3.

Ko­rom­sö­tét volt, ami­kor az osz­lop el­in­dult a Tum­ba Cu­at­ró­tól déli irány­ban. Át­gör­dült a hí­don az új par­ti út felé. Ro­sa­le­sig más­fél órá­ra volt szük­sé­gük. Ra­món Quin­ta­na a fény­szó­ró kúp­já­ba me­redt, va­la­mi össze­szo­rí­tot­ta a tor­kát. Egész úton sem­mit sem lá­tott ab­ból, ami oda­kint kör­vo­na­la­i­ban el­vo­nult. Da­ni­ela el­len­ke­zett vele, első íz­ben és elvi kér­dés­ben, nyil­ván­va­ló, hogy más do­log­ban is meg­te­szi, nincs iga­zán ha­tá­sa rá.

És egy­ál­ta­lán kire van? Alap­já­ban véve sen­ki­re. Pe­dró­ra gon­dolt, súr­ló­dá­sa­ik­ra, eszé­be ju­tott min­den ko­ráb­bi össze­koc­ca­ná­sa, még a szü­lői ház­ban el­szen­ve­dett ve­re­sé­gei és ne­he­zen el­ért győ­zel­mei is. Ál­lan­dó­an kül­ső nyo­más, kül­ső be­fo­lyás el­len kel­lett vé­de­kez­nie. Erő­fe­szí­té­sei so­ha­sem áll­tak he­lyes arány­ban az el­ért ered­ménnyel. Min­dig is , így volt, ezért te­szi itt is min­den­ki, ami jól­esik neki, ha­bár uta­sí­tá­sa­it lát­szó­lag meg­tart­ják.

Mi­lyen más­kép­pen van ez Car­losszal. Neki még csak ki sem kell mon­da­nia, mit akar, ki­ol­vas­sák a sze­mé­ből, és az­u­tán ma­gá­tól tör­té­nik meg. Amit a co­man­dan­te könnyed érin­té­sé­vel haj­lé­konnyá tesz – az ő ke­zé­ben meg­ke­mény­szik. Hi­szen ma megint érez­te, mi­lyen ne­héz Car­losszal szem­be­száll­ni. Pe­dig Car­los tu­da­to­san sen­ki­nek sem ne­he­zí­ti meg dol­gát, min­dig en­ge­dé­keny. En­ged, anél­kül, hogy el­kö­te­lez­né ma­gát, hol­nap Ha­van­ná­ba uta­zik, úgy­szól­ván az ő ked­vé­ért. En­ge­dé­keny­sé­ge fé­lel­me­tes. Úgy lát­szik oly­kor, mint­ha né­mán mon­da­ná: „Meg­ér­tem a prob­lé­má­dat, de a ma­gam mód­ján ol­dom meg.”

Quin­ta­na be­val­lot­ta ma­gá­nak: Ép­pen Car­los nagy­vo­na­lú­sá­ga, az a le­kö­te­le­ző mód, az az ügyes­ség, amellyel ki­tér a konf­lik­tu­sok elől, és ér­vé­nye­sül­ni en­ge­di az el­lent­mon­dó vé­le­mé­nye­ket – ez az, ami kez­det­től fog­va za­var­ja. Több jel­le­met, ke­ve­sebb tak­ti­kát kí­vánt vol­na; a for­ra­dal­már ne le­gyen szem­fény­vesz­tő, még ak­kor sem, ha ez a ma­ga­tar­tás át­me­ne­ti­leg ha­szon­nal jár. És ahogy most bal­ra be­ka­nya­rod­tak a part­ra, vissza­em­lé­ke­zett egy be­szél­ge­tés­re, ak­kor nyá­ron, ami­kor ke­resz­tül­kó­bo­rol­ták San­ta Cla­rát, mind­járt az­u­tán, hogy Car­lost be­mu­tat­ták neki. Nem tud­ta már, mi előz­te meg szó­vál­tá­su­kat, de ér­te­lem­sze­rű­en min­den mon­dat­ra vissza­em­lé­ke­zett.

