13.

Mi­után az üt­kö­zet el­dőlt, Quin­ta­na vissza­ment a rá­di­ós­ko­csi­hoz, hogy a pa­rancs­nok­sá­got ér­te­sít­se. Két­per­ces cse­te­pa­té volt, nem olyan győ­ze­lem, amely­re büsz­kék le­het­nek; még ha az em­ber el is fe­lej­ti azt a szé­gyen­le­tes cse­le­ke­de­tet, amellyel a dzsi­pet az el­len­ség ke­zé­re ját­szot­ták. A jár­mű egyéb­ként a hely­szí­nen el­égett. Ra­món az út te­tő­pont­ján vár­ta a csa­pa­tot, és a zűr­za­var egy pil­la­na­tá­ban meg­lep­te őket. A ban­di­ták hát­tal fe­lé­je áll­tak, mint az őrül­tek tü­zel­tek va­la­ki­re, akit már nem lá­tott, biz­to­san egy újabb de­zer­tőr­re; em­be­re­i­nek kö­ze­le­dé­sét ké­sőn vet­ték ész­re. Jár­mű­vük azon­nal láng­ba bo­rult, és ők ki­buk­fen­cez­tek, mi­köz­ben az ab­lak­üveg szi­lán­kok­ra ha­sadt, és az ab­ron­csok ki­puk­kad­tak. Ket­ten kö­zü­lük most meg­pró­bál­tak a völgy felé me­ne­kül­ni; si­ker­te­le­nül, mint ezt Quin­ta­na elő­re tud­ta – a lej­tő egy füg­gő­le­ge­sen le­sza­ka­dó fal­nak ve­zet. Nincs vesz­te­sé­günk, je­len­ti majd, Da­ni­elá­nak sem­mi nyo­ma. Ta­lán a szö­ke­vé­nyek kö­zött van? Mind­egy, hogy hol, ki kell tép­nie ké­pét a szí­vé­ből. Mind­ez meg­fog­ha­tat­lan volt, bor­zal­mas rej­tély előtt állt, azon­ban jaj, is­mer­te már a ke­ser­ves, a le­súj­tó meg­fej­tést.

Bal­ra a völgy­ben még min­dig lö­völ­döz­tek a ma­ra­dék ban­di­ták­ra. – Nincs össze­köt­te­té­sünk – szó­lalt meg a rá­di­ós, ma­gas­ra emel­ve a hall­ga­tót. Quin­ta­na nem vet­te át. Mi­nek is a co­man­dan­tét in­for­mál­ni? Car­los ta­lán még­is ha­zu­dott, és ő maga küld­te a lányt, maga buj­tot­ta föl erre az ért­he­tet­len tett­re. Már az előbb, a há­gón, ami­kor Lá­za­ro és Rico le­lep­lez­te előt­te a ban­da ter­vét, fel­lob­bant régi gya­nú­ja. Da­ni­ela tisz­tel­te a co­man­dan­tét, le­het, hogy az vissza­élt be­fo­lyá­sá­val. De a lány­nak is vol­tak ön­ké­nyes cse­le­ke­de­tei, teg­nap­előtt ép­pen őve­le tar­tott a Tum­ba Cu­at­ró­hoz, anél­kül, hogy je­lent­ke­zett vol­na, még­hoz­zá pusz­tán sze­szély­ből. Mire le­het ké­pes, ha más is van a do­log mö­gött? Ki tud­hat­ja ezt egy nő ese­té­ben? Szün­te­le­nül arra a szűk­nad­rá­gos fi­ú­ra kel­lett gon­dol­nia, aki­vel a pa­rancs­nok­ság felé ve­ze­tő úton ta­lál­ko­zott. Ez a mes­ter­kél­ten ma­ga­biz­tos já­rás és ké­sőbb a könnyek Da­ni­ela ar­cán. Eszé­be ju­tot­tak a lány sza­vai: „El tud­nád kép­zel­ni, hogy va­la­ki rész­vé­tet érez egy el­len­for­ra­dal­már iránt, hogy el­fe­lej­ti a kö­te­les­sé­gét?…” Ez a meg­ol­dás, túl ké­sőn jött rá, hogy az iga­zi fel­buj­tó kar­tá­vol­ság­nyi­ra ment el mel­let­te: Mi­gu­el az, Da­ni­ela kis­fi­á­nak apja. Mi­cso­da tra­gé­dia, mi­lyen je­len­ték­te­len és szo­mo­rú ben­ne az ő sze­re­pe! Le­he­tet­len, ért­he­tet­len! Min­den a sze­me lát­tá­ra tör­tént. Ki­ben bíz­hat még ak­kor?

