AZ ÁTTÖRÉS

1. Sergio Figueras

Első szá­mú cé­lunk a híd. Hossza há­rom­száz­har­minc mé­ter, és egy hat­van mé­ter mély, mo­csa­ras völgy fö­lött ível át, is­me­rem rég­ről. Le­ve­gő­be rö­pí­té­sé­nek nem­csak stra­té­gi­ai je­len­tő­sé­ge van; ez a jel az el­len­ál­lá­si cso­por­tok szá­má­ra szer­te az or­szág­ban. A rob­ban­tás után még ti­zen­két órát kell tar­ta­nunk ma­gun­kat, az­tán föl­vesz ben­nün­ket az in­vá­zi­ós had­se­reg. De eh­hez a te­rep­tárgy­hoz az én csa­pa­tom túl ki­csi. Mi­előtt a hi­dat a le­ve­gő­be rö­pít­jük, a Si­er­ra del Mi­có­ból kell erő­ket gyűj­te­nünk ma­gunk köré. Harc­cso­por­tot fo­gunk al­kot­ni, mi va­gyunk a mag­ja. A re­pü­lő­gé­pe­ket, ame­lyek a rob­ba­nó­anya­got szál­lít­ják ne­künk, Mi­gu­el irá­nyít­ja majd, inf­ra­su­gár­zó­ját nem le­het be­tá­jol­ni. És ami­kor az­tán rá­dió út­ján meg­kap­juk a Cu­ca­na jel­szót…

Ta­ka­ró­mon fe­küd­tem, ke­ze­met össze­kul­csol­tam a tar­kó­mon, és néz­tem, ho­gyan vá­lik az ég ró­zsa­szí­nű­vé. Tücs­kök ci­ri­pel­tek, egyéb­ként kö­rös-kö­rül csend volt. Züm­mö­gő, üdí­tő né­ma­ság. Sza­bály­el­le­ne­sen a fű­ben fe­küd­tünk, nem volt sem­mi, ami­re a füg­gő­ágya­kat föl­erő­sít­het­tük vol­na. Egész éj­jel ke­let­nek vo­nul­tunk a ki­szá­radt par­ti mo­csá­ron ke­resz­tül, a vé­gén hold­vi­lág­nál, irány­tűm után, anél­kül hogy a ki­in­du­ló­pon­tot is­mer­tem vol­na. A leg­va­dabb bo­zó­tot el­ke­rül­tük, és ahol utat kel­lett vág­nunk ma­gunk­nak, ott nul­lá­ra esett a me­net­se­bes­sé­günk. Újra és újra el­ma­gya­ráz­tam, hogy an­nál na­gyobb biz­ton­ság­ban va­gyunk, mi­nél tá­vo­labb ke­rü­lünk a part­ra­szál­lás he­lyé­től. Me­net­tel­je­sít­mé­nyün­ket hu­szon­öt ki­lo­mé­ter­re be­csül­tem, de hogy va­ló­ban mennyi­re hagy­tuk el a ron­csot, azt sen­ki sem tud­ta.

A Ma­jom-hegy­ség ki­bon­ta­ko­zott a haj­nal­ban, lágy vo­na­lak bur­kol­ták. Mö­göt­tük rejt­ve ma­radt a sűrű, a csu­pasz szik­la, az át­ha­tol­ha­tat­lan bam­busz­dzsun­gel, a szét­szab­dalt, bar­lan­gok­tól szét­mart hegy­ol­da­lak. Hogy mit ta­lá­lunk ott, az vi­lá­gos előt­tem: né­hány száz em­bert ke­vés­sé irigy­lés­re mél­tó hely­zet­ben. A hegy­vi­dé­ket he­tek óta kö­rül­zár­ták a túl­erő­ben levő el­len­sé­ges csa­pa­tok, rosszul föl­fegy­ver­zett és alig ki­kép­zett mi­li­cis­ták ez­rei, akik egy­sze­rű­en tö­me­gük­kel hat­nak. Mi­óta a légi után­pót­lást meg­bé­ní­tot­ták, em­be­re­ink sok min­den­ben szük­sé­get szen­ved­nek, mu­ní­ci­ó­ban, éle­lem­ben, tar­tós láb­be­li­ben, gyógy­sze­rek­ben, ta­lán még só­ban is. Ezt nem mond­ták meg ne­künk a San Amb­ro­sió-i ki­kép­ző tá­bor­ban – sa­ját ér­te­sü­lé­se­im vol­tak. De most meg­jött a se­gít­ség! Meg­ér­ke­zé­sünk­kel min­den meg fog vál­toz­ni. Mi­cso­da tett, ilyen em­be­rek­nek se­gít­sé­get hoz­ni, ki­ra­gad­ni őket a két­ség­be­esés­ből. Ez itt az elő­őrs, a fel­sza­ba­dí­tó had­se­reg lán­dzsa­he­gye, én va­gyok a ve­zér, oly sok függ at­tól, ho­gyan tel­je­sí­tem fel­ada­to­mat.

Mel­let­tem meg­szó­lalt Rod­ri­gu­ez: „A Kro­ko­dil-fél­szi­ge­ten száll­tunk part­ra, Ser­gio. Most már ki­is­me­rem ma­gam. A leg­kö­ze­leb­bi hely­ség Ro­sa­les.”

Két ko­pár hegy­csúcs kö­zött fel­iz­zott a nap, a tár­gyak kö­rös-kö­rül meg­szí­ne­ződ­tek. A fű bar­na volt, a bo­zót olaj­zöld, ki­fe­hé­re­dett lom­bo­zat, tele sár­ga tö­vi­sek­kel és iszap­tól össze­ra­gadt sza­kál­lak­kal. A tá­vol­ból azon­ban a vö­rös ta­laj fö­lött pál­mák lakk­zöld csú­csa hí­vo­ga­tott. En­ged­tem a lát­vány ha­tá­sá­nak, eze­ket az ok­ker­szí­nű lej­tő­ket két és fél éve nem lát­tam; még­sem érez­tem sem­mit, és ez jó. Ez nem az em­lé­ke­zés ide­je, nem ál­mo­doz­ni aka­rok, ha­nem har­col­ni. Sza­bad­ság vagy ha­lál! Hely­re­ál­lít­juk a de­mok­rá­ci­át… Fel­éb­red­tek ben­nem a régi sza­vak, csen­gé­sük má­mo­ros­sá tett. Le­nyű­gö­ző ér­zés, hogy a ma­gam ke­zé­vel gyú­rom a tör­té­ne­lem anya­gát. In­ten­zí­ven és há­lá­san él­vez­tem a nap me­le­gét, amely gyor­san ha­tolt tag­ja­im­ba. Va­ló­sá­gos aján­dék volt, ke­vés örö­münk egyi­ke. Gyak­ran érez­tem en­nek a pil­la­nat­nak va­rá­zsát, an­nak ide­jén a Si­er­ra Maes­t­rá­ban, ami­kor még Fi­del volt nagy pél­da­ké­pünk.

