HANKY TANÁR ÚR MEGÉRKEZIK AMERIKÁBA

Big Jack szerint hajóérkezésre alkalmatlanabb napot keresni sem lehetett volna. Péntek volt és tizenharmadika.

New York roppant kietlen kikötőjében a hajnalok mindig füstösek, ködösek és szürkék, s a csatornák vize mindig szennyes. De ezen a hajnalon, amikor az a bizonyos Noé Bárkájának csúfolt kivándorló hajó okádni kezdte a maga zagyva népét Amerika partjára, a kikötő különösen szürke volt és barátságtalan. S mivel Big Jack, a hat láb magas nagydarab néger hordár minden babonarázta csontjában külön érezte vacogni a közelgő bajt, így hát vajpuha szívének ártatlan jóindulatával odaplántálta magát a hajóhíd mellé, hogy kéznél lehessen a segítséggel.

A keskeny hídon sorjában kezdtek lefelé jönni az emberek. Olyan gyűrött ábrázatúak és viharvertek voltak, hogy már puszta látásuk is szánalmat ébresztett a négerben. Babonásan kezdte számolni őket. Egy… kettő… három… négy… öt… Mikor a tizenharmadikhoz ért, már a térdei is reszkettek. Mert tizenharmadiknak lenni pénteken és tizenharmadikán, Jack szerint még annál is rosszabb volt, mintha valaki feleségül venné a saját anyósát.

Az ember, aki a baljóslatú szám árnyéka alatt lassan lépkedve közeledett Amerika földjéhez, magas volt, csontos és sovány. Egyik kezében kopott kézitáskát, másikban egy kis barna papírdobozt hozott. Szemüveget viselt, s kopott, sötétszürke ruhájában valami olyan megindítóan szánalmas méltósággal mozgott, hogy Jack majdnem elsírta magát tőle. A babonás néger már azt is tudta, hogy ez a balsors-verte utas ráadásul nem is tehet egyebet, mint hogy bal lábbal lép a partra. Ebben az egyben azonban tévedett. Hogy pontosak legyünk: az idegen nem is a lábával, hanem az orrával érintette meg először a szabadság áldott partjait.

Ez pedig úgy történt, hogy alig jutott el a híd közepéig, amikor a mögötte tolongó utas véletlenül meglökte súlyos útikosarával. A lökés térdhajlásban érte, s a hosszú, sovány ember megtántorodott tőle, elvesztette egyensúlyát, és kezével a híd kötélkorlátja után kapott. Ebben a pillanatban kicsúszott markából a kis barna papírdoboz, és alápottyant a csatorna mocskos, fekete vizébe.

Az utas egy pillanatig döbbenve bámult a doboz után, aztán kiáltozni kezdett valamit vissza a hajó felé, de a híd fejénél álló tiszt türelmetlenül integetett.

– Tessék továbbmenni! Nem lehet megállni! Tessék továbbmenni!

A mögötte jövők is dühösen tuszkolni kezdték, míg végül is megbotlott egy kiálló lécben, s fejjel előre érkezett meg Amerikába. A következő pillanatban Jack már nyúlt is érte hatalmas karjaival.

– Rossz nap, nagyon rossz nap – sóhajtotta szemeit forgatva és lábra állítva az idegent –, megütötte magát, suh? Juj-juj, nagyon rossz nap!

Lehajolt az elgurult kalap után, s ügyelve leporolta azt is. De az utas nem törődött a nappal, még csak a kalapja után sem nyúlt. Hanem alighogy megigazította orrán a szemüvegét, a víz felé fordult megint. Kopaszodó fején égnek meredtek a gyér, őszülő hajszálak.

– Csónak! Van itt egy csónak? – kérdezte izgatottan, idegenül tördelve az angol szavakat. Jack meg sem értette mindjárt, s így csak bámult, kezében a kalappal. Míg végül is az idegen hosszú, csontos ujjával odamutatott a kis barna dobozra, amit az áramlat lassan sodort már tova a csatorna szennyes vizén.

– Van egy csónak? – kérdezte ismét.

– Nincs, suh – rázta meg Jack a fejét –, itt a kalap, suh.

Gépiesen átvette a kalapot, és a fejébe nyomta.

– Hogyan lehet lemenni a vízhez, azt mondja meg?

– Valami kincs van a skatulyában? – érdeklődött Jack.

– Kincs? – kiáltott föl ingerülten az idegen. – Több annál! Habakuk van benne!

– Igen, suh – mondta Jack bután, és bámult.

– Ki kell mentsük a vízből, érti? – hadonászott izgatottan az idegen. – Tegyen már valamit, Isten áldja meg, nem hagyhatjuk odaveszni Habakukot!

A néger gondolkozott néhány pillanatig, aztán intett a fejével. – Jöjjön velem, suh!

Megkerülték a vámosok korláttal elzárt helyét, s befordultak hátra, a csomagterembe. A sok idegesen nyüzsgő ember között senki se figyelte őket. Hátul, a ládákkal telezsúfolt hodály legtúlsó sarkában Jack óvatosan körülnézett, majd gyorsan kinyitott egy kis vasajtót.

– Erre, suh, mielőtt meglát valaki – suttogta, s azzal kisuvadtak a kicsi ajtón, szaporán.

Magas kőfallal körülzárt udvarra értek, melyen egymásra halmozott hordók, ládák s mindenféle furcsa gépek álltak. A víz felőli oldalon rakodó dokkok emelkedtek ki feketén a hajnali ködből. Jack egyenest a dokkoknak tartott.

– Ami ott beesik a vízbe, azt egy idő múlva erre sodorja az áramlás – magyarázta a néger a dokkok alatti vízre mutatva. – Elég könnyű az a… az a micsoda, hogy ne merüljön el?

Az idegen gondterhelten bámult a fekete lében úszkáló narancshéjakra.

– Számolnunk kell ugyan a papír vízfelszívó képességével – felelte –, de Arkhimédész törvénye talán segítségünkre lesz, jó ember.

– Yeah, suh – dünnyögte Jack, aki semmit sem tudott ugyan Arkhimédészről, de aggodalmas tisztelettel viseltetett minden irányában, ami törvény volt. Aztán már fel is tűnt a doboz az épületek sarkánál. Félig alásüllyedve bár, de lassan közeledett.

– Háló kellene, vagy egy horog. Vagy valami hosszú pálca – mondta az idegen. Rövid keresés után Jack talált egy lécet. Előbb ő próbált nyúlkálni a doboz után, de nem érte el.

– Adja ide! – kapta ki a kezéből izgatottan a szemüveges. De még az ő hosszú karja sem ért el odáig. S ahogy ott nyújtózkodott, hirtelen csak megcsúszott a nyirkos cementen, s nagy csobbanással beleesett a vízbe.

– Tudtam én ezt – nyögte Jack, amikor a léc segítségével végül is kihúzta az embert a skatulyával együtt a partra –, tudtam én ezt! Péntek és tizenharmadika! Rossz nap, juj, juj, juj, nagyon rossz nap!

De az idegen nem törődött vele. Bár lucskos volt és fekete a bűzös iszaptól, első gondja a megmentett doboznak szólt. Ügyelve bontogatta ki, mintha törékeny ékszer lett volna benne. Jack még a lélegzetét is visszafojtotta. Ékszer helyett azonban egy nagy kövér vízibéka ugrott elő a skatulyából. – Krrrok! – mondta a béka, és néhány ugrás után leült gazdájával szemben, s úgy nézett föl reá, pislogva: – Krrok! Ebben a pillanatban Jack-ből kitört a röhögés. Vad és hisztérikus röhögés volt, még a szeme fehérje is kifordult tőle. Mintha minden, babonás félelemtől megfeszített idegszála egyszerre mondta volna föl a szolgálatot.

– Hahahaha! Huhuhuhu! Kimentettünk egy békát a vízből! Höhöhöhö! Békát a vízből! Hahahaha!

Az idegen szó nélkül lehajolt, és tenyerére vette a nagy, kövér vízibékát.

– Ez Habakuk, a barátom – mondta méltósággal. – S mert látom, hogy nem ismeri a veszély mértékét, fiatalember – tette hozzá szigorúan –, hát elárulom azt is, hogy a sós víznek végzetes hatása van az édesvízi hüllők belső berendezésére… hapcsi!

És akkorát prüszkölt, hogy a béka ijedten ugrott le a földre megint. Ettől már Jack is abbahagyta a röhögést.

– Barátja, suh? – kérdezte aggodalmas pillantással.

– Fiatalember, ez az egyetlen lény a mi emigrációnkban, aki nem áskálódik mások ellen, akinek nincsenek titkos ambíciói, s aki kormányt alakítani nem akar. Nem üvölti mindegyre, hogy „náci! náci”! vagy „kommunista! kommunista!”

– Krrrok! – szólt közbe Habakuk, a béka.

– Ez minden, amit mond – jelentette ki az idegen –, ami feltétlenül dicséretes tulajdonság emigránsok között. Nem gondolja? Hapcsi! Ha-a-apcsi!

– Yes, suh – mondta a néger bámuló tisztelettel –, de most siessünk ruhát cserélni, mert ez olyan nap, hogy a tüdőgyulladás készen vár az emberre a levegőben. S maga méghozzá tizenharmadiknak lépett a hídra, azt se felejtsük el!

