Vívógyakorlatok

- Támadjon,Jezal, támadjon! Bátran!

Jezal boldogan engedelmeskedett. Jobbját meglendítve előreugrott. West addigra már elvesztette az egyensúlyát, és hátratántorodott. A betanult mozdulatok már rég nem működtek, örült, hogy rövid fegyverével képes volt hárítani a támadást. Ma félig élezett pengéket használtak, hogy egy kis veszéllyel dobják fel a gyakorlást. Ezekkel nem igazán lehetett megölni egy embert, de néhány fájdalmas sebet azért ejthettek velük. Jezal szívesen megfizetett volna a hadnagynak az előző napi megaláztatásért.

– Ez az, fűtsön be neki! Döfés, döfés, százados! Döfés, döfés!

West esetlen mozdulattal visszavágott, de Jezal előre látta, mi következik, és félreütötte a pengét, miközben tovább nyomult előre, és döfött, ahogy csak tudott. Ballal vágott, aztán megint ballal. West kétségbeesetten hárított, és a falnak tántorodott. Jezal végre elkapta. Vidám rikkantással támadott tovább a hosszú acéllal, ellenfele azonban hirtelen életre kelt. Félresasszézott, és csalódást keltő határozottsággal hárította a támadást. Jezal megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, és ijedten kiáltott föl, ahogy kardja hegye éppen besiklott két kő közé, majd kiugorva zsibbadt kezéből ott is ragadt a falrésben, remegő markolattal.

Most West vette át a kezdeményezést. Átbújt Jezal megmaradt pengéje alatt, és vállával keményen nekirontott ellenfelének. – Aú! – nyögött fel Jezal, ahogy hátralépett, majd rövidebbik kardja után tapogatózva elterült a földön. A fegyver azonban tovacsúszott a kőlapokon, amíg Marshal Varuz tábornagy a talpával ügyesen meg nem állította. West kardjának tompa hegye Jezal torka fölött lebegett.

- A fenébe is! – káromkodott a százados, ahogy a vigyorgó őrnagy felajánlotta neki a kezét.

- Valóban – mormogta mély sóhajjal Varuz. – A fenébe is! Ez még szánalmasabb produkció volt, mint a tegnapi, már ha annál létezik szánalmasabb. Megint hagyta, hogy West őrnagy hülyét csináljon magából. – Jezal mogorván félreütötte West kinyújtott kezét, és felállt. – Ő egyetlen pillanatra sem vesztette el az irányítást a küzdelem fölött. Maga meg hagyta, hogy közelebb csalja magát, aztán lefegyverezze. Hogy lefegyverezze! Ezt a hibát az unokám sem követte volna el, pedig ő még csak nyolcéves! – Varuz nagyot koppantott a földre a botjával – Magyarázza el nekem, Luthar százados, legyen szíves, hogyan akar megnyerni egy küzdelmet hason fekve, a fegyvere nélkül.

Jezal duzzogva dörzsölte a tarkóját. – A jövőben, ha netán leesik egy szikláról fegyverrel a kezében, azt akarom, hogy ha összezúzva hever is odalent a mélyben, élettelen ujjai még mindig a markolatot szorongassák. Ért engem?

- Igen, Varuz tábornagy! – motyogta sértetten Jezal, miközben magában azt kívánta, bárcsak a vén gazember zuhanna le egy szikláról. Vagy talán a Láncok Tornyából. Az stílszerű lenne. Talán West őrnagy is csatlakozhatna hozzá.

- A túlzott magabiztosság a kardforgató végzete! Minden ellenfelét úgy kell kezelnie, mintha az utolsó lenne. Ami a lábmunkáját illeti – Varuz undorodva fintorodott el –, megfelelő, és nagyon látványos előrefelé, de amint hátra kell lépnie, magának annyi. Az őrnagynak elég volt megpöckölnie, és máris úgy vágódott hanyatt, mint egy elalélt fruska.

West szélesen rávigyorgott Jezalra. Élvezte a helyzetet. Határozottan élvezte, hogy a fene vinné el.

- Azt mondják, Biemer dan Gorst támaszkodólába olyan, mint egy acélpillér. Mint egy acélpillér, azt mondják! Könnyebb lenne feldönteni a Mester Házát, mint őt. – A tábornagy a többi épület fölé magasodó hatalmas torony körvonalaira mutatott. – A Mester Házát! – ordította undorral a hangjában.

Jezal szipákolt egyet, és csizmája orrával rugdosni kezdte a port. Századszorra is eljátszott a gondolattal, hogy hagyja az egészet a francba, és soha életében nem fog többé kardot a kezébe. De mit mondanának az emberek? Az apja érthetetlenül büszke volt rá, állandóan a tehetségével dicsekedett mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni. Annyira készült rá, hogy látja a fiát küzdeni a Tábornagyok terén, az őrjöngő tömeg előtt. Ha Jezal most kiszállna, apja rettenetesen kiborulna, ő pedig búcsút mondhatna a rangjának, búcsút mondhatna az apanázsának, és persze az ambícióinak is. A fivérei minden bizonnyal repesnének az örömtől.

- Az egyensúly mindennek a kulcsa – magyarázta Varuz. – Az ereje a lábán keresztül emelkedik fel a testébe! Mostantól fogva hozzáadunk az edzésekhez egy órát a gerendán. Mindennap. – Jezal összerezzent. – Tehát: futás, gyakorlatok a vasrúddal, formagyakorlatok, egy óra vívás, megint formagyakorlatok, és egy óra a gerendán. – Ennyi egyelőre megteszi. Holnap reggel hat órakor találkozunk, és ajánlom, hogy színjózan legyen! – Varuz felhúzta a szemöldökét. – Szín–jó–zan le–gyen!

– Nem bírnám örökké ezt csinálni, az a helyzet – szólt Jezal, miközben merev tagokkal a szállása felé botorkált. – Mennyit kell még eltűrnöm ebből a szarságból?

West elvigyorodott. – Ez semmi! Soha nem láttam még a vén gazembert ilyen kesztyűs kézzel bánni valakivel. Valamiért nagyon kedvelhet téged. Velem fele ilyen barátságos sem volt.

Jezal hitte is, meg nem is. – Ennél is jobban nyaggatott?

- Nekem nem voltak ilyen alapjaim, mint neked. Egész délután a fejem fölött kellett tartanom a vasrudat, amíg magamra nem ejtettem. – Az őrnagy halvány fintorra húzta a száját, mintha még az emlék is fájdalmas lenne. – Teljes páncélzatban kellett fel–le rohangálnom a Láncok Tornyában. Napi négy órát vívtam, mindennap.

- Hogy bírtad ki?

- Nem volt más választásom. Nem vagyok nemes. Csak a vívással tűnhettem ki. Végül azonban kifizetődött. Hány közönséges polgárt ismersz, aki tiszt lehet a Királyi Seregben?

Jezal megvonta a vállát.

- Ha belegondolok, nagyon keveset. – Ő maga, nemes lévén, úgy vélte, egyet sem lenne szabad beengedni.

– Te viszont jó családból származol, és máris százados vagy. Ha megnyered a Viadalt, akármilyen messzire eljuthatsz. Hoff, a főkamarás, Marovia, a Legfőbb Bíró, és ami azt illeti, Varuz is mind bajnokok voltak a maguk idejében. A megfelelő vérvonalból származó bajnokok mindig sokra viszik.

Jezal felhorkant. – Mint a barátod, Sand dan Glokta?

A név úgy hullott közéjük, mint egy darab kő. – Nos... majdnem mindig.

- West őrnagy! – hangzott fel egy nyers hang a hátuk mögül. Sebhelyes arcú, tömzsi őrmester szedte a lábát, hogy utolérje őket.

- Forest őrmester! Hogy van? – kérdezte West, és barátságosan hátba vágta a katonát. Mindig szót értett a parasztokkal. Jezalnak emlékeztetnie kellett magát, hogy West őrnagy maga is alig volt több közönséges parasztnál. Talán kitaníttatták, és tiszt lett belőle meg ilyesmi, de ha az ember belegondolt, még most is több közös vonás volt benne az őrmesterrel, mint Jezallal.

Az őrmester sugárzott. – Nagyszerűen, köszönöm, uram! – Tiszteletteljes bólintással köszöntötte Jezalt.–Jó reggelt, százados!

Jezal egy kurta biccentésre méltatta, majd elfordult, és az utat mustrálta. El nem tudta képzelni, miféle oka lehet rá egy tisztnek, hogy közönséges katonákkal kedélyeskedjen. Aztán meg a férfi sebhelyes volt, és csúnya. Jezalnak esze ágában nem volt szóba állni csúnya emberekkel.

- Mit tehetek önért? – kérdezte West.

- Burr marsall kívánja, látni uram, sürgős ügyben. Minden magas rangú tiszt parancsot kapott, hogy jelentkezzen.

West elkomorult. – Ott leszek, amint tudok. – Az őrmester szalutált, és elvonult.

- Mi ez az egész? – kérdezte Jezal szórakozottan, miközben egy írnokot figyelt, aki elejtett papírlapját vette üldözőbe.

- Angland. Meg Északföld királya, Bethod. – West megvetően mondta ki a nevet, olyan volt, mintha keserű ízt hagyott volna maga után a szájában. – Állítólag legyőzte minden ellenségét Északon, és most az Uniónak készül nekimenni.

- Nos, ha harcolni akar – mondta könnyedén Jezal. A háborút kellemes dolognak találta, kitűnő lehetőségnek, hogy dicsőséget szerezzen magának, és előrébb jusson a rangsorban. A papír ellibbent a csizmája előtt az enyhe szellőben, nyomában a fujtató írnokkal. Jezal vigyorogva figyelte a férfi ügyetlenkedését, ahogy kétrét görnyedve próbálta elkapni a dokumentumot.

Az őrnagy felkapta az összekoszolódott papírlapot, és az írnok kezébe nyomta. – Köszönöm, uram! – mondta az írnok, és egészen szánalmasnak tűnt, ahogy a végtelen hála kiült izzadt arcára. – Nagyon köszönöm!

- Igazán nem tesz semmit – mormogta West, és az írnok egy alázatos meghajlással már el is sietett. – Lehet, hogy kitör a háború, de jelenleg ez a legkisebb bajom. – West aggodalmasan felsóhajtott. – Aduában van a húgom.

- Nem is tudtam, hogy van húgod.

- Nos, van, méghozzá Aduában.

- Na és? – Jezal nem volt különösebben kíváncsi az őrnagy húgára. Ha West fel is kapaszkodott, a családja határozottan nem érte el azt a szintet, hogy tudomást vegyen a létezésükről. Szívesen találkozgatott szegény polgárlányokkal, akiket kihasználhatott, vagy gazdag nemesi származású lányokkal, akiket alkalomadtán feleségül vehetett. Ezeken kívül más nő nem érdekelte.

