4.

A nap fel­kú­szott a bok­ro­kon, su­ga­rai szét­osz­lat­ták a pá­rát. Ned­ves fe­nyő­to­bo­zok sza­ga ér­zett. Per­sze, esett, a nylon­te­tőn csep­pek gyön­gyöz­tek. A ne­gye­dik vagy az ötö­dik éj­sza­ka volt? Mi­gu­el meg­pró­bált utá­na­szá­mol­ni, nem si­ke­rült. De ezen nem mú­lott; meg­kér­dez­he­ti Ser­gi­ót, ő nap­lót ve­zet, a jó ég tud­ja, mi­nek. Ele­in­te vol­tak még em­lé­kez­te­tő pon­tok, olyan éles ké­pek, hogy nyil­ván so­ha­sem le­het őket el­fe­lej­te­ni; a hegy­kú­pok, mint­egy el­vág­va a hul­lá­mok és a köd fö­lött, a he­li­kop­ter, a ta­nya a le­gyek­kel, a szik­la­dóm a hold­vi­lág­ban. De mi­óta a si­er­rá­ban vo­nul­nak, min­dig ugyan­az, és a na­pok egy­be­mo­sód­nak… Ki­nyúj­tot­ta kar­ját fő­ző­edé­nye felé, amely a füg­gő­ágy fej­ré­szé­nél állt. Víz­nek szű­ké­ben vol­tak a teg­nap dél­utá­ni cse­te­pa­té óta, min­den sze­ren­csé­jük el­le­né­re, a nagy vi­zes­zsá­kot szét­ron­gyol­ta egy ha­ránt be­csa­pó­dó lö­ve­dék.

Az edény üres volt, Piti állt őrt, nyil­ván ki­it­ta az eső­vi­zet! Mi­gu­el a má­sik ol­dal­ra gu­rult. Ott fe­küdt a fű­ben a kék­in­ges, a fo­goly, aki­ért fe­le­lős. Mi­gu­el kí­ván­csi­an vizs­gál­gat­ta. Ezen nem le­he­tett fe­lül­ke­re­ked­ni. Lá­za­ro San­chez­nek hív­ták, töb­bet nem tud­tak róla. Ci­pel­te, amit Ser­gio rá­ra­kott, né­mán po­rosz­kált a me­net­ben. Még­is, teg­nap este, ami­kor Mi­gu­el, mint ren­de­sen, össze­kö­töt­te csuk­ló­it, első íz­ben mon­dott va­la­mi mást is, mint „si se­nor”. Sze­ren­csé­re csak ő hal­lot­ta, mert egyet­len merő pi­masz­ság volt az egész: „Na, fiúk, most be­lát­já­tok las­san, mire vál­lal­koz­ta­tok itt. Hol van­nak a baj­tár­sa­i­tok? Med­dig akar­tok még sza­lad­ni? Itt az egész nagy or­szág – és ti ben­ne – ma­gá­nyo­sak, mint a dög­lött ku­tya.”

Mi­gu­el hir­te­len fris­sen pör­költ kávé aro­má­ját érez­te a nyel­vén, ame­ri­kai ká­vé­ét, ame­lyet egy króm ká­vég­ép­ből csa­pol­tak. És úgy érez­te, mint­ha újra a Cap­ri­ban vol­na, ab­ban a va­kí­tó­an tisz­ta ca­fe­te­ri­á­ban Id­le­wild re­pü­lő­te­re mö­gött. Nem, ezek iga­zán nem a leg­rosszabb nap­jai vol­tak, ha­bár ke­se­rű do­log, ami­kor az em­ber el­vesz­ti az ál­lá­sát, ha sze­re­ti a mun­ká­ját. A Ge­ne­ral Elec­tric New York-i ki­ren­delt­sé­gé­ben egy­sze­rű­en nem vet­ték föl tu­ris­ta­víz­u­ma mi­att, meg mert nyo­mo­rú­sá­go­san be­szélt an­go­lul. A ha­van­nai fi­ók­ve­ze­tő egy­ál­ta­lán nem is mu­tat­ko­zott, a régi ígé­re­te­ket el­fe­lej­tet­te. Egy hé­tig bo­lyon­gott, a Pren­sa ál­lás­hir­de­té­sei nyo­mán fut­ko­sott. De mi­kor oda­ért va­la­ho­vá, min­dig azt hal­lot­ta, hogy pénz­bün­te­tést koc­káz­tat­nak meg, ha fel­ve­szik, és ő is meg­sza­ba­dul hu­szon­öt dol­lár­já­tól. Vé­gül is, ami­kor már fel akar­ta adni, egy hon­fi­tár­sá­tól ka­pott tip­pet, és rá­ta­lált a har­le­mi emig­ráns-iro­dá­ra, ahol va­gyon­ta­lan ku­ba­i­ak­nak ke­rü­lő úton meg­sze­rez­ték a „so­ci­al se­cu­rity”-la­pot. En­nek bir­to­ká­ban sen­ki sem me­rült el a nagy­vá­ros hi­deg ör­vé­nyé­ben, leg­alább­is nem mind­járt.

