XV. FEJEZET.
Valamit kötnek.

Defarge ur ivójában ezen a reggelen korábban kezdték az ivást, mint egyébkor. Már reggel hat órakor leskelődött be a sok kiaszott arc a vasrácsos ablakokon. Irigykedve pillantottak azokra, akik odabenn már a borosüveg fölibe hajoltak. Monsieur Defarge legjobb esetben is olcsó bort árult. Mostanság azonban a bora mind olcsóbbá, higabbá vált. Savanyu is lehetett, erősen savanyu. Legalább is savanyunak festett az, aki itta. Nem lettek ezek az emberek jobbkedvüek az ázott, savanyu bortól. Monsieur Defarge szőlőjének bogyóitól ezek az emberek nem kerekedtek vig Bachanáliákra. Ha volt tüze ennek a bornak, akkor az titokban lappangott valahol az emberek ereiben.

Ez volt a harmadik napja annak, hogy Monsieur Defarge boltjában szokatlanul korán kezdődött az ivás. Kezdődött hétfőn, ime már szerda van. Többet beszélgettek, vitatkoztak, mint ittak. Sokan ólálkodtak körül; még mielőtt a boltot kinyitották, már gyanus csoportosulások keletkeztek a környéken. Pedig ezeknek nem volt pénzük, ha pedig lett volna, akkor inkább a lelküket adják oda, semminthogy itókáért teszik le a sous-t. Mégis, a vendégeknek majdnem legnagyobb részét ezek a fizetni nem tudók tették ki. És olyan fennen beszéltek, mintha hordószámra fogyasztanának. Egyik asztaltól a másikhoz huzódtak. Éhes arcukkal, szájukkal nem az italt keresték, - egymást figyelték.

Dacára annak, hogy igy megszaporodott a vendégsereg, a bolt tulajdonosa nem került elő. De ugy látszik, nem hiányzott senkinek. Akik beléptek, nem érdeklődtek, nem kérdezősködtek utána. Madame Defarge magasan trónolt a borospalackok birodalmában. Előtte egy kis tányérkában rézpénz. Össze-visszavert, ütött-kopott rézpénz. Olyan kevéssé hasonlitott az eredeti alakjához, (mikor a pénzverőből kikerült) mint azok, akik a zsebeikből előkotorászták ezeket a pénzeket, emberekhez hasonlitottak.

Akik az ablakokon bekémleltek, azok azt láthatták, hogy valamennyi vendég szórakozott; mintha egyetlen dolog érdekelné valamennyit. A hivatásos kémek se láthattak egyebet. Pedig ők mindenhová bekémleltek, a király palotájától kezdve a börtönig. Ezek a látogatók itt nem kártyáztak, nem dominóztak. Ha dominó akadt valamelyik kezébe, akkor az szórakozottan várat épitett a kövekből. Akik mégis ittak, a borfoltokból alakokat rajzoltak, aminő a ruhájuk mintája volt. Mindenki látott, hallott valamit, - de mintha nagyon messziről látná, nagyon messziről hallaná.

Igy volt ez egész délig. Már erősen ragyogott a nap az égbolt tetején, amikor két poros alak haladt keresztül az utcán. Az egyik Monsieur Defarge volt, a másik pedig egy kék sipkás utkaparó. Csupa fáradság, meg csupa szomjuság voltak: ugy dültek be mindketten az ivóba. Jövetelük mintha világosságot árasztott volna itt, a Saint Antoine negyedben. Az ablakokon kihajoltak; a kapukon keresztül rájuk néztek, nekik integettek. Csupa kigyulladt arc. Nem jött azonban utánuk senki és nem szólt senki, mikor beléptek az ivóba. Bár valamennyi szem rajtuk függött.

- Jónapot, uraim, - mondá Monsieur Defarge.

Mintha ez jeladás lett volna, amelyik általánosságban felszabaditotta a nyelveket. Kórusban hangzott rá a felelet: „Jónapot”.

- Nem szép az idő, uraim, - Defarge megrázta a fejét.

Erre valamennyi bentlévő a szomszédjára pillantott. Majd valamennyien lesütötték a szemüket és elnémultak. Kivéve egyetlen embert, aki felállt és kilépett a boltból.

