HANKY TANÁR ÚR ÉS A GENGSZTEREK

Ez a semmiképpen sem mindennapi történet még akkoriban esett meg, amikor Hanky tanár úr odafönt cselédkedett Minnesotában, egy Grand Marrais melletti zöldségfarmon, ahol a Gunflint Trail nevű út keresztben szeli át a Superior National Forest tavakkal teleszórt fenyveseit. Már régen meg is feledkeztem az esetről, mely annak idején ugyancsak nagy port vert föl a lapokban, amikor a minap véletlenül kezembe került a Duluth-i Turista Közlöny, melyben egy érdemes újságíró hosszú cikkben ismerteti a National Forest egyik csodaszép turista-látványosságát, a Hanky-vízesést, mely nevét a cikkíró szerint onnan kapta, hogy (idézek): „A vízesés fölfedezője, egy Hanky nevű magyar tudós, egy újfajta villamosság-fejlesztő találmányán kísérletezve itt fogta el puszta kézzel Amerika legveszedelmesebb gengsztereit.” Bár nemzeti önérzetemnek hízeleg ez a megállapítás, mégis úgy érzem, el kell mondanom az igazságot ezzel a kalanddal kapcsolatban. A tanár úrnak ugyanis soha semmiféle villanyfejlesztő találmánya nem volt. Viszont a gengsztereket valóban ő fogta el, s ha néhány száz méhfullánk puszta kéznek számít a gengszterfogás szabályai szerint, akkor jó. Annál is inkább, mivel a méhek tulajdonképpen a villanyfejlesztés céljait kellett volna szolgálják. Na, de tartsunk csak sorrendet!

Hanky Barnabás reggel hét órakor elindult Satrafapannával, a farm ócska teherkocsijával a paradicsomföldre. A teherkocsit azért keresztelte el Satrafapannának, mert nézete szerint ez volt Noé anyósának a neve. Viszont a tragacs olyan vén volt, hogy azt minden valószínűség szerint még az érdemes anyós hozhatta annak idején Bárkaépítő Noé házához. Tizenkét vékáskosarat kellett Barnabás barátunk teleszedjen érett paradicsommal, s kilenc órára el is készült ezzel. Akkor ügyesen felrakta a kosarakat Satrafapannára, s megindult vele a zötyögős úton a város felé, hogy beszállítsa a megrendelőnek. Az Úristen azonban másként tervezett, s a megrendelők aznap paradicsom nélkül maradtak.

Ugyanis alig ért ki a jó professzor paradicsomával a műútra, mikor egy pompás, fényes Cadillac kocsi suhant melléje, majd elébe kerülve megállott. Hanky tanár úr is megállította a szuszogó Satrafapannát. Az előkelő gépkocsiból két ember szállt ki, egyik egy zsákot cipelve, másik egy ládikát.

– Valami baj van? – kérdezte a tanár úr udvariasan, de akkor már a két ember ott állott Satrafapanna mellett.

– Szálljon ki! – mordult rá az egyik ember, kevésbé udvariasan.

– Miért? – akarta a tanár úr tudni.

– Ezért – felelte az ember kurtán, s előhúzott a zsebéből egy nagy, csúnya forgópisztolyt.

Hanky Barnabás megnézte a pisztolyt, és rosszallóan csóválta meg a fejét:

– Maguk, amerikaiak még mindég ezeket az ócskaságokat használják? Nálunk odahaza már csak múzeumban van ilyesmi.

Az ember felelni sem tudott, csak tátva maradt a szája. Közben azonban a társa már fel is szökött Satrafapanna hátuljára, s durván szétlökdöste a paradicsomos kosarakat.

– Hé, mit csinál maga azzal a paradicsommal? – hördült föl a tanár úr sértődötten, s úgy szökött le a kormánykerék mellől, hogy majdnem földöntötte a pisztolyosat. – Annak a paradicsomnak minden kosara nyolcvan fillér, s ha kárt tesz benne, meg kell fizesse!

De a másik ott fent nem is figyelt reá. Lyukat túrt a kosarak között, beledobta a zsákot meg a ládikát a gödörbe, s föléjük húzott két kosarat gyorsan. Azzal már lent is volt a földön. A tanár úr megigazította orrán a csontkeretes pápaszemet.

– Fiatalember – mondta szigorúan –, az emberi együttélés első alapszabálya…

Az idegen azonban nem volt kíváncsi az együttélés alapszabályaira, mert egyszerűen félrelökte útjából a tanár urat, s azzal átszaladt a másik oldalra. Ugyanakkor pedig Satrafapanna méltatlankodva puffogni és hörögni kezdett, kapcsolója nagyot csikordult, s a megdöbbent tanár úr szeme láttára nagyot ugrott előre az úton. Kormánykereke mellett ott ült a pisztolyos, s a másik pedig a túlsó oldalon kapaszkodott föl az ülésre, menet közben.

