Mizéria

Jezal felhúzta a szemöldökét. Ardee késett. Ilyesmi eddig nem fordult elő. Mire ő megérkezett, már mindig ott volt, akárhová is beszélték meg a találkozót. Egyetlen percet sem várt rá szívesen. Attól, hogy itt állt, mint valami tökkelütött, még inkább rabszolgának érezte magát, mint amúgy.

Komoran nézett föl a szürke égboltra. Szemerkélt az eső, csak hogy alkalmazkodjon a hangulatához. Egy–egy csepp időnként az arcára fröccsent. Látta, ahogy kis köröcskék formálódnak a tó felszínén, és a víz fakó sávokban csorog végig a fák zöld levelén meg a szürke épületeken. A Mester Házának sötét alakja homályosan rajzolódott ki a vékony esőfüggöny mögött. Ma még a szokásosnál is hátborzongatóbbnak találta a látványt.

Fogalma sem volt, mit kezdjen az élménnyel. Az egész valami lázas rémálomnak tűnt, és Jezal igyekezett annak is tekinteni, hogy aztán száműzhesse a gondolataiból, és úgy tehessen, mintha soha nem történt volna meg. Talán még sikerrel is járt volna, ha az az átkozott valami nem emelkedik ott a szeme sarkában, ahányszor csak kilép az ajtón, és nem emlékezteti rá, hogy a világ tele van számára felfoghatatlan, a felszín alatt fortyogó rejtélyekkel.

– A pokolba! – mormogta. – Es a pokolba azzal a holdkóros Bayazzal is!

Körbepillantott a nedvességtől csillogó pázsiton. Az eső távol tartotta az embereket a parktól. Rég nem látta ilyen kihaltnak a környéket. Néhány szomorú külsejű férfi ült a padokon belefeledkezve a saját bánatába, mások az ösvényeken siettek ismeretlen céljuk felé. Egyikük most hosszú kabátjába burkolózva éppen felé sietett.

Jezal azonnal megenyhült. Ő volt az, semmi kétség. A nő az arcába húzta a csuklyáját. Jezal tudta, hogy hideg van, de azért ez kissé színpadiasnak tűnt. Soha nem gondolta volna, hogy Ardeet elriaszthatja néhány csepp eső. Azért örült, hogy látja. Szinte nevetséges, mennyire örült. Elmosolyodott, és a nő elé sietett. Aztán, amikor már csak néhány lépésnyire voltak egymástól, Ardee hátratolta a csuklyáját.

Jezal elszörnyedve kiáltott fel. A nő arcán hatalmas lila folt éktelenkedett a szeme körül meg a szája sarkánál. Egy pillanatig Jezal kővé dermedten állt, és ostoba módon azt kívánta, hogy bárcsak inkább ő kapta volna az ütéseket. Az kevesebb fájdalommal járna. Egyszerre rájött, hogy fél kezét a szájára szorítja, és kidülledő szemekkel bámul, mint valami kislány, amikor meglát egy pókot a fürdőszobában. Mégsem tudott uralkodni magán.

Ardee megvetően pillantott rá. – Mi van, még sosem láttál monoklit?

– De igen, csak... Jól vagy?

– Hát persze hogy jól vagyok. – Ardee megkerülte a férfit, és elindult tovább az ösvényen. Jezalnak szednie kellett a lábát, hogy tartani tudja vele a lépést. – Semmiség. Elestem, ez minden. Kétballábas vagyok. Mindig is az voltam. Egész életemben. – Jezal mintha némi keserűséget hallott volna a hangjában.

– Tehetek érted valamit?

– Mégis mit tehetnél? Adsz rá puszit? – Ha kettesben lettek volna, Jezal szívesen tett volna egy próbát, de Ardee arckifejezése elárulta, mit gondol a dologról. Különös érzés volt: a lila foltot egyáltalán nem találta taszítónak. Inkább ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy átkarolja Ardeet, a haját simogassa, és nyugtató szavakat suttogjon a fülébe. Szánalmas. Ha megpróbálná, valószínűleg azonnal kapna egy pofont. Valószínűleg meg is érdemelné. Ardeenak nincsen szüksége az ő segítségére. Aztán meg nem is érinthette meg. Mások is voltak a környéken, hogy a fene vinné el őket. Nem sejthette, ki figyeli őket éppen. Már a gondolattól is ideges lett.

– Ardee? Nem kockáztatunk túl sokat? Úgy értem, mi lesz, ha a bátyád...

A nő felhorkant. – Őt felejtsd el! Nem fog tenni semmit. Megmondtam neki, hogy ne üsse bele az orrát az én dolgomba. – Jezalnak erre muszáj volt elmosolyodnia. Úgy képzelte, elég szórakoztató jelenet lehetett. – Aztán meg úgy hallom, a következő apállyal indulsz Anglandba, és aligha engedhetnélek az utadra búcsúzás nélkül, nem igaz?

– Sosem tennék ilyet! – vágta rá elborzadva Jezal. Hallani sem akart a búcsúzásról. – Akarom mondani, szóval előbb hagynám, hogy elmenjenek nélkülem, mint hogy ne búcsúzzak el tőled!

– Ühüm.

Egy darabig némán ballagtak tovább a tó körül futó ösvényen. Mind a ketten a kavicsos útra szegezték a tekintetüket a lábuk előtt. Ez aligha volt az a keserédes búcsú, amit Jezal elképzelt magának. Inkább csak keserűnek mondta volna. Lassan a tó partján álló fűzfák közé értek. A földig lógó ágak itt többé–kevésbé védelmet nyújtottak a kíváncsi szemek elől. Jezal oldalt pillantott, és vett egy mély lélegzetet.

– Ardee, ööö, nem tudom, mennyi ideig leszek távol. Szóval, talán hónapokig nem jövök vissza... – Beleharapott a felső ajkába. Egyáltalán nem úgy alakult az este, ahogy remélte. Legalább hússzor elpróbálta ezt a beszédet. Addig bámulta magát a tükörben, amíg rá nem talált a megfelelő kifejezésre: komoly akart lenni, magabiztos és kedves. Csakhogy most mégis idétlen kapkodással törtek elő a szavak. – Remélem, akarom mondani, talán, remélem, megvársz?

– Merem állítani, hogy itt leszek. Nincs hová mennem. De ne aggódj, lesz mivel lekötnöd magad Anglandban. Háború, becsület, dicsőség meg ilyesmi. Nemsokára úgyis elfelejtesz engem.

– Nem! – kiáltotta Jezal, és elkapta a nő karját. – Nem foglak elfelejteni! Gyorsan elhúzta a kezét, nehogy valaki meglássa. Ardee most legalább ránézett. Talán kissé meglepődött, milyen hevesen fakadt ki, de feleannyira sem, mint amennyire ő lepődött meg saját magán.

Jezal pislogva figyelte Ardee–t. Csinos volt, semmi kétség, de túl sötét hajú, túl barna bőrű, túlontúl is okos. Egyszerűen öltözködött, nem viselt ékszereket, és hatalmas lila folt éktelenkedett az arcán. Aligha tettek volna rá megjegyzéseket a tiszti étkezdében. Hogy lehet hát, hogy az ő szemében mégis ez a nő volt a legszebb a világon? Terez hercegnő csak egy mosdatlan kutyának tűnt mellette. Minden okosan megfogalmazott gondolat kiszaladt a fejéből, és ahogy Ardee szemébe nézett, gondolkodás nélkül áradtak belőle a szavak. Talán ilyen érzés lehetett őszintének lenni.

– Figyelj, Ardee, tudom, hogy hülyének tartasz, és hát nyilván az is vagyok, de nem szeretnék mindig az maradni. Nem tudom, egyáltalán miért nézel rám, meg egyáltalán, nem sokat tudok az ilyesmiről, de... állandóan rajtad jár az eszem. Szinte már gondolni sem tudok másra. – Vett még egy mély lélegzetet. – Azt hiszem... - Még egyszer körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, nem figyelik–e őket. – Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd.

Ardee harsányan felnevetett.

– Te tényleg hülye vagy! – mondta. Tragédia. Jezal teljesen összezuhant. Levegőhöz sem jutott a csalódottságtól Eltorzult az arca, lehajtotta a fejét, és a földre meredt. Könnyek csillantak a szemében. Valódi könnyek. Szánalomra méltó.

– De várni fogok. – Boldogság. Az érzés addig duzzadt a mellkasában, amíg kislányos zokogás formájában ki nem tört belőle. Tehetetlennek érezte magát. Felfoghatatlan, milyen hatással volt rá ez a nő. Egyetlen szava boldogsággá tudta változtatni a boldogtalanságot. Ardee megint elnevette magát – Nézz magadra, te bolond!

Kinyúlt, megérintette Jezal arcát, és a hüvelykujjával letörölt róla egy könnycseppet. – Várni fogok! – mondta, és rámosolygott a férfira azzal a különös mosolyával.

Az emberek, a park, a város, a világ ködbe vesztek körülötte. Jezal nem tudta volna megmondani, mennyi ideig bámulta Ardeet, igyekezvén emlékezetébe vésni arcának minden egyes poncát. Valami oknál fogva az az érzése támadt, hogy ennek a mosolynak az emléke át fogja segíteni néhány nehéz helyzeten.

 

A kikötőben még a szokásosnál is nagyobb volt a felfordulás. A rakpartokon nyüzsögtek az emberek, a levegő reszketett a hangzavartól. Katonák és felszerelések özönlöttek folyamatosan a hajókra a keskeny pallókon keresztül. Ládákat cipeltek, hordókat görgettek, dülledt szemű és habzó szájú lovak százait vonszolták, taszigálták vagy rugdosták a fedélzetekre. Férfiak nyögtek és hörögtek, ahogy a szakadó esőben meg–megcsúszva a nedves deszkákon, nedves tenyerükkel megmarkolták a nedves köteleket, nekifeszültek a vizes gerendáknak.

Mindenfelé emberek ölelték és csókolták egymást, vagy integettek egymásnak. Feleségek köszöntek el férjeiktől, anyák a fiáktól, gyerekek az apjuktól. Mindannyian egyformán lucskosaknak tűntek. Volt, aki igyekezett jó képet vágni a dologhoz, mások sírtak vagy jajveszékeltek. Megint másokat nem befolyásoltak az érzelmek: sokan egyszerűen bámészkodni jöttek.

Az egész semmit nem jelentett Jezal számára, ahogy ott állt, az Anglandba induló hajó korlátjának támaszkodva. Szörnyű mélabú kerítette hatalmába, folyt az orra, haját a fejbőrére tapasztotta az esővíz. Ardee nem jött el, mégis mindenütt ott volt. Jezal a lármán keresztül is hallotta a hangját, amint őt szólította. Folyton–folyvást megpillantotta a szeme sarkából, amint őt figyelte. Ilyenkor elakadt a lélegzete, elmosolyodott, félig fel is emelte a kezét, hogy integessen, de végül mindig rá kellett jönnie, hogy nem Ardeet látja, csak egy másik fekete hajú nő mosolyog egy másik katonára. Megint magába roskadt. A csalódás minden egyes alkalommal hevesebb lett.

Jezal csak most döbbent rá, hogy rettenetes hibát vétett. Mi a fenéért kérte meg Ardeet, hogy várjon rá? Mire várjon? Nem veheti feleségül, ez tény. Lehetetlenség. De már a gondolattól is hányingere támadt, hogy a lány esetleg ránézhet egy másik férfira. Rettenetesen érezte magát.

Szerelem. Gyűlölte bevallani magának, de ez nem lehetett más. Mindig is megvetéssel gondolt erre a dologra. Ostoba egy szó. Fűzfapoétáknak való meg butácska nőknek. Gyerekmesékbe illő dolog, és semmi köze a valódi világhoz, ahol a férfiak meg a nők közötti kapcsolat egyszerűen az ágyról meg a pénzről szól. Es most mégis elsüllyedt a félelem és a bűntudat, a vágy és a zavarodottság, a veszteség és a fájdalom tengerében. Szerelem. Micsoda egy átok!

– Szeretném látni Ardee–t – jegyezte meg sóvárogva Kaspa.

Jezal odakapta a fejét. – Micsoda? Mit mondtál?

– Szemrevaló teremtés – visszakozott gyorsan a hadnagy, és felemelte a kezét. – Ez minden. – A kártyacsata óta mindenki óvatosan bánt vele, mintha csak bármelyik pillanatban kitörhetne belőle a vadállat.

Jezal mogorván fordult vissza a part felé. Egyszerre kisebb felbolydulás támadt alattuk. Egy lovas igyekezett áttörni a káoszon, hangos kiáltásokkal űzve előre az erősen verejtékező állatot. Sisakján még az esőben is csillogtak a szárnyak. Egy hírnöklovag.

– Valaki rossz híreket kap – mormogta Kaspa.

Jezal bólintott. – Ahogy a dolgok állnak, mi leszünk azok. – A hírnök valóban egyenesen az ő hajójuk felé tartott, felháborodott és dühös katonák meg munkások tömegét hagyva maga mögött. Amikor a vízhez ért, leugrott a nyeregből, és komor képet vágva, céltudatos léptekkel megindult feléjük a pallón. Esőtől nedves páncélja minden egyes lépésnél hangosan csörömpölt.

– Luthar százados? – kérdezte.

– Igen – felelte Jezal. – Máris hívom az ezredest.

– Arra semmi szükség. Önnek hoztam üzenetet.

– Tényleg?

– Marovia Legfőbb Bíró hívatja az irodájába. Azonnal. Az lenne a legjobb, ha az én lovammal menne.

Jezal felhúzta a szemöldökét. Nem tetszett ez neki. Az egyetlen ok, amiért egy hírnöklovag üzenetet hozhatott neki, a Mester Házába tett kirándulása volt. Azt meg a legjobb lett volna örökre elfelejteni. Azt kívánta, bárcsak az a reggel örökre a múlt ködébe veszne Bayazzal, azzal az északfoldivel meg az undorító kriplivel egyetemben.

– A Legfőbb Bíró várja, százados.

– Igen, persze. – A jelek szerint nem volt más választása.

 

– Á, Luthar századosi Örülök, hogy ismét láthatom! – Jezal nem lepődött meg, hogy megint ezzel az eszement Sulfurral hozta össze a sorsa, még így sem, hogy éppen a Legfőbb Bíró irodájának előterében találkoztak. Igazság szerint többé nem is tűnt olyan bolondnak, csak egy teljesen őrült világ újabb szereplője volt.

– Hasonlóképpen – felelte szárazon Jezal.

– Szerencsés vagyok, hogy összefutottunk, hiszen nemsokára mind a ketten útra kelünk. Számtalan feladatot kaptam a mesteremtől. – Mélyet sóhajtott. – Sosincs nyugta az embernek.

