Jobb a halálnál

Egy nőt keresünk – mondta a tiszt, és gyanakodva végigmérte őket. – Szökött rabszolga, és embereket is ölt. Nagyon veszélyes.

- Egy nőt, uram? – kérdezte Yulwei, és zavarodottan ráncolta össze a szemöldökét. – Veszélyes, azt mondja?

- Igen, egy nőt! – A tiszt türelmetlenül legyintett. – Magas, van egy sebhelye, és a haját egészen rövidre nyírták. Valószínűleg állig fel van fegyverkezve, és íjat is hord magával. – Ferro csak állt ott, magas volt, sebhelyes, haja rövidre nyírva, íja átvetve a vállán, és a földet bámulta. – A legmagasabb hatóságok köröztetik. Tolvaj és sokszoros gyilkos.

Yulwei alázatosan elmosolyodott, és széttárta a karját.

– Nem láttunk ilyen nőt, uram. Nálam és a fiamnál nincsen fegyver, mint láthatja. – Ferro nyugtalanul pillantott az övébe dugott kard ívelt pengéjére. A tiszt a jelek szerint nem vett észre semmit. Egy légy után kapott inkább, ahogy Yulwei tovább locsogott. – Egyikünk sem tudná, mit kezdjen egy íjjal, efelől biztosíthatom. Istenre bízzuk, hogy megvédjen bennünket, uram, és a császár páratlan katonáira.

A tiszt felmordult. – Nagyon bölcsen teszed, öreg. Mi dolgotok van itt?

- Kereskedő vagyok, és Dagoskába tartok, hogy fűszereket vásároljak – mélyen, alázatosan meghajolt –, szíves engedelmével.

- A rózsaszínekkel kereskedik? A fene essen az Unióba! – A tiszt a porba köpött. – De valahogy meg kell élni, gondolom, még ha restellni való munkát is végez az ember. Kereskedjen, amíg lehet, a rózsaszínek hamarosan eltűnnek Belesöpörjük őket az óceánba! – Büszkén dagasztotta ki a keblét. – A császár, Uthman–ul–Dosht megesküdött rá! Mit gondol erről, öreg?

- Ó, nagy nap lesz, nagy nap – felelte Yulwei, és megint mélyen meghajolt. – Isten hozza el nekünk minél hamarabb, uram!

A tiszt végigmérte Ferrót. – Erősnek tűnik a fiad. Talán katona is válhatna belőle. – Közvetlenül a lány elé lépett, és megragadta a csupasz karját. – Csupa izom. Ezzel a karral meg tudná feszíteni az íj húiját, ha kitanítanák. Mit gondolsz, fiú? Isten és a császárod dicsőségéért harcolni igazi férfimunka! Jobb, mint alamizsnáért gürcölni. – Ferro karja bizsergett, ahol a tiszt ujjai a bőrét érintették. A másik keze a kés felé indult.

- Sajnos – szólt közbe gyorsan Yulwei –, a fiam... egyszerűnek született. Alig beszél.

- Vagy úgy. Kár érte. Eljöhet az idő, amikor minden férfira szükségünk lesz. Barbár létükre ezek a rózsaszínek tudnak harcolni. – A tiszt elfordult, és Ferro megvetően pillantott utána. – Jól van. Mehetnek! – A férfi továbbintette őket. Az út melletti pálmák árnyékában hűsölő katonák különösebb érdeklődés nélkül fordultak utánuk, ahogy elvonultak

Ferro tartotta a száját, amíg a tábor el nem tűnt mögöttük a távolban, aztán ráförmedt Yulweire: – Dagoska?

- Először – felelte a vénember a kieden síkságot mustrálva. – Aztán továbbmegyünk északnak

- Északnak?

- A Körtengeren át Aduába.

A tengeren át? Ferro megtorpant az út közepén. – Bazmeg, én oda nem megyek, az egyszer biztos!

- Mindenképpen meg kell nehezítened a dolgom, Ferro? Annyira jól érzed magad itt Gurkhulban?

- Ezek az északiak őrültek, mindenki tudja! Rózsaszínek, Unió vagy akármi. Őrültek! Istentelenek!

Yulwei felhúzta a szemöldökét. – Nem tudtam, hogy annyira érdekel Isten, Ferro.

- Annyit legalább tudok, hogy létezik – kiáltotta a lány, és az ég felé mutatott. – Ezek a rózsaszínek nem úgy gondolkodnak, mint mi, mint az igazi emberek! Semmi dolgunk a fajtájukkal! Inkább maradnék a gurkhuliak között. Aztán meg még elintézendő dolgom is van itt.

- Milyen dolgod? Arra készülsz, hogy megölöd Uthmant?

Ferro összeráncolta a homlokát. – Talán meg is teszem.

- Húha. – Yulwei megfordult, és továbbindult. – A nyomodban vannak, Ferro, ha esetleg nem vetted volna észre. Tíz lépést sem tudnál megtenni a segítségem nélkül. Még mindig ott vár rád az a ketrec, emlékszel? Az ott, a palota előtt. Alig várják, hogy bezárhassanak. – Most Uthman a császár. Ul–Dosh–nak nevezik, vagyis a Hatalmasnak. A Könyörtelennek Máris azt mondják róla, hogy az elmúlt száz év legnagyobb uralkodója. – Yulwei halkan felnevetett. – Nem semmi figura vagy, hallod–e. Nem semmi.

Ferro megvető fintorral az arcán követte a vénembert. Esze ágában nem volt senki bábjává válni. Yulwei láttathat a katonákkal, amit csak akar. Jó trükk, de ő aztán biztosan nem fog északra menni. Mi dolga neki azokkal az istentelen rózsaszínekkel?

Yulwei még mindig magában kuncogott, amikor a lány felzárkózott mellé.

– Még hogy megölöd a császárt! – Megcsóválta a fejét. – Hát, meg kell várnia, amíg visszajössz. Tartozol nekem, ugye nem felejtetted el?

Ferro megragadta a vénember inas karját. – Nem emlékszem, hogy korábban szó esett volna tengerről meg átkelésről.

- Nem emlékszem, hogy kérdezted volna, Baldzsinn, és inkább örülj, hogy nem tetted! – Óvatosan lehámozta magáról a lány karját. – A hullád már ott száradna a sivatagban ahelyett, hogy itt dünnyögnél a fülembe épen és egészségesen. Ezen gondolkozz el egy kicsit!

Ezzel egyelőre sikerült elhallgattatni Feriót. A lány csendben gyalogolt mellette, szandálja alatt meg–megcsikordult a homok, és mogorván bámulta a kietlen tájat. Vetett egy gyors pillantást a vénemberre. Az életét mentette meg a trükkjeivel, ezt nem tagadhatta le.

De ő aztán nem fog északra menni, ez holtbiztos.

 

Az erőd egy sziklás öbölben rejtőzött, az oromról azonban, a napnak háttal ülve Ferro tisztán ki tudta venni a körvonalait. Az épületek csinos sorait magas fal zárta körbe. A parton hosszú mólók nyúltak ki a vízbe, a mólókhoz hajókat kötöttek ki.

Nagy hajókat.

Fából készült tornyokat, úszó erődöket. Ferro fele ekkora vitorlásokat sem látott még soha életében. Árbocaik sötét erdőnek tűntek a csillogó víz háttere előtt. Tíz hajót láttak a mólóknál, kettő pedig az öbölben szelte a hullámokat dagadó vitorlával. A fedélzetükön apró figurák sürgölődtek a kötelekből font pókhálók között.

- Tizenkettőt számolok – mormogta Yulwei –, de a te szemed élesebb.

Ferro lenézett a vízre. Távolabb, talán húszmérföldnyire a kanyargó part mentén, egy másik erődöt is látott ugyanolyan mólókkal. – Ott még több is van – mondta. – Nyolc vagy kilenc, és azok nagyobbak.

- Nagyobbak, mint ezek?

- Sokkal nagyobbak.

- Istenemre mondom – mormogta magába Yulwei –, a gurkhuliak soha azelőtt nem építettek ekkora hajókat. Fele ekkorákat és fele ennyit sem. A dél összes erdejében nincs elég fa egy ekkora flottához. Valahonnan északról vehették, talán a styriaiaktól.

Ferrót sem a hajók, sem az erdő, sem észak nem érdekelte. – Na és?

-Egy ekkora flottával Gurkhul uralhatja a tengereket. Bevehetik Dagoskát az öböl felől, vagy akár Westportot is megszállhatják.

Távoli helyek értelmetlen nevei. – Na és?

- Nem érted, Ferro. Figyelmeztetnem kell a többieket. Igyekeznünk kell, induljunk! – Feltápászkodott a földről, és az út felé indult.

Ferro felmordult. Pár pillanatig még figyelte, ahogy a nagy fakádak ide–oda mozognak az öbölben, aztán felpattant, és követte Yulweit. Sem a nagy hajók, sem a kis hajók nem jelentettek számára semmit. Felőle aztán a gurkhuliak rabszolgasorba hajthatják a világ összes rózsaszínjét.

Főleg ha ez azt jelenti, hogy az igazi embereket békén hagyják.

– Félre az útbóli – A katona feléjük sarkantyúzta a lovát, és felemelte az ostorát.

