ARRA ébredt, hogy valami nagyot csattant valahol. Fölötte a ház bádogfödelét vadul verte a zivatar. Villám hasított az éjszakába, és kísérteties kék fénnyel megvilágította egy pillanatra a szobát. Dörgés rázta meg a levegőt. Fák recsegtek, ropogtak odakint. Vihar tombolt az erdőn.

Megnyomta az éjjeliszekrény lámpájának a kapcsolóját, de semmi se történt. Nem volt villany. Zseblámpája után nyúlt, s felkattantotta. Az órára nézett. Hajnali négy óra volt. Átaludta a fél napot.

Felkelt, s a gázkemencén rántottát készített magának a kézilámpa fénye mellett. Odakint nyögött, jajveszékelt a megkínzott erdő. Újabb és újabb szélroham tépte meg a fákat, s a mennydörgésen keresztül is hallani lehetett, ahogy egy-egy fenyőfa roppanva kidőlt.

– Jöhettél volna egy nappal előbb is – morgott a vadőr rosszkedvűen –, megtakarítottál volna egy nagy rakás munkát!

Reggeli után nem volt mit tennie, visszafeküdt az ágyba, s néhány percre rá aludt újra a vihar tombolásában.

Mikor fölébredt, csönd vette körül. Az ablakon kívül napfény ragyogott. Gyorsan magára kapta a ruháit, és kiment. Vakító tisztán ragyogott odafent az égbolt kékje. A megtépett lombfák hajlott ágakkal csöpögtették magukról a vizet. Legfelsőbb ágaikon mókusok szárítkoztak. A nap melege alatt párolgott a viharvert erdő. Odalent zúgott a patak, nekivadultan, s vize zavaros volt, szinte fekete. Partján egy rosszkedvű mosómedve gunnyasztott tenyérnyi napfolton, és bundájából fehér pára szállt föl.

Sekély gyökerű homoki fenyők kidőlve hevertek mindenütt, keresztül-kasul. Néhány az oda vezető utat is eltorlaszolta. Frank átment a műhelybe, elővette a motorfűrészt, és nekiesett a kidőlt törzseknek. Valami tizenhatot kellett elfűrészeljen, és félrehúzzon az út szélére a ház és az országút között. Mire végzett ezzel, kilenc óra is elmúlt. Az irodában recsegett a rádió.

– Mi történt veled? – kérdezte az erdészet ügyeletese, amikor lihegve beért, és fölvette a kagylót. – Már azt hittük, hogy elmosott a vihar!

– Odakötöztem magam az egyik tölgyfához – adta vissza Frank a tréfát, aztán hozzátette: – Egy rakás kidőlt fenyőt kellett eltisztítsak az útból…

– Elhiszem – felelte az ügyeletes –, egyébként valaki keresett Gainesville-ből, s mert a telefonodat eltépte valahol a vihar, minket hívott föl. Egy Miss Gardener. Megígértük neki, hogy mihelyt helyreállítjuk a vonaladat, fölhívod. Csinos?

– Ötven évvel ezelőtt az lehetett – felelte Frank.

A rádió kattant egyet. Erre már nem volt válasz.

Röviddel ezután megérkeztek a villanytársaság emberei, és Frank segített nekik szétfűrészelni a vezetékre dőlt fatörzseket. Délre volt már villany a házban, de telefon még nem.

Kocsiba ült, és lehajtott Astorba. A folyó mentén alig okozott valami kis kárt a vihar. A baj valahol Salt Springs környékén lehet, mondták az értesültek. Rádión megkérdezte az ottani erdészt. Az igazat adott az értesülésnek. Valóban ott volt a baj, mondta. Valami félmérföldnyi távolságban nem maradt ép vezeték a póznákon. De már dolgoznak rajta. Nála már van telefon, tette hozzá, és ha beszélni kívánna valakivel, csak jöjjön föl.

Fél óra se telt bele, ott volt az erdészi irodában. Miss Gardener váratlan hívása kíváncsisággal töltötte meg. Ahogy kiderült, kíváncsisága indokolt volt.