Né­hány té­to­va lé­pést tett, az­tán, iz­ga­lom­tól haj­szol­va, a te­her­ko­csi felé for­dult, ame­lyen a bri­gan­ti­kat fog­va tar­tot­ták, át­ku­tat­ták és meg­kö­töz­ték. En­nek a Mi­gu­el­nek is köz­tük kell len­nie, neki kell fel­vi­lá­go­sí­tást ad­nia! Az első fog­lyok kö­zött nem volt. He­lyet­te Quin­ta­na is­me­rős arc­ra buk­kant – a má­sik fic­kó­ra az es­peran­zai ut­ca­sa­rok­ról. Mint­hogy be­sö­té­te­dett, rá­vi­lá­gí­tott. Át­vér­zett fej­kö­tés. Gyű­lö­let­tel és gú­nyos el­len­sé­ges­ke­dés­sel teli szem­pár.

– Most még nek­tek si­ke­rült – szi­sze­gett Quin­ta­ná­ra –, de ne fél­je­tek, jön­nek utá­nunk má­sok!

– Ez a fő­nök – ma­gya­ráz­ta egy őr­mes­ter –, Rod­ri­gu­ez. És ezt is­me­red-e, Ra­món? Jó fo­gás!

Bar­ro őr­nagy, San­ti­a­go ki­rály­tig­ri­se… Hé, Bar­ro, hol lő­jünk agyon, a tig­ris-ka­szár­nyá­ban vagy a rend­őr­ál­lo­má­so­don, a ki­len­ce­sen?

Mi­alatt Rod­ri­gu­ezt a ko­csi rak­fe­lü­le­té­re emel­ték, ka­to­nák a kö­vet­ke­ző fog­lyot ci­pel­ték oda. Quin­ta­na el­vet­te az ira­ta­it, Ser­gio Fi­gu­e­ras­nak hív­ták. Csú­nyán ki­ké­szült, és fo­ga­it csi­kor­gat­ta, az­zal a szán­dék­kal, hogy ne árul­ja el fáj­dal­ma­it. De ami­kor az őr­mes­ter egy acél­bi­linccsel Bar­ró­hoz lán­col­ta, fel­ki­ál­tott, fel­rán­tot­ta meg­bi­lin­cselt ke­zét, és kö­nyö­rög­ni kez­dett:

– Ne őve­le! Ne őve­le?… Lő­je­tek agyon, de ezt ne te­gyé­tek!

Quin­ta­na ke­resz­tül­né­zett raj­ta, pa­ran­csá­ra mind­ket­tő­jü­ket fel­húz­ták a te­her­au­tó­ra.

– Egyi­kük még oda­benn buj­kál – mond­ta va­la­ki mö­göt­te –, Lá­za­ro haj­szol­ja.

Quin­ta­na hir­te­len meg­me­re­ve­dett: egy alak bot­la­do­zott a ve­ze­tő­fül­ke felé, sen­ki sem fi­gyelt rá. Alig le­he­tett már fel­is­mer­ni va­la­mit is, Quin­ta­na még­is rög­tön tud­ta, ki az. Da­ni­ela! A lány a sár­há­nyó­ba ka­pasz­ko­dott, Ra­món hal­lot­ta, hogy meg­kér­de­zi:

– Mi­ért nem jöt­te­tek ha­ma­rább? Hol van Car­los?