- Feleség, - mondá Defarge hangosan Madame Defargehoz fordulva - tudod, néhány mérföldet utaztam ezzel a derék Jacques nevezetü utkaparóval. Véletlenül találkoztunk Páristól mintegy másfél napi uton. Jó gyerek ez; ez az utkaparó. Igen, Jacquesnek hivják. Adjál neki inni, asszony!

Most egy másik ember kelt fel és hagyta el a helyiséget. Madame Defarge bort tett az utkaparó elibe, akit Jacques-nek hivtak. Jacques meglengette kék sipkáját a társaság felé és ivott. Valami kemény, fekete kenyeret hordott a bluza alatt. Itt-ott evett belőle, ivásközben. Mindjárt Madame Defarge emelvénye mellett, egy harmadik állt fel és hagyta el a helyiséget.

Defarge is felfrissitette magát egy korttyal, de ő nem ivott annyit, mint amennyit az idegen kapott. Mint az olyan ember, akinél nem ritka a borivás. Ott állt; várt, amig a vidéki atyafi elkészült a reggelijével. Nem nézett a jelenlevőkre; azok se őrá. Még Madame Defarge se nézett rá. Felvette a kötését és kötni kezdte a harisnyát.

- No, barátom, elvégezted a reggelizést? - kérdezte bizonyos idő elteltével Defarge.

- Köszönöm, el.

- Hát akkor gyere! Majd megmutatom azt a szobát, amiről utközben beszéltem. Kitünő lesz; meglátod, mennyire fog tetszeni.

Otthagyták a boltot. Egy udvaron haladtak keresztül, majd meredek lépcsőt másztak meg. A lépcső vége padláslépcső, hallatlanul meredek és kényelmetlen. Azelőtt egy fehérhaju férfi ült itt alacsony padkáján. Roppant szorgalmas volt; cipőket szögezett.

Most nem volt itt a fehérhaju férfi. De itt volt helyette az a három férfi, akik az imént egyenkint hagyták el a borozót. E három férfit és a fehérhaju öreg embert mégis összekapcsolta valami: egyszer régen, ők voltak azok, akik bepillantottak az öreg emberhez. A fal hasadékán keresztül.

Defarge óvatosan betette az ajtót és halkan mondta:

- Jacques Egy! Jacques Kettő! Jacques Három! Ez az a tanu, akit megtaláltam és magammal hoztam, én la, Jacques Négy. Beszélj, Jacques Öt!

Az utkaparó a kezében lóbálta kék sipkáját. Majd verejtékes homlokát törölte végig vele. Megkérdezte:

- Hol is kezdjem, Monsieur?

- Kezd csak, - felelt nem éppen logikusan Monsieur Defarge - az elején.

- Hát, messieurs, én akkor láttam őt, - annak már jól megvan egy esztendeje - nyáron. A márki ur kocsija alatt; jól odaláncolva. Ez igy volt. Én eszem nélkül otthagyom a munkámat az uton! A nap éppen akkor készült lebukni. A márki ur kocsija lassan lefelé haladt a dombon. A’ meg ott fityegett a láncon - igy la, ni.

Az utkaparó ujra bemutatta, amit olyan régen látott. Már egész belegyakorolta magát. Hamar rájött, hogy az egész falunak a legizgalmasabb mulatsága, öröme volt az elmult évben ez a mutatvány.

Jacques Egy itt félbeszakitotta. Megkérdezte tőle: látta-e már valahol, valaha ezt az embert.

- Soha, - felelt őszintén az utkaparó, megrázva a fövegét.

Jacques Három azt kérdezte, hogy akkor hogyan ismerte fel utóbb?

- Mer’ olyan magas vót, - igy az utkaparó. Halkan szólt, az egyik ujját az orrához nyomta. Hiszen márki ur is megkérdezte még ugyanaznap este: „Mondd, hogy nézett ki?” én felelek, hogy aszondom: - „Olyan hosszu, akár a kisértet”.

- Azt kellett volna mondanod, hogy olyan kicsi, mint a törpe, - felelt Jacques Kettő.

- Hunnat tudtam vóna én azt! Akkor még nem követték el a tettet, oszt ugyse hitt nekem a márki ur. Mit tudtam én, hogy mi lesz ebből! Monsieur le marquis az ujjával megfenyegetett, oszt aszondja mindenek előtt, hogy ott álltunk a kutnál, hogy aszongya: „Hozzátok ide! Ide, elém a bitanggal!” Csak az igazat mondom!

- Hiszen ebben igaza van, Jacques, - mormogott Defarge. - Hadd folytassa.