- Ezer bocsánat, uram! – nyüszítette Yulwei a földig hajolva, és a könyökénél fogva magával rángatva a kelletlen Ferrót már el is kotródott az út mellé, a fóré. A lány állt a satnya bokrok között, és a lassan elvonuló menetoszlopot nézte. Sovány, rongyos, piszkos, üres tekintetű alakok vonszolták el magukat mellettük szorosan összekötözött kézzel, szemüket a földre szegezve. Mindenféle korú férfiak és nők voltak köztük, sőt még gyerekek is. Százan, vagy még többen. Hat őr lovagolt körülöttük könnyedén a magas nyeregben, kezükben felcsavart korbáccsal.

- Rabszolgák – szólt Ferro kiszáradt ajkakkal.

- Kadir népe felkelt – mondta Yulwei, komoran figyelve a nyomorúságos menetet. – Nem akartak többé Gurkhul nagyszerű nemzetének része maradni, és azt gondolták, hogy a császár halálával eljött az alkalom a távozásra. Úgy fest, tévedtek. Az új császár szigorúbb, mint az előző, igaz, Ferro? A lázadásukat máris leverték. Ahogy kinéz, Uthman barátod büntetésből rabszolgasorba hajtja őket.

Ferro egy lassan sántikáló, vézna lányt figyelt, ahogy mezítelen lábát húzta maga után a porban. Talán tizenhárom éves lehetett. Nehéz volt megállapítani. Az arca piszkos volt és kifejezéstelen. Homlokán varral borított heg futott végig, és több is látszott még a vállán meg a hátán. Ostornyomok. Ferro nagyot nyelt, és némán nézte az elvonuló lányt. Egy öregember közvetlenül előtte megbotlott, és arccal előre elterült a porban. Az egész menetoszlop megtorpant.

- Mozgás! – fortyant föl az egyik lovas, és megsarkantyúzta a lovát. – Felállni! – Az öregember megpróbált felállni, de csak küszködött a porban. A katona ostora lecsapott, és hosszú, vörös nyomot hagyott maga után a férfi hátán. Ferro összerezzent, és elfintorodott a hangra, a háta pedig bizseregni kezdett.

Ott, ahol a hegek voltak

Mintha őt magát ütötték volna meg.

Márpedig aki megüti Ferro Baldzsinnt, annak vége. Nem kegyelmez többé. Lecsúsztatta az íjat a válláról.

- Nyugalom, Ferro! – súgta Yulwei, és megragadta a karját. – Nem tehetsz értük semmit.

A sánta lány lehajolt, és talpra segítette az öregembert. Az ostor megint lecsapott. Ezúttal mindkettejüket eltalálta, és fájdalmas kiáltás hallatszott. Vajon a lányból vagy az öregemberből szakadt ki?

Vagy maga Ferro volt az?

Lerázta magáról Yulwei kezét, és egy nyílvesszőért nyúlt. – Meg tudom ölni ezt a szemetet! – vicsorította. A katona kíváncsian kapta feléjük a fejét. Yulwei megint megragadta Ferro karját.

- És akkor mi lesz? – kérdezte halkan. – És ha megölöd mind a hatot, mi lesz? Van nálad víz és étel száz rabszolgának? Hm? Piszokjól elrejtetted! És amikor rájönnek, hogy eltűnt a menet? Mi? És megtalálják a lemészárolt őröket? Akkor mi lesz, te gyilkos? Elrejtesz valahol száz rabszolgát? Mert én nem vagyok rá képes.

Ferro Yulwei fekete szemébe bámult, a fogát csikorgatta, és szörcsögve szívta be az orrán a levegőt. Azt fontolgatta, hogy érdemes–e újra rátámadnia a vénemberre.

Nem.

Igaza van, hogy a fene vinné el. Ferro lassan visszaszorította dühét olyan mélyre, amilyen mélyre csak tudta. Eltette a nyílvesszőt, és visszafordult a menetoszlop felé. Figyelte, ahogy nyomában a lánnyal, az öreg rabszolga tovább botorkál. Gyomrát, akár az éhség, úgy mardosta a harag.

– Te ott! – kiáltott rá a katona, és Ferro felé terelte a lovát.

- Most megcsináltad! – súgta Yulwei, aztán mosolyogva hajolt meg. – A bocsánatáért esedezem, uram, a fiam...

- Fogd be a szád, öreg! – A katona lenézett Ferróra a nyeregből.

- Nos, fiam, tetszik neked ez a lány?

- Micsoda? – vicsorította Ferro összeszorított fogain keresztül.

- Nem kell szégyenlősködnöd – nevetett a katona. – Láttam, hogy megnézted magadnak. – Az oszlop felé fordult. – Állítsátok meg őket! – kiáltotta, és a rabszolgák botladozva megtorpantak. A katona lehajolt a nyeregből, a hónaljánál fogva megragadta a vézna lányt, és durván kirángatta a többiek közül.

– Jó darab – mondta, és Ferro felé vonszolta a rabszolgát. – Csak alaposan meg kell mosdatni. Kicsit sántít, de majd meggyógyul, keményen hajtottuk őket. Jó fogak... Mutasd meg a fogaidat, te ribanc! – A lány repedt ajkai lassan szétváltak. – Jó fogak. Mit mondasz, fiam? Tízet kérek érte aranyban. Jó ár.

Ferro szótlanul bámult. A lány ostobán nézett vissza rá nagy, kerek szemével.

- Nézd – mondta a katona, és még közelebb hajolt a nyeregben ülve. – Kétszer ennyit megér, és nem bukhatsz le. Amikor Shaffába érünk, azt mondom, hogy meghalt út közben. Senki sem fog csodálkozni, mindig kidől néhány. Én kapok tízet, te meg spórolsz tízet! Mindenki jól jár!

Mindenki jól jár. Ferro felnézett a katonára. A férfi levette a sisakját, és a keze fejével megtörölte a homlokát.

– Nyugalom, Ferro! - suttogta Yulwei.

- Jól van, nyolc! – kiáltotta a katona. – Szép a mosolya! Mosolyogj, ribanc! – A lány szája sarka alig észrevehetően megrándult.

- Na, látod! Nyolc, és meglopsz engem!

Ferro keze ökölbe szorult, körmei mélyen a tenyerébe vájtak. Nyugalom, Ferro – suttogta Yulwei figyelmeztető hangsúllyal.

- Istenemre mondom, ennél jobb vásárt nem is csinálhatnál, fiam! Hét, és ez az utolsó ajánlatom. Hét, az ördögbe is! – A katona idegesen lengette a sisakját. – Használd óvatosan, és öt év múlva többet ér majd. Tekintsd befektetésnek!

A katona arca alig néhány lábnyira volt Ferróétól. A lány ki tudott venni minden egyes izzadságcseppet a homlokán, minden egyes borostát az arcán, minden egyes porszemet, minden egyes foltot, minden egyes pórust a bőrén. Még a férfi szagát is érezte.

Aki igazán szomjas, megissza a húgyot, a sósvizet vagy az olajat is, hiába tudja, hogy árt vele magának. Ferro sok ilyet látott az Ugaron. És most ő is éppen ilyen kényszert érzett, hogy megölje ezt az embert. A puszta kezével akarta megtépni, ki akarta szorítani belőle az életet, a fogaival akarta leszaggatni az arcát. A vágy olyan erős volt, hogy szinte nem is volt képes ellenállni neki. – Nyugalom! – súgta Yulwei.

- Nem engedhetem meg magamnak – hallotta Ferro a saját hangját.

- Mondhattad volna előbb is, fiacskám, akkor nem strapálom magam! – A katona megint a fejébe nyomta a sisakját. – Azért nem csoda, hogy megbámultad! Szép darab. – Lenyúlt, megragadta a lányt, és visszavonszolta a többiek közé. – Shaffában húszat fognak adni érte! – kiáltott hátra a válla fölött. Az oszlop továbbvonult. Ferro tekintetével követte a lányt, amíg a rabszolgasors felé botorkáló szerencsétlenek el nem tűntek a következő emelkedő mögött.

Ferro fázott. Fázott, és üresnek érezte magát. Azt kívánta, bárcsak megölte volna a katonát, akármilyen áron is. Ha végez vele, betöltötte volna az űrt, legalább egy kis időre. így működött ez. – Én is vonultam ilyen menetben – mondta lassan.

Yulwei hosszan felsóhajtott. – Tudom, Ferro. Tudom, de a sors úgy hozta, hogy megmenekültél. Legyél érte hálás, ha tudod egyáltalán, mi az a hála.

- Hagynia kellett volna, hogy megöljem.

- Fúj – fintorodott el viszolyogva a vénember. – Úgy látom, legszívesebben az egész világot megölnéd, ha lehetne. Képes vagy másra is a gyilkoláson kívül, Ferro?

- Valaha képes voltam – morogta a lány –, de kiverték belőlem. Addig vertek az ostorral, amíg biztosak nem lehettek benne, hogy nem maradt bennem semmi. – Yulwei szánakozó tekintettel nézett rá. Különös, de már nem is bosszankodott miatta.

- Sajnálom, Ferro. Sajnállak téged is, és őket is sajnálom. – Fejét csóválva lépett vissza az útra. – De ez is jobb a halálnál.

Ferro egy pillanatig még mozdulatlan maradt, és a távolodó oszlop által felvert port figyelte.

- Ugyanaz – suttogta magában.