– Nincs. Úgy van, ahogy mondja.

– Akárhogy is, megtiszteltetés, hogy találkozhatom önnel, a Viadal győztesével. Láttam az egészet, tudja. Kivételezettnek érzem magam, amiért végignézhettem. – Különböző színű két szemében vidám mosoly csillant. – Es ha belegondolok, hogy majdnem feladta! Hah! Végül mégis kitartott, éppen, ahogy megjósoltam. Igen, kitartott, és most learathatja a dicsőséget! A Világ pereme – tette hozzá suttogva, mintha csak beláthatatlan katasztrófát okozott volna azzal, ha hangosan mondja ki a szavakat. – A Világ pereme. El tudja képzelni? Irigylem magát, őszintén irigylem.

Jezal pislantott egy nagyot. – Micsoda?

– Micsoda! Hah! Azt kérdezi, micsoda!? Maga aztán rettenthetetlen, uram! Rettenthetetlen! – Ezzel Sulfur magában nevetgélve elvonult az esőáztatta Tábornagyok terén keresztül. Jezal annyira megzavarodott, hogy még lehülyézni is elfelejtette Sulfurt, amikor az már hallótávolságon kívül járt.

Marovia számos írnoka közül az egyik egy üres, visszhangos előcsarnokon át egy irdatlan kétszárnyú ajtóhoz vezette Jezalt. Amikor odaértek, megállt, és bekopogott. Miután kikiáltottak odabentről, lenyomta a kilincset, kitárta az ajtót, majd udvariasan félreállt, hogy Jezal beléphessen.

– Most már bemehet – mondta csendesen, miután a százados jó ideig mozdulatlanul várt.

– Igen, igen, persze.

A hatalmas helyiségben hátborzongató csend uralkodott. A tér méretei ellenére meglepően kevés volt a bútor, azt a néhány darabot viszont határozottan túlméretezték, mintha Jezalnál sokkal megtermettebb emberek számára készültek volna. Az a határozott érzése támadt, hogy a saját tárgyalására érkezett.

Marovia Legfőbb Bíró tükörfényesre csiszolt óriási asztala mögött ült, és kedvesen, bár kissé lesajnálóan mosolygott Jezalra. Varuz tábornagy a baloldalán foglalt helyet, és bűntudatosan meredt saját homályos tükörképére. Jezal el sem tudta képzelni, hogy lehet még ennél is lehangoltabb, de amikor meglátta a társaság harmadik tagját, rá kellett jönnie, hogy tévedett. Bayaz jó szokása szerint most is önelégülten vigyorgott. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Jezal pánikba esett. A zár kattanása olyan volt, mintha egy börtöncella rácsának nehéz retesze hullott volna a helyére.

Bayaz felállt a székéből, és megkerülte az asztalt.

– Luthar százados, annyira örülök, hogy csatlakozott hozzánk. – Az öreg két tenyerébe kapta Jezal nyirkos kezét, keményen megszorította, és átvezette a századost a szobán. – Köszönöm, hogy eljött. Nagyon köszönöm.

– Öö, igazán nincs mit. – Mintha lett volna választása.

– Nos, valószínűleg kíváncsi rá, mi ez az egész. Engedje meg, hogy elmagyarázzam! – Azzal hátralépett, és felült az asztal sarkára, mint valami jóságos nagybácsi, aki egy kisgyereknek tart előadást.

– Én és néhány kiválasztott társam, kiválasztott emberek, tudja, minőségi emberek, nagy utazásra vállalkozunk. Hősies utazásra! Óriási kalandra! Nemigen akad kétségem afelől, hogy amennyiben sikerrel járunk, hosszú éveken át a mi történetünket fogják mesélni az emberek. Hosszú, hosszú éveken át. – Bayaz homlokán ráncok szaladtak végig, ahogy felhúzta fehér szemöldökét. – Nos, mi a véleménye?

– Hát... – Jezal vetett egy ideges pillantást Maroviára és Varuzra, de ez sem segített kitalálni, miről van szó voltaképpen. – Kérdezhetek?

– Hát persze, Jezal... Hívhatom Jezalnak, ugye?

– Igen, nos, igen, miért is ne? Öö, az a helyzet... Nem egészen értem, hogy mi köze ennek az egésznek hozzám...

Bayaz elmosolyodott. – Egy ember még hiányzik.

Hosszú, súlyos csend telepedett a szobára. Egy esőcsepp végiggördült Jezal fejbőrén, lehullott a hajáról, lefutott az orrán, majd puhán szétfröccsent a padló kövein. A rémület lassan terjedt szét Jezal testében, a gyomrától egészen az ujjai hegyéig.

– Hogy én? – nyöszörögte.

– Hosszú és nehéz út lesz, valószínűleg veszélyekkel terhes. Ellenségek fognak leselkedni ránk. Magára és rám. Több ellenség, mint amennyit el tud képzelni. Kinek vehetnénk nagyobb hasznát, mint egy olyan képzett kardforgatónak, amilyen maga? A Viadal győztese nem lehet akárki!

Jezal nagyot nyelt. – Megtisztelő az ajánlat, őszintén mondom, de attól tartok, vissza kell utasítanom. Az én helyem a hadseregben van, ugye megérti? – Tett egy bizonytalan lépést hátra, az ajtó felé.

– Északra szólít a kötelesség. A hajóm nemsokára vitorlát bont, és...

– Attól tartok, a hajójáról máris lemaradt, százados – szólt közbe Marovia, meleg hangjával beléfojtva a szót Jezalba. – Emiatt többé nem kell aggódnia. Nem megy Anglandba.

– De méltóságos uram, a századom...

– Talál magának másik parancsnokot – mosolyodott el a Legfőbb Bíró. Megértőnek, együttérzőnek, de borzasztó határozottnak mutatkozott. – Tiszteletben tartom az érzéseit, higgye el nekem, de ezt most fontosabbnak gondoljuk. Rendkívül lényeges, hogy az Uniót képviselje valaki ebben az ügyben.

– Borzasztó lényeges – dünnyögte kedvetlenül Varuz. Jezal végignézett a három öregemberen. Ezt nem úszhatta meg. Ez volt hát a jutalma, amiért megnyerte a Viadalt? Valami agyatlan utazás ki tudja hová egy megkergült öregember meg egy csomó barbár társaságában? Ó, bár soha ne is kezdett volna el vívni! Bár soha életében ne látott volna egyetlen pengét sem! De hiába kívánt bármit is. Most már nem volt visszaút.

– A hazámat kell szolgálnom – motyogta Jezal.

Bayaz elnevette magát. – A hazáját másféleképpen is szolgálhatja, fiam, nem csak azzal, ha befekszik egy hullahegy közepére a fagyos északon. Holnap indulunk.

– Holnap? De a holmim...

– Nyugalom, százados. – Az öregember leugrott az asztalról, és lelkesen vállon veregette Jezalt. – Mindent elrendeztünk. A ládáit lehoztuk a hajóról, mielőtt elvitorlázott volna. A mai este a rendelkezésére áll, hogy beszerezze, amire még az úton szüksége lesz. Figyelmeztetem, hogy nem vihetünk magunkkal sok mindent. Fegyverekre persze szükség lesz, meg strapabíró ruhákra is. Ne felejtsen el bepakolni egy pár jó csizmát sem! Egyenruhát, attól tartok, nem hozhat. Ahová megyünk, ott nem feltétlen nézik szívesen az ilyen holmikat.

– Nem, persze – felelte kétségbeesetten Jezal. – Megkérdezhetem. .. hová megyünk?

– A Világ peremére, fiam, a Világ peremére! – Bayaz szemében különös fény csillant. – És persze vissza is jövünk... Remélem.

A Véres Kilences

Hosszú idő után először Kilencujjú Logen végre elégedettnek érezte magát. Hála az égnek, induláshoz készülődtek. Mondtak ugyan valamit az Óbirodalomról meg a Világ pereméről, de igazából fogalma sem volt, hová mennek, és nem is érdekelte. Bárhová mennek, ott csakis jobb lehet, mint ezen az elátkozott helyen – és minél hamarabb szedik a sátorfájukat, annál jobb.

A csapat legújabb tagja láthatólag nem osztozott a jó hangulatában. Luthar volt az, a büszke fiatalember, akivel annak idején a városkapuban találkoztak. Az, aki Bayaz csalásának segítségével megnyerte azt a vívómérkőzést. Amióta megérkezett, két szót is alig szólt. Csak állt ott halálra vált képpel, és kifelé bámult az ablakon, olyan merev testtartással, mintha karóba húzták volna.

Logen odalépett mellé. Ha az ember együtt fog utazni, sőt talán harcolni is valakivel, a legjobb elbeszélgetni vele, ha lehet, még nevetni is egy jót közösen. Így előbb megérthetik egymást, aztán pedig már a bizalom is kialakulhat. Márpedig a bizalom köt össze egy csapatot, és jelentheti a különbséget élet meg halál között. Csakhogy az ilyesfajta bizalom kialakítása nem kevés időbe és erőfeszítésbe kerül. Logen úgy döntött, éppen ezért nem árthat idejekorán nekilátni, ráadásul aznap még a kellő jókedve is megvolt a dologhoz. Megállt hát Luthar mellett, ő is kinézett a parkra, és megpróbálta kitalálni, mi lehet a közös pont, amiből kiindulva talán meg lehetne alapozni ezt a valószínűtlennek tűnő barátságot.

– Gyönyörű az otthona. – Valójában nem találta annak, de jobb nem jutott eszébe.

Luthar elfordult az ablaktól, és gőgösen végigmérte Logent. – Mit tud maga erről?

– Felteszem, az egyik ember véleménye éppen annyit ér, mint akármelyik másiké.

– Igen – felelte hűvösen a fiatalember. – Akkor a jelek szerint ezt különbözőképp látjuk. – Azzal megint kinézett a parkra.

Logen mély lélegzetet vett. Eltarthat egy darabig, mire lesz valami abból a bizalomból. Otthagyta Luthart, és inkább Quainál próbálkozott, de az inas sem tűnt éppen jobb társaságnak. Egy széken ült magába roskadva, és a semmibe bámult.

Logen leült mellé. – Nem várod már, hogy hazamehess?

– Haza – motyogta fásultan az inas.

– Igen, az Óbirodalomba... vagy hova.

– Magának fogalma sincs róla, milyen ott.

– Elmondhatnád – felelte Logen, azt remélve, hogy békés völgyekről, városokról, folyókról meg hasonlókról fog hallani.

– Véres. Arrafelé minden véres és féktelen. Nincs törvény, ami megállítaná a vérengzést. Fikarcnyit sem ér az ember élete.

Véres és féktelen. Ez kellemetlenül ismerősnek hangzott. – Nincs ott egy császár vagy valami?

– Ó, van egy csomó, és folyton háborúznak egymással. Szövetségeket kötnek, de azok aztán nem tartanak tovább egy hétnél, egy napnál vagy egy óránál, és a végén a szövetségesek hátba döfik egymást. Amikor az egyik császár elbukik, másik kerül a helyébe, aztán megint másik és megint másik, közben pedig a reményvesztettek és a mindenüktől megfosztott szerencsétlenek rabolnak, fosztogatnak meg gyilkolnak a peremterületeken. A városok hanyatlanak, a múlt nagyszerű alkotásai romokban hevernek, a terményt senki nem aratja le, és az emberek éheznek. Vérontás és árulás, több száz éve ez megy. A gyűlölet olyan mélyre hatol, és minden olyan komplikált már, hogy mostanra szinte kideríthetetlen, ki gyűlöl kicsodát, azt pedig senki nem tudja, miért. Nincs többé szükség indoklásra.

Logen tett egy utolsó próbát. – Sosem lehet tudni. Talán egyszer jobbra fordulnak a dolgok.

– Miért fordulnának? – kérdezte az inas. – Miért?

Logen éppen a megfelelő válaszon gondolkodott, amikor kivágódott az egyik ajtó. Bayaz állt meg a küszöbön. – Hol van Baldzsinn?

Quai nyelt egyet. – Elment.

– Azt látom, hogy elment. Nem megmondtam, hogy tartsd itt?

– Azt nem mondta meg, hogyan tartsam itt – dörmögte az inas.

Az ura mintha meg sem hallotta volna. – Mi a fene történt azzal az átkozott nővel? Legkésőbb délig el kell indulnunk! Három napja ismerem, és máris csak bajom van vele. – Összeszorította a fogát, és mély lélegzetet vett. – Megtennéd, hogy előkeríted, Logen? Találd meg, és hozd vissza!

– Mi van, ha nem akar visszajönni?

– Nem tudom, kapd a hónod alá, és hozd magaddal! Akár el is rugdoshatod idáig, az ellen sincs semmi kifogásom.

Mondani könnyű, de Logen azért nem szívesen próbálta volna meg. Mégis, ha meg kell tenni még indulás előtt, hát jobb túlesni rajta. Sóhajtott egyet, felállt a székről, és az ajtó felé indult.

Logen igyekezett beleolvadni az árnyékba a fal mellett, és figyelt.

– A francba! – suttogta magának. Ennek is éppen most kellett történnie, amikor már éppen indulni készültek. Ferro vagy húszlépésnyire volt tőle, és a szokásosnál is mogorvább képet vágott. Három férfi állt körülötte. Mindannyian tetőtől talpig fekete ruhát viseltek, arcukat maszk takarta. Botjaikat a lábuknál tartották, és félig el is rejtették maguk mögött, de Logennek nem volt kétsége afelől, mit terveznek. Hallotta, hogy az egyik sziszeg valamit a maszkján keresztül valamiféle halkosonással kapcsolatban. Logen vágott egy grimaszt. Halkan osonni egyáltalán nem vallott Ferróra.

Azon gondolkozott, jó ötlet lenne–e visszamenni, és szólni a többieknek. Nem igazán mondhatta, hogy megkedvelte ezt a nőt – annyira semmi esetre sem, hogy betöresse a fejét miatta. Ha viszont nem lép közbe, hárman lesznek egy ellen, úgyhogy akármilyen kemény ellenfélnek bizonyul is, minden valószínűség szerint simán elintézik a nőt, és ki tudja, hova vonszolják el, mire ő visszajön. Akkor viszont talán soha nem jut ki ebből az átkozott városból.

Igyekezett megbecsülni a távolságot, és megtervezni, hogyan juthat legkönnyebben a fekete ruhások közelébe. Próbálta felmérni az esélyeit, de túl régóta tespedt tétlenül, és most igen lassan forgott az agya. Még mindig a tervezgetéssel volt elfoglalva, amikor Ferro hirtelen teli torokból visítva ráugrott az egyik férfira, és hanyatt lökte. Néhány fájdalmasnak tűnő ütést is sikerült elhelyeznie az arcán, mielőtt a másik kettő elkapta, és lerángatta róla.