- Hát! - mondta rá némi titokzatossággal az utkaparó. - A hosszu ember elveszett, - keresték, jártak utána. Kilenc, tiz, tizenegy hónapja annak.

- Az mindegy, hogy hány hónapja, - felelt Defarge. - Jól el volt rejtőzve; de végezetül szerencsétlenségére megtalálták. Folytasd, no!

- Hát én ujra csak ott dolgozom, fönn a dombon, és ugy volt, hogy a nap ujra nyugodni készült. Éppen összeszedtem a dolgaimat, hogy mondok, menek mán lefelé a házamba, a faluba. Akkor már sötét volt a faluban. Hát felnézek; akkor látom csak ám, hogy megest gyün valaki! Akkor meg hat szál katona vót. A közepibe nagy, hosszu darab ember, a karja hátrakötözve. Igy ni; jól odakötözve a testyihez!

Elmaradhatatlan sipkája segitségével igyekezett a legény érzékelhetővé tenni az elmondottakat. Mutatta, milyen szorosan a csipőjére voltak erősitve annak az embernek a karjai.

- Én hát ott állok, oldalt, messieurs, a kőrakásom mellett. Nézem a katonákat, meg azt, akit közrefogtak. (Magányos ut az; akármi gyön arra, az ember szivesen szemügyre veszi.) Amint gyünnek, először, csak annyit látok, hogy hat katona az, meg egy megkötözött ember. Én majdnem mindet feketének láttam; no, mert éppen lement a nap. Hát látom ám, hogy az árnyékuk odaverődik az ut másik oldalára. Olyan volt az, mintha óriások árnyéka lett volna. Azt is látom, hogy teli vannak porral; oszt az a por ugy gyütt velük mind előre... kopp, kopp. De amikor ott voltak egészen a közelembe, no akkor felismertem ám azt a hosszu embert. Oszt az is felismert engem! Ó, az szegény bizony nagyon örült volna, ha ugy meglóghatott volna a domboldalon, egy ugrással, mint előttevaló nap, ahogy én láttam.

Ugy irta le a dolgot, mint az olyan ember, aki csakugyan mindent látott. Emlékezett rá, hiszen aligha látott sokat életében.

- Azt nem mutattam a katonáknak, hogy felismertem a hosszu embert. Ő meg nem mutatta nekik, hogy felismert engemet. De tudtuk a szemünkkel. „Gyerünk csak!” igy a vezető és a falu felé mutatott. „Dobjuk be gyorsan a sirjába!” és viszik már sokkal gyorsabban. Én mind utánuk. A karja meg volt dagadva, no mert olyan szorosra kötötték. Nagy, csunya facipő a lábán. Oszt mintha béna volna. Mert béna és emiatt lassu is, a puskájukkal ösztökélték, igy la!

Utánozta, hogyan ösztökélték, mutatta a bajonet hegyes végét.

- Mikor lefelé haladnak a dombon, mint a futóbolondok olyan gyorsan, hát az a hosszu ember elesik. Nevettek, oszt ujra felhuzták. Az arca má akkor véres vót és csupa por. De nem nyulhat hozzá a képihez; ezen oszt ujra kacagnak. Hozzák mán le a faluba. Szalad eléje az egész falu, hadd lássák. Odaviszik a malom mögé, fel a börtönbe. Mind a falu látja, hogyan nyilik a sötét éjszakában a börtön kapuja. Oszt hogy lökték be, igy ni!

Mutatta, mint tárult a börtön kapuja: aztán összeharapta a fogait, hogy „igy csukták le”. Mikor látta, hogy nem akarja kevesbiteni a hatást és nem nyitja a száját, Defarge tovább serkentette: „Folytasd!”

- Az egész falu, - folytatta az utkaparó, lábujjhegyre ágaskodva, halkan - visszavonul. Majd valamennyien előbukkannak, összegyülnek a kutnál. Suttognak. Aztán alszik az egész falu. Mind az egész falu arról a szerencsétlen emberről álmodik. Akit oda csuktak le, a sziklabörtön lakatja alá. Már onnan ki nem jön, csak majd ha elveszejtik. Másnap reggel viszem ám a szerszámaimat; ettem egy darab fekete kenyeret. Menek fel a dombra. De gondoltam: megkerülöm előbb azt a börtönt. Ott látom ám őt, magasan, vasrácsos ablak mögött, olyan véres volt, oszt olyan poros, mint tegnap este. Nem vót keze neki, hogy integessen. Én persze, nem mertem neki szólni. De ugy peslantott rám, mint a halott ember.