- Nos, a húgom elbűvölő tud lenni, de egy kissé... szokatlan. Meggyűlik vele az ember baja, ha olyan hangulatban van. Igazság szerint inkább viselném gondját egy falka északföldi harcosnak, mint neki.

- Ugyan már, West! – szólt Jezal szórakozottan, mint akinek fogalma sincs róla, miről beszél éppen. – Annyira rossz nem lehet!

Az őrnagy arca felderült. – Nos, örömmel hallom, hogy ezt mondod. Mindig vágyott rá, hogy megnézze magának az Agriontot, és évek óta mondogatom neki, hogy ha egyszer erre jár, körbevezetem. Ami azt illeti, éppen mára beszéltük meg. – Jezalnak rossz előérzete támadt. – Most meg itt ez a megbeszélés...

- De mostanság olyan kevés időm van... – sápítozott Jezal.

- Megígérem, hogy majd kárpótollak. Egy óra múlva találkozunk a szállásomon.

- Várj... – De West máris sebesen távolodott.

Csak ne legyen csúnya – gondolta Jezal, ahogy lassan West őrnagy szállásának ajtajához közeledett, és kelletlenül felemelte az öklét, hogy bekopogtasson. Csak ne legyen túl csúnya! És túl ostoba sem. Szörnyű lett volna egy buta lányra pazarolni a délutánját. A keze félúton járt az ajtó felé, amikor eljutottak hozzá a bentről kiszűrődő hangok. Bűntudatosan állt a folyosón, és fülét egyre közelebb tolta az ajtóhoz abban a reményben, hogy meghall néhány dicsérő szót önmagáról.

- ...és mi van a cselédeddel? – jött West őrnagy elfojtott, határozottan ideges hangja.

- A házban kellett hagynom, rengeteg a munka. Senki nem járt ott hónapok óta – mondta West húga. Jezal elcsüggedt. A nőnek mély volt a hangja, valószínűleg kövér lehet. Jezal nem engedhette meg magának, hogy egy kövér nővel a karján lássák sétálni az Agriontban. Tönkreteheti a hírnevét.

- De nem mászkálhatsz csak úgy egyedül a városban!

- Ide is egyedül jöttem, nem? Elfelejted, kik vagyunk, Collem. Megvagyok szolgáló nélkül is. A legtöbb itteni ember szemében amúgy sem vagyok több szolgálónál én magam sem. Aztán meg majd a barátod, Luthar százados a gondomat viseli.

- Az még rosszabb, és ezt te is tudod.

- Nos, azt például nem tudtam, hogy nem fogsz ráérni. Azt gondoltam, tudsz szakítani egy kis időt, hogy a saját húgoddal foglalkozz. – A nő nem hangzott éppen ostobának, ez kicsit javított a helyzeten, viszont a jelek szerint nemcsak kövér volt, hanem házsártos is. – Nem leszek biztonságban a barátod mellett?

- Meg fogja tenni társaságnak, de ő biztonságban lesz–e melletted? – Jezal nem értette, mire célzott az őrnagy ezzel a megjegyzéssel – És egyedül mászkálni az Agriontban egy olyan férfival, akit alig ismersz? Ne játszd nekem a hülyét, jobban ismerlek annál! Mit gondolnak majd az emberek?

- Szarok rá, mit gondolnak! – Jezal elrántotta a fülét az ajtótól Nem szokott hozzá, hogy ilyen szavakat halljon hölgyek szájából. Kövér, házsártos és trágár, hogy a fene vinné el! Még rémesebb lesz, mint amire számított. Végigpillantott a folyosón, fontolóra vette, hogy talán el kéne futnia, és máris megpróbált kitalálni valami jó kifogást. De hát amilyen az ő szerencséje, valaki éppen jött felfelé a lépcsőn. Nem tűnhetett el észrevétlenül. Kénytelen lesz bekopogni, és túlesni a dolgon. Összeszorított fogakkal, mogorván zörgetett be az ajtón.

A hangok azonnal elhallgattak, és Jezal mosolyt erőltetett az arcára. Kezdődjék a kínzás! Kitárult az ajtó.

Valami oknál fogva West őrnagy alacsonyabb, kövérebb, női ruhát viselő változatára számított. Nagyot tévedett. A nő az éppen divatosnál talán egy árnyalatnyival teltebb volt, mivel mindenhol vézna lányokat lehetett látni, de kövérnek semmi esetre sem lehetett mondani. Nem, egyáltalán nem volt kövér. Sötét haja volt és sötét bőre – valamivel sötétebb annál, mintsem hogy ideálisnak merte volna nevezni az ember. Jezal tudta, hogy egy hölgynek lehetőség szerint illik tartózkodnia a napfénytől, de ránézve erre a nőre, nem tudta felidézni, miért is van ez így. A szeme nagyon sötét volt, majdnem fekete. A férfiak ugyan idén a kék szempárok után fordultak meg, de ez a fekete szem elragadóan villant meg a szoba félhomályában.

A nő Jezalra mosolygott. Különös mosoly volt, az egyik oldalon magasabb, mint a másikon. Jezalnak az a kellemetlen érzése támadt tőle, hogy a nőt szórakoztatja valami, amiről ő nem tud. Azért észrevette a csodás, fehér, csillogó fogakat. Jezal mérge villámgyorsan elpárolgott. Minél tovább nézte West őrnagy húgát, annál inkább magával ragadta a külseje, és annál kevésbé volt képes világosan gondolkodni.

- Üdvözlöm – mondta a nő.

Jezal szája résnyire kinyílt, szinte csak megszokásból, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Képtelen volt gondolkodni.

- Ön nyilván Luthar százados.

- Ööö...

- Collem húga vagyok, Ardee. – A nő a homlokára csapott. – De hogy is lehetek ilyen ostoba! Collem nyilván beszélt már rólam. Tudom, hogy maguk ketten milyen jó barátok.

Jezal zavartan pillantott az őrnagyra, aki felvont szemöldökkel nézett vissza rá, és láthatólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Aligha mondhatta, hogy egy órával ezelőttig Jezal semmit sem tudott Ardee létezéséről. Erőlködve igyekezett valami szellemes válasszal előállni, de nem jutott eszébe semmi.

Ardee megragadta a könyökénél fogva, és behúzta a szobába. Közben szünet nélkül beszélt. – Tudom, hogy nagyszerű vívó, de azt mondják, a nyelve még élesebb, mint a kardja. Állítólag annyira, hogy a barátaival szemben csak a kardját használja, mert a nyelve halálos. – A lány várakozón nézett Jezalra. Néma csönd volt a válasz.

- Nos – motyogta aztán a férfi –, valóban szoktam vívni. – Szánalmas. Egyszerűen borzasztó.

– Tényleg ezt az embert vártuk, vagy ő csak a kertész? – kérdezte Ardee, miközben különös tekintettel mérte végig a hadnagyot; képtelenség volt bármit is kiolvasni ebből a tekintetből. Jezal talán egy lóra nézett volna így, azt fontolgatva, hogy vajon megvásárolja–e: gyanakvón, kíváncsian, elszántan, egy árnyalatnyit lekicsinylőn. – Bár a jelek szerint itt még a kertészeknek is ragyogó egyenruhájuk van.

Jezal szinte biztos volt benne, hogy meg kéne sértődnie, de túlságosan lekötötte, hogy megpróbáljon valami igazán elmés megjegyzést kipréselni magából. Tudta, hogy most kell mondania valamit, különben kínos csendben fogják tölteni az egész délutánt, úgyhogy kinyitotta a száját, és a szerencsére bízta magát.

– Sajnálom, hogy ilyen nehezen jutottam szóhoz, de West őrnagy nem kifejezetten vonzó jelenség. Hogyan is számíthattam volna rá, hogy ennyire gyönyörű a húga?

West hangosan felnevetett. A húga felhúzta az egyik szemöldökét, és az ujjain számolta ki az észrevételeit:

– Finoman megsértette a bátyámat, ez jó. Valamelyest szellemes, ami megint csak jó. Őszinte, ami üdítő, és különleges bók nekem, ami természetesen nagyszerű. Egy kicsit elkésett vele, de mindent egybevéve megérte várni rá. – Jezal szemébe nézett. – Talán nem is megy pocsékba az egész délután.

Jezal nem tudta eldönteni, tetszik–e neki az utolsó megjegyzés, és még annál is kevésbé tudta eldönteni, hogy tetszik–e neki, ahogy a nő ránéz, de mivel egyre vonzóbbnak találta, sok mindent hajlandó volt megbocsátani. A nők, akiket eddig ismert, ritkán mondtak bármi okosat. A csinosabbja még kevésbé. Nyilvánvalóan azt tanították nekik, hogy mosolyogjanak, bólogassanak és hallgassanak, amíg a férfiak beszélnek Mindent egybe véve ő is azon a véleményen volt, hogy ez a dolgok rendje, de West húgának jól állt az okosság, és igencsak felcsigázta Jezal érdeklődését. A kövérség és a házsártosság lekerültek a napirendről, efelől nem maradt kétség. Ami pedig a trágárságot illeti... Nos, a szép emberek sosem lehetnek elég trágárak, nem igaz? Csak egy kicsit... szokatlan volt. Jezal maga is kezdte úgy érezni, hogy a délután, ahogy a nő fogalmazott, talán nem is megy pocsékba.

West az ajtó felé indult. – Attól tartok, mennem kell. Ti csak nyugodtan csináljatok bolondot egymásból. Nekem jelenésem van Burr tábornagynál. Ne tegyetek semmit, amit én se tennék, jó? – West nyilvánvalóan Jezalnak szánta a megjegyzést, bár közben a húgára nézett.

- Szerintem ha ebből indulunk ki, gyakorlatilag bármit csinálhatunk – mondta a nő, elkapva Jezal tekintetét. A százados döbbenten állapította meg, hogy elpirul, mint egy kislány, úgyhogy inkább köhögni kezdett, és az ajtó felé fordult.

West a szemét forgatta. – Könyörülj rajtam! – szólt, és már be is csukódott mögötte az ajtó.

- Meginna velem valamit? – kérdezte Ardee, és máris nekiállt, hogy bort töltsön. Jezal kettesben maradt egy gyönyörű nővel. Nem mintha korábban soha nem történt volna ilyesmi, mondta magának, megszokott magabiztossága ezúttal mégis cserbenhagyta.

- Igen, köszönöm, nagyon kedves. – Igen, bort, bort; más most nem is csillapíthatta volna az idegességét. A nő felé nyújtotta a poharat, majd töltött magának is. Jezal nem volt benne biztos, hogy illendőnek számít, ha egy nő bort iszik ebben a napszakban, de teljesen értelmetlennek tűnt bármit is mondani. Végtére is Ardee nem az ő húga.

- Mondja, százados, mennyire ismeri a bátyámat?

- Hát, ő a közvetlen parancsnokom... És együtt vívunk. – Lassanként újra képes volt gondolkozni. – De... ezt már nyilván ön is tudja.