– Héj, álljon meg! – üvöltött föl a tanár úr, s futni kezdett a teherkocsi után. – Hova viszi a paradicsomomat? Álljon meg!

Satrafapanna azonban nem állott meg, hanem nagy zakatolással eltűnt a kanyarban, magára hagyva a tanár urat s a fényes, vadonatúj Cadillac kocsit az út szélén.

– Bolond világ – csóválta meg a fejét a tanár úr –, ellopnak egy ócska tragacsot tizenkét kosár paradicsommal, s hagynak helyette egy tízezer dolláros mese-kocsit! Fogadok, hogy még televízió is van benne!

Volt. Minden volt abban a kocsiban, amit emberi elme egy automobil számára föltalált. S még a kulcsot is otthagyták a gazdái, csak bele kellett ülni s megindítani a motort. Soha még ilyen pompás kocsit Hanky barátunk közelről nem látott, s így eltelt egy kis idő, míg minden gombot, fogantyút sorra kikísérletezett, és sikerült a kocsit elindítania. Olyan simán gördült, akár az álom. Azon tűnődött éppen, hogy mit is tegyen: hajtson Satrafapanna után, és csinálja vissza a tréfás cserét, vagy egyszerűen forduljon meg, s vigye haza a pompás kocsit a farmra, hadd izzadjanak kissé a tréfacsinálók, amíg meglelik? Amikor egyszerre csak megszólalt egy éles rendőrsziréna a háta megett, s a következő pillanatban már elébe húzott a rendőrautó, s csikorgó fékekkel megállt. Csak úgy ömlöttek ki belőle a puskás, pisztolyos rendőrök.

– Ellenállásnak nincs értelme! Tartsa föl a kezeit! – ordította a vezetőjük, géppisztolyát a tanár úr mellének szögezve. – Szálljon ki!

– Na, na, na – méltatlankodott a tanár úr, kikászálódva a kényelmes ülésből –, kár olyan nagy dolgot csinálni belőle. Elvégre nem az én ötletem volt a csere…

De nem figyelt rá senki. Az izgatott rendőrök pillanatok alatt átkutatták a kocsit.

– Hol van a pénz? – förmedt rá a főrendőr gorombán.

– Micsoda pénz?

– Ne tegye magát! A félmillió dollár, amit elraboltak a Duluth-i bankból! S hol a társa?

A tanár úr levette szemüvegét, és gondosan megtörülte zsebkendőjével.

– Uraim – mondta –, rendkívül sajnálom, de tévedésben vannak. Én nem bankot raboltam, hanem paradicsomot vittem a megrendelőimnek. Ha azonban sikerül önöknek megtalálniuk az én paradicsomomat, a kosarak alatt meglelik azt is, amit keresnek.

Azzal röviden elmondta, hogy mi történt. A főrendőr visszament a rendőrkocsihoz, s beszélni kezdett a rádiójába. Rövid idő múlva sötét arccal tért vissza.

– Egy paradicsomot szállító teherkocsi nem régen haladt keresztül a rendőrzárlaton. Két ember ült benne – mondta. – Mi a rendszáma a teherkocsinak?

A tanár úr megszeppenve vakarta meg a fejét:

– Nincs neki rendszáma – vallotta be –, az úgy van, kérem, hogy mi Satrafapannát tulajdonképpen csak a farmon használjuk, és így…

De a rendőrök nem voltak kíváncsiak a Satrafapanna történetére. Beugráltak a kocsijukba, és tovarobogtak nagy sebesen.

– Héj! Mit csináljak én ezzel az idegen jószággal? – ordított utánuk a tanár úr, de feleletre se méltatták a nagy igyekezetben. – Az udvariasság kihalóban van ezen a földön – morogta Hanky Barnabás rosszallólag, azzal visszaült a gazdátlan Cadillacba, s elindította a motort.

Lassan gördült be a városba a pompás gépkocsin, azonban a lelkiismeretét erősen terhelte a paradicsom. A háziasszonyokra gondolt, akik külön úgy rendezték az idejüket, hogy ez a nap befőzésre jusson, s most ott állanak a konyhaajtóban, s türelmetlenül várják a megrendelt paradicsomot.

A város közepén megpillantott egy rendőrautót, és megállt mellette.

– Uram – szólt át a kormánykeréknél ülő rendőrhöz –, van valami híre a paradicsomos teherautóról?

– Amelyiken a rablók menekültek? – kérdezte a rendőr. – Azt elnyelte a föld. A várost elhagyta a kanadai határ felé, a határt azonban nem érte el. A műúton sincsen. Most a mellékutakat keresik végig a rendőrkocsik.

– Az baj – mondta a tanár úr, és nagyot sóhajtott.