– Te na­gyon is kö­vet­ke­ze­te­sen gon­dol­ko­dol – je­len­tet­te ki Car­los iró­nia nél­kül, ami­kor a szál­lo­dai ét­te­rem­ben, ma­ga­san a fő­tér fö­lött gyü­mölcs­sa­lá­tát et­tek. – Csak nem lá­tod még lo­gi­kád ha­tá­ra­it, Ra­món. Kö­vet­ke­ze­tes akarsz len­ni, és min­dent egy cél­nak, a mi jó ügyünk­nek akarsz alá­ren­del­ni. Ezt cél­sze­rűt­len­nek tar­tom; az ér­tel­mes élet több en­nél. Aki min­den kis dön­té­sét szi­go­rú­an el­vei alap­ján hoz­za meg, el­vesz­ti len­dü­le­tét, és a béna ak­ci­ók ká­ro­sak le­het­nek. A mo­ra­lis­tá­nak nincs moz­gás­te­re, nem tud ru­gal­ma­san re­a­gál­ni. Szi­go­rú­an el­vek alap­ján cse­le­ked­ni a ka­to­na­tiszt szá­má­ra azt je­len­ti, hogy em­be­re­it a leg­ki­sebb ki­len­gé­sért meg­ró­ja, a leg­ki­sebb vét­sé­get meg­bün­te­ti. Az or­vos szá­má­ra azt je­len­ti, hogy nem do­hány­zik, pe­dig a szi­var íz­lik ne­ked, ugye? Az ál­lat­ba­rát­nak azt je­len­ti, hogy nem eszik húst; a férj­nek, hogy har­minc évig csak a fe­le­sé­gé­vel hál; a lo­já­lis ál­lam­pol­gár­nak, mind­egy, mi­lyen ura­lom alatt, hogy min­den­kit, akit el­len­fél­nek tart, fel­je­lent a tit­kos rend­őr­ség­nél; mi, akik egyen­ru­há­ban, ugye, egyet­len kor­tyot sem iszunk, csak ak­kor vi­sel­ked­nénk kö­vet­ke­ze­te­sen, ha ci­vil­ben sem…

– Szá­munk­ra azt je­len­ti – vá­gott a sza­vá­ba Quin­ta­na –, hogy min­dig ké­szen ál­lunk meg­hal­ni a ha­zá­ért.

– He­lye­seb­ben élni érte. És hidd el ne­kem, hogy csak egy bi­zo­nyos kö­vet­ke­zet­len­ség­nek kö­szön­he­tő, hogy egy­ál­ta­lán élünk még. Fi­del még él, mert a Gran Pi­ed­rán fog­ság­ba esett, ahe­lyett, hogy azt a ne­ve­ze­tes utol­só töl­tényt ki­lőt­te vol­na.

Én még itt va­gyok, mert Ba­tis­tá­nak nem min­den híve volt de­nun­ci­áns, és nem min­den Mas­fer­rer-tig­ris[26] volt gyil­kos. Va­la­mi­vel több kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel az em­be­ri­ség jó­val az atom­bom­ba előtt ki­ir­tot­ta vol­na ma­gát. Hi­szen el­vi­leg min­den más­kép­pen gon­dol­ko­dót és hi­tet­lent, fő­képp pe­dig az eret­ne­ke­ket agyon kel­lett vol­na ütni. Mert aki a maga ügyé­ről tö­ké­le­te­sen meg van győ­ződ­ve, ho­gyan tűr­het meg tar­tó­san olya­no­kat, akik ha­mis ta­no­kat hir­det­nek?

– A fa­na­ti­ku­sok nem ju­tot­tak el odá­ig – mond­ta Quin­ta­na. – Nem volt rá mód­juk, kü­lön­ben meg­tet­ték vol­na. – Még ma is elé­ge­det­len volt ez­zel a vá­lasszal; azt bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a Car­los­ból ára­dó szug­gesz­tív va­rázs ha­tá­sa alá ke­rült.