– Van egy rend váltóruhám a poggyászomban – mondta az idegen –, ott hagytam a híd mellett!

– Arra most nem érünk rá – felelte a néger, s azzal megindult a rakodó udvaron át. Az idegen fölszedte a békát, ügyelve visszatette a nyirkos dobozba, aztán követte. Ez alkalommal nem az épületnek, hanem egyenest a kőfalnak tartottak, ahol egy nagy, súlyos kapu állt. Jack körüllesett, aztán elővett egy kulcsot, és megforgatta a zárban. Majd kinyitva a kaput, előbb kint is szétnézett.

– Szabad az út, suh – suttogta, azzal mindketten kiléptek a keskeny sikátorba, mely a kőfal mentén haladt. Jack újra bezárta a kaput. – Erre – mondta, s azzal mentek.

Már a harmadik utcában jártak, amikor az idegen megrángatta a siető néger kabátujját.

– Jó irányba megyünk-e? – kérdezte vizes ruhájában vacogva. – A kikötő szerintem arra, visszafelé van!

– De én itt lakom – vigyorgott a néger, s egy kissé hátrább gunnyasztó udvaros faházra mutatott. – Big Jack majd gondját viseli, ne féljen semmit – tette hozzá –, Big Jack én vagyok!

– Örvendek a szerencsének – vacogta az idegen –, az én nevem Hanky Barnabás. Professzor Hanky.

A néger döbbenve állt meg az utca közepén.

– Professzor? – kérdezte hitetlenül. – Olyan, aki a kisgyerekeket tanítja, huh?

– Aki a nagy gyermekeket tanítja – felelte Hanky Barnabás méltósággal, s akkorát prüszkölt utána, hogy megtántorodott belé.

– Ó… – hebegte Jack, a néger, mély tisztelettel, s hóna alá nyúlt a vizes embernek. – Erre, mister professzor, erre. Majd Jack mindent meggyógyít, nem lesz semmi baj.

A ház sötét volt, dohányfüst- és sörszagú. A homályos folyosóról egy nem túlságosan tiszta konyhába nyitottak be, ahol egy kis kövér néger asszony krumplit hámozott, és bizalmatlanul bámulta meg a csatakos vendéget.

– Galuska – szólt rá Jack az asszonyra –, add ide hamar az orvosságot, a professzor úr vízbe esett. A professzor úr nagyon nagy tudós ember – tette hozzá békítőleg –, ő tanította mind a miniszterek gyerekeit odaát Európában!

De az asszonyt, akinek Galuska volt a neve, nem hatotta meg a nagy tudomány.

– Ott van a polcon – morogta ellenségesen a krumpli mellől.

Jack odalépett a polchoz, és levett róla egy üveget.

– Galuska a feleségem – mondta bocsánatkérőleg –, szegény soha nem járt iskolába.

Kihúzta a dugót, s odanyújtotta az üveget.

– Igyék – mondta –, aztán majd keresünk valami száraz ruhát.

Hanky Barnabás átvette a flaskát, és gondosan megnézte.

– Mi van benne? – akarta tudni.

– Orvosság – felelte a néger és vigyorgott –, igazi holdvilág.

– Ilyen nevű orvosságról nem hallottam még – mondta a tanár úr, és szájához emelte az üveget. Nyelt egyet belőle, de mindjárt utána nagyot is köpött.

– Hiszen ez közönséges pálinka! – förmedt rá haragosan a négerre.

– Az hát – bólogatott a másik büszkén. – Moonshine!

– Fogja – mondta a tanár úr kurtán, és markába nyomta az üveget –, a szesz, barátom, öl, butít, nyomorba dönt! Élvezete gyarlóság, érti?

– Nem, suh – felelte a néger őszintén és bután, s ha már nála volt az üveg, hát húzott is egy jót belőle. – Áh – sóhajtotta elégedetten –, nagyon finom holdvilág ez, egyenesen a virginiai hegyekből való, ott készítették a hillbillyk!

– Akármiféle bilik is készítették – förmedt rá Hanky szigorúan, csontos mutatóujját tanítósan fölemelve –, élvezete meglassítja az agysejtek munkáját, igénybe veszi a szívizmokat, s kirágja a gyomorfalat!

– Az lehet – sóhajtotta Jack megadóan, és visszatette az üveget a polcra –, de én csak egy szegény, buta néger vagyok, nekem nem árt. Hanem maga most üljön le oda a kályha mellé, míg én keresek valami száraz ruhát.

A száraz ruha egy viseltes kék munkanadrágból, sárga ingből és piros-fehér kockás zubbonyból állott. A négerné, akinek Galuska volt a neve, haragosan kivonult, s a tanár úr levetette a konyhakályha mellett a maga ázott ruháit, és fölvette a szárazakat. A nadrág kurta volt, a zubbony széles, de a lila zokni és a teniszcipő talált.

– Na, most maga csak tékitizi – mondta Jack, a néger –, menjen be ide a vendég urakhoz, és tegye kényelembe magát. Nagyon finom európai urak – tette hozzá –, az egyik híres festő, aki az én Galuskámról mintázza meg a szabadságszobrot.

– Mit csinál? – döbbent meg a vendég.

– Rövidlátó szegény, és nem tud ellátni a szoborig – magyarázta Jack –, így aztán Galuska felmászik egy ládára, s maga elé tartja a főzőkanalat, mintha ő volna a szobor. Minden nap egy félórát fest a művész úr – tette hozzá –, nagyon finom európai urak a vendégeim.

A nagyon finom európai urak ott hevertek még az ágyon, amikor Jack reájuk nyitotta az ajtót, s egyikük felhördült, mint megriasztott kandisznó a pocsolyában.

– Sört!

– Yeah, suh – felelte a házigazda udvariasan, s előretuszkolta vendégét a mosdatlanságszagú félhomályban –, csak be akarom mutatni az uraknak ezt a nagyon finom úriembert, aki most érkezett Európából, ahol professzor volt a leghíresebb egyetemeken. Professzor…

– Hanky – mondta meg a nevét a tanár úr kurtán és tartózkodóan.

– Nem baj – felelte a röfögő hang az ágyról –, csak sört hozzál, néger, egyébbel ne törődj!

– Aye, aye – mondta Jack tengerészesen, s már ment is.

A szobában bűz volt és sötétség.

– Ülj le, ha találsz helyet magadnak – jött a parancs az ágy felől, német nyelven. – Német vagy?

– Magyar – felelte Hanky, és nem mozdult.

– Ahha! – nyögte a másik az ágyon –, csikós, csárdás, gulyás, paprika, Juliska, eh? Magyarország szép ország! Háj Prochanek, te koszos cseh, te alávaló harmadrangú emberfajta! – üvöltötte a másik ágy felé –, kelj föl és gyújts lámpát, hadd nézzük meg ezt az új brudert, ki frissen érkezett a paradicsomkertbe! Mozogj!

Valaki halk vinnyogással mozgolódni kezdett a másik ágyban, s nemsokára kattant a villanykapcsoló. A mennyezetről alácsüngő csupasz égőből hideg és kegyetlenül meztelen fény áradt alá a rendetlen szobára. A szag nem hazudott. Szennyesebb odút már pénzért mutogattak volna. Az egyik ágyon egy nagy, vörös képű, szőrös ábrázatú ember hevert, a másikon pedig egy vézna, sovány. A harmadikon ruhák, piszkos tányérok, üres sörösüvegek s egyéb kacat tornyosult.

– Ülj le, ha találsz helyet – röfögte a kövér –, az én nevem Krumkraut, ez meg itt Prochanek. Héj! Hol az a sör?

Az ordibálásra kinyílott az ajtó, s becsoszogott rajta a kövér kis néger asszony három üveg sörrel. Szó nélkül, durcásan odalökte őket a harmadik ágyra, s már ment is kifele. Krumkraut morogva nyúlt ki az üvegek után. A tanár úr még mindig ott állt mozdulatlanul és tanácstalanul, hóna alatt a barna papírdobozzal. A német végignézett rajta.

– Ebben a ruhában jöttél ki Magyarországról? – kérdezte. – Azt hittem, csak Amerikában élnek bolondok. Nem baj, öregúr. Itt az üveg, fogd meg s igyál!

– Ezt a ruhát itt adták rám a házban – magyarázta a tanár kissé feszélyezetten a papagájszínű zubbony miatt –, az enyém ugyanis vizes lett.

A kövér német disznószemében érdeklődés csillant.

– Partra úsztál? Nincs vízum, he?

– Minden van – felelte Hanky bosszúsan –, csakhogy kiszálláskor vízbe esett a békám, s mentés közben megcsúsztam…

– Vízbe esett a mid? – meredt rá Krumkraut az ágyról.

– A békám, Habakuk – felelte a tanár úr, s kinyitotta a doboz tetejét. – Ez itt.

Hogy miképpen került föl a nagy, kövér hálóinges német olyan gyorsan a szekrény tetejére, az örök rejtély maradt. Habakuk ugyanis a szabadulás örömére nagyot ugrott a skatulyából, de még jóformán nem is érte el az ágyat, Krumkraut már a recsegő szekrény tetején sivalkodott.