A nő szélesen Jezalra mosolygott. – Természetesen, de a nevelőnőm váltig állította, hogy hagyni kell a férfiakat is szóhoz jutni.

Jezal zavartan köhintett, és leöntötte vörösborral a zakóját. – Te jó ég! – mondta.

- Fogja csak meg egy pillanatra! – Ardee a kezébe nyomta a poharát, Jezal pedig gondolkodás nélkül elvette tőle, így persze nem maradt szabad keze. Amikor a nő egy fehér zsebkendővel elkezdte törölgetni a mellkasát, aligha ellenkezhetett, bár furcsán rámenősnek tűnt a dolog. Ha őszinte akart lenni magához, azért beismerte, hogy ellenkezett volna, ha a nő nem ilyen átkozottul csinos. Azért kíváncsi volt rá, hogy Ardee vajon tud–e róla, így előrehajolva milyen nagyszerű betekintést enged a dekoltázsába; de hát biztosan nem tudta, hogyan is tudhatta volna? Egyszerűen új volt itt, nem szokott még hozzá az udvar viselkedési szabályaihoz, végtére is vidéken nőtt föl, és a többi... Viszont a látvány csodás volt, ezt nem tagadhatta.

- Na, így már jobb! – mondta a nő, bár a törölgetés nem járt különösebb eredménnyel. Legalábbis ami az uniformist illeti. Ardee átvette Jezaltól a poharakat, gyakorlott fejmozdulattal egyeden pillanat alatt kiitta a sajátját, majd mindkettőt lecsapta az asztalra. – Mehetünk?

- Igen... Természetesen! – mondta, és felajánlotta a karját.

Ardee végigvezette a folyosón, aztán le a lépcsőn, miközben szünet nélkül fecsegett. Szóbeli oldalvágások sorozatát vitte be, és mint Varuz tábornok korábban megjegyezte, Jezal rosszul védekezett. Kétségbeesetten próbált hárítani, ahogy áthaladtak a Tábornagyok terén, de alig–alig tudott közbeszúrni egy szót. Olyan volt, mintha Ardee élne évek óta Agriontban, Jezal pedig közönséges falusi fajankó lenne.

- Azon túl van a Harcosok Háza? – intett a nő az állával az Unió seregeinek főhadiszállását az Agriont többi részétől elválasztó fal felé.

- Úgy bizony. Abban kaptak helyet a tábornagyok irodái meg a hasonlók Őrszobák is vannak benne, meg fegyverraktárak és ööö... – Elhallgatott. Nem nagyon maradt ötlete, hogy mit is mondhatna még, de Ardee a megmentésére sietett.

- Tehát a bátyám is ott van valahol. Gondolom, elég nevezetes katona. Először tört át Ulriochnál, meg minden.

- Igen, West őrnagy köztiszteletben áll mifelénk...

- Viszont dögunalmas tud lenni, nem? Imád titokzatoskodni meg játszani a gondterheltet. – Halvány, távoli mosoly játszott az arcán, és elgondolkodva dörzsölte meg az állát, éppen úgy, ahogy a bátyja szokta. Tökéletesen utánozta az őrnagyot, és Jezalnak muszáj volt nevetnie, bár közben azon gondolkodott, hogy vajon Ardee–nek tényleg ilyen közel kéne–e sétálnia mellette, és tényleg ilyen közvetlenül kéne–e szorítania a karját. Nem mintha ellenére lett volna a dolog, persze. Éppen ellenkezőleg, de az emberek megbámulták őket.

- Ardee... – kezdte.

- Ez tehát a Királyok útja.

- Öö, igen. Ardee...

A nő felnézett Nagy Harod pompás szobrára, Jezal pedig a semmibe meredt. – Ez Nagy Harod? – kérdezte Ardee.

- Öö, igen. A sötét időkben, mielőtt még megalakult az Unió, azért harcolt, hogy egyesítse a három királyságot. Ő volt az első Nagy Király.

Te idióta! – gondolta Jezal – ezt tudja, ezt mindenki tudja.

- Ardee, azt hiszem, a bátyja nem...

- Ez pedig Bayaz, az Első Mágus?

- Igen, ő volt Harod legbizalmasabb tanácsadója. Ardee...

- Igaz, hogy egy helyet még most is fenntartanak a számára a Zárt Tanácsban?

Ezzel sikerült meglepnie Jezalt.

- Igen, hallottam, hogy van ott egy üres szék, de nem tudtam, hogy...

- Mind olyan komolynak tűnnek, nem?

- Öö... Hát, gondolom, komolyan kellett venni a dolgokat az ő idejükben – felelte Jezal ostobán vigyorogva.

Egy hírnöklovag viharzott végig az úton, hatalmas, felcicomázott lovon. A nap megcsillant sisakja aranyló szárnyain. Írnokok rebbentek szét, hogy utat adjanak neki, és Jezal megpróbálta óvatosan félreterelni az útból Ardeet. Legnagyobb döbbenetére a nő moccanni sem volt hajlandó. A ló alig néhány hüvelyknyire vágtatott el előtte, elég közel ahhoz, hogy a szél Jezal arcába lebbentse a haját. A lány arca kipirult az izgatottságtól, de semmi egyéb jelét nem adta, hogy a komoly sérülés kockázata különösebben felzaklatta volna.

- Egy hírnöklovag? – kérdezte, és megint belekarolt Jezalba, hogy továbbterelje a Királyok útján.

- Igen – cincogta Jezal kétségbeesetten igyekezvén uralkodni a hangján. – A hírnöklovagok vállát súlyos felelősség nyomja. Ők viszik el a király üzeneteit az Unió minden szegletébe. – A szíve végre nem kalapált már olyan erősen. – Még a Körtengeren túlra is, Anglandba, Dagoskába meg Westportba. Az a feladatuk, hogy a király hangján szóljanak, és ki sem nyithatják a szájukat azon kívül, hogy az ő üzenetét tolmácsolják

- Fedor dan Hadén ott volt a hajón, amikor jöttünk Ő is hírnöklovag, és órákig beszélgettünk – Jezal sikertelenül próbálta eltitkolni a meglepetését. – Aduáról beszélgettünk, az Unióról meg a családjáról. Ami azt illeti, maga is szóba került. – Jezalnak ezúttal sem sikerült közönyösnek mutatkoznia. – Az eljövendő Viadallal kapcsolatban. – Ardee még közelebb hajolt hozzá.– Fedor azon a véleményen van, hogy Bremer dan Gorst miszlikbe fogja aprítani magát.

Jezal fulladozni kezdett a köhögéstől, de aztán ügyesen vágott vissza. – Sajnos ezt a véleményt széles körben osztják

- Bízom benne, hogy azért ön nem.

– Nos...

A nő megtorpant, megfogta Jezal kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Semmi kétségem nincs felőle, hogy maga fog győzni, bármit is mondjanak. A bátyám igen jó véleménnyel van magáról, pedig ő igen fukarul osztogatja a dicséreteket.

- Öö... – motyogta Jezal. Ujjai kellemesen bizseregtek. A nő szeme nagy volt és sötét, ő pedig azon kapta magát, hogy egyáltalán nem találja a szavakat. Ardee időnként finoman ráharapott az alsó ajkára, amitől a férfinak unos–untalan elkalandoztak a gondolatai. West húgának szép, telt ajka volt. Jezal maga is szívesen megrágcsálta volna. – Nos, köszönöm! – mondta, és sikerült kipréselnie magából egy buta mosolyt

- Tehát ez a park – mondta Ardee, és elfordult a férfitől, hogy megcsodálja a növényzetet. – Még szebb, mint képzeltem.

- Ööö... Igen.

- Milyen csodálatos lehet itt élni, az Unió szívében. Én az egész eddigi életemet vidéken éltem le. Itt nyilván rengeteg fontos döntés születik, meg rengeteg a fontos ember. – Ardee keze egy út menti fűzfa levelei között vándorolt. – Collem tart tőle, hogy Északföldön esetleg háború törhet ki. Aggódik a biztonságomért. Azt hiszem, ezért akarta, hogy idejöjjek. Szerintem nem kéne ennyire aggódnia. Maga mit gondol, Luthar százados?

Jezalnak pár órával korábban még halvány fogalma sem volt a politikai helyzetről, de hát ezt persze nem válaszolhatta. – Nos – mondta küszködve, hogy felidézze a nevet, aztán megkönnyebbülve folytatta: –, erre a Bethodra ráférne egy körmös.

- Azt mondják, húszezer északföldi katonát sorakoztatott fel a lobogója alatt. – A nő közelebb hajolt. – Barbárok – mormogta. – Vadak – súgta. – Úgy hallottam, élve megnyúzzák a foglyaikat.

Jezal nem találta éppen fiatal hölgyhöz illőnek a témát. – Ardee... – kezdte.

- De az biztos, hogy ha olyan férfiak védelmeznek bennünket, mint maga és a bátyám, a nőknek semmi félnivalójuk nincsen. – Ezzel megfordult, és nekivágott az ösvénynek. Jezalnak megint szednie kellett a lábát, hogy tartani tudja vele a lépést.

- És az ott a Mester Háza? – intett Ardee a hatalmas torony komor körvonalai felé.

- Nos, igen.

- És tényleg senki nem teszi be oda a lábát?

- Senki. Legalábbis amióta az eszemet tudom. A híd le van lakatolva. – Összeráncolt homlokkal nézett fel a toronyra.

Különösnek tűnt, hogy sosem gondolkodott el ezen. Ha az ember az Agriontban élt, természetesnek vette. Hozzászokott valahogy. – Le van pecsételve, azt hiszem.

- Lepecsételve? – Ardee egészen közel helyezkedett hozzá. Jezal idegesen pillantott körül, de senki nem figyelte őket. – Nem furcsa, hogy senki nem megy be oda? Nem rejtélyes? – A férfi szinte érezte Ardee lélegzetét a nyakán. – Akarom mondani, miért nem törik be egyszerűen az ajtót?

Jezalnak borzasztó nehezére esett koncentrálni így, hogy a nő ilyen közel volt hozzá. Egy ijesztő, de izgalmas pillanatig még azt is fontolgatta magában, hogy nem flörtölni próbál–e vele. Nem, nem, hát persze hogy nem! Csak nem szokott még hozzá a városhoz, ez minden. Ilyen egy naiv vidéki lány... Viszont mégiscsak nagyon közel volt. Bárcsak kicsit kevésbé lenne csinos, vagy egy kicsit kevésbé lenne magabiztos. Bárcsak egy kicsit kevésbé lenne. .. West húga.

Köhintett egyet, és végigpillantott az ösvényen, abban reménykedve, hogy valami eltereli a figyelmüket. Járkáltak néhányan a környéken, de senkit nem ismert fel közülük, hacsak... Ardee varázslata hirtelen megtört, és Jezal érezte, hogy kiveri a jeges veríték. Púpos, ezen a meleg napon határozottan túlöltözöttnek ható alak sántikált feléjük a botjára támaszkodva. Erősen meghajlott a dereka, és minden lépésnél elfintorodott. A gyorsabban haladó járókelők széles sávot hagytak neki szabadon. Jezal megpróbálta elterelni onnan Ardeet, mielőtt az alak észreveszi őket, de a nő gyengéden ellenállt, és egyenesen a csoszogó inkvizítor felé vette az irányt.