– Ó, maga az, Frank? – örvendezett meg a vénkisasszony a vonal másik végén, amikor az irodából felhívta. – Örvendek, hogy megigazították a telefonját! Hallom, hogy szörnyű vihar volt ott lent, maguknál! Remélem, nem történt baja?

– Hogy miért hívtam? – folytatta, amikor Frank biztosította arról, hogy nem történt baj. – Találtam itt valamit, ami érdekelni fogja! Egy sokszorosított tanulmányt, ami nyomtatásban nem is jelent meg soha. Az a bizonyos Deák professzor írta. A Lake George körüli dolgokról van szó benne. Gondoltam, hogy érdekelni fogja!

– Nagyon is! – örvendett meg Frank a hírnek. – Lássam csak… ha holnap reggel kilenc előtt ott lennék a lakásán a hallal meg a békacombokkal… talán elhozhatnám magammal azt a kéziratot néhány napra, és esetleg az említett könyveket is? Ügyelni fogok reájok…

– Azt tudom, Frank – felelte Miss Gardener jóságosan –, ismerem magát. Ott lesznek nálam a lakásomon, és elviheti őket. De biztosan itt legyen ám kilenc előtt, mert különben nem talál itthon! Előre is köszönöm a békacombokat meg a halat…

Hazament, leült az irodaasztalhoz, és elkészítette az egyetem vadvédelmi osztálya számára esedékes statisztikai kimutatásokat. Mikor elkészült ezekkel, megpróbálta a telefont, de még mindig halott volt a vonal. Felhívta rádióján az erdészeti hivatalt, és megtudta tőlük, hogy másnapig aligha számíthat a telefonra. A vonaljavítók öt órakor abbahagyják a munkát, és másnap reggel nyolcig nem történik semmi.

Fél öt volt már, amikor kocsiba szökött újra. A fák árnyéka átnyúlt a patakon, s a sűrűben hallani lehetett már az armadillo moszatolását, ahogy rovarok után kutatott a gaz között. Odébb kisborjas szarvastehén ugrott meg a kocsi zajától, megállt a szálasban, és hátrafordulva borját kezdte hívni. A fehér foltos kicsi állat ott állt a víz partján, ahova inni jöttek, hosszú léclábain esetlenül ingadozva, és ártatlan szemmel bámult a tovazakatoló gépkocsira.

Astorhoz érve átdübörgött a hídon, fölemelt kézzel üdvözölte Kurtot, aki a híd közepén olajozta a forgatómasinát, s a nagy, terebélyes, egymagában álló tölgyfánál (amit a Dillard-fának nevezett a környék népe, mert még az öreg Barny Dillard ültette volt oda jó száz évvel ezelőtt, amikor se híd, se út nem volt ott, csupán egy durva gerendákból összetákolt faház a folyó mentén), a nagy fa alatt befordult balra, a Harrison Szigete felé vezető homokútra.

Kíváncsiságból betért előbb a Baragan tanyára, de nem talált ott senkit. Még a táborozókocsi se volt sehol, amelyikre két nappal azelőtt Teddel együtt emelték föl a jégszekrényt.

– Bizonyára elvitte valamelyik műhelybe átnézetni a motort – gondolta Frank.

Mire Harrison Szigetére ért, már nyugvóban volt a nap a folyón túli őserdő borzas fái között. Lilásfeketének tűnt a folyó vize, s partján a fehér kócsagok csillogtak, mint az ékszerek. Öreg Jake vedlett csónakja éppen akkor fordult be a kis kikötőbe, pöfögve, füstölve kegyetlenül. Az öreg elzárta a motort, s a csónak nesztelenül siklott a part felé. Orra koppant a deszkán. Mire Frank kiszállt a kocsijából, és lement a kikötőhöz, az öregember már emelte is ki a csónakból a rákos bádogot.

– Mozognak a rákok? – kérdezte a vadőr.

– Most aztán igen – felelte az öreg derűsen.

– Hát béka van-e?

– Béka? Van az is.

– Nagy?

– Nagy is, kicsi is, mindenféle. Ma reggel szigonyoztam össze egy jó vödörre valót ott hátul, a kis tóban – bökött állával a félsziget belseje felé, ahol a fák mögött egy hosszúkás, mocsaras állóvíz nyúlt be az erdőbe. – Vihart követő éjszaka könnyű meglelni őket. Igaz, hogy már virradt, mire az eső is elállt, de még így is… Mennyi kellene?