– Vigye ki! Vigye ki! Vigye ki azt a békát! Idioszinkráziám van tőle! Az Istenért, vigye ki! S reszketett a szekrénnyel együtt úgy, hogy még a padló is dörömbölt alattuk.

– Hihihi! – ugrott ki boldogan a kis sovány cseh a másik ágyból hosszú hálóingében. – Hihihi! Fél a békától, mi? Hehehe! Hihi! Hát ez a maga titka, Krumkraut? Hihihi! Ezentúl nem uraskodik ám fölöttem többet a nagy szájával! Csak hozok egy békát, ha gorombáskodik. Hihihi!

– Vigye ki, az Istenre kérem, vigye ki! – vinnyogott a kövér a szekrény tetején. – Máris ráz a hideg, jaj, mentsen meg tőle!

– Köszönöm, kedves tanár úr, köszönöm – ugrándozott boldogan Prochanek a hosszú hálóingben –, drága uram, nem is tudja, mekkora jót tett velem! Na, Krumkraut, hát ki a harmadrangú emberfajta, mi? Mondd azt, hogy a német, s akkor kivisszük a békát!

De Hanky nem várta meg, amíg a harmadrangúság kérdése eldől. Megfogta Habakukot, visszatette a dobozba, s köszönés nélkül otthagyta a szennyes szobát. Krumkraut még mindig a szekrény tetején vacogott, amikor az ajtót méltósággal behúzta maga mögött, s a kis cseh oldalát fogta a kacagástól.

A konyhában csak Galuska volt egyedül, az asszony.

– Hol van az ura? – kérdezte a tanár.

– Dolgozni – harapta oda a szót kurtán az asszony –, valakinek dolgozni is kell ebben a házban.

– Én vissza kell menjek a kikötőbe – magyarázta a vendég –, ott van a csomagom meg a papírjaim. Nem kaphatnék legalább egy más kabátot, amíg az enyém megszárad? Ez, hogy úgy mondjam, kissé piros…

– Nincs – morogta Galuska ellenségesen –, ami volt, azt már mind odaadtuk azoknak, ott bent! – s állával a vendégszoba felé bökött.

– Bocsánat – dadogta zavartan a tanár, és hóna alatt a kis dobozzal kitopogott az ajtón.

Bár a nap nem látszott a várost borító nyirkos füsttől, a reggel mégis délelőtté öregedett, mire visszatalált a kikötő hatalmas csarnokához. Egyenesen a főbejáratnak tartott, s már látta is újra a nagy hodályt a sok nyüzsgő néppel, amikor egy szorítónál, ahol az emberek kifele áramlottak, rendőr állotta az útját.

– Idáig lehet csak jönni – mondta barátságosan a rendőr –, itt várnia kell.

– Mire? – kíváncsiskodott a tanár úr.

– Arra, akire vár – felelte a rendőr türelmesen. A tanár úr megigazította a szemüvegét.

– De én nem várok senkire – vallotta be.

A széles vállú rendőr csodálkozva nézett végig a lötyögő, piros kockás zubbonyon, sárga ingen, rövid kék nadrágon, piros zoknin, teniszcipőn s a bennük lévő sovány emberen.

– Akkor igazán nem tudom, mit keres itt – mondta.

– A csomagomat meg a papírjaimat – felelte Hanky –, én ma reggel érkeztem, kérem, a hajóval…

– Ebben a viseletben? – vigyorgott a rendőr. – Egyenest a párizsi divatszalonból, eh?

A tanár úr mély lélegzetet vett, és elkezdte.

– Az úgy volt, kérem, hogy amikor a béka a vízbe esett, én otthagytam útipoggyászomat a hídnál, mert hát sietnem kellett, hogy kimentsem Habakukot. A sós víz ugyanis megtámadja az édesvízi hüllő nyálkahártyáit, és miután én is beleestem a vízbe…

A rendőr sóhajtott.

– Fogja, öregúr, igyék meg egy kávét, s aztán menjen békében haza. Itt tilos az ácsorgás.

Azzal egy huszonötcentest nyújtott feléje.

– Elveim tiltják, hogy elfogadjam – mondta a tanár úr méltósággal, és otthagyta a fejcsóváló rendőrt.

Nem maradt más hátra, mint visszatérni ugyanazon a nyomon, amelyen a reggel kijöttek. Megkerülte hát a blokkot, s hamarosan ráakadt a sikátorra is, meg a kőfalra. A kapu azonban zárva volt. Rázta, zörgette egy darabig, de aztán, hogy nem jött senki, aki kinyissa, a kőfalat kezdte nézegetni. Magas volt ugyan, de talált néhány heverő téglát, s azokból sikerült egy kis emelkedőt építenie, melyről már elérhette kezével a fal tetejét. A fölhúzózkodáshoz azonban két kézre volt szükség, s az egyikben ott volt a doboz, Habakukkal. Nem maradt más hátra, mint beletenni a dobozt a kalapba, hogy tompítsa az esést, átkötni azt zsebkendővel, s ügyelve átdobni a falon Habakukot. Mikor ez megvolt, a felmászás már sikerült valahogy. Éppen a fal tetején lovagolt s azon tűnődött, hogy miképpen ugorjon le a másik oldalon, amikor váratlanul megszólalt alatta egy hang.

– Létra nem kell?

Egy rendőr állt a sikátorban, s kíváncsian pislogott fölfelé.

– Köszönöm, barátom – felelte a tanár úr udvariasan –, de már feljutottam anélkül is.

– S mi célból, ha szabad kérdeznem? – kíváncsiskodott a rendőr.

– Törvényes kötelességem teljesítése végett – felelte Hanky tanár úr a fal tetejéről, méltósággal.

– Csakugyan? – csodálkozott a rendőr –, s mi lenne, ha előbb lemászna onnan, s megfelelne néhány kérdésre, eh?

A tanár úr sóhajtott.

– Ha tudná, milyen nehéz volt fölmászni ide. De látja, én tisztelem a törvény végrehajtóit.

Azzal egyenesen a rendőr nyakába ugrott. Első kérdés, amit az álmos képű altiszt nekiszegzett az őrszobán, így hangzott:

– Hol vannak a katonapokrócok?

– Valószínűleg a katonáknál – felelte a tanár úr rövid töprengés után. Az álmos képű sóhajtott.

– Alright, bölcs fiú. Kezdjük hát az elején. Neve?

– Hanky.

– Nem a származását kérdeztem, hanem a nevét – kopogtatta meg ceruzájával az asztalt türelmetlenül az altiszt –, mi a neve?

– Hanky Barnabás, növény és állattan szakos középiskolai tanár! – vágta ki a tanár úr önérzetesen.

Az altiszt rábámult, majd megcsóválta a fejét, és firkált valamit az előtte lévő papírra.

– Lakhelye?

– Nincs még.

– Mi?

– Az úgy van, kérem – kezdte magyarázni a tanár úr, de az altiszt idegesen szakította félbe.

– Hol volt utolsó bejelentett lakhelye? Hol aludt utoljára ágyban? Nem érti a kérdést?

– Noé Bárkáján – felelte Hanky Barnabás.

Az altiszt arca elsötétedett.

– Ember – mondta –, én nem érek rá tréfálni.

– Én sem – felelte sértődötten a tanár úr. – Noé Bárkájának nevezik a hajót, amelyikkel ma reggel hat óra tizenöt perckor megérkeztem ide.

– Aha. Szóval tengerész.

– Nem. Kivándorló. Illetve a maguk oldaláról nézve ma már bevándorló.

Az altiszt rábámult, aztán megcsóválta a fejét.

– Meg kell adni, gyorsan dolgozik. Fél napja sincs itt, s máris pokróclopásba keveredik.

– Én, kérem, nem keveredtem semmibe – húzta ki magát méltósággal a tanár úr, s megigazítva orrán a szemüveget, szigorúan fenyegette meg csontos ujjával a rendőrt –, ártatlan embert gyanúsítani a gyöngék jellemvonása!

– Meg tudná-e mondani, mit keresett a hadsereg rakodópartjának kőfalán? – kérdezte kivörösödve, éles hangon az altiszt.

– Vissza akartam menni a csomagomért és a papírjaimért.

– Huh? A kőfalon át?

– A kapu zárva volt.

– S mért nem felelt meg a főbejárat? He?

– Mert a rendőr nem engedett be – felelte Hanky az igazságnak megfelelően.

Az altiszt sóhajtott, és a telefonkészülék után nyúlt. A kikötőt kérte.

– Van itt egy ember, aki azt állítja, hogy őt Hankynak hívják, s ma reggel érkezett a kivándorlóhajóval – mondta a készülékbe –, aha… igen… úgy? Köszönöm.

Letette a kagylót, és kíváncsian nézett az előtte ülő piros zubbonyos, sárga inges, kéknadrágos emberre.

– Az ön nevét félóra óta szünet nélkül kiabálja a hangszóró – mondta végül is –, de azt mondja meg: hogy a csudába engedték önt ki a formaságok elvégzése nélkül?

– Nagyon szívesen – felelte a tanár úr előzékenyen –, az úgy volt, hogy amikor Habakukot kimentettem a vízből, magam is vizes lettem és…

– Ki ez a Habakuk? – akarta az altiszt tudni.