Defarge és a másik három sötéten tekintenek egymásra. Mind olyan sötétek, magukbazárkózottak. Mintha egyedül a bosszu tüze világolna az arcukban, ahogy a parasztot hallgatják. Titokzatos a tartásuk; de parancsoló is egyben. Mint valami parlagi triumvirátus. Jacques Egy és Jacques Kettő ott ülnek a régi, rossz ágyon. Mindkettő az állát a tenyerébe hajtja és a szemük az utkaparón. Jacques Három mögöttük, féltérdre ereszkedve, ideges keze folyton még idegesebb orra és szája körül. Defarge ott áll közte és az elbeszélő közt, akit az ablakhoz vitt, hogy jobban ráessen a világosság. Majd a parasztra, majd felváltva a társaira pillant.

- Folytasd csak, Jacques, - inti a parasztot.

- Hát otthagyják fönn a vaszárkában. Ott volt jó egypár napig. A falubeliek alig merik nézni; ők is félnek. Csak messziről pislantanak rá. Mert magas a sziklabörtön. Este, mikor má’ mindenki elvégezte a napi munkáját, oszt’ ott gyűlünk össze a kut körül tereferére, akkor mindenki csak arrafelé pislant. Eddig mindig a postaházat kémleltük. De most má’ mindenki csak a börtönt nézte. Azt sugják egymásnak a kutnál, hogy bár halálra itélték, mégse fogják kivégezni. Aszongyák, Párisban kérvényeket adtak be miatta. Hogy aszongyák nem volt ép eszénél, megvaditotta őtet a gyereke halála. Aszondták, hogy magának a királynak adták a kérvényt. Mit tudom én? Hiszen lehetséges. Lehet, hogy ugy volt, oszt az is lehet, hogy nem ugy volt.

- Idehallgass, Jacques. - Jacques Egy komor hangon szól közbe. - Tudod, a kérvényt eljuttatták a királyhoz, meg a királynéhoz. Mi mindnyájan, akik itt vagyunk, rajtad kivül, láttuk, mikor a király átvette. Az utcán történt. A kocsijába adtuk. Ott ült a királyné mellett. Defarge, akit itt látsz, nem törődött az életével se! Nekiment a lovaknak, a kezében a kérvény.

- Osztán ide hallgass, Jacques! - mondta a térdeplő Jacques Három. Az ideges keze még mindig ideges arcában. Ugy festett, mint aki vár valamit, mohón várja. Mintha nem ételre vagy italra várna ilyen mohón. - Az őrség, a fullajtárok, mind, mind körülvették a kérvényezőt. Ütötték-verték; a lovak majd hogy el nem taposták. Hallod?

- Hallom, Messieurs.

- No, akkor folytasd, - igy Defarge.

- Meg aztán olyasmit is suttogtak a kutnál, - folytatja a paraszt - hogy azért hozták le hozzánk a faluba, hogy ott helyben rögtön kivégezzék. És hogy egész biztos, hogy ugy is kivégzik. Azt is suttogták, hogy mert olyan csunyán lemészárolta Monseigneurt és mert Monseigneur az egész vidék jó apja volt, az embereinek őrangyala (vagy a jobbágyainak, ahogy akarjátok), mint árulót végzik majd ki. Egyik öreg ember ott a kutnál aszongya, hogy a jobbkezét, amelyikkel a kést beleütötte a szivibe, a szeme láttára fogják elégetni. Nagy sebeket vágnak a karjára, a mellire, meg a lábára. Oszt azokba forró olajat öntenek. Vagy olvasztott ólmot. Vagy forró gyantát. Osztán, hogy négy erős lóhoz kötik, oszt ugy szaggatják darabokra. Aszongya az öreg ember, hogy ezt tették azzal az illetővel is, aki elmult királyunk, tizenötödik Lajos életére tört. De mit tudom én, talán hazudott is. Én nem jártam iskolákat.