Nem ka­pott vá­laszt, tá­mo­lyog­va állt ott be­mocs­ko­ló­dott egyen­ru­há­ban. Quin­ta­na szí­ve he­ve­sen kez­dett do­bog­ni. Tisz­tá­ban volt vele, hogy le kell tar­tóz­tat­nia a lányt; de lesz-e ere­je, hogy val­lo­má­sát vé­gig­hall­gas­sa? A rá­di­ós­ko­csi fe­lől oda­hal­lat­szott:

– Az is­ten­fá­ját, kap­csol­já­tok a co­man­dan­tét!

A völgy irá­nyá­ból hosszú lö­vés­so­ro­zat csat­tant. Az­u­tán csend. Quin­ta­na egy lé­pést tett a lány felé, kö­vek csi­ko­rog­tak, Da­ni­ela még nem vet­te őt ész­re. A csend­ben egyik rá­di­ós je­len­tett:

– Va­la­mi­nek tör­tén­nie kel­lett, nem ka­pom meg Car­lost. Maga a ve­zér­ka­ri fő­nök van Es­pe­ran­zá-ban, és sür­gő­sen be­szél­ni akar ve­led.

Quin­ta­na meg­for­dult, örült a ha­la­dék­nak, és egyet­len gon­do­la­tot sem vesz­te­ge­tett arra, mit je­lent­het ez. Há­rom em­ber ke­resz­tez­te út­ját, egy mi­li­cis­tát vit­tek.

– Raj­ta már nem se­gít­hetsz, Ra­món – mond­ta egyi­kük. – Lá­za­ro. Nem le­he­tett vissza­tar­ta­ni, mint az őrült ve­tet­te ma­gát az utol­só után…

Kö­rös-kö­rül le­vet­ték a sap­ká­ju­kat. A Pre­lu­dio 11-cso­port­nak vége, s aki leg­töb­bet tett a meg­sem­mi­sí­té­sü­kért, ha­lott.

A ko­csi­hoz érve Quin­ta­na a fü­lé­re szo­rí­tot­ta a hall­ga­tót. A ve­zér­ka­ri fő­nök csen­gő hang­ja. Egyet­len mon­da­ta ra­gadt csak meg Quin­ta­na tu­da­tá­ban. „Pa­lomino az imént ön­gyil­kos lett!” Egy csa­pás­ra át­lá­tott min­dent. Fe­jé­ben ret­ten­tő zú­gás tá­madt, vissza­fu­tott a te­her­ko­csi­hoz, szé­dü­lés kap­ta el. Da­ni­elát ke­res­te. Né­hány ka­to­na épp az utol­só ban­di­tát ci­pel­te ki a sű­rű­ből, nem tu­dott már jár­ni, jaj­gat­va szo­rí­tot­ta ke­zét a tes­té­hez. Lo­bo­gó fény vi­lá­gí­tot­ta meg a je­le­ne­tet, per­zse­lő­dő gumi bűz­lött, Quin­ta­na mind­ezt olyan ho­má­lyo­san ész­lel­te, mint­ha a völ­gyön túl tör­tén­nék. Da­ni­ela! Bol­dog­nak érez­te ma­gát, de egy­út­tal vét­kes­nek is a lánnyal szem­ben; most egy­szer­re meg­vál­to­zott a sze­mé­ben: a bá­tor com­pane­ra, és ő igaz­ság­ta­lan volt vele. Oda kell men­nie hoz­zá, sem­mi más­nak nincs je­len­tő­sé­ge. Az üt­kö­zet, a sa­ját mér­ge­ző bi­zal­mat­lan­sá­ga, Car­los gaz­tet­te és Lá­za­ro ha­lá­la – mind­ez ve­szí­tett eb­ben a pil­la­nat­ban éles­sé­gé­ből, már csak Da­ni­ela lé­te­zett.