– Hát én nem tu­dom, ho­gyan gon­dol­ko­dik a fa­na­ti­kus – dör­mög­te a co­man­dan­te. – Szo­rul-e belé va­la­ha is annyi ér­te­lem, hogy fel­mér­je az erő­vi­szo­nyo­kat? A töb­bi­ek per­sze, akik­re tá­masz­ko­dik, és akik nél­kül sem­mit sem ér­het el, egy ki­csi­két min­dig bi­zony­ta­la­nok, és ezért em­be­ri­ek. Szá­muk­ra a vi­lág tele van tra­gi­kus el­lent­mon­dá­sok­kal, s mi hasz­na tud­ni, hogy a leg­több­jük idő­vel el­tű­nik. Most kell ha­tá­roz­ni­uk, és íme, ké­tel­ked­nek – nem fel­tét­le­nül a cél­ban, de gyak­ran az esz­kö­zök­ben. Azon töp­ren­ge­nek ugyan­is, nincs-e még­is olyan pont, amely­ben té­ved­nek, és az el­len­fél­nek van iga­za. Ez fa­ir­ré és to­le­ráns­sá te­szi őket. Hi­szen ál­lan­dó­an olyan dol­gok kö­zött kell vá­lasz­ta­nunk, ame­lyek va­ló­di ér­té­két nem is­mer­jük. Te fel­adod hi­va­tá­so­dat, hogy ka­to­na­ként szol­gáld az or­szá­got, ta­lán or­vos­ként vagy mér­nök­ként töb­bet hasz­nál­tál vol­na. Em­be­re­ket ál­do­zol föl, hogy meg­nyerj egy üt­kö­ze­tet, amely­nek ki­me­ne­te­le lé­nyeg­te­len le­het. El­hagysz egy asszonyt, és csak ké­sőbb tu­dod meg, hogy a má­sik­kal bol­dog vagy-e. Min­dig több út le­het­sé­ges. Ugyan­ah­hoz a fel­adat­hoz kü­lön­bö­ző mó­do­kon fog­hatsz hoz­zá; aki ezt meg­ér­tet­te ab­ban fel­ol­dó­dik a görcs, könnyebb a dol­ga, és ugyan­ak­kor megint ne­he­zebb. Sen­ki­nek nem fog szük­ség­te­le­nül szen­ve­dést okoz­ni.

Ve­sze­del­mes gon­dol­ko­dás­mód, első pil­lan­tás­ra nagy­lel­kű, de tü­ze­te­seb­ben vizs­gál­va fel­szá­mol min­den ér­té­ket!

A gép­ko­csi­osz­lop most ha­ladt át azon a he­lyen, ahol az osz­tag négy nap­ja part­ra szállt. Quin­ta­na még min­dig érez­te tor­ká­ban azt az égést, Car­los meg­se­bez­te, mert egy­sze­rű­en erő­sebb volt nála. De hogy le­het, hogy ez annyi­ra nyom­ja, hi­szen nem új do­log. Élet­el­vé­vé tet­te, hogy vál­lal­ja az el­ke­rül­he­tet­lent, per­sze úgy, hogy le­he­tő­leg ke­vés dol­got te­kin­tett ele­ve el­ke­rül­he­tet­len­nek. Meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan-e, ha egy lány nem sze­re­ti? Hir­te­len meg­ér­tet­te, hogy egész más mar­ja a bel­se­jét, az, hogy Da­ni­el­á­ra gon­dol. A lány job­ban hisz Car­los­ban, mint őben­ne, in­nen ke­ser­ves töp­ren­gé­sei. Akár­mi­lyen kép­te­len­ség is, a hí­don való be­szél­ge­tés óta a lány egy kis­sé na­gyob­bá, egye­ne­seb­bé, ko­mo­lyab­bá vált a sze­mé­ben, va­la­mi rej­té­lyes szubsz­tan­ci­á­val gaz­da­go­dott, ön­ál­ló aka­ra­tát, sze­mé­lyi­sé­gét bi­zo­nyí­tot­ta. Mi a sze­mé­lyi­ség? A lé­te­zés, a biz­tos re­a­gá­lás ado­má­nya-e, az, hogy a ké­pes­sé­gek ké­szen­lét­ben áll­nak arra a pil­la­nat­ra, ami­kor szük­ség van rá­juk? Vagy egy­sze­rű­en vonz­erő, va­rázs, sze­xu­a­li­tás?

