5.

Pa­lomino a ve­zér­ka­ri fő­nök elő­szo­bá­já­ban állt, el­ké­sett, de az a hír, ame­lyet az imént ka­pott, kár­pó­tol­ta. Az ilyen­faj­ta hí­rek ép­pen olyan fon­to­sak, mint az or­szág ál­ta­lá­nos hely­ze­té­nek is­me­re­te, szá­má­ra, gyak­ran még ér­de­ke­seb­bek. A co­man­dan­tét csak az bosszan­tot­ta, hogy a hír­for­rást nem si­ke­rült föl­fed­nie. Est­e­ban azt ál­lí­tot­ta, hogy az éj­jel a já­ték­ka­szi­nó Black-Jack-asz­ta­lá­nál kap­ta el azt a meg­jegy­zést, hogy az Escol­los Gem­el­os­nál egy el­len­for­ra­dal­mi csa­pat száll part­ra – ez nyil­ván­va­ló­an ha­zug­ság. Ju­tal­mat sem kért, de Pa­lomino tud­ta, hogy ilyen in­for­má­ci­ók­hoz so­ha­sem le­het in­gyen hoz­zá­jut­ni, ha­csak ba­rá­tok út­ján nem. Ho­gyan áll ez az em­ber a for­ra­da­lom­mal, mi­ért for­dult ép­pen őhoz­zá. És mi az ára?

Még min­dig nem tu­dott rá­jön­ni, mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött ta­lál­ko­zott vele ko­ráb­ban. Dön­tő ese­mé­nyek nem jö­het­nek szó­ba, ki­tű­nő arc­me­mó­ri­á­ja volt, éle­te fon­tos ese­mé­nye­i­nek sze­rep­lői egy­szer s min­den­kor­ra be­vé­sőd­tek. Ez a sűrű, ősz haj és ez a hosszú­kás, ra­vasz arc! A kö­vet­ke­ző sza­vak­ra em­lé­ke­zett: „Ak­kor job­ban te­szi, ha el­bú­csú­zik.” Va­la­mi­lyen kí­nos hely­zet­ben mond­ta ezt neki Est­e­ban – nem ma, ha­nem an­nak ide­jén.

Egy pil­la­nat­ra meg­tor­pant a ta­nács­te­rem aj­ta­ja előtt. A had­ügy­mi­nisz­ter csen­gő hang­ja… Pa­lomino meg­vá­gott egy szi­vart, a füs­töt föl­fe­lé, a mennye­zet süllyesz­tett lám­pái felé fúj­ta. A szo­ba tet­szett neki, puha szí­nei jó­les­tek a szem­nek. Elő­ke­lő­en könnyű, hely­kí­mé­lő bú­tor­za­ta olyan volt, mint egy lu­xus­ha­jóé, a lég­kon­di­ci­o­ná­ló be­ren­de­zés fi­nom züm­mö­gé­se alig hal­lat­szott. Jól te­szik, hogy ilyen ház­ban ülé­sez­nek, Pa­lomino nem tud­ta, ki ve­zet­te be ezt a stí­lust, vél­he­tő­leg maga Fi­del, hi­szen a győ­ze­lem után az első he­tek­ben a Hil­ton­ban la­kott, prak­ti­kus do­log volt.

A szom­széd­ban a mi­nisz­ter be­szélt:

– …Miro és Tony ban­di­tái azt ter­ve­zik, hogy elő­ször csak egy híd­fő­ál­lást épí­te­nek ki. Hogy hol, azt nem tud­juk. Úgy gon­do­lom, olyan part­sza­kaszt vá­lasz­ta­nak, ame­lyik há­rom fel­té­tel­nek fe­lel meg. Egy: le­gyen ki­kö­tő­je, az után­pót­lás vé­gett. Ket­tő: le­gye­nek ter­mé­sze­tes aka­dá­lyai az or­szág bel­se­je felé, hogy né­hány ezer zsol­dos a híd­főt egy da­rab ide­ig egy­ma­ga is tart­has­sa – te­hát mo­csár, he­gyek, leg­jobb, ha ke­vés az út. Há­rom: le­gyen re­pü­lő­te­re, ez nö­vel­né légi fö­lé­nyü­ket. Itt az­tán Miro is part­ra száll­hat­na „el­len­kor­má­nyá­val”. Em­lé­kez­ze­tek csak, hogy csi­nál­ták ezt an­nak ide­jén Gua­te­ma­lá­ban. Ak­kor már nem raj­ta­ütés­nek hív­ják az egé­szet, ha­nem pol­gár­há­bo­rú­nak, és az USA gon­dos­ko­dik róla, hogy az ENSZ a kis­uj­ját se moz­dít­sa. Be­nem­avat­ko­zás! De a jen­kik per­sze jön­né­nek, amint Miro ku­bai föld­ről kér­né a se­gít­sé­gü­ket…