Kakukktojás

Logen a korlátnak támaszkodott, és a reggeli napfényben hunyorogva próbálta befogadni a látványt. Mintha időtlen időkkel ezelőtt lett volna, amikor a könyvtárban kapott szobájának erkélyén tette ugyanezt. A két kilátás aligha különbözhetett volna ennél jobban. A szikrázó, forró és távoli zajoktól zsúfolt napkelte az épületek cikcakkos szőnyege fölött egyfelől, másfelől meg a néma, üres és mozdulatlan völgy hűvös párája. Visszaemlékezett arra a reggelre, arra, hogy más embernek érezte magát. Most is határozottan más embernek érezte magát – egy nagyon ostoba embernek Kicsinek, riadtnak, csúnyának és zavarodottnak.

- Logen! – Malacus lépett ki mellé az erkélyre. Felmosolygott a napra, aztán elnézett a város fölött a máris hajóktól zsúfolt, csillogó öböl felé. – Gyönyörű, nem?

- Ha te mondod. Én nem biztos, hogy látom a szépségét. Annyi itt az ember. – Logen megborzongott.–Nincs ez így jól. Megijeszt.

- Megijeszt? Téged?

- De meg ám! – Logen alig aludt, amióta megérkeztek. Soha nem volt teljesen sötét, és sosem lett teljes a csend. Túl meleg volt, túl büdös, és túl szűkösnek találta a helyet. Az ellenség félelmetes ugyan, de vele lehet harcolni, és le lehet győzni. Egy arctalan, nemtörődöm, nyüzsgő várossal viszont nem lehet mit kezdeni. Az gyűlöl mindent. – Nem nekem való ez a hely. Alig várom, hogy elmenjünk végre innen.

- Lehet, hogy még egy jó darabig maradunk.

- Tudom. – Logen mély lélegzetet vett. – Úgyhogy lemegyek, megnézem magamnak ezt az Agriontot, és kiokoskodom, mit kezdjek vele. Valamit csinálnom kell. Van, amit muszáj megtenni. Jobb túl lenni ezeken a dolgokon, mint együtt élni a félelemmel. Apám mindig ezt mondta.

– Jó tanács. Veled megyek.

- Nem mész! – Bayaz állt az ajtóban, és az inasára meredt. – Az elmúlt néhány hétben még a saját mércéddel mérve is szégyen, mennyire nem haladsz – mondta, és kilépett a szabad levegőre. – Azt javaslom, hogy amíg itt tétlenkedünk őfelségére várva, használd ki az alkalmat, és tanulj! Könnyen lehet, hogy sokáig nem lesz ilyen lehetőséged.

Malacus egyetlen pillantást sem vetett hátra, úgy sietett el. Pontosan tudta, hogy botorság lenne ujjat húzni mesterével, ha ilyen hangulatban van. Bayaz minden jó kedélyét elvesztette, amint megérkeztek az Agriontba, és nem úgy festett, hogy szemernyit is javulna a hangulata. Logen aligha lepődhetett meg ezen: inkább foglyokként, mintsem vendégekként kezelték őket. Nem sokat tudott az illemről, de még ő is megértette, mit jelentenek a kemény tekintetek és az ajtó elé állított őrök.

- El sem hinnéd, mennyit fejlődött – szólt Bayaz végigjáratva tekintetét a végtelen városon. – Emlékszem, amikor Adua csak néhány kunyhóból állt a Mester Háza körül. Olyanok voltak, mint legyek a friss trágyán. Még az Agriont sem létezett. Sőt még az Unió sem létezett. Fele ilyen nagyra sem voltak magukkal, elhiheted. Úgy imádták a Mestert, mint valami istent.

Zajosan felkrákogott egy adag váladékot, és kiköpte a semmibe. Logen figyelte, ahogy az átszáll a várárok fölött, és eltűnik valahol lent, a fehér épületek dzsungelében.

– Tőlem kapták az egészet – sziszegte Bayaz. Logen érezte a kellemeden bizsergést, ami az öreg varázsló mérgét elkerülhetetlenül kísérte. – Tőlem kapták a szabadságukat, és így köszönik meg? Még az írnokaik is lenéznek. Még a hájfejű küldöncfiúk is. – A kirándulás a gyűlölet és az őrület alant elterülő tengerébe egyszerre szinte szabadulásnak tűnt. Logen az ajtó felé oldalazott, és gyorsan belépett a szobába. Ha foglyok voltak, hát el kellett ismernie, hogy megjárt már ennél kellemetlenebb cellákat is. Úgy képzelte, a kerek hall egy királynak is megfelelt volna: sötét fából készült, míves faragásokkal díszített székek álltak körben, a falakon függő vastag kárpitok pedig erdőket és vadászjeleneteket ábrázoltak. Egy ilyen szoba Bethod–nak valószínűleg nagyon tetszett volna. Logen egészen otrombának érezte itt magát, és állandóan lábujjhegyen járt, nehogy véledenül összetörjön valamit. A szoba közepén lévő asztalon egy festett virágokkal díszített magas üvegedény állt Logen gyanakodva méregette, ahogy a lefelé, az Agriontba vezető lépcsőhöz indult.

– Logen! – Bayaz az erkélyajtóban állt, és elgondolkodva nézett utána. – Vigyázz magadra! Akármilyen furcsának tűnik ez a hely, az emberek még annál is furcsábbak.

 

A víz habzott És bugyogott, keskeny sugarakat lőve fel a halszáj alakúra formázott fémcsőből, amelyek aztán visszacsobbantak a széles kőmedencébe. Az a büszke fiatalember szökőkútnak nevezte. Csövek a föld alatt, azt mondta. Logen elképzelte a lába alatt hömpölygő föld alatti folyókat, amint elmossák a város alapzatát. Kicsit megszédült a gondolatra.

A tér hatalmas volt – hegyoldalnyi fehér épületektől körülvett kőpusztaság. Az oszlopokkal és faragásokkal borított, hatalmas ablaktábláktól csillogó üres sziklafalak között számtalan ember nyüzsgött. Mintha valamilyen különleges esemény zajlott volna éppen. A tér távoli peremén fagerendákból ácsolt, hatalmas, meredeken emelkedő építmény állt. Munkások garmadája sürgölődött körülötte, fűrészeltek és kalapáltak, szegekre és ékekre sújtottak le, és ingerülten ordítoztak egymással. Mindenfele hegyekben álltak a deszkák és a gerendák, a szöggel teli hordók meg a szerszámok. Ennyi anyagból tíz hatalmas csarnokot is fel lehetett volna építeni, meg még ki tudja, mi minden mást. Az építmény helyenként már igen magas volt, a függőleges gerendák úgy törtek az ég felé, mint a nagy hajók árbocai, és elérték a hatalmas épületek tetejét is.

Logen csípőre tett kézzel állt, és tátott szájjal figyelte az irdatlan favázat, de rejtély maradt számára, mi célból épülhetett. Odalépett egy bőrkötényes, alacsony, izmos férfihoz, aki éppen lendületesen fűrészelt egy deszkát. – Mi ez?

- Hm? – A férfi még csak fel sem emelte a tekintetét a munkájából.

- Ez. Mi akar ez lenni?

A fűrész átvágta a fát, a leváló darab hangos csattanással zuhant a földre. Ami megmaradt a deszkából, azt az ács a mellette álló kupac tetejére fektette. Megfordult, gyanakodva végigmérte Logent, és letörölte az izzadságot csillogó homlokáról.

- Lelátó. Ülőhelyek. – Logen értetlenül bámult rá. Fogalma sem volt, miről beszél ez az ember. – A Viadalra – ordította az arcába az ács. Logen lassan elhátrált. Halandzsa. Értelmetlen szavak. Megfordult, és elsietett, igyekezvén a lehető legtávolabb tartani magát a hatalmas faépítményektől és a rajtuk dolgozó munkásoktól.

A térről kiinduló, égig érő fehér épületekkel határolt széles út hosszú szurdokra emlékeztette. Kétoldalt szobrok néztek egymással farkasszemet. Életnagyságnál is jóval nagyobbak voltak, ahogy zord tekintettel méregették az alattuk siető embereket. A legközelebbi szobor különös módon ismerősnek tűnt. Logen közelebb ment hozzá, tetőtől talpig végigmérte, aztán széles mosolyra húzta a száját. Az Első Mágus magára szedett némi súlyt, amióta megfaragták. Túl jókat evett a könyvtárban talán. Logen egy lépteit szaporázó, fekete kalapos, alacsony férfihoz fordult, aki nagy könyvet cipelt a hóna alatt.

- Bayaz – mondta a szoborra mutatva. – A barátom. A férfi előbb rábámult, aztán a szoborra, majd megint rá, és gyorsan elsietett.

A szobrok az út mindkét oldalán hosszan sorakoztak. Balra az Unió királyai lehetnek, gondolta Logen. Némelyiknél kard is volt, másoknak tekercseket vagy apró hajókat faragtak a kezébe. Az egyiknek kutya hevert a lábánál, egy másik búzakévét tartott a karján, de máskülönben nemigen lehetett megkülönböztetni őket. Mindegyiknek ugyanolyan magas korona volt a fején, és mindegyik ugyanolyan mogorván nézett. Az ember egyszerűen nem tudta elképzelni róluk, hogy valaha is szóltak egy ostoba szót, vagy, hogy valaha is bármi ostobaságot tettek, vagy, hogy valaha kakálniuk kellett életükben.

Logen sietős lépéseket hallott a háta mögül, és ahogy megfordult, a kapunál megismert büszke fiatalembert látta meg, amint izzadságtól lucskos ingben kocogott végig az úton. Logen kíváncsi volt rá, hová siethet ennyire, de ebben a hőségben esze ágában sem volt utánaeredni. Maradt így is éppen elég megoldandó rejtély.