Nem tu­dott vá­la­szol­ni a kér­dés­re. Mind­egy, hogy mi­nek ve­szi, Da­ni­elá­ban bő­ven meg­van. Té­ve­dés vol­na azt hin­ni, hogy va­la­mi könnyű kis nő. Olyan mag rej­lik ben­ne, ame­lyet még nem is­mer, ezért fu­tott zá­tony­ra kí­sér­le­te, hogy ki­von­ja ma­gát a lány ha­tá­sa alól. A dzsun­gel­ban el­töl­tött há­rom éj­sza­kán újra és újra meg­esett, hogy egy bel­ső hang Da­ni­ela ne­vét sut­tog­ta. És vol­tak éber ál­mai is. Bár­mennyi­re eről­kö­dött, hogy ki­ik­tas­sa gon­do­la­ta­i­ból, bár­mennyi­szer hi­tet­te el ma­gá­val, hogy már nem ér­dek­li – a lány még­is foly­ton fog­lal­koz­tat­ta. És nyug­ta­lan­sá­ga, fá­rad­ha­tat­lan buz­gal­ma, amely szün­te­le­nül az el­len­ség­gel szem­be haj­szol­ja? Az­óta a ha­van­nai éj­sza­ka óta, va­la­hány­szor le­huny­ja a sze­mét, sőt még nyi­tott szem­mel is Da­ni­elát lát­ja, a tá­bor­tűz láng­ja­i­ban, vagy ha új­sá­got ol­vas, a me­net­osz­lop fö­lött le­beg­ve, a be­ve­té­si meg­be­szé­lé­se­ken, a zász­ló­le­vo­ná­son nap­nyug­ta­kor – a leg­vá­rat­la­nabb al­kal­mak­kor meg­je­le­nik előt­te. Az­óta ál­lan­dó­an me­ne­kül, moz­gás­ra, cse­lek­vés­re vá­gyik, se­hol sincs ma­ra­dá­sa, a nyu­ga­lom em­lé­ke­zést, töp­ren­gést, kínt je­lent. Nyug­ta­lan­sá­ga reg­gel vé­gül is Es­pe­ran­zá­ba haj­tot­ta, mint­ha nya­kán lett vol­na a ta­tár, Car­lost szo­ron­gat­ta, gyö­tör­te, gya­nú­sí­tot­ta… Úr­is­ten, ez volt az oka? Tor­ká­hoz ka­pott, a hir­te­len be­lá­tás le­súj­tot­ta. Sza­bad-e em­be­re­ket ve­zet­nie, mi­kor sa­ját lép­te­i­ben sem biz­tos? Car­los szá­má­ra ez per­sze nem vol­na kér­dés, ő most ne­vet­ne, csen­gő­en ka­cag­na. „Hát nem tu­dod – hal­lot­ta gú­nyo­ló­dá­sát –, hogy szá­mos hős­tett mö­gött ott rej­lik az asszony? A ró­mai tör­té­ne­lem egész más­kép­pen ala­kult vol­na, Ra­món, ha Cleo­pát­rá­nak gör­be orra lett vol­na! Nem az a fon­tos, hogy mi hajt­ja a ko­csit, ha­nem csak az, hogy kor­má­nyozzuk…” El­vi­sel­he­tet­len!

„Így van ez. Hát így. Meg­per­zselt té­ged, most lán­golsz, és a tü­zet nem le­het el­ol­ta­ni. Ő nem fog raj­tad se­gí­te­ni. Mö­göt­ted ül, ezt el­fe­lejt­he­ted, még csak meg­for­dul­ni sem kí­vánsz. Mi­lyen nagy­sze­rű­en ural­kod­tál ma­ga­don leg­utóbb. De a képe ben­ned van, mind­egy, hová futsz, mi­hez kez­desz, és ezt nem vi­se­led el. Ura vagy-e még ma­gad­nak? Ke­zed­ben a pa­rancs­nok­lás, a si­er­ra min­den szá­la ben­ne fut össze. Ti­zen­egy ha­lott és sú­lyos se­be­sült teg­nap es­tig. De még­is­csak he­lyes, hogy a pat­ká­nyok­ra va­dá­szom, hogy vé­gez­ni aka­rok ve­lük! És – hogy Car­los­ra gya­nak­szom? Nem tu­dom, no hát, nem tu­dom! Ott van előt­tünk Ro­sa­les, most vége.”