Ami­kor egy ca­fe­te­ria-há­ló­zat fő­iro­dá­já­ban be­mu­tat­ta lap­ját, meg­vizs­gál­ták, nem szen­ved-e fer­tő­ző be­teg­ség­ben, és ki­küld­ték egyik ven­dég­lő­jük­be. So­ha­sem fog­ja el­fe­lej­te­ni a ször­nyű utat a 89. ut­cai tíz­dol­lá­ros szo­bá­já­tól Long Is­lan­dig. Nagy­vá­ros­ban nőtt fel, de ez bor­za­lom­mal töl­töt­te el, fe­lül­múl­ta min­den ag­go­dal­mát. Ide­gen csil­la­gon ta­lál­ta ma­gát, Ha­van­na csen­des kert volt a lár­má­nak és grá­nit­nak eh­hez a la­bi­rin­tu­sá­hoz ké­pest; bár gyak­ran lát­ta fil­men, a köz­vet­len ta­lál­ko­zás ere­je most föld­höz vág­ta. Csak is­ten­hi­te és ta­lán Da­ni­ela me­da­li­on­ja se­gí­tet­te, hogy épen ke­rül­jön ki a Ti­mes Squa­re-i met­ró­ál­lo­más­ból, a min­dig túl­zsú­folt komp­ból és a Ja­ma­i­ka-ál­lo­más­ból, ahol át kel­lett száll­nia. Úgy érez­te ma­gát, mint mi­kor egy gyer­mek sí­nek kö­zött mász­kál, ame­lyen exp­ressz­vo­na­tok dü­bö­rög­nek. És az­tán szür­ke, vi­gasz­ta­lan na­pok vir­rad­tak fel, tél­re for­dult. Ak­ko­ri­ban csak­ugyan ku­tyá­ul érez­te ma­gát.

De az em­be­rek ren­de­sek vol­tak hoz­zá, mert a kül­se­je gon­do­zott volt. Itt na­gyon fon­tos, hogy va­la­ki­nek mi­lyen a kül­se­je. A fő­nök hó­fe­hér egyen­ru­hát adott neki, és egy sap­kát „Cap­ri” fel­irat­tal, majd mind­járt az öb­lí­tő au­to­ma­tá­hoz ve­zet­te. Mi­gu­el­nek zú­gott a feje, ennyi ért­he­tet­len szó! Az edény nem meg­fe­le­lő­en jött ki, pisz­ko­san vagy for­rón, egy­szer el is tört, a fő­nök nem szólt sem­mit. A fel­szol­gá­ló lá­nyok vi­hog­tak, meg­mu­tat­ták neki a gép­ke­ze­lést, a cuk­rász – egy olasz – is meg­ta­ní­tot­ta fo­gá­sok­ra. Meg­ta­nult har­minc tá­nyért egyen­sú­lyoz­ni. Elöl, az ét­te­rem­ben, pad­ló­fé­nye­sí­tés­kor még töb­bet ta­nult. Itt egy fér­fi meg­ver­te a tár­sa­sá­gá­ban levő nőt, a fa­li­tü­kör cse­re­pek­re tö­rött, de a töb­bi ven­dég sem­mit sem lát­szott ész­re­ven­ni, sen­ki sem avat­ko­zott köz­be. A fő­nök a te­le­fon után nyúlt, rend­őrök ve­zet­ték el a rowdyt[27]. Oda­ha­za fel­ug­rál­tak vol­na az em­be­rek, ál­lást fog­lal­tak vol­na, és az ese­tet még so­ká­ig tár­gyal­ták vol­na. A jen­kik vi­lá­ga más.