Az út tágas, zöld területre vezetett, amit hatalmas kezek vájtak ki a tájból valahol, hogy aztán ledobják ide, a magas épületek közé. Logen még sosem látott ilyen tájat. A fűszálak szinte a földig nyírt, egyenletes, élénkzöld takarót alkottak. Voltak virágok is, de egyforma élénk színű sorokban és körökben nőttek A pompás fákat és bokrokat egészen természetellenes formájúra nyírták. Akadt itt víz is: patakocskák bugyogtak a kőlépcsőkön, egy tavacskát pedig szomorú külsejű fák vettek körül.

Logen csizmája csikorgott az ösvény apró szürke kövein, ahogy átvonult a mesterséges tisztáson. Rengetegen gyűltek itt össze, hogy élvezhessék a napot. Sokan csónakokban ültek az apró tavon, és kényelmesen, de céltalanul eveztek körbe–körbe. Mások a pázsiton hevertek, ettek, ittak, és egymással fecsegtek. Néhányan Logenre mutogattak, és kiabáltak vagy suttogtak valamit egymással, mások egyszerűen elfordultak.

Logen különösnek találta ezeket az embereket, főleg a nőket. Sápadtak és kísértetiesek voltak a kifinomult ruháikban, a magasra tornyozott, tűkkel, fésűkkel és furcsa tollakkal teledöfködött hajukkal vagy a haszontalan apró kalapjaikkal. A kerek nappali közepén álló magas üvegedényre emlékeztettek: túl vékonyak és finomak voltak hozzá, hogy hasznukat lehessen venni, ráadásul a túlzásba vitt dekoráció csak még jobban elrontotta őket. De Logen rég nem volt már nővel, úgyhogy most vidáman mosolygott rájuk, hátha történik valami érdekes. Volt, aki csak döbbenten meredt rá, de sokan fel is sikítottak az ijedségtől. Logen sóhajtott. A régi varázs nem tűnt el nyomtalanul.

Kicsit tovább, egy másik téren megnézett magának egy csapat gyakorlatozó katonát. Ezek nem koldusok voltak, és nem is lányos fiúk, hanem kemény férfiak nehéz páncélban. A mellvértjüket és a lábvértjüket tükörfényesre suvickolták, hosszú lándzsájuk a válluknak támaszkodott. Ahogy mereven, mint a szobrok az út mentén, egymás mellett feszítettek, mindegyik éppen úgy nézett ki, mint a mellette álló. Négy négyzetet alkottak, talán ötvenen mindegyiket.

Egy vörös zubbonyos alacsony férfi – Logen úgy sejtette, ő lehet a parancsnok – ordítására az egész sereglet elfordult, mindannyian előreszegezték a lándzsáikat, és nehéz csizmáikkal csattogva megindultak a téren. Minden egyes katona ugyanolyan volt, ugyanolyan fegyverekkel, ugyanolyan mozdulatokkal. Szemkápráztató látványt nyújtott a hibátlan négyzetekben mozgó töménytelen ragyogó fém a csillogó lándzsahegyekkel. Mintha valami óriási szögletes sündisznó indult volna meg a négyszáz lábával. Tágas sík területen veszélyesek lehettek a velük szemben álló képzeletbeli ellenséggel szemben, semmi kétség. Hogy mire mennének sziklás talajon, zuhogó esőben, egy kusza erdőben, arról Logennek megvolt a véleménye. Ezek a katonák gyorsan elfáradnának a nehéz páncélzat alatt, ha pedig felbomlik a négyzet, mit tudnának csinálni? Hiszen megszokták, hogy mindig ott áll valaki a válluknál. Vajon tudnának egyedül harcolni?

Logen továbbsietett a széles udvarokon és csinos kerteken keresztül, a gurgulázó szökőkutak és a büszke szobrok mellett, végig a tiszta utcákon és a széles sugárutakon. Föl–le mászkált a keskeny lépcsőkön, átsétált a patakok, utak vagy más hidak fölött átívelő hidakon. Látott katonákat tucatnyi különböző, ragyogó egyenruhában, amint vagy száz kaput és falat és ajtót őriztek. Mindannyian egyforma gyanakvással meredtek rá. A nap magasra kapaszkodott az égen, a magas, fehér épületek pedig csak nem akartak fogyni, mígnem Logennek végül megfájdult a lába, félig el is tévedt, és a nyaka is görcsöt kapott az állandó felfelé bámulástól.

Tájékozódási pontul a minden más építménynél magasabb, óriási torony szolgált. A leghatalmasabb épületek is viskóknak tűntek mellette. Mindig ott emelkedett a távolban, és az ember akármikor láthatta a szeme sarkából, ahogy a háztetők felett kukucskált. Logent egyre közelebb vitték a lábai, amíg egyszerre csak a citadella egy elhagyatott sarkához nem ért, közvetlenül a torony árnyékában.

Egy kikopott pázsit mellett talált magának egy padot, egy mohával és repkénnyel borított, omladozó ház tövében. Az épület meredek teteje középen megrogyott, és jó néhány cserép is hiányzott róla. Logen fujtatva rogyott le, és nézett föl a kék ég előtt sötéten emelkedő, száraz, rideg és halott kövekből épült irdatlan, ember alkotta hegyre. Egyeden növény sem tapadt az égig érő falakhoz, még egy darabka moha sem türemkedett ki a hatalmas kövek között. A Mester Háza, Bayaz szerint így hívták. Logen sok házat látott már életében, de ez egyikre sem hasonlított. Nem volt fölötte tető, és egyetlen ajtó vagy ablak sem nyílott a csupasz falakon. Az egész csak éles kőkockák pontosan összeillesztett halmazának tűnt. Mi értelme lehet felépíteni egy ilyen óriási valamit? Különben is, ki volt ez a Mester? Mást nem is csinált, csak ezt? Ezt a marha nagy, de tökéletesen haszontalan házat?

- Nem bánja, ha leülök? – Egy nő nézett le Logenre. A parkban lustálkodóknál mindenesetre jobban hasonlított arra a képre, ami a nőkről élt benne. Fehér ruhájában, az arcát keretező fekete hajjal határozottan csinos volt.

- Hogy bánom–e? Nem. Furcsa, de senki más nem akar mellém ülni.

A nő lehuppant a pad túlsó végére, a térdére könyökölt, és állát az öklére támasztotta. Felnézett a hatalmas toronyra, de szemmel láthatólag nem érdekelte különösebben, mit lát.

–Talán félnek magától.

Logen egy papírköteggel a hóna alatt tovasiető férfit figyelt, aki tágra nyílt szemmel nézte meg magának. – Kezdek magam is erre gyanakodni.

- Valóban kissé veszélyesnek látszik.

- Förtelmesnek, azt akarja mondani.

-Általában azt mondom, amit mondani akarok, és most veszélyest mondtam.

- Nos, a látszat sokszor csal.

A nő felhúzta a szemöldökét, és lassan tetőtől talpig végigmérte Logent.–Tehát elkötelezte magát a békének.

-Hát... nem egészen. – Egymásra néztek. A nőn nem látszott, hogy félne vagy viszolyogna, sőt még érdeklődés sem igazán tükröződött a szemében. – Maga miért nem tart tőlem?

- Anglandban születtem, ismerem a népét. Aztán meg – fejét a pad támlájára hajtotta – senki nem áll szóba velem. Borzasztóan el vagyok keseredve.

Logen a középső ujja csonkját bámulta, és ide–oda mozgatta, amennyire csak tudta. – El tudom képzelni. Én Logen vagyok.

- Jó magának. Én senki sem vagyok.

- Mindenki valaki.

- Én nem. Én semmi vagyok. Láthatatlan.

Logen töprengve nézett a neki oldalvást ülő nőre, ahogy a nyakát nyújtóztatva hátravetette a fejét, és komótosan emelkedő, süllyedő mellkassal a nap felé fordította az arcát. – Én látom magát.

A nő oldalt gördítette a fejét, hogy ránézhessen. – Maga... nagyon kedves ember.

Logen harsányan felnevetett. Sok mindent mondtak már neki életében, de ilyet még sosem. A fiatal nő nem szórakozott olyan jól, mint ő. – Nem tartozom ide – mondta halkan.

- Egyikünk sem tartozik ide.

- Nem, de én itt élek. – Azzal a nő felállt a padról. – Viszlát, Logen.

- Viszlát, senki. – Logen figyelte, ahogy a nő hátat fordít neki, és a fejét rázva elballag. Bayaznak igaza volt. Ez a hely furcsa, de az emberek még furcsábbak.

Logen hirtelen felriadt, pislogott néhányat, aztán körülnézett. Sötét volt. Persze nem teljesen sötét, a város soha nem szűnő derengése halványan most is megvilágította az ég alját. Mintha hallott volna valamit, de közben csend lett. Meleg volt. Logen úgy érezte, megfullad a szűk szobában, hiába áramlott be a párás levegő a nyitott erkélyajtón. Felnyögött, a nyirkos takarót letolta a derekáig, aztán letörölte az izzadságot a mellkasáról, és a kezét a falhoz dörzsölte. A fény lehunyt szemhéján is átszűrődött. De nem is ez volt a legnagyobb problémája. Ha valamit el lehetett mondani Kilencujjú Logenről, akkor az az volt, hogy gyakran kellett vizelnie.