– Mindössze egy tucat – felelte Frank –, de szép nagyok. Gainesville-be viszem, ajándékba…

Az öreg bólintott, aztán elcipelte előbb a rákos bádogot, és beöntötte tartalmát a padlózat végén lévő „bárkába”, ahogy a kerek likakkal ellátott, vízbe süllyesztett tartánt nevezték, majd megmarkolt egy oszlopról alácsüngő kötelet, és kihúzott a vízből egy félig elmerült, vesszőből font zárt kosarat. Kioldotta a tetejét. Nagy, kövér, zöldesbarna vízibékák nyüzsögtek benne. Jake belenyúlt a kosarába, elkapott egy jókora békát itt, egy másikat amott, csavart egyet gyorsan a nyakukon, s kidobálta a vonagló hüllőket egy széles fateknőbe. Mikor együtt volt a tucat, lezárta a kosarat, aláengedte a vízbe, elővette a kését, és percek alatt megtisztította a kiválasztott békákat. Derékban kettévágta őket, a combokról lehúzta a bőrt, és a többit belökte a vízbe a halaknak. A combokat begöngyölte barna papírba, s átnyújtotta a vadőrnek.

– Dollár ötven. Boltban hármat fizetnél érte, és csak fél ekkorákat kapnál. Tedd jégre, mihelyt hazaérsz…

Frank előkotorta a pénzt, fogta a kis csomagot, elköszönt és ment. A nap már csak a legmagasabb fenyőszálak tetejét aranyozta be utolsó sugaraival. A lombfák sűrűjében sötét volt, és alig hajtott néhány száz lépést a keskeny homokúton, már megpillantotta az első armadillót, ahogy éppen előbújt a gyalogpálma közül, és ormányával túrni kezdte az útszéli gyepet hangyatojás után. Fehér pettyes barna páncélzata valósággal beleolvadt a környezet esti színeibe. Mikor közelébe ért a kocsi, fölnézett, aztán egyetlen iramodással eltűnt az aljbozót között.

Lucynál már kigyúltak a lámpák, és a nyitott ablakokon kihallatszott a zenegép rikácsolása. Körülötte az óriás tölgyfákról mozdulatlanul csüngött alá a hosszú spanyol moha, mint megannyi kis csüggedt gyászlobogó. Nem volt még szellő se, hogy meglengesse. Mozdulatlan volt az esti levegő, tele fülledt iszapszaggal és a párát lehelő erdők édes-kesernyés illatával.

Mindössze három kocsi állt az udvaron. Ted Baragan kocsija nem volt közöttük.

– Korán van még – gondolta Frank, de azért beállította kocsiját a fák alá, és bement. Mindössze öten voltak odabent, szétszórva, három asztal mellett. Szokatlanul üresnek látszott a hely.

A söntéshez ment, és rendelt egy sört.

– Járt már itt Ted? – kérdezte szinte megszokásból, amikor Lucy elébe tette az italt.

Az meglepetten nézett reá:

– Ted? Még tegnap elbúcsúzott mindegyikünktől. Szabadságra ment, valahova az alabamai hegyekbe, két hétre. Pisztrangászni fog, azt mondta. Tőled el se búcsúzott? Úgy tervezte, hogy kora hajnalban már elindul. Még csak egy percet se akart veszni hagyni a szabadságából…!

Valaki hangos szóval italt rendelt az egyik asztalnál, és Lucy elsietett. Menet közben még visszaszólt a válla felett:

– Hank a helyettese, Piersonban. Hank Bartow…!