– Ön talán a bank igazgatója? – kérdezte tisztelettel a rendőr.

– Enyém a paradicsom, s tíz órára ígértem a megrendelőknek – felelte a tanár úr komoran, azzal rálépett a gázra, s otthagyta a szájtátó rendőrt.

A kanadai út, a híres Gunflint Trail, lakatlan fenyveserdők között húzódik föl észak felé. Falu, város nincsen arrafelé, csak erdők és tavak, s néhány magányos ház a tavak partján. Egy ilyen tóparti ház behajtójánál, a göröngyös dűlőút szélére gurulva pillantotta meg Hanky tanár úr az első piros paradicsomot.

Otthagyta az idegen kocsit az országút szélén, s alásétált a házhoz. A földút kátyús volt és göröngyös, s minden kátyú mellett piroslott néhány paradicsom. A tanár úrban lassan forrni kezdett a bosszúság ilyen gondatlan tékozlás láttán.

A ház lent a tó partján inkább viskó volt, mint nyaraló. Rönkökből összetákolt falait régen festhették utoljára, s a mögötte lévő csűr úgy állt féloldalra dőlve, mint a részeg ember. A vén faház előtti padon egy borzas, szakállas vénember ült, s paradicsomot majszolt. Ott volt mellette egy egész kosár. Egykedvűen bámult az érkezőre, még a rágást sem hagyta abba.

– Jó a paradicsom? – kérdezte a tanár úr ellenségesen, a szakállas azonban nem értett a hangból, mert jóindulatúan bökött a kosár felé:

– Lásson hozzá, ha kedveli – mondta.

A tanár úr megállt előtte, s pápaszeme fölött szigorúan nézett alá a gyanútlanul csámcsogó öregre.

– Aki más munkájának gyümölcsét fogyasztja, az vétkezik – mondta ki az ítéletet.

Az öreg bólintott.

– Vétkezzék maga is, idegen – javasolta –, ilyen jó paradicsomot, fogadok, nem evett még, amióta két lábon jár!

– Köszönöm az elismerést – bólintott a tanár úr kimérten –, ugyanis én termeltem ezt a paradicsomot, ha tudni akarja!

– Igazán? – bámult rá a szakállas. – Uram, ez dicséretes dolog, nagyon dicséretes.

Azzal kiválasztott egy szép, nagy, kerek paradicsomot a kosárból, s jóízűen beleharapott.

– Honnan került önhöz ez a paradicsom, ha szabad megkérdeznem? – kíváncsiskodott a tanár úr.

A szakállas hátrabökött hüvelykével a düledező csűr felé:

– Arról az ócskavasról ott, az épület mögött. Van még rajta elég, jut magának is.

A csűr mögött valóban ott díszelgett Satrafapanna teljes szépségében. A szép, gonddal szedett paradicsom azonban igen szomorú állapotban volt rajta. Összetúrva, összetaposva, szertegurulva. A tanár úr megvizsgálta a kárt, aztán visszament a szakállashoz a ház elejére. Az még mindig ott ült a padon, s változatlan egykedvűséggel majszolta a paradicsomot.

– Ide figyeljen – szólt rá a tanár úr –, engem nem érdekel, hogy mi történt a bankkal, mi nem, de a káromat meg kell fizesse!

– Ühüm – bólintott az öreg –, maga bankár?

– Nem, én farmmunkás vagyok, s tizenkét kosár paradicsomot kellett a piacra szállítsak, nyolcvan centért kosarát!

– Nem baj – vigasztalta a szakállas szeretetreméltó vigyorgással két harapás között –, ez szabad ország. Itt a farmmunkás is éppen olyan ember, mint a bankár.

A tanár úr nagyot sóhajtott:

– Hol vannak a fiai?

– Egyik Japánban katona – felelte csámcsogva az öreg –, a másik, amelyik itthon van, lent dolgozik a fűrésztelepen. Menyem odavan gombát szedni a gyerekekkel.

– S az a kettő, aki a teherkocsimat ellopta, kicsodája magának? – érdeklődött Hanky.

– Az a kettő? – élénkült meg a szakállas –, ó, azok csak azért jöttek, hogy cseréljék azt a guruló ócskavasat egy csónakra. A fiam csónakját adtam oda nekik. Nem mintha az a vacak tragacs megérné, tudom én azt. De bolondja vagyok a paradicsomnak, s itt nehezen jut hozzá az ember… Kóstolja meg, igazán jó!

De a tanár úr nem kóstolta meg.

– Merre mentek a csónakkal? – kérdezte.

– Arra fölfele – mutatott a szakállas az erdő borította hegyoldal felé, amerre a tó kanyarodott.

A tanár úr végignézett a tavon. Keskeny tó volt, de hosszúnak látszott.

– Van egy másik csónakja is? – akarta tudni.