Vi­bo­rá­ból szár­ma­zom, a déli kül­vá­ros­ból. Apám vám­fel­ügye­lő volt. Min­den reg­gel vé­gig­szá­gul­dott a Cal­za­da de Jesus del Mon­tén a ki­kö­tő­be. Há­rom­szor nő­sült, mind­annyi­szor a ro­kon­ság kény­sze­rí­tet­te rá. Egy íz­ben Me­xi­kó­ba uta­zott nász­út­ra. Mint lel­kes li­be­rá­lis so­kat ve­re­ke­dett Ma­cha­do tá­bor­nok el­len­fe­le­i­vel, míg­nem be­lát­ta, hogy a tá­bor­nok kö­zön­sé­ges gengsz­ter. Ba­tis­tá­ék ki­rúg­ták a vám­tól, ek­kor Spa­nyol­or­szág­ba ment, hogy Fran­co el­len har­col­jon. Mi Fi­gu­e­ra­sok con­quis­ta­do­rok va­gyunk, a nyug­ta­lan­ság a vé­rünk­ben van. Be­te­gen tért vissza Bar­ce­lo­ná­ból, egy ha­jón el­rej­tőz­ve. A Fin del Si­g­lo Áru­ház, köny­ve­lő­je lett, kö­hö­gé­si ro­ha­mai kö­zött régi, di­cső tet­te­i­ről me­sélt.

Ne­kem oko­sabb­nak kel­lett len­nem. Tan­dí­ja­mat a csa­lád fi­zet­te, az én kö­te­les­sé­gem az en­ge­del­mes­ség volt. Lát­szó­lag min­den­től tá­vol­tar­tot­tam ma­gam, és köz­jegy­ző let­tem.

Öt­ven­hét már­ci­u­sá­ban, ami­kor az egye­te­mis­ták­nak az el­nö­ki pa­lo­ta el­len in­té­zett tá­ma­dá­sát le­ver­ték, el­búj­tat­tam egy haj­da­ni di­ák­tár­sa­mat hi­va­ta­li he­lyi­sé­gem leg­hát­só zu­gá­ban. Va­jon a szom­szé­dok köp­tek be? Lát­tuk, amint egy kab­rio­let­ből vö­rös pu­ló­ve­res, hó­hér­sap­kás fér­fi­ak ug­rál­nak ki; ez volt a SIM-gyil­ko­sok szo­ká­sos jel­me­ze. Mi­alatt ezek be­tó­dul­tak az aj­tón, mi ki­me­ne­kül­tünk a te­tőn. Ke­let felé isz­kol­tunk, át­csúsz­tunk a Si­er­ra Maes­t­rát kö­rül­ve­vő kor­do­non. Csak öt­ven­nyolc nya­rán kap­tak el, ami­kor ki-ki­tör­tünk a he­gyek­ből.

A san­ti­a­gói tig­ris-ka­szár­nya volt az utol­só ál­lo­más. Éj­sza­kán­ként hal­lot­tam, aho­gyan má­so­kat kí­noz­nak, üvöl­té­sü­ket so­ha­sem fe­lej­tem el… A zár­ka ab­la­kán nem volt rács, alat­ta egy ho­mok­buc­ka… Há­rom hé­tig Rod­ri­gu­e­zék, Hum­ber­to szü­lei búj­tat­tak do­hányül­tet­vé­nyü­kön; ak­kor in­dult egy kut­ter Flo­ri­dá­ba. Eb­ben az idő­ben az egész nép egy­sé­ges volt a leg­sze­gé­nyebb ha­lász­tól a rum­gyá­ro­sig, min­den­ki szem­ben állt a dik­ta­tú­rá­val. Le­het ez ma más­kép­pen? El­kép­zel­he­tet­len! Van-e ku­bai, aki­nek nem min­de­ne a be­csü­let?

Fel­ütöt­tem nap­ló­mat, és be­ír­tam: „2. nap. Egész éj­jel me­ne­tel­tünk. Fel­fris­sül­ve éb­re­dünk. Előt­tünk a sza­bad­ság haj­nal­pír­ja…” El­in­du­lás­kor azon töp­reng­tem, va­jon át­lép­tük-e már a front­vo­na­lat. A par­ti sá­von tisz­tá­zat­lan volt a hely­zet. Ké­zen­fek­vő, hogy a fi­de­lis­ták a fel­ke­lők te­rü­le­tét el­vág­ták a ten­ger­től. Az ám, de hol a re­tesz? Ta­lán a par­ti utat tart­ják szem­mel, ame­lyet teg­nap lép­tünk át a köd­ben; egy be­ton­u­tat, egyi­künk sem tu­dott róla sem­mit. Nincs raj­ta a tér­ké­pen, ezek sze­rint új út. A cap­ta­in-nek még­is is­mer­nie kel­le­ne, hi­szen a jen­kik csi­nál­tak légi föl­vé­te­le­ket. És ho­gyan fog foly­ta­tód­ni? Ha Ro­sa­le­sig el­ju­tunk, előt­tünk áll­nak a he­gyek. Ott a kri­ti­kus pont. Egy kis csa­pat, ha oko­san jár el, min­den zá­ró­gyű­rűn át­szi­vá­rog­hat.