Mint ren­de­sen, ez­út­tal sem vol­tak ki­elé­gí­tő szál­lá­sok, fő­képp sát­rak nem. Ped­ro a pa­ró­ki­án ké­szí­tett ne­kik szál­lást, ahol maga is aludt. Kar­ba tett kéz­zel, egy cse­te­pa­té hí­ré­vel fo­gad­ta őket. Sza­ka­sza csap­dá­ba ke­rült, négy em­bert vesz­tett, és sem­mit sem ért el, még­is úgy lát­szott, hogy büsz­ke mind­er­re. Mi­köz­ben a kony­há­ban et­tek, egy kék szö­vet­ron­gyot tett az asz­tal­ra: Lá­za­ro mi­li­cis­ta-in­gé­nek egy da­rab­ja, ál­lí­tot­ta. Sze­rin­te ti­tok­ban Lá­za­ro hagy­ta hát­ra, a szö­vet-há­rom­szög csú­csa észak­nyu­gat felé mu­ta­tott, és mint­ha nyo­mok is ve­zet­tek vol­na arra… Ne­vet­sé­ges volt, azon­kí­vül Ped­ro se­hogy sem ért a vé­gé­re; za­va­ros el­be­szé­lé­se köz­ben Quin­ta­na vissza­nyer­te nyu­gal­mát. Hagy­ta a má­si­kat be­szél­ni, fél­re­tet­te kri­ti­ká­ját. Hi­szen a lány je­len­lé­té­ben nem foly­tat­hat­nak tár­gyi­la­gos be­szél­ge­tést.

– Men­jünk alud­ni – mond­ta. „Ti­zen­öt ha­lott és sú­lyos se­be­sült…”

Egy kül­dönc fe­dél alá ve­zet­te őket, és két csöpp­nyi kam­rát je­lölt ki ne­kik. A har­ma­dik aj­tó­ban volt a kulcs, ott hált a pap. Quin­ta­na le­ve­tet­te ma­gát, ha­ma­ro­san el­aludt. Ál­má­ban meg­je­lent Car­los, amint meg­fe­szí­tett tar­kó­iz­mok­kal az ab­lak­nál áll, és azt mond­ja: „Jól van, hol­nap Ha­van­ná­ba uta­zom…” Hal­lot­ta ön­ma­gát, amint kér­de­zi: „Hol le­het ott el­ér­ni té­ged?” De az­u­tán, ami­kor Car­los feje meg­for­dult, mi­cso­da lát­vány! Ez a je­ges le­he­let a pil­lá­in! Egy ide­gen arc, ott a te­tő­ge­ren­da mel­lett. Et­től a pil­la­nat­tól bi­zo­nyos volt ben­ne, hogy a co­man­dan­te va­la­mit tit­kol előt­te.

Quin­ta­na fel­ri­adt. A lép­cső re­cse­gett, anél­kül, hogy lép­te­ket le­he­tett vol­na hal­la­ni, mit je­lent ez? Ke­re­ket old a pap? Rá­né­zett a vi­lá­gí­tó szám­lap­ra, még fél órá­ja sem fek­szik itt, ugyan ki szök­ne már éj­fél előtt? Odá­ig ju­tott vol­na, hogy egy kis nesz fel­ri­aszt­ja ál­má­ból? A szom­széd­ban ki­nyílt az ajtó. Ide­gei pat­ta­ná­sig meg­fe­szül­tek. Fél­han­gos ki­ál­tás hal­lat­szott át. Ped­ro! Hoz­zá lo­pa­ko­dik. A szom­széd­ban meg­csú­szott egy szék. Úgy érez­te, meg­ful­lad. Va­la­mi arra kény­sze­rí­tet­te, hogy fe­jét a fal­hoz szo­rít­sa. Mél­tat­lan do­log volt, gyű­löl­te ön­ma­gát, még­is meg kel­lett ten­nie. Hal­lot­ta vére zú­gá­sát, egy örök­ké­va­ló­ság telt el, az­tán han­go­kat kü­lön­böz­te­tett meg. Hogy sze­rel­mes­ked­né­nek, ah­hoz túl han­go­san be­szél­nek… leg­alább­is Da­ni­ela. Ped­ro meg­kör­nyé­ke­zi, vá­lasz­té­kos sza­va­kat sut­tog neki, sza­bá­lyos aján­lat, de sem­mi két­ség, a lány nem en­ged. Most fel­bil­lent a szék, né­hány lé­pés, bú­csú az ajtó fe­lől. Vége, Ped­ro ve­re­sé­ge meg­pe­csé­te­lő­dött, az­zal sem tö­rő­dik már, hogy a lép­csőn hal­kan men­jen. Nem is fog töb­bet el­jön­ni, nem az az em­ber, aki ilyen nyi­lat­ko­za­to­kat meg­is­mé­tel. Ezért a ha­tá­ro­zott­sá­gá­ért iri­gyel­ni kell; de bi­zo­nyá­ra nem is lán­gol annyi­ra.

