VI. FEJEZET.
Győzelem.

Öt tagból állott a rettegett törvényszék. Ez képviselte a közvádat: esküdtszéknek hivták és minden áldott nap széket ült. Minden este megjelentek a kiadmányai és azt minden börtönőrnek kötelessége volt elolvasni. A börtönőrök már elmésen igy szólitották a foglyaikat: „Hé, hallod! Gyere ki; itt az Estilap. Idehallgass!”

„Evrémonde Charles - más néven Darnay!”

Igy kezdődött az aznap este La Force-ba szállitott Estilap.

Mikor nevet emlitettek, akkor annak a névnek a tulajdonosa félreállott a csoportból. Azokhoz lépett, akik már ott álltak, a fatális megemlékezés sulya alatt görnyedve. Evrémonde Charles, más néven Darnay, már igen jól ismerte ezt a szokást. Sokszáz embert látott, akiket igy elszólitottak mellőle.

A dagadtarcu börtönőr szemüveget viselt, azzal böngészte a kiadmányt. Végignézett a foglyokon, hogy meggyőződjék, hogy az, akit szólitott, csakugyan elfoglalta-e a helyét. Végigolvasta a listát és minden név után hasonló szünetet tartott. Huszonhárom nevet olvasott fel, de csak huszan jelentkeztek. Az egyik fogoly tudniillik közben meghalt a börtönében és teljesen megfeledkeztek róla. Kettőt pedig már régebben a guillotine alá hajszoltak és ezekről is megfeledkeztek. A kiadmányt abban a gerendázott helyiségben olvasták, amelyikbe Darnay ideérkezésének első estéjén lépett és ahol olyan nagyszámu és előkelő társaságot talált. Azoknak valamennyie elpusztult már a mészárlások alatt. Minden egyes emberi teremtmény, akihez csak köze volt azóta, hogy e börtönbe lépett, meghalt, elvérzett a nyaktiló alatt.

Meleg, barátságos bucsuzószavakat suttogtak. Hamar tulestek a bucsuzkodáson. Hiszen ez mindennapi esemény volt itt; és ma különben is a börtön kis ünnepélyt készült ülni, hangversennyel egybekötve. A foglyok a rácson keresztül hullatták könnyeiket. Azonban husz cellával kevesebbnek volt lakója. Sietni kellett, nemsokára zártak. És akkor kieresztik majd a hatalmas vérebeket, akik őrködtek a börtön éjjeli csendje felett. A foglyok nem voltak érzéketlenek, tompák: őket is megülte azoknak az időknek borzalmas szele. Megrészegedtek az általános részegség közepette és ezekből kerültek ki azok, akik olyan hallatlan bátorságot tanusitottak a guillotine alatt. Már dicsőség volt alatta elvérezni; valósággal ragadóssá vált, ráfeküdt ez a dicsőségszomj a közre. Ha pestis járja az országot, lehetnek köztünk, akiket titokban vonz, ingerel a nyavalya - valahogy hajlamos lesz az ember, hogy benne haljon meg. Valamennyiünknek csodás dolgok vannak elrejtve a keblében és csak a körülmények hiányzanak azok felrázásához.

A Conciergerie-hez rövid volt az ut. Azok az éjjelek a vérpárás falak közt hidegek és hosszuak. Rákövetkező nap tizenöt embert hallgattak ki, mielőtt Darnay Károlyra került volna a sor.

- Evrémonde Charles, vagyis Darnay, - hangzott fel végre.