Egy da­ra­big az em­be­rek mel­lett men­tem, hogy meg­fi­gyel­jem őket me­ne­te­lés köz­ben, öt pom­pás fic­kó, edzet­tek, hoz­zá­szok­tak a meg­eről­te­tés­hez. Ki­pi­hen­tek­nek tet­szet­tek, lát­szott, hogy van erő­tar­ta­lé­kuk. Hum­ber­to Rod­ri­gu­ez ment elöl – ma­gas, kar­csú és szí­vós, va­la­mennyi­ük kö­zül a leg­ki­vá­lóbb. Kar­ja úgy leng, mint az inga. Ke­mé­nyen lép­delt, nem tö­rőd­ve az­zal, hogy a ta­laj csak­ugyan el­bír­ja-e a sú­lyát. Di­ák­ko­runk óta is­me­rem, min­dig ösz­tö­nös biz­ton­ság­gal élt, el­tel­ve ön­ér­té­ké­nek tu­da­tá­val. Hu­szon­hat éves, négy év­vel fi­a­ta­labb ná­lam, jól lő, és is­me­ri a kör­nyé­ket, esz­mé­nyi társ egy ilyen vál­lal­ko­zás­hoz. Hum­ber­to a he­lyet­te­sem, min­den meg­ter­he­lést el fog vi­sel­ni. Mi­at­ta nincs mit ag­gód­nom. A töb­bi­ek­kel kezd­tem fog­lal­koz­ni; min­den lánc olyan erős csak, mint a leg­gyen­gébb sze­me.

Ki a leg­gyen­gébb kö­zöt­tünk? Rico, aki má­so­dik­nak megy? Alig­ha; leg­alább­is tes­ti­leg nem. Ez a tar­kó, ezek az izom­cso­mók fe­ke­te bőre alatt! Ha­tal­mas vál­la, ho­mo­rú de­re­ka és ru­gal­mas hát­só­ja, mint oly sok né­ge­ré! Rico pusz­ta ök­lé­vel, a kö­zel­harc fo­gá­sai nél­kül mind­annyi­unk­kal szem­ben fö­lény­ben van. Ba­nán­vá­gó volt, ér­zé­ket­len a dzsun­gel­hő­ség­re… Csak saj­nos nem ku­bai. Bár mi la­tin-ame­ri­ka­i­ak egyet­len nagy csa­lád va­gyunk. Sem­mi ki­fo­gá­som a szí­ne­sek el­len, ez ná­lunk nem szo­kás. Ugyan ki tud­ja biz­to­san, hogy ős­any­já­nak haja sima volt-e vagy gön­dör? A jen­kik ne­he­zen ér­tik meg, hogy Kuba nem függ­vé­nye az ame­ri­kai déli ál­la­mok­nak. Bár Ha­van­ná­ban meg­szól­nak a szom­szé­dok, ha fe­hér lé­ted­re bar­na lánnyal jársz. Nem il­lik, mond­ta az apám. Az osz­tály­kü­lönb­ség­re gon­dolt. Ilyen­kor az­tán min­dig meg­kér­dez­tem, hogy hon­nan van annyi mu­latt… Ri­có­ban csak az za­var, hogy Gua­te­ma­lá­ból jött. Amed­dig töb­bé-ke­vés­bé jól megy, fel­tét­le­nül meg­bíz­ha­tunk ben­ne, ezt tu­dom a San Amb­ro­sió-i gya­kor­la­tok­ból. De ké­pes lesz-e szük­ség ese­tén meg­hal­ni Kuba sza­bad­sá­gá­ért?

A kö­vet­ke­zőt – Mi­gu­elt – ke­vés­sé is­me­rem még, új a cso­por­tunk­ban. Ügyet­le­nül, ne­héz­ke­sen lép­delt ide-oda, köz­vet­le­nül Rico nyo­má­ban, itt egy fű­szá­lat té­pett le, ott egy vi­rá­got, ajka közé vet­te, mint egy gye­rek, az­tán el­dob­ta, ez per­sze sza­bály­el­le­nes; és még­hoz­zá fü­tyült is. Csi­nos fiú, még eb­ben a pa­raszt­ru­há­ban is, amely meg­le­he­tő­sen el­csú­fít ben­nün­ket, jól mu­tat. Csak nem elég ko­moly, in­kább úgy vi­sel­ke­dik, mint aki sé­tál, de er­ről majd bi­zo­nyá­ra le­szok­tat­juk még. Ezek a spe­ci­a­lis­ták csu­pán rö­vid ki­kép­zést kap­tak. A cap­ta­in azt mond­ta, hogy ha­van­nai elekt­ro­tech­ni­kus. Egyi­ke azok­nak az élet­re­va­ló, fi­a­tal mun­ká­sok­nak, akik a jen­kik fi­ók­vál­la­la­ta­i­ban napi nyolc pe­só­ig vit­ték – több­re, mint amennyit én va­la­ha is ke­res­tem. Va­jon Fi­del rosszab­bul fi­ze­tett-e? De nem aka­rok igaz­ság­ta­lan len­ni, Mi­gu­el tet­szik ne­kem, tud lel­ke­sed­ni, és ügyünk­höz hű­sé­ges, ezt meg­mu­tat­ta teg­nap­előtt este a tá­bor­ban.

A leg­gyen­gébb lánc­szem Piti Ra­velo le­het. A tá­vol­ság min­dig Mi­gu­el és Piti kö­zött a leg­na­gyobb. Bil­leg­ve jár, kar­ja­i­val evez­ve és fel­tű­nő­en rö­vid lép­tek­kel. Lát­tam, mennyi­re meg­iz­zadt ter­he alatt. Piti a leg­idő­sebb és a leg­ki­sebb; ri­por­ter volt, és be nem áll a szá­ja. Ta­lán az is ér va­la­mit, ha van va­la­ki köz­tünk, aki min­den­ből vic­cet csi­nál… Megint ész­re­vet­tem a füle mel­lett azt a ne­vet­sé­ges fe­hér csí­kot. Az utol­só pil­la­nat­ban pa­ran­csot ka­pott, hogy a ha­ját bo­rot­vál­ja le on­nan; a jen­kik ál­lí­tó­lag meg­tud­ták, hogy Ku­bá­ban sen­ki sem vi­sel már bar­kót. Pi­tit va­la­hogy saj­ná­lom. Úgy lát­szik, nincs tisz­tá­ban vele, mi vár ránk ott, a he­gyek­ben. Ta­lán ke­ser­ve­sen éb­red majd.