– A békám.

– Bocsánat – mondta az altiszt és vigyorgott.

– Szóval vizes volt a ruhám, s a néger, aki velem volt, elvitt átöltözni.

– S a rendőr kiengedte?

– Nem, kérem. A kapun át mentünk ki.

– Miféle kapun át?

– Ami a falban van.

– Kapuk általában falban szoktak lenni – jegyezte meg az altiszt türelmetlenül.

– De ez abban a falban volt, amelyiknek a tetejéről maguk behoztak engem.

Az altiszt egyszerre fölélénkült ettől.

– Nyitva volt az a kapu?

– Nem kérem, a négernek kulcsa volt hozzá.

– Kulcsa? Miféle négernek? S hogyan került ön egyáltalában oda?

– Ez úgy történt – kezdte a tanár úr újra elölről –, hogy amikor Habakuk, vagyis a béka beleesett a vízbe…

– Kedves uram, hagyjuk a békát – nyögött föl az altiszt –, engem ellopott katonapokrócok érdekelnek, nem békák. Azt mondja meg, hogyan került ön ehhez a kapuhoz, és ki volt az a néger, akinek kulcsa volt hozzá?

– Ha nem szakít félbe, elmondom – felelte a tanár úr sértődötten –, de ha minduntalan félbeszakít, kérem…

– Tessék – sóhajtotta az altiszt, és hátradőlt a székén.

Mialatt a tanár úr beszélt, a rendőrök hol megcsóválták a fejüket, hol vigyorogtak, hol pedig fejcsóválva vigyorogtak. Mikor a végére ért, az altiszt megkérdezte.

– Meg tudná mutatni nekünk, melyik házban lakik az a néger?

A tanár úr megcsóválta a fejét.

– Köd volt, kérem. S annyit fordultunk jobbra-balra, hogy azt sem tudom, északnak mentünk-e vagy délnek.

– Tudna egy személyleírást adni? – próbálkozott az altiszt. – Milyen volt az a néger?

– Fekete.

– Jó, jó. De alacsony? Magas?

– Olyan közepes.

– Öt láb? Hat láb?

– Sajnos nem volt nálam collstock, hogy lemérjem – felelte a tanár úr kissé sértődötten.

Az altiszt sóhajtott.

– Elmehet – mondta –, de igyekezzék, mert várják a vámnál.

– S mi lesz a békámmal? – kérdezte a tanár úr aggodalmasan. De az altiszt csak legyintett, s a rendőr, aki behozta volt, szelíden kivezette az őrszobából.

Mikor félóra múltával visszaérkezett a kikötő csarnokába, az óriási hodály kongott az ürességtől. Egy mérges vámos már messziről rákiabált a korlát mögül.

– Maga az a Hanky? Azt hiszi, nekem egyéb dolgom sincs, minthogy magára várjak? Egy darab útipoggyász – olvasta szigorúan egy listáról –, tessék föltenni az asztalra és kinyitni.

– Csak egy pillanat – mondta udvariasan a tanár úr –, a poggyász ott maradt a hídnál.

– De siessen, ember – mérgelődött a vámos –, nem ácsoroghatok itt egész nap maga miatt!

A hajóhíd azonban már nem volt ott, ahol kellett volna legyen. A hajó sem. Sőt a poggyász sem. Bejárta az egész nagy üres csarnokot, de nem volt sehol. Csüggedten ment vissza a vámoshoz.

– Nincs meg.

– Mi nincs meg? – kérdezte a vámos.

– A poggyász. Otthagytam a hajóhídnál, s most se hajó, se híd, se poggyász.

A tisztviselő vállat vont.

– Mi nem vállalhatunk felelősséget mások hanyagságáért – mondta, s becsukta a bódéját.

A következő irodában egy ősz hajú, szelíd hölgy markába nyomott egy igazolványt, egy vasúti jegyet, öt dollárt és két szivarat.

– Köszönöm, nem dohányzom – mondta a tanár úr méltósággal a piros kockás zubbonyban, és visszaadta a szivarokat. Az idős hölgy elnézően bólintott.

– Nagyon dicséretes – mondta. – A vasúti jegy munkahelyéig szól, vonatja éjjel tizenegykor indul, Isten hozta Amerikába.

Azzal ő is rázogatni kezdte a kulcsait.

– A csomagom – mondta a tanár úr szelíden.

– Mi van vele?

– Elveszett.

– Jelentse be a talált tárgyak irodájában. Hátsó folyosó, négyes számú ajtó.

– S a kalapom meg a béka ott maradtak a hadsereg rakodó udvarán – folytatta a tanár úr.

Az idős hölgy fölnézett az órára és sóhajtott.

– Sok mindenen mentek maguk keresztül ott Európában – mondta megértően –, de mi most zárunk. Még egyszer sok szerencsét Amerikában!

A tanár úr is sóhajtott, aztán előbb megkereste a talált tárgyak irodáját, de a poggyász nem volt ott sem. Utána visszaballagott a nagy üres hodályon át a csomagraktár felé. Nagy nehezen meg is találta a kisajtót, melyen át annak idején Jack kivezette volt az udvarra, de az ajtó nem akart kinyílni. Javában rángatta a kilincset, amikor egy kis köpcös, egyenruhás ember váratlanul csak előbújt valahonnan.

– Maga mit akar? – kérdezte a köpcös szigorúan.

– A kalapomat és a békát – felelte a tanár úr.

Az egyenruhás nyelt egyet.

– Tessék?

A tanár úr megigazította orrán a szemüveget.

– Az úgy volt, lássa, hogy kezeim használata nélkül nem tudtam volna fölmászni a falra, s így a békát a kalapommal együtt át kellett dobjam előbb.

– És azután mi történt? – kérdezte vigyorogva az egyenruhás.

– Azután a rendőrség sajnos beleavatkozott, és Habakuk a kalapommal együtt ott maradt. Habakuk a béka.

– Nem baj, apám – mondta a köpcös, és megveregette barátságosan a tanár úr vállát –, pihenje ki magát!

– Magánál van ennek az ajtónak a kulcsa? – kérdezte a tanár úr szigorúan. Az egyenruhás megcsóválta a fejét.

– Elárulom önnek – súgta –, de ne mondja tovább! Az elnök vitte el a kulcsot, és párnája alá tette a fehér házban.

Azzal böffent egyet, megfordult, s otthagyta a tanár urat a zárt ajtóval.

Nem volt mit tennie egyebet, kiment az utcára. Megintcsak megkerülte az épületcsoportot, amíg rábukkant a sikátorra, s már-már azon tűnődött, hogy újra megpróbálkozik a kőfallal, amikor a saroknál feltűnt egy rendőr, s ez változtatott a helyzeten.

Elindult tehát a néger háza felé.

Dél elmúlt már, amikor megérkezett oda. A konyhában, mosatlan edényektől körülvéve, ott állt Galuska egy ládán, kövéren, haragosan s fölemelt kezében egy fakanalat tartott. Prochanek pedig ott gunnyasztott egy festőállványnak kinevezett ócska konyhaszék előtt, s buzgalmasan festette az újfajta szabadságszobrot. Az asszony nem mert mozdulni, csak úgy harapta oda a szót a szája sarkából.

– Jack elhozta a kofferét, ott van a sarokban!

A poggyász láttán egyszerre földerült a tanár úr arca. Legelőször is bevonult a fürdőszobába és átöltözött. Saját ruháiban újra visszatért az önbizalma. Mikor újra belépett a konyhába, még a kis cseh is megérezte benne a változást, mert gyanakodva pislogott feléje az ecsetje mellől. Galuska ott állt szoborszerű mozdulatlansággal a ládán, de fölemelt kezében már reszketett a főzőkanál. A tanár úr odalépett Prochanek mögé. A vásznon idétlen, gyermekes mázolmány volt csak, egyéb semmi.

– Miféle szélhámosság ez? – kérdezte a tanár úr szigorú hangon, de németül, hogy az asszony ne érthesse meg a szavait –, maga annyit sem ért a festéshez, mint én!

– Kérem, kérem, én festettem már szobát is! – mentegetődzött a kis sovány –, különben is ez a dolog a szabadságszoborral a Krumkraut ötlete volt. Ezek a szerecsenek borzasztóan tisztelik a művészetet, kérem, és nagy öröm nekik, ha modellt állhatnak…

– Takarodjon innen! – mondta a tanár úr kurtán. A cseh összekapkodta festékeit, és a bemázolt vászonnal együtt pillanat alatt kívül volt az ajtón. A kis kövér asszony megkönnyebbült sóhajjal mászott le a ládáról, s a fakanalat az asztalra lökte.

– Mit mondott neki, hogy olyan gyorsan elment? – kérdezte gyanakodva.

– Nem érdekes, hogy mit mondtam – hárította el a tanár úr a kérdést. Azzal leült a fal melletti kis padra, lábait keresztbe rakta, s szemüvege fölött szigorúan nézett Galuskára.

– Hol vannak a katonapokrócok?

Mintha ostor érte volna az asszonyt, úgy rándult meg a szavaktól. Néhány pillanatig kerekre nyílt szemekkel, döbbenve meredt rá. Aztán lassan megroskadtak a vállai, sírva fakadt és elfordult. Háttal fordulva leült egy székre, és halk, vinnyogó hangokkal sírdogált.