- Hát akkor ide hallgass, Jacques! - mondta az idegeskezü, mohó Jacques Három. - Azt az embert, akiről beszélsz, Damiensnek hitták. Világos nappal csinálták, Páris egyik legforgalmasabb utcáján. Borzasztó sokan voltak ott. Rengeteg nép! A legtöbben mégis finom, magasrangu hölgyek jöttek el. Azok rémmód kiváncsiak voltak ám! Végignézték az egészet, kezdettől végig! Egész addig, Jacques, mig este lett, - mert olyan soká tartott. Addig két lábát vették, meg egy karját, - de még lélegzett! Ez, - várjál csak, milyen idős is vagy te? - mindjárt megmondom, mikor történt.

- Harmincötesztendős vagyok, - mondta az utkaparó. - Hatvannak vélted volna.

- Ugy, akkor már tizéves lehettél. Láthattad volna.

- Elég! - vágott közbe Defarge türelmetlenül. - Éljen az ördög! Folytasd.

- Hát jó. Egyik errül suttog, másik amarrul. Nem is beszélnek semmi másról, egyébről. Még a kut vize is mind ezt csobogja. Végre osztán, vasárnap éjjel, mikor aludt mind a falu, gyünnek ám a katonák kigyósorban le a sziklabörtönbül. Kopognak a puskáik a köves főutcán. Munkások ásnak, kalapálnak; a katonák kacagnak, oszt dalolnak. Szép volt a reggel; frissen csobogott a kut vize. A kut mellett negyven láb magas akasztófa. Szinte, hogy megmérgezte a vizet.

Az utkaparó mintha nem a mennyezetet nézné, hanem mintha a mennyezeten keresztül nézne. Mutatott az ujjával, mintha valahol a mennyországon volna az az akasztófa.

- Mindenki abbahagyta a munkáját. Odagyülekezett mindenki. A teheneket ki se vezették. Azokat is odahozták a pásztorukkal. Déli tizenkét órakor megszólalnak ám a nagy trombiták! Katonák mentek éjjel a börtönbe, ott hozzák magukkal, sok szép szál katona veszi körül. Most is ugy meg van kötözve, mint nemrégiben. A száját is betömték; jó erősre tömték be. Spárgával kötötték le. Bizony ugy nézett ki, mintha szélesen röhögne. - A paraszt mutatta, a két mutatóujjával jó szélesre huzta el a száját. Majdnem a füléig ért. - De nem is volt az olyan közönséges akasztófa, inkább olyan volt, mint a bárd, vagy mi a fene. Mer hogy nagy fene kés vót alul, az élével fölfele. A hegye a levegőben. Oda kötözték negyven láb magasra: ott mérgezte a vizet.

A férfiak egymásra néztek. A paraszt ujra végigtörülte az arcát a kék sipkájával. Mialatt beszélt, ujra kiütött a veriték az arcán.

- Szörnyü dolog ez, messieurs. Hogy vigyen vizet az asszony, meg a gyereknép?! Ki gyühet ki a kutra estidőben, tereferére? Hová menjen a legény, a lány? Ráesik a kutra annak a masinának az árnyéka. Mikor én hétfő este otthagytam a falut, éppen akkor ment le a nap. Visszanézett a nap a domboldal mögül. Akkor az árnyék éppen a templomra esett, a malomra, meg a börtönre, mintha ez a borzasztó árnyék az egész világot besötétitené. Mintha az égig érne föl, messieurs, olyan borzasztó árnyék!

Éhes volt már a paraszt. Az ujjait rágta, ugy nézett a többiekre. Az ujja is remegett, mikor beszélt.

- Hát ennyi az egész, messieurs. Napnyugta volt, mikor elgyöttem (mondták, hogy inkább olyankor gyöjjek), mentem aznap egész nap, meg utánakövetkező félnap. Akkor találkoztam (mondták előre) itt ezzel a kameráddal. Vele jöttem; hol lovon gyüttünk, hol gyalog. Tegnap egész nap, meg éjjel. No, most itt vagyok!

Komor csönd következett. Jacques Egy törte meg a csendet. - Jó. Hüségesen elmondtál mindent és tisztességesen viselted magad. Akarsz-e várni ránk egy kicsit az ajtó előtt?

- Nagyon szivesen, - felelt az utkaparó. Defarge kivezette őt a lépcső mellé. Ott leültette. Aztán visszatért.

A többiek, hárman, már összedugták a fejüket, mikor visszajött.

- Mit gondolsz, Jacques? - kérdezte Jacques Egy. - Besorozzuk?

- Be kell sorozni. Ez az előirás, ki kell oktatni, irtásra kell kioktatni. - Felelt Defarge.

- Kitünő! - krákogott az idegesujju.