Sajnos ezen a helyen nem lehetett csak úgy belehugyozni egy edénybe. Ehelyett egy kis helyiségbe mentek, ahol egy csakis erre a célra kitalált, lapos deszkát használtak, ami leginkább egy lyukas közepű polcra emlékeztetett. Amikor Logen megérkezett ide, a szálláshelyükre, belenézett a lyukba, és megpróbálta kitalálni, mire való. Nagyon mély volt és büdös. Végül Malacus magyarázta el, mire is használják. Értelmetlen, barbár találmány. Le kellett ülni a kemény fára, ahol egészen kellemetlen huzat csiklandozta az ember golyóit. De, már amennyire Logen meg tudta állapítani, ez volt a civilizáció. Egyesek nagyon ráértek, és kitaláltak mindenfélét, hogy az egyszerű dolgokat megnehezítsék.

Kikászálódott az ágyból, és elindult arra, amerre emlékei szerint az ajtó nyílt. Görnyedten, a karját kinyújtva tapogatózott előre. Túl világos volt ahhoz, hogy tovább aludjon, de túl sötét ahhoz, hogy bármit is jól lásson. – Nyüves civilizáció – mormogta magában, miközben az ajtó zárjával ügyetlenkedett, majd kicsúsztatta meztelen talpát a lakosztály nagy, kerek előterébe.

Itt hűvös volt, nagyon hűvös. A hideg levegő érintése a csupasz bőrén jólesett a hálószoba nyirkos forrósága után. Miért is nem aludt inkább itt ahelyett, hogy abban az olvasztókemencében gyötrődött? Hunyorogva, a rossz alvástól gyűrött arccal bámulta az árnyékba burkolózó falakat, és próbált rájönni, hogy melyik ajtó vezet a pisipolchoz. Nagyjából biztos volt benne, hogy amilyen az ő szerencséje, a végén még Bayaz szobájába fog beesni, és lehugyozza az Első Mágust. Attól aztán biztosan visszatérne a varázsló jókedve.

Tett egy lépést előre. Koppanás hallatszott, aztán valami csattant, ahogy beverte a lábát az asztal sarkába. Elkáromkodta magát, és megragadta sajgó sípcsontját – aztán eszébe jutott az üvegedény az asztalon. Ugrott egyet, és a pereménél fogva elkapta az utolsó pillanatban, mielőtt még leesett volna. A szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, és már ki tudta venni a hideg, fényes felületre festett virágok körvonalait. Éppen visszatette volna az edényt a helyére, amikor eszébe jutott: miért menne tovább, ha itt van a kezében a tökéletes alkalmatosság? Gyorsan körbepillantott a szobában, a megfelelő helyre illesztette az üveget... aztán meghűlt a vér az ereiben.

Ugyanis nem volt egyedül.

Magas, karcsú alak állt előtte a félhomályban. Halványan ki tudta venni a hosszú hajat, amit finoman lobogtatott a nyitott ablakon beáramló levegő. Hiába erőltette azonban a szemét, a betolakodó arcát nem láthatta tisztán.

- Logen... – Női hang volt, puha és halk. Logennek egy cseppet sem tetszett. A szobában hideg volt. Nagyon hideg. Igyekezett jobb fogást találni az üvegen.

- Ki vagy? – szólalt meg rekedten. A kérdés borzasztó hangosnak tűnt az éjszaka csendjében. Talán álmodott? Megrázta a fejét, és még erősebben szorította az üveget. Valóságosnak hatott az egész. Ijesztően valóságosnak.

- Logen... – A nő csendesen elindult felé. Az ablakon beszűrődő gyenge fény oldalról érte az arcát. Fehér bőr villant, árnyékos szemgödör, aztán egy száj széle, de hamarosan megint minden beleolvadt a sötétbe. Volt benne valami ismerős... Logen kapkodva kutatott a gondolataiban, aztán szemét le sem véve a körvonalakról hátrálni kezdett ügyelve, hogy az asztal mindvégig kettejük között maradjon.

- Mit akarsz? – Kellemetlen hűvösséget érzett a mellkasában. Tudta, hogy segítségért kellene kiáltania, de maga sem tudta, miért, fontosabb volt, hogy megtudja, ki ez a nő. Szinte megfagyott a levegő. Logen mintha még a lélegzetét is látta volna az arca előtt gomolyogni. A felesége meghalt, ezt tudta, meghalt, és kihűlt, és visszatért a sárba. Réges–régen, és nagyon messze innen. Látta a porig égett falut, a szerteszét heverő holttesteket. A felesége meghalt... Es mégis...

– Thelfi? – suttogta.

- Logen... – Ez az ő hangja! Az ő hangja! Logennek tátva maradt a szája. A nő feléje nyújtotta a karját. Halvány keze volt, halvány ujjai, és hosszú, fehér körmei. A szobában most már szinte jéggé fagyott a levegő. – Logen!

- De hiszen te meghaltál! – Logen felemelte az üveget, készen arra, hogy lecsapjon vele a nő fejére. A kéz szétterpesztett ujjakkal felé nyúlt.

A szobában hirtelen nappali világosság támadt. Aztán még annál is világosabb lett. Vakító fény árasztott el mindent. Az ajtók és a bútorok homályos körvonalai éles fehér szegélyekké és fekete árnyékokká változtak át. Logen szorosan becsukta a szemét, aztán még a karjával is eltakarta, és nekitántorodott a falnak. Fülsiketítő csörömpölés hallatszott, mintha a föld indult volna meg, majd valami szakadt és reccsent, akár egy kidőlni készülő vén tölgy, és égő fa szaga töltötte be a levegőt.

A szoba furcsamód megváltozott. Megint sötét lett, de nem annyira, mint korábban. Fény áramlott be a nagy, csipkés szegélyű lyukon, ahol nemrég még az ablak volt. A székek közül kettő eltűnt, egy harmadik pedig három lábon billegett; a törött felületek furcsán izzottak, mintha a fa órákon át a tűzben hevert volna. Az asztal egy pillanattal korábban még Logen mellett állt, most azonban két darabra törve feküdt a szoba túlsó végében. A mennyezet egy darabja levált a gerendákról, és a padlót vakolat, kődarabok, deszkák és üvegszilánkok borították. A nő nem volt sehol.

Bayaz a törmeléket kerülgetve a falban tátongó lyukhoz botladozott. Hálóköntöse lengedezett vastag vádlija körül, ahogy kilesett az éjszakába. – Elment – mondta.

- Ki volt ez? – meredt a lyuk előtt szállongó porba Logen is. – Tudta a nevemet...

A varázsló az utolsó épségben maradt székhez lépett, és kimerülten rogyott le rá. – Talán egy Evő lehetett. Khalul küldte.

- Egy micsoda? – kérdezte értetlenül Logen. – És ki küldte?

Bayaz letörölte az izzadságot az arcáról. – Azt mondtad, nem akarod tudni.

- Ez igaz. – Logen nem tagadhatta, hogy így volt. Megdörzsölte az állát, és az éjszakai égbolt elé táruló darabját méregetve azon morfondírozott, vajon eljött–e az ideje, hogy meggondolja magát. Mire dűlőre jutott, már elkésett. Heves dörömbölés hallatszott az ajtó felől.

- Megtennéd, hogy kinyitod? – Logen esetlenül átküzdötte magát a romok között, és félrehúzta a reteszt. Dühös őr taszította félre, és rontott be a szobába, kivont kardjával a kezében.

- Zajt hallottam! – Lámpájának fénye végigsöpört a törmeléken, aztán megállt a lehullott vakolaton, a csupasz köveken és a csupasz éjszakai égbolton. – A rossebbe! – suttogta.

- Volt egy hívatlan vendégünk – magyarázta Logen.

- Öö... értesítenem kell... – az őr szemmel láthatólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel – ...valakit. – Az ajtó felé hátrálva megbotlott, és majdnem átesett a földön heverő gerendán. Aztán Logen hallotta, ahogy lefelé csörtet a lépcsőn.

- Mi az az Evő? – Nem érkezett válasz. A varázsló mogorva képpel, lehunyt szemmel aludt. Logen lenézett. Meglepetten állapította meg, hogy még mindig a jobb kezében szorongatja a gyönyörű, finom üvegedényt. Óvatosan megtisztította a padló egy darabját, és letette a vázát a törmelék közé.

Kivágódott az egyik ajtó, mire Logen szíve majd kiugrott a helyéből. Malacus volt az, a szeme kikerekedett, a haja minden szála égnek állt. – Mi a... – A lyukhoz tántorgott, és óvatosan kilesett a városra. –Te jó ég!

- Malacus, mi az az Evő?

Quai hátrakapta a fejét, és halálra vált képpel meredt Logenre.

–Tilos – suttogta – emberhúst enni.

Kérdések

Glokta zabkását lapátolt a szájába. Igyekezett minél gyorsabban falni, hátha legalább félig meg tudja tölteni a gyomrát, mielőtt öklendezni kezd. Nyelt, köhögött, összerázkódott. Eltolta magától a tálat, mintha a puszta látványa is bántaná a szemét. És persze így is van.

– Remélem, fontos, Severard – mormogta.

A praktikális fél kezével hátrasimította zsíros haját. – Attól függ, ön mit tart fontosnak. Mágus barátainkról van szó.

- Á, az Első Mágus és az ő merész társai. Mi van velük?

