XVII. FEJEZET.
Éjjel.

Soha még a nap olyan glóriás pompával nem ment le a Soho-beli csendes sarkocska mögött, mint azon az emlékezetes estén, mikor az orvos és a leánya együtt ültek kertjük platánja alatt. Soha még szelidebb fénnyel nem kelt fel a hold nagy London fölött, mint azon az éjjelen, mikor ők még mindig ott ültek a platán alatt és élvezték ezüst sugarait.

Holnap lesz Lucie esküvője. Ezt az utolsó estéjét az apjának tartotta fenn. Egyedül ültek a platánfa alatt.

- Boldog vagy, édesapám?

- Boldog vagyok, gyermekem.

Nem beszéltek sokat, pedig már jó darab idő óta ültek ott együtt. Mikor még elég világos volt, Lucie akkor se dolgozott a kézimunkáján és nem is olvasott fel az apjának. Hiszen olyan sokszor tette ezt, ott, a platánfa alatt, az apja oldala mellett! Hiszen a mai nap nem olyan, mint a többi! Ez a mai nap egyikhez sem hasonlit!

- Én nagyon boldog vagyok ma este, kedves apám. Olyan nagyon boldoggá tesz ez a szerelem, amit az Ég is pártfogol... Ugy szeretem Charlest s ő ugy szeret engem... De ha nem szentelhetném neked az egész életemet, vagy ha ugy mennék férjhez, hogy el kellene innen mennem... ha csak néhány utcával távolabb is... akkor most szerencsétlen lennék, - sokkal szerencsétlenebb, mint gondolod, - és szemrehányásokat tennék saját magamnak... Hiszen még igy is...

Hiszen még igy se tud a hangjának parancsolni.

Olyan szomoruan süt a hold. A leányka átkarolja apja nyakát. Az arcát a keblére rejti. A hold olyan szomoru, - hiszen maga a nap világa is szomoru - hiszen az a fény, szikra, amit emberi életnek nevezünk, az is szomoru. Olyan szomoru árnyékokat vet a földre.

- Drágám! ugy-e elhiszed most nekem, - utoljára? - Ugy-e biztos vagy benne, hogy nincs olyan érzelem, uj kötelességek... amelyek kettőnk közzé állnának? Amelyek bennünket egymástól elválaszthatnának? Én tudom, hogy nincsenek. De tudod-e te? Érzed a szivedben? Biztos vagy benne?

Az apja derüs meggyőződéssel felelte, ami igazán a szivéből fakadt:

- Biztos vagyok benne, édes gyermekem! És látod, Lucie, - gyöngéden megcsókolta a leányát - sokkal derüsebb jövőnek nézek én is elébe igy... ha te férjhez mész... mint akkor, ha... nohát, mintha nem mentél volna férjhez.

- Igazán igy van, apám? Reméljem, hogy igy van?

- Hidd el, édesem! Hiszen igy van. Nézd csak, mennyivel természetesebb, mennyivel egyszerübb igy... Igy kell lennie. Hiszen te szép és fiatal vagy, te meg sem értenéd, hogy én aggódtam amiatt, hogy az életed hiábavaló lesz...

Lucie el akarta takarni az apja száját. De az apja elfogta a kezét és megismételte:

- Ha hiábavaló lett volna. Gyermekem, kár lett volna! Kár lett volna letérni a dolgok természetes rendjének utjáról; én miattam. Te, önzetlenségedben fel sem birod fogni, hogy én mennyit töprengtem ezen. De csak kérdd meg magad: hogyan lehetett volna teljes az én boldogságom, ha a tied nem teljes?

- Apám, ha sohase láttam volna Charlest, akkor igen boldog maradtam volna veled.

Az apja mosolygott akaratlan vallomásán, hogy Charles nélkül szerencsétlen lett volna.

- No jó, gyermekem; de látod, megtaláltad őt. Ha nem ő lett volna, akkor valaki más lett volna. Ha pedig nem lett volna senki más, akkor annak én lettem volna az oka. És akkor még gyászosabb lett volna az életem, annál a gyászos árnyéknál is: akkor az okozta volna a vesztemet. Akkor az az árnyék rád hullott volna.