Hoz­zá­szo­kott. Heti negy­ven dol­lárt ke­re­sett, és in­gyen ét­ke­zett. Né­ha­nap­ján meg­en­ge­dett ma­gá­nak egy két­dol­lá­ros je­gyet a Pa­ra­mount-mo­zi­ba, el­ment a Ra­dio City Mu­sic Hall­ba a jég­re­vü­re, vagy kor­cso­lyát köl­csön­zött a Cent­ral Park­ban. Most már mus­tárt és fog­pisz­ká­lót is sza­bad volt az asz­ta­lok­ra ten­nie, és le­szed­he­tett is; eköz­ben dön­tő hi­bát kö­ve­tett el. A ven­dé­gek ön­ma­gu­kat szol­gál­ták ki; aki­nek ké­sőbb még kel­lett va­la­mi, elő­re­bil­len­tet­te szé­két, mi­előtt a bü­fé­hez ment; ez je­lez­te, hogy még to­vább akar enni. Mi­gu­el nem vet­te ész­re a je­let, ki­ön­töt­te egy törzs­ven­dég ma­ka­ró­ni­ját, és fi­gyel­mez­te­tést ka­pott. Kinn sü­völ­tött a ja­nu­á­ri szél, azok­ban a na­pok­ban so­kat gon­dolt a ha­zá­ra, feje dal­la­mok­kal volt tele, édes és pa­na­szos da­lok ül­döz­ték, mint a „Nun­ca, nun­ca”[28], akár­mit is tett. Így tör­tént, hogy ugyan­at­tól az em­ber­től még egy­szer el­vit­te az éte­lét. Ez azt hit­te, hogy ül­dö­zi, mocs­kos fél­vér­nek ti­tu­lál­ta, és el­ér­te, hogy el­bo­csás­sák.

A bron­xi gyár­ban heti ki­lenc­ven dol­lárt fi­zet­tek, de most pénz­be ke­rült az ét­ke­zés. A leg­rosszabb a lár­ma volt. Szá­zá­val áll­tak egy csar­nok­ban, hű­tő­szek­ré­nyek­re és tévé-ké­szü­lé­kek­re való bá­dog­cím­ké­ket saj­tol­tak, na­pon­ta ezer da­ra­bot, aki ke­ve­seb­bet vég­zett, az re­pült. Ezer bá­dog­lap, ezer­szer ugyan­az a moz­du­lat, ezer bil­len­tés a láb­emel­tyűn, és az au­to­ma­ta oda­csa­pott. „Hé, ku­bai, ne olyan gyor­san!” – üvöl­töt­te mel­let­te egy em­ber, aki a be­tű­ket ara­nyoz­ta; Pu­er­to Ri­có­ból való volt. Itt nem dol­go­zott jen­ki. Ve­sze­ked­ni kezd­tek.

– Os­to­ba ala­kok, úgy jöt­tök az Ál­la­mok­ba, mint a bar­mok, vízum nél­kül, út­le­vél nél­kül – ki­ál­tot­ta Mi­gu­el.

– Ti pe­dig el­lop­tá­tok a zász­lón­kat! – or­dí­tot­ta a Pu­er­to Ricó-i.

Az­u­tán az tör­tént, ami oda­ha­za tör­tént vol­na – min­den­ki le­ál­lí­tot­ta a gé­pét, néz­ték a ci­va­ko­dást, az üzem le­állt.

Mi­után mind­ket­tő­jü­ket ki­vág­ták, a Pu­er­to Ricó-i ba­rát­ja lett. Egy da­ra­big egy szál­lí­tó­cég­nek dol­goz­tak. Jött a nyár, mun­ka után egy kocs­má­ban ül­dö­gél­tek, szem­ben a jár­mű­fé­szer­rel, itt ze­nét le­he­tett hall­gat­ni és spa­nyol nyel­vű hí­re­ket. Mind több szó esett Ku­bá­ról, Fi­del Cast­ro min­dent a feje te­te­jé­re ál­lí­tott, fel­bő­szí­tet­te a jen­ki­ket, be­hív­ta az or­szág­ba az oro­szo­kat.

Va­la­me­lyik este há­rom fér­fi lé­pett az asz­ta­luk­hoz, és meg­kér­dez­te Mi­gu­elt:

– Cast­ro mel­lett vagy el­len van?

– Ezt még meg kell gon­dol­nom.

– A kocs­má­ros azt mond­ja, hogy maga rá­dió­tech­ni­kus. Ak­kor mi­ért csi­nál­ja ezt a sze­mét mun­kát? Mi job­bat ajánl­hat­nánk ma­gá­nak.

