XXIII. FEJEZET
Árad a tűz.

Megváltozott az a falu is, amelyiknek kutját esténként körülállták a falusiak. Megváltozott az a falu, ahonnan reggelenként elindult szükös otthonából az utkaparó, hogy követ törjön és hogy a kövekből hasogassa elő azt a szörnyen rossz táplálékot, amelyik testét-lelkét egybefüzte. A sziklabörtön már nem hatalmaskodott annyira. Egynehány katona őrizte, de nem sok. A katonákat tisztek őrizték, de ezek egyike se tudta, hogy mit őriz és minek. Csak azt az egyet tudták e tisztek, hogy a katona valószinüleg nem azt fogja tenni, amit parancsolnak neki.

Közel - távol: tönkretett ország. Egyeduralkodó: a pusztulás, rombolás. Minden egyes zöld levél, minden fű és minden szem gabona olyan csonka és nyomoruságos, akárcsak a nép, mely a vidéket lakja. Lefelé konyul, meghajlik minden. Letört, elnyomott és szerencsétlen köröskörül minden. Lakhelyek - falvak - férfiak - nők - gyermekek - a jószág - maga a munka - kimerült, elégtelen, életképtelen.

Monseigneur (legtöbb esetben értékes egyéniségü gentleman) valóságos nemzeti áldás volt. Mindennek megadta a lovagi szinét, előkelő jellegét. Ő volt kitünő megtestesitője egy szép, fényes és pompázó életnek és még sok hasonló jó volt benne, - mégis, Monseigneur, mint uralmon levő osztály, volt az oka annak, hogy a dolgok idáig fejlődtek. Elég furcsa, hogy a teremtett dolgok összessége - mely tudvalevőleg Monseigneur kedvéért létesült - olyan hamar apadt ki és használódott el! Rövidlátó angyalok intézik ugylátszik ott fenn az örökkévalóság dolgait! Akárhogy is van, igy van ez mégis s mikor már az utolsó csepp vért is kisajtolták emberből, állatból - mikor már hiába hányták fel a szénát, szalmát, nem volt abban többé semmi - Monseigneur észbekapott és elmenekült a dolognak ilyetén aljas elrendezése elől.

Még sem ez volt az egész változás, amin a falu - és sok más falu vele együtt - keresztülment. Sok-sok éven keresztül nyomta, szoritotta már Monseigneur a vidéket és saját becses személyében csak ritkán szerencséltette - kivéve talán a vadászatok idejét. Hol emberekre vadászott, hol állatokra. Az állatokat nagyon szerette Monseigneur: hatalmas területeket sajátitott ki és hagyott ugarul, hogy vadászterülete legyen kedvenceinek. Nem; ott kezdődött a változás, hogy egész másforma arcok bukkantak fel a falvakban. Olyan közönséges, egyszerü arcok - ezeket jobban észre lehetett venni, mint Monseigneur-ék eltünését. Ezek az arcok nem voltak olyan szépek, mint Monseigneurék ápolt, szabályos és kedvderitő arculatai.

Ez időkben az utkaparó és utjavitó egyszemélyben, mikor is követ hasitott a posztján és turta a sarat, nem azon gondolkodott, hogy sár voltunk és ismét sárrá leszünk. Nem gondolkodott volna ezen akkor sem, ha gondolkodni ideje, vagy kedve lett volna. Mert akkor is inkább azon gondolkodott volna, hogy miért olyan sanyaru és kevés a vacsorája és hogy mennyit tudna enni, ha volna mit. Mondom, ez időkben, ha az utkaparó felnézett az ut sarkából, különös embereket és különös arcokat látott maga előtt elvonulni. Kemény, nyers figurák; gyalog járnak. Ilyen alakokat ezen a vidéken azelőtt ritkán láttak; most teli van velük az egész ország. Ez este tehát - utkaparónk munkáját megzavarva - egy lompos, kócos alak közeledett. Az utkaparó nem igen csodálkozott barbár megjelenésén. Magas volt az ember, facipőt hordott, olyan durvát, hogy még az utkaparó szemében is csunyának tünt fel. Mérges, kemény, erős legény volt; nagy lábaival dacosan tapodta a sarat. Sár volt az öltözéke és piszok, tanuskodván a járható utak karbantartásáról. És tüskék ragadtak az öltözékéhez, tanuságtételéül annak, hogy nem mindig a széles országuton járt.

