdést még nem tettem fel magamnak.

- Hát akkor tegye fel magának most.

- Legalább is ugy tett, mintha rokonszenvezne velem. A valóságban aligha hinném, hogy ezt teszi.

- Magam se hiszem, - felelt Carton. - Kezdem önt igen értelmes ifju embernek tartani.

- Ennek dacára - Darnay felkelt és csengetett - ez nem lehet akadálya annak, hogy a számlát kérjem. És remélem, mindketten jóbarátságban válunk el.

- Természetes! Természetes! - visszhangozta Carton.

Darnay csengetett.

- Az egész számlát kéri? - kérdezte Carton.

Mikor Darnay igenlőleg felelt, Carton a pincért szólitotta:

- Hozzon ugyanebből még egy palackkal és keltsen fel tizkor.

Kifizették a számlát. Darnay Károly felkelt és jóéjt kivánt szomszédjának. Anélkül, hogy a maga részéről is jóéjt kivánna, Carton is felkelt. Mintha fenyegetés vagy mélységes megvetés volna a hangjában.

- Még egy szót, Mr. Darnay: azt hiszi, hogy részeg vagyok?

- Valamicskét ivott, Mr. Carton. Ugy hiszem.

- Ugy hiszi? Hisz látta, hogy iszom!

- Hát ha ugy akarja: láttam bizony.

- Hát akkor azt is tudja meg, hogy miért. Én egy rosszkedvü szamár vagyok. Nem törődöm a világon senkivel, de velem se törődik senki a világon.

- Ez igazán sajnálatos. Jobban fel kellett volna használni a tehetségét.

- Az meglehet, Mr. Darnay. És lehet az is, hogy nem. Ne legyen olyan nagyon büszke a józanságára. Nem tudhatja, mi történhetik. Jóéjt!

Mikor egyedül maradt, e furcsa lény gyertyát vett fel. Odament egy tükörhöz, amely mögötte függött a falon. Alaposan szemügyre vette benne sajátmagát.

- Különös rokonszenvvel viseltetsz iránta, - morogta a saját tükörképéhez. - Mért viseltetnél különös rokonszenvvel egy ember iránt, aki hasonlit hozzád? Különben is, nincs benned semmi szeretetreméltó; ezt jól tudod. Az ördög vigyen el! Hogy megváltoztál! Mit csináltál magadból! Jól teszed, hogy olyan ember után szaladgálsz, akiről azt látod, hogy mivé lehettél volna te magad! hogy mivé lehettél volna! Cserélj vele! Szeretted volna, ha azok a kék szemek téged néznek, ugye? Ha téged szántak volna ugy? olyan szenvedő arccal? Lássuk csak: valld be őszintén. Utálod ezt a kölyköt.

Visszatért, vigaszt keresve, a borához. Pár perc alatt kiitta az egészet és a karjára hanyatlott a feje. Elaludt. A haja az asztalt seperte. A gyertya olvadó faggyuja rácsepegett.