Az­tán meg­szó­lalt a ba­rát­ja:

– Légy óva­tos, Mi­gu­el.

De ő még­is oda­ment…

Így kez­dő­dött fél év­vel ez­előtt. Hogy min mú­lik néha! Ha az a ven­dég ak­kor nem lett vol­na olyan sér­tő­dé­keny, ha nincs az a ve­re­ke­dés a saj­to­ló­gép­nél, ma nyil­ván nem ülne itt. És még­is jó ez így, így kel­lett len­nie, de meg sza­bad el­ha­tá­ro­zá­sa volt. Aki nem haj­lan­dó har­col­ni, el­vesz­ti jo­gát, hogy Ku­bá­ba vissza­tér­hes­sen.

In­du­lás előtt Fi­gu­e­ras el­ásat­ta a hul­la­dé­ko­kat. Mi­gu­el a tűz he­lyét ki­ásott gyep­pel fed­te be, mint min­dig, és ami­kor el­hagy­ták a tá­bor­he­lyet, sem­mi sem árul­ta el, hogy ott vol­tak. Ma utol­só­ként me­ne­telt, ez kü­lö­nö­sen meg­eről­te­tő volt; el kel­lett tá­vo­lí­ta­nia a fel­tű­nő nyo­mo­kat, azon­kí­vül Lá­za­ró­ra kel­lett ügyel­nie, aki előt­te ment. A jel­ző­ké­szü­lék nyom­ta a la­poc­ká­ját, a hord­szí­jak alatt iz­zadt a bőre. Egy­szer meg­bot­lott, egy ág rá­csa­pott a ké­szü­lék­re. Lá­za­ro meg­for­dult.

– Csak óva­to­san bánj vele – je­gyez­te meg. – Itt ugyan­is nem kap­ha­tók pót­al­kat­ré­szek.

Hegy­ol­da­lon mász­tak föl­fe­lé, lián- és bam­busz­bo­zót kö­zött, nap­sü­töt­te fol­tok tán­col­tak, kő­szi­lán­kok szik­ráz­tak.

„Gyű­löl ben­nün­ket – gon­dol­ta Mi­gu­el. – Min­den sza­va gúny és gyű­lö­let. Én men­tet­tem még az éle­tét, ezt tud­ja jól, mi­ért köp­köd én­rám? A töb­bi­ek­kel nem meri meg­ten­ni.”

Le­ma­rad­tak egy da­rab­kát, ek­kor Lá­za­ro meg­szó­lalt:

– Tő­le­tek, tech­ni­ku­sok­tól iga­zán több ér­tel­met vár­tunk vol­na. A fő­nö­kö­tök után sza­lad­tok az Ál­la­mok­ba, mi­kor ná­lunk ma­ga­tok le­het­te­tek vol­na fő­nö­kök. Vissza­jöt­tök, és há­bo­rút vi­sel­tek test­vé­re­i­tek el­len, sa­ját né­pe­tek el­len!

– Nép? – kér­dez­te Mi­gu­el. – Te per­sze ma­ga­tok­ra, kom­mu­nis­ták­ra gon­dolsz. Ti vagy­tok ta­lán a nép?

– A nép – fe­lel­te Lá­za­ro –, ha ép­pen tud­ni aka­rod, az a hat­száz­ezer mun­ka­nél­kü­li, aki most be­csü­le­te­sen meg­ke­re­si a ke­nye­rét, és aki­nek a for­ra­da­lom há­za­kat épít; az­előtt rosszab­bul él­tek, mint azok az in­di­á­nok, aki­ket Ko­lum­bus ta­lált itt. A nép az az öt­száz­ezer me­zei mun­kás, aki­nek éven­ként csak négy hó­na­pig volt mun­ká­ja, aki­nek nem volt egy mor­zsá­nyi föld­je, aki­nek gye­re­ke­it el­lep­ték a fér­gek, mert még szan­dál­juk sem volt. Az a négy­száz­ezer ipa­ri mun­kás, aki­nek nem gon­dos­kod­tak öreg­sé­gé­ről, aki el­avult gé­pek mel­lett áll, mert a bur­zso­á­zia íté­let­na­pig ha­lasz­tot­ta ipa­ro­sí­tá­sun­kat, és aki bé­ré­nek egy­har­ma­dát lak­bér­re köl­töt­te, azo­kért a nyo­mo­rú­sá­gos lyu­ka­kért, ame­lyek­ben la­kott. Az a száz­ezer kis­pa­raszt, aki soha nem ül­te­tett egyet­len céd­rust vagy na­rancs­fát, mert so­ha­sem tud­ta, mi­kor je­le­nik meg a tör­vény­szol­ga a csend­őr­rel, hogy el­ker­ges­se par­cel­lá­já­ról… A nép az a har­minc­ezer el­adó­so­dott kis­ke­res­ke­dő, aki­nek egy fal­ka kor­rupt ál­lam­hi­va­tal­nok adta még a ke­gye­lem­dö­fést. És az a sok fi­a­tal or­vos, mér­nök, ve­gyész, mű­vész és ta­ní­tó, aki­re olyan nagy szük­sé­ge van az or­szág­nak, és aki­ket még­is olyan rosszul fi­zet­tek, olyan rosszul bán­tak ve­lük…