Jó juliusi dél volt, mikor ez az alak közeledett az utkaparó felé. Az utkaparó ott ült a kövei előtt egy földturáson a fa alatt, amelyik valahogyan megvédelmezte a szemerkélő esőtől.

Mikor az ember elment mellette, rápillantott. Majd letekintett a falura, a malmot, a sziklabörtönt kémlelte. Mikor már mindezeket jól szemügyre vette, megszólalt, olyan dialektusban, hogy éppen csak meg lehetett érteni.

- Hogy megy a munka, Jacques?!

- Megy valahogy, Jacques.

- Akkor kezelj!

Kezet adtak egymásnak. A mostérkezett leült a földturásra.

- Ebéd van-e?

- Mán nálunk csak vacsora van, - felelt éhes arccal az utkaparó.

- Hát igy van ez errefelé, - morgott a másik. - Akárhová megyek, sehol se találok ebédet.

Elővette mocskos pipáját. Megtömte; taplóval rágyujtott. Addig szivta, mig jól kitüzesedett. Majd messzire eltartotta magától és a mutatóujja, meg a hüvelykujja közül belecsöppentett valamint. Az a valami fellángolt és durranással, szétfoszlott a levegőben.

- Akkor kezelj, - mondta most már az utkaparó, miután ezt az előkészületet látta. És ujra kezet fogtak.

- Ma éjjel? - kérdezte az utkaparó.

- Ma éjjel hát, - felelt a másik és az agyara közé kapta a pipát.

- Hol?

- Itt.

Most ott ültek a földturáson és csöndben nézegették egymást. Megeredt az eső; egyre viharosabb lett. Jégdarabkák csattogtak körülöttük, akárcsak éles bajonettek hegye. Aztán lassan kiderült az ég a kis falu felett.

- Mutasd meg, - mondta az ujonnan érkezett.

- Idenézz! - felelt az utkaparó. Kinyujtotta a mutatóujját. - Itt mész le, egyenesen előre az uton. Mindjárt tul a kuton...

- Eriggy a fenébe ilyesmikkel! - kiáltott a másik és a szemét a falu felé forgatta. - Én ugyan nem megyek le semmiféle utcára és nem megyek el semmiféle kutig. No?

- Hát jó. Négy csomónyira a falu fölött emelkedő domb tetejétől.

- Rendben. Mikor fejezed be a munkát?

- Naplementekor.

- Ugye felkeltesz, mielőtt elmégy? Már két éjszaka óta gyalogolok és még nem pihentem. Hadd szivjam el a pipámat. Ugy fogok aludni, mint a gyerek. Fel fogsz ébreszteni?

- Persze, hogy fel foglak.

Az utas elszivta a pipáját. Aztán visszatette a keblébe. Leszedte nagy facipőit és lefeküdt a hátára a sovány füvön. Majdnem rögtön utána már horkolt is.