– Lady – jegyezte meg a tanár úr csöndesen –, könnyekkel nem segítünk a bajon. Mielőtt a rendőrök jönnek, tennünk kell valamit, lady.

A rendőr szótól egyszerre talpra ugrott az asszony, és hangos sírással tört elő belőle a keserűség.

– Én nem vagyok lady! Én csak egy egyszerű, buta néger asszony vagyok, akinek szegény áldott szívű becsületes néger ura tolvajjá lett maguk, jöttmentek miatt! Soha életében nem lopott az én Jackem egy tűt sem, míg maguk el nem kezdtek jönni azokkal a hajókkal, s ő hallgatta nap nap után ott a kikötőben a szomorú történeteket! „Galuska”, mondta szegény jó uram, valahányszor hazajött este a munkából, „Galuska, azok a szegény emberek mindenüket elvesztették, otthonukat, családjukat, országukat, még az utolsó ingüket is. S mi csináltuk ezt, mert mi okoztuk, hogy a kommunisták győzhessenek Európában” mondta az uram, „mi vagyunk a felelősek mindezért, Galuska”. Ilyen egy áldott jó szíve van az én emberemnek, lássa. Aztán egy nap csak idehozta ezt a kettőt, egyenesen a kikötőből. „Nincs hova menjenek szegények”, mondta Jack, „nyelvünket nem beszélik, szállást kell adjunk nekik, amíg a maguk lábán is megállhatnak”. Ilyen egy buta jó ember az én szegény Jackem, lássa!

– Három hónapja elmúlt, hogy idehozta őket – folytatta szipogva, miután kötényébe kifújta az orrát –, s azóta csak esznek, isznak, követelődznek, és semmit sem csinálnak. Az én uram veszi számukra a sört, a sok drága szivart, mindenfélét, ennivalót, új ruhát, új cipőt. Miből, uram, miből? Mert mindenből a legjobb kell ám nekik, hiszen nagy urak voltak odaát Európában, hogy szakadt volna le alattuk a hajó, amelyik idehozta őket! Végül aztán Jack szerzett egy kulcsot ahhoz a kapuhoz, és hordani kezdte haza azokat az átkozott pokrócokat, hogy legyen amiből az adósságainkat kifizessük. Hiszen már annyi van…

Újra elfogta a sírás. Leroskadt egy székre, tenyerébe temette az arcát, úgy sírt.

– Hol vannak a pokrócok? – kérdezte a tanár úr csöndesen.

– Hátul a színben – szipogta az asszony –, ma este jönnek értök teherautóval. Négyszáz dollárt fizetnek. Éppen elég arra, hogy kifizessük az adósságokat, amiket magunkra vettünk ezek miatt a… gondolja, hogy még ma eljönnek a rendőrök s megtalálják?

A tanár úr szigorúan nézett rá a szemüveg fölött.

– Lady, nem az a fontos, hogy megtalálják-e a rendőrök, vagy nem. Az a fontos, hogy lopni nem szabad!

Szerencsétlen asszony valósággal meggörnyedt a szavak alatt.

– A hibát jóvá kell tenni – mondta ki a tanár úr a szigorú ítéletet –, ez az egyetlen becsületes út.

– De hogyan? Hogyan? – tördelte Galuska a kezeit.

– Majd kigondolunk valamit. Mikor jön Jack haza?

– Öt órakor.

– Mikor jön az a teherkocsi a holmiért?

– Valamivel későbben – felelte az asszony.

– A pénzt itt fizetik ki? – akarta a tanár úr tudni.

– Igen. Jaj, Istenem, Istenem…

Hanky tanár úr gondolkodott egy darabig, aztán hirtelen felütötte a fejét.

– Van két üveg sör a háznál, jó asszony?

– Éppen annyi maradt még – sóhajtotta Galuska, és levett két üveget a polcról –, mind a kettőt most akarja?

– A butaságnak eme italára most az egyszer a jó cél érdekében lesz szükség – jelentette ki a tanár úr, tévedések elkerülése végett –, nyissa ki, kérem, mind a kettőt, de ügyelve, hogy bedughassa őket megint.

Kézitáskáját kinyitva előkotort annak mélyéből valami fehér papirosba csomagolt porokat. Óvatosan kibontott hat kis csomagocskát, s hármat-hármat beleszórt mindkét sörösüvegbe. Galuska babonás szemekkel kísérte a titokzatos fehér porok útját.

– Megmérgezzük őket? – suttogta izgatottan, fejével a vendégszoba felé bökve.

A tanár úr rosszallólag csóválta meg a fejét.

– Nem méreg ez, hanem orvosság – mondta rendreutasítólag –, olyan, amitől jól elalszik az ember. Most tegye vissza a dugókat, kérem. Az egyik üveget majd Jack issza meg, érti? A másikat az a teherautós ember. Ezzel kikapcsoljuk őket egy időre a forgalomból.

– Nem lehetne mind a kettőt azzal a másikkal megitatni? – aggodalmaskodott az asszony. – Hátha beteg lesz Jack?

– Egy kis hasmenés még mindég jobb, mint a börtön – figyelmeztette a tanár úr kimérten –, különben sem érezné jól magát az ura, ha teljesen bűnhődés nélkül úszná meg ezt az ügyet.

Az asszony sóhajtott, és nem szólt többet.

– Most pedig megyek, és szót váltok azzal a kettővel – mondta a tanár úr határozottan, és elindult a vendégszoba felé.

A szoba reggel óta semmit sem változott, mindössze a szivarfüst volt vastagabb, s a harmadik ágyon egy emelettel magasabban állott a piszkos tányér.

Amikor benyitott az ajtón, a kis cseh úgy ugrott elébe, mint egy szöcske.

– Hol a béka? – kiabálta. – Adja el nekem, jó? Húsz dollárt adok érte! Negyvenet! Negyven dollárom van, azt mind odaadom, jó?

– Oda ne adja neki! – üvöltötte a német az ágyról. – Megölne vele ez az átkozott cselák!

– Béka nélkül nem tudok elbánni vele – panaszkodott Prochanek. – Uralkodik rajtam! Terrorizál! Negyven dollárt fizetek, uram, a békájáért!

– Én ötvenet adok, ha elpusztítja azt a dögöt! – acsarkodott Krumkraut.

Hanky Barnabás megigazította orrán a szemüveget, és kezeit méltóságteljesen összefonta a mellén.

– Szóval, van önöknek pénzük, mi – kérdezte élesen –, és mégis ennek a szerencsétlen hordárnak a nyakán piócáskodnak? Nem szégyellik magukat?

Egyszerre mély csönd lett a szobában.

– Nem restellik magukat – ismételte a tanár úr szigorúan –, úgy élni, mint a koldusok? Hát nincs magukban önérzet?

– Álljunk csak meg egy kicsit – szólalt meg erre a német, és felült az ágyon –, kinek a jóvoltából kerültünk mi ide? Kinek köszönhetjük, hogy házainkat lebombázták, mindenünket elvették, s otthontalanok lettünk? Amerika népének, ugye? Hát mi most csak azt tesszük, amihez jussunk van: eltartatjuk magunkat Amerika népével! Megengedjük ez ország egyik polgárának, hogy könnyítsen a maga lelkiismeretén azáltal, hogy jóvátesz valamit abból, amit kormánya Európa ellen elkövetett!

A tanár úr csontos ábrázata kezdett kivörösödni. Szemüvege veszedelmesen csillogott.

– Hát amit a németek követtek el Európában a többi népek ellen, azért ki felelős? – kérdezte felcsattanva. – Mikor én Németországban egy szénapadláson kellett nyomorogjak tél idején, mért nem jöttek a maga híres németjei, hogy jóvátegyék, amit ellenem elkövettek? Mi?

– Az más – legyintett Krumkraut –, de hagyjuk a politikát, uram, mire való? Itt vagyunk a szabadság és demokrácia földjén, ahol mindenki azt teheti, ami neki tetszik. Hát nekünk ez tetszik s kész.

– Mi az ön mestersége? – fordult a tanár úr szigorúan a kis cseh felé, aki tátott szájjal és ijedten állt ott.

– Szabó – dadogta megszeppenve Prochanek.

– S van bátorsága festőnek nevezni magát? – villámlottak le reá a szemüvegek.

– Krumkraut rendelte, hogy fessem a képet – mentegetődzött a kis cseh.

– Hadd legyenek büszkék ezek a buta feketék, hogy róluk mintázzák a szabadság szobrát – vigyorgott a német az ágyon.

– S magának mi volt a foglalkozása? – fordult feléje a tanár. – Lakatos – morogta Krumkraut kelletlenül.

– S mért nem dolgoznak?

Prochanek Krumkrautra nézett, Krumkraut meg felhorkant, mint a hasba döfött sertés.

– Minek dolgoznánk, amíg ingyen is eltartanak? Hát nem?

– Mert a munka nemesít. Megmenti az önbecsülést, a lélek egyensúlyát – oktatta a tanár úr.

Krumkraut legyintett.

– A nemesség ideje lejárt, uram. S különben is az én nagymamám sógornőjének a nagynénije valóságos született bárónő volt, hát mit akar?