- Az éjszaka volt valami zűr a lakosztályukban. Állítólag valaki betört hozzájuk, és valamiféle összezördülés lett a dologból. Úgy fest, kárt is tettek az épületben.

- Valami? Valaki? Valamiféle? – Glokta csalódottan ingatta a fejét. – Úgy fest? Az úgy fest nem elég nekünk, Severard.

- Hát, pedig most meg kell elégednie ennyivel. Az őr nem bánt valami bőkezűen a részletekkel. Ha engem kérdez, átkozottul idegesnek látszott. – Severard kicsit mélyebbre süllyedt a székében, fülei szinte eltűntek a vállai között. – Ennek az ügynek feltétlenül a végére kell járni. Akár mi magunk is nekiláthatunk. Megnézheti őket magának közelebbről is. Talán feltehetne nekik néhány kérdést.

- Hol vannak? – kérdezte Glokta.

- Imádni fogja azt a helyet. A Láncok Tornyában.

Glokta megvető homlokráncolással nyalogatta le a zabkása maradványait az ínyéről. Hát, persze. És lefogadom, hogy a legfelső emeleten. Sok lesz a lépcső. – Van még valami?

– Az északföldi tegnap elment sétálni, és körbejárta a fél Agriontot. Természetesen figyeltük. – A praktikális megszívta az orrát, és igazított egyet a maszkján. – Ocsmány egy gazember.

- Á, a híres–neves északföldi. Csinált valami retteneteset? Erőszak, gyilkosság, lángokban álló épületek, ilyesmi?

- Őszintén szólva nem igazán. Unalmas délelőttünk volt. Csak mászkált, és mindent megbámult. Beszélt néhány emberrel.

- Ismerjük valamelyiket?

- Semmi különös. Elbeszélgetett egy áccsal a Viadalra épülő lelátónál, aztán egy írnokkal a Királyok útján. Meg volt egy lány az egyetemnél. Vele hosszabb időt töltött.

- Egy lány?

Severard szemében mosoly villant. – Úgy bizony, méghozzá egy meglehetősen csinos lány. Hogy is hívták? Sikerült kiderítenem. A bátyja a Királyi Seregben szolgál... West, valami West.

- Ardee.

- Ő az! Ismeri?

- Hmm. – Glokta megnyalta üres ínyét. Megkérdezte, hogy vagyok. Emlékszem. – És miről beszélgettek?

A praktikális felhúzta a szemöldökét. – Valószínűleg semmiről. A lány anglandi, és csak nemrég jött a városba. Talán van közöttük valami kapcsolat. Akarja, hogy behozzam? Gyorsan kideríthetnénk

- Nem! – csattant fel Glokta. – Nem, semmi szükség rá. A bátyja a barátom volt.

– Volt.

- Egy ujjal sem érhetnek hozzá, Severard, világos?

A praktikális megvonta a vállát. – Ha úgy akarja, inkvizítor. Ha úgy akarja.

- Úgy akarom.

Egy pillanatra csend lett. – Szóval végeztünk a selyemkereskedőkkel, igaz? – Severard szinte szomorúnak tűnt.

- A jelek szerint. Befellegzett nekik. Csak egy kis takarítás van már hátra.

- Gondolom, jövedelmező takarítás lesz.

- Merem állítani – felelte Glokta keserűen. – Viszont őeminenciája úgy véli, másra kéne használni a tehetségünket. – Például álvarázslók szemmel tartására. – Remélem, nem vesztetted el a kis ingatlanodat a kikötőnél.

Severard vállat vont. – Nem lennék meglepve, ha nemsokára megint el kellene vonulnia a kíváncsi szemek elől. A palota ott lesz. Méltányos áron. Csak rossz érzés félbehagyni egy megkezdett munkát.

Igaz. Glokta elgondolkozott. Veszélyes. A főrektor azt mondta, ne folytassam tovább. Az engedetlenség nagyon veszélyes lehet, de mégis, itt valami bűzlik. Nem szívesen hagyok szálakat elvarratlanul, akármit is vár el tőlem őeminenciája. – Lehet itt még valami.

– Tényleg?

- Igen, de maradjon közöttünk. Tudsz valamit a bankokról?

- Nagy épületek. Pénzt adnak kölcsön az embereknek.

Glokta halványan elmosolyodott. – Fogalmam sem volt róla, hogy ekkora szakértő vagy. Engem az egyik bank érdekel különösen. Úgy hívják, hogy Valint és Balk.

- Sosem hallottam róluk, de kérdezősködhetek.

- Csak diszkréten, Severard, világos? Senki sem tudhat semmit erről. Komolyan beszélek.

- A diszkréció az alaptermészetemhez tartozik, főnök, megkérdezhet bárkit. Csupa diszkréció, ez vagyok én. Ez közismert.

- Remélem is, Severard. Remélem is. – Különben mindkettőnknek fejét veszik.

Glokta az ablakmélyedésben ült, hátát a köveknek támasztotta, bal lábát – a fájdalom lángoló, lüktető kemencéjét – pedig kinyújtotta maga elé. Persze, mint minden nap minden percében, most is számított a fájdalomra. De ez azért különleges.

Minden lélegzetvétel zörgő nyöszörgéssé alakult át merev állkapcsai között. A legapróbb mozdulat is mérhetetlen gyötrelemmel járt. Visszaemlékezett, hogyan futtatta fel és le Varuz tengernagy a lépcsőkön sok–sok évvel ezelőtt, amikor a Viadalra tréningezett. Hármasával szedtem afokokat, föl–le, és jóformán meg sem izzadtam. Most meg ennyitől szenvedek. Kigondolta volna, hogy ide jutok?

Reszkető testét elborította az izzadság, szeméből folytak a könnyek, égő orrából híg takony csöpögött. Ömlik belőlem a víz, és közben szomjas vagyok, mint az állat. Ennek meg mi értelme van ? Mi értelme volt bárminek ebből az egészből? Mi történne, ha valaki erre járna, és ilyen állapotban látna meg? Az inkvizíció félelmetes ostorát, amint egy ablakban ül a valagán, és mozdulni is alig bír? Vajon sikerülhet–e könnyed mosolyt varázsolnom az agónia merev álarcára? Képes leszek–e úgy tenni, mintha minden rendben lenne? Vajon sikerül–e úgy tennem, mintha gyakran járnék ide, hogy megpihenjek a lépcsők mentén? Vagy zokogni fogok, visítani és segítségért könyörögni?

De senki sem jött. Glokta csak ült ott, a szűk résben, háromnegyed úton felfelé a Láncok Tornyába, felhúzott, reszkető térddel. Sand dan Glokta, a kardforgatás mestere, a fess lovassági tiszt. Micsoda dicsőséges jövő állhat előtte! Volt idő, amikor órákon keresztül képes voltam futni. Csak futottam, futottam, és sosem fáradtam el. Erezte, ahogy egy izzadságcsepp végiggördül a hátán. Miért csinálom ezt? Mi a fenéért csinálná ezt bárki? Akár ma is abbahagyhatnám. Hazamehetnék anyámhoz. Es azután?

Azután mi lenne?

– Inkvizítor! Örülök, hogy eljött.

Jó neked, rohadék. Én nem örülök. A lépcsőn felérve Glokta fogait a csupasz ínyéhez dörzsölve a falnak támaszkodott.

– Odabent vannak. Elég nagy a felfordulás... – Glokta keze remegett, amitől botja vége finoman kopogott a kövön. Forgott vele a világ. Az őrt is csak homályosan látta ugráló szemhéja alól. – Jól érzi magát? – A katona kinyújtott karral lépett közelebb.

Glokta felnézett rá. – Csak nyissa ki azt az átkozott ajtót, maga idióta!

A férfi félreugrott, az ajtóhoz sietett, és szélesre tárta azt. Glokta minden porcikája arra vágyott, hogy befejezze az erőlködést, és elterüljön a földön, de minden akaraterejét összeszedve sikerült állva maradnia. Kényszerítette magát, hogy egyik lábát a másik elé tegye, hogy egyenletesen vegye a levegőt, hogy kihúzza magát, és felemelje a fejét, majd méltóságteljesen elvonult az őr mellett. Amit az ajtó mögött látott, az majdnem mégis betett az összeszedettség látszatának.

Tegnap ez volt az Agriont egyik legjobb lakosztálya. A legfontosabb vendégeknek tartották fenn, a legmegbecsültebb külföldi méltóságoknak. Tegnap még így volt. A falban, az ablak helyén most hatalmas lyuk tátongott, mögötte fényesen szikrázott az ég. A mennyezet egy része beomlott, törött gerendák és vakolatdarabok lógtak be a szobába. A padlón kődarabok, üvegcserepek és színes textíliák szakadt darabjai hevertek Az antik bútorok összetörtek és megégtek, mintha csak a tűzre dobták volna őket. Csak egy szék, egy fél asztal és egy magas, furcsán ódonnak tűnő, díszes üvegváza úszta meg a rombolást, melyek közül az utóbbi különös módon sértetlenül állt a kőtörmelékkel borított padlón.

A drága romhalmaz közepén zavarodott, beteges külsejű fiatalember állt. Ahogy Glokta megindult felé a szemétdomb közepén, felnézett, és idegesen nyalta meg az ajkát. Hát nem nyilvánvaló, hogy egy közönséges csaló?

