GYORSAN terjedt a hír. Estére már nemcsak Astorban, de a folyó menti horgásztáborokban is tudtak a három ismeretlenről, akiket holtan találtak a Lake George partján. Mikor aztán késő éjszaka Ted Baragan is hazatért, és megállt Lucynál egy pohár sörre, tőle megtudták az ivóban összegyűltek azt is, hogy az idegen, fehér csónakot visszavitték Jacksonville-be, a motornak nem volt semmi baja, világos tehát, hogy az idegenek szándékosan horgonyoztak ott, Holtember Partja és a Pulyka-patak között. Jacksonville-ben kihallgatták a csónak tulajdonosát, de mindössze annyit tudtak meg tőle, hogy a három ember azelőtt való nap reggelén jött hozzá, taxin. A bérleti szerződést John Brown névre állították ki, New York-i címre. Egy telefonhívás New Yorkba kiderítette azt is, hogy hamis cím volt.

A csónakbérlet üzleti részét lebonyolító tisztviselőnő szégyenkezve vonogatta a vállát, amikor kérdőre vonták, hogy miért nem kért tőlük valamiféle személyazonossági igazolványt.

– Olyan becsületes arcuk volt – hebegte a hölgy –, látni lehetett rajtuk, hogy nagyvárosból jött kirándulók voltak, világlátott emberek… még a nyelvet is másképpen beszélték, mint errefelé…

Kihallgatták a taxist is. A kikötő közelében szedte föl őket. Hogy honnan kerültek oda, azt nem tudhatta.

– Hát ez a helyzet! – csapott rá vaskos tenyerével a söntés deszkájára Ted, a deputy. – Se nevük, se illetőségük, mindössze annyit tudunk róluk, hogy meghaltak. Hallott már valaki ilyet? Még egy sört, Lucy!

Az ivó veres hajú, még mindig csinosnak mondható, népszerű tulajdonosnője odatette a deputy elé az italt.

– S mit mond a doktor, mitől haltak meg? – kérdezte kíváncsian.

Mások is felfüleltek a kérdésre, és várakozás csöndje borult a szivarfüstös, alacsony mennyezetű ivóra. De a deputy felhúzta magasra a szemöldökét.

– Ez ma még hivatalos titok – felelte kimérten –, mert egyelőre ez az egyetlen kézzelfogható bizonyíték, amire a további nyomozást alapozni lehet.

Többet aztán nem tudtak kikaparni belőle.

Másnap reggel a seriff is kijött Delandből, idegesen, bosszúsan, gyomorbajosan. Mindenkit kikérdezett, aki csak a szeme elé került.

Magához rendelte a vadőrt is, és jegyzőkönyvbe vétette minden szavát. Mikor megtudta, hogy fényképfelvételeket is készített a helyszínen, felütötte a fejét.

– Hol vannak a felvételek?

– Még mindég a gépben – ismerte be Frank –, de ma este előhívom őket…

– Saját magad?

– Igen. Időtöltésből megtanultam…

A seriff arca megszigorodott.

– Holnap reggel látni akarom valamennyit, érted? Még azokat is, amelyekről talán azt gondolod, hogy rosszul sikerültek! A döntést, hogy mi lényeges, és mi nem, bízd reám! Érted?

– Igenis…

Aranycsillagos cifra kocsiján még öreg Jake-hez is kidöcögött a seriff, Harrison Szigetére. Mindent tudni akart, amit a vénember látott, akár este, akár reggel. Már harmadszor mondatta el vele az egészet, amikor Jake említést tett arról is, hogy amikor este, hazatérőben, a folyó torkából utoljára visszatekintett a tóra, a fehér csónak irányába, egy kis folt ködöt is látott előgördülni a part felől.

– Ködöt? – mordult föl a seriff. – Nyáron? Napnyugtakor? Száraz időben?