Lá­za­ró­nál ta­lál­ta, tér­delt, ráz­ta a zo­ko­gás; Quin­ta­na meg­ér­tet­te, mi megy vég­be ben­ne, a lány is jó­vá­te­he­tet­len hi­bát kö­ve­tett el; ez azon­ban a maga szá­má­ra nem ment­ség. A lány mö­gött Mi­gu­elt ve­zet­ték a ra­ko­dó­fe­lü­let­hez, a fiú szí­vet­té­pő­en nyö­ször­gött, fel­is­mer­te a lányt, és ki­tört:

– Chi­ni­ta, mi­ért tet­ted ezt? Se­gíts raj­tam, kis­lány, se­gíts hát…

Quin­ta­na lát­ta, ho­gyan resz­ket a lány ajka. Nem vá­la­szolt Mi­gu­el­jé­nek, de nem is for­dult el. Ami­kor Mi­gu­elt föl­emel­ték, jaj­ga­tá­sa el­vi­sel­he­tet­len­né vált. Da­ni­ela be­fog­ta fü­lét, mint­egy vég­ső két­ség­be­esé­sé­ben, de az­tán le­en­ged­te ke­zét, mint­ha meg­pró­bál­ná el­vi­sel­ni a ször­nyű han­go­kat. E pil­la­nat­ban Quin­ta­na együtt­ér­zett a lánnyal, ha­bár ez a je­le­net ta­lán örök­re el­vá­laszt­ja tőle. Ki­egye­ne­se­dett, és ne­héz lép­tek­kel vissza­ment a rá­di­ós­ko­csi­hoz, el az égő roncs mel­lett. Túl sok járt a fe­jé­ben, en­nek a nap­nak a ké­pei, hang­jai és sok­fé­le sza­ga. A Tum­ba Cu­at­ro füst­je, Car­los tég­la­vö­rös arca, Da­ni­ela az elő­te­tő sár­gá­ra lak­ko­zott osz­lo­pá­nál… Mind­ket­ten a leg­job­bat akar­ták, és be­le­bo­nyo­lód­tak vá­gya­ik­ba és re­mé­nye­ik­be, a va­ló­ság nagy há­ló­já­ba. Túl fi­a­ta­lok vol­tak, az út ne­héz. És még­is – mi­lyen egy­sze­rű len­ne itt min­den, ha a lány vi­szo­noz­ta vol­na sze­rel­mét.

A fáj­da­lom­nak és az el­lá­gyu­lás­nak pil­la­na­ta volt ez, ami­ért mind­járt szé­gyell­te is ma­gát. Ezek­ben a per­cek­ben azon­ban ér­zé­kei min­dent kü­lö­nös vi­lá­gos­ság­gal vet­tek tu­do­má­sul, ami kö­rü­löt­te tör­tént: a szú­nyo­gok tán­cát a fény­szó­ró vi­lá­ga kö­rül, a pá­rát, amely az eső­től ned­ves út­ról fel­szállt, a könnyek csil­lo­gó nyo­mát Da­ni­ela ar­cán, ő a leg­bát­rabb lány, a leg­jobb em­ber, akit va­la­ha meg­is­mert. Tü­rel­mes akar len­ni, és vár rá. De ha a lány soha nem ta­lál­ja meg az utat hoz­zá, ak­kor is gaz­da­go­dott ál­ta­la. Neki kö­szön­he­ti éle­té­nek leg­na­gyobb meg­ráz­kód­ta­tá­sát. Töb­bet ér a meg­rá­zó él­mény, mint a sem­mi­lyen. Töb­bet ér bol­dog­ta­la­nul sze­ret­ni, mint sem­mit sem érez­ni. Töb­bet ér fáj­dal­mak kö­zött fel­nő­ni, mint gyer­mek­nek ma­rad­ni.