– A francba – suttogta Logen. Hárman birkóztak a keskeny utcán. Folyton–folyvást a falaknak ütköztek, ahogy hörögve, izzadva ütötték–rúgták egymást, végtagjaik egyetlen kusza forgataggá fonódtak össze. Úgy tűnt, nincs több idő a tervezgetésre. Logen összeszorított fogakkal vetette magát a verekedők közé.

Az először kiütött férfi ezalatt talpra kászálódott, és a fejét rázva igyekezett összeszedni magát, miközben a másik kettő tovább küszködött, hogy fogást találjanak Ferrón. Társuk most a feje fölé emelte a botját, hátrahajolt, és felkészült rá, hogy lesújtson a nő koponyájára. Logen felüvöltött, mire a maszkos meglepetten felé fordult.

– Hah? – kiáltott fel, de azután Logen válla egy pillanat alatt a bordái közé vágódott, amitől a maszkos a levegőbe emelkedett, majd megint elterült a földön. A szeme sarkából Logen látta, hogy valaki egy bottal esik neki, de készületlenül érte őket a támadása, így az ütésben nem volt valódi erő. Logen a karjával hárította, majd közelebb lépett, és mindkét öklével egyszerre, kíméletlenül belevágott a maszkba. A férfi megtántorodott, és már majdnem hanyatt esett, amikor Logen elkapta a kabátjánál fogva, felemelte, és fejjel lefelé odacsapta a falhoz.

A fekete ruhás hörögve csuklott össze, és mozdulatlanul maradt ott a macskaköveken. Logen ökölbe szorított kézzel pördült meg, de az utolsó ellenfél már hason feküdt a földön. Ferro a hátán térdelt, a hajánál fogva felfelé feszítette a fejét, aztán a maga érthetetlen nyelvén káromkodva az út kövéhez csapta az arcát.

– Mi a rossebet csináltál? – ordította Logen. Megragadta Ferro könyökét, és felrántotta a fekete ruhás hátáról.

A nő kitépte magát a szorításából, és lihegve, ökölbe szorított kézzel megállt. Az orrából vér szivárgott. – Semmit – mordult fel.

Logen tett egy óvatos lépést hátrafelé. – Semmit? Akkor ez mi?

Ferro minden egyes szóba szinte beleharapott a maga förtelmes akcentusával, aztán a férfi felé köpte őket.

– Fogalmam... sincsen... róla! – Fél kezével letörölte a vért a szájáról, aztán mozdulatlanná merevedett. Logen hátrapillantott a válla fölött. Még három maszkos férfi közelített rohanvást feléjük a keskeny sikátorban.

– A francba!

– Mozgás, rózsaszín ember! – Ferro megfordult, és futni kezdett, Logen pedig követte. Mi mást tehetett volna? Futott. Az üldözöttek rettenetes, ziháló futása volt ez. Összehúzott vállakkal várta a csapást a hátában, kapkodva vette a levegőt, és az üldözők lépéseinek zaja visszhangzott körülötte.

Magas, fehér épületek, ablakok, ajtók, szobrok, kertek tűntek tova mind a két oldalon. Emberek ordítottak, ahogy félreugrottak az útból, vagy a falhoz lapulva igyekezték elkerülni az ütközést. Fogalma sem volt róla, hol vannak, és merre mennek. Egy férfi lépett ki egy kapualjból közvetlenül előtte, karjában vastag kötegnyi papírral. Összeütköztek, a földre zuhantak, és újra meg újra átfordultak a csatornában, miközben lapok repkedtek körülöttük.

Logen megpróbált felállni, de égett a lába. Nem látott semmit. Egy papírlap tapadt az arcára. Letépte, aztán érezte, hogy valaki megragadja a hóna alatt, és vonszolni kezdi.

– Talpra, rózsaszín! Mozgás! – Ferro. Még csak nem is lihegett. Logen tüdeje majd szétrobbant, ahogy igyekezett tartani vele a lépést, a nő azonban leszegett fejjel, szinte repülve a fold fölött, fokozatosan távolodott tőle.

Átvágtatott egy boltíves kapun, Logen pedig minden erejét megfeszítve követte. A csizmája megcsúszott a köveken, ahogy befordult a sarkon. Nagy, árnyékos térben találták magukat, ahol gerendák emelkedtek a magasba – olyan volt az egész, mint egy szögletes törzsű fákból álló erdő. Hol a fenében lehettek? Éles fényt láttak maguk előtt. Logen már ott is volt, Ferro pedig szorosan a sarkában futott. A szabad ég alatt találták magukat, egy kicsi, kerek, füves terület közepén.

Logen már tudta, hol vannak. Ez volt az az aréna, ahol a tömeg közepén ülve a vívást nézte. Az üres padsorok körben a végtelenbe értek. Mindenfelé ácsok fűrészeltek meg kalapáltak, és hátul már szét is szedtek néhány padsort. A támaszgerendák gigantikus bordákként meredtek az ég.felé. Logen reszkető térdére támaszkodott, levegő után kapkodva lehajolt, és hosszú nyálcsíkot köpött a földre.

– Most... mi lesz?

– Erre! – Logen összeszedte magát, felegyenesedett, és a nő után indult, de addigra az már visszafelé tartott. – Nem arra!

Logen látta őket. Megint a fekete maszkos alakok. Egy kusza vörös hajú nő vezette őket. Csendben sietett a kör közepére, aztán intett a másik kettőnek, és a két oldalra parancsolta őket, ahonnan Logen oldalába kerülhettek. Az északföldi körülnézett, hátha talál valami fegyverként használható tárgyat, de nem volt ott semmi, csak az üres padok meg a magas fehér falak a háttérben. Ferro hátrálva közelített felé. Már tízlábnyira sem járt tőle, mögötte pedig még két maszkos közeledett bottal a kezében. Öt. Összesen öten voltak.

– A francba – mondta Logen.

– Hol vannak ennyi ideig? – morogta Bayaz fel–alá járkálva a szoba közepén. Jezal soha korábban nem látta még az öreget feszültnek, és ettől most valamiért ő is határozottan ideges lett. Ahányszor csak Bayaz a közelébe ért, legszívesebben elhátrált volna előle. – Azt hiszem, megfürdöm, az ördögbe is. Talán csak hónapok múlva lesz rá megint alkalmam. Hónapok múlva! – Bayaz kivonult a szobából, és becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Jezal egyedül maradt az inassal.

Nagyjából egykorúak lehettek, de más közös nemigen volt bennük, amennyire Jezal meg tudta állapítani. Leplezetlen megvetéssel méregette a beteges külsejű, girhes, könyvmolyszerű inast. Ez a duzzogás meg a magába fordulás egészen szánalmas volt. Sőt, udvariatlan. Átkozottul udvariatlan! Jezal magában bosszankodott Mégis mit gondol magáról ez az arrogáns senkiházi? Mi a fenétől borult ki ennyire? Nem tőle lopták el az egész eddigi életét.

Azért ha már kettesben kellett maradnia valamelyikkel, tulajdonképpen járhatott volna rosszabbul is. Az a primitív északföldi például sokkal rémesebb volt a szerencsétlen fecsegésével. Vagy az a gurkhuli boszorkány, ahogy azzal az ördögien sárga szemével bámult rá. Összerezzent a gondolatra. Minőségi emberek, Bayaz azt mondta. Felnevetett volna, ha nem áll épp a sírás határán.

Jezal levetette magát egy kipárnázott, magas támlájú székbe, de képtelen volt kényelmesen elhelyezkedni. A barátai úton voltak Angland felé, és máris hiányoztak. West, Kaspa, Jalenhorm. Még az a rohadék Brint is. Becsület és hírnév várta őket. A hadjáratnak rég vége lesz, mire visszatérnek onnan, ahová ez az öregember cipeli őket. Már ha egyáltalán visszatérnek. Ki tudja, mikor lesz a következő háború, a következő esély a dicsőségre?

Mennyire szeretett volna az északföldiekkel harcolni! Mennyire szeretett volna Ardeeval lenni! Mintha évezredek teltek volna el, amióta utoljára boldognak érezte magát. Szörnyű volt az élete. Szörnyű. Fásultan dőlt hátra a székén. Kíváncsi lett volna rá, fordulhatnak–e még ennél is rosszabbra a dolgok.

– Grrr – hördült fel Logen, ahogy egy bot eltalálta a karját, aztán egy másik a vállát, egy harmadik pedig az oldalát. Hátralépett, félig térdre rogyott, és igyekezett hárítani a csapásokat. Valahonnan a háta mögül Ferro kiáltását hallotta. Nem tudta eldönteni, hogy fájdalmában vagy dühében ordít, ahhoz túlságosan lefoglalták a botütések.

Valami olyan erővel találta el a koponyáját, hogy a padsorok felé tántorodott. Mellkasával éppen a legelső padnak zuhant, és a levegő kiszorult a tüdejéből. A fejbőrén, a kezén, a száján folyt a vén A szeme könnyezett az orrát ért ütéstől, ujjain a bőr éppen úgy elszakadt, mint a köpenye. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt a füvön, és igyekezett összeszedni a maradék erejét. Egyszerre vastag gerendát pillantott meg a pad mögött, a földön. Megragadta a végét, és magához húzta. Jó fogás esett rajta. Nehéz volt.

Mély lélegzetet vett, és igyekezett összeszedni minden megmaradt erejét. Finoman megmozdította a végtagjait, hogy kipróbálja őket. Semmije sem tört el – legfeljebb talán az orra, de hát aligha ez lett volna az első alkalom. Lépéseket hallott maga mögül. Lassú, komótos lépéseket.

Lassan feltápászkodott, igyekezvén úgy tenni, mint aki szédeleg. Aztán üvöltve megpördült, és a feje fölé emelte a gerendát. A rögtönzött fegyver hangos reccsenéssel tört ketté az egyik maszkos vállán, és egy darabja jó pár lépésnyire szállt el a pázsit fölött. A férfi elfojtott kiáltást hallatott, és a szemét szorosan összezárva a földre rogyott. Az egyik kezével a nyakát szorította, a másik pedig használhatatlanul lógott az oldala mellett. A botot kiejtette ernyedt ujjai közül. Logen még egyszer meglendítette a kezében maradt gerendadarabot, és a férfi arcába vágott vele. A támadónak hátrabicsaklott a feje, a maszkja félig leszakadt, és vér bugyogott elő alóla.

Logen feje szinte felrobbant. Irdatlan fényességet látott, elvesztette az egyensúlyát, és térdre rogyott. Valaki tarkón vágta. Keményen. Pár pillanatig inogott, és igyekezett nem arcra zuhanni, aztán hirtelen megint kitisztult előtte a világ. A vörös hajú nő állt fölötte, és megint magasba emelte a botját.

Logen előrevetette magát, fejével a nő gyomrába talált, megragadta a karját, aztán félig maga felé húzta, félig pedig rátámaszkodott. Közben csengett a füle, és a világ őrülten forgott körülötte. Összekapaszkodva tántorogtak ide–oda a körben, és úgy rángatták a botot, mint két, borosüvegen civakodó részeg. Logen a nő másik öklét érezte az oldalában. Kemény ütések voltak, egyenesen a bordái közé.

– Ááárg – hörögte, de a feje már kezdett kitisztulni, és a nő súlya talán ha a fele volt az övének. A bottal együtt hátracsavarta a kezét, aztán magasra emelte az öklét, és a nő gyomrába vágott. Az cserébe oldalról találta el az arcát, és egy pillanatra visszatértek a csillagok, de Logennek így is sikerült elkapni a maszkos másik csuklóját is. Most, hogy mind a két kezét stabilan tartotta, hátrafelé feszítette a nő derekát a saját térdére fektetve a testét.

A nő rugdosott és kapálózott, szeme dühödt réssé szűkült, de Logen most már könnyedén elintézte. Kiszabadította jobb kezét a végtagok erdejéből, magasra emelte az öklét, és teljes erejéből ellenfele gyomrába vágott. A nő sípoló hangot hallatatott, a teste elernyedt, és kidülledt a szeme. Miután Logen félrelökte, még mászott egy–két lábnyit, aztán felhúzta a maszkját, és öklendezni kezdett.

Logen tántorogva állt fel, megrázta a fejét, és vért köpött a földre. Az okádó nőn kívül még négy feketébe öltözött alak hevert szerteszét a körben. Egyikük halkan nyöszörgött, ahogy Ferro újra meg újra belérúgott. Vér borította az arcát, de mosolygott.

– Még élek – mormogta maga elé Logen. – Még... – Többen is jöttek a folyosón keresztül. Logen megpördült, majdnem elesett a saját lábában. A másik irányból is érkeztek. Négyen. Még négyen a másik oldalról. Csapdába estek.

– Mozgás, rózsaszín! – Ferro elvágtatott mellette, és felugrott az első padra, aztán a másodikra, aztán a harmadikra. Hosszú, öles léptekkel szökellt felfelé. Őrület. Hová akart továbbmenni onnan? A vörös hajú abbahagyta a hányást, és elejtett botja felé mászott. A társai gyorsan közeledtek, és többen voltak, mint valaha. Ferro máris megtette a hátsó padsorokig vezető út negyedrészét, és nyomát sem lehetett látni, hogy lassulna. Ahogy egyik padról a másikra ugrott, hangosan recsegtek a lába alatt a deszkák.

– A francba! – Logen Ferro után indult. Miután vagy egy tucat padon átküzdötte magát, megint égni kezdett a lába. Letett az ugrándozásról, és inkább a tőle telhető leggyorsabban mászni kezdett egyik sorból a másikba. Amikor hátrapillantott, látta a maszkos embereket – utána bámultak, mutogattak és kiáltoztak, és a padok között a nyomába eredtek.

Kezdett lelassulni. Minden egyes padsor hegyként magasodott előtte. A legközelebbi maszkos már csak pár sornyival maradt le tőle. Tovább kapaszkodott, egyre magasabbra és magasabbra, véres keze megragadta a korlátokat, véres térde súrolta a padokat, fejében visszhangzott a saját lélegzete, bőrét irritálta az izzadtság és a félelem. Hirtelen elfogytak előtte a padok. Lihegve, karjaival kapálódzva, éppen hogy csak megtorpant a szédítő mélység előtt.