- A kastély, meg az egész nemzetség? - kérdezte az Egy.

- A kastély, meg az egész nemzetség. - Felelt Defarge. - Ki kell irtani.

Az éhes ember majdnem ujjongva ismételte:

- Kitünő - és a másik körmét kezdte rágni.

- Biztos vagy benne, - kérdezte Jacques Kettő Defargetól - hogy nem lesz belőle baj, ha igy vezetjük a listát? - Tudom, hogy biztonságban van. Hisz rajtunk kivül ugyse tudja elolvasni senki. De az a kérdés, tudjuk-e majd mi elolvasni, - vagyis inkább az a kérdés, tudja-e majd „ő” (az asszony) elolvasni?

- Jacques! - Defarge kihuzta magát. - Ha madame, a feleségem, megfogadta, hogy a saját emlékezetéből mindig tudja a listát vezetni, az szép! De ő maga tudja a legjobban, hogy az nem elég. Neki megvannak a jelei, számai, titkos feljegyzései, - mind belekötötte kötéseibe, ő azt mind olyan tisztán látja maga előtt, mint a napot. Sokkal könnyebben dobja el magától az életet akármelyik gaz gyáva poltron, mint hogy Madame Defarge csak egyetlenegy titkos szemecskét is kihágy, vagy elfelejt a saját külön feljegyzéseiből!

Bizalmat, helyeslést mormogtak. Az a nagyon éhes ember megkérdezte:

- Ezt a parasztot visszaküldjük? Remélem, igen. Együgyü fickónak látszik. Vajjon nem veszedelmes?

- Ez nem tud semmit, - felelt Defarge. - Semmivel se tud többet, vagy olyasmit, ami tulmenne egy esetleges nyaktiló veszélyén. Én kezeskedem róla; hagyjátok velem. Én majd vigyázok rá és betanitom. Ezt szeretné látni a nagyvilágot, a szép, finom embereket, kiváncsi a királyra, meg a királynéra, majd vasárnap meg is mutatjuk neki!

- Mit mutatunk meg neki? - meredt el az éhes, mohó. - Jó jel az, hogy a királyra, meg a nemesi rendre kiváncsi?

- Jacques, - felelte Defarge, - ha okos ember vagy, mutass tejet a macskának, ha azt akarod, hogy megszomjazzék. Ha okos ember vagy, mutasd meg a kutyának a zsákmányt, - valamelyik nap elhozza.

Többet nem beszéltek. Az utkaparó már majdnem elaludt a legfelsőbb lépcsőn. Azt tanácsolták neki, feküdjön le a rozoga priccsre a padlásszobában, oszt nyugodja jól ki magát. Nem nagyon kérette magát; elég gyorsan elaludt.

Ilyen vidéki rabszolga még a Defarge ivójánál rosszabb hellyel is megelégedett volna Párisban. Kivéve azt az egyet, hogy Madame titokzatos félelemmel töltötte el, az élete könnyünek és kellemesnek volt mondható. Az ám; Madame egész nap ott ült a trónján. Teljességgel közönyös volt; ez a derék vidéki atyafi, mintha levegő lett volna előtte. Ugy tett, mintha a külszinen kivül ezen a kerek világon semmi sem érdekelné és semmiről se tudna. A fickónak még a facipője is remegett, ha a pillantása véletlenül találkozott az asszonyéval. Ugy képzelte, hogy lehetetlenség azt előre tudni, mit is kivánhat eme hölgy, mire kéri, mit parancsol a jövő percben. Ugy vélte, ha ez a hölgy beleveszi abba a fülönfüggős fülébe, hogy őt - az utkaparót - látta tegnap délután, amint az utcán valakit meggyilkolt és elásta - akkor ő neki vége van. Mert amit egyszer bevettek abba az ékszerdus fejbe, az ott van és ott is marad.

Mikor tehát elérkezett a vasárnap, az utkaparó nem volt tulságosan elragadtatva attól, hogy ő most majd Monsieurvel és Madame-al kirándul Versaillesba. Különösen az volt olyan kellemetlen, hogy Madame egész uton kötött; kötött mindig! Kocsin mentek; az elég jó lett volna, de délután, mikor a szép kerteket járták, Madame ujra kötött! Még akkor is kötött, mikor a tömeg a királyt, meg a királynét várta nagy izgalomban.

- Ejnye, de szorgalmas, Madame! - mondta valaki mellette.