Az öreg lenyelte az utolsó falat paradicsomot, megtörölte a száját inge ujjával, és feltápászkodott a padról:

– Mennyivel tartoznak magának? – kérdezte.

– Kilenc dollár hatvan cent – felelte Hanky.

Az öreg megcsóválta a fejét:

– Sok pénz – ismerte be. – Jöjjön! – tette hozzá, s döcögni kezdett le a tó felé.

A parttól néhány lépésnyire bent a vízben egy elmerült, korhadozó csónak szomorkodott.

– Én elviszem magát ezzel egészen le a tó végéig, ha akarja – ajánlkozott.

– Ezzel? – hitetlenkedett Hanky.

– Ezzel – bólintott az öreg –, jó csónak ez, magam készítettem negyven évvel ezelőtt, hegedűfából.

– Hegedűfából?

– Abból. Csak úgy muzsikált alattam, amikor halászni mentem vele.

– Régen lehetett – csóválta meg a tanár úr a fejét.

De az öreg mintha nem is hallotta volna. Apró kék szemei izgatottan csillogtak, ahogy bírálgatva mustrálta velük végig a vendéget.

– Én elviszem magát ezzel a tó végéig – mondta –, ha maga is segít nekem valamiben.

– Miben? – akarta a tanár úr tudni.

Az öreg körülnézett óvatosan, majd közelebb hajolt a tanár úrhoz, és úgy suttogta:

– Egy találmányom van. Nagy találmány! Azt kell kikísérletezzem. De a fiam soha nem ér rá.

– Mi az a találmány? – kíváncsiskodott Hanky.

– Villany! – suttogta az öreg izgatottan.

– Villany?

– Az! Kitaláltam a módját annak, hogy miként lehet olcsón, nagyon olcsón villanyt fejleszteni! Ezt az egész vidéket itt el tudom látni árammal, érti? Ezt az egész vidéket! Majd meglátja. Várjon itt egy kicsit! – Azzal választ se várva, sirülni kezdett föl a házhoz szaporán.

Tíz perc se telt bele, mire visszatért. Hátán egy bekötött szájú nagy zsákot cipelt, szabadon lévő kezében pedig egy nagy fúrót és egy hosszú kötelet.

– Készen vagyunk – lihegte boldogan, amikor a zsákot letette a tó partján.

Valami nagyocska, henger alakú tárgy volt a zsákban. A tárgy furcsán búgott.

– Nem robban föl? – aggodalmaskodott a tanár úr.

– Ó nem, hehehe! – nevetgélt a szakállas vidáman, majd nadrágját föltűrve, kezébe vette a fúrót, s begázolt a térdig érő vízbe az elsüllyedt csónakhoz.

– Minek az a fúró? – kíváncsiskodott a tanár úr. Az öreg megbotránkozva nézett hátra erre a sületlen kérdésre.

– Hát hogy lyukat fúrjak belé, amin kifolyhasson a víz! – mondta, majd oktatólag tette hozzá: – Hogyan folyhasson ki a víz belőle, ha nincsen rajta lyuk? Aztán majd bedugom ezzel – vigyorgott diadalmasan, s előhúzott zsebéből egy parafadugót –, egyszerű, nem? Csak gondolkozni kell egy kicsit!

S már hajolt is le, hogy megfúrja a vízzel telt csónak fenekét.

– Egy pillanat, kedves uram – állította meg a tanár úr ijedten, s gyorsan lerúgta lábáról a cipőt, és feltűrte a nadrágja szárát –, majd én segítek! Kihúzzuk ide a partra s felborítjuk. Így gyorsabban kifolyik belőle a víz.

A szakállas közömbösen vonta meg a vállát.

– Megtehetjük azt is – mondta egy kissé sajnálkozva –, a dugót betehetem máskor, ha az úr siet. A fiatalok mindég sietnek, ilyen a világ.

A csónak korhadt volt ugyan, és szivárgott is kissé az oldaldeszkák között, de a szakállas bizonykodott, hogy megbírja az utat a tó végéig, mert hegedűfából készült. S különben is, biztonság okából ott lesz a fúró is, ha megtelne vízzel.

– A dugót se feledje itt – sóhajtott a tanár úr megadóan, azzal beemelték a zsákba kötözött búgó hengert a csónak bütüjébe, s a vénember kezébe vett egy repedt evezőt.

– Előre hát az új találmányom korszaka felé! – mondta büszkén, s ellökte a csónakot a parttól.

Bármiféle új korszak is rejlett a zümmögő zsákban, az öreg, korhadt csónakból hiányzott minden lelkesedés hozzá. Lomhán és nehézkesen mozgott előre a tó sima vizén, s tiszta szerencse volt, hogy a tanár úr talált egy rozsdás bádogedényt benne, amivel állandóan merhette a beszivárgó vizet, mert ezáltal a fúróra nem került sor, ami bizonyára még körülményesebbé tette volna a haladást. A tó megkerült egy meredek partú, előreugró kis félszigetet, s két erdő borította hegyoldal közé zárva messzire benyúlt a katlan bütüjéig, ahol a sziklás magasból egy hegyi patak vize szakadt alá, a vízesések egész sorozatát képezve. Csónaknak azonban sehol nyoma sem volt.