Az utkaparó folytatta a munkáját. Már elvonultak a viharfelhők. Széles, kék sávok maradtak fenn az égboltozaton és ezüst fénybe öltöztették az egész tájat. Az utkaparót (most vörös sipkát viselt a kék sipkája helyett) mintha elvarázsolta volna az alvó látása. A szemét annyiszor forgatta feléje, hogy a munka szinte gépiesen járt az ujjai között, oda se nézett. Nem is volt a munkájának különösebb látszatja. Az utasnak bronzszinü arca volt és kopott, fekete haja. Durva pamutszövésü volt a vörös sipkája. Durvaszövésü a ruhája is; daróc, amelyik itt-ott szőrmével volt bélelve. Erősalkatu ember volt és egész szervezetén meglátszott, hogy mennyire rosszul van táplálva. Dacos és kétségbeesett volt a szája, ahogy igy aludt és az utkaparó szörnyünek találta. Ugy látszik, igen messzi utról jött. A lába sebes és a bokája véraláfutásos. Nagy cipőiben fű és moha volt. Milyen nehéz lehetett ebben a járás! A ruhája is rongyos, szakadozott, sebes, akárcsak ő maga. Az utkaparó fölébe hajolt és a keblében titkos fegyverek után kémlelt. De hiába kutatott, nem birt semmit felfedezni, mert az alvó keresztbefonta a karjait a mellén, olyan szorosan, aminő szorosan az ajka zárva volt. Erőditvények, hatalmas tornyaikkal, őrházak, hatalmas kapuk, felvonóhidak - az utkaparó ugy látta - mind csupa levegő ennek. Mikor felemelte a szemét az alvóról és belekémlelt a láthatárba; ugy rémlett, ilyen emberekkel teli van most egész Franciaország.

Az ember csak aludt. Ujra átviharzott egy elkésett felhőből a jég a mezőn: nem érezte. Kisütött a nap, nem tudott róla. Nem látta, nem érezte, hogy ragyogó gyémánttá válik az imént csapkodó jég a testén. Nem látta, hogy fényárban uszik az egész mennyország kelettől nyugatig. Végtére az utkaparó elkészült a munkájával. Összerakta a szerszámait. Felkészült, hogy lemegy a faluba és akkor felkeltette az alvót.

- Jó, - mondta a felébredt utas és a könyökére emelkedett. - Négy csomó a domb tetejétől?

- Körülbelül annyi.

- Körülbelül annyi. Jó.

Az utkaparó hazafelé tartott és forgott előtte a por, amint a szél apró tölcsérekké fujta. Nemsokára leért a kuthoz. Suttogott valamit; suttogás kelt a levegőben. A falu népe szegényes vacsorája után nem tért nyugovóra; ujra összegyülekeztek a kutnál. Suttogás terjengett a levegőben mindenütt. Ott, a kut körül, már nem csak suttogtak. Várakozásteljesen, egyetlen irányba látszott kémlelni minden szem. Monsieur Gabelle, a kis falu főhivatalos személye, kezdte magát kelletlenül érezni. Egyedül járt-kelt a háza előtt és ő maga is abba a bizonyos irányba tekintgetett. Felment a ház terraszára, onnan pislantott le a kut körüli kiváncsi arcokba. Átszalajtott a sekrestyéshez, akinél a templom kulcsai voltak. Izentetett, hogy alighanem meg kell majd huzni a harangot.

Mélyebbé vált az este. A dus, lombos fák odaát védőleg vették szárnyaik alá a kastélyt. Majd szél kerekedett és megrázta a lombokat. A szél nekiment egyenesen a nehéz, sötét épületnek, mintha fel akarta volna ölelni. Majd ujra megeredt az eső és harsogva verte a két szélesen felkanyarodó márványlépcsőt. Mint valami vad hirvivő, aki a bentlevőket fel akarja ébreszteni. Kelletlen, félős szélrohamok a csarnok belsejéig hatoltak. Megrázták a régi karabélyokat és vadászkéseket, keservesen nyögdécselve, panaszkodva már a lépcsőig hatolt a süvitő hang. Ez a szél megrázta annak az ágynak a függönyeit, hol a holt márki pihent. A fák között, északi, keleti, déli és nyugati irányból négy vad alak kuszott elő a magas füben. Lábaik alatt megrezzent a gally. Óvatosan lépdeltek előre és az udvarban találkoztak. Itt négy fény gyulladt ki. Majd mind a négy különböző irányba távozott. És ujra elsötétedett minden.