Quin­ta­na nem ér­zett di­a­dalt, csak meg­könnyeb­bü­lést. Amint ki­nyúj­tóz­ko­dott, Ma­ria ju­tott eszé­be. Per­sze elő­for­dul­tak kí­nos hely­ze­tek, az utol­só előt­ti fél­év­ben tör­tént ez, mint min­dig az ő ha­tá­ro­zat­lan­sá­gán mú­lott. Ma­ria cso­da­szép volt és be­szé­des – di­vat, fut­ta­tás, plety­ka. Volt egy Cruz nevű ba­rát­nő­je, aki­nek szü­lei a hét vé­gén néha Mi­a­mi­ba re­pül­tek. Cruz be­le­bo­lon­dult Lu­ci­ó­ba, az egye­tem leg­jobb base­ball já­té­ko­sá­ba, ha­ma­ro­san egy né­gyes par­tyt ren­de­zett, ame­lyen túl so­kat it­tak. Dél­után az­u­tán Lu­cio kar­ján ki­tán­colt a szo­bá­ból. Ő egye­dül ma­radt Ma­ri­á­val, aki egész kü­lö­nö­sen né­zett rá nagy, ár­tat­lan sze­mé­vel. Mi za­var­ta in­kább, hogy a nap még sü­tött, vagy hogy az egé­szet egy só­vár kis­lány kez­de­mé­nyez­te? Ma­ria iz­gat­ta őt, elég sok bó­kot mon­dott neki, és most itt ül, ke­zé­ben a cock­ta­i­los po­hár­ral, és a lány to­vább fe­cseg, a szo­ká­sos plety­kát, ami min­dent meg­öl ben­ne – míg csak Ma­ria könnyek­ben nem tör ki… Az ő hi­bá­ja volt, előbb tisz­táz­nia kel­lett vol­na ön­ma­gá­val, mit is akar.

Ez­út­tal azon­ban tisz­tá­ban volt vele, sok­kal in­kább, mint va­la­ha. Hol­mi­ja után nyúlt. Az idő­pont rossz le­het, ta­lán a le­he­tő leg­rosszabb, ám most nem tud vár­ni. Túl soká várt már: a lány bi­zo­nyá­ra nem is tud­ja, há­nya­dán áll vele. Ko­po­gás nél­kül be­lé­pett, fel­emel­te a szé­ket, és oda­ült hoz­zá.

Da­ni­ela meg­kér­dez­te: – Ra­món, mit je­lent­sen ez?

Sö­tét volt, Ra­món nem sok­kal töb­bet lá­tott a lány kör­vo­na­la­i­nál, le­het, hogy Da­ni­ela ne­vet, mind­egy. Nem en­ge­di, hogy el­uta­sít­sák, hi­szen nem akar öle­lést, ha­nem csak tisz­tán­lá­tást, és egy elő­nye van Pe­dró­val szem­ben: a tü­re­lem.

A lány fé­lig föl­emel­ke­dett: – Na, sej­tem már, hogy mi kö­vet­ke­zik. Hal­lot­tad, hogy va­la­ki meg akart tá­mad­ni, és most biz­to­sí­ta­ni fogsz, hogy a vé­del­med alatt ál­lok. Nem bá­nom, de most menj megint alud­ni, jó?

– Da­ni­ela, nem va­gyunk már gye­re­kek. Más ok­ból ülök itt. Em­lék­szel még a múlt­ko­ri be­szél­ge­té­sünk­re az op­ti­kus előtt, ami­kor esett? És utá­na a Ve­da­do-ven­dég­lő­ben? Sze­ret­ném, ha foly­tat­nánk. Ki tud­ja, mi­kor lesz megint al­ka­lom rá.

– Mi­nek foly­tat­ni? Hagy­juk csak annyi­ban. Te vagy a leg­jobb lo­vag, akit csak kí­ván­ni le­het. Te még ön­ma­gad el­len is meg­vé­desz.