Me­net köz­ben nem he­lyes be­szél­get­ni, még ke­vés­bé a kék­in­ges­sel, de Mi­gu­el most el­vesz­tet­te tü­rel­mét.

– Hagyd abba, ezt a nó­tát is­me­rem! Hi­szen azért men­tem el Ha­van­ná­ból, mert ott most a sen­ki­há­zi­ak és a kol­du­sok a hang­adók.

– Tu­dom – mor­gott Lá­za­ro –, nem íz­lett meg­osz­ta­ni a hú­sos­fa­ze­ka­dat azok­kal, akik az­előtt éhen hal­tak… Az én gyer­me­ke­im­nek sej­tel­mük sem volt róla, mi­lyen a tej íze.

Nyílt te­rep­re ér­tek, Fi­gu­e­ras meg­állt, lát­hat­ta őket.

– No, ak­kor nézd meg csak, hogy él­nek a jen­kik – fe­lel­te Mi­gu­el. – Ti ta­lán oko­sab­bak akar­tok len­ni ná­luk?

Ki­it­ta az utol­só kor­tyot ku­la­csá­ból. A Ba­ha­ma előt­ti fe­hér vi­tor­lák ju­tot­tak eszé­be és so­ci­al se­cu­rity-lap­ja is. Heti öt­ven dol­lárt fi­zet­tek rá, ha mun­ka nél­kül volt; ek­ko­ra se­gély vá­lo­ga­tós­sá te­szi az em­bert. Soha Ku­bá­ban ilyes­mi nem lé­te­zett, ott az ál­lam csak hi­va­tal­no­kok­nak és tisz­tek­nek fi­ze­tett já­ra­dé­kot.

– José Mar­ti azt mond­ta: az igaz em­ber nem azt nézi, hol él job­ban, ha­nem, hogy mi a kö­te­les­sé­ge – vi­szo­noz­ta Lá­za­ro. – A jö­vőt szol­gál­ni kö­te­les­ség. De mit szol­gálsz te? Az im­pe­ri­a­lis­ta rab­ló­kat, ide­jössz ez­zel a va­cak­kal, és az or­szág­ba irá­nyí­tod re­pü­lő­i­ket…

El­hall­ga­tott, nyil­ván, mert Ser­gio hal­ló­tá­vol­sá­gá­ba ér­tek.

Mi­gu­el azt mond­ta: – Hát más vissza­utat nem hagy­tok ne­künk.

Nincs ér­tel­me vi­tat­koz­ni vele, in­kább Da­ni­ela után kel­lett vol­na kér­de­zős­köd­nie; de nem volt rá ké­pes.

A csa­pat éle meg­állt a tisz­tás má­sik vé­gén. Egy tá­bor ma­rad­vá­nya­i­ra lel­tek. Rod­ri­gu­ez két üres kon­zer­ves­do­bozt emelt föl.

– A mi em­be­re­ink. És elég­gé friss.

Egy­szer már buk­kan­tak ilyes­mi­re, de az rozs­dás volt.

– Vég­re – mond­ta Rico, és egy ma­rék töl­tény­hü­vellyel tért vissza az er­dő­szél­ről. Ser­gio arca el­ko­mo­lyo­dott, min­dent át­vizs­gált.

– Szem­mel lát­ha­tó­an üt­kö­zet – je­len­tet­te ki. – Nyil­ván meg­lep­ték őket. Ez az izé csak teg­nap vagy teg­nap­előtt óta he­ver itt.