- Öö, jó reggelt!? – A fiatalember ujjai remegtek az aranyfonállal szőtt misztikus ábrákkal díszített, súlyos köntös szegélyén. És milyen kényelmetlenül érzi magát ebben a cuccban. Ha ez az ember egy varázsló inasa, akkor én meg Gurkhul császára vagyok.

- Glokta vagyok Őfelsége inkvizíciójától jöttem. Azért küldtek, hogy kivizsgáljam ezt a... szerencsétlen ügyet. Arra számítottam, hogy egy idősebb embert találok itt.

- Ó igen, sajnálom. Malacus Quainak hívnak – hebegte a férfi –, inas vagyok a nagy Bayaznál, az Első Mágusnál, ki a Magas Művészetek művelője és mély bölcsességek tudója... – Térdre! Térdelj le előttem! Gurkhul hatalmas császára vagyok.

-Malacus... – szakította félbe durván a fiatalembert Glokta – .. .Quai. Az Óbirodalomból való?

- Nos, igen. – Az inas ettől valamelyest felderült. – Ismeri a...

- Nem. Egyáltalán nem. – A sápadt arc megereszkedett. – Itt volt az éjjel?

- Öö, igen, a szomszédban aludtam. Attól tartok, semmit nem láttam... – Glokta szigorúan, pislogás nélkül meredt rá, hogy elbizonytalanítsa. Az inas köhintett, és a padlóra meredt, mintha csak azon gondolkozna, mivel kezdje a takarítást. Tényleg e miatt az ember miatt ideges a főrektor? Pocsék színész. Az egész lényéből süt, hogy csaló.

- De azért valaki csak látott valamit!?

- Nos, hm, Kilencujjú uram, gondolom, látott...

- Kilencujjú?

- Igen, az északföldi kísérőnk – A fiatalember szinte jókedvre derült. – Nagyszerű harcos, egy bajnok, egy herceg ...

- Maga az Óbirodalomból jött. Ő pedig északföldi. Miféle vegyes társaság ez?!

- Nos, igen, haha, azok vagyunk, gondolom...

- Hol van most ez a Kilencujjú?

- Még alszik, azt hiszem. Esetleg felébreszthetem...

- Lenne olyan kedves? – Glokta botjával koppantott a padlón. – Elég nehézkesen másztam fel ide, és nem szívesen kezdeném elölről.

-Nem, öö, persze... Bocsánat. – Az inas besietett az egyik ajtón, Glokta pedig elfordult, és úgy tett, mintha a lyukat vizsgálná, pedig valójában fájdalmas grimaszokat vágott, és az ajkát harapdálta, nehogy felsírjon, mint valami kisgyerek Szabad kezével megragadta a kiálló kődarabokat a falban tátongó nyílás peremén, és olyan erősen szorította őket, ahogy csak tudta.

Ahogy elmúlt a görcs, alkalma nyílt jobban megvizsgálni a szoba állapotát. A fal még ilyen magasan is négy láb vastag volt. A nyers terméskövet habarccsal tapasztották össze, és faragott kőlapokkal burkolták be. Igazán hatalmas hajítógép kellett volna hozzá, hogy ekkora lyukat üssön bele, vagy egy csapat erős munkás egyheti kitartó munkája. Egy ostromgép vagy egy csapat munkás nyilván magára vonta volna az őrség figyelmét. Szóval hogyan keletkezett ez a lyuk? Glokta végigfuttatta a tenyerét a repedt köveken. Egyszer hallott egy pletykát, hogy a délvidéken feltaláltak valamiféle robbanó port. De csinálhatta ezt egy kevéske por?

Az ajtó kinyílt, és ahogy Glokta megfordult, egy hatalmas férfit pillantott meg, amint lehajtott fejjel éppen átbújt az alacsony félfa alatt, menet közben lassú, nehézkes mozdulatokkal gombolva az ingét. Amolyan megfontolt lassúság volt ez. Mintha gyorsabban is tudna mozogni, csak nem látná értelmét. A férfi haja kusza szénaboglyára emlékeztetett, szögletes arcát hegek szabdalták. Bal keze középső ujja hiányzott. Szóval ezért Kilencujjú. Milyen borzasztóan eredeti!

- Ilyen sokáig aludt?

Az északföldi bólintott. – A maguk városában túl meleg van nekem. Rosszul alszom éjszaka, nappal meg álmos vagyok

Glokta lába lüktetett, a háta majd kettészakadt, a nyaka pedig merev volt, mint egy száraz ág. Komoly erőfeszítésébe telt, hogy mindezt titokban tartsa. Mindent megadott volna, hogy lerogyhasson abba az egyetlen épen maradt székbe, és üvöltsön, ahogy a torkán kifér. De állva kell maradnom, hogy elbeszélgethessek ez£kkel az imposztorokkal. – El tudná nekem mondani, mi történt itt?

Kilencujjú vállat vont. – Vizelnem kellett az éjszaka. És megláttam valakit a szobában. – Úgy tűnt, gondjai vannak a nyelvhasználattal, még ha mégoly közönséges volt is, amiről beszélt.

- És látta, ki lehetett az a valaki?

- Nem. De nő volt, annyi biztos. – Logen tovább rángatta a vállát, láthatólag kényelmetlenül érezte magát.

- Egy nő? Valóban? – Ez a történet egyre nevetségesebbé válik. – Még valami? Esetleg a lakosság felénél is tovább szűkíthetnénk a keresést?

- Hideg volt. Nagyon hideg.

- Hideg? – Hát persze, miért is ne? Az, év egyik legforróbb éjszakáján.

Glokta hosszasan az északföldi szemébe nézett, de az állta a tekintetét. Sötét, hűvös, mélyen ülő kék szeme volt. Nem egy idióta szeme. Ha majomnak is látszik, nem úgy beszél. Gondolkodik, mielőtt kinyitja a száját, aztán csak annyit mond, amennyitfeltétlenül szükséges. Ez itt egy veszélyes ember.

- Mi dolga a városban, Kilencujjú uram?

- Bayazzal jöttem. Ha tudni akarja, mi járatban vagyunk, őt kérdezze. Őszintén mondom, hogy én nem tudom.

- Szóval fizet magának?

– Nem.

- Akkor puszta hűségből követi?

- Nem igazán.

- De legalább a szolgálója?

- Nem. Nem igazán. – Az északföldi megvakarta borostás állkapcsát. – Nem tudom, mi vagyok

Egy nagy, hazug disznó, az vagy. De hogyan bizonyítsam be? Glokta körbemutatott botjával a romokban heverő szobán. – Hogyan okozhatott ez a maga betolakodója ekkora kárt?

- Az Bayaz volt.

- Bayaz? Hogyan?

- Ő Művészetnek hívja.

- Művészetnek?

- A közönséges mágia vad és veszélyes dolog – szólt közbe öntudatosan az inas, mintha csak valami nagyon fontos információt osztana meg a jelenlévőkkel –, mivel a Túloldalról érkezik, és a lenti világgal érintkezésbe lépni borzasztó veszélyeket tartogat az ember számára. A mágus a mágiát tudással ötvözi, így hozza létre a Magas Művészetet, bár miként a kovács vagy a...

- A Túloldalról? – csattant fel Glokta élesen vetve véget az idióta halandzsának – A lenti világgal? Maga meg mi a fenéről beszél? Mágia? Maga ért a mágiához, Kilencujjú uram?

- Hogy én? – Az északföldi elnevette magát. – Nem. – Egy pillanatra elgondolkozott, aztán mintha csak utólag jutott volna eszébe, hozzátette: – Mondjuk az igaz, hogy a szellemekkel tudok beszélgetni.

- A szellemekkel? Tényleg? – Hogy oda ne rohanjak! – Ők esetleg elmondhatnák nekünk, ki volt ez a betolakodó?

- Attól tartok, nem. – Kilencujjú szomorúan rázta meg a fejét. Vagy nem vette észre Glokta hangjában az iróniát, vagy úgy döntött, hogy nem törődik vele. – Egy sem maradt ébren ezen a helyen. Itt mind alszanak. Most már jó ideje.

- Á, hát persze! – A szellemeknek már rég takarodót fújtak. Kezd elegem lenni ebből a marhaságból. – Bethodtól jött?

- Így is mondhatnánk. – Glokta ezen alaposan meglepődött. Legjobb esetben is arra számított, hogy az északföldi majd levegő után kapkod, és riadtan tagadni próbál. Meg sem fordult a fejében, hogy őszinte beismerés következik. Viszont Kilencujjúnak a szeme sem rebbent. – Régen a bajnoka voltam.

- A bajnoka?

- Tíz párbajt vívtam a nevében.

Glokta kereste a szavakat. – És győzött?

- Szerencsém volt.

- Ugye tisztában van vele, hogy Bethod megtámadta az Uniót?

- Igen. – Kilencujjú felsóhajtott. – Rég meg kellett volna ölnöm azt a rohadékot, de akkor még fiatal voltam és ostoba. Most viszont kétlem, hogy lesz még rá alkalmam, de hát így megy ez. Kénytelenek vagyunk rea... hogy is mondják?

- Reálisan szemlélni a dolgokat – segítette ki Quai.

Glokta összeráncolta a homlokát. Egy pillanattal ezelőtt már közel járt hozzá, hogy valami értelmet hámozzon ki ebből a zűrzavarból, az a pillanat azonban elszállt, és most ez egésznek még kevesebb értelmét látta, mint korábban. Kilencujjúra meredt, de a sebhelyes arcot fürkészve nem találta meg a választ; ott csak még több kérdés volt. A szellemekkel beszélget? Bethod bajnoka, de közben az ellensége is? Megtámadta egy titokzatos nő az éjszaka közepén? Es még csak azt sem tudja, hogy miért van itt? Az okos hazudozó a lehető legtöbbet elmond az igazságból, de ez itt annyit hazudik, hogy azt se tudom, hol kezdjem kibogozni.