Közel járt a hátul emelkedő épületek magas tetejéhez, de az utolsó sorokból a legtöbb padot már leszedték, és csak a tartóoszlopok maradtak a helyükön – égbeszökő, erős oszlopok, köztük keskeny gerendákkal és rengeteg üres térrel. Figyelte, ahogy Ferro az egyik ilyen oszlop tetejéről a másikra ugrik, aztán nem is törődve a lába alatt tátongó szakadékkal, átfut egy ingatag pallón. Végül átugrott egy lapos tetőre, jóval Logen feje fölött. Nagyon, nagyon messze járt már tőle.

– A francba! – Logen átegyensúlyozott a legközelebbi oszlopra. Karját szélesre tárva igyekezett megőrizni az egyensúlyát, lábait úgy rakta egymás után, mint egy csoszogó öregember. A szíve úgy dübörgött, mint egy kovács kalapácsa az üllőn, a térdei reszkettek, és az eddig megtett út kiszívott belőlük minden erőt. Megpróbált nem törődni a háta mögött kapaszkodó és ordibáló emberekkel, és csak a gerenda rücskös felszínére koncentrálni, de ha lenézett, látta a gerendák pókhálóját, meg a tér kockaköveit a lába alatt. Mélyen a lába alatt.

Egy érintetlenül maradt pallóhoz ért, és végigsietett rajta egészen a túlsó végéig. Felkapaszkodott egy gerendára a feje fölött, átkulcsolta a lábával, és vonszolni kezdte magát. – Még élek – suttogta újra meg újra. A legközelebbi maszkos most már eljutott a pallóhoz, ahol Logen pillanatokkal korábban járt, és tovább rohant felé.

A gerenda az egyik függőleges oszlop tetejénél ért véget. Logen egy szögletes, talán ha két láb széles deszkadarabon találta magát. Aztán semmi. Kétlépésnyi szakadék. Aztán még egy szögletes deszka egy másik oszlop tetején, aztán a lapos tetőre vezető palló. Ferro a korlát mögül figyelte.

– Ugorj! – ordította. – Ugorj, te szerencsétlen!

Logen ugrott. Érezte az arcában a szelet. Bal lába a deszkán landolt, de most már nem volt megállás. Jobb lába a pallót érte. A bokája kifordult, a térde megbicsaklott. A világ hintázni kezdett alatta. A bal lába félig a pallón, félig a szakadék fölött érkezett le. A palló nagyot reccsent. Kapálózó tagokkal igyekezett egyensúlyban maradni a semmi közepén. Olyan volt, mintha órák teltek volna el így.

– Ááá! – A mellkasa a korlátnak csapódott. Sikerült beakasztania a karját, de nem maradt benne szufla. Apránként elkezdett visszafelé csúszni. Először még a tetőt is látta, aztán csak a saját kezeit, végül pedig egyedül a kövek maradtak előtte. – Segítség! – suttogta, de nem volt, aki segítsen neki.

Irdatlan mélység tátongott alatta. Innen óriásit lehetett esni, és ezúttal nem volt víz sem, ami felfogta volna a zuhanást. Csak kemény, lapos, halálos kövek. Recsegést hallott. A maszkos közeledett mögötte a pallón. Valaki kiáltott, de ez most már nem számított sokat. Még egy kicsit lejjebb csúszott, keze kétségbeesetten szorongatta a málló vakolatot. – Segítség! – nyöszörögte, de nem látott senkit, akiben bízhatott volna. Csak a maszkosok voltak ott, meg Ferro, és egyikük sem tűnt túl segítőkésznek.

Logen csattanást hallott, aztán egy kétségbeesett sikolyt. Ferro félrerúgta a pallót, és a maszkos lezuhant a mélybe. A sikítás egyre távolodott, aztán néhány végtelennek tűnő pillanat után tompa puffanással ért véget. A maszkos teste péppé zúzódott odalent a köveken, és Logen most már biztos volt benne, hogy nemsokára ő is csatlakozik hozzá. Reálisan kell szemlélni ezeket a dolgokat. Ezúttal nem dobja ki a víz a folyópartra. Lassan nem volt már mibe kapaszkodnia, a vakolat elmorzsolódott az ujjai alatt. A verekedés, a futás, a mászás kiszívta belőle az energiát, és mostanra semmi ereje nem maradt. Kíváncsi volt rá, milyen hangot fog kiadni, miközben lefelé zuhan. – Segítség – formálta a szót hangtalanul.

Ekkor azonban erős ujjak fonódtak a csuklója köré. Sötét, piszkos ujjak. Hörgést hallott, és érezte, hogy valaki keményen felfelé húzza a karját. Felnyögött. Újra meglátta a korlátot. Most már Ferrót is észrevette, ahogy összeszorította a fogát, és majdnem teljesen becsukta a szemét az erőfeszítéstől, nyakán kidagadtak az inak, sebhelye élénken világított sötét arcán. Logen szabad kezével megragadta a korlátot, előbb felhúzta magát a mellkasáig, aztán sikerült átemelnie a térdét.

Ferro még egyet rántott rajta, és máris fent volt a tetőn. Bukfencezett egyet, aztán tátogva, mint egy partra vetett hal, elterült, és a fehér égboltra meredt. – Még élek – mormogta magának egy pillanattal később. Alig tudta elhinni. Nemigen lepődött volna meg azon sem, ha Ferro rátapos a kezére, és a mélybe taszítja.

A nő arca egyszerre megjelent az övé fölött, sárga szeme rámeredt, és ajkát felhúzva vicsorgott. – Te ostoba, súlyos, rózsaszín barom!

Ferro a fejét rázva elfordult, aztán a közelben emelkedő alacsony falhoz lépett, és felkapaszkodott a következő, valamivel magasabb tetőre. Logen elfintorodott. Ez a nő sosem fárad el? A karja fájt, tele volt sebekkel, és mindenhol viszketett. A lába hasogatott, az orra pedig megint vérezni kezdett. Egy ép porcikája sem maradt. Megfordult, és lenézett. Az egyik maszkos húszlépésnyi távolságról meredt rá, az utolsó padsorban állva. Néhányan lejjebb sürgölődtek, és más utakat kerestek felfelé. Messze odalent, a füves terület közepén egy fekete ruhás, vékony, vörös hajú alakot látott meg, amint előbb körbemutatott, aztán felé intett, közben pedig nyilvánvalóan parancsokat osztogatott.

Előbb–utóbb kitalálják, hogyan juthatnak fel. Ferro körvonalai sötéten rajzolódtak ki fölötte a fényes égbolt hátterén. – Maradj ott, ha akarsz! – mordult föl, aztán megfordult, és eltűnt. Logen nyöszörögve feltápászkodott, aztán elcsoszogott a falig, és hangos sóhajtással elkezdett keresni valamit, amibe belekapaszkodhat, hogy felhúzza magát.

 

– Hol vannak a többiek? – érdeklődött Hosszúláb testvér. – Hol van az én illusztris munkaadóm? Hol van Kilencujjú uram? Hol van az elbűvölő hölgy, Baldzsinn?

Jezal körülnézett. A sápatag inas túl mélyen merült el az önsajnálatban, hogy válaszolni tudjon. – A másik kettőről fogalmam sincsen, de Bayaz fürdik.

– Esküszöm, sosem találkoztam senkivel, aki jobban odalett volna a fürdésért, mint ő. Remélem, a többiek sem késlekednek sokáig. Ugyanis minden készen áll. A hajó indulásra vár. A raktér megtelt. Nem szeretem a késlekedést. De nem ám! Ki kell hajóznunk az apállyal, különben itt ragadunk... – Az apró ember elhallgatott, aztán hirtelen támadt aggodalommal a tekintetében felnézett Jezalra.

– Feszültnek tűnik, fiatal barátom. Gondterheltnek. Segítségére lehetek esetleg valamiben én, Hosszúláb testvér?

Jezal egy pillanatra fontolóra vette, hogy elküldi melegebb éghajlatra, végül azonban megelégedett egy ingerült „nem, nem"–mel.

– Lefogadom, hogy nő van a dologban. Ugye nem tévedek? – Jezal élesen pillantott fel. Kíváncsi volt rá, hogyan láthatott így a veséjébe ez az ember. – Talán a felesége?

– Nem! Nem vagyok nős! Szó sincs ilyesmiről. Csak... szóval... – Kutatott a megfelelő szavak után, de csak nem találta őket. – Egyáltalán semmi ilyesmiről nincs szó.

– Ááá! – húzta sokatmondó mosolyra a száját a navigátor. – Szóval egy tiltott szerelem? Titokban kell tartani, igaz? – Jezal bosszúsan érzékelte, hogy elvörösödik. – Igazam van! Látom magán! Az a legédesebb gyümölcs, amit nem szabad megkóstolni, ugye, barátom? Hm? Hm? – Jezal igen ellenszenvesnek találta, ahogy Hosszúláb testvér cinkosan a szemöldökét húzogatta.

– Jó lenne tudni, hol maradnak már azok ketten. – Jezalt egyáltalán nem érdekelte a dolog, de nagyon szeretett volna már témát váltani.

– Baldzsinn és Kilencujjú? Hah! – nevetett fel a navigátor, és közelebb hajolt. – Talán ők is titkolnak valamit. Talán a szerelmüket, mint maga, hm? Talán elbújtak valahova, hogy engedelmeskedjenek a természet szavának! – Oldalba bökte Jezalt. – El tudja képzelni kettőjüket? Nem lenne semmi, hm? Haha!

Jezal elfintorodott. Arról a rémes északföldiről már megállapította, hogy egy állat, és az alapján a kevés alapján, amit a rusnya nőből látott, ő akár még rosszabb is lehetett. A természet szava ezeket legfeljebb gyilkolni hívta. Felfordult a gyomra, ahogy elképzelte, mit művelnének azok ketten, ha egymásra szabadulnának. Már a gondolat is elég volt hozzá, hogy mocskosnak érezze magát.

 

A tetők sokasága a végtelenbe nyúlt. Fel az egyikre, le a másikra. Két lábukkal a gerinc két síkos, lejtős oldalán csúszkálva osontak végig a tetőkön, hogy aztán oldalazva botorkáljanak tovább a párkányon, át–átlépve az omladozó faldarabokon. Logen néha megkockáztatott egy pillantást felfelé a nyirkos cserepek és a horpadt palák szédítő összevisszaságára, az Agriont távolban emelkedő falaira, sőt, néha a várost is megpillantotta. Akár még békés is lehetett volna a látvány, ha nincs Ferro, aki sebesen, biztos lábbal, folyamatosan káromkodva haladt előre és rángatta magával, nem hagyva időt arra, hogy elgondolkodjon a kilátáson, a talpuk alatt tátongó rettenetes mélységen vagy a minden kétséget kizáróan továbbra is a nyomukban haladó fekete alakokon.

A nő ruhájának egyik ujja valamikor a harc közben félig leszakadt, és most a csuklója körül lebegett, még körülményesebbé téve a mászást. Most vicsorogva szakította le vállból az egészet. Logen elmosolyodott magában, és felidézte, hogyan próbálta Bayaz rábeszélni a nőt, hogy az öreg, büdös rongyokat új holmikra cserélje. Ferro most mocskosabb volt, mint valaha, az inge tocsogott az izzadságtól, tele volt vérfoltokkal és a tetőkön ráragadt kosszal. Hirtelen hátranézett a válla fölött, és észrevette, hogy Logen figyeli. – Mozgás, rózsaszín! – sziszegte.

– Te nem látsz színeket, igaz? – Ferro, mintha meg sem hallotta volna, tovább araszolt előre. Megkerült egy füstölő kéményt, aztán hasra vágta magát, és lecsúszott a piszkos cserepeken egészen a két tető között futó keskeny párkányig. Logen nehézkes mozdulatokkal követte. – Egyáltalán semmilyen színt.

– Na, és?

– Akkor miért hívsz rózsaszínnek?

Ferro hátranézett. – Rózsaszín vagy?

Logen az alkarjára pillantott. A lila foltoktól, a vörös karcolásoktól meg a kék erektől eltekintve végeredményben rózsaszín volt, ezt el kellett ismernie. Összeráncolta a homlokát.

– Gondoltam. – A nő továbbsietett a tetők között egyenesen az épület végéig, aztán lenézett. Logen követte, és óvatosan áthajolt a párkányon. Odalent az utcán alig néhány embert lehetett látni. Csakhogy nagyon magasan voltak, és semmiképpen sem juthattak le a földre. Arra kell visszamenniük, amerről jöttek. Ferro máris távolodott a háta mögött.

Szél simította végig Logen arcát. Ferro lába nagyot csattant a tető szélén, és a nő máris a levegőbe emelkedett. Logennek tátva maradt a szája. Ferro ívbe hajlott háttal, kapálózva szállt a semmi fölött.

Egy mohával benőtt szürke pala borította lapos tetőn ért talajt, egyszer átfordult, aztán könnyedén felpattant.

Logen megnyalta az ajkát, és a saját mellkasára bökött. Ferro bólintott. A szemközti tető úgy tíz lábbal alacsonyabb lehetett, de legalább húsz láb széles szakadék választotta el tőle, és borzasztó magasan voltak. Lassan hátrálni kezdett, hogy bőven legyen helye nekifutni. Vett néhány mély lélegzetet, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

A maga módján tökéletes lenne, ha most lezuhanna. Nem énekelnék meg a halálát, nem mesélnének róla történeteket. Csak egy véres folt maradna belőle valahol az utcán. Futni kezdett. A lába dübörgött a kövön. A levegő a szájába süvített, meglebbentette szakadt ruháit. A lapos tető sebesen közeledett felé. Velőtrázó csattanással ért talajt, átfordult egyszer, éppen, mint Ferro, aztán felállt mellette. Még élt.

– Hah! – kiáltott fel. – Ez hogy tetszett?

Csikorgó hang hallatszott, aztán valami reccsent, és a tető beszakadt Logen lába alatt. Kétségbeesetten ragadta meg Ferro karját, de a nő tehetetlenül zuhant utána. Logen egy gyomorforgató pillanatig a levegőben bucskázott, ordított, és a keze reménytelenül markolászta a semmit. A hátára esett.

Köhögve próbált megszabadulni a száját megtöltő portól, aztán megrázta a fejét, és leküzdve fájdalmát, megmoccant. Egy szobában találta magát. A kinti világosság után határozottan sötét volt idebent. A mennyezetben tátongó lyukon át beszűrődő fénysugárban porszemek milliói táncoltak. Puha felületet érzett a teste alatt. Egy ágy. Félig összedőlt, és most határozottan lejtett, a takarót pedig teljesen beborította a lehullott vakolat. Valami feküdt a lábain. Ferro. Logen keserűen felnevetett. Nagy sokára mégiscsak egy ágyban találta magát egy nővel. Sajnos nem egészen így képzelte el.