Pil­lan­tá­som most Mc­Lash-re esett, aki szán­dé­ko­san egész há­tul me­ne­telt. Egy lö­vésszel több, az igaz… Ép­pen egy ci­ga­ret­tás­do­bozt emelt föl, ame­lyet Mi­gu­el vesz­tett el, hall­ga­ta­gon, min­dig tö­rőd­ve az­zal, hogy a nyo­mo­kat el­tün­tes­se, és ne­künk pél­dát mu­tas­son. Cap­ta­in Tim Mc­Lash, a nagy ta­ní­tó, San Amb­ro­sió-i edzőnk. Egy go­nosz vé­let­len ve­tet­te ide; akár­mit gon­dol is er­ről, nem lát­szik meg raj­ta. Nagy da­rab, mint­egy negy­ve­nes fér­fi, aki is­me­ri a ge­ril­la­há­bo­rú min­den trükk­jét, így a hal­fo­gást, ivó­víz-szer­zést, tűz­gyúj­tást gyu­fa nél­kül vagy a nesz­te­len gyil­ko­lást, arca pán­cél­szek­rény­re em­lé­kez­tet en­gem. Még­is, min­den edzett­sé­ge, min­den ké­pes­sé­ge el­le­né­re ide­gen test ma­radt, csa­pa­tunk szá­má­ra kö­lönc. Nem il­lik kö­zénk. A jen­kik ki­ké­pez­tek ben­nün­ket, még­hoz­zá igen jól, de ez­zel elég is. Je­len­lé­te diszk­ri­mi­nál­ja az egész vál­lal­ko­zást. És ami a leg­rosszabb, el­hi­tet­te ma­gá­val, hogy még min­dig ő a pa­rancs­nok. Az el­múlt éj­sza­ka hi­á­ba pró­bál­tam négy­szem­közt el­osz­lat­ni ezt a té­ve­dé­sét, tü­rel­mem el­fo­gyott. Pe­dig im­po­nál ne­kem, ahogy ez a jen­ki bal­sor­sát el­vi­se­li. De lát­va most, amint olyan ru­gal­ma­san lép­ked, ren­dít­he­tet­le­nül, mint egy pon­to­san meg­ter­ve­zett gép, meg­ér­tet­tem, hogy ha nem is ő a leg­gyen­gébb lánc­szem, még­is olyan, amely nem il­lik bele lán­cunk­ba.

Most ma­gam men­tem elöl, a ma­che­te[13] a ke­zem­ben, be­szív­tam a reg­ge­li le­ve­gőt, bol­dog vol­tam. Az öt em­ber min­den ag­gály el­le­né­re jól tart­ja ma­gát, ve­lük si­ke­rül­nie kell. Nem be­szél­tek, csak a fű zi­ze­gé­sét hal­lot­tam és cup­po­gó lép­te­ket, ami­kor isza­pos te­rü­le­ten gá­zol­tak át. Egy­szer meg­áll­tam, föl­emel­tem a táv­csö­vet, fü­lel­tem, át­ku­tat­tam az eget. Ilyen te­re­pen a re­pü­lők a fő­el­len­ség, ta­lán már meg­ta­lál­ták a ron­csot. Fi­del­nek ti­zen­egy vagy ti­zen­két ka­to­nai gépe van, vi­lág­há­bo­rús bom­bá­zók és va­dá­szok a Ba­tis­ta-idők­ből, itt ve­szé­lyes­sé vál­hat­nak szá­munk­ra. De csak egy ra­ga­do­zó ma­da­rat lát­tam, amely a ho­ri­zon­ton kö­rö­zött, ott, ahol a le­ve­gő már vil­lódz­ni kez­dett.

A dél­előt­ti hő­ség­ben álom­ké­pe­im tá­mad­tak. El­múlt és el­jö­ven­dő dol­gok je­len­tek meg a si­vár táj elő­te­ré­ben, gyen­géd ké­pek éb­red­tek ben­nem. Egy bo­gáncs szö­kő­kút­tá vált, gye­re­kek fog­ták ké­zen egy­mást, kör­ben tán­col­tak, és ki­ál­toz­tak: „Lánc, lánc, esz­ter­lánc.” Egy he­lyes kis­lány­ka ba­bá­ját rin­gat­ta, és éne­kelt:

Csa­tá­ba in­dult a ve­zér,

Se­gít­se őt az ég!

Szo­mo­rú most az én da­lom.

Jaj, vissza­tér-e még?

Ezt éne­kel­te teg­nap­előtt Piti Ra­velo bú­csú­zó­ul. És az­tán az emig­rán­sok dala, szo­mo­rú dal­lam, tele fél­han­gok­kal, amely­től nem tud­tam sza­ba­dul­ni. A foj­tott gi­tár és a bá­na­tos ref­rén:

Ami­kor el­hagy­tam Ha­van­nát,

sen­ki­nek sem mond­tam bú­csút,

csak egy ki­csiny

kí­nai ku­tyá­nak

si­mo­gat­tam gyen­gé­den a sző­rét.

Ak­kor este ha­tá­roz­tuk el ma­gun­kat erre a be­ve­tés­re. Ho­gyan is tör­tént? Vissza­idéz­tem em­lé­ke­ze­tem­be ezt az utol­só éj­sza­kát San Amb­ro­si­ó­ban. Min­den rész­le­tet lát­tam, még az asz­ta­li ven­til­lá­tort is, ame­lyet Hum­ber­to az álla alá tar­tott. Mint min­dig, most is a ba­rak­kunk előt­ti kül­ső lám­pa fé­nyé­ben ül­tünk, Ful­gen­cio, a pa­pa­gáj fe­cse­gett, és Piti mé­la­bús ak­kor­dok­kal kí­sér­te éne­két; úgy pen­get­te a gi­tárt, hogy eb­ben nem volt pár­ja a tá­bor­ban. Annyi ér­zés­sel mu­zsi­kált, hogy már a szom­szé­dos ba­rak­kok­tól is át­jöt­tek, és Rico ab­ba­hagy­ta csiz­mám tisz­tí­tá­sát. Egy idő múl­va Hum­ber­to azt mond­ta ne­kem: „Fur­csa, két évig ta­nul­tam oda­át, Eu­ró­pá­ban. És ott még­is ki­bír­ta az em­ber, Ser­gio. Ak­kor sem­mi sem moz­dult meg itt.” Szí­vé­re ütött, mint­ha egy szú­nyo­got csap­na agyon. Azt fe­lel­tem neki: „De ak­kor csak egy re­pü­lő­je­gyet kel­lett vál­ta­nod.” Piti le­tet­te a gi­tárt, és meg­szó­lalt kel­le­met­le­nül ci­ni­kus mód­ján: „Ke­mény fér­fi­ak könnyei mű­vé­sze­tem leg­szebb ju­tal­ma.”