– Biztos, hogy erre jöttek? – aggodalmaskodott a tanár úr.

– Másfele nem mehettek – nyugtatta meg a szakállas –, ott a tó vége, ahol azokat a vízeséseket látja. Ha odaérünk, majd alkalma lesz olyasmit látni, amit még ember nem látott! – tette hozzá izgalomtól csillogó szemekkel, titokzatosan.

Hosszas kínlódás után valóban el is jutottak a vízesések közelébe, azonban csónaknak s embernek nyoma sem látszott sehol. A szakállasat ez látszólag nem érdekelte. Kikötött a sziklás parton, s óvatosan kiemelte a szünet nélkül dünnyögő zsákot.

– Nos, uram – mondta –, látja ott fent azt a harmadik vízesést?

A tanár úr fölnézett a meredek sziklafal felső harmadát díszítő zuhatagra, és bólintott.

– Látom.

– Hát ott fogom először bemutatni a találmányomat – jelentette ki az öreg.

A szóban forgó zuhatag megközelíthetetlennek látszott.

– Miért éppen ott? – akarta tudni a tanár úr.

A szakállas diadalmasan elvigyorodott.

– Nem érti, ugye? Hát megmondom. Látja azt a feketeséget ott a lezuhogó vízfüggöny mögött? Az ott egy üreg kell legyen! Kitanulmányoztam én azt már innen ezerszer is! S nekem éppen ilyen üregre van szükségem, amit teljesen körülzár egy vízesés. Érti?

– Nem – vallotta be Hanky Barnabás.

A szakállas sóhajtott.

– Az azért van, mert ön nem feltaláló – mondta megbocsájtóan. – Nos – folytatta –, most már csak abból áll az egész, hogy ezt a zsákot föl kell vigyük abba a vízesés mögötti gödörbe. Ehhez van szükségem az ön segítségére. Jöjjön, először is másszunk föl a vízesés fölé. Most maga hozza a zsákot!

Azzal már mászni is kezdett fölfele a sziklákon, vállán a kötélcsomóval.

A zsák nehéz volt, és félelmetesen búgott a tanár úr vállán, de azért valahogy követte vele az öreget, föl a harmadik vízesés fölötti lapos sziklára.

– Nos – mondta az öreg elégedetten –, most következik a másik részletkérdés…

Hirtelen elakadt a szava, s meredten bámult valamire a vízesés túlsó oldalán. Majd nagyot kurjantott:

– S még merje valaki mondani, hogy a Gondviselés és a lángész nem kenyeres pajtások! Ott a megoldás, uram! Az Úristen már előre odakészített egy kötéllétrát, hogy az én találmányom az emberiség közkincsévé válhasson! Jöjjön, uram, ragadjuk meg a Gondviselés kezét!

A túlsó oldalon egy előreugró nyírfa törzséhez kötözve valóban kötéllétra csüngött alá a vízesésbe. A fellelkesült föltaláló most már maga kapta vállára a zsákot, s átgázolva a rohanó patakocska tajtékzó vizén, egykettőre elérte a nyírfát. A tanár úr alig tudott lépést tartani mögötte.

– S most mi lesz? – kérdezte kíváncsian, amikor az öreg letette a dünnyögő zsákot a nyírfa mellé, s áhítatos tekintettel vizsgálta meg a kötéllétrát. Vadonatújnak látszott.

– Most az lesz – felelte a szakállas méltósággal –, hogy maga lemászik ezen a kötéllétrán, s magával viszi a vízesés alá századunk legújabb csodáját, az önműködő áramfejlesztőt!

A tanár úr alánézett a mélységbe, és megvakarta a fejét. A kötéllétra vége valahol a vízesés alatt lehetett.

– Induljon! – parancsolta a szakállas. – Amikor leér, csak rázza ki az egészet a zsákból, s a többivel ne törődjön.

A tanár úr megigazította orrán a pápaszemet.

– Uram – mondta kimérten –, mielőtt elvállalnám a feladat végrehajtását, tudnom kell, hogy miről van szó.

– Mondtam már – mordult rá türelmetlenül a szakállas –, korszakalkotó új áramfejlesztőről! Induljon, ne töltse az időt!

– Előbb tudnom kell, hogy mi van ebben a zsákban! – makacskodott Hanky a meredek szegélyén.

– Ugyan, hát mi lenne benne? Egy méhkas! – kiabálta izgatottan az öreg. – Menjem már, ember, az Isten áldja meg!