Váratlanul érte a hír. Előbb megdöbbentette, de aztán valósággal megkönnyebbült tőle, maga se tudta, miért. A nyomozást másvalaki vette át… az öregemberre és szerencsétlen unokájára nézve ez jó hírnek tűnt. Ted mintha elfogult lett volna velük szemben… lehet, hogy igaza volt, és valóban az öreg magyar végzett azzal a hárommal… hiszen a szavai ott lüktetnek még most is a fülében: „Puszta kézzel meg tudnék ölni mindenkit, aki román!” De ez, természetesen, még nem bizonyíték… ha csak fele igaz annak, amit elmondott, már minden joga megvan ahhoz, hogy így érezzen… ami pedig Ted Baragant illeti: könnyen lehetséges, hogy öreg Jake tévedett, és valaki mással találkozott Ted ott nála, aki talán hasonlított az egyik halotthoz, de mégsem az volt. Igen, valószínű, hogy ez történt, mert hiszen ha Ted valami módon is bele lenne keveredve ebbe az ügybe, nem menne el szabadságra éppen most, hanem igyekezne saját kezében tartani a nyomozást…

Megkönnyebbülten lélegzett föl ettől, mint akinek nehéz teher gördült le a válláról. Megitta a sörét, fizetett, és még dúdolt is jókedvében, amikor kilépett az ivóból.

Odakint már elhevert az éjszaka a fák között, s a folyó meleg, fülledt szaga megült a félhomályos udvaron, s odatapadt a világhoz.

Mire hazaért, feljött a hold is. Egyik oldala behorpadt már, mint az olvadt sajté, de sápadt fénye még mindig árnyékkísérteteket idézett az erdő szálasában, s megvacogott a patak surranó vizén. Bement a házba, jégszekrénybe tette a békacombokat, leakasztotta a falról kedvenc horgászbotját, a dobozból kikeresett egy békaporontyhoz hasonlatos felszíncsalit, és lement velük a patak partjára. Valamivel lentebb, talán ötven-hatvan lépésnyire a háztól, vén, rothadó fatönk hevert a víz alatt. Kedvenc búvóhelye a feketesügérnek.

Néhány pillanatig csöndben állt a parton, jó húsz lépésre attól a helytől, ahol a fatönköt tudta. Surrant a sebes folyású víz, halkan loccsant a homokos parton. Békák vartyogtak álmosan, s valamivel lentebb böffent egyet-egyet megszokott helyén az aligátor. A csillagos ég bársonyából harmat szitált alá, jó, erdőillatú harmat, s a patak felett szúnyogra vadászó denevér cikázott.

Gyakorlott keze könnyedén meglendítette a horgászbotot, s a zsinór végére erősített csali halkan a vízre pottyant. Zsinórt adott neki, és az ár vitte magával, szemmel alig látható, kicsike kis foltot, a mélyben heverő fatönk irányába.

A kiengedett zsinór hosszából tudta már, hogy mikor ért a fából faragott kis békaporonty a fatönk fölé, hiszen sok sügért kifogott már onnan. A szükséges pillanatban gyöngéden rántott egyet a zsinóron, s a csali odalent, a vízen bukdácsolni kezdett. Ugrált, loccsant, játszadozott, mint az igazi békafi, akinek semmire sincs gondja. Talán fél percen keresztül folyt már ez a játék, amikor egyszerre csak valami nagyot csobbant, megrándult a zsinór, görbült a horgászbot hegye… a nagy hal bekapta a horgot!

Ügyelve, szakértelemmel húzta be az ide-oda iramodó, verdeső halat, nehogy ágba akadjon a zsinór, nehogy ideje legyen a halnak ahhoz, hogy vízirózsák gyökere közé meneküljön, elsüllyedt fatönk alá, ahol rácsavarodhat valamire a zsinór, s kiköpheti a meglazult horgot.

Lassan húzta ki a part fövenyéig. Ott lenyúlt érte, kopoltyújába akasztotta az ujját, és kiemelte a vízből. Szép, nagy feketesügér volt. Lehetett négy-öt fontos. Bőven elég egy vénkisasszony számára vacsorának. Még vendéget is hívhat hozzá.

Szépen kibelezte, megtakarította a halat, még fel is szeletelte. Aztán betette a békák mellé, a jégre. Előkészítette másnap reggelre a kis hűtőládát, két plasztik palackban vizet tett fagyni a villanyfagyasztóba, megsütött magának egy fél csirkét, amit a hűtőszekrényben talált, megette, elmosogatta az edényeket, s azzal aludni tért.