Tollas kalapban ültek törvényt e birák. De másutt mindenütt a durva vörös sipkát és a háromszinü kokárdát hordták. Darnay végignézett az esküdtszéken és a zajos hallgatóságon. Talán azt gondolta, hogy megfordult a dolgok természetes rendje és hogy a husz tisztességes embert gazemberek és csürhe veszik elő. Ez a csürhe pedig egy város lakosságának legaljasabb, legkegyetlenebb és leghaszontalanabb csürhéje volt. Pedig minden nagyvárosban elég szép számban található az aljas, a kegyetlen és a gonosz elem. Itt ezek voltak a vezető szellemek; hangosan csacsogtak; hangosan adtak kifejezést tetszésüknek vagy nemtetszésüknek. A hallgatóság fogadásokat kötött az itéletekre és arcátlanul kacagott mellé. A férfiak különfélekép voltak felfegyverkezve. A nők késeket és pisztolyokat hordtak. Voltak köztük, akik ettek, ittak, lakmároztak, olyikuk kötött. Ez utóbbiak között volt egy, akinek jókora kötését a karja alá kellett vennie. Ott ült egészen elől egy ember mellett, akit Darnay sohse látott addig, mig nem érkezett Franciaország határára. Most emlékezett rá, ez Defarge volt. Darnay észrevette, hogy az asszony egyszer-kétszer a férje fülébe suttog; és ugy gondolta, hogy valószinüleg a felesége. A legfeltünőbb az volt ezen a páron, hogy bár egészen közel voltak hozzája, sohse néztek rá. Mintha gonosz makacssággal vártak volna valamire. Csakis az esküdtszéket tartották szemmel, nem pillantottak máshová. A tanács tagjai között ült Manette doktor is, egyszerü, tiszta öltözékében. A fogoly annyit látott csak, hogy az orvos és Mr. Lorry voltak az egyedüliek, akik itt polgári, rendes öltözékükben jelentek meg és nem viselték a Carmagnole cifra rongyait.

A közmagánvád azzal vádolja Evrémonde Charles-t, máskép Darnay-t, hogy szökevény arisztokrata, akinek élete fölösleges a Köztársaság szempontjából és ez az élet kiküszöbölendő annak a rendeletnek alapján, mely szerint minden szökevény sulyos halállal büntetendő. Az nem jelentett semmit, hogy a rendelet azután kelt, hogy ő Franciaország földjére lépett. Most itt van és a rendelet érvényben áll: Franciaországban fogták el és itt követelik a fejét.

- Le a fejével! - dörgött a hallgatóság. - A Köztársaság ellensége!

Az elnök megrázta a csengettyüjét; csendet parancsolt. Megkérdezte a foglyot, hogy igaz-e, hogy sok évet töltött Angliában.

Kétségkivül igaz.

Akkor hát ugyebár szökevény? Mi lehet akkor más?

Nem szökevény, reméli, hogy nem az, a törvény betüje és szelleme szerint.

Miért nem az? Az elnök tudni szeretné.

Azért nem az, mert önakaratából és jószántából lemondott egy cimről és rangról, amelyet utált. Otthagyta a méltóságot, amely nem kellett neki. Elhagyta a hazáját; nem ugy hagyta el, ahogyan azok a szökevények, akik felett ez a törvényszék itélkezni szokott. Azért hagyta el, hogy a saját keze munkájából éljen meg Angliában és nem akart a tulzsufolt Franciaország népének a munkájából élni.

Mivel tudja ezt bizonyitani?

Két tanuja van: Theophile Gabelle és Alexandre Manette.

De ugye megnősült Angliában? figyelmeztette az elnök.

Az igaz, de nem angol nőt vett el.

Francia polgárnőt?

Ugy van. Születésénél fogva franciát.

Hogy hivják? Milyen a családneve?

Manette Lucie, Manette doktor leánya. Annak a derék orvosnak, aki itt ül.

Ennek a feleletnek nagyon jó hatása volt a hallgatóságra. A jólismert, derék öreg orvost dicsőitő szavak repkedtek a levegőben. A tömeg hangulata olyan szeszélyes volt, hogy sok-sok megkeményedett arcon bőven hullottak le a könnyek. Olyan szemekből, amelyek még egy perccel előbb türelmetlenül pillantottak a fogolyra; amelyek már látták őt végig az utcán, a guillotine alatt.

Ezen a veszedelmes uton Darnay ugy lépkedett, ahogyan Manette doktor tanitotta ki. Ez az óvatos tanácsadó oktatta őt mindenre. Az készitette elő minden lépését erre a nehéz utra.

Az elnök azt kérdezte, hogy miért tért vissza Franciaországba olyan későn? Miért nem már előbb?

Darnay azt felelte, hogy azért nem tért vissza már előbb, mert nem volt semmije, amiből Franciaországban megélhetett volna. Hiszen lemondott a javairól. Angliában megélhetett abból, hogy a francia nyelvet és a francia irodalmat tanitotta. Azért tért vissza, mert egy francia polgár könyörgött neki. Azért jött vissza, hogy megmentse annak a polgárnak az életét. Hogy bármely veszedelem árán is, tanuvallomást tehessen mellette és megmenthesse. A Köztársaság ezt bűnnek tudná be?