- Bizony, - felelt Madame Defarge - van vele elég dolgom.

- Mit köt, Madame?

- Ó, sok kötnivaló akad.

- Például?

- Például, - felelt nyugodtan Madame Defarge - szemfedőt kötök.

A férfi visszavonult a tömegbe. Sietett, nem volt inyére a válasz. Az utkaparó a sipkájával legyezgette magát. Olyan tikkasztó volt a délután. Ha az idegei megnyugtatására király, meg királyné kellett neki, hát azt megkapta. Mert bizony ime, ott repül már aranyos kocsijában a nagy állkapcsu, nagy arcu király, meg a szép arcu királyné pompás kiséretével, kacagó urakkal és pompásabbnál pompásabb hölgyekkel. Mennyi az ékszer, a selyem, a rizspor! Az elegáns, sarkantyus hadvezérek! Azok a gyönyörűen megvető arcok... Urak, hölgyek egyaránt. Az utkaparó egészen megrészegült a látásukon. Ugy megrészegedett, hogy hangosan kiáltozni kezdett a többiekkel: „Éljen a király! Soká éljen! Éljen a királyné! Éljen mindenki és éljen minden!” - Mintha sohase hallott volna mindenütt jelenlevő Jacques-okról. Azok a gyönyörü kertek, virágos udvarok és mesebeli terrászok! Szökőkutak... Árnyékos, zöld padocskák rózsaligetek tövében... Majd ujra a király és királyné, majd ökörszem, mind több márkik és márkinők és mind harsányabb „Éljenek! Éljen mind, mind!” Bizony, végezetül már sirt is a nagy elérzékenyüléstől, szegény. Az egész menetel és mind e gyönyörüség látása jó három óráig tartott. Volt része bő éljenzésekben, sirásokban, orditozásokban és érzelgős megjegyzésekben. Csakhogy Defarge egész idő alatt majdnemhogy szoritotta a nyakravalójánál fogva. Talán attól félt, hogy mindjárt odarepül az imádott látványossághoz és esetleg darabokra is tépi őt.

- Bravó! - mondta Defarge, a vállára ütögetvén, mikor vége volt a szép látványosságnak. Atyai hangon tette hozzá: - Lám, milyen jó gyerek vagy!

Az utkaparó kezdett magához térni. Félt, hogy talán elvetette a sulykot. Talán tulhangos volt. De nem.

- Látod, terád van nekünk szükségünk, - mondá Defarge a fülébe. - Elhiteted ezekkel a bolondokkal, hogy örökké áll a farsang! Tudod, antul szemtelenebbek lesznek és antul közelebb a vég!

- Hm, - sóhajtott elgondolkozva az utkaparó. - Szentigaz.

- A bolondok nem is sejtenek semmit. Még a lehelleted is utálatos nekik. Inkább százat akasztanak fel olyat, mint te vagy, meg a testvéreid, semhogy eltürnék, hogy a lovuknak vagy a kiskutyájuknak valami baja essék! Csak azt hiszik el, amit odaüvöltsz nekik. Hát hadd csalják magukat még darabig, ugyse soká csalják már.

Madame Defarge jól belenézett az elvtárs szemébe és igenlően bólintott.

- Mert ami téged illet, - fordult most az utkaparóhoz - te mindjárt elbőgöd magad mindenen. Ha csak panoráma, meg jó lármás. Akkor már odavagy. No! Hát nem igaz?

- Egy kicsit igaza van, madame. Legalább most.

- Ha nagy csomó bábut tartanának az orrod elé, oszt ott szednék őket darabokra az orrod előtt, a saját hasznodra... Mondd te; ha neked is segiteni kellene a babák szétdarabolásánál, nem a legszebbet, legcifrábbat választanád ki? Igaz, ugy-e, hogy a legcifrábbat?

- Biz igaz az, madame.

- Igaz. Ha egész falka madarat tartanának az orrod elé, olyat, aki repülni nem tud egy se, oszt azt mondanák: nyuzd meg őket, szedd el a szép tollukat lágy párnának: nem a legnagyobb, legszebb, legcifrább tollu madarat akarnád-e, hé?

- Biz én azt akarnám, madame.

- No, ma láttad akkor a bábut is, meg a cifra madarat is, - mondta Madame Defarge. És a kezével intett oda, ahol a délutánt olyan vigan töltötték. - Gyerünk haza!