– Hát különös is volt, nem mondom – ismerte be az öreg –, mert hát reggelenként még előfordulhat, de este soha. Márpedig ez egyszer este volt, bizony. Szememmel láttam. Kis darabka köd. Gördült kifelé az esti szellővel, ki a vízre…

– Biztos vagy abban, Jake, hogy köd volt, s nem füst – csóválta meg fejét a seriff –, tábortűz füstje, például? Amikor buta városi ember nyers fát lök a tűzre?

De az öregember megrázta a fejét.

– Fehérebb volt ez annál, seriff. Ismerem én a füstöt. A füst az lehet szürke, barna vagy éppen fekete. A köd, az fehér. Ez pedig fehér volt. Köd. Láttam én már ködöt eleget, nem vagyok gyerek!

Még aznap délután elpanaszolta öreg Jake a vadőrnek, amikor összetalálkozott vele a folyón, hogy az a savanyú képű volusiai seriff úgy beszélt vele, mintha hazudott volna neki. A köd miatt.

– Hát ha ködöt láttam, ködöt láttam! – hajtogatta sértődötten. – Nem hazudtam én soha életemben, miért kezdeném el most? A füst, az füst. A köd, az köd. Itt nőttem föl talán; tudom, mi micsoda! Ez a seriff még a világon se volt, és én már tudtam a különbséget köd és füst között!

Frank, a vadőr eltűnődött ezen portyázás közben, és sötétedés után szándékosan benézett Lucyhoz, hogy Teddel találkozzon. Ott is ült a vörös képű deputy, megszokott helyén, és itta a sört. Frank odatelepedett melléje egy üres székre.

– Tudjátok már a halál okát?

A deputy előbb körülnézett. Sokan voltak az ivóban szerteszét a kis asztalok mellett, horgászok, fadöntők, folyami emberek. De senki sem figyelt reájuk.

– Mérgezés – súgta oda a választ –, de ne beszélj erről! Titok.

– Miféle mérgezés? – bámult reá a vadőr.

– Amit tüdőre szív az ember. Mérges gáz… ilyesmi…

Többet aztán nem mondott. Fölkelt, fizetett, és dübörgött kifelé.

– Hát vigyázd a halaidat, fiú! – bömbölt reá tréfálkozva. – S amint mondtam már: bízd a komoly dolgokat reánk, felnőttekre!

A szerteszét iddogálók, halászok, fadöntők, környékbeliek szótlan tisztelettel néztek utána, s összepusmogtak a háta megett. Titokról volt szó, gyilkosságról, nyomozásról. Évek óta nem fordult elő olyasmi azon a vidéken.

– Hát újra a fehér köd, hallottátok? – kérdezte társait az egyik öreg fadöntő. – Apám beszélte volt, hogy fehér ködöt láttak a Lake George-on akkor is, amikor az a jenki tiszt eltűnt huszonnyolc katonájával a polgárháború idején. Ott látták volt azokat is utoljára, Piersontól nyugatra, a mocsarak felé tartani, ahol állítólag a déliek két menekült tisztje rejtőzködött. Egy egész jenki század jött ki, de nyomukat se lelték. Mintha a föld nyelte volna őket el. Akkor is fehér ködöt látott valaki a tó partján…

– Hát amikor az öreg emporiai papot vitték el az ördögök, emlékeztek arra? – szólt oda valaki a szomszédos asztaltól. – Azt, aki otthagyta a családját, valahol fent, északon, és egy boszorkánnyal költözött össze, aki pálinkává tudta változtatni a vizet, és éjszakánként fekete bagollyá változva ijesztgette az asszonyokat? Hiszen már jókora gyerek voltam, amikor ez történt. Akkor is fehér ködöt láttak kigördülni a mocsárból. Az erdészek meglelték a pap lába nyomát az ösvényen, s kétoldalt csülkök nyoma kísérte, egészen a fekete, feneketlen iszapgödörig, mely egyenesen a pokolba vezet… Onnan tovább aztán nem volt se csülöknyom, se lábnyom, nem ám. Van köztetek, tudom, aki emlékszik még erre…

Néhányan bólogattak. Elakadt a szó mindenkiben. Poharaik után nyúltak az emberek, s régi babonák titokzatos árnyéka nehezedett rá az ivóra.