„Kár, hogy túl­sá­go­san ál­ta­lá­no­san be­szél, hi­szen a jen­kik­kel tisz­tá­ban va­gyunk. Nem tud töb­bet, vagy el­hall­gat­ja?” Pa­lomino az ab­lak­hoz lé­pett, víz­szin­tes­re ál­lí­tot­ta a zsa­lu­gá­ter lap­ja­it. Cso­dá­la­tos ki­lá­tás tá­rult elé­je: egy mil­li­ós vá­ros esti fény­ben, ár­ká­dok és ku­po­lák, ze­ne­pa­vi­lo­nok és par­ko­ló­he­lyek, a ten­ger­par­ti bul­vár hat­sá­vos út­test­jé­vel, szik­rák röp­köd­tek ezer­nyi ab­lak­ból, a pi­ros-fe­hér rá­dió­adó fö­lött egy he­li­kop­ter le­be­gett, a ten­ger pe­dig olyan, mint a meg­ol­vadt ólom. Mi­cso­da kép! Le­te­kin­tett a la­pos­ra ra­kott te­tők­re, a raj­tuk kör­ben for­gó ven­til­lá­to­rok­ra és a víz­tar­tá­lyok­ra. Vi­lá­go­san fel­is­mer­te azt a ha­tal­mas köd­ha­ran­got, amely szél­csend ide­jén Ha­van­na fe­lett ki­ala­kul; a ki­kö­tő mö­göt­ti vil­la­mos erő­mű ké­mé­nyei és szám­ta­lan ki­pu­fo­gó­cső táp­lál­ja. Csak a to­rony­há­zak ha­tol­tak át raj­ta me­ré­szen, hom­lok­za­tuk lán­golt.

Pa­lomino úgy lé­leg­zett, mint­ha en­nek a vá­ros­nak, Kö­zép-Ame­ri­ka leg­szebb és leg­na­gyobb vá­ro­sá­nak il­la­tát örök­re ma­gá­ba akar­ná szív­ni. Soha nem ér­tet­te egé­szen, mi in­dít­ja a for­ra­da­lom el­len­sé­ge­it arra, hogy a he­gyek­be vo­nul­ja­nak, és ott nyo­mo­rú­sá­go­san ten­gőd­je­nek. Most azon­ban, eb­ben a pil­la­nat­ban vi­lá­gos­sá vált. A he­gyek csak ug­ró­desz­kát je­len­te­nek szá­muk­ra, az iga­zi cél, szen­ve­dé­sük édes gyü­möl­cse, zsák­má­nya, díja itt te­rül el a lába alatt. Az ara­nyos met­ro­po­lis, vil­lá­i­val, uszo­dá­i­val, klub­ja­i­val, já­ték­ka­szi­nó­i­val, golf­pá­lyá­i­val, ver­seny­pá­lyá­i­val és a nők­kel – mi­lyen jól meg­ér­tet­te őket.

A szom­széd­ból a ve­zér­ka­ri fő­nök lé­pett ki, fi­a­tal, ki­spor­tolt ala­kú fér­fi, és fel­ki­ál­tott:

– Hal­ló, Car­los! Üd­vö­zöl­lek Ha­van­ná­ban, chi­co![10] – Ke­zet ráz­tak. – Hal­lod, már meg­kez­dő­dött.

Fe­jé­vel az össze­kö­tő ajtó felé in­tett, sze­mé­ből Pa­lomino baj­tár­si tisz­te­le­tet ol­va­sott ki; ez az em­ber be­csü­li őt, so­ha­sem len­ne ké­pes ké­sé­sé­ért össze­szid­ni. Csu­pán ka­ron fog­ta, hogy át­vi­gye.