– S tudják-e, mi történik az ilyen munkakerülő bevándorlókkal ebben az országban? – kérdezte a tanár úr kimérten. – Visszadeportálják őket oda, ahonnan jöttek. Jó napot, uraim, én most a rendőrségre megyek.

Még jóformán ideje se volt, hogy megforduljon, s a nagy kövér német már fel is szökött az ágyról, akárcsak egy gumilabda, s széles hátát nekitámasztva az ajtónak, elállta az utat.

– Elment az esze? – hörögte. – Én nem akarok visszamenni Flüchtlingnek Németországba!

– Én sem Csehországba, nem ám! – hadonászott a kis szabó. – Inkább elmegyek utcát seperni!

– Azt nem tehetik meg velem, hogy visszavigyenek – hebegte Krumkraut elkeseredetten –, inkább… inkább minden nap kezembe veszek egy békát! – S már a gondolattól is reszketni kezdtek a térdei.

– Örömmel látom, hogy nem halt ki önökből az életösztön – bólintott a tanár úr elégedetetten, s szemei gúnyosan csillantak meg az üveg mögött –, hát először is takarítsák ki ezt a disznóólat, hogy szobává változzék megint. Utána maga, Prochanek, jelentkezik a ház asszonyánál és megvarrja, ami varrnivaló akad a házban, érti? A konyha sarkában láttam egy varrógépet is.

– Igenis – felelte a kis szabó ijedten –, én mindég szívesen megtettem volna, kérem, de hát nem mondta senki…

– S maga, Krumkraut, ha már lakatosság a mestersége – folytatta a tanár –, megigazítja a mellékhelyiségben a vízvezetékeket, ami, ki tudja, mióta nem működik már. Jó munkát, uraim!

Azzal otthagyta a két elképedt embert a szennyes szobával.

A kis kövér néger asszony még mindig ott sírdogált a konyhában.

– Galuska, lelkem – mondta a tanár úr, és megveregette barátságosan az asszony vállát –, a vendég urak először is kitakarítják a szobájukat, aztán az egyik megigazítja a vízvezetéket, a másik pedig megvarr minden varrnivalót, csak gyűjtse ide össze a holmikat a varrógép mellé. Én pedig kimegyek, és gondolkozom a továbbiakon.

– Varázsló az úr? – kérdezte tátott szájjal Galuska, de a vendég akkor már kint is volt.

Lassan telt el a délután. Bent a konyhában zúgott a varrógép, s a fürdőszobában csattogott olykor a szerszám, s a hosszú, szemüveges vendég ott ült az udvar sarkában egy ládán, s maga elé bámult. Oda vitte ki neki az ebédet is az asszony, s még mindig ott ült, amikor öt órakor Jack hazaérkezett.

– Elmélkedünk, suh, elmélkedünk? – kérdezte a nagy darab néger vigyorogva. – A mi papunk, tiszteletreméltó vén Sam minden vasárnap arról beszél, hogy elmélkedés útján tisztul a lélek.

– A tízparancsolatról nem szokott beszélni vén Sam vasárnaponként? – érdeklődött a tanár úr a ládán.

A néger arcáról lehervadt a vigyorgás.

– Tiszteletreméltó vén Sam nagyon szent ember – mondta áhítatosan –, valahányszor énekelni kezdi, hogy „dicsérjük az Urat”, az asszonyok már a harmadik strófa után sikoltozva verik magukat a földhöz. A poggyászt egyébként elhoztam, suh, megtalálta, suh?

– Köszönöm, barátom – felelte a tanár úr –, megtaláltam.

Jack lépett néhányat az ajtó felé, majd aggodalmasan megállt újra és visszanézett. – Nem jön be a házba, suh? Az esték hűvösek itt New Yorkban.

– Tudom – felelte a tanár úr szelíd mosollyal –, különösen, ha a lelkiismerettel van baj, igaz-e?

Jack megzavarodva bámult.

– Mindjárt bemegyek, barátom – mondta a tanár úr –, csak még az utolsó simításokat el kell rendezzem a gondolataimon.

– Yeah, suh – dadogta Jack alázatosan, és bement a házba.

Mikor néhány perc múlva követte, a nagy néger ott ült az asztal sarkán, az ablak felé fordulva, és idegesen vigyorgott.

– Egy barátomat várom – mondta –, akinek teherkocsija van.

– Nem baj – felelte a tanár úr –, nekem viszont ma van a születésnapom.

– Igazán, suh? – bámult rá a néger ijedten –, pénteken és tizenharmadikán?

– Éppen azért, mert pénteken van és tizenharmadikán – folytatta rendületlenül a tanár úr –, maga most megiszik egy üveg sört az egészségemre, Jack.

Az asszony megértette a szót, mert bár kissé aggódva ugyan, de azonnal levette az egyik sörösüveget a polcról, s odatette ura elé az asztalra.

– Örömmel, suh – mondta a néger boldog vigyorgással –, héj, Galuska, tégy ide egy másik üveget is a professzor úrnak. Ott ni, van még egy a polcon, látod?

Az asszony tanácstalanul pislogott, de a tanár úr sietve elejét vette a bajnak.

– Nagyon köszönöm, barátom, Jack – mondta szeretetreméltó mosolygással –, de én nem iszom szeszes italt.

– Születésnapkor sem?

– Akkor sem.

– Úgy én sem iszom – jelentette ki Jack nagylelkűen, és eltolta maga elől az üveget.

– De magának innia kell ám az én egészségemre – erősködött a tanár úr –, úgy írja elő az illem.

– Akkor magának is innia kell – makacskodott Jack –, hozd csak ide, Galuska, azt a másik üveget! Az amerikai sör jobb, mint az európai, meglátja.

– Nem tehetem, kedves barátom – rázta meg a fejét szomorúan a tanár úr –, templomban fogadtam meg, hogy nem iszom.

– Oh – morogta a néger mély tisztelettel –, az más. Az egészen más. Egészségére hát, és adjon Isten fényes jövőt a professzor úrnak Amerikában!

Azzal szájához emelte az üveget, s egy hajtásra kiitta az egészet.

– Furcsa íze van ennek a sörnek – mondta, amikor az üveget letette az asztalra.

– Bizonyára állott volt egy kicsit – jegyezte meg a tanár úr okosan.

Néhány perc múlva a néger már ásítani kezdett, és minduntalan az órára pislogott.

– Nem tudom, mi van velem – panaszolta –, alig tudom nyitva tartani a szememet. Pedig ma este még dolgom van.

Aztán egyszerre csak megcsuklott a feje, és ráhajolt az asztalra.

– Készen van – mondta a tanár úr elégedetten.

– Biztos, hogy nem lesz semmi baja? – aggodalmaskodott az asszony.

– Mire fölébred, boldogabb ember lesz – vigasztalta Hanky, s azzal együttesen becipelték a nagy darab embert a hálószobába.

Alig végeztek vele, már dübörgött is be egy nagy csukott teherkocsi az udvarra. Vezetője, egy rókaképű, kis veres fickó, lemászott róla, s megindult a ház felé.

– Majd én beszélek vele – figyelmeztette a tanár úr az asszonyt, s már ment is ajtót nyitni.

– Huh? – mordult föl a rókaképű, amikor meglátta a hosszú, szemüveges idegent. – Hol van Jack?

– Jack nagyon beteg – mondta lehalkított hangon a tanár úr –, tessék bejönni!

Az ember gyanakodva nézett reá.

– Maga kicsoda?

– Én a barátja vagyok – felelte Hanky szerényen –, engem kért meg, hogy segítsek magának rakodni.

– Hm – morogta az ember bizalmatlanul –, én Jackkel akarok beszélni.

A tanár úr sóhajtott.

– Megpróbálhatja. Jöjjön be!

Az ember kelletlenül követte a konyhán át be a hálószobába. Galuska ott ült az ágy szélén, s kezét a Jack homlokán tartotta. Az ember esetlenül állt meg az ágy előtt.

– Jack… háj, Jack…

De Jack nem mozdult. A tanár úr meghúzgálta az idegen kabátját.

– Jöjjön – súgta –, majd elintézzük az ügyet magunk is!

– Mi történt vele? – kérdezte a rókaképű kint a konyhában. – Hiszen tegnap még nem volt semmi baja.

– Botaniculus zoologicus metamorphosis – felelte a tanár úr sötéten. A rókaképű valósággal belesápadt a hosszú és tudományos névbe. Megvakarta a fejét.

– Most már tudom… – kezdte el, de a tanár úr közbevágott.

– Mielőtt végleg kidőlt volna szegény, engem bízott meg, hogy segítsek a feleségének ezzel az üzlettel. Szegény asszony nagyon odavan. Jöjjön hát, rakjuk föl a holmit!

Kimentek. A tanár úr kinyitotta a rozoga szín ajtaját, a veres odafaroltatta a teherkocsit, s elkezdték fölrakni rá a pokróckötegeket. A veres számolta.

– Mind itt van – jelentette ki a végén, elégedetten.

– A pénzt fizesse ki az asszonynak – javasolta a tanár úr.

– Nyugta nem kell – vigyorgott a rókaképű –, átadhatom önnek is.

– Tudja, milyenek az asszonyok – hárította el Hanky a javaslatot.