De nem maradt sötét sokáig. Nemsokára elkezdett a kastély feltünően fényesedni. Mintha belülről, vagy kivülről, a saját hangja, heve izzitaná. Kezdett átlátszóvá és fényessé válni. Majd a front fölött egy merész sugár ivelt fel a magasba. Ennek a világánál meglátszott, hol vannak a pompás erkélyek, boltivek, kettősszárnyu ablakok. Majd magasabbra tört fel a fény; világosabb, fényesebb és szélesebb lett. Nemsokára az épület frontján az ablakokból lángnyelvek csaptak elő. Felébredtek a kőarcok! belebámultak a tűzkeretbe.

Lárma kelt; felébredt és mormogó hangot adott a kastély. Azok a kevesek, akik az épület őrzésére visszamaradtak, felriadtak. Paripát kantároztak; valaki ellovagolt. Mozogtak, izgultak a sötétben. Nemsokára vizfecskendők léptek munkába; vedrekkel hozták a vizet a kutról és az imént megnyergelt paripa már Monsieur Gabelle ajtajánál kopogott. - Gabelle! Hé! Segitsetek! A vészharang türelmetlenül kongott, de más segitséget (ha lett volna is) bizony nem kaptak. Az utkaparó (kétszázötvenre szaporodott meghitt barátjával) összekulcsolt karral állott a kut mellett és az eget ostromló lángnyelveket szemlélte. „Jó megvan negyven láb magas”, - állapitotta meg nyugodtan, de meg se mozdult.

A kastélyból küldött lovasnak csupa hab volt a lova. Átrepült a falun és felszáguldott a köves sziklabörtönbe. A sziklabörtön kapujából egy csomó tiszt szemlélte a tüzet. Nem messze tőlük, egy kis katonacsoport. „Tiszt urak, segitség! Ég a kastély, ha kellő időben jöttök, sok értékes dolgot meg lehet még menteni! Segitség! Segitség!” A tisztek a katonákat mustrálták, azok meg a tüzet. És a tisztek nem adtak ki rendeleteket. A vállukat vonták és az ajkukat harapdálták. „Égni kell annak.”

Visszafelé galoppirozott már a lovas, dombon le. A falu egészen ki volt világitva. Az utkaparó (kétszázötven meghittebb barátjával) azt inditványozta, hogy világitsák ki a falut. Meg is tették, az eszme tetszett. És minden nyomoruságos lyuk nyomoruságos ablakába tellett egy-egy gyertya. Igaz, hogy nem volt gyertyája mindenkinek, ami viszont arra ösztökélte a lakosság nagyobb részét, hogy elég nyomatékos módon kérjen gyertyát Gabelle mestertől. Mikor ez a közhivatalnok habozni látszott a kérés teljesitése, vagy nem teljesitése fölött, az utkaparó - ki nemrégiben az alázatosnál is alázatosabb pofával hajtott térdet felsőbb hatalmak előtt - megjegyezte, hogy jól ki lehet világitani a postakocsikkal és ha ezek égnek, a lovak elég jó pörköltet szolgáltatnak.

Hagyták a kastélyt; hadd égjen porrá. Vad, vörös lángok nyaldosták a homlokzatot, marták a feliratokat, pokolbeli forróságban meredtek a kőarcok és ugy festettek, mint akik nagyon szenvednek. Itt-ott egy darabban hullott a törmelékkel egy-egy erkély. Az a kőszobor, amelyiknek az orrlyuka kitágult, elsötétült vonásokkal meredt a tűzviharba. Ujra feltünt és már korom volt, meg füst. Mintha a kegyetlen Marquis arca volna és mintha dühödten viaskodna az enyészettel.