– Méhkas? – döbbent meg a tanár úr.

– Az hát, nem érti? Egy méhkas, tele méhekkel! Vigye már le, az Isten szerelmére, tisztelje az alkotó lángész próbára tett idegrendszerét!

A tanár úr óvatosan elhátrált a zümmögő zsáktól.

– Egy pillanat – hebegte –, megmondaná nekem, hogy mi közük van a méheknek a villamossághoz? S főként, hogy minek kell ehhez egy ilyen nyaktörő helyet választani?

– Oh, nagyanyám térde! – fohászkodott kétségbeesésében a szakállas. – Hát úgy kell magának elmagyarázni mindent, mint egy iskolázatlan gyermeknek? Hát ide figyeljen, ember: ha bezárunk egy nagy csomó méhet egy vízesés alá, mi lesz?

– Vizes méhek – próbálta eltalálni Hanky.

– Szeme világa! – dühöngött a szakállas. – Haragos méhek! Iszonyúan haragos méhek! S mit csinálnak a haragos méhek? Zümmögnek! Hogyan csinálják ezt? Nagy sebességgel rázzák a szárnyaikat! S mi keletkezik tízezer, tízmillió, százmillió nagy sebességgel rázott méhszárny összesúrlódása folytán? Elektromosság, ember! Elektromosság! Érti már? Na vigye, siessen – lihegte izgalomtól remegve –, hadd osztozhassék egy nagy találmány diadalában!

A tanár úr azonban nem mozdult, hanem gondtelten megvakarta a fejét.

– Sajnálom, uram, ha csalódást okozok önnek – mondta –, azonban én a méhszúrástól lázas szoktam lenni, s különben is…

– Ugyan, ki törődik ilyen kicsiségekkel! – fortyant föl indulatosan a szakállas. – Hát megyek én, ha ön gyáva! – s már lépett is a zsák felé, hogy fölvegye.

A tanár úr azonban zavartalanul folytatta:

– S különben is uraságod megfeledkezett egy kicsiségről.

– S az mi? – hökkent meg az öreg.

– A víz vezeti az elektromosságot.

– Éppen ez a találmány nagyszerűsége! – csapott le rá lelkesülten a szakállas. – Nem érti, ember? Bárhol, amerre ez a víz elfolyik, az emberek csak bele kell lógassanak egy drótot a tóba, patakba, folyóba, óceánba, s már ég a lámpa, dolgozik a mosógép! S én vagyok az, aki erre rájöttem, én! Na, megy maga, vagy menjek én?

A tanár úr azonban nem felelt mindjárt. Szeme megakadt valamin az alattuk levő, fenyőfákkal körülzárt kis öbölben, azt nézte elbűvölve. Egy csónak volt, gondosan elrejtve a fák alatt.

– Rendben van, megyek én – mordult föl a szakállas, és fölnyalábolta a zümmögő zsákot.

– Egy pillanat, uram – mondta a tanár úr, és elkapta a karját –, van egy jobb ötletem.

– S mi az? – kérdezte a másik bizalmatlanul.

– Könnyen megeshetik – magyarázta a tanár úr lehalkított hangon –, hogy az ön találmánya valóban kitűnő, s akkor a villamosság azonnal fejlődni fog, még mielőtt az, aki a méheket alávitte, visszamászhatna a biztonságba. Ebben az esetben kétes, hogy az illető életben marad-e?

– Erre nem gondoltam – esett le az öregember álla.

– Na látja – bólintott a tanár úr elégedetten –, nekem van egy jobb ötletem. Egyikünk sem megy le, csupán a méhek!

– Pompás, pompás! – örvendezett meg a feltaláló lángész. – De hogyan?

– Egyszerű – felelte Hanky, és letérdelt a nyírfa mellé –, itt van ez a kötélhágcsó. Egyszerűen felhúzzuk…

Azonban a felhúzás nem sikerült.

– Valami tartja lent – állapította meg aggodalmasan az öreg.

– Nem baj – vigasztalta meg a tanár úr –, adja csak ide a kötelet, amit hozott. Így ni! Na, most oldja ki a zsák száját, de tartsa szorosan a kezével. Jó?

Azzal a kötél végéből hurkot formálva, azt húzta rá a zsák szájára.

– Tartani fog addig, amíg leengedjük – magyarázta –, de ha odalent lesz, egy kis rángatásra már kicsúszik a zsák szája a hurokból, s a maga atombombája kiszabadulhat. Így ni, mehet! Szép lassan csak, lassan…

– Zseniális! Tökéletes! – örvendezett a feltaláló, amikor a dünnyögő veszedelmes zsák alázuppant a vízesésbe. A víz ereje ugyan lendített egyet rajta, de súlyánál fogva vissza is esett nyomban, s eltűnt a tajtékzó fehér vízfüggöny mögött. Nyomban utána meg is lazult a kötél, a terű talajt ért.