– Ostoba, kurva rózsaszín! – vicsorogta Ferro, aztán lemászott róla, és az ajtóhoz sietett. Forgácsok és vakolatdarabok hullottak le a hátáról. Lenyomta a kilincset. – Be van zárva! Ez... – Logen félretolta az útból, kitépte az ajtót a helyéből, és vele együtt kizuhant a folyosóra.

Ferro már át is ugrott fölötte. – Nyomás, rózsaszín ember, nyomás! – Hasznosnak tűnő deszkadarab tört le az ajtóból, a végén néhány kiálló szöggel. Logen felkapta. Feltápászkodott, aztán tett néhány bizonytalan lépést, amíg egy elágazáshoz nem ért. Mindkét irányban árnyékos folyosó nyújtózott a messzeségbe. Kis ablakok rajzoltak éles fényfoltokat a falakat borító sötét gyékényre. Lehetetlenség volt megállapítani, merre ment Ferro. Logen jobbra egy lépcsőt látott, és végül úgy döntött, arra indul el.

Egy alak közeledett felé óvatosan a félhomályos folyosón. Hosszú volt és vékony, akár egy fekete pók a sötétben. Egyszerre erőtlen fénysugár csillant meg vörös haján.

– Már megint te! – mondta Logen, és erősebben szorította a fadarabot a kezében.

– Igen. Én vagyok. – Valami csörrent egyet, és fém villant a sötétben. Logen érezte, hogy a fadarab kirepül az ujjai közül, aztán látta, ahogy a nő válla fölött eltűnik a folyosón. Megint fegyvertelen volt hát, de a maszkos nem hagyott neki sok időt, hogy emiatt aggódjon. Egy késszerű fegyvert tartott a kezében, és most felé hajította. Logen elhajolt előle, és a penge elsüvített a füle mellett. A nő rántott egyet a másik kezén, mire valami megvágta Logent az arcán, közvedenül a szeme alatt. Az északföldi a falhoz simult, és megpróbálta felfogni, miféle mágiával kell szembenéznie.

A fegyver a nő kezében olyan volt, mint egy fémből készült kereszt. Három szárát hajlított pengék alkották, a negyedik végére pedig egy kampót erősítettek. A nyélen lévő gyűrűre erősített lánc másik vége a nő ruhájának ujja alatt tűnt el.

A késszerű valami Logen felé röppent, talán ha egy hüvelyknyivel vétette el az arcát, aztán szikrákat vetve csúszott vissza a fal mentén, és simult bele könnyedén a nő tenyerébe. Az aztán finoman meglóbálta a láncot, leengedte a fegyvert egészen a földig, és a pengék a kőpadlón ugrálva, táncolva követték, ahogy óvatosan megindult előre. A maszkos támadó rántott egyet a csuklóján, és a fegyver megint kilőtt Logen irányába. Az északföldinek ezúttal csak félig–meddig sikerült elhajolnia, és az egyik kés megvágta a mellkasán, vércseppekkel terítve be a falat.

Logen a nőre vetette magát, de kinyújtott keze csak a semmit markolta. Megint megcsördült valami, és érezte, hogy kihúzzák alóla a lábát. A lánc éppen a bokáját kapta el, és fájdalmasan rántott rajta egyet, ahogy a nő félreugrott előle, és ellentámadásba lendült. Logen hasra vágódott, és mielőtt felugorhatott volna, érezte, hogy a lánc becsúszik a nyaka alá. Éppen csak arra volt ideje, hogy odakapja a kezét, mielőtt a fegyver teljesen megfeszült. A nő a hátán volt, érezte, ahogy a térde belevág a gerincébe, hallotta sziszegő légzését a maszkon keresztül, közben pedig a lánc egyre jobban és jobban feszült, amíg mélyen bele nem vágott a tenyerébe.

Logen hörögve feltérdelt, aztán minden erejét megfeszítve sikerült talpra állnia. A nő még mindig a hátába kapaszkodott, és teljes súlyával ránehezedve húzta a láncot. Logen hiába csapkodott a szabad kezével, nem érte el, és ledobni sem tudta magáról – olyan volt, akár egy lerázhatatlan pióca. Logen már alig kapott levegőt. Tántorogva lépett néhányat előre, aztán hanyatt vetette magát.

– Öörh! – nyögött fel a nő, ahogy az északföldi teljes súlyával belepréselte a padlóba. A lánc most már kellőképpen meglazult ahhoz, hogy Logen félrehúzza, és kibújjon alóla. Szabad volt. Átgördült, megragadta a nő nyakát a bal kezével, és szorítani kezdte. Az a térdével és az öklével próbált csapkodni, de Logen teljes súlyával ránehezedett, így az ütések túl gyengék voltak. Vad, állatias hangokat kiadva, vicsorogva, zihálva birkóztak, arcuk alig pár hüvelyknyire volt egymástól. A Logen arcán vágott sebből szivárgó vér a fekete maszkra csöppent. A nő felemelte a kezét, és az északföldi arcát kezdte tapogatni. Hirtelen hátrafeszítette a fejét, és feltolta az ujját az orrába.

Logen felüvöltött. Fájdalom hasított a fejébe. Elengedte a nőt, és egyik kezét az arcára szorítva felugrott. A nő pár pillanatig csak köhögött, aztán akkorát rúgott Logen oldalába, hogy az kétrét görnyedt tőle. Viszont a lánc még a kezében volt, úgyhogy nekifeszült, és minden erejét beleadva rántott egyet rajta. A nő széttárt karokkal, kiáltva csapódott neki. Logen térde egyenesen a gyomrába fúródott, és kiszorította belőle a levegőt. Az északföldi hátulról megragadta a nőt a ruhájánál fogva, félig felemelte a padlóról, és lehajította a lépcsőn.

A maszkos támadó pattogva, pörögve, csúszkálva, tehetetlenül zuhant, amíg végül pár foknyira a lépcső aljától meg nem állt. Logen kísértést érzett rá, hogy utánamenjen, és végleg elintézze, de nem volt ideje ilyesmire. Többen is vannak ott, ahonnan ez jött. Megfordult, és kificamodott bokája miatt átkozódva, elindult a folyosón a másik irányba.

Egyszerre minden irányból hangok kúsztak a fülébe. Távoli zörgés és csapkodás, kiáltások, ki tudja, honnan. A szemét meresztgette a sötétben, sántított, és ömlött róla az izzadság. Fél kézzel a falnak támaszkodva igyekezett megőrizni az egyensúlyát. Amikor a következő sarokhoz ért, óvatosan előrehajolt, körbepillantott, és megnézte, tiszta–e a levegő. Valami hűvöset érzett a nyakán. Egy kés.

– Még élsz? – suttogta a fülébe egy hang. – Nem halsz meg könnyen, mi, rózsaszín? – Ferro. Logen lassan eltolta a karját.

– Honnan szerezted a kést? – Nem bánta volna, ha neki is van egy.

– Tőle kaptam. – Egy mozdulatlan alak feküdt összekuporodva a fal tövében. A gyékény teljesen összetapadt körülötte a sötét vértől. – Erre!

Ferro a lehető legkisebbre húzva össze magát továbbosont a folyosón. Logen még mindig hallotta a hangokat lentről, oldalról, mindenfelől. Lementek egy lépcsőn, és egy újabb sötét folyosón találták magukat. A falakat itt sötét fa borította. Ferro fürgén osont árnyéktól árnyékig. Logentől nem tellett több, mint hogy bicegve próbált a nyomában maradni. Erősen húzta a lábát, és igyekezett nem felszisszenni a fajdalomtól, ahányszor csak ráhelyezte a súlyát.

– Ott! Ők azok! – Homályos alakok jelentek meg mögöttük a folyosón. Logen megfordult, hogy elfusson, de Ferro kinyújtott kézzel a másik irányba mutatott. Onnan is jöttek még jó néhányan. Balra egy nagy ajtó résnyire nyitva állt.

– Ide! – Logen már bent is volt a szobában, és egyetlen pillanattal később Ferro is elszáguldott mellette. Odabent az ajtó mellett nehéz szekrény állt, a polcait tányérokkal pakolták tele. Logen megragadta az egyik oldalát, és az ajtó elé rángatta a bútordarabot. Néhány tányér leesett, és csörömpölve tört szilánkokra a padlón. Logen a szekrénynek feszítette a hátát. így legalább egy darabig feltarthatja őket.

Tágas szoba volt, magas, boltíves mennyezettel. Az egyik fával borított falat nagyrészt elfoglalta a két hatalmas ablak, szemközt pedig nagy, kőből készült kandalló tátongott. Középen hosszú asztal állt gondosan előkészítve a következő étkezéshez, tíz terítékkel mindkét oldalon. Hatalmas étkezőben találták hát magukat, ahová csak egyetlen úton lehetett bejutni. És ahonnan csak egyetlen úton lehetett kijutni.

Logen kiáltásokat hallott az ajtó túloldaláról. A nagy szekrény megremegett a háta mögött. Újabb tányér esett le a polcról, pattant egyet Logen vállán, és összetört a padló kőlapjain.

– Kibaszott jó terv volt! – állapította meg Ferro. Logen lába megcsúszott, ahogy minden erejével igyekezett a helyén tartani a meg–megingó szekrényt. Ferro odarohant a legközelebbi ablakhoz, és a körmével a fém keretet kezdte piszkálni a keskeny párkány fölött, de meg kellett állapítania, hogy arra nem juthatnak ki.

Logen szeme megakadt valamin. Egy hatalmas öreg kard függött a kandalló fölött a falon díszítés gyanánt. Fegyver! Még egy utolsót taszított a szekrényen, aztán odarohant, mindkét kezével megragadta a hosszú markolatot, és letépte a kardot a helyéről Tompa volt, mint egy ekevas, és a nehéz pengét rozsdafoltok borították, de azért látszott, hogy még mindig masszív. Ha nem is lehet vele kettéhasítani egy embert, azért rendesen oda tud még csapni vele. Éppen időben fordult meg, hogy lássa, amint a szekrény felborul, törött tányérok cserepeivel borítva be a kőpadlót.

Fekete ruhás, maszkos alakok özönlöttek be a szobába. A legelső baljós külsejű bárdot lengetett, a következőnél egy rövid pengéjű kard volt. Mögötte egy sötét bőrű alak rontott be, arany karikákkal a fülében. Hosszú, ívelt tőrt tartott mindkét kezében.

Ezek a fegyverek Logen kardjával ellentétben nem csak arra voltak jók, hogy valakit alaposan kupán vágjanak velük – hacsak valaki nem akarta velük egyúttal az ellensége agyát is kiloccsantani. A jelek szerint lemondtak róla, hogy egyszerűen foglyul ejtsék őket. A gyilkos fegyverek azt jelentették, hogy gyilkolni jöttek. Nos, annál jobb, mondta magának Logen. Ha valaki egy szóval akarja jellemezni Kilencujjú Logent, az a szó leginkább a gyilkos lehetne. A fekete maszkos férfiakat figyelte, amint átküzdötték magukat a fekvő szekrényen, és óvatosan elhelyezkedtek vele szemben a fal mellett, aztán Ferróra pillantott, aki vicsorítva, csillogó szemmel emelte maga elé a kését. Logen végigfuttatta ujjait a lopott kard markolatán – nehéz és brutális fegyver volt. Éppen megfelelt a célnak.

Teli torokból felüvöltött, és feje fölött pörgetve a kardját, rátámadt a legközelebbi maszkosra. A férfi megpróbált elhajolni, de a penge hegye eltalálta a vállán, és kibillent az egyensúlyából. Csakhogy egy másik már ott is volt Logen mögött, és ő alig győzött kitérni a bárd útjából. Szinte ordított fajdalmában, ahogy kificamodott bokájára helyezte a súlyát.

Hevesen csapkodott a hatalmas karddal, de túl sokan voltak. Egyikük átugrott az asztalon, amivel sikerült közé és Ferro közé kerülnie. Valami eltalálta a hátán, amitől kibillent az egyensúlyából. Sarkon fordult, megcsúszott, de sikerült előredöfnie a pengével. Valami puhát talált el, és az egyik támadója felüvöltött, de addigra már megint közelített az előző férfi a bárddal. Mindent elárasztottak a maszkok és a vasak, az összecsapó, csikorgó fegyverek, a káromkodások és a kiáltások, a ziháló légzés zaja.

Logen még egyet suhintott a karddal, de már alig maradt benne erő, és fájt minden porcikája. A kard nehéz volt, és minden pillanattal csak egyre nehezebb lett. A maszkos kitért az útjából, így a rozsdás penge a falon csattant, kihasított egy nagy darabot a faburkolatból, és belevágott a vakolatba is. Az ütés ereje majdnem kitépte a fegyvert Logen kezéből.

– Ááá! – nyögött fel, ahogy a támadó a gyomrába térdelt. Valami eltalálta a lábát, és majdnem elesett. A háta mögül kiáltást hallott, de a hang nagyon távolinak tűnt. A mellkasa fájt, a szájában keserű ízt érzett. Az egész testét vér borította. Alig kapott levegőt. A maszkos lépett egyet előre, aztán még egyet. Mosolygott, már érezte a győzelem illatát. Logen hátraugrott a kandalló felé, de megcsúszott, és térdre esett.

Minden véget ér egyszer.

Nem tudta már felemelni az öreg kardot. Nem maradt benne erő. Egy szemernyi sem. A szoba sötétségbe borult körülötte.

Minden véget ér egyszer, és vannak dolgok, amelyek aztán csak hevernek valahol, elfeledve...

Logen gyomrában különös hidegség támadt. Ismerte az érzést, de már rég nem tapasztalt ehhez hasonlót. – Nem – suttogta. – Nem győzhettek le. – De már késő volt. Túl késő...

...az egész testét vér borította, de ezt jó jelnek találta. Vérnek mindig lennie kellett. Viszont térdelt, ami nagyon nem volt rendjén. A Véres Kilences nem térdel le senki előtt. Ujjai, akár egy vén fa gyökerei, a réseket keresték a kandalló kövei között. Amikor végül fogást talált, Logen álló helyzetbe húzta magát. Fájt a lába, de elmosolyodott. A fájdalom táplálta a tüzet. Valami mozdult előtte. Maszkos férfiak. Ellenségek.

Egyszóval hullák.

– Megsebesültél, északföldi? – A legközelebb álló hulla szeme megcsillant a maszkja fölött, a bárd csillogó pengéje táncolt a levegőben. – Nem akarod megadni magad?