A vörös hajú böffent valamit, s azzal visszatértek a házba. Az asszony a konyhában várta őket.

– Itt a pénz – mondta az ember, s letette a négyszáz dollárt az asztalra. Menni is akart nyomban, de a tanár úr megállította.

– Csak egy pillanatra még – mondta szelíden.

– Mi a baj? – kapta föl a fejét gyanakodva a rókaképű.

– Illem és szokás úgy kívánja – szavalta a tanár úr –, hogy a vásárra áldomást igyék az ember!

Galuska közben sietve eltette a pénzt, s már hozta is az italt.

– Nem bánom – vigyorgott a rókaképű.

Az első korty után azonban letette az üveget.

– Furcsa íze van ennek a sörnek – vélte.

– Ez attól van, hogy tiszteletreméltó vén Sam, a házigazda papja megáldotta volt – hirdette ki a tanár úr ünnepélyesen –, s mert ma péntek van és tizenharmadika, így hát minden vendégnek, aki belép ebbe a házba, innia kell egy ilyen megáldott üveggel, hogy Jacktól kitakarodjon a bűn és a babona. Most magán a sor – tette hozzá szigorúan –, amíg maga iszik, én mondom a varázsigét, ami vele jár. Kuruzs-kuruzs bakkmacska, kilenc döglött vadkacsa…

Bizalmatlanul bár, de újra szájához emelte az üveget a rókaképű.

– Hős vértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek! – szavalta a tanár úr fennkölten.

– Valami van ebben a sörben – mondta az ember, és nézni kezdte az üveg fenekét.

– Szádból a szavak olyanformán folynak, mint mikor a tyúkok kakas nélkül tojnak! – harsogta a tanár úr rendületlenül, ékes magyar nyelven a varázsigét. – Igya ki az Istenért, ember, az egész varázslat nem ér semmit, ha egy csepp is benne marad!

A rókaképű sóhajtott, és újra inni kezdett, keserves fintorral az arcán.

– Ember, ember, emberke, súly essék a beledbe! – szavalta lelkesen a tanár úr. Az emberke nyögve csapta le az üres üveget az asztalra.

– Huh! – mondta. – Maga polákul beszél?

– Magyarul – felelte a tanár úr méltósággal.

– Aha – morogta az ember –, maguk azok, akik az első világháborút csinálták, eh?

– Mi vagyunk azok, akik az első vallásszabadságot csináltuk ezen a földön – felelte a tanár úr büszkén –, s akik törvénnyel kimondtuk, hogy nincsenek boszorkányok jó négyszáz évvel ezelőtt, hogy a többi országok abbahagyták a boszorkányégetést!

– Kár volt abbahagyni – sóhajtotta a rókaképű, és a sapkája után nyúlt –, az én anyósomat még hozzászámolhatták volna. Köszönöm a vendéglátást egyébként.

– Egy pillanat még, kedves uram – ugrott elébe a tanár úr –, mielőtt elmegy, még ön is el kell mondja a varázsszavakat, különben az egész nem ér semmit, és szegény Jack nem gyógyul ki a bajából. Mondja utánam: kuruzs…

– Uram, nekem mennem kell – mentegetődzött a veres.

– Csak egy perc az egész – erősködött Hanky –, mondja szépen utánam: kuruzs…

– Nem tudtam, hogy maguk magyarok ilyen babonásak – sóhajtotta a rókaképű –, alright, kórus.

– Nem kórus. Kuruzs.

– Legyen hát, kurruss! – türelmetlenkedett a másik.

– Előbb tegye kezét a szívére, így – figyelmeztette a tanár úr –, hadd lássa a szellemvilág a jó szándékot önben. Na, most mondja: kuruzs!

– Kurruss – ismételte megadóan a rókaképű szívre tett kézzel. – Kuruzs…

– Kurruss… – Bakkmacska! – Kamcsatka.

– Nem kamcsatka. Bakk-macs-ka!

– Bakkancsa – mondta engedelmesen az ember, és már nagyokat pislogott.

– Kilenc… döglött… vadkacsa!

– Illensz… öngött… hakkanka… – erőltette a rókaképű a nyelvét, mely azonban egyre lassabban forgott már, s a végén is egy nagy ásításban fejeződött be.

– De most már igazán mennem kell – dadogta fejébe nyomva a sapkát, és tántorogva az ajtó felé indult. – Erős volt ez a sör, hallja-e? – hebegte akadozó nyelvvel.

Már a kilincsen volt a keze, amikor a tanár úr szeme megakadt a szögen csüngő nagy sütőtepsin, s azt más mentő ötlet híján lekapva onnan, gyorsan és szelíden fejbevágta vele hátulról a tántorgó embert.

– Gyűlölöm az erőszakot – fordult bocsánatkérőleg a rémülten bámuló Galuskához –, mert megalázza az emberi méltóságot. De ha a fickó elindul a teherkocsival, s valahol az utcán alszik el, még megalázóbb lett volna. Jöjjön, tegyük oda Jack mellé az ágyra.

– S most mi lesz? – kérdezte Galuska, mikor ezzel végeztek.

– Most meg nem történtté tesszük azt, ami sajnos megtörtént – felelte a tanár úr titokzatosan, s otthagyta az asszonyt a két alvóval.

A vendégszobában olyan rend volt, mint egy laktanyában, amikor az őrmesternek fáj a foga.

– Professzor úrnak jelentem, a munkát elvégeztük! – csapta össze a sarkait Krumkraut, németesen.

– Nagyon dicséretes – bólintott elégedetetten a tanár úr, büszke lehet az urakra egész Európa. Most azonban nagy feladatot kell végrehajtsunk, uraim. Meg kell mentsük e ház becsületét!

– A ház becsületét? – ámuldozott a kis szabó. – Azt hogyan?

– Úgy, hogy győzelemre segítjük a tízparancsolatot New York városában! – húzta ki sovány derekát a tanár úr.

– Vezess, mein Führer! – harsogta lelkesen Krumkraut, a lakatos, buzgalmában kivörösödve. – Megmutatjuk ennek a városnak, mire képes a diadalmas német szellem!

– Tud-e gépkocsit vezetni a diadalmas német szellem? – érdeklődött a tanár úr gyakorlatiasan.

A lakatos nyelt egyet.

– Hát… elméletben tanultam róla annak idején a katonaságnál…

– Akkor gyerünk – rendelkezett a tanár úr –, az elméletet gyakorlattá kell változtassuk most mindjárt.

Ez az átváltoztatás azonban nem ment olyan simán. Krumkraut jó félórát is elbabrált a motoron, s a makacs masina még mindig nem akart elindulni. Végül is Galuska mutatta meg, hogy melyik gombot kell megnyomni. Így aztán sikerült mégis életre kelteni a motort.

– Prochanek úr, maga kapaszkodjék föl hátul, hogy mindjárt kéznél lehessen a lerakodáskor – rendelte a tanár úr, s ő maga fölmászott a vezetőülés mellé. – Indulhatunk – mondta.

– Hova? – akarta tudni a német.

– Azzal maga ne törődjék, csak induljon! S amikor azt mondom, hogy forduljon, akkor forduljon, érti?

A lakatos babrálni kezdett a kapcsolókkal. A gép fölcsikordult, aztán nagyot ugrott.

– Forduljon balra az utcán! – kiáltotta a tanár úr. Krumkraut belekapaszkodott a kormánykerékbe, s a nagy, nehéz gép valóban fordult, ha kissé korán is. Csupán a fél kerítést vitte magával s egy padot a járda széléről. Aztán már ott dübörögtek az utcán.

– Lassabban nem lehet? – kérdezte a tanár úr. – Ha így haladunk tovább, kissé feltűnő lesz.

– Átkozott szerszám ez – nyögte a német nekiveresedve –, annyi rajta a húzóka meg a tolóka, hogy azt se tudom, melyiket piszkáljam.

– Igyekezzen rájönni, mielőtt a következő fordulóhoz érünk – tanácsolta Hanky szelíden. De a következő utca már ott volt előttük. – Balra! Balra! – ordította a tanár úr kétségbeesetten, s a lakatos homlokán kidagadtak az erek, s az ijedtségtől még a száját is kitátotta. Ez alkalommal kis híján egy vegyeskereskedésbe érkeztek meg, de utolsó pillanatban még sikerült elkerülni annyira, hogy csak a falnak egy részét sodorták el, s halálra ijesztettek egy gyanútlan rendőrt, akinek egyetlen szerencséje az volt, hogy hosszú lábakkal áldotta meg a teremtő, s így utolsó pillanatban be tudott ugrani egy nyitott pinceablakon. Eszeveszett sípolása úgy hangzott onnan a pincéből, mint a patkányvisítás.

– Most aztán inkább igyekezzünk – vélte a tanár úr –, hadd mentődjünk meg a lopott holmiktól, mielőtt letartóztatnak.

– Lopott holmi? – rettent meg a német, és izzadság kezdett alácsorogni az arcán. – Szent Filucius! Csak bár egy kicsikét építették volna szélesebbre ezeket az amerikai utcákat!

Még két forduló volt hátra, de azokat elég szerencsésen megúszták. Aztán már ott dübörögtek a fal mentén.

– Látja azt a kaput? – ordította a tanár úr. – Ott álljon meg!