Frank megitta a sörét, és fizetett. Amikor kilépett az ajtón, meleg nyugati szél legyezte meg az arcát. Az éjszaka puha volt és nyomott. Alacsonyan csüngtek a csillagok, és nyugaton, az erdő fölött, felhős volt az ég.

– Eső lesz – gondolta, amikor beült a terepjáróba. Tíz perccel később, amikor a Juniper-patak hídjánál letért a vadőri szállás felé vezető homokútra, már szemerkélt is.

A jól megépített kis állami épület hatalmas tölgyfák alatt húzódott meg, alig negyven lépésnyire a csobogó, tiszta vizű pataktól. Tető alá állította a szolgálati terepjárót, kiszállt, elővette a kulcsait, fölment a tornácra, és kinyitotta a házba vezető ajtót. Mikor felkattantotta odabent a villanyt, a bádogtetőn már dobolt az eső.

Megfőzte a vacsoráját, evett, majd kivette fényképezőgépéből a filmet, és behúzódott vele a sötétkamrának berendezett nagy konyhaszekrénybe. Később, amikor kivette a filmet a fürdőből, a vörös égő felé fordítva végigfuttatta szemét a képek elmosódó körvonalain. Egy-kettőt kivéve úgy látszott, hogy mind jól sikerültek. Száradni akasztotta a filmet, és átment az irodába, hogy elkészítse a napi jelentést. Az eső még mindig esett odakint. Lassú, békés, jóféle eső volt. A nyitott, szúnyoghálós ablakon át érezni lehetett a nyirkos erdő békés, jó szagát.

Mikor végzett a jelentéssel, visszatért a sötétkamrába, leakasztotta a megszáradt filmet, és munkához fogott. Egy óra múlva kezében voltak a fényképek. Ügyelve átvitte valamennyit az irodába, törülközőt terített az asztalra, és kirakta rá, három sorban a még nyirkos felvételeket. Lejjebb húzta az asztal fölött csüngő lámpát, és elővette a fiókból a nagyítóüveget. Minden egyes képet sorra megszemlélt. Először a csónakról készülteket, majd a többit.

Hirtelen valami megütötte a szemét az egyiken. A kis forrásról készült felvétel volt. Közvetlenül a víz mellett ott látszott tisztán a puma nyoma, amit a helyszínen szabad szemmel is felfedezett volt. De valamivel odébb, nagyobbára már a fűben, egy másik nyom is látszott. Elmosódó emberi lábnyom. A nyom eleje homokot ért, és az odarajzolódott vonalakból látni lehetett tisztán, hogy aki ott járt, teniszcipőt viselt. Kis méretű nyom volt. Tíz-tizenkét éves gyermeké lehetett.

Hosszasan bámult a képre. Újra és újra megvizsgálta nagyító alatt. Nem fért kétség hozzá: serdülő gyermek járt ott, teniszcipőben. A letaposott füvek helyzetéből ítélve szinte egyidős lehetett a nagy macska nyomával. Márpedig a puma szürkületben jár csak, meg éjjel. A gyerek tehát vagy késő délután, vagy kora reggel járhatott azon a tisztáson. A fehér csónak késő délután már ott volt a part mellett, tehát valószínű, hogy a gyerek, aki ott járt, látta a csónakot és a benne ülőket. Ha pedig kora reggel járt ott… akkor látnia kellett a sátrat, és talán azokat is, akik benne voltak! Szíve hangosan kezdett dobogni. Érezte, hogy valaminek a nyitjára jutott, csak azt nem tudta, hogy minek. Azt a gyermeket kellene megtalálni! Ki lehetett, és mit kereshetett ott?