- Á, vendégünk van! – Egy öregember lépett a szobába. Alacsony volt, zömök, rövid ősz szakállal, és hevesen dörzsölte a fejét egy törölközővel. Tehát ez Bayaz. Ahogy a varázsló levetette magát az épen maradt székre, a mozdulatból hiányzott minden elegancia, amit egy nevezetes történelmi személyiségtől elvárna az ember. – Bocsánatát kell kérnem. Épp a fürdőkádban ültem. Nagyszerű kád. Mindennap fürdők, amióta megérkeztünk ide, az Agriontba. Olyan mélyen belém ivódott az út pora, hogy meg kellett ragadnom az alkalmat, hogy tisztává varázsoljam magam. – Az öregember végigsimította a tenyerével kopasz fejbőrét.

Glokta magában összehasonlította a varázsló arcát a Királyok útján álló Bayaz–szobor vonásaival. Aligha hátborzongató a hasonlóság. Fele olyan parancsoló sincs a tekintete, és jóval alacsonyabb. Ha kapnék egy órát, öt ennél meggyőzőbb öregembert is találnék. Ha rászabadulnék egy borotvával Sult főrektorra, többet hoznék ki belőle. Glokta a tar koponyára pillantott. Kíváncsi lennék, minden reggel borotválja–e.

- És ki maga? – kérdezte az állítólagos Bayaz.

- Glokta inkvizítor.

- Őfelsége egyik inkvizítora. Micsoda megtiszteltetés!

- Ó, dehogyis, részemről a megtiszteltetés! Végtére is ön a legendás Bayaz, az Első Mágus.

Az öregember szúrósan nézett vissza rá hideg, zöld szemével. – A legendás talán egy árnyalatnyit túlzás, de valóban én vagyok Bayaz.

- A társa, Kilencujjú uram éppen beszámolt az éjszakai eseményekről. Különös mese. Azt állítja, hogy ön okozta... ezt.

Az öregember felhorkant. – Nem szokásom kesztyűs kézzel bánni a hívatlan vendégekkel.

- Azt látom.

- Sajnos keletkezett némi kár a lakosztályban is. Tapasztalatom szerint gyorsan és határozottan kell cselekedni. Aztán utólag már lehet vacakolni a részletekkel.

- Természetesen. Bocsássa meg a tudatíanságomat, Bayaz uram, de pontosan hogyan keletkezett a kár?

Az öreg elmosolyodott. – Talán megérti, hogy nem szívesen osztjuk meg a rend titkait kívülállókkal, inasom pedig már sajnos van. – A zavarodott ifjú felé intett.

- Igen, már találkoztunk. Esetleg elmagyarázná egyszerűen csak úgy, hogy én is megértsem?

- Maguk mágiának neveznék

- Mágiának. Értem.

- Végtére is mi mágusok erről vagyunk híresek

- Hm. Gondolom, nem szívesen tenné meg a kedvemért, hogy demonstrálja.

- Jaj, dehogy. – Az úgynevezett varázsló teljes lelki nyugalommal nevette el magát. – Bűvésztrükkökről szó sem lehet.

A vén bolondon éppen olyan nehéz kiigazodni, mint az északföldin. Az egyik alig beszél, a másikból meg ömlik a szó, mégsem mond semmit.

- Be kell vallanom, nemigen tudom megmagyarázni, hogyan jutott be az illető. – Glokta körülnézett a szobában, minden lehetséges bejáratot megvizsgálva. – Az őr nem látott semmit, úgyhogy nem marad más, csak az ablak.

Óvatosan a lyukhoz csoszogott, és kilesett rajta. Nemrég még volt ott egy kis erkély is, de néhány kőtábla csonkján kívül semmi nem maradt belőle. Alatta a fal makuládanul sima volt egészen a csillogó víztükörig, messze–messze alattuk – Szép kis feladat ide felmászni, főleg női ruhában. Egyenesen lehetetlen. Mi a véleménye? Maga szerint hogy juthatott be ez a nő?

Az öregember felhorkant. – Azt akarja, hogy végezzem el a munkáját maga helyett? Talán a latrina aknájában mászott fel.

Az északföldit szemmel láthatólag erősen zavarba hozta a felvetés. – Miért nem fogja el, és kérdezi meg tőle? Nem azért jött?

Sértődős, sértődős, és még jól is adja elő. Igen meggyőző a sértett ártatlansága, szinte elhiszem ezt a sok sületlenséget. Szinte, de nem egészen. – Éppen itt rejtőzik a probléma. Merthogy a maguk titokzatos behatolójának nyoma sincs. Nem találtunk holttestet. Faforgácsok, darabokra tört bútorok meg kövek bőven akadnak odalent az utcákon. De betolakodót, azt nem találtunk. Se férfit, se nőt.

Bayaz egyre szigorúbb tekintettel nézett az inkvizítorra. – Talán elégett a holtteste. Talán darabokra szakadt. Olyan pici darabokra, hogy látni sem lehet őket. A mágia nem mindig precíz vagy kiszámítható, még egy mester kezében sem. Az ilyesmi megtörténik Simán. Főleg, ha felbosszantanak

- Attól félek meg kell kockáztatnom, hogy felbosszantom. Az merült fel bennem, hogy ön esetleg mégsem Bayaz, az Első Mágus.

- Valóban? – Az öreg dús szemöldöke összeszaladt.

- Legalábbis fontolóra kell vennem azt az eshetőséget is... – feszült csend telepedett a szobára –, hogy ön egy imposztor.

- Hogy csaló volnék? – csattant fel az állítólagos mágus. A sápadt fiatalember lehajtotta a fejét, és csendben a falig hátrált. Glokta hirtelen nagyon egyedül érezte magát a törmelékkel teli kör közepén. Nemcsak hogy egyedül volt, de egyre inkább el is bizonytalanodott. Mindenesetre nem adta fel.

- Eszembe jutott, hogy ezt a kis műsort talán csak a mi kedvünkért rendezték meg, merthogy így kényelmesen demonstrálhatták az ön bűvös hatalmát.

- Kényelmesen? – sziszegte a kopasz öregember meglepően hangosan. – Kényelmesen, azt mondja? A kényelmes az lenne, ha zavartalanul végigalhattam volna az éjszakát. A kényelmes az lenne, ha most a régi székemben ülnék a Zárt Tanácsban. A kényelmes az lenne, ha az emberek törvénynek fogadnák el a szavamat, ahogy régen, és nem tennének fel ostoba kérdéseket.

A hasonlóság a szoborral hirtelen sokkal szembeötlőbb lett. Megjelent a parancsoló arckifejezés, a megvetés fintora, a felgyülemlő szörnyű harag. Az öregember szavai egyszerre súlyosan nehezedtek

Gloktára, kiszorították a levegőt a tüdejéből, azzal fenyegették, hogy térdre kényszerítik, belevágnak a koponyájába, és kiűznek belőle minden szemernyi kétséget. Glokta felnézett a falban ásító lyukra. Por? Kőhajító? Munkások? Vagy létezik egyszerűbb magyarázat? A világ mintha mozgásnak indult volna körülötte, éppen, mint a folektor irodájában néhány nappal korábban. Gondolatban ide–oda forgatta a darabokat, szétszedte, majd megint összerakta őket. És mi van, ha egyszerűen az igazat mondják? Mi van, ha...

Nem! Glokta elűzte a gondolatot. Felemelte a fejét, és maga is gúnyos fintorra húzta a száját, hogy az öregnek legyen min gondolkoznia. Egy borotvált fejű idősödő színész a szerephez illő stílussal. Semmi több. – Ha az, akinek mondja magát, nincs miért tartania a kérdéseimtől, vagy ami azt illeti a saját válaszaitól.

Az öreg elmosolyodott, és a különös feszültségnek hirtelen vége szakadt. – Az őszintesége igazán üdítő, inkvizítor. Nincs felőle kétségem, hogy mindent meg fog tenni az igazának bizonyítására. Sok szerencsét! Nekem, ahogy mondja, nincs mitől félnem. Csak arra kérném, hogy találjon bizonyítékot erre a csalásra, mielőtt megint zaklatna bennünket.

Glokta mereven meghajolt. – Megpróbálom – mondta, és az ajtó felé indult.

- Van még valami! – Az öregember a lyuk felé nézett. – Keresnének nekünk másik lakosztályt? Itt kellemetlen a huzat.

- Megnézem, mit tehetek.

- Jó. Talán lehetne egy–két emelettel alacsonyabban. A térdem mostanában nehezen viseli ezt a sok lépcsőzést. – Tényleg? Akkor legalább ebben egyetértünk

Glokta még egyszer utoljára mindhármukat végigmérte. A kopasz öregember kifejezéstelen arccal nézett vissza rá. A nyúlánk ifjonc idegesen felnézett, aztán gyorsan elfordult. Az északföldi még mindig a latrina ajtaját bámulta komoran. Imposztorok, csalók, kémek De hogyan bizonyítsam be? – Viszontlátásra, uraim! – Ezzel a tőle telhető legméltóságteljesebben elbicegett a lépcső felé.