Ám Pa­lomino nem moz­dult.

– Egy pil­la­nat. Ép­pen most ér­te­sül­tem, hogy egy ma­rok­nyi pat­kány ké­szül part­ra száll­ni ná­lunk.

– Nem lep meg – vá­la­szol­ta a ve­zér­ka­ri fő­nök, kis­sé szó­ra­ko­zott­nak látsz­va. – Hi­szen eb­ben az év­ben már tíz­szer pró­bál­ták meg.

– Biz­to­san azt akar­ják, hogy ki­le­gyen a tu­cat. – Pa­lominó­nak eszé­be ju­tott, hogy a ve­zér­kar az ilyen ak­ci­ó­kat sor­szá­moz­ta; meg­vizs­gál­ták ki ter­ve­lé­sü­ket és le­fo­lyá­su­kat, mert egy nagy in­vá­zió elő­já­té­ká­nak te­kin­tik őket. – Te­hát „Pre­lu­dio 11” – mond­ta; a part­ra­szál­lás ezen a né­ven ke­rül a had­se­reg jegy­ző­köny­vé­be, ha lét­re­jön.

A ve­zér­ka­ri fő­nök a do­hány­zó­asz­ta­lon ki­te­rí­tett tér­kép­hez lé­pett. Ki­me­rült­nek és ko­moly­nak lát­szott.

– Ta­lán már nem is lesz több elő­já­ték. Most min­den­nel szá­mo­lunk. Nézd csak meg ezt. – Ce­ru­zá­ja a déli part egy sza­ka­szát érin­tet­te, meg­ke­rül­te az Escol­los Gem­el­ost, el­sik­lott a bar­na szín­nel ár­nyé­kolt Mico-he­gyek mel­lett az or­szág bel­se­je felé, és egy meg­je­lölt pon­ton meg­állt. – Et­től a híd­tól függ az egész par­ti út. Sza­bo­tő­rök szá­má­ra rop­pant je­len­tős. Ezt kell biz­to­sí­ta­nod, Car­los… Ér­te­sí­tet­ted a tör­zse­det? Azon­nal te­le­fo­nálj!

– A szál­lo­da köz­pont­ján ke­resz­tül? Majd el­in­té­zi a se­géd­tisz­tem a had­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ból. – Pa­lomino az órá­já­ra pil­lan­tott. – Kü­lön­ben egy ki­csit cser­ben­hagy­ta­tok, még min­dig vá­rom a mi­li­cis­ta zász­ló­al­jat Ci­en­fu­eg­os­ból. A pat­ká­nyok gya­kor­la­ti­lag a vé­gü­ket jár­ják, ami­óta adá­sa­i­kat le­hall­gat­juk, és meg­kezd­tük légi után­pót­lá­suk el­vá­gá­sát. De a zá­ró­gyű­rűm elég rit­kás. – Meg­érin­tet­te a Ka­rib-ten­ger kék folt­ját, és azt mond­ta: – Há­rom­száz ki­lo­mé­ter­re alig ezer em­be­rem van.

A ve­zér­ka­ri fő­nök meg­kér­dez­te:

– Ne­héz­sé­ge­id van­nak?

Pa­lomino fel­fi­gyelt. A kü­lö­nös hang­súly el­árul­ta, hogy a ve­zér­ka­ri fő­nök nem a szo­kott dol­gok­ra gon­dol, a te­rep­já­rók, a lég­vé­del­mi fegy­ve­rek, a sát­rak hi­á­nyá­ra, a ki­kép­zés hi­á­nyos­sá­ga­i­ra, a sa­ját já­ró­mű­vek hi­á­nyá­ra és vé­del­mi rend­sze­ré­nek egyéb hé­za­ga­i­ra és gyen­ge­sé­ge­i­re. A kér­dés más­ra cél­zott, a bel­ső szer­ke­zet­re, egy­sé­ge­i­nek har­ci szel­le­mé­re. Csak két má­sod­per­cig bán­tot­ta, az­tán sza­kál­lát húz­kod­va egy szik­rá­nyi gúnnyal vá­la­szol­ta:

– Ne­kem? Az én fi­a­im nagy­sze­rű em­be­rek.