A do­bo­zok­ban eső­víz állt.

Piti Ra­velo fe­dez­te föl a két sírt. Két ke­reszt friss ágak­ból, és mö­göt­tük egy lá­da­desz­ka a fára szö­gez­ve, raj­ta ákom­bá­ko­mok­kal:

MUER­TE AL IN­VA­SOR –

HA­LÁL A BE­TO­LA­KO­DÓ­RA.

Piti le­sza­kí­tot­ta a desz­kát, az­tán elő­vet­te há­ti­zsák­já­ból, ami a teg­na­pi ej­tő­er­nyős el­lát­mány­ból még meg­ma­radt – cor­ned beef, keksz, cso­ko­lá­dé –, és nagy gesz­tus­sal fel­tá­lal­ta a desz­kán. Ami­kor le akart ülni, Lá­za­ro fel­ki­ál­tott: „Vi­gyá­zat, skor­pió!” Ra­velo fel­pat­tant, olyan ko­mi­kus volt, hogy Mi­gu­el föl­ne­ve­tett; Rico vele ne­ve­tett. Mind­ez jót tett, sen­ki sem ta­lál­ta már kel­le­met­len­nek a he­lyet.

Ám jó­ked­vük nem volt tar­tós, Mi­gu­el ész­re­vet­te, hogy a han­gu­lat rom­lik. Evett a keksz­ből, a töb­bit ott­hagy­ta, túl­sá­go­san erős szom­jú­sá­got oko­zott vol­na. Ser­gio kü­lö­nö­sen vi­sel­ke­dett, min­den­ki­nek adott egy kis vi­zet, az­tán né­mán le­ku­po­ro­dott, és Lá­za­ró­ra me­redt. Fer­de pil­lan­tást ve­tett Ri­có­ra és őrá is. Va­jon min töp­reng? In­ge­rült hang ve­gyült a be­szél­ge­tés­be.

– Ho­gyan lé­te­sí­tünk kap­cso­la­tot, ha soha nem hagy­nak va­la­mi je­let?

– Ugyan, ki­nek hagy­ná­nak, ta­lán a vö­rö­sök­nek?

– De hát egy cso­mó osz­tag­nak kell itt len­nie; a vé­gén va­la­hol még­is rá­juk le­lünk!

– Előbb lesz ne­ked vé­ged.

– Mi­előtt rá­juk ta­lá­lunk, ta­lán min­ket ta­lál­nak el.

– Hát ke­ress meg egy tűt a szé­na­ka­zal­ban. – Ez Rod­ri­gu­ez volt. – Ezt szok­ta mon­da­ni az apám, ha itt egy­pár lova el­szö­kött.

Nagy ív­ben el­ha­jí­tot­ta a desz­kát, de ez sem­mit sem ért. A Ha­lál a be­to­la­ko­dó­ra olyan nyíl volt, ame­lyet hi­á­ba tép­nek ki, las­san ható mér­ge már a hús­ba ha­tolt…

Hát ki le­het ezt bír­ni? Mi­ért nem tesz Ser­gio sem­mit? Nem en­ged­he­ti meg, hogy ilyen gon­do­la­tok kap­ja­nak láb­ra! Mi­gu­el mel­lé­je csú­szott, érez­te, itt a pil­la­nat – most ki­mond­ja a gon­do­la­tot, amely mind­un­ta­lan vissza­tért, amely na­pok óta ural­ko­dott ben­ne. Ed­dig nem mer­te, de most meg kell len­nie, így nem me­het to­vább.

– Hát en­nek nincs ér­tel­me, Ser­gio – sut­tog­ta. – Rá­di­ó­zá­si ti­lal­munk van a fi­de­lis­ták mi­att, így soha nem ta­lál­juk meg a baj­tár­sa­kat… Kér­lek, hagyj ki­be­szél­nem. Van ugyan­is egy hely, ott elég pon­to­san tud­ják, hol van­nak a mi­e­ink: az es­peran­zai törzs­ben.

– Na, ilyen okos én is va­gyok – fe­lel­te Fi­gu­e­ras.

– És ne­kem ott van va­la­kim. A cap­ta­in meg­mond­ta ne­kem. A kis­lány ná­luk van. A pá­ter­nak is meg­mu­tat­tam a ké­pét, ő is meg­erő­sí­tet­te.

Fi­gu­e­ras fel­állt.

– Mi­cso­da, az a lány a had­se­reg­nél van?