Mö­göt­tem fel­ki­ál­tott va­la­ki: „No, baj­tár­sak, biz­tos már, hogy nem so­ká­ig seg­ge­lünk itt.” Meg­for­dul­tam, ha­bár gyű­löl­tem ezt a to­rok­han­got. Bar­róé volt, az ej­tő­er­nyő­sök egyik bull­dog­sze­rű ba­rakk­pa­rancs­no­káé, akit utál­tunk. A rot­hadt Ba­tis­ta-rend­szer ma­rad­vá­nya volt ő, a tá­bor szé­gyen­folt­ja. Ugyan mit ke­res­tek kö­zöt­tünk a Ba­tis­ta-pri­bé­kek? Min­den­ki tud­ta, hogy Bar­ro a negy­ve­nes évek­ben vám­fel­ügye­lő volt, majd Ba­tis­ta lap­já­nak, a „Ti­em­po en Cubá”-nak sze­mély­ze­ti fő­nö­ke, ké­sőbb, ge­ne­rá­li­sá­nak ál­lam­csí­nye után – rend­őr­őr­nagy, a zsar­nok­ság­nak egyik vér­től be­mocs­kolt esz­kö­ze! Itt azon­ban a de­mok­ra­tát ját­szot­ta, a jen­kik min­ta­di­ák­ja volt: min­dig kész egy kis já­ték­ra, min­dig haj­lan­dó arra, hogy va­la­mi új­don­ság­gal meg­ba­rát­koz­zék, csak hogy el­te­rel­je a fi­gyel­met múlt­já­ról. Jo­vi­á­lis ma­ga­tar­tá­sa ál­arc volt, okád­ni tud­tam vol­na az un­dor­tól, ami­kor hall­gat­tam. „Tud­já­tok már? A cap­ta­in ön­kén­te­se­ket ke­res egy spe­ci­á­lis ala­ku­lat­ba.”

Hum­ber­to hi­de­gen kér­dez­te: „Te is köz­tük vagy?” Bar­ro bó­lin­tott, zseb­re du­gott kéz­zel, tal­pán és sar­kán rin­gat­va ma­gát. Bár nem akar­tam szól­ni hoz­zá – még soha nem vál­tot­tunk egy­más­sal egyet­len szót sem –, még­is ki­tört be­lő­lem: „Én nem to­la­kod­nék, Bar­ro. Kár len­ne ér­ted. Ku­bá­ban so­sem volt elég rend­őr.” Köz­ben nem néz­tem a fic­kó­ra, et­től rosszul let­tem vol­na; még­is érez­tem, hogy vi­gyo­rog.

Hir­te­len Mc­Lash ter­mett köz­tünk. Egyik tu­laj­don­sá­ga volt, hogy vá­rat­la­nul fel­buk­kant, ha ve­sze­ke­dés tört ki. Még va­la­ki volt vele, egy fi­a­tal fiú a C-szá­zad­ból. „Jól fi­gyel­je­tek ide – mond­ta bi­zal­mas-meg­nye­rő mód­ján –, aján­la­tot te­szek nek­tek. Hol­nap reg­gel in­dul az első osz­tag. Az első cso­port a leg­fon­to­sabb. Ren­ge­te­gen je­lent­kez­tek ön­ként. De én hoz­zá­tok jö­vök.” Ha­tás­szü­net, va­la­me­lyik tisz­ti is­ko­la pszi­cho­ló­gia-tan­fo­lya­mán ta­nul­hat­ta; ne­kem nem tet­szett méz­édes be­szé­de. „En­gem nem­egy­szer el­át­koz­ta­tok a ki­kép­zé­sen! De most ti vagy­tok a leg­edzet­tebb fi­a­im.”

Hall­gat­tam és vár­tam. A ha­tás nem volt ép­pen lel­kes. Hum­ber­to a ho­mok­ban ka­pa­rá­szott, Rico a csiz­ma­ke­fét vizs­gál­gat­ta. Piti rá­bá­mult a cap­ta­in-re, szá­ja szét­nyílt. Ám a cap­ta­in meg­előz­te, tud­ta, hogy Piti vic­ce meg­za­var­hat­ja fel­lé­pé­sét. „Ezt pró­báld ki – ta­ná­csol­ta, és egy apró üve­get hú­zott elő –, ez meg­nö­vesz­ti a szőrt a mel­le­den.” Tim Mc­Lash leg­jobb per­ce­i­ben „play­boy”, min­den­ki­hez ked­ves, és min­dig kész szí­ves­sé­get ten­ni. Piti utá­na­nyúlt, egy min­ta­üveg Bour­bon-whis­ky volt. „Kö­szö­nöm, sir…”

Mc­Lash su­gár­zott a jó­kedv­től. „Egy­va­la­ki hi­ány­zik még a vál­lal­ko­zás­hoz – har­sog­ta –, egy el­ső­ran­gú rá­di­ós. Va­la­ki egy olyan va­rázs­lá­dá­val, ame­lyet nem le­het be­tá­jol­ni. Nos, el­hoz­tam nek­tek!” Ezek­kel a sza­vak­kal a fény­kör­be tol­ta Mi­gu­el Pi­nót. Mi­gu­el hu­nyo­rog­va állt ott, sen­ki sem ügyelt rá, min­den olyan hir­te­len jött. Piti ki­csa­var­ta az üveg ku­pak­ját, és szá­jalt: „Mivé len­ne, a szen­ve­dő Kuba a cap­ta­in nél­kül, aki őri­ző pász­to­runk és nagy ba­rá­tunk?” Mc­Lash meg­szó­lalt: „Hát gon­dol­já­tok meg, fiúk! Ma­gam tesz­lek part­ra ben­ne­te­ket oda­át. Azaz – ha ti is így akar­já­tok. Ne­gyed­óra múl­va el­jö­vök a vá­la­szért.” Fel­emel­te ök­le­it, mint egy boksz­baj­nok, el­bű­vö­lő­en mo­soly­gott, és tá­vo­zott. Mi­gu­el ide-oda jár­tat­ta te­kin­te­tét, ne­kem csil­lo­gó sze­me tűnt fel. A ven­til­lá­tor sur­ro­gott, Ful­gen­cio lár­má­zott, egyéb­ként csend volt.