A férfi hirtelen felkapta a fejét, ahogy a közelükbe ért, és szemében megcsillant a felismerés fénye. Jezal elcsüggedt. Most már semmiképpen sem kerülhették el egymást.

- Nicsak, Luthar százados! – mondta Glokta melegen, miközben a kelleténél valamivel közelebb araszolt, és kinyújtotta a kezét –, milyen kellemes meglepetés! Meglep, hogy Varuz ilyen korán útjára engedte. Nyilván meglágyult az agya az öregségtől.

- A tábornagy most is nagyon szigorú – csattant fel Jezal.

- Remélem, a praktikálisaim nem okoztak kellemetlenséget a minap. – Az inkvizítor szomorúan rázta meg a fejét. – Nem tudnak viselkedni. Egyáltalán nem tudnak viselkedni. De a szakmájukban a legeslegjobbak. Esküszöm, nincs a királynak még két hozzájuk fogható szolgálója.

- Felteszem, mindannyian a királyt szolgáljuk a magunk módján. – Jezal hangjában kicsit több volt az ellenségesség, mint szerette volna.

Ha Glokta zokon is vette, nem mutatta ki. – Így is van. Azt hiszem, nem találkoztam még a hölggyel.

- Nem, ez itt...

- Ami azt illeti, találkoztunk – szólt közbe Ardee Jezal legnagyobb meglepetésére, és az inkvizítor felé nyújtotta a kezét. – Ardee West.

Glokta felhúzta a szemöldökét. – Az nem lehet! – Mereven lehajolt, hogy megcsókolja a nő keze fejét. Jezal látta, hogy a szája megrándul, amikor felegyenesedik, de hamarosan visszatért a fogatlan mosoly. – Collem West húga! De hát annyira megváltozott!

- Remélem, a kívánatos irányba – nevetett Ardee. Jezal borzasztóan feszengett.

- Nos, így van, valóban – mondta Glokta.

- De maga is nagyot változott, Sand. – Ardee hirtelen nagyon elszomorodott. – Mind annyira aggódtunk magáért. Egyre csak reménykedtünk, hogy biztonságban hazatér. – Jezal észrevette a Glokta arcán végigfutó görcsös rángást. – Aztán hallottuk, hogy megsebesült... Hogy van?

Az inkvizítor Jezalra pillantott, szeme hideg volt, mint a lassú halál. Jezal a csizmáját bámulta, torkában gombóc nőtt a félelemtől. De hát semmi oka nem volt rá, hogy megijedjen ettől a kriplitől, ugye? Valamiért mégis azt kívánta, bárcsak még mindig a vívóedzésen lenne. Glokta Ardeere nézett, bal szeme enyhén rángatózott. A nő rezzenéstelenül nézett vissza rá, tekintetébe kiült a csendes aggodalom.

- Jól vagyok. A körülményekhez képest jobban nem is lehetnék. – Nagyon különös lett az arca. Jezal kellemetlenebbül érezte magát, mint valaha. – Köszönöm kérdését. Őszintén. Soha senki nem kíváncsi rá.

Kínos csend következett. Az inkvizítor oldalra feszítette a nyakát, mire hangos kattanás hallatszott. – Á – mondta –, így már sokkal jobb. Örömömre szolgált, hogy ismét találkozhattam önökkel. Mindkettejükkel. De hív a kötelesség. – Megint megvillantotta visszataszító mosolyát, aztán bal lábát végighúzva a kavicsokon, elbicegett.

Ardee összeráncolt homlokkal figyelte Glokta lassan távolodó hátát. – Olyan szomorú – mondta alig hallhatóan.

- Micsoda? – kérdezte Jezal. Arra a tagbaszakadt fehér férfira gondolt az utcán a keskeny rózsaszín szemével. A fogolyra a zsákkal a fején. Mindannyian a királyt szolgáljuk a magunk módján. Így is van. Önkéntelenül is összerezzent.

- Régen nagyon jóban voltak a bátyámmal. Az egyik nyáron el is jött hozzánk vendégségbe. A családom annyira büszke volt rá, hogy szállást adhatunk neki, hogy az már kezdett kínos lenni. Mindennap vívtak a bátyámmal, és folyton ő nyert. Hihetetlen látvány volt, ahogy mozgott. Sand dan Glokta. Ő volt a legfényesebb csillag az égbolton. – Ardee megint megvillantotta sokatmondó félmosolyát. – Most pedig, úgy hallom, maga az.

- Öö... – felelte Jezal, mivel nem tudta eldönteni, hogy a nő dicséri, vagy csak gúnyt űz belőle. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy egyetlen nap alatt kétszer is legyőzték vívásban, mégpedig két testvér.

Ráadásul úgy sejtette, a csúnyábbik vereséget a húgtól szenvedte el.

A reggeli rituálé

Gyönyörű nyári nap volt, és a park tele volt vidám járókelőkkel Glokta ezredes egy rendkívül fontos gyűlés helyszíne felé tartott peckesen, az emberek pedig meghajoltak előtte, és tiszteletteljesen félrehúzódtak az útjából. Legtöbbjükkel nem is törődött, de a fontosabbakat ragyogó mosollyal üdvözölte. A szerencsés kevesek visszaragyogtak rá, boldogan, amiért észrevette őket.

- A magunk módján mindannyian a királyt szolgáljuk – rikoltotta Luthar százados, és a kardja után nyúlt, de Glokta sokkal gyorsabb volt nála. Pengéje szemkápráztató sebességgel villant, és a nyakán találta el a gúnyosan vigyorgó idiótát.

Ardee West arcára vér fröccsent. A lány elbűvölten tapsolt, és csillogó szemekkel nézett Gloktára.

Luthar láthatólag meglepődött, hogy megölték.

– Hah, így is van – szólt mosolyogva Glokta. A százados arcra borult a földön, lyukas torkából ömlött a vér. A tömeg elismerően tombolt, és Glokta mély, kecses meghajlással köszönte meg. Az éljenzés még hangosabban folytatódott.

- Ó, ezredes, igazán nem kellett volna – mormogta Ardee, ahogy az ezredes lenyalta a vért az arcáról.

- Mit nem kellett volna? – súgta oda neki Glokta, majd a karjába döntötte és hevesen megcsókolta a nőt. A tömeg már őrjöngött. Ardee levegő után kapkodott, miután szétvált az ajkuk, és imádattal szegezte rá nagy, barna szemeit.

- A főeto hiajja – mondta elbűvölő mosollyal

- Micsoda? – A tömeg elhallgatott, hogy a fene esne beléjük, Glokta bal oldala pedig zsibbadni kezdett.

Ardee gyengéden megérintette az arcát. – A főeto! – ordította.

 

Dörömböltek az ajtón. Glokta szeme felpattant.

Hol vagyok? Ki vagyok?

Jaj, ne!

De igen! Azonnal rájött, hogy rosszul aludt. A teste kicsavarodott a takaró alatt, arca belepréselődött a párnába. Az egész bal oldala elzsibbadt.

A dörömbölés egyre erősebben hallatszott az ajtó felől. – A főeto! – hallatszott Frost nyelv nélküli bömbölése a túloldalról.

Fájdalom hasított Glokta nyakába, ahogy megpróbálta felemelni a fejét a párnáról. Á, semmi nem serkenti úgy az agyat, mint a nap első görcsei. – Jól van! – nyögte. – Csak egy percet kérek, az ördögbe is!

Az albínó nehéz léptei dübörögve távolodtak a folyosón. Glokta egy pillanatig még mozdulatlanul feküdt, aztán óvatosan megmozdította a jobb karját. Ennél óvatosabb már nem is lehetett volna, de így is felnyögött az erőfeszítéstől, ahogy megpróbált a hátára fordulni. Ökölbe szorította a kezét, amikor a bal lába zsibogni kezdett. Legalább végleg elzsibbadna ez a vacak! De a fájdalom most már sebesen támadott. Ráadásul a kellemetlen szag is kezdett eljutni a tudatáig. A francba! Már megint összecsináltam magam!

- Barnam! – üvöltötte Glokta, aztán zihálva várt, miközben a teljes bal oldala vadul lüktetett. Hol van az a vén hülye? – Barnam! – ordította, ahogy a torkán kifért.

– Jól van, uram? – hallatszott a szolgáló hangja az ajtó mögül.

Hogy jól–e? Hogy jól–e, te vén marha? Mégis, szerinted mikor voltam utoljára jól? – Nem, az istenit, nem vagyok jól! Az ágyba csináltam!

- Forraltam vizet a fürdéshez, uram. Fel tud kelni?

Egyszer már előfordult, hogy Frostnak be kellett törnie az ajtót. Talán nyitva kéne hagynom egész éjszakára, de akkor hogyan tudnék aludni? – Azt hiszem, megoldom – nyöszörögte Glokta üres ínyéhez préselve a nyelvét. Reszkető tagokkal vonszolta ki magát az ágyból, és ült át a mellette várakozó székre.

Groteszk, ujjak nélküli bal lába remegését még mindig nem tudta kordában tartani. Égő gyűlölettel meredt rá. Te elcseszett kis görcs! Visszataszító, hasznavehetetlen húsdarab! Miért nem vágtak le úgy, ahogy vagy? Miért nem teszem meg én magam? De tudta, miért nem. Amíg megvolt a lába, legalább úgy tudott tenni, mintha félig férfi volna. Öklével rácsapott hervadt combjára, de azonnal meg is bánta. Te rohadék, te rohadék! A fájdalom felkúszott a hátán, és pillanatról pillanatra egyre erőteljesebb lett. Ugyan már, ne vesszünk össze! Finoman dörzsölni kezdte az elsorvadt húst. Egymásra vagyunk utalva, nem tudom, miért kínzol.

– Ide tud jönni az ajtóhoz, uram? – Glokta elfintorodott a szagtól, megfogta a botját, lassan, kínok között talpra állt, és bicegve elindult. Félúton megcsúszott, de egy égető, görcsös rándulás árán sikerült egyenesbe hoznia magát. Elfordította a zárban a kulcsot, és a falnak támaszkodva kitárta az ajtót.

Barnam a túloldalon állt kitárt karokkal, készen arra, hogy elkapja. Micsoda gyalázat! Hogy engem, Sand dan Gloktát, az Unió valaha élt legnagyobb kardforgatóját egy öregembernek kelljen elcipelnie a fürdőkádig, hogy lemoshassam magamról a saját ürülékemet! Az a sok bolond, akiket legyőztem, most biztosan mind rajtam röhög, ha egyáltalán emlékeznek még rám. Én is röhögnék, ha nem fájna annyira. De áthelyezte a súlypontját a bal lábáról, és zokszó nélkül átkarolta Barnam vállát. Végül is miért nyafogok? Akár könnyíthetnék is a sorsomat. Örökre.