Lelkesen orditott a hallgatóság: „Nem!” és az elnök ujra megrázta a csengettyüjét, hogy ezt a hallgatóságot lecsillapitsa. De nem igen csillapultak le; folytatták a kiáltozást. „Nem! Nem!” mig csak a saját akaratukból nem hagyták abba.

Az elnök tudni akarta annak a polgárnak a nevét. A vádlott megmagyarázta, hogy ez a polgár az elsőnek megnevezett tanu. Nagy bizalommal utalt annak a polgárnak a levelére, amit elvettek tőle a határon. Reméli azonban, hogy az a levél ott van az elnök előtt fekvő iratok közt.

Az orvos már jóelőre gondoskodott arról, hogy csakugyan ott legyen az a levél; előre biztositotta Charles-t, hogy ott is lesz. És mikor ennyire jutottak el a tárgyalás folyamán, akkor elővették és elolvasták a levelet. Gabelle polgárt elővezették, hogy igazolja, hogy ő irta. Ezt meg is tette. Hallatlan udvarias gyöngédséggel arra is célzott Gabelle polgár, hogy a Köztársaságnak annyi baja, dolga és veszedelme volt nevezett Köztársaság ellenségeivel, hogy őróla bizony megfeledkezett ott az Abbaye-börtönben. A törvényszék hazafias emlékezetéből, ugy látszik, törölték, ugy körülbelül három nap előttig. Amikor elővették és szabadlábra helyezték, az esküdtszék kijelentette, hogy az ellene felhozott vádak alaptalanok és hogy ezt, ime, igazolja Evrémonde polgártárs, vagyis más néven Darnay Károly.

Most Manette doktorra került a sor. Hallatlan népszerüsége és feleleteinek korrektsége kitünő hatással voltak a hallgatóságra. Ügyesen folytatta. Kimutatta, hogy vádlott szörnyü és iszonyatos hosszu fogsága után a legelső igaz barátja volt. Hogy vádlott vele maradt Angliában, hogy mindig igaz volt hozzá és hű, igaz volt a leányához. Hogy megosztotta vele számüzetését; hogy nemcsak hogy nem volt hű az arisztokrata uralomhoz, hanem ellenkezőleg, az életét kockáztatta a szabadság eszméjéért. Angol tusz volt és hive az Amerikai Egyesült Államoknak. Az orvos mindezeket a ténybeli igazság és komolyság meggyőző erejével adta elő és akkor az esküdtszék és a hallgatóság eggyéolvadt. Végezetül Manette doktor Mr. Lorryra hivatkozott. Egy angol gentleman, aki e pillanatban is itt van jelen. Ő is tanu volt egy bizonyos angol tárgyalás alkalmával, amely Darnay felmentésével végződött. Az esküdtszék kijelentette, hogy eleget hallott. A szavazatok megvannak és az elnök előveheti őket.

Minden egyes szavazatnál - az esküdtek hangosan és teljesen egyénileg szavaztak - hangos rivalgással adott elégedettségének kifejezést a hallgatóság. Minden egyes szavazat a fogoly érdekében szólt. Az elnök szabadnak nyilvánitotta.

Kezdetét vette azoknak a különös jeleneteknek egyike, amelyben a nép kifejezést ad befolyásolható izlésének. Mikor a tömeg lelkét az irgalom, a bőkezü jóság vágya szállja meg. Vagy talán nagyon is megszaporodott bűneik listáját akarták megkönnyiteni; megelégelték már a vad kegyetlenséget. Nem tudja senkisem megmagyarázni, hogy minek a rovására voltak irhatók akkor az ilyen jelenetek. Talán valamennyi ok együttesen játszott közre. Mihelyt kiejtették a szájukon az itéletet: hogy a vádlott szabad, máris oly mértékben patakzott a könny, aminő mértékben máskor vér patakzott. Mindkét nembeli hallgatóság baráti ölelésre tárta karjait a fogoly felé. Hosszu és egészségtelen fogságbeli szenvedései után, most majdnem eszméletét vesztette a kimerüléstől. Talán azért, mert nagyon jól tudta, hogy ugyanezek az emberek - ha más jelszó ragadja el őket - ugyanilyen erővel törtek volna rá; ugyanilyen erővel szaggatták volna darabokra és dobálták volna el testrészeit az utcán.