– Na, most rángassuk egy kicsit! – rendelkezett a tanár úr.

A harmadik rándítás után a kötél üresen szökött föl.

– Halleluja, diadal! – ujjongott a szakállas –, néhány pillanat, s az ingyen villamosság elindul, hogy az emberiség közkincsévé váljon! Halleluja, diadal!

A tanár úr felhúzta a kötelet, aztán elővette a bicskáját, és gondosan levágta a nyírfáról a kötélhágcsót.

– Miért teszi ezt? – csodálkozott a boldog feltaláló.

– Biztonsági okból – felelte Hanky Barnabás titokzatosan.

Aztán csak hasaltak a sziklán, figyeltek és vártak. Eltelt egy perc. Kettő. A szakállas türelmetlenkedni kezdett.

– Gondolja, hogy működik? – kérdezte bizonytalanul.

– Azt hittem, hogy hallani fogjuk…

Ebben a pillanatban elbődült valami odalent.

– Huuu! Huu! Hu-u-u-u!

– Fejlődik az áram! – kacsintott Hanky a szakállasra, aki elbűvölten, csillogó szemekkel figyelte a növekvő zajt odalent.

– Diadal! – lihegte –, diadal!

– Vadméhek! Egy egész sereg! Juj, a szemem! A hajamban vannak! Juj! Juj! – jöttek a zagyva hangok a vízesés alól. – Hol a kötéllétra? Leszakadt! Valaki levágta! Juj, a nyakam! Az arcom! Segítség!

A szakállas összeráncolta a homlokát:

– Nem emberi hangok ezek? – kérdezte mély megütközéssel.

– Annak hangzik – állapította meg a tanár úr szárazon, majd a mélység fölé hajolva aláordított: – Héj! Valami baj van?

– Segítség! Megölnek a méhek! – jött az őrjöngő felelet. – Akárki van ott fent, megadjuk magunkat! Jujj! Juj! Hu-u-u! Kegyelem! Segítség!

– Emberek! Buta emberek! – csikorgatta össze a fogait kétségbeesett csalódásában a szakállas feltaláló. – Végre eljutok odáig, hogy a világ legnagyobb találmányát megvalósíthatom, s akkor valami buta emberek elrontják! Vesszenek oda! Pusztuljanak! – rikácsolta harciasan.

A tanár úr azonban más véleményen volt, mert újra csak aláordított a vízesésbe:

– Figyelem! Dobjanak ki minden fegyvert!

– Dobunk! Dobunk! – jött az üvöltő válasz. – Csak mentsenek meg gyorsan! Jujj! Auuuj!

S két pisztoly repült alá a vízesésből a tóba.

– Figyelem! – rendelkezett a tanár úr odafönt. – Leeresztek egy kötelet! Akasszák rá mindazt, amit loptak! Ha ember lesz a kötélen, eleresztem – fenyegetődzött –, s akkor örökre ott maradnak!

– Itt van! Gyorsan! Húzza már! Siessen! – jött a válasz a vízesés alól. – Az egész barlang tele van méhekkel! Jujj! Óuuu! Az ingem alatt vannak már! Másznak föl a nadrágom szárán!

– Ha reumájuk volt, az mindenesetre meggyógyul ettől – szólt alá Hanky vigasztalóan, azzal felhúzta a kötél végére akasztott zsákot és ládikát. – Úgy na – eresztette vissza a kötelet újra –, most jöhetnek egyenként. De figyelmeztetem, hogy az első gyanús jelre eleresztem a kötelet, s a tó fenekéig meg sem állnak!

De nem volt gyanús jel, semmi. Mint két szelíd bárány, úgy húzatták föl magukat a bankrablók. Két bedagadt szemű kövér bárány, izzó vörös arcú, méhfullánk lázától vacogó, nyögdécselő szánalmasság. Úgy kellett alátámogatni őket a csónakig, ahol nyögve nyúltak el, és összetett kezekkel rimánkodtak:

– Uram, orvoshoz vigyen minket! Kórházba! Siessen az Istenért, nem akarunk meghalni!

– Máskor ne lopjanak, éljenek tisztességes életet, s nem kerülnek bajba! – oktatta őket a tanár úr.

A szakállas vigasztalan volt, duzzogva és szótlanul kuporgott a csónak végében, még evezni sem akart.

– Ilyen az én szerencsém – motyogta –, ilyen az én szerencsém…

A háznál már ideges izgalommal várta őket egy fiatalasszony és hat gyerek.

– Apa – estek neki mind a szakállas öregnek –, hol volt? Hát egy percre sem hagyhatjuk egyedül?