– Az es­peran­zai törzs­nél. Be­lő­le holt­biz­to­san ki­ve­szem. Küldj el hoz­zá, Ser­gio!

Mö­göt­tük Ra­velo szó­lalt meg:

– Bom­ba öt­let. És sem­mi ri­zi­kó. Ki­vé­ve, ha egy ki­csit le­buk­tatsz ben­nün­ket, hogy ha­ma­rabb le­fek­hess vele.

– Az a lány hoz­zám húz, nem hagy cser­ben – erős­kö­dött Mi­gu­el egy ki­csit túl han­go­san. Csu­pán Ser­gi­ó­hoz akart be­szél­ni, sej­tet­te, ho­gyan re­a­gál­nak majd a töb­bi­ek. De most Rod­ri­gu­ez avat­ko­zott bele:

– Várj csak, Ser­gio, emö­gött rej­lik va­la­mi…

Most már mind­nyá­jan áll­tak, fél­kört al­kot­tak, az őr­sé­gen álló Rico ki­vé­te­lé­vel. Úgy bá­mul­ták Mi­gu­elt, mint egy ál­lat­ker­ti ál­la­tot.

Rod­ri­gu­ez rá­kezd­te:

– Ide fi­gyelj. Hi­szen te olyan bá­tor fi­de­lis­ta vol­tál. És még most is olyan jó kap­cso­la­ta­id van­nak az it­te­ni törzs­höz. Ta­lán ép­pen ez a te Fi­de­led kül­dött hoz­zánk? Ket­tőt el­kap­tak a tá­bor­ban eb­ből a faj­tá­ból, a har­ma­di­kat még ke­res­ték, ha em­lék­szel.

– Mit je­lent­sen ez? – Mi­gu­el a tor­ká­hoz ka­pott. Ez ször­nyű, hang­ja nem akart en­ge­del­mes­ked­ni. Per­sze, a tá­bo­rok­ban vol­tak ké­mek, s bár a jen­kik, Is­ten a tu­dó­ja, mi­lyen szi­go­rú­an vá­lo­gat­tak, né­hány min­dig ke­resz­tül­csú­szott a szű­rőn… – Mi­óta ját­szod itt a rend­őrt?

Ra­velo meg­kér­dez­te: – Tu­laj­don­kép­pen mi­ért hagy­tad el Ku­bát?

Mi­gu­el úgy érez­te, meg­ful­lad.

– Mi kö­zöd hoz­zá? – ki­ál­tot­ta szá­raz to­rok­kal, uj­jai görcs­be szo­rul­tak.

Fi­gu­e­ras rá­pa­ran­csolt: – Nyu­ga­lom! Jobb, ha vá­la­szolsz.

– Vi­lá­got akar­tam lát­ni! – Mi­gu­el nem bír­ta el­nyom­ni azt a kény­szert, hogy a töb­bi­e­ket in­ge­rel­je. – És ilyen izé­ket, mint ez itt – lá­bá­val az inf­ra­vö­rös su­gár­zó felé bö­kött –, ilye­ne­ket ott­hon nem ké­szí­te­nek már. Vi­szont ne­kem ez a szak­mám, ért­ve?

– Ért­ve. Cast­ró­val nem volt sem­mi ba­jod.

– Az ég egy vi­lá­gon sem­mi. Pu­szi­paj­tá­sok va­gyunk. Min­dig azt mond­ta ne­kem: „Menj át, és hozd vissza Ra­ve­lót, az a fic­kó olyan buta, hogy bla­mál ben­nün­ket kül­föl­dön!”

Mi­gu­el düh­be gu­rult. Ezt nem le­het meg­ér­te­ni, hát csak­ugyan újra kez­dik? Hi­szen eze­ket a kér­dé­se­ket már há­rom­szor meg­vá­la­szol­ta, az emig­ráns­bi­zott­ság­ban, a mi­a­mi gyűj­tő tá­bor­ban és San Amb­ro­si­ón. Ott a ki­hall­ga­tás­kor egy gu­mi­töm­lőt tet­tek a kar­ja köré, fém­fo­gan­tyú­kat tol­tak az uj­jai közé, és egy övet fe­szí­tet­tek a mel­lé­re. Ha­zug­ság­de­tek­tor­nak ne­vez­ték ezt, a vér­nyo­mást mér­ték vele, az iz­zad­ság el­vá­lasz­tást és a lég­zés­te­vé­keny­sé­get, ami­kor ár­tat­lan be­szél­ge­tés köz­ben a cse­les kér­dé­se­ket föl­tet­ték… És ez most itt, a sa­ját or­szá­guk­ban foly­ta­tód­nék? De nem vele!