Hum­ber­to szed­te össze ma­gát el­ső­nek. „De­mo­nio![14] Min­dig ilyen osz­tag­ba vá­gyód­tam.” Meg­ve­tő­en fújt egyet, ma­gas­ra tar­tot­ta a ven­til­lá­tort, és a tar­kó­ját le­ve­gőz­tet­te; Piti Mc­Lasht pa­ro­di­zál­ta, túl­haj­tott op­ti­miz­mu­sát, len­dü­le­tét: „Néz­zé­tek csak, min­den­ki men­ni akar, de én csak ti­te­ket en­ged­lek. Mert ti vagy­tok a leg­klas­szabb fi­a­im. A lec­két jól meg­ta­nul­tá­tok, a te­jecs­két szé­pen meg­pa­piz­tá­tok, egy ka­nál­lal a nagy­pa­pá­nak, egy ka­nál­lal a nagy­bá­csi­nak, és eggyel a ked­ves fő­nök úr­nak, aki majd meg­véd ben­ne­te­ket. És hol­nap, fiúk, meg­lát­já­tok az ered­ményt. Meg­lát­já­tok majd, hogy isz­kol­nak a Kreml-bé­ren­cek. Papa maga visz oda ben­ne­te­ket, és ak­kor majd meg­kap­ják a ma­gu­két!”

Mint min­dig, dől­ni kel­lett a ka­ca­gás­tól; én azon­ban ez­út­tal nem ne­vet­tem ve­lük. Úgy rém­lett, min­den­ki el­le­nem lesz, ha én most be­le­me­gyek az aján­lat­ba. Piti min­den ér­vet meg­sem­mi­sít­het egy­sze­rű­en az­zal, hogy ki­fi­gu­ráz­za azt, aki elő­ad­ja. Ez­el­len szin­te nincs or­vos­ság. Az el­múlt idők vá­lasz­tá­si küz­del­me­i­ben ő volt a nagy szám: utá­noz­ta a szó­nok nagy­ké­pű gesz­tu­sa­it, gri­ma­szo­kat vá­gott, vagy ál­lat­han­go­kat után­zott. Ké­pes volt egy sze­ná­tor kar­ri­er­jét tönk­re­ten­ni. A ku­ba­i­ak na­gyon szí­ve­sen szó­ra­koz­nak. Ná­lunk még maga Jé­zus Krisz­tus sem tud­ta vol­na tel­je­sí­te­ni kül­de­té­sét, ha Piti a ta­nít­vá­nyai közé tar­to­zik… Meg­pró­bál­koz­tam egy tár­gyi­la­gos meg­ál­la­pí­tás­sal. „Ész­re­vét­le­nül és meg­le­pe­tés­sze­rű­en szál­lunk part­ra – mond­tam. – Ahol a cap­ta­in part­ra akar ten­ni min­ket, ott nem őr­zik a ten­ger­par­tot. Fi­del had­se­re­ge a part má­sik sza­ka­szán áll.”

„Oké – fe­lel­te Piti –, és kép­zel­jé­tek csak, fiúk, nem­rég tör­vényt ho­zott, hogy ott is kell ma­rad­nia.” El­fo­gyott a tü­rel­mem. „Félsz?” – kér­dez­tem, noha en­nek nem sok ha­tá­sa volt. „Ugyan – ri­ká­csol­ta –, hisz ra­gyo­gó­ak az esé­lye­ink, öten öt­ven­ezer el­len! Nem mi va­gyunk-e a leg­de­re­kabb fic­kók, olyan pom­pás for­má­ban, hogy a vö­rö­sö­ket egy­sze­rű­en le­sö­pör­jük a pá­lyá­ról! Mi va­gyunk a de­mok­rá­cia duz­za­dó iz­mai. Ne fe­lejt­sé­tek, mö­göt­tünk áll az egész sza­bad vi­lág!”

Sen­ki sem sza­kí­tot­ta fél­be. Meg­ér­tet­tem; nincs hoz­zá ked­vük. Túl­sá­go­san koc­ká­za­tos­nak ta­lál­ják. In­kább nagy tö­meg­ben men­né­nek – fe­jük fö­lött bom­bá­zó kö­te­lé­kek­kel és há­tuk mö­gött a Ka­rib-ten­ge­ri flot­tá­val, me­leg étel­lel és Sher­man-tan­kok­kal, tá­bo­ri pa­pok­kal és fel­de­rí­tők­kel, elő­véd­del és szom­szé­dos ala­ku­la­tok­kal. Ná­lam for­dít­va állt a do­log, en­gem az von­zott eb­ben a vál­lal­ko­zás­ban, hogy jen­kik nél­kül me­gyünk; egé­szen egye­dül és csak­nem sa­ját erőnk­ből. Ma­gya­ráz­tam ne­kik, hi­de­gen hagy­ta őket. Nem tud­tam már, hol fog­ha­tom meg őket, ön­ér­ze­tük­nél-e vagy ha­za­fi­sá­guk­nál. Úgy tet­szett, egyik­ből sem volt ben­nük va­la­mi sok. Még­sem ad­tam fel, ha­nem be­szél­tem és be­szél­tem. Csak sem­mit se szé­pí­te­ni, min­dig meg­bosszul­ja ma­gát, ha az em­ber a sa­ját be­osz­tott­ja­i­nak ha­zu­dik. „An­nak ide­jén a Si­er­ra Maes­t­rá­ban sem volt könnyű – hal­lot­tam ma­gam, mi­köz­ben a ve­rej­ték vé­gig­csur­gott bor­dá­i­mon. – Sem­mi­lyen ide­gen ha­ta­lom nem tá­mo­ga­tott min­ket. A la­kos­ság se­gí­tett…” – De ez sem gyúj­tott.

Hir­te­len Mi­gu­el szó­lalt meg. A sze­me is be­szélt és hosszú keze; ész­re­vet­tem, ez új hang. „Vég­re haza kell men­nünk! – Re­ked­ten kezd­te, most meg­ta­lál­ta a hang­ját. – Com­pane­ros, ne ál­tas­sá­tok ma­ga­to­kat, hi­szen ti sem bír­já­tok már ki. Hát me­lyi­kő­tök­nek nem hi­ány­zik a régi élet? És higgyé­tek el, ott­hon már rég vár­nak ránk!” – „Úr­is­ten, en­nek de sür­gős!” – ki­ál­tot­ta Hum­ber­to, és Piti ká­ro­gott: „Hát per­sze, ne­héz ide­gen­ben a mama nél­kül!” De a nyi­lak kü­lö­nös­kép­pen le­pat­tan­tak. Mi­gu­el el­ső­nek mond­ta ki, amit mind­annyi­an gon­dol­tunk vagy tu­dat­ta­la­nul érez­tünk. El­ta­lál­ta a kel­lő pon­tot, és most to­vább ka­la­pál­ta: „Nem­so­ká­ra kar­ne­vált ün­ne­pel­nek Ha­van­ná­ban! Hát ki ne akar­na fel­vo­nul­ni a Pra­dón, vé­gig­csa­tan­gol­ni a Ma­le­có­non, vagy megint egy­szer szik­lá­kon ülni és hor­gász­ni, mi?” Elő­re­tol­ta a fe­jét, mint­ha sza­va­i­nak vissz­hang­já­ra fü­lel­ne. Egy pil­la­nat­ra csend állt be.