– Hogy megsebesültem–e? – A Véres Kilences hátravetette a fejét, és harsányan felröhögött. – Majd megmutatom én neked, baszod, mi az, hogy megsebesülni! – Előrelépett, fürgén átsiklott a bárd íve alatt, mint hal a folyóban, majd egészen alacsonyan széles kört írt le a karddal. A penge eltalálta a férfi térdét, egészen természetellenes szögben meghajlította, majd belevágott a másik lábába, és kisöpörte alóla. A támadó felüvöltött, és törött lábakkal fordult meg a levegőben, mielőtt földet ért volna a kemény kőlapokon.

Valami belehasított a Véres Kilences hátába, de nem érzett fájdalmat. Üzenet volt ez egy titkos nyelven, amit csak ő érthetett. Megtudta belőle, hol áll a következő hulla. Sarkon pördült, és a penge dühödt, gyönyörű, ellenállhatatlan ívben követte. Éppen a gyomrát találta az egyik maszkosnak, aki az ütéstől kétrét görnyedve emelkedett a levegőbe, aztán a falnak csapódott éppen a kandalló mellett, és mozdulatianul terült el a földön, a záporozó vakolatdarabok között.

Egy kés zúgott át a levegőn, és vágott egy tompa puffanással mélyen a Véres Kilences vállába. A fekete férfi volt az, a karikákkal a fülében. Ő hajította a fegyvert. Az asztal túloldalán állt, és mosolyogva nyugtázta, milyen pontosan célzott. Szörnyű hiba volt. A Véres Kilences máris elindult. Újabb kés szállt felé, de hangos csörrenéssel a falnak vágódott. Átugrott az asztalon, és a kardja sem maradt le sokkal mögötte.

A sötét bőrű férfi elhajolt az első csapás elől, aztán a második elől is. Gyors volt, trükkös és okos, de nem elég okos. A harmadik csapás az oldalán érte. A penge a testébe harapott. Csak megcsócsálta kicsit. Legföljebb a bordáit törte össze, bár ez is elég volt hozzá, hogy ordítva rogyjon térdre. Az utolsó csapás már jobb volt. A villanó penge félkört írt le, és a férfi szájába vágott, félig leszakítva a fejét, és vérrel terítve be a falat. A Véres Kilences kirántotta a vállából a kést, és a földre hajította. A sebből kiömlő vér átitatta az ingét, és nagy, vörös, meleg, csodálatos foltot rajzolt rá.

A Véres Kilences, mint hulló őszi falevél rogyott a földre. Egy újabb támadó repült el mellette, és hasított rövid pengéjű kardjával a levegőbe éppen ott, ahol egy pillanattal korábban még ő állt. Mielőtt a maszkos megfordulhatott volna, a Véres Kilences máris mögötte termett, és bal kezével átfogta az ökleit. A férfi küszködött, hogy kiszabaduljon, de hasztalan. A Véres Kilences szorítása erős volt, mint a hegyek gyökerei, könyörtelen, akár a dagály.

– Ilyeneket küldenek ellenem? – kiáltott, azzal a falhoz taszította a maszkost, odapréselte, majd addig csavarta a csuklóját, amíg a rövid penge egyenesen a mellkasa felé nem mutatott. – Kibaszott sértés! – bömbölte, majd a saját kardjával nyársalta fel a támadót.

A férfi csak üvöltött és üvöltött a maszkja mögött, a Véres Kilences pedig harsányan nevetve csavarta meg a pengét. Logen talán megkönyörült volna ezen az emberen, de Logen most messze járt, a Véres Kilences pedig éppen olyan könyörtelen volt, mint a fagyos tél. Még annál is könyörtelenebb. Döfött, vágott, aztán megint vágott, és mosolygott, amíg a velőtrázó üvöltés lassan el nem halt, aztán egyszerűen a hideg kőlapokra dobta a holttestet. Vértől foltos ujjait a ruhájába, a karjába, az arcába törölte – úgy, ahogyan azt kell.

A kandallónál lévő maszkos hátravetett fejjel, ernyedten ült, és üveges tekintettel bámulta a plafont. Már a sár része volt. A Véres Kilences azért biztos, ami biztos, szétvágta az arcát a karddal. Jobb, ha nem hagy kétséget a dolog felől. Az, amelyik a bárddal támadott, most nyüszítve, béna lábait vonszolva mászott az ajtó felé a földön.

– Csend legyen! – A nehéz penge lesújtott a férfi tarkójára, és vérrel terítette be a kőlapokat.

– Még! – suttogta, és a szoba körbefordult vele, ahogy a következő áldozata után kutatott. – Még! – ordította, mire a falak felnevettek, és a hullák együtt nevettek velük – Hol vannak a többiek?

Sötét bőrű nőt vett észre, vérző sebbel az arcán és késsel a kezében. Nem hasonlított a többiekre, de éppen olyan jó préda lesz ő is.

Mosolyogva lépett közelebb, és két kézzel emelte a magasba a kardot. A nő hátrálni kezdett, miközben egy pillanatra sem vette le róla a szemét, és ügyelt rá, hogy az asztal mindvégig közöttük maradjon. Rideg, sárga szeme egy farkaséra emlékeztetett. Egy vékonyka hang mintha azt súgta volna neki, hogy ez a nő az ő oldalán áll. Kár.

– Te Északföldi vagy, mi? – kérdezte egy megtermett alak az ajtóból.

– Az vagyok. Ki kérdezi?

– A Kőtörő.

Ez a maszkos nagy volt, nagyon nagy, és kemény és kegyetlen. Látszott rajta, ahogy hatalmas csizmájával félretolta a szekrényt, és a törött tányérok szőnyegén át közelített. Csakhogy ez fikarcnyit sem érdekelte a Véres Kilencest – ő arra született, hogy az ilyen embereket legyőzze. Tul Duru Viharfelhő nagyobb. Háromfás Rudd keményebb. Fekete Métely kétszer ilyen kegyetlen. A Véres Kilences mindannyiukat legyőzte, és számtalan másik harcost is rajtuk kívül. Minél nagyobb, keményebb, kegyetlenebb ez az ember, annál nagyszerűbb lesz a győzelem.

– Kőszaró? – nevetett a Véres Kilences. – És akkor mi van, bazmeg? A következő hulla vagy, és nem több. – A magasba tartotta vértől vörös bal kezét, szétnyitotta az ujjait, és azon a résen keresztül vigyorgott a másikra, ahol valamikor réges–régen a középső ujja volt. – Engem a Véres Kilencesnek neveznek

– Hah! – A Kőtörő letépte a maszkját, és a földre hajította. – Hazudsz! Rengetegen vannak Északföldön, akiknek hiányzik az egyik ujja, mégsem hívják mindegyiket Kilencujjúnak.

– Nem is! Csak engem.

Az óriási arc eltorzult a haragtól. – Te kibaszott, hazug gazember! Azt hiszed, megijesztheted a Kőtörőt egy ilyen átiátszó hazugsággal? Új segglyukat vágok rajtad, te féreg! Véres keresztet hasítok a bőrödbe! Visszaküldelek a sárba, te gyáva szar!

– Meg akarsz ölni? – A Véres Kilences még hangosabban nevetett tovább. – Itt én ölök, te ostoba!

Ennyi elég is volt a szövegből A Kőtörő egyik kezében egy bárddal, a másikban egy buzogánnyal támadásba lendült. Nagy, nehéz fegyverek voltak, mégis meglepő sebességgel forgatta őket. A buzogány meglendült, és hatalmas lyukat ütött az egyik ablak üvegébe. A bárd lecsapott, és kettéhasította az asztal lapját. A tányérok a levegőbe repültek, a gyertyatartók feldőltek. A Véres Kilences fürgén ugrott félre, és várta, hogy eljöjjön az ő ideje.

A buzogány talán ha egyhüvelyknyivel vétette el a vállát, ahogy odébb gördült az asztalon, és végül a padló egyik lapját hasította ketté, kőszilánkokat repítve a levegőbe. A Kőtörő felordított, meglóbálta fegyvereit, összezúzott egy széket, kivert egy nagy kődarabot a kandallóból és hosszú vágást ejtett a falon. Bárdja egy pillanatra beszorult a fába, mire a Véres Kilences kardja már villant is, és kettétörte a fegyver nyelét. A Kőtörő félrehajította a kezében maradt használhatatlan botot, és észveszejtő bömböléssel pörgetve meg a buzogányt, még hevesebb rohamba kezdett.

A Véres Kilences kardja közvetlenül a fej alatt kapta el a buzogány láncát, és azonnal kitépte ellenfele kezéből A fegyver átszelte a szobát, és csörömpölve állapodott meg a sarokban, de a Kőtörő szétterjesztette vaskos karjait, és tovább nyomult előre. Ilyen közelről a Véres Kilences már nem használhatta a kardját. A Kőtörő széles mosollyal zárta össze karjait ellenfele háta mögött, hogy szörnyű lendülettel szoríthassa magához. – Megvagy! – kiáltotta, és minden erejét beleadta a fojtó ölelésbe.

Rettenetes hiba volt. Jobban járt volna, ha a lobogó tűzet öleli magához.

Reccs!

A Véres Kilences homloka a szájába vágott. A Kőtörő szorítása engedett egy keveset, mire a Véres Kilences a vállát rángatva igyekezett helyet csinálni magának Addig rángatózott és vonaglott, mint vakond a járatában, amíg már teljesen hátra tudta hajtani a fejét. A második fejes felhasította a Kőtörő lapos orrát. A hatalmas ellenfél felhördült, és még egy kicsit engedett a szorítása.

A harmadik összetörte az arccsontját. A karjai lehullottak A negyedik összetörte a súlyos állkapcsot. Most már a Veres Kilences tartotta az ellenfelét, és mosolygott, ahogy a homloka újra meg újra lecsapott az összezúzott arcra. Mint harkály a fatörzsön, kopp, kopp, kopp. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Volt valami szívmelengető az arccsontok recsegésének ritmusában. Kilenc, és hagyta, a Kőtörő hadd rogyjon a földre. Ellenfele oldalra dőlt, és mint egy zsák terült el a kőlapokon. Pépesre vert arcából ömlött a vér.

– Ehhez mit szólsz? – nevetett a Véres Kilences, és belerúgott a Kőtörő élettelen testébe. A szoba megpördült körülötte, és minden elhomályosodott, de ő csak nevetett és nevetett. – Ehhez... Bassza meg... – Elveszítette az egyensúlyát, hunyorgott, hirtelen nagyon álmosnak érezte magát. – Ne... Még ne... – Térdre rogyott. Még ne! Volt még mit tenni. Mindig volt.

– Még ne! – sóhajtotta, de lejárt az idő...

...Logen üvöltött. Elterült a földön. Fájdalom, mindenütt fájdalom. A lába, a válla, a feje. Nyüszített, amíg vér nem töltötte meg a torkát, aztán köhögött, levegő után kapkodott, és ide–oda dobálta magát a földön. A világ homályos folttá vált előtte. Vért hörgött föl, aztán kiköpött belőle annyit, hogy elölről kezdhette a nyüszítést.

Egy kéz tapadt a szájára.

– Fejezd már be ezt az átkozott rinyálást, rózsaszín! Hallod, amit mondok? – súgta egy türelmeden hang a fülébe. Különös, kemény hang volt. – Fejezd be a rinyálást, különben itt hagylak, érted? Ez az utolsó esélyed! – A kéz elengedte a száját. A levegő magas, sipító, de nem túl erős hangot adva tört be a tüdejébe összeszorított fogai között.

A kéz most a csuklójára fonódott, és elkezdte felfelé húzni a karját. Felszisszent, ahogy megfeszült a válla, és átvonszolták valami kemény tárgyon. Kínzás. – Állj fel, te szerencsétlen! Nem bírlak cipelni! Állj már fel! Ez az utolsó esélyed, érted?

A kéz lassan felfelé húzta, ő pedig megpróbált a lábával segíteni. A levegő sípolt és kattogott a torkában, de meg tudta csinálni. Bal láb, jobb láb. Könnyű. Megbicsaklott a térde, és fájdalom hasított a vádlijába. Újra felordított, és megint a földön fetrengve találta magát. A legjobb lesz, ha mozdulatlan marad. Lehunyta a szemét.

A kéz keményen pofon vágta, aztán még egyszer megismételte. Logen felnyögött. Egyszerre valami a hóna alá nyúlt, és vonszolni kezdte.

– Állj föl, rózsaszín! Állj föl, vagy itt hagylak! Ez az egyeden esélyed, hallod?

Belégzés, kilégzés. Bal láb, jobb láb.

Hosszúláb bosszankodott és aggódott. Előbb a szék karfáján dobolt az ujjaival, aztán számolt rajtuk, és fejét rázva az apályról meg a dagályról mormogott valamit. Jezal nem szólt, inkább csendben reménykedett benne, hogy a két barbár belefulladt a várárokba, úgyhogy az egész vállalkozást gyorsan le kell fújni. Még mindig rengeteg ideje maradna, hogy odaéljen Anglandba. Talán nem veszett el minden...

Amikor a háta mögül meghallotta az ajtó nyikorgását, minden álma szertefoszlott. Megint hatalmába kerítette az elkeseredettség, de amint megfordult, rémült döbbenet vette át a helyét.

Két tetőtől talpig véres és mocskos alak állt a küszöbön, ronggyá szakadt ruhákban. Csakis ördögök lehettek, akik a pokol valamelyik bugyrából másztak elő. A gurkhuli nő átkozódva rontott be a szobába. A Kilencujjú egyik karját átvetette a nő vállán, a másikat pedig bénán lógatta az oldala mellett. Ujjai hegyéről vér csöpögött, és leszegte a fejét.

Egy–két lépést még megtettek együtt, aztán az északföldi lába beakadt egy székbe, és bucskázva gördültek végig a padlón. A nő felmordult, lerázta magáról az erőtlen kart, eltaszította a Kilencujjút, és feltápászkodott. Az északföldi átfordult, amitől tátongó, mély seb nyílt meg a vállában, és vér ömlött a szőnyegre. Vörös volt odabent, mint a friss hús a hentes boltjában. Jezal nyelt egyet. Egyszerre találta a látványt rémisztőnek és lebilincselőnek.

– Te jó isten!

– Értünk jöttek.

– Micsoda?

– Ki jött?

Egy nő lesett be óvatosan az ajtón. Vörös volt a haja, és fekete ruhát meg maszkot viselt. Egy praktikális, mondta Jezal tompa agya, de azt nem értette, mitől van tele kék meg zöld foltokkal, és miért húzza annyira a lábát. Egy másik is érkezett a nyomában, egy nehéz karddal felfegyverkezett férfi.

– Maguk velünk jönnek – mondta a nő.

– Vigyen el, ha tud! – Baldzsinn leköpte. Jezal döbbenten látta, hogy előhúz valahonnan egy kést, ami ráadásul ázott a vérben. Nem szabadna fegyvert hordania magával! Itt nem.