Kivéve a tárgyalás napját, talán első alkalommal volt, hogy az apja az átélt szenvedéseiről szólt. Uj, izgató volt, a szavai sokáig csengtek Lucie fülében.

- Nézd csak! - Beauvais doktor a holdra mutatott. - A börtönablakból olyan sokáig néztem; és nem tudtam elviselni világát. Néztem, néztem és szörnyü szenvedés marta a szivemet. Arra gondoltam, hogy a hold most arra süt, akit elvesztettem. Ilyenkor a börtönöm falához vertem a fejemet. Akkor is a holdat néztem, mikor csupa köd volt. Mindig csak arra gondoltam, hogy merőleges vonalakat tudnék rajta keresztül huzni, függőleges vonalakkal tarkitva, csupa kis kereszt jött volna ki belőle. - Bensőséges, elmélyülő hangján tette hozzá, mikor ujra a holdra nézett: „Huszat rajzoltam erre, huszat meg arrafelé.”

Volt valami idegen, remegő a hangjában, mikor ezekre a dolgokra emlékezett. A remegés mind mélyebbé vált; de nem volt fájdalmas ez az emlékezés. Ugy tetszett, csak a jelen derüjét hasonlitja az elmult borzalmakhoz.

- Tudod, ezerszer is a hold arcába néztem. Azon gondolkodtam, milyen lehet az a még meg sem született gyermek... akitől elválasztottak. Hogy él-e? Hogy élve született-e, vagy hogy a szegény anyja nem birta a világra hozni az átélt izgalmak után. Fiu-e, aki majd valamely nap megbosszulja az apját? (Volt olyan idő a börtönben, mikor alig birtam elviselni szörnyü bosszuszomjamat.) Fiu lesz, de talán nem tudja meg soha az apja történetét. Talán majd azt hiszi, hogy az apja a saját akaratából hagyta ott, - elhagyta! Vagy leány-e, aki asszonnyá lett?

Lucie közelebb huzódott hozzá; megcsókolta a kezét és az arcát.

- Én ugy képzeltem a leányomat, hogy semmit sem tud rólam, tökéletesen elfelejtett. Vagy talán nem is mondták neki, hogy élek. Számoltam az éveket a születése után. Pontosan az eszemben tartottam. Ugy láttam, férjhez ment valakihez, aki semmit sem tud az én sorsomról. Már eltüntem teljesen az élők emlékezetéből; és a következő generáció már semmit se tud rólam.

- Atyám! Még hallani is borzasztó, hogy azt hitted, hogy ilyen leányod van! Ugy vérzik a szivem, mintha én lettem volna az a leány!

- Te, Lucie! Hiszen éppen azért emlékezem ezekre a dolgokra nyugodt szivvel, mert te eljöttél és megvigasztaltál! Hiszen most utoljára ülünk együtt ilyen meghitten... csak a hold néz le reánk! Mit is mondtam?

- Hogy az a képzeletbeli leányod nem ismert, nem tudott rólad semmit!

- Ugy ám! De voltak olyan holdas éjjelek is, mikor másképp feküdt rám a szomoruság... szomoru béke volt velem és olyankor ugy képzeltem, hogy a leányom benyit hozzám a cellába... kivisz engem, ki, a szabadba, az életbe az erőditményből. Sokszor láttam képét holdvilágnál... olyan gyakran, ahogyan most téged látlak. Csakhogy nem tartottam őt soha a karjaimban. Ott állt a rácsos ablak és az ajtó között. De, ugy-e, megérted, hogy ez képzeletbeli gyermek volt?

- A leány nem volt képzeletbeli... csak ahogy te láttad.

- Nem, nem. Ott állt zavaros szemem előtt, de nem mozdult. Volt azonban képzeletemnek egy valóságosabb szülötte is. Külsejéről csak annyit tudok, hogy az anyjához hasonlitott. Az a másik, akit elképzeltem, az nem hasonlitott ugy rá, mint te. Értsz engem, Lucie? Talán nem értesz. Neked is szomoru, magános börtönlakónak kellett volna lenned ahhoz, hogy megérts...