Ak­kor va­la­ki meg­szó­lalt: „Ahá, egy ter­mé­szet­ba­rát.” Ezek­től a sza­vak­tól met­sző, éles szú­rást érez­tem a szív­tá­ja­mon. Bar­ro hang­ja! Ki­hall­ga­tott min­ket, ott állt még, ol­dalt, az ár­nyék­ban, úgy lát­szott, hogy be­szél­ge­té­sünk szó­ra­koz­tat­ja. Mi­gu­el oda­for­dí­tot­ta fe­jét. „És vi­szont­lát­ni a régi baj­tár­sa­kat, akik­kel együtt har­col­tunk a te Ba­tis­tád el­len!” A töb­bi­ek felé for­dul­va foly­tat­ta: „Én mon­dom nek­tek, azok vol­tak ám a le­gé­nyek. Sen­ki sem akar kö­zü­lük ma új dik­ta­tú­rát, ti­tok­ban rég a mi ol­da­lun­kon áll­nak, er­ről szi­lár­dan meg va­gyok győ­ződ­ve.”

A fiú tet­szett ne­kem; el­hit­tem neki, hogy se­gí­tett Ba­tis­tát el­ker­get­ni. Olyan­nak lát­szott, mint aki ért a po­kol­gép ké­szí­té­sé­hez, és elég bá­tor is ah­hoz, hogy bom­bá­val sza­lad­gál­jon a vá­ros­ban. Amíg mi a he­gyek­ben ve­re­ked­tünk Ba­tis­ta had­se­re­gé­vel, a Mi­gu­el­hez ha­son­lók két­ség­be­esés­be ker­get­ték a rend­őr­sé­get… Zsí­ros ne­ve­tést hal­lot­tam. És megint azt a to­rok­han­got: „Vi­rág­gal vár­nak té­ged a Ca­pi­to­li­um előtt. Hall­já­tok, em­be­rek, kar­ne­vál­fo­ga­ton haj­tunk vé­gig a Pra­dón, és maga Cast­ro sze­mé­lye­sen játssza hoz­zá a pachan­gát.”

Ez már több volt a sok­nál. Bar­ró­hoz lép­tem, és hal­kan meg­kér­dez­tem: „Mi­cso­da, te ki­ne­ve­ted ezt a fiút? Ép­pen te?” Köz­ben ha­mu­szí­nű szem­ré­sé­be néz­tem, lát­tam be­la­pí­tott orr­nyer­gét és vér­te­len szá­ját, amely mint egy be­he­gedt kard­vá­gás vá­lasz­tot­tá el ne­héz ál­lát orr­cim­pá­i­tól. „Ez be­pör­gött – vá­la­szol­ta Bar­ro. – In­kább ele­gen­dő élel­met cso­ma­gol­ja­tok. Én ugyan­is nem hi­szem, hogy oda­át va­la­ki is ad ne­künk akár csak egy tál ba­bot.” – „Ne­ked nem – szi­szeg­tem –, eb­ben iga­zad van.” – „De nek­tek sem! Is­me­rem a ku­ba­i­a­kat. La­pul­tak Ba­tis­ta alatt, ma pe­dig la­pul­nak Cast­ro alatt. Ezek­nek füty­köst kell mu­tat­no­tok! Éb­red­je­tek, és dör­zsöl­jé­tek meg már a sze­me­te­ket.” Kö­nyö­köm­höz ért, mint­ha fel akar­na ráz­ni, un­do­rí­tó volt, le­lök­tem ma­gam­ról ke­zét, és rá­or­dí­tot­tam: „Hoz­zám ne érj!”

Az ef­faj­ta gengsz­tert ez nem sér­tet­te; ha ar­cul kö­pik, fel sem ve­szi. Ott állt kö­zöt­tünk, ha­tal­ma­san, mint egy szál­fa, Mi­gu­elt néz­te, és ne­ve­tett. „Em­ber, lőni kell tud­nod – ma­gya­ráz­ta ke­dé­lye­sen. – Szúr­ni, gyil­kol­ni, ütni! Eb­ből áll az egész. Per­sze az ilyen tej­fe­les­szá­jú lát­ni sem bír­ja a vért.”

Szo­ro­san mel­lé­áll­tam. „Te vi­szont an­nál in­kább – mond­tam. – Em­lék­szel még az Al­va­rez-test­vé­rek­re? Egyik­nek szétzúz­tá­tok a ve­sé­it, a má­si­kat vi­zes­töm­lő­vel foj­tot­tá­tok meg. Tu­dom, hogy nem ma­gad tet­ted, Bar­ro, de a te pa­ran­csod­ra tör­tént a ki­len­ce­dik rend­őr­kör­zet­ben. És az­tán oda­rak­tá­tok őket a szü­lői ház aj­ta­ja elé, és őr­köd­te­tek, hogy az egész hosszú na­pon át ott fe­küd­je­nek…” Úgy érez­tem, mint­ha va­la­ki más be­szél­ne. Ne­he­zen lé­le­gez­tem, fel­tört ben­nem a régi, vad gyű­lö­let. Előt­tem ez a hi­deg száj. Be­le­vág­ni a fo­gai közé! Abba kel­lett hagy­nom, még­pe­dig azon­nal, mert kü­lön­ben tör­té­nik va­la­mi, és a csa­pa­tom itt ma­rad. Zú­gott a fe­jem, az ar­cok el­mo­sód­tak kö­rü­löt­tem, Bar­rót lát­tam egye­dül, amint vál­lat von, és fe­lel: „Hát igen, oly­kor ke­mé­nyen kel­lett fel­lép­nünk. De so­ha­sem ju­tott vol­na idá­ig, ha rög­tön eré­lye­sek va­gyunk, és öt­ven­há­rom jú­li­u­sá­ban fal­hoz ál­lít­juk a ti Fi­de­le­te­ket… És sem­mi eset­re sem lett vol­na sza­bad ki­en­ged­ni ben­ne­te­ket a Si­er­ra Maes­t­rá­ból, ez ma már vi­lá­gos előt­tem.”