Egyszerre rájött, hogy nála is van kard. Hát persze hogy van. Szerencsétlenkedett egy kicsit a markolattal, majd előhúzta a fegyvert. Arra gondolt, hogy talán fejbe kólinthatná azt a gurkhulit a kardlappal, mielőtt még több bajt csinál. Ha az inkvizíció el akarja fogni, hát felőle akár vihetik is a többivel együtt. Sajnos a praktikális félreértette a szándékait.

– Dobja el! – vicsorította a maszkos nő, és összehúzott szemmel meredt rá.

– Nem dobom! – felelte Jezal. Határozottan sértve érezte magát, amiért a nő azt hitte, egy oldalon áll ezekkel a barbárokkal.

– Ööö... – szólt közbe Quai.

– Ááááá – nyöszörögte Kilencujjú, majd belemarkolt a véres szőnyegbe, és maga felé rántotta, amitől az asztal is megindult a szoba közepén.

Egy harmadik praktikális lépett be az ajtón, és kesztyűs kezében nehéz buzogányt lóbálva megkerülte a vörös hajú nőt. Igencsak rusnya egy fegyver volt. Jezal akaratlanul is elképzelte, mit művelne a fejével, ha teljes erővel lesújtana rá. Bizonytalanul szorongatta a kardja markolatát, és borzasztóan szerette volna, ha valaki megmondja neki, mit csináljon.

– Velünk jönnek – ismételte a nő, miközben két társa lassan közelített Baldzsinn felé.

– Ó, te jó ég! – mormogta Hosszúláb, és az asztal mögött keresett menedéket.

Egyszerre kitárult a fürdőszoba ajtaja, és hangos csattanással csapódott a falnak Bayaz állt ott anyaszült meztelenül, szappanos víztől lucskosan. Előbb a kést meresztő, vicsorító Ferrót mérte végig, aztán az asztal mögött bujkáló Hosszúlábat, a kivont karddal toporgó Jezalt, a tátott szájjal bámuló Quait, a vérbe fagyva heverő Kilencujjút, végül pedig a három felfegyverkezett fekete ruhás, maszkos alakot.

Súlyos csend ereszkedett a szobára.

– Hát itt meg mi a fasz történik? – bődült el végül az öreg, és a szoba közepére vonult. Vízcseppek hullottak alá a szakálláról, mellkasának kusza, ősz szőrszálairól, de még komótosan himbálódzó fütyköséről is. Különös látvány volt. Egy meztelen vénember, amint szembeszáll az inkvizíció praktikálisaival. Röhejesnek tűnt, de mégsem nevetett senki. Volt valami hátborzongatóan félelmetes ebben az emberben, még így ruha nélkül, csuromvizesen is. Végül a praktikálisok zavarodottan, sőt ijedten hátrálni kezdtek

– Velünk jönnek – ismételte a nő, bár mintha nem lett volna már olyan magabiztos, mint az imént. Egyik társa tett egy óvatos lépést Bayaz felé.

Jezal belsejében különös érzés támadt. Mintha kiszippantották volna a gyomrát, és nem maradt volna semmi a testében. Utoljára a hídon érezte ezt, a Mester Házának árnyékában. Csak ez most rosszabb volt. A mágus arca kőkemény lett.

– Eddig tartott a türelmem.

A legközelebb álló praktikális úgy pattant szét, mint a magasról leejtett üvegpalack Nem hallatszott fülsiketítő robbanás, legfeljebb egy halk pukkanás. A férfi az egyik pillanatban még az öregember felé araszolt kivont karddal, épen és egészségesen. A következőben ezer foszlányra szakadt. Néhány nedves darabja közvetlenül Jezal feje mellett cuppant a vakolatnak A kard zörögve hullott a földre.

– Mit is mondott? – kérdezte vicsorítva az Első Mágus.

Jezal térde remegni kezdett. Eltátotta a száját. Minden ereje elszállt, kavargott a gyomra, és borzasztó ürességet érzett belül. Vércseppek fröccsentek az arcára, mégsem mert megmoccanni, hogy letörölje őket. Egyre a meztelen öregembert bámulta, de képtelen volt hinni a szemének. Mintha egy jó szándékú vén pojáca egyik pillanatról a másikra, szemernyi megingás nélkül, könyörtelen gyilkossá változott volna.

A vörös hajú nőt beborította a vér, meg a csont– és húscafatok. A szemei akkorára nyíltak, mint két tányér, aztán lassan elkezdett hátrálni az ajtó felé. A másik praktikális követte; majd átesett Kilencujjú lábán nagy igyekezetében, hogy végre eltűnjön onnan. Mindenki más szoborrá merevedve állt. Jezal sietős lépéseket hallott távolodni a folyosóról, ahogy a két praktikális az életéért futott. Szinte irigyelte őket. Azok legalább úgy tűnt, megmenekültek, ő viszont csapdába esett ebben a rémálomban.

– Indulnunk kell! Most azonnal! – mordult fel Bayaz. Elfintorodott, mintha fájdalmai lennének. – Amint felhúztam a nadrágomat. Segíts neki, Hosszúláb!

A navigátor kivételesen nem találta a szavakat. Pislogott egyet, aztán előjött az asztal mögül, és az öntudatlan északföldi fölé hajolt. Letépett egy darabot Logen amúgy is rongyos ingéből, hogy kötszernek használhassa, aztán bizonytalanul állt meg a keze a levegőben. Nem tudta, hol is kezdje.

Jezal nyelt egyet. Kardját még mindig a kezében tartotta, de úgy érezte, nincs már ereje visszacsúsztatni a hüvelyébe. A szerencsétlen praktikális darabjai szerteszét hevertek a szobában, a falakra, a mennyezetre tapadtak. Jezal korábban soha nem látott meghalni senkit, főleg nem ilyen természetellenes módon. Úgy sejtette, el kéne borzadnia, ehelyett azonban mindent elsöprő megkönnyebbülést érzett. Hirtelen minden gondja egészen jelentéktelennek tűnt.

Ő legalább még élt.

A rendelkezésünkre álló eszközök

Glokta a keskeny folyosón állt, a botjára támaszkodott, és várt. Az ajtó mögül heves veszekedés hangjai szűrődtek ki.

– Azt mondtam, szó sem lehet látogatókról.

Glokta felsóhajtott. Jobb dolga is lett volna, mint hogy itt toporogjon a fájós lábával, de a szavát adta, és nem szívesen szegte volna meg az ígéretét. Egy vacak, jellegtelen folyosón állt, a környék több száz vacak, jellegtelen házának egyikében. Az egész kerületet nemrég húzták fel a legújabb divat szerinti favázas, háromszintes épületekből. Egy család néhány szolgálóval kényelmesen ellakhatott bennük. Módos polgárok költöztek ide. Újgazdagok. Sult bizonyára felkapaszkodott parasztoknak nevezte volna őket. Bankárok, kereskedők, kézművesek, boltosok, írnokok. Némelyiket talán nagybirtokosok vették meg maguknak városi háznak. Mint ezt is.

A hangok elhallgattak Glokta mozgást hallott, pohár csörgését, aztán az ajtó résnyire kitárult, és egy szolgáló lesett ki rajta. Csúnyácska lány volt, nagy, vizenyős szemmel. Riadtnak és bűntudatosnak tűnt. Ezt persze megszoktam. Mindenki riadtnak és bűntudatosnak tűnik az Inkvizíció jelenlétében.

– Most már bemehet – motyogta a lány. Glokta bólintott, és elcsoszogott mellette.

Csak egészen halvány emlékei voltak a West családjánál Anglandban eltöltött egy–két nyári hétről. Úgy tucatnyi éve lehetett, bár inkább egy évszázadnak tűnt az azóta eltelt idő. Rémlett, hogy Westtel rendszeresen vívtak a házuk udvarában, és mindennap egy komoly arcú, sötét hajú lány figyelte őket. Emlékezett rá, hogy nem is olyan régen egy fiatal nővel találkozott a parkban, aki megkérdezte tőle, hogy van. Akkoriban komoly fájdalmai voltak, látni is alig látott, és most csak homályosan tudta felidézni a nő arcát. így esett meg, hogy Glokta nem tudta, mire számítson. Zúzódásokra viszont biztosan nem számított, úgyhogy sikerült alaposan meglepődnie. Bárjól leplezem.

Sötét, lila, barna és sárga foltok, jókora duzzanat a bal szem alatt meg a szája sarkánál is, a felhasadt felső ajkat befedte a var. Glokta sokat tudott a sérülésekről, kevesen tudtak nála többet. Es aligha hiszem, hogy ezeket véletlenül szerezte. Felpofozta valaki, aki nem lacafacázott. Még egyszer megnézte magának azokat a csúf zúzódásokat, aztán régi barátjára, Collem Westre gondolt, amint segítségért könyörögve zokogott az étkezőjében, és könnyedén rátalált a kapcsolatra a két eset között.

Érdekes.

A nő mindeközben csak ült, és felszegett fejjel nézett vissza rá. Arca csúnyábbik felét fordította feléje, mintha csak provokálni akarná, hogy mondjon valamit. Nagyon nem hasonlít a fivérére. Nagyon nem. Nem hiszem, hogy ő is el foga bőgni magát az étkezőmben, vagy bárhol másutt.

– Mit tehetek önért, inkvizítor? – kérdezte hűvösen a nő. Gloktának feltűnt, hogy egy egészen picikét elakadt a nyelve, miközben kimondta az utolsó szót. Ivott... Bár jól leplezi. Annyit nem, hogy eltompította volna az agyát. Glokta csücsörített. Valami oknál fogva az az érzése támadt, hogy jobban teszi, ha odafigyel.

– Nem hivatalos minőségemben jöttem. A fivére kért meg, hogy...

A nő durván félbeszakította. – Tényleg? Megkérte? Vigyáznia kell rám, nehogy a nem megfelelő férfival dugassam meg magam, mi? – Glokta várt egy pillanatot, amíg leülepedett benne, amit hallott, aztán halkan kuncogni kezdett. Ó, ez remek! Kezd tetszeni nekem ez a nő!

– Valami vicces talán? – csattant fel Ardee West.

– Bocsásson meg nekem – mondta Glokta, ujjával törölve meg nedvedző szemét –, de két évet töltöttem a császár börtöneiben. Merem állítani, hogy ha előre tudom, mennyi ideig maradok ott, jobban igyekeztem volna, hogy megöljem magam. Hétszáz nap, tán kicsit több vagy kevesebb, a vaksötétben. Olyan közel jártam a pokolhoz, amilyen közel csak élő ember juthat hozzá. Azt akarom ezzel mondani, hogy ha meg akar botránkoztatni, többre lesz szüksége némi nyerseségnél.

Glokta megvillantotta legvisszataszítóbb, fogatlan, őrült mosolyát. Kevesen voltak, akik huzamosabb ideig állták ilyenkor a tekintetét, de a nő nem fordította el azonnal a fejét, sőt nemsokára még vissza is mosolygott rá. Ami azt illeti, a féloldalas somolygást Glokta meglehetősen lefegyverzőnek találta. Talán mással kéne próbálkoznom.

– Igazság szerint a fivére arra kért meg, hogy gondoskodjam önről, amíg ő távol van. Felőlem azzal dugatja meg magát, akivel akarja, bár azt figyeltem meg, hogy a fiatal nők hírnevének leginkább az tesz jót, ha minél kevesebbet dugnak A fiatal férfiak esetében természetesen ennek éppen az ellenkezője igaz. Aligha tisztességes így, de hát az életben annyi a tisztességtelenség, hogy ez szinte említésre sem érdemes.

– Hm. Hát ebben igaza van.

– Jó – mondta Glokta –, akkor értjük egymást. Látom, megsérült az arca.

A nő vállat vont. – Elestem. Rettenetesen ügyetlen vagyok.

– Ismerem az érzést. Én annyira béna vagyok, hogy kivertem a fogaimat, és pépesre vertem a lábamat. Nézzen rám! Kripli lett belőlem. Elképesztő, hová nem vezethet egy kis ügyetlenség, ha az ember nem figyel oda. Nekünk, ügyetleneknek össze kéne tartanunk, nem gondolja?

A nő egy pillanatig elgondolkodva nézett vissza rá, a foltokat simogatva az állán. – Igen – felelte –, azt hiszem, úgy lehet.

Goyle praktikálisa, Vitari a Gloktával szemben álló széken terpeszkedett a főrektor irodájának hatalmas, sötét ajtaja előtt. Ledobták a székre, ráhajították, kiterítették, mint a mosott ruhát. Hosszú végtagjai lógtak, fejét a támlára hajtotta. Tekintete lustán körözött a szobában a nehéz szemhéjak alól, és néha pár, sértéssel felérően hosszú pillanatra megállapodott Gloktán. A fejét viszont egyáltalán nem mozdította meg, illetve, ami azt illeti, egyetlen porcikáját sem mozdította meg, mintha az erőfeszítés rettenetes fájdalmat okozna neki.

Ami minden valószínűség szerint így is lenne.

A nő nyilvánvalóan igen kemény kézitusában vett részt. Fekete gallérja fölött a nyakát teljesen beborították a kék és zöld foltok, de jó pár éktelenkedett belőlük fekete maszkja körül is, a homlokán pedig hosszú vágás futott végig. Egyik erőtlenül lógó kezét vastagon bekötözték, a másikon az ujjakat varral benőtt hegek szelték keresztül–kasul. Jó párat behúztak neki. Olyasvalakivel kellett megküzdenie, aki beleadott apait–anyait.

Az apró harang ugrott egyet, és megcsendült. – Glokta inkvizítor – mondta a titkár, és elősietett az asztala mögül, hogy ajtót nyisson –, őeminenciája fogadja önt.

Glokta felsóhajtott, és a botjára támaszkodva, hangos nyögéssel felállt. – Sok szerencsét – mondta Vitari, amikor az inkvizítor elcsoszogott mellette.

– Micsoda?

A nő alig észrevehető fejmozdulattal biccentett a főrektor irodája felé.

– Pokoli hangulatban van ma.

Ahogy kinyílt az ajtó, Sult hangja egyetlen szemvillanás alatt változott elfojtott pusmogásból tomboló üvöltéssé. A titkár úgy ugrott félre a küszöbről, mintha pofon vágták volna.

– Húsz praktikális! – bömbölte a főrektor a boltíves ajtó mögött.

– Húsz! Most éppen azt a ribancot kéne itt faggatnunk ahelyett, hogy a sebeinket nyalogatnánk! Hány praktikális?

– Húsz, főrek...