Glokta mély lélegzetet vett.

– Lassan menjünk, a lábam még nagyon zsibbad! Végigbotorkáltak a folyosón, ami egy árnyalattal szűkebb volt annál, hogy ketten elférjenek rajta. A fürdő mintha egy mérföldnyire lett volna. Vagy még messzebb. Szívesebben gyalogolnék száz mérföldet a régi állapotomban, minthogy elmenjek a fürdőig a jelenlegiben. De ez az én szerencsém, nem igaz? Nem lehet visszamenni azokba az időkbe. Soha.

A gőz csodás melegen simította végig Glokta nyálkás bőrét. Barnam a hóna alatt tartotta, ő pedig lassan felemelte a jobb lábát, és óvatosan belelépett a kádba. Az áldóját, ez forró! A vén szolga segített neki, hogy a másik lábát is betehesse, aztán, mint egy gyereket, beleeresztette a vízbe, amíg el nem lepte a nyakáig.

- Áááááá! – Glokta fogatlan mosolyra húzta a száját. – Forró, mint a Mester kemencéje, Barnam, pontosan, ahogy szeretem. – A meleg most már kezdett beivódni a lábába, és a fájdalom alábbhagyott. Nem tűnt el. Sosem tűnik el. De jobb. Sokkal jobb. Glokta szinte kezdte úgy érezni, hogy most már szembe tud nézni egy újabb nappal. Az embernek meg kell tanulnia szeretni az olyan apróságokat az életben, mint egyforrófürdő. Meg kell tanulnia szeretni az apróságokat, ha nincs semmi más, amit szerethetne.

Frost praktikális, túlméretezett testét egy a fal mellett álló alacsony székbe gyömöszölve, odalent várt az apró étkezőben. Glokta lerogyott a másik székre, és orrát azonnal megcsapták a zabkásás edényből felszálló illatok; a fakanál ferdén állt ki az ételből, de még csak nem is érintette az edény oldalát. Glokta gyomra megkordult, szája pillanatok alatt megtelt nyállal. Ami azt illeti, az erőteljes hányinger összes tünete.

- Hurrá! – kiáltotta Glokta. – Megint zabkása! – A mozdulatlan Frostra pillantott. – Zabkása és méz, fontosabb, mint a pénz, mindenki nagyot néz, ha van zabkása és méz.

A rózsaszín szemek még csak nem is pislantottak.

- Gyerekversike. Anyám énekelte mindig nekem. Persze még ezzel sem sikerült rávennie, hogy megegyem ezt a trutymót. Most viszont – és beletúrt a kanállal a tányérjába – egyszerűen nem tudok betelni vele.

Frost rezzenéstelen tekintettel nézett rá.

- Egészséges – magyarázta Glokta, majd legyömöszölte a torkán az első adagot, és már lapátolta is fel a következőt –, ízletes – lecsúszott a második kanállal is –, és most jön a lényeg – a következő falat majdnem a torkán akadt - nem kell rágni. – Félretolta a majdnem tele tálat, és utánadobta a kanalat is. – Mmmmm – mondta –, egy jó reggeli megalapozza a napot. Te nem így gondolod?

Olyan volt, mintha egy fehérre meszelt falat bámulna, csak a praktikális arcán még annyi érzelem sem tükröződött.

- Szóval a főrektor megint látni akar, mi?

Az albínó bólintott.

- És mit gondolsz, mit akarhat illusztris vezetőnk a magunkfajtáktól?

Vállrándítás.

-Hmmm. – Glokta lenyalta a zabkása maradványokat üres ínyéről. – Nem tudod véletlenül, milyen hangulatban van?

Újabb vállrándítás.

-Na de, Frost praktikális, nem kell mindent egy lélegzettel elmondani. Ennyi mindent képtelen vagyok feldolgozni.

Csend. Barnam lépett a szobába, és eltakarította a tálat. – Kér még valami mást is, uram?

- Abszolút. Egy nagy szelet félig átsütött húst meg egy szép, ropogós almát – mondta, majd Frost praktikálisra pillantott. – Gyerekkoromban imádtam az almát.

Hányszor sütöttem el ezt a viccet? Frost közönyösen nézett vissza rá, mosolynak nyoma sem volt a tekintetében. Glokta Barnam felé fordult, mire az öreg fáradtan elmosolyodott.

-Hát, jó – sóhajtott Glokta. – A remény hal meg utoljára, nem igaz?

- Természetesen, uram – motyogta a szolgáló, és az ajtó felé indult.

Nem igaz?

A főrektor irodája a Kérdések Házának legfelső emeletén volt, és oda bizony sok lépcső vezetett fel. Ráadásul a folyosók zsúfolásig megteltek emberekkel. Praktikálisok, titkárok és inkvizítorok sürgölődtek, mint hangyák a trágyadombon. Amikor magán érezte valamelyiknek a tekintetét, Glokta továbbsántikált, és felemelt fejjel mosolygott. Amikor pedig úgy érezte, egyedül van, megtorpant, levegő után kapkodott, szitkozódott, és igyekezett valamicske életet masszírozni a lábába.

Miért kell ilyen magasan lennie? – kérdezte magától, ahogy végigcsoszogott a labirintusnak is beillő épület félhomályos folyosóin, és felkapaszkodott a kanyargó lépcsőházakban. Mire megérkezett az iroda előszobájába, teljesen kimerült, és erősen fújtatott. Bal keze is megfájdult a bot szorongatásától.

A főrektor titkára gyanakodva méregette a szoba felét elfoglaló nagy, sötét íróasztala mögül. Szemben elhelyeztek néhány széket, hogy a bejutásra várakozók kellőképpen idegesek legyenek, az irodába vezető nagy duplaajtó mellett pedig két praktikális állt olyan mozdulatlanul, mintha maguk is bútordarabok lettek volna.

- Van időpontja? – kérdezte a titkár éles hangon. Pontosan tudod, ki vagyok, te fontoskodó kis seggfej!

- Még szép – csattant fel Glokta. – Gondolja, hogy azért vonszoltam magam fel idáig, mert meg akartam nézni az íróasztalát?

A titkár felhúzott orral nézett vissza rá. Sápadt, de jóképű fiatalember volt, egészen sárgás hajjal. Valami túlbuzgó ágyékú, jelentéktelen nemes ötödikfia, és azt hiszi, basáskodhat itt felettem? – Megkérdezhetem a nevét? – fontoskodott tovább a titkár.

Glokta türelmét megviselte a lépcsőzés. Botjával rácsapott az asztal lapjára, mire a titkár majd kiugrott a székéből. – Mi maga? Valami kibaszott idióta? Hány nyomorék inkvizítorról tud errefelé?

- Öö... – felelte a titkár idegesen rángatózó szájjal.

- Öö? Öö? Ez valami szám? Beszéljen hangosabban!

- Nos, én...

- Glokta vagyok, maga barom! Glokta inkvizítor!

- Igen, uram, én...

- Emelje fel a kövér seggét abból a székből, maga ökör! Ne várakoztasson! – A titkár felugrott, az ajtóhoz sietett, az egyik szárnyát belökte, majd tiszteletteljesen félreállt. – Így már jobb – morogta Glokta, és utána csoszogott. Ahogy elbicegett a praktikálisok között, felnézett rájuk, és meg mert volna rá esküdni, hogy az egyikük halványan elmosolyodott.

Az iroda alig változott valamit, amióta hat évvel ezelőtt utoljára itt járt. Tágas, kerek helyiség volt, kupolás mennyezetét faragott sárkányfejek díszítették, egyetlen hatalmas ablakából pedig varázslatos kilátás nyílt az Egyetem tornyaira, az Agriont külső falának egy hosszabb szakaszára és a Mester Házának a háttérben magasodó körvonalaira.

Körben polcok és szekrények sorakoztak, alaposan megpakolva dossziékkal és papírlapokkal. A dísztelen, fehér falakról néhány sötét portré nézett le. Egy közülük az Unió királyát ábrázolta bölcs és zord fiatalemberként. Nyilván még az előtt festették, mielőtt szenilis vén bolond vált volna belőle. Manapság egy kicsit kevesebb a méltóság és egy kicsit több a csorgó nyál az arcán, ha az ember ránéz. Az iroda közepén nehéz, kerek asztal állt, lapjára az Unió térképét festették figyelemreméltó részletességgel. Azokat a városokat, ahol az Inkvizíció hivatalt tartott fenn, egy–egy drágakővel jelölték, az asztal közepéből pedig Adua apró ezüst mása emelkedett ki.

A főrektor egy magas támlájú antik székben ült ennél az asztalnál, és elmélyülten beszélgetett egy másik férfival: egy szikár, kopaszodó, savanyú képű öregemberrel. Sult arca felragyogott, ahogy Glokta feléjük csoszogott.

- Á, Glokta inkvizítor, örülök, hogy csatlakozhatott hozzánk. Ismeri Halleck főellenőrt?

- Még nem volt hozzá szerencsém – mondta Glokta. Nem mintha akkora szerencsének tűnne. Az öreg hivatalnok felállt, és különösebb lelkesedés nélkül megrázta Glokta kezét.

- Ő pedig az egyik inkvizítorom, Sand dan Glokta.

- Igen, valóban – mormogta Halleck. – Régen a seregben szolgált, ha nem tévedek. Egyszer láttam vívni.

Glokta megütögette a lábát a botjával. – Az nem lehetett éppen mostanában.

- Nem. – Csend lett.

- A főellenőrre hamarosan igen komoly előléptetés vár – szólt aztán Sult. – Egy szék a Zárt Tanácsban. – A Zárt Tanácsban? Tényleg? Az igen komoly előléptetés.

Halleck mindazonáltal nem volt elragadtatva. – Majd akkor tekintem véglegesnek, ha Őfelsége helyénvalónak látja, hogy meghívjon – jegyezte meg. – Egy perccel sem korábban.

Sult könnyedén navigált a rázós talajon. – Biztos vagyok benne, hogy a Tanács önt találja az egyedüli ajánlásra méltó jelöltnek most, hogy Sepp dan Teufel nem jöhet többé számításba.

Öreg barátunk, Teufel? Mivel kapcsolatban nem jöhet többé számításba?

Halleck felhúzta a szemöldökét, és megcsóválta a fejét.

–Teufel... Tíz évig dolgoztam vele. Sosem szerettem – meg senki mást sem, így ránézésre –, de nem gondoltam volna, hogy áruló lesz belőle.

Sult szomorúan ingatta a fejét. – Mind nagyon megdöbbentünk, de hát itt van a vallomása feketén–fehéren. – Gyászos képpel emelt föl egy összehajtogatott papírlapot. – Attól tartok, hogy nagyon mélyen lehetnek ennek a romlásnak a gyökerei. Ki tudná jobban, mint én, akinek a feladata a kert gyomlálása.