Más foglyok is következtek soron. Ez volt a szerencséje, mert igy legalább egy időre szabadulhatott a népszerüsége sulyos következményeitől. Utána egyszerre öt embert hallgattak ki, mint a Köztársaság ellenségeit. Tudnillik nem voltak nevezett Köztársaság szolgálatára sem szóval, sem tettel. A törvényszék hamarosan kárpótolta magát az elhullajtott könnyekért és hamarosan kárpótolta a nemzetet egy elszalasztott esélyért. Az öt fogoly még az utcán találkozott Darnayval, mind az öten huszonnégy órán belül való halálra voltak itélve. Az öt egyike adta ezt tudtára - a „Halál” jelét mutatta, amint azt a börtönben megszokták. És a többieknek azt kellett rá mondani, hogy „Éljen a Köztársaság!”.

Ennek az öt embernek nem akadt kisérete. Mert mikor Manette doktor Darnayval kiért a kapun, ott szorongott már az egész hallgatóság - mindama arcok, amelyeket a teremben feltünni láttak. Kivéve két arc: ezeket hiába kereste Darnay Károly. Mikor kilépett, a tömeg ujra üdvrivalgással fogadta. Sirtak, átölelték, orditottak és ujra kezdték. Mig végre maga a folyó - melynek partján mindez történt - a példát követvén, maga is megőrülni látszott, akárcsak a partjain a nép.

Darnayt egy hatalmas székre ültették. Vagy magából a törvényszék épületéből lopták, vagy valahonnan a közelből. Vörös zászlót teritettek erre a székre, a támlájára hatalmas vörös lándzsa került, a tetejében vörös sipka diszelgett. Maga Manette doktor sem tudta megakadályozni, hogy ezen a diadalmas széken vigyék haza a legerősebb férfiak; magasan vállra emelve! Körülötte vörös sipkák zavaros tengere. A viharos hullámokból olyan arcok meredtek fel rá, hogy a szegény szabadonbocsátott sokszor azt gondolta, hogy elvesztette az értelmét és hogy a guillotine-hez vezető talyigák egyikén cipelik.

Vad, álomszerü processzió. Akit csak előtaláltak megölelték, megcsókolták, ugy vitték előre. A havas utcákat vörösre festette a sok köztársasági vörös szin: ezek az utcák máskor mélyebb vörössel voltak áztatva. Igy vitték annak a háznak az udvarára, ahol lakott. Lucie apja előrement, hogy a leányát előkészitse. Mikor pedig a férje végre ott állt előtte a saját lábán, Lucie ájultan omlott a karjaiba.

Darnay a szivére szoritotta és szép arcát a saját arca és a tömeg közé emelte, hogy könnyeik egybefolyjanak és ajkaik látatlanul találkozzanak. A tömegből sokan táncolni kezdtek erre a látványra. Rögtön utána táncra perdültek valamennyien és most már az egész tömeg a carmagnole-t ropta lenn az udvaron. Majd a megürült székbe egy fiatal nőt emeltek, a csoport egyik tagját és kinevezték őt a „Szabadság Istennőjének”. Kiözönlöttek a környező utcákra, ki a folyópartra, át a hidra. Valamennyin erőt vett a carmagnole őrülete és mint a szélvihar kerekedtek tova.

Az orvos diadalmasan és büszkén állott a kezét szorongató Darnay előtt. Majd Mr. Lorry-ra került a sor, aki lélekszakadva rontott be hozzájuk, mert őt is bele akarták vinni a carmagnole őrületébe. Megcsókolta a kis Lucie-t, aki a karjait a nyaka köré fonta. Még az örökké őrködő és szorgalmas Miss Pross-t is megölelte, ugy vitte fel végre feleségét Darnay Károly a saját szobájukba.

- Lucie! Drágám! Szabad vagyok.

- Ó, Charles... hadd köszönjem meg térdenállva Istennek... akihez imádkoztam.

Mind meghajtották a fejüket, a szivüket. Ujra a karjai közt a feleségével, Darnay megcsókolta:

- Köszönd az apádnak is, szivem... Nincs ember Franciaországban, aki ezt meg tudta volna cselekedni, csak ő.

Lucie az apja keblére hajtotta a fejét. Mint akkor, mikor annak szegény fejét a saját keblére vonta. Olyan régen volt! Az apa boldog volt, hogy visszaadhatta a kölcsönt. Már kárpótlást kapott a szenvedéseiért. Most büszke lehetett az erejére.

- Ne légy gyönge, drágám! - mondta - ne remegj! Hiszen én megmentettem őt.