– Hogyan? – kiabált vissza a német, és rángatni kezdte a fogantyúkat ész nélkül. A tanár úr hirtelen a homlokára csapott.

– Hajtson neki a kapunak! Hajtson neki! Ott felejtettük a kulcsot!

De ekkor már a nagy nehéz teherkocsi amúgy is dübörögve vágódott neki a kapunak, s úgy zúzta be, mintha csupa faforgácsból építették volna.

– Mit felejtettünk ott? – kérdezte a német, túlüvöltve a ropogást.

– Ne törődjön azzal! – sóhajtotta a tanár úr, s mindkét kezével belekapaszkodott az ülésbe.

A kocsi átgázolt néhány ládán és hordón, s végül is a betonépület fala állította meg a rakodóudvar túlsó oldalán. Szerencsére egy hajó tülkölt a közvetlen közelben, s ez elnyelte a zajt.

– Phü – nyögött föl a német –, ezek az amerikai motorok vadak. Soha többet nem nyúlok hozzájok!

Mikor kimásztak a roncsok közül, a kis szabó már lent volt a földön, egy nagy halom pokróccal együtt.

– Ó, mama, ó, mama! – sápítozott –, muszáj volt ennyire sietni? Olyan sürgős az áru?

– Hallgass! – mordult rá a bicegő német –, te legalább pokrócokra estél, de nekem minden csontom összetört. Engem úgy kell hazavigyetek, hordágyon.

Azzal leült a földre a teherkocsi mellé, s csak nyögött.

A tanár úr közben visszament a falhoz, s bár szürkület volt már, hamarosan meglelte a papírdobozt a kalappal.

– Itt vagyok, Habakuk! – mondta boldogan.

– Krrrokk! – felelte mérgesen a skatulya.

– Tudom, tudom, de hát látod, ilyen a világ – oktatta szelíden a békáját –, bele kell törődni, barátom.

– Krrokk! – méltatlankodott a béka a skatulyában.

– Most nem vitatkozunk – intette le a tanár, s megindult a betört kapu felé. A német meg a cseh még mindig ott vitatkoztak a gépkocsi roncsai mellett.

– Ha az urak Európába készülnek – szólt oda nekik a tanár úr –, akkor csak maradjanak itt. A deportálás költségeit az állam fizeti.

Krumkraut szempillantás alatt talpon volt erre, s Prochanekkel együtt futva érték el a bedöntött kaput.

– Mért nem szólt előbb, hogy rossz helyen vagyunk – lihegte a kövér német, amikor elrugtatott a tanár mellett –, nem elég, hogy életemet kockáztattam, még vissza is vigyenek érte?

– Furcsa hüllő az ember, Habakuk barátom – mondta Hanky tanár úr a békájának, ahogy lassan kisétált az utcára –, egyik percben gazfickó, másik percben hős. Mit szólsz ehhez?

De a skatulya nem szólt semmit.

Alig értek a sarokhoz, két motorkerékpáros rendőr dübörgött feléjük.

– Héj, láttak maguk erre egy nagy piros teherkocsit?

– Ott bent a fal mögött van egy! – kiáltotta vissza a tanár úr becsületesen.

– Tartsa meg a tréfáit, bölcs fiú! – ordította az egyik rendőr, s káromkodva tovadübörögtek mind a ketten.

– Látod, Habakuk, milyen nehezen hiszik el az emberek az igazságot? – szólt oda a tanár úr a skatulyának. – Ilyen a világ, öregem.

Ahogy egyre távolabb értek a bedöntött kaputól, úgy tért vissza az élet rendre a másik kettőbe. Mikor a Jack háza feltűnt a gyér lámpákkal világított utcán, Prochanek már vígan fütyörészett, s Krumkraut mellét kidüllesztve jelentette ki:

– Megdolgoztunk a vendéglátásért, mi? Még két hónapig eltarthat ezért a néger!

– Csak egy baj van – jegyezte meg szárazon a tanár.

– S az mi?

– Az ujjlenyomatok.

– Micsoda ujjlenyomatok?

– Hát amik ott maradtak a teherkocsin, meg a lopott pokrócokon – magyarázta szelíden Hanky Barnabás –, ha itt lebzselnek a közelben, úgy azoknak a révén még mindég elcsíphetik magukat, s akkor… supp! Ingyen utazás, hazáig!

– Jézusmária! – torpant meg a német, rogyadozó térdekkel.

– Én még ma este elutazom – folytatta a tanár úr –, s azt ajánlom maguknak is. Minél távolabbra, hiszen nagy ország ez. De persze, ha vissza akarnak térni Európába…

Be sem fejezhette a mondatot, a másik kettő máris rohanni kezdett a ház felé, s mikor a tanár úr kényelmes lassúsággal belépett az ajtón, azok már tolongtak is kifelé, hevenyészve összekapkodott holmijaikkal.

– Isten áldja meg… Isten áldja meg… – dadogták, s már el is tűntek az estében.

– Tán nem mennek el…? Örökre…? – kérdezte Galuska, szájtátva, mint aki nem hisz a szemeinek.

– Ezek igen – felelte a tanár úr –, s mi van a betegekkel?

– Jack magához tért – mondta az asszony lesütött szemekkel –, elmondtam neki mindent. Nagyon restellte magát szegény, és elment, hogy bedobja azt a kulcsot a vízbe. Igazán gondolja az úr, hogy megtarthatjuk azt a négyszáz dollárt? – tette hozzá aggodalmasan.

– Micsoda négyszáz dollárt? – csodálkozott a tanár úr. – Én nem tudok semmiféle négyszáz dollárról, s maga sem tud, úgy-e?

Az asszony vigyorgott, de a szemében könnyek voltak.

A szomszéd szobából nyögés hallatszott. A rókaképűbe teregetett vissza az élet.

– Mit csinálunk vele? – kérdezte suttogva Galuska.

– Bízza azt reám!

A tanár úr letette Habakukot az asztalra, aztán benyitott az ajtón. Az ágyhoz lépett, és rázni kezdte az ébredező ember vállait.

– Gyorsan! Gyorsan! A rendőrség!

A rókaképű egyszeribe felült.

– Mi az? – hebegte a feje búbját tapogatva –, mi történt?

– Pokróctolvajt fogtak a rendőrök! – suttogta a fülébe izgatottan a tanár úr. – Elvitték a teherkocsit is! Most kutatják a hátsó udvart! Egy orgazdát keresnek, aki a teherkocsihoz tartozik! Gyorsan! Erre, az ablakon át!

Az ember úgy szökött ki az ablakon, hogy még a szúnyoghálót is magával vitte.

– Ez se jön többet vissza – nevetett a tanár úr szemüvege mögül a megdöbbent asszonyra –, tiszta hát a levegő mindenféle piócától. S most búcsúzom én is. Isten áldja meg! Az urának pedig azt üzenem, hogy több baj ne legyen ám!

– Tiszteletreméltó úr – hebegte Galuska, amikor a tanár úr már indult is az ajtó felé, fején a kalappal, kezében a csomagjaival –, egy nagy kérésem lenne, tiszteletreméltó úr…

– Mondja – állt meg a tanár úr az ajtóban.

– A varázsige… – hebegte az asszony alázatos nagy négerszemekkel –, az a csodálatos varázsige, aminek erejével elűzte házunkból a rossz szellemeket… megtanítaná-e nekem? Hátha egyszer újra szükség lesz reájok?

A tanár úr szelíden elmosolyodott. Levette a szemüvegét, gondosan megtörülte, majd visszatette az orrára, s efölött nézett alá szigorúan a kis, kövér néger asszonyra.

– Galuska – mondta komoran –, azok nagyon nagy hétpecsétes titkok, azok a varázsszavak. De ha kívánja, leírhatom őket egy darab papírra.

Azzal papírt és ceruzát vett elő, s nagy betűkkel fölírta rá: „Kuruzs, kuruzs, bakkmacska, kilenc döglött vadkacsa.” Aztán átnyújtotta a papírt Galuskának. Az asszony áhítattal bámult a különös szavakra.

– Köszönöm, tiszteletreméltó úr – dadogta elfogódottan –, de vajon ki tudom-e olvasni őket helyesen?

A tanár úr rámosolygott.

– Elárulok egy titkot – mondta –, nem az a fontos, hogy miképpen ejtjük ki a szavakat, amiket mondunk, hanem hogy mit gondolunk, amikor kimondjuk őket. Valahányszor varázsigét használ, kedves Galuska, gondoljon arra, hogy jóság és igazság kell kormányozza az ember cselekedeteit. Akkor az eredmény sohasem marad el. Isten áldja meg! Gyerünk, Habakuk!

Egy órával később a vasútállomás éttermében megjelent egy elégedett arcú, magas, csontos, szemüveges ember, és idegen kiejtéssel levest rendelt.

– A legyeket külön kérem, egy kis tányéron – mondta.

– Tessék? – csodálkozott reá a megdöbbent pincér.

– A legyeket – magyarázta az idegen –, amiket máskor bele szoktak volt főzni a levesbe. Most külön kérem. Habakuk még ma nem evett.

– Krrrokk! – szólalt meg a név hallatára egy igénytelen papírskatulya az asztalon.

A pincér kezéből kiesett a tálca.