Égett a kastély; a tűz már belekapott a közeli fák koronáiba is. Recsegve-ropogva ette a tűz a friss gallyakat. A távolabbi fák meggyujtásáról az a négy sötét alak gondoskodott. És az égő poklot ujabb füsttömeg vette körül. Megolvadt ólom az izzó szökőkutban, a kastély tornyainak tüzoltó készüléke ugy olvadt el, mint jég a tűzben. Négy lávafolyó vált a négy toronyból. A hatalmas kőfalak meghasadtak, megrepedeztek, kristályszerüekké váltak. Őrült madársereg rebbent az égő pokol körül és hullott a tüzbe öntudatlanul. Négy sötét alak széledt el minden irányba, északra, délre, keletre és nyugatra. Könnyedén haladtak előre, a legközelebbi célig: világitott nekik az égő fáklya, a meggyujtott palota, kilométerekre.

Történt ennél több is. A falu népe megkótyagosodott a tűztől, az éhségtől és a lélekharang bugásától. Ejnye, ez a Monsieur Gabelle. Hát nem mindig ez szedte be az adót, meg a jövedéket, meg a hűbért? Igaz, elég kevés adót fizettek, hűbért meg rendesen egyáltalán sohase fizettek már az utóbbi időkben - azért mégis csak Gabelle a Gabelle. Jó lesz vele kicsit szót váltani. Nosza körül is állták mindjárt a házát. Kihivták őt magát: jöjjön, egy kis megbeszélni való akadt. Mire Monsieur Gabelle jó erősen berácsozta az ajtaját, vasdorongot huzott az ajtó elibe és visszavonult belső helyiségébe, hogy inkább saját magával intézze el az ügyet. Eme konferenciának eredményeképen Gabelle felmászott házának legtetejére, ott elbujt a kéménye mögött. Itt fönn elhatározta, hogy ha betörik az ajtaját (kis, déli emberke volt, meglehetős nyugodt észjárásu és szemlélődő természetü) innen fejest ugrik le és igy is betöri egy-két embernek az orrát.

Alighanem hosszunak tünt fel az éjszaka Monsieur Gabellenek ott fönt a háztetőn. Csak a távoli kastély világitott neki. Meg mindössze az ajtaját igyekeztek odalenn betörni. És visitottak hozzá, üdvrivalgásokba törtek ki; ez lett a kisérőzene. Leszámitva azt, hogy rossz előjelképen szépen kifejlett lámpavas lógott a postaházikó előtt. A falu népe - ugy vette ki onnan felülről - élénk előszeretettel viseltetett az eszme iránt, hogy ezt a lámpavasat őmiatta lehuzzák, sőt kidöntsék. Kisértésbe hozza az embert a helyzet; nehéz dolog, egy teljes nyári éjszakát tölteni ott fenn a tetőn és lenn a morajló tenger - egy embertömeg, kész arra, hogy felfogja Monsieur Gabellet, ha elhatározása szerint közibükbe ugrik. Végtére megpillantotta a barátságos hajnalt. A falubeli gyertyák kezdtek kialudni. A népség szerencsésen elszéledt. Monsieur Gabelle lekuszott és ez egyszer az életét is magával hozta.

Száz mérföldnyi körzetben mind más, más tüzek fénye mellett nálánál sokkal kevésbé szerencsés állami közegek is akadtak azon az éjjelen. A felkelő nap egykor békés utcák fáira találta ezeket felakasztva. Olyan utcákon akasztották fel őket, ahol születtek és ahol felnevelték őket. És voltak városi és falusi emberek, akik nem voltak olyan szerencsések, mint az utkaparó és kétszázötven meghitt barátja. Mert ezeken viszont az állami közegek és az állami katonaság vett szerencsésen bosszut. És a saját részükről, most ők koncolták fel emezeket. Azok a sötét alakok nyugodtan folytatták romboló munkájukat észak, kelet, dél és nyugat felé. Folytatták, akármi is maradt mögöttük. Folytatták, akárkit akasztottak fel és akármi tűz lángolt fel a nyomukba. Ha olyan magasra csapott volna fel a viz, aminő magasan az akasztott emberek függtek, talán kialudt volna a tűz. De nem volt állami közeg, aki ezt eredményesen ki tudta volna számitani.