- Igaz, igaz – bólintott komoran Halleck. – Ezért jár is önnek a köszönet. És önnek is, inkvizítor.

-Ó, nem, nekem nem – mondta alázatosan Glokta. A három férfi színlelt tisztelettel nézett egymásra.

Halleck hátratolta a székét. – Nos, az adók nem hajtják be magukat. Vissza kell térnem a munkámhoz.

- Élvezze ki az utolsó néhány napját ebben az állásban! – mondta Sult. – Szavamat adom, hogy a király nemsokára önért küldet.

Hallecknek sikerült kipréselnie magából a lehető leghalványabb mosolyt, majd mereven bólintott, és elvonult. A titkár kikísérte, és bezárta a nehéz ajtót. Csend lett. De átkozott legyek, ha én töröm meg.

- Felteszem, azon gondolkodik, hogy mi volt ez az egész. Ugye, Glokta?

- Valóban kíváncsivá tett, eminenciás uram.

- Le mertem volna fogadni. – Sult felállt a székről, és fehér kesztyűs kezét összekulcsolva a háta mögött, átvonult a szobán az ablakhoz. – Változik a világ, Glokta, változik a világ. A régi rend darabjaira hullik. Hűség, kötelesség, büszkeség, becsület. Ezek a fogalmak kimentek a divatból. És mi vette át a helyüket? – Egy pillanatra hátranézett a válla fölött. – A kapzsiság. A kereskedők vették át a hatalmat az országban. Bankárok, boltosok, ügynökök. Kis emberek, kis ésszel és kis ambíciókkal. Emberek, akik egyedül önmagukhoz hűek, akik egyedül a saját céljaikat szolgálják, akik egyedül arra büszkék, ha becsapják a náluk jobbakat, akik a becsületet ezüstpénzben mérik. – Akkor már meg sem kérdezem, mi a véleményed a kereskedőkről.

Sult mogorván szemlélte a kilátást, aztán visszafordult az iroda közepe felé. – Jelenleg úgy tűnik, bárki kitaníttathatja a fiát, bárki vállalkozásba kezdhet és meggazdagodhat. A céhek, a selyemkereskedőké, a fűszereseké meg a többi, egyre pénzesebbek és befolyásosabbak lesznek. Felkapaszkodott, pózoló polgárok diktálnak azoknak, akik születésüknél fogva jobbak náluk. Kövér és kapzsi ujjaikkal a hatalom zsinegeit rángatják. Most már kezd elviselhetetlenné válni ez az egész. – Összerázkódott, és fel–alá kezdett járkálni.

- Őszinte leszek magával, inkvizítor. – A főrektor kecses kézmozdulata mintha azt sejtette volna, hogy az őszinteség valami különleges ajándék. – Az Unió sosem tűnt hatalmasabbnak, sosem volt több földje, mint most. Csakhogy a felszín alatt gyengék vagyunk. Aligha titok, hogy a király többé képtelen döntéseket hozni. Ladisla koronaherceg egy piperkőc, akit hízelgő bolondok vesznek körül, és nem érdekli más, csak a szerencsejátékok meg a ruhák. Raynault herceg sokkal alkalmasabb lenne az uralkodásra, csakhogy ő a kisebbik fiú. A Zárt Tanács feladata lenne, hogy kormányozza ezt a léket kapott hajót, de az meg dugig van csalókkal és cselszövőkkel. Néhányan talán lojálisak, néhányan biztosan nem azok, de mindegyik a maga kedvére igyekszik befolyásolni a királyt. – Hogy bosszanthat téged, hogy nem inkább a te kedved szerint cselekednek mindannyian.

- Mindeközben az Unióban nyüzsögnek az ellenségek, a határokon kívül és belül mindenféle veszélyek fenyegetnek. Gurkhulban új és erős császár ül a trónon, aki megint háborúra készíti fel az országát. Az északföldiek is fegyverkeznek, és Angland határai körül settenkednek. A Nyílt Tanácsban a nemesek az ősi jogaik miatt csetepatéznak, a falvakban a parasztok meg újakat követelnek. – Mélyen felsóhajtott. – Igen, a régi rend darabjaira hullik, és senkinek sincs szíve vagy gyomra, hogy kiálljon mellette.

Sult elhallgatott, és felnézett az egyik portréra: fehérbe öltözött, megtermett, kopasz férfit ábrázolt. Glokta pontosan tudta, ki van a képen. Zoller, minden főrektorok legnagyobbika. Az Inkvizíció fáradhatatlan bajnoka, a kínvallatók hőse, az árulók ostora. Vészjósló tekintettel nézett le a falról, mintha még a halálból is elégethetné az árulókat egyetlen pillantásával.

- Zoller – dörmögte Sult. – Az ő idejében még máshogy mentek a dolgok, azt elárulhatom magának A parasztok nem nyafogtak, a kereskedők nem csaltak, a nemesek nem duzzogtak. Ha valaki elfelejtette, hol a helye, tüzes vassal emlékeztették rá, ha pedig valamelyik kötekedő hajlamú bírónak ellenvetése volt, hát többet senki nem hallott felőle. Az Inkvizíció nemes intézmény volt, tele a legjobb és a legrátermettebb férfiakkal. Nem vágytak másra, és nem vártak más jutalmat, csak hogy a királyukat szolgálhassák és felszámolhassák a hűtlenséget. – Ó, minden nagyszerű volt a régi szép időkben!

A főrektor visszaült a székére, és előrehajolt az asztal fölött. – Most pedig olyan hely lett az országunkból, ahol egy elszegényedett nemes harmadik fia kitömheti a zsebét kenőpénzekkel, vagy ahol a gyakorlatilag bűnöző söpredék kiélheti a kínzás iránti szenvedélyét. A befolyásunk a királynál lassan semmivé lesz, a költségvetésünkből alaposan visszavettek. Valaha féltek és tiszteltek bennünket, Glokta, de most... – Nyomorúságos színjáték vagyunk. Sult összeráncolta a homlokát. – Nos, már kevésbé. Burjánzik a cselszövés és az árulás, az Inkvizíció pedig nem tud többé felnőni a feladatához. Már az elöljárók között is túl sokan vannak, akikben nem lehet megbízni. Manapság nem a király vagy az állam érdekeit tartják szem előtt, csakis a saját boldogulásukat. – Az elöljárók? Hogy nem lehet bennük megbízni? Elájulok a döbbenettől! Sult homlokán még mélyebbek lettek a ráncok. – Most pedig meghalt Feekt.

Glokta felkapta a fejét. Na, ez újdonság.

– A főkancellár?

– Holnap reggel lesz köztudomású. Váratlanul halt meg néhány nappal ezelőtt, amikor maga éppen a barátjával, Rewsszal volt elfoglalva. Néhány részletet még mindig nem sikerült tisztázni a halálával kapcsolatban, de hát közel járt már a kilencvenhez. Az igazi meglepetés az, hogy ilyen sokáig húzta. Aranykancellárnak nevezték, a maga idejének legnagyobb politikusa volt. Máris faragják a kőszobrát, és hamarosan a Királyok útjára kerül. – Sult felhorkant. – A legnagyobb ajándék, amiben a magunkfajták reménykedhetnek.

A főrektor szeme keskeny kék sávvá húzódott össze.

– Ha vannak olyan gyerekes elképzelései, hogy az Uniót a király irányítja vagy azok a kékvérű idióták a Nyílt Tanácsban, hát most leszámolhat velük. A Zárt Tanács kezében van a hatalom. Főleg amióta a király betegeskedik. Tizenkét ember tizenkét nagy, kényelmetlen székben. Magam is egy vagyok közülük. Tizenkét ember nagyon különböző elképzelésekkel. Húsz háborúban és békében eltelt év alatt Feekt tartotta meg az egyensúlyt. Kijátszotta az Inkvizíciót a bírák ellen, a bankárokat a hadsereg ellen. Ő volt a tengely, ami körül a királyság forgott, az alap, amin nyugodott. A halálával űrt hagyott maga után. Mindenféle tátongó lyukakat. Rengetegen fognak sietni, hogy betöltsék őket. Van egy olyan érzésem, hogy az a vinnyogó szamár Marovia, a vérző szívű Legfőbb Bíró, a polgárok önjelölt bajnoka lesz az első a sorban. Képlékeny és veszélyes a helyzet. – A főrektor öklével az asztalra támaszkodott. – Gondoskodnunk kell róla, hogy ne húzhasson hasznot belőle az, akinek nem lenne szabad.

Glokta bólintott. Azt hiszem, világos, mit akarsz, főrektorom. Gondoskodnunk kell róla, hogy mi húzhassunk hasznot belőle, és ne más.

- Aligha szükséges megemlítenem, hogy a főkancellár az egyik legbefolyásosabb ember az Unióban. Az adók beszedése, a kincstár, a király pénzverdéi mind az ő felügyelete alá tartoznak. Pénz, Glokta, pénz. A pénz pedig hatalom, nem hiszem, hogy ezt el kellene magyaráznom magának Az új kancellárt holnap nevezik ki. Az első számú jelölt a pénzverde egykori mestere, Sepp dan Teufel volt. – Értem. Valami azt súgja, hogy őt többé nem veszik számításba.

Sult lebiggyesztette az ajkát. – Teufel közeli kapcsolatban állt a kereskedő céhekkel, főleg a selyemkereskedőkével. – Önelégült vigyora gúnyos fitymálássá alakult át. – Ezenfelül Marovia Legfőbb Bíróval is szövetséget kötött. Világos hát, hogy nemigen lehetett volna belőle megfelelő főkancellár. – Valóban. Nemigen lehetett volna. – Véleményem szerint Halleck főellenőr sokkal jobb választás lenne.

Glokta az ajtó felé pillantott. – Hogy ő? Mint főkancellár?

Sult mosolyogva felállt, és egy, a fal mellett álló szekrényhez lépett. – Tényleg nincs más. Őt mindenki gyűlöli, és ő is gyűlöl mindenkit, engem kivéve. Aztán meg keményfejű konzervatívként megveti a kereskedő osztályt és mindent, amit képviselnek. – Kinyitotta a szekrényt, és elővett belőle két poharat meg egy díszes kancsót. – Ha nem is egy barátságos arc kerül a tanácsba, ő legalább megértő lesz, viszont mindenki mással szemben átkozottul ellenséges. Aligha találhatnék megfelelőbb jelöltet.

Glokta bólintott. – Becsületesnek tűnik. – De azért nem bíznám rá, hogy betegyen a fürdőkádba. És te, eminenciás uram?

- Igen – mondta Sult –, nagyon értékes szövetséges lesz. – Kitöltött két pohár sűrű vörösbort. – Ráadásként sikerült elrendeznem, hogy a Pénzverde Mestere is megfelelő személy legyen. Úgy hallom, a selyemkereskedők szája habzik a dühtől. Az a gazember Marovia sem bújik éppen ki a bőréből a boldogságtól. – Sult kuncogott magában egy sort. – Csupa jó hír, és mindezt magának köszönhetjük. – Glokta felé nyújtotta az egyik poharat.