El­ön­tött a for­ró­ság – még egy szó, és min­den mind­egy, ne­ki­me­gyek. Ezt a gyil­kost én ki­csi­ná­lom. Mi ér­tel­me van oda­át vá­sár­ra vin­ni a bő­rün­ket, ha ezek jön­nek utá­nunk? Hum­ber­to kö­zénk állt: „Ne pisz­kold be a ke­ze­det, Ser­gio.” – „Te ban­di­ta – hal­lot­tam a sa­ját li­he­gé­se­met –, te gyil­kos, ha még egy­szer ide­du­god a ké­ped, vége az éle­ted­nek!” Fel­emel­tem a ka­ro­mat, hogy el­ker­ges­sem, és azt vet­tem ész­re, hogy a ke­zem ököl­be szo­rul, ki­nyí­lik, és újra ököl­be szo­rul… ki az, ki fo­gott meg? Már megint Mc­Lash, hi­szen ő min­dig ott ter­mett, va­la­hány­szor egy hó­hér­ral le akar­tunk szá­mol­ni. Azon­kí­vül a gon­dol­ko­zá­si idő is le­járt.

„Az ör­dög vi­gyen el ben­ne­te­ket – tom­bolt a cap­ta­in –, hagy­já­tok már abba eze­ket a régi his­tó­ri­á­kat! Hi­szen Cast­ró­ról ma egy vé­le­mé­nyen vagy­tok. Fér­je­tek össze, fiúk! Hi­szen a ti ma­ga­tok ügyé­ről van szó.” – „És ép­pen ezért nem vi­szünk ma­gunk­kal Ba­tis­ta-pri­bé­ket – mond­tam. – Csak­ugyan ta­gad­ná­tok, hogy en­nek az em­ber­nek joga van har­col­ni a kom­mu­niz­mus el­len?”

Tisz­te­let­le­nül föl­ne­vet­tem, és ez­út­tal a töb­bi­ek is tá­mo­gat­tak: Hum­ber­to, Mi­gu­el, Rico, sőt még Piti is. Piti gú­nyo­san pa­nasz­ko­dott: „Bar­ro őr­nagy saj­nos túl sok min­dent kö­ve­tett el, sir. He­ten­ként két hul­la, az ilyes­mit meg­jegy­zik az em­be­rek. Egész Kuba is­me­ri mar­káns áb­rá­za­tát.”

A cap­ta­in ural­ko­dott ma­gán, áll­kap­csát gör­csö­sen össze­szo­rí­tot­ta. „Át­ko­zot­tul exk­lu­zí­vak vagy­tok” – mo­rog­ta. „Én vár­ha­tok – je­len­tet­te ki Bar­ro. – Nem iri­gyel­lek ben­ne­te­ket. Azt hi­szi­tek ta­lán, hogy meg­áll­já­tok a he­lye­te­ket? Az­zal az okos fe­je­tek­kel?” Mc­Lash üvöl­tött: „Elég!” De Bar­ro nem ment el; úgy lát­szik, rém­lett neki, hogy ő se­gí­tett hoz­zá ben­nün­ket a meg­egye­zés­hez, mert így ki­a­bált: „Hát ak­kor raj­ta, a régi és az új dik­ta­tú­ra el­len! Fel a két­fron­tos há­bo­rú­ra! Hisz ti kü­lön­le­ges elit vagy­tok: Mi­gu­el, a ter­mé­szet­ba­rát, Hum­ber­to, a gaz­dag fi­a­tal­úr, egy gua­te­ma­lai né­ger, Hum­ber­to csiz­ma­pu­co­ló­ja és Piti Ra­velo, a Di­a­rio kis bot­rány­kró­ni­ká­sa; az egé­szet pe­dig egy tönk­re­ju­tott ügy­véd ve­ze­ti…”

Gon­dol­ko­dás nél­kül oda­vág­tam, és ál­lon ta­lál­tam. Bar­ro meg­ráz­kó­dott, vissza­ütött, Ri­cót ta­lál­ta el. Ká­rom­ko­dás, lök­dö­ső­dés, or­dí­to­zás. Mc­Lash ki­ter­jesz­tett kar­ral Bar­ro elé állt. Bar­ro a cap­ta­in vál­lán át ki­a­bált fe­lénk: „Öten egy el­len, eh­hez van mer­sze­tek! Vár­ja­tok csak, majd oda­át! Ott majd nem lesz­tek ilyen nagy le­gé­nyek! Majd esze­tek­be ju­tok, ami­kor nya­kig lesz­tek a szar­ban! Ami­kor majd a régi ba­rá­ta­id ker­get­nek, Fi­gu­e­ras, hogy a nyel­ved is lóg. Amíg csak nyö­szö­rög­ni nem kez­desz, Piti, te mit­ug­rász! Ez a kis­fiú pe­dig a ma­má­ja után nem sír.”

Mi­gu­el ol­dal­ba ta­szí­tot­ta Mc­Lasht, fél­re­tol­ta, Bar­ró­ra ron­tott. Az­tán ka­var­gás, or­dí­to­zás, az asz­tal szi­lán­kok­ra ha­sadt, va­la­ki el­ta­pos­ta a ven­til­lá­tort. Bar­ro fu­tás­nak eredt, Rico el­gán­csol­ta, mind a ket­ten a föl­dön hem­pe­reg­tek; a cap­ta­in elő­vett egy éles­han­gú sí­pot, jöt­tek a szom­széd ba­rak­kok­ból, Ful­gen­cio ri­ká­csolt, tá­bo­ri csend­őrök ron­tot­tak elő – há­rom jen­ki –, be­le­nyúl­tak a vo­nag­ló go­mo­lyag­ba; mi­cso­da szé­gyen! Lá­tom még Mc­Lash iz­zadt ar­cát, ott ülünk szo­bá­já­ban, előt­tünk a be­ve­tés ter­ve. Meg­tör­li tar­kó­ját, és szo­ká­sos adag szar­kaz­mu­sá­val mond­ja: „Well, fiúk, meg­győz­te­tek. Egye­dül kül­de­lek ben­ne­te­ket az útra…” Ez teg­nap­előtt éj­jel volt. Így kez­dő­dött ez a vál­lal­ko­zás.