Rod­ri­gu­ez meg­ra­gad­ta, elöl, az in­gé­nél.

– El­men­tünk, mert nem bír­tuk to­vább a dik­ta­tú­ra alatt – szi­szeg­te. – Nézd meg Pi­tit, se­hol sem dol­goz­ha­tott töb­bé, még ta­xi­so­főr­ként sem. És ne­kem a nyo­mom­ban vol­tak, csak azért, mert lát­tak az ame­ri­kai kö­vet­sé­gen. Mind a ket­ten az utol­só pil­la­nat­ban me­ne­kül­tünk egy vi­tor­lás yacht-on…

Mi­gu­el ki­tép­te ma­gát

– Én va­la­mi­vel töb­bet tet­tem, mint te! Az­zal vagy nagy­ra, hogy egy véd­te­len csó­nak­tu­laj­do­nost víz­be lök­tél? Én bom­bá­kat rob­ban­tot­tam, ami­kor te még Pá­rizs­ban ta­nul­tál, te anyám­asszony ka­to­ná­ja!

Fi­gu­e­ras szét­vá­lasz­tot­ta őket, és azt mond­ta:

– Maga a cap­ta­in hoz­ta őt hoz­zánk, Hum­ber­to, ezt ne fe­lejtsd el.

– Té­ve­dett az több­ször is, kü­lön­ben most nem vol­na hul­la! – ki­ál­tot­ta Ra­velo.

Fi­gu­e­ras meg­kér­dez­te:

– Nos hát, mi van, Mi­gu­el, abba aka­rod hagy­ni, és a sze­re­tőd­höz akarsz sza­lad­ni?

Mi­gu­el hall­ga­tott, kör­mei a te­nye­ré­be vá­jód­tak. Sós hul­lám ön­töt­te el, mint an­nak ide­jén, ami­kor Bar­ró­val vi­tat­ko­zott, baj­tár­sai arca egyet­len torz­kép­pé mo­só­dott össze. „Vágj oda!” – súg­ta egy bel­ső hang; tud­ta, hogy most meg bír­ná ölni őket, anél­kül hogy meg­bán­ná. Az­tán vissza­csa­pó­dott a hul­lám, őt ma­gát érte tel­jes ere­jé­ből, ő a hi­bás, min­dig így jár, vak­tá­ban oda­üt, ha tá­mad­ják, ahe­lyett, hogy nyu­godt ma­rad­na, meg­in­do­kol­ná, és oko­san meg­vé­de­né ter­vét…

– Eszem ágá­ban sincs – vá­la­szol­ta vég­re. Nem bíz­nak ben­ne, szá­muk­ra ő mun­kás, azaz fé­lig vö­rös, hát le­mond róla.

– Jó – mond­ta Fi­gu­e­ras olyan han­gon, ami­lyen­nel min­den el­len­té­tet el akart si­mí­ta­ni. – Egy szó se es­sék róla töb­bé!

Mi­gu­el le­ült a fűbe. Ar­cát ke­zé­be te­met­te, és fo­ga­it csi­kor­gat­ta. Mint­ha lég­bu­bo­rék töl­töt­te vol­na be a fe­jét. Leg­in­kább az bán­tot­ta, hogy nem sér­tet­te meg job­ban Rod­ri­gu­ezt, nem se­bez­te meg mé­lyeb­ben. Egy­szer csak ki kel­lett mon­da­nia, mit tart róla és ci­ni­kus cim­bo­rá­já­ról. Zör­gést hal­lott, fel­né­zett. Áhá, Ra­velo som­po­lyog kö­rül édes­kés ci­ga­ret­tá­i­val bőr­tár­cá­já­ban. Min­den ét­ke­zés után szív­ta eze­ket az un­do­rí­tó sze­me­te­ket, et­től volt olyan üve­ges a sze­me. El­me­nő­ben fe­lé­je ha­jolt, és oda­szólt:

– Há­lás le­hetsz ne­künk, Mi­gu­e­li­to, hogy nem hagy­tunk a vesz­ted­be ro­han­ni. Mint ta­pasz­talt em­ber biz­to­sít­hat­lak: a nők visz­nek a pusz­tu­lás­ba.