Méreg? Lassú halál a főrektor mozaikpadlóján, okádva és rángatózva? Vagy csak arccal az asztalra borulok? De nem igazán volt más választása, mint hogy megragadja a poharat, és nagyot húzzon belőle. Soha nem kóstolt még ilyen bort, de kitűnőnek találta. Valószínűleg egy gyönyörű, távoli helyről származik. Ha meghalok itt fönt, legalább nem kell lemennem azokon a lépcsőkön. De mosolyogva széles jókedvében, a folektor maga is ivott. Ezek szerint végül mégiscsak megérem az estét.

- Igen, megtettük a tökéletes első lépést. Veszélyes időket élünk, de a veszély és a lehetőség gyakran kéz a kézben járnak. – Glokta gerincén különös bizsergés futott végig. Félelem, ambíció vagy mindkettő egyszerre? – Szükségem van valakire, aki mindent a helyére tesz. Valakire, aki nem fél az elöljáróktól, a kereskedőktől, de még a Zárt Tanácstól sem. Valakire, akiről tudom, hogy diszkréten, de határozottan és könyörtelenül cselekszik, ha kell. Valakire, akinek a hűsége az Unióhoz megkérdőjelezhetetlen, még sincsenek barátai a kormányban. – Valakire, akit mindenki gyűlöl? Valakire, aki elviszi a balhét, ha a dolgok rosszra fordulnak? Valakire, akit kevesen gyászolnak majd a temetésén?

- Szükségem van egy különleges inkvizítorra, Glokta. Valakire, aki nem tartozik elszámolással az elöljáróknak, hanem közvetlenül az irányításom alatt dolgozik. Valakire, aki csak nekem felel. – A főrektor felhúzta az egyik szemöldökét, mintha csak éppen eszébe jutott volna valami. – Az a benyomásom, hogy ön kiválóan megfelelne erre a feladatra. Mi a véleménye?

Az a véleményem, hogy aki egy ilyen posztot betölt, annak rengeteg az ellensége, és csak egy barátja van. Glokta a folektor szemébe nézett. És az az egy barát sem valami megbízható. Az a véleményem, hogy aki egy ilyen posztot betölt, nem maradhat sokáig életben. – Kaphatnék egy kis gondolkodási időt?

–Nem.

A veszély és a lehetőség gyakran kéz a kézben járnak... – Akkor elfogadom.

- Nagyszerű! Hiszem, hogy ez egy hosszú és termékeny kapcsolat kezdete. – Sult az inkvizítorra mosolygott a szemüvege felett. –Tudja, Glokta, az összes kereskedők közül, akik a zsebüket tömik odakint, a selyemkereskedőket találom a legelviselhetetlenebbnek. Elsősorban ők érték el a befolyásukkal, hogy Westport belépett az Unióba, és Westport pénze tette lehetővé, hogy megnyertük a háborút Gurkha ellen. A király természetesen felbecsülhetetlen értékű kereskedelmi jogokat adományozott nekik, azóta azonban tűrhetetlenül arrogánsak lettek. Abból, ahogy fennhordják az orrukat, és amit megengednek maguknak, az ember azt gondolná, hogy maguk harcoltak a csatatéren. A nagytiszteletű Selyemkereskedők Céhe. – Sult gúnyos mosolyra húzta a száját. – Jut eszembe, most, hogy a maga Rews barátja olyan mélyen bemártotta őket, ostobaság lenne hagyni, hogy szabadon ficánkoljanak.

Glokta alaposan meglepődött, bár úgy érezte, jól sikerült lepleznie. Továbbmegyünk? De miért? Ha a Selyemkereskedők szabadon ficánkolnak, akkor rendesen tejelnek is, attól pedig mindenki boldog. Jelen állás szerint be vannak tojva, mert fogalmuk sincs, kit nevezett meg Rews, és ki követi a székben. Ha tovább nyaggatjuk őket, komoly kárt tehetünk a céhben, vagy teljesen el is pusztíthatjuk. Akkor nem tejelnek többé, attól pedig mindenki boldogtalan lesz. Sokan ebben az épületben is. – Könnyedén folytathatom a nyomozásomat, excellenciás uram, ha úgy kívánja. – Glokta még egyet kortyolt a poharából. Tényleg kitűnő bor volt.

- Óvatosnak kell lennünk. Óvatosnak és nagyon alaposnak. A selyemkereskedők bőkezűen osztogatják a pénzüket. Sok barátjuk van, a nemesség legfelsőbb köreiben is. Néhányan az ország legbefolyásosabb férfiúi közül. Tudjuk róluk, hogy a Selyemkereskedők csecsét szopták egyszer vagy másszor, és a csecsemők sírnak, ha nem kapnak több tejet. – Kegyetlen vigyor villant föl Sult arcán.

- Ha viszont azt akarjuk, hogy a gyerekek fegyelemhez szokjanak, muszáj megríkatnunk őket... Kit nevezett meg az a féreg Rews a vallomásában?

Glokta a fájdalomtól eltorzult arccal előrehajolt, magához húzta Rews vallomását, széthajtogatta, és nekiállt, hogy alulról felfelé végigböngéssze a neveket.

- Sepp dan Teufelt mindannyian ismerjük.

- Ó, ismerjük és szeretjük, inkvizítor – mondta Sult szélesen mosolyogva –, de úgy sejtem, őt akár ki is húzhatjuk a listáról. Ki van még?

-Nos, nézzük! – Glokta a papírra pillantott. – Itt van Harod Polst selyemkereskedő. – Egy senki.

Sult türelmetlenül legyintett. – Ő egy senki.

- Solimo Scandi, westporti selyemkereskedő. – Még egy senki.

- Nem, nem, Glokta, kell, hogy legyen jobb is, mint ez a Solimo Hogyishívják, ugye? Ezek a jelentéktelen kereskedők a kutyát sem érdeklik. Húzzuk ki a gyökeret, és a levelek maguktól is lehullanak

- Így igaz, főrektor. Itt van Villem dan Robb, kisebb rangú nemes, van valami jelentéktelen tisztsége a vámhivatalnál. – Sult elgondolkodva nézett maga elé, aztán megrázta a fejét. – Aztán van még...

-Várjon csak! Villem dan Robb... – A főrektor csettintett az ujjaival. – A bátyja, Kiral a királyné egyik udvaronca. Egyszer lehurrogott egy társasági összejövetelen. – Sult elmosolyodott. – Igen, Villem dan Robb. Hozzák csak be!

És mélyebbre hatolunk. – Szolgálok és engedelmeskedem, eminenciás uram. Van olyan név, amit feltétlen meg kell említenie?

Glokta letette az üres poharat.

- Nincs. – A főrektor elfordult, és megint legyintett. – Bármelyik, akár az összes. Nem érdekel.

Az Első Mágus

A távolba nyúló tó partját meredek sziklák és zöld lombú erdők tarkították, a víz szürke felszínére sűrű esőcseppek rajzoltak számtalan karikát. Ebben az esős időben Logen nem láthatott el messzire. A szemközti part talán százlépésnyire lehetett, de a nyugodt víz mélynek tűnt. Nagyon mélynek.

Logen rég lemondott arról, hogy a ruhája száraz maradjon. A víz végigfolyt a haján és az arcán, csöpögött az orráról, az ujjairól, az álláról. A bőrig ázás, a fáradtság és az éhség a mindennapok részévé váltak. Ha belegondolt, korábban is gyakran volt ez így. Lehunyta a szemét, hagyta, hadd kopogjanak a bőrén az esőcseppek, és a víz csobogását hallgatta a partot borító kavicsokon. Letérdelt a víz mellé, kihúzta a dugót a flaskájából, a felszín alá nyomta, aztán figyelte, ahogy a víz lassan kiszorítja a felbugyogó levegőt.

Malacus Quai előkászálódott a bokorból. Légzése gyors volt és felszínes. Térdre rogyott, egy fa gyökerei közé mászott, és váladékot köhögött a kövekre. Egyre baljóslatúbb volt a köhögése. A beleiből indult ki, és az összes bordája beleremegett. Még sápadtabbnak tűnt, mint amikor találkoztak, és sokkal soványabb lett. Persze Logen is lefogyott valamelyest. Végtére is igen szűkös napokat éltek. A nyúzott inashoz lépett, és lekuporodott mellé.

- Csak egy percet kérek. – Quai lehunyta beesett szemét, és hátrabicsaklott a feje. – Csak egy percet. – A szája tátva maradt, vézna nyakán megfeszültek az inak. Máris egy hullára hasonlított.

- Ne pihenj túl sokat! Talán sosem kelsz fel.

Logen kinyújtotta a flaskát. Quai még a karját sem mozdította érte, úgyhogy Logen az ajkához emelte, és megemelte az alját. Quai görcsösen nyelt egyet, köhögött, aztán a feje úgy koppant a fatörzsnek, akár egy kődarab.

– Tudod, hol vagyunk? – kérdezte Logen.

Az inas úgy meredt pislogva a tóra, mintha csak most vette volna észre, hogy ott van. – Ez nyilván a tó északi része. Kell, hogy legyen egy ösvény. – A hangja suttogássá gyengült. – A déli partnál van egy út, két kővel megjelölve. – Hirtelen görcsösen felköhögött, és küszködve nyelt egyet. – Kövesse az utat a hídon át, és már meg is érkezett – nyöszörögte.

Logen végignézett a parton a fák földig hajló ágai között. – Milyen messze van? – Nem kapott választ. Megfogta a beteg inas csontos vállát, és megrázta. Quai szempillái megremegtek, és üveges tekintettel nézett fel. – Milyen messze?

- Úgy negyven mérföldre.

Logen megszívta a fogát. Quai nem fog tudni negyven mérföldet gyalogolni. Jó, ha negyven lépést képes a saját lábán megtenni. Logen tudta jól, látta a szemében. Úgy számolt, az inas nemsokára meghal, talán ha néhány napja van hátra. Látott már erősebb embereket is, akiket elvitt a láz.

Negyven mérföld. Logen hüvelykujjával az állát dörzsölgette, és igyekezett alaposan végiggondolni mindent. Negyven mérföld.

- A francba! – suttogta.

Közelebb húzta a zsákját, és kinyitotta. Maradt még némi élelmük, de nem sok. Néhány darabka szárított hús, egy penészes kenyérvég. Végignézett a tó békés felszínén. Legalább az ivóvízből nem fogynak ki a közeljövőben. Elővette a zsákból a nehéz vaslábost, és a kövekre tette. Hosszú időt eltöltöttek már együtt, de úgysem maradt semmi, amit megfőzhetett volna benne. Nem engedhette meg magának, hogy kötődjön a holmijaihoz; itt a vadonban legalábbis biztosan nem. A bokorba dobta a kötelet, és átvetette a vállán az immáron sokkal könnyebb zsákot.