Kettőzött gondossággal vizsgálta végig újra a többi képet. Azonban a teniszcipős lábnyom nem tűnt föl egyiken sem. Talált cipőnyomokat, bőven, különösen cipők sarkának a nyomait, a kihamvadt tűz körül is, a sátor előtt is. Kétségtelenül a három idegen nyomai voltak azok. Meglelte a keréknyomokat is. Tisztán, mélyen vésődtek bele a puha talajba. A nehéz, erdőjáró gumik minden kis kockája tisztán látszott. Új gumik voltak. Pontosan olyanok, mint amilyeneket ő maga használt az állami terepjárón.

Valamin megakadt újra a szeme. Nagyító után nyúlt. Az egyik keréknyomban emberi lábnyom is látszott, illetve fél lábnyom: egy bakancs vagy csizma sarkának a lenyomata. A titokzatos gépkocsi vezetőjének vagy utasának a nyoma lehetett csak. A sarok méretéből ítélve jól megtermett ember lehetett. Gumisarkot viselt, s a gumisarok közepén egy kerek folt látszott. Mintha az illető rajzszegbe lépett volna, s a rajzszeg, belefúródva a gumiba, szerves alkotórészévé vált volna a saroknak.

Megcsóválta a fejét. Mindez, sajnos, nem sokat ért. Ha megvizsgálhatta volna minden embernek a cipősarkát az egész megyében, talán ráakadhatott volna arra, aki azon az éjszakán ott járt a tisztáson. De erre, sajnos, nem volt lehetőség. Ki lehetett az ember? Mit keresett ott? S mi az összefüggés közte, a teniszcipős gyerek és a három halott között?

Olyan kérdések voltak ezek, melyekre nem ő kellett megtalálja a feleletet, hanem a volusiai seriff, és ez a tudat megnyugtató volt. Holnap reggel majd átadja neki a felvételeket, rámutat mindarra, amit a felvételeken talált, és a többi a seriff baja lesz. Mielőtt azonban aludni tért volna, még egyszer gondosan végigszemlélt minden képet, nagyító alatt, nehogy valami is elkerülhette volna a figyelmét. Azonban nem bukkant több nyomra, sehol. Mindössze azon a felvételen akadt meg hosszasabban a szeme, amelyik a kiégett tűz helyét mutatta. A hamu feketésszürke körén kívül néhány ujjnyi vastagságú, félig égett gally látszott a képen, megszokott jelenség kiégett tábortüzek körül, melyekre valaki nyers fát lökött. A tűz közepébe eső rész elég ugyan, de ami kívül esik azon, az mindössze csak megpörkölődik kissé. A különös azonban az volt, hogy a felvételen látszó gallyakról a tűz szemmel láthatólag leégette a kérget, még ott is, ahol az alatta lévő fű alig perzselődött meg egy kissé. Viszont a kéreg alatti farész nem égett el.

– Hogyan lehetséges ez? – tűnődött a fiatal vadőr a szokatlan látványon. – Ha nyers ágat dob az ember a tűzre, éppen a kéreg az, ami nyirkos, és nem fog tüzet, mindössze megperzselődik. Miféle fa lehet az, aminek nyersen is ég a kérge? Eukaliptusz? Kámfor? – De nem emlékezett, hogy látott volna valahol is a közelben ezekből a fákból.

Próbálta visszaidézni emlékezetében a tisztást körülvevő növényzetet, ahonnan az idegenek a tűzre való fát gyűjthették.

– Fenyő: a gyanta miatt elég utolsó darabig a tűzben. Tölgy: csak megperzselődik, ha nyers. Fűzfa, mocsári magnólia: nyersen csak megfüstölődnek. Juharnak se ég a kérge. Érdemes lenne visszatérni oda, és megvizsgálni alaposabban, hogy miféle gallyak ezek – gondolta, azzal otthagyta a felvételeket száradni az asztalon, és aludni tért.