– Apát múlt héten engedték vissza az intézetből – magyarázta bocsánatkérően a fiatalasszony Hankynak –, azt mondták a doktorok, hogy ártalmatlan, de azért mi mégis próbálunk vigyázni rá, nehogy bajt csináljon…

– Semmi bajt nem csinált a kis öreg – nyugtatta meg a tanár úr az aggódókat –, ellenkezőleg, megajándékozta az emberiséget egy nagy találmánnyal: a méhesített rablófogóval! Igaz-e, urak?

De az „urak” nem voltak tréfálkozó kedvükben.

– Jaj, siessen, Isten áldja meg – nyögték lázasan vacogva –, vigyen orvoshoz, mielőtt mindenünk bedagad, és úgy pusztulunk el dagadásban…

– Mielőtt továbbvinném önöket, egy üzleti ügyet kell elintézzünk – mondta a tanár úr szigorúan. – Önök tartoznak nekem tizenkét véka paradicsom árával.

– Itt van, itt van! Mennyit akar? – kapkodtak a szerencsétlenek a pénztárcájuk után. – Vegye ki, ami pénzt talál, mind! Csak siessen!

Hanky Barnabás kihúzott az egyik pénztárcából egy tízdolláros bankót, s negyven centet gondosan visszaszámolt a dagadt ember markába.

– Kilenc dollár és hatvan cent – mondta –, köszönöm. S na most, gyerekek – fordult a bámuló család felé –, tietek minden paradicsom, ami a teherkocsin van. Ez a két jó bácsi nektek ajándékozta! Szedjétek le gyorsan, de a kosarakat rakjátok ügyesen vissza!

Percek alatt kiürült Satrafapanna hátulja.

– Másszanak föl! – parancsolta Hanky a dagadtaknak, aztán elbúcsúzva a hálálkodó tópartiaktól, kidöcögött sóhajtozó rakományával az országútra.

A pompás Cadillac még mindig ott állt, de ott állt mellette egy rendőrkocsi is. A rendőr éppen a noteszét nézte, meg a Cadillac rendszámtábláját. A tanár úr megállította Satrafapannát.

– A kocsi gazdáit keresi? – szólította meg a rendőrt.

A rendőr szigorúan nézett vissza reá:

– Ezt a kocsit bankrablók lopták volt Duluthban ma reggel – felelte gyanakodva –, mért kérdi? Maga talán tud valamit?

– Annyit tudok, hogy akik ellopták, azok itt vannak – mondta a tanár úr, és maga mögé bökött.

A rendőr egyből előkapta a pisztolyát.

– Doktorra van itt szükség, nem pisztolyra – nyugtatta meg Hanky.

A rendőr olyan izgatott lett egyszerre, hogy azt sem tudta, mit csináljon.

– Az egész környék nyüzsög a rendőröktől – lelkendezte –, repülőgépek, terepjárók keresik ezt a két embert mindenfele! Hogyan fogta el őket egymagában?

– Nem voltam egymagamban – vallotta be a tanár úr –, egy egész sereg méhecske volt velem. Hé, az urak csomagját ne feledje itt!

A rendőr, aki már kész volt, hogy tovarobogjon a foglyaival, rábámult a zsákra meg a ládikára.

– Tudja maga, mi van ezekben? – kérdezte gyanakodva.

– Félmillió dollár – felelte a tanár úr nyugodtan, mintha csak paradicsomról lett volna szó.

– Szent tehén! – hebegte az elképedt rendőr.

Mikor jó félórával később Satrafapanna püfögve, szuszogva elérte a várost, a piacon már egy egész küldöttség várta a tanár urat. Ott volt a rendőrfőnök, egy rakás újságíró s több kíváncsi polgár.

– Uram – mondta a rendőrfőnök –, a bank most telefonált, hogy ötvenezer dollár jutalmat fizet annak, aki az ellopott pénzt és a tetteseket kézre keríti. A pénz az öné! Gratulálok!

Az újságírók is odatolakodtak.

– Hol talált rájok? – kérdezte az egyik.

– Egy vízesésben – felelte a tanár úr szerényen.

– Vízesésben? – ámult el az újságíró. – S mit keresett ön a vízesésben, ha szabad kérdeznem?

– Egy új találmányon kísérleteztünk – felelte a tanár úr kitérően –, egy jó barátommal…

– Találmány? Pompás! Rablófogás tudományos kutatás közben! – lelkesedtek az újságírók –, micsoda találmány?

A tanár úr megigazította orrán a pápaszemet, és szigorúan nézett a kérdezőre.

– Fiatalember, ez ma még titok. Csak annyit árulhatok el, hogy agysejtekkel és áramfejlesztéssel van összefüggésben. De most bocsánat, uraim, meg kell etessem délire a gazdám malacait.

Azzal méltóságteljesen visszamászott Satrafapannára, s otthagyta az egész szájtátó gyülekezetet.

Hát így került az eset az újságba.