Az apja nyugodt és megfontolt volt. Mégis Lucienek megdermedt a vér az ereiben, mikor igy a régi állapotát próbálta magyarázni.

- Mikor igy nyugodtabb voltam, akkor holdvilágnál ugy képzeltem, hogy eljön majd hozzám... Elvisz az uj otthonába, megmutatja, hogy a férjének az otthona teli van a szegény atyja emlékével... Ott láttam az arcképemet a szobájában... és minden nap imádkozott értem. Szorgalmas, vig, hasznos életet élt. Csak az én történetem árnyékolta be az életét.

- Hiszen az én voltam, apa. Talán nem vagyok olyan nagyszerü, de éppen olyan nagyon szerettelek.

- Aztán a gyermekeit is megmutatta nekem, - folytatta Beauvais doktor, - azok már mind hallottak felőlem és mind sajnáltak. Ha börtön mellett kellett elhaladniok, messzire elkerülték és suttogva szóltak. De nem tudott kiszabaditani. Mikor nekem ezeket a dolgokat megmutatta, akkor mindig visszahozott a börtönömbe. Én megvigasztalódtam; térdreborultam és áldottam őt.

- Én vagyok az a gyermek, ugy-e apa? Drágám, ugy-e majd megáldasz holnap?

- Lucie, azért hivom életre ezeket a szomoru emlékeket, hogy megmondjam, hogy jobban szeretlek, semmint emberi szó azt elmondani képes. És hálát adok Istennek nagy boldogságomért. Mikor a legvadabbul áhitottam a boldogságot, akkor se mertem sohase hinni, hogy ennyire teljesedik a vágyam.

Átölelte a leányát; az Ég kegyébe ajánlotta. Alázatosan megköszönte az égieknek, hogy neki adták. S azután beléptek a házba.

Az esküvőre Mr. Lorryn kivül nem hivtak meg senkit. Még koszorusleány se volt; az egyetlen nőszemély Miss Pross legyen. A házassággal nem fog változni semmi a körülményeikben. A fiatal pár mindössze a felső emeleten levő szobákat vette bérbe, amelyek azelőtt a láthatatlan lakóé voltak. Nem kellett nekik semmi több.

Manette doktor nagyon jókedvü volt ezen a kis vacsorán. Csak hárman ültek az asztalnál; a harmadik Miss Pross. Ugy intézték, hogy Charles ne legyen jelen ezen az utolsó vacsorán. Manette doktor kicsit haragudott is az összeesküvőkre, akik igy rendezték el a dolgot. De később megbékélt és ivott a jelen nem levő Charles egészségére.

Végre azonban Lucienek bucsut kellett vennie. De az éjjeli csöndben, a hajnal harmadik órájában, lelopakodott és felkereste az apja szobáját. Talán aggodalmai voltak.

Minden ott volt a rendes helyén és minden csöndes, nyugodt. Az apja nyugodtan aludt. Fehér haja festői rendetlenségben a vánkoson. A keze nyugodtan a takarón fekszik. Lucie letette a gyertyáját; odakuszott az ágy mellé; megcsókolta az ajkát, aztán ott maradt, fölibe hajolva.

A férfi szép arcán keserü barázdákat huzott a fogság. De mintha erős lélekkel küzdene az emlékek ellen; most már arca erélyes volt, még álmában is. Nem volt nyugodtabb, érdekesebb arc, - egy lélek, amely láthatatlan ellenséggel küzd - szerte az egész világon ezen az éjjelen.

Lucie félénken tette a kezét apja keblére. Imát rebegett, kérte a mindenhatót, hogy mindig olyan hü lehessen hozzá és ugy szerethesse őt. Aztán ujra megcsókolta - és távozott. Igy érte őket a virradat, mikor a platánfa levelei suttogni kezdtek. Olyan halkan, mint Lucie imára mozgó ajka.