– Húsz! A pokolba is! – Glokta mély lélegzetet vett, és belépett az ajtón. – Es hányan haltak meg közülük? – A főrektor mindkét karjával hevesen gesztikulálva, fürge léptekkel járkált fel–alá kerek irodájának kőlapokkal kirakott padlóján. Tetőtől talpig fehérbe öltözött, és szokás szerint makulátlan volt rajta minden. Bár mintha ott elkóborolt volna egy–két hajszál. Tényleg nagyon ki lehet borulva.

– Hányan?

– Heten – motyogta a székében kuporgó Goyle elöljáró.

– Minden harmadik! Minden harmadik! Hányan sebesültek meg?

– Nyolcan.

– Szinte mindegyik az élők közül! És hány emberrel kellett szembe szállniuk?

– Összesen hatan voltak...

– Tényleg? – A főrektor az asztalra csapott az öklével, és a megszeppent elöljáró fölé hajolt. – Én kettőről hallottam. Kettőről! – üvöltötte, és tovább rótta a köröket az asztala körül. – És mind a kettő barbár volt! Kettőről hallottam! Egy fehérről meg egy feketéről, és a fekete állítólag nő volt! Egy nő! – Nagyot rúgott a Goyle mellett álló székbe, mire az ide–oda kezdett inogni a lábain. – És ha ennyi nem lenne elég, rengetegen nézték végig ezt a gyalázatot. Nem azt mondtam, hogy diszkréten? Mit nem értett meg abból a szóból, hogy diszkrét, Goyle?

– De főrektor, a körülményeket nem lehetett...

– Nem lehetett? – Sult visítása egy teljes oktávnyit ugrott felfelé. – Nem lehetett? Hogy mondhat nekem ilyet, hogy nem lehetett, Goyle? Diszkréciót kértem, erre maga vérfürdőt rendez a fél Agriontban, ráadásul így sem jutott semmire. Bolondot csináltunk magunkból! Sőt, mi több, sült bolondot! Az ellenségeim a Zárt Tanácsban habozás nélkül a saját javukra fordítják majd ezt a komédiát. Marovia, az a vén gazember máris bajt kever. A szabadságról meg a szorosra fogott kötőfékről meg ilyenekről pampog. Átkozott jogászok! Ha rajtuk állna, soha semmit nem intéznénk el!

Maga meg még a kezükre is játszik, Goyle! Próbálom elkenni az ügyet, nem győzök bocsánatot kérni, és igyekszem a lehető legkedvezőbb fényben feltüntetni a dolgokat, de a gané az gané marad, akármilyen fényben is tüntetik föl! Van fogalma róla, mekkora kárt csinált? Sejti egyáltalán, hány hónapnyi kemény munkát tett tönkre?

– De főrektor, hát elmentek a...

– Visszajönnek, maga kretén! Nem azért strapálták magukat ennyit, hogy aztán itt hagyjanak csapot–papot, maga barom! Igen, elmentek, és magukkal vitték a válaszokat is! Hogy kicsodák, mit akarnak és ki áll mögöttük! Elmentek? Elmentek? A pokolba magával, Goyle!

– Le vagyok sújtva, eminenciás uram.

– Sokra megyünk vele.

– A bocsánatáért esedezem.

– Szerencséje van, hogy nem a kínpadon esedezik! – Sult viszolyogva fintorodott el. – Most pedig tűnjön el a szemem elől!

Mielőtt kisietett volna a szobából, Goyle vetett egy gyors, gyűlölettől fűtött pillantást Gloktára. Viszlát, Goyle elöljáró, viszlát. A főrektor haragja nem is sújthatna alkalmasabb jelöltre! Glokta képtelen volt elnyomni egy halovány mosolyt.

– Valamit szórakoztatónak talál? – Sult hangja jéghideg volt, ahogy kinyújtotta fehér kesztyűs kezét az ujján megvillanó lila köves gyűrűvel.

Glokta lehajolt, hogy megcsókolja a követ. – Természetesen nem, eminenciás uram.

– Jó, mert semmi oka nincs rá, hogy jól szórakozzon, azt elárulhatom. Kulcsok? – kérdezte, és grimaszra húzta a száját. – Történetek? Tekercsek? Mi történhetett velem, hogy végighallgattam a maga ostobaságait?

– Tudom, főrektor, bocsánatát kérem. – Glokta alázatosan ereszkedett le a székre, amit Goyle az imént üresen hagyott.

– Szóval bocsánatot kér? Mindenki bocsánatot kér! Ki vagyok ám segítve! Kevesebb bocsánatkérésre és több sikerre lenne szükségem. És ha belegondolok, hogy micsoda reményeket fűztem magához! Mindegy, a rendelkezésünkre álló eszközökkel kell dolgoznunk.

Azaz? De Glokta nem szólt egy szót sem.

– Gondjaink vannak. Nagyon nagy gondjaink. Délen.

– Délen, főrektor?

– Dagoskában. Igen súlyos arrafelé a helyzet. Gurkhuli csapatok árasztják el a félszigetet. Máris tízszeres túlerőben vannak a helyőrségünkhöz képest, és a csapataink Északföldön vannak lekötve. A király seregéből három ezred Aduában marad, de mivel a parasztok fél Midderlandban lázonganak, őket sem engedhetjük el. Davoust elöljáró minden héten levélben tájékoztatott. Ő volt a szemem, Glokta, érti? Azt gyanította, hogy összeesküvés készül a városban. Összeesküvés, azzal a céllal, hogy átjátsszák Dagoskát a gurkhuliak kezére. Csakhogy három hete nem jönnek a levelek, és tegnap megtudtam, hogy Davoust eltűnt. Eltűnt! Az Inkvizíció egyik elöljárója! Felszívódott! Vak vagyok, Glokta. A sötétben tapogatózom egy ilyen fontos pillanatban! Szükségem van ott valakire, akiben megbízhatok, érti?

Glokta szíve hevesebben kezdett verni. – Rám?

– Ó, kezd belejönni – vigyorodott el Sult. – Maga lesz Dagoska új elöljárója.

– Én?

– Szívből gratulálok, de bocsásson meg nekem, ha az ünneplést nyugalmasabb időkre halasztjuk. Maga, Glokta, maga! – A főrektor fölé hajolt. – Menjen Dagoskába, és kotorásszon! Derítse ki, mi történt Davousttal! Gyomlálja ki a kerteket odalent! Gyökerestől tépjen ki mindent, ami nem odavaló! Mindent és mindenkit! Fűtsön be nekik! Tudnom kell, mi folyik ott, még ha addig is kell forgatnia a kormányzót a nyárson, amíg csöpögni nem kezd belőle a zsír.

Glokta nyelt egyet. – Amíg csöpögni nem kezd belőle a zsír?

– Talán visszhangos az irodám? – vicsorgott Sult, és még mélyebbre hajolt. – Szagolja ki a rothadást, és vágja ki! Nyiszálja le! Égesse el! Az egészet, akármit is talál! Vegye át a város védelmének irányítását, ha kell! Végtére is katona volt. – Kinyúlt, és átcsúsztatott egy papírlapot az asztalon. – Ez itt a király parancsa, a Zárt Tanács mind a tizenkét tagja aláírta. Mind a tizenkettő! Vért izzadtam, mire elintéztem. Dagoska városának határain belül teljhatalmat kap.

Glokta a dokumentumra meredt. Egyetlen krémszínű papírlap volt, rajta fekete írással, és az alján egy hatalmas vörös pecséttel. Őfelsége hűséges alattvalója, Sand dan Glokta elöljáró, hatalmunkkal és tekintélyünkkel felruházott megbízottunk... Jó pár bekezdésnyi szabályos kézírás, alatta két oszlopban nevek. Kusza pacák, örvénylő kunkorok, szinte olvashatatlan ákombákomok. Hoff, Sult, Marovia, Varuz, Halleck, Burr, Torlichorm meg a többi. Nagyhatalmú nevek Glokta egészen gyengének érezte magát, ahogy remegő kézzel felemelte a dokumentumot. Nehéznek tűnt.

– Ne engedje, hogy a fejébe szálljon a dicsőség! Továbbra is óvatosnak kell lennie. Több kínos helyzetet már nem engedhetünk meg magunknak, viszont a gurkhuliakat mindenáron távol kell tartania legalább addig, amíg el nem rendezzük ezt az ügyet Anglandban. Mindenáron, érti?

Értem. Megbízatás egy ellenségtől körülvett, árulóktól nyüzsgő városban, ahol egy elöljáró már titokzatos körülmények között eltűnt. Inkább kés a hátba, mint előléptetés, de a rendelkezésünkre álló eszközökkel kell dolgoznunk – Értem, főrektor.

– Jó. Folyamatosan tájékoztasson! Azt akarom, hogy árasszon el a leveleivel.

– Természetesen.

– Két praktikálisa van, igaz?

– Igen, eminenciás uram. Frost és Severard. Mindketten...

– Közel sem elegendő! Odalent nem bízhat senkiben, még az Inkvizícióban sem. – Sult elgondolkodott egy pillanatra. – Főleg az Inkvizícióban nem. Személyesen választottam ki fél tucat embert, akik már bizonyították képességeiket. Köztük van Vitari praktikális is.

Az a nő foga rajtam tartani a szemét?

– De főrektor...

– Ne akadékoskodjon itt nekem, Glokta! – csattant fel Sult. – Ne merészeljen éppen ma akadékoskodni! Fele olyan nyomorék sincs, mint lehetne! Fele olyan nyomorék sincs, érti?

Glokta lehajtotta a fejét. – Bocsásson meg!

– Gondolkodik, ugye? Látom, hogy forognak a fogaskerekek. Arra gondol, hogy nem szeretné, ha Goyle egyik embere az útjában lenne. Nos, mielőtt hozzá került, nekem dolgozott. Styriai, Sipano városából. Azok az emberek jéghidegek, ő pedig a leghidegebb mind közül, efelől biztosíthatom. Szóval nem kell aggódnia. Legalábbis Goyle miatt nem. – Nem. De miattad annál inkább, márpedig az sokkal rosszabb.

– Örömömre szolgál, hogy magammal vihetem. – Átkozottul észnél leszek.

– Felőlem akár repeshet is az örömtől, csak ne hagyjon cserben! Ha ezt elszúrja, nem lesz elég egy darab papír, hogy mentse az irháját. A hajó már a kikötőben vár. Induljon! Most azonnal!

– Természetesen, eminenciás uram.

Sult elfordult, és az ablakhoz lépett. Glokta halkan felállt, halkan az asztal alá csúsztatta a székét, aztán halkan átbicegett a szobán. A főrektor még mindig a háta mögött összekulcsolt kézzel állt, amikor Glokta csigalassúsággal behúzta maga mögött az ajtót. Csak amikor meghallotta a zár kattanását, vette észre, hogy visszatartotta a lélegzetét.

– Hogy ment?

Glokta hirtelen megpördült, a nyaka fájdalmasan rándult egyet. Vajon miért nem tanulom meg soha, hogy ezt ne csináljam? Vitari praktikális még mindig a széken roskadozott, és fáradt szemekkel nézett fel rá. Úgy tűnt, meg sem moccant, mialatt ő odabent volt. Hogy ment? Elgondolkodva futtatta végig a nyelvét a száját, aztán az üres ínyén. Azt még meglátjuk

– Érdekes volt – felelte végül. – Dagoskába megyek.

– Hallottam róla. – Most, hogy odafigyelt rá, a nőnek tényleg volt némi akcentusa. A szabad városok halovány lehelete.

– Úgy tudom, velem jön.

– Én is úgy tudom – felelte a nő, de nem mozdult.

– Meglehetősen sietünk.

– Tudom. – A nő kinyújtotta a kezét. – Felsegítene?

Glokta felhúzta a szemöldökét. Vajon mikor tehették fel nekem utoljára ezt a kérdést? Fontolóra vette, hogy nemet mond, de a végén kinyújtotta a kezét, ha másért nem, hát az érdekesség kedvéért. Összezárta az ujjait, és húzni kezdte. A nő szeme összeszűkült, Glokta hallotta sziszegő lélegzetét, ahogy lassan feltápászkodott a székről. Ahogy megtartotta Vitari súlyát, fájdalom hasított a karjába meg a hátába. De neki jobban fáj. Glokta meglehetősen biztos volt benne, hogy a maszkja mögött a nő összeszorított foggal próbálja leküzdeni a fájdalmat. Egyesével mozdította meg a tagjait, óvatosan, nem tudván, mit mennyire fog megérezni. Glokta megengedett magának egy mosolyt. Minden áldott reggelem így kezdődik. Különös, milyen vérpezsdítő látvány, ha valaki más csinálja.

A nő végül felállt, bekötözött kezét a bordáira szorította.

– Tud járni? – kérdezte Glokta.

– Majd belejövök.

– Mi történt? Kutyák?

A nő nevetése ugatásra emlékeztetett. – Nem. Egy nagydarab északföldi a szart is kiverte belőlem.

Glokta felhorkant. Nos, legalább nem kertel. – Mehetünk?

Vitari lenézett a botjára. – Nincs véletlenül egy olyanja tartalékban?

– Attól tartok, nincs. Csak ez az egy van, és nem tudok járni nélküle.

– Ismerem az érzést.

Nyomokban sem. Glokta hátat fordított a főrektor irodájának, és sántítva elindult. Nyomokban sem. Hallotta maga mögött a nő bicegő lépteit. Különös, milyen vérpezsdítő, ha valaki más próbál lépést tartani velem. Gyorsított a tempón, még ha fájt is. De neki jobban fáj.

Tehát vissza délre. Megnyalta üres ínyét. Nem éppen szép emlékek kötnek oda. Megint harcolhatok a gurkhuliakkal azok után, hogy legutóbb jócskán megfizettem az árát. Nekiállhatok kigyomlálni a hűtlenséget egy olyan városban, ahol senkiben nem lehet bízni, főleg azokban nem, akiket a segítségemre küldenek. Küzdhetek a hőséggel meg a porral egy szinte bizonyosan elérhetetlen cél érdekében. Márpedig a bukás több mint valószínű, hogy a halálomat jelenti majd.

Erezte, hogy megrándul az arca, a szemhéja megremeg. Agurkhuliak végeznek velem? A korona ellen szervezkedők végeznek velem? Őeminenciája vagy az ügynökei végeznek velem? Vagy egyszerűen eltűnök, mint az elődöm? Élt–e már valaha olyan ember, aki ennyiféle halál közül választhatott? Felfelé mozdult a szája széle. Alig várom, hogy elkezdhessem.

Ugyanazt a kérdést tette fel magának újra meg újra, de csak nem találta a választ.

Miért csinálom ezt? Miért?