Ez túl sok volt, a vér az ar­cá­ba to­lult. A lány te­hát ko­mi­kus­nak ta­lál­ta tar­tóz­ko­dá­sát. El­kap­ta a lány fe­jét, és meg­csó­kol­ta, né­mán és va­dul, a hom­lo­kát, a sze­mét, ál­lát, szá­ját. Má­mo­ros volt, keze be­le­túrt a ha­já­ba, be­szív­ta il­la­tát, mi­lyen sok­szor vá­gyott is erre a pil­la­nat­ra. Túl­sá­go­san iz­ga­tott volt ah­hoz, hogy él­vez­ze, még csak az­zal sem volt tisz­tá­ban, vi­szo­noz­zák-e a csók­ját. Meg­érez­te a fo­ga­it, ek­kor a lány ki­tép­te ma­gát.

– Da­ni­ela, én már csak rád tu­dok gon­dol­ni – saj­tol­ta ki ma­gá­ból a szót. Ör­vény ra­gad­ta el, amely föl­emel­te, ma­gas­ra rö­pí­tet­te, re­mé­nye­i­nek csú­csá­ra, és olyan mon­da­to­kat csalt ki be­lő­le, ami­lye­ne­ket az­előtt so­ha­sem hasz­nált. – Csu­pa tem­pe­ra­men­tum vagy. A te éle­ted sok­kal ne­he­zebb volt, de ez csak erő­seb­bé tett. Ve­led együtt… mi ket­ten, ne­künk min­den si­ke­rül­ne, mi min­den fel­ada­tot meg­ol­da­nánk. Ben­ned meg­van ami be­lő­lem hi­ány­zik. Szá­mom­ra te tes­te­sí­ted meg a for­ra­dal­mat, te vagy min­den…

Egy szó­ra várt, egy kézszo­rí­tás­ra, egy jel­re, de az nem jött. Más­kép­pen, ér­tel­me­seb­ben akar­ta mind­ezt el­mon­da­ni. Ám akár­mi­lyen za­va­ro­san be­szél is most, Da­ni­elá­nak érez­nie kell, hogy ezek a leg­ben­sőbb gon­do­la­tai. Hal­lot­ta a lány lé­leg­zé­sét, és vé­gül vá­la­szát:

– Ha­mis ké­pe­ket, fes­tesz ma­gad­nak. Ne­kem gye­re­kem van va­la­ki­től, aki el­ment. Egy szö­ke­vény­től.

– És mit tesz ez?

– Hagyd csak – mond­ta a lány. – Ez nem mind­egy ne­ked, Ra­món. Ne­ked nem.

Ar­cát nem tud­ta ki­ven­ni, de hang­ja ele­get árult el. Vissza­uta­sí­tot­ta, itt min­den szó hi­á­ba­va­ló. Las­san föl­állt, az aj­tó­hoz ment. Min­den­nek vége. Sem­mit sem ér­zett a bu­kás­ból, nála a fáj­da­lom csak ké­sőbb je­lent­ke­zik. Most egy dol­gon töp­ren­gett csak: ki is kell va­ló­já­ban Da­ni­elá­nak? Pe­drót el­uta­sí­tot­ta, Tony ha­lott.

Quin­ta­na még so­ká­ig éb­ren volt. Mi­ért em­le­get­te a gye­re­ket és a gye­rek ap­ját? Meg­pró­bál­ta el­kép­zel­ni az is­me­ret­lent; kép­ze­le­te rossz­in­du­la­tú ké­pet fes­tett róla. Első íz­ben gon­dolt Mi­gu­el­re mint ve­tély­társ­ra. Úgy lát­ta, hogy Da­ni­ela nem ké­pes el­sza­kad­ni en­nek az áru­ló­nak az ár­nyé­ká­tól, ha maga nem is tud róla. Mert hi­szen ép­pen elég idő telt el az­óta. Úgy lát­szik, hogy szí­vé­nek egy sar­ká­ból még min­dig nem bír­ta ki­űz­ni a má­si­kat, le­nyű­gö­ző em­lé­ke még min­dig a vé­ré­ben van. Ez az em­ber meg­fer­tőz­te! Bár úgy jár­na a gaz­em­ber, mint azok, akik va­la­mi­kor az orosz Ok­tó­be­ri For­ra­da­lom elől Kí­ná­ba me­ne­kül­tek – de az­tán a for­ra­da­lom el­jött Kí­ná­ba, né­me­lyek Ku­bá­ba szök­tek elő­le, míg a for­ra­da­lom ott is utol­ér­te őket… Ezek­kel a gon­do­la­tok­kal aludt el.