Quai szeme megint becsukódott, és most már alig lélegzett. Logen még emlékezett az első alkalomra, amikor hátra kellett hagynia valakit. Mintha csak tegnap lett volna. Különös, hogy a fiú nevét rég elfelejtette, de az arcát kristálytisztán látta maga előtt.

A sanka kinyisszantott egy darabot a combjából. Egy nagy darabot. Aztán csak nyöszörgött, és lépni sem tudott. A seb amúgy is egyre csúnyább lett, mindenképpen meghalt volna. Ott kellett hagyniuk. Senki nem hibáztatta Logent. Ilyen fiatal fiúnak eleve nem lett volna szabad velük mennie. Balszerencséje volt, bárkivel megtörténhet. Kétségbeesetten kiáltozott utánuk, ahogy komoran, némán, fejüket lehajtva elindultak lefelé a domboldalon. Logen még akkor is hallani vélte a hangját, amikor már messze maguk mögött hagyták. Igazság szerint mintha még mindig hallaná.

A háborúkban más volt. A hosszú menetelések közben, a hűvösebb hónapokban mindig sokan kidőltek a sorból. Először csak hátrébb szorultak, aztán lemaradtak, végül pedig elestek. Mindig azokkal történt meg a baj, akik kihűltek, betegek voltak, vagy megsebesültek. Logen összerázkódott, és lehajtotta a fejét. Először segíteni próbált nekik. Aztán hálás volt, amiért ő életben maradt. Aztán átlépett a holttestek fölött, és szinte észre sem vette őket. Malacus Quaira pillantott. Még egy halott a vadonban – neki ez már nem újdonság. Végtére is reálisan kell szemlélni a dolgokat.

Az inas felriadt zaklatott álmából, és megpróbált talpra kászálódni. Iszonyúan remegett a keze. Ahogy Logenre nézett, csillogott a szeme. – Nem tudok felállni – nyögte.

– Tudom. Az is meglep, hogy idáig eljutottál. – Most már mind– egy volt. Logen tudta az utat. Ha megtalálja azt a két követ, talán húsz mérföldet is megtehet egy nap.

- Ha hagysz nekem egy kis ételt... talán... miután megérkeztél a könyvtárba... valaki...

- Nem – felelte határozottan Logen. – Szükségem van az ételre.

Quai különös hangot hallatott, ami egyszerre tűnt köhögésnek és zokogásnak.

Logen lehajolt, jobb vállát Quai gyomrának támasztotta, a karját átdobta a hátára. – Nem tudlak negyven mérföldön át cipelni, ha nem eszem. – Azzal az írnokkal a vállán felegyenesedett. Csizmája megcsikordult a vizes köveken, ahogy zekéjénél fogva az írnokot, elindult a parton. Quai meg sem moccant, úgy lógott a hátán, mint egy nagy zsáknyi nedves rongy, tehetetlen karjai pedig hátulról minduntalan Logen combjának ütköztek.

Amikor megtett úgy harminc lépést, Logen megfordult, és visszanézett. A vaslábos elhagyatottan hevert a parton, és máris kezdett megtelni esővízzel. Sok mindenen mentek át együtt – ő és az a vaslábos.

- Isten veled, öreg barátom.

A lábos nem felelt.

Logen óvatosan lefektette reszkető terhét az út mellett, kinyújtóztatta fájós hátát, megvakarta a mocskos kötést a karján, és ivott egy korty vizet a flaskájából. Vízen kívül aznap nem is került más a gyomrába, és az éhség már kezdte mardosni belülről. Legalább az eső elállt. Az embernek meg kell tanulnia örülni az olyan apróságoknak az életben, mint egy száraz csizma. Meg kell tanulnia örülni az apróságoknak, ha nincs semmi más, aminek örülhetne.

Logen a porba köpött, és életet dörzsölt az ujjaiba. Ez az a hely, nem maradt felőle kétsége. A két ősi, lyukacsos kő az út fölé magasodott. Talpuknál zöld moha, feljebb szürke zuzmó borította őket. Körben, több sorban betűket véstek rájuk, Logen azonban nemcsak hogy nem tudta elolvasni az írást, de egyáltalán fel sem ismerte. Az egészben volt valami vészjósló, mintha a kövekkel inkább figyelmeztetni, mintsem üdvözölni akarták volna az arra tévedő vándort.

- Az Első Törvény...

- Micsoda? – kérdezte meglepetten Logen. Amióta két nappal korábban sorsára hagyták a lábost, Quai az alvás és ébrenlét közötti kétes állapotban lebegett. A lábos értelmesebb hangokat tudott volna kiadni ez alatt az idő alatt. Amikor aznap reggel Logen felébredt, az írnok alig lélegzett. Először azt hitte, meg is halt, de Quaiban még halványan pislákolt az élet. Nem adta fel könnyen, ezt el kellett ismerni.

Logen letérdelt, és félresöpörte Quai nedves haját az arcából. Az inas hirtelen megragadta a csuklóját, és előremeredt.

– Tilos – suttogta, tágra nyílt szemével Logen tekintetét keresve – érintkezésbe lépni a Túloldallal! –Mi?

- Tilos az ördögökkel beszélgetni – nyöszörögte Quai Logen megviselt kabátjába kapaszkodva. – Az alvilág lényei hazugságokból teremtettek! Nem szabad megtenned!

- Nem teszem meg – dünnyögte Logen, és azon morfondírozott, vajon megtudja–e valaha, miről beszél az inas. – Nem teszem meg. Esküszöm, ha ez segít rajtad.

Nem segített sokat. Quai máris visszazuhant a görcsös félálomba. Logen az ajkát harapdálta, és reménykedett benne, hogy az írnok megint magához tér, de ez nem tűnt túlságosan valószínűnek. Talán azért Bayaz tehet még valamit, végtére is ő az Első Mágus, magas bölcsességek művésze, meg mi a rosseb. Így hát Logen megint a vállára kapta Quait, és átbaktatott az ősi kövek között.

Az út meredeken emelkedett a tó fölötti sziklák közé. Néhol magasan ívelt, néhol mélyen a köves talajba vájták. Elhanyagolt volt, erősen hepehupás, és a hosszú évek alatt mindenfelé gyomnövények ütköztek ki rajta. Logen hamarosan lihegett és izzadt, lába égett az erőfeszítéstől. Egyre lassabban haladt.

Aligha tagadhatta, hogy kimerült. Nem csak a felfelé kapaszkodástól vagy az embert próbáló munkától, amit a félholt inas cipelése jelentett, de még csak nem is a banditákkal folytatott küzdelemtől. Hanem mindentől. A sankáktól, a háborúktól, az egész élettől.

- Nem gyalogolhatok örökké, Malacus. Nem harcolhatok örökké. Mennyit kell egy embernek eltűrnie ebből a szarságból? Muszáj leülnöm egy percre. Egy rohadt igazi székre! Talán túl nagy kérés lenne? – Ekképp káromkodva meg zsörtölődve, miközben Quai feje lépései ütemére verődött a hátsójának, Logen elérkezett a hídhoz.

A híd olyan vénséges vén volt, mint az út maga. A szédítő mélység fölött átívelő, mintegy húsz lépés hosszú, egyszerű, karcsú építményt teljesen beborították a kúszónövények. Odalent egy folyó vágtatott a csipkés sziklákon, robajjal és csillogó vízcseppekkel töltve meg a levegőt. A túloldalon magas falat húztak fel a mohás ormok között, de olyan ügyességgel, hogy szinte lehetetlen volt megállapítani, hol végződik a természetes szikla, és hol kezdődik az ember alkotta épület. A középen nyíló egyetlen öreg ajtó réz borítását csíkos zöldre színezte a nedvesség és az idő.

Ahogy Logen óvatosan közelített a csúszós kövön, azon kapta magát, hogy puszta megszokásból azt fontolgatja, hogyan lehetne megostromolni ezt a helyet. Sehogy. Ezer válogatott emberrel sem. Az ajtó előtt a keskeny sziklaperem arra sem elég, hogy egy létrát letámasszanak, vagy a faltörő kost meglendítsék rajta. A fel legalább tíz lépés magas volt, a kapu pedig rettentő masszívnak látszott. Ha pedig a védők lerombolják a hidat... Logen átnézett a korlát fölött, és nagyot nyelt. Messze volt a folyó odalent.

Mély lélegzetet vett, és az öklével bekopogott a nyirkos zöld rézajtón. Négy nagy, messze zengő dörrenés hallatszott. Így dörömbölt be Carleon kapuin is a csata után, és az emberek siettek megadni magukat. Most senki sem sietett sehová.

Várt. Aztán megint kopogott. És megint várt. Egyre vizesebb és vizesebb lett a folyó párájától. A fogát csikorgatta. Felemelte a karját, hogy megint bedörömböljön. Egyszerre keskeny ablakocska nyílt ki az ajtó közepén, és egy vizenyős szempár meredt rá hűvösen a vastag rácsok közül.

- Maga meg kicsoda? – csattant föl a szempárhoz tartozó goromba hang.

- Kilencujjú Logen a nevem, és...

- Sosem hallottam magáról.

Logen nem ilyen fogadtatásra számított.

- Bayazhoz jöttem. – Nem kapott választ. – Az Első...

- Igen. Itt van. – De az ajtó nem nyílt ki. – Nem fogad látogatókat. Ezt mondtam a másik küldöncnek is.

- De én nem vagyok küldönc. Velem van Malacus Quai is.

- Malaca kicsoda?

- Quai, az inas.

- Inas?

- Nagyon beteg – mondta lassan Logen.–Lehet, hogy meg is hal.

- Azt mondja, beteg? Hogy meghal, ugye?

- Igen.

- És mi is a neve...?

- Mindegy, csak nyissa már ki ezt a kibaszott ajtót! – Logen megrázta az öklét a nyílás előtt. – Kérem! – tette hozzá.

- Nem engedünk be csak úgy bárkit... Várjunk csak! Mutassa meg a kezeit!

- Mi van?

-A kezeit. – Logen feltartotta mindkét kezét. A vizenyős szempár lassan végigmérte az ujjait. – Kilencen vannak. Egy hiányzik, látja? – A nyílás elé tolta a csonkot.

– Tényleg kilenc van? Mondania kellett volna.

Reteszek nyikordultak, és az ajtó lassan kinyílt. Odabentről egy, az ósdi páncélzata súlya alatt meggörnyedt öregember meredt rá gyanakodva. Hosszú, termetéhez mérten túlontúl nehéz kardot tartott a kezében. Hegye vadul himbálódzott a levegőben, ahogy megpróbálta függőlegesen tartani.

Logen felemelte a kezét. – Megadom magam.

A vén kapuőr ezt nem találta viccesnek. Keserűen horkant föl, amikor Logen ellépett mellette, aztán addig birkózott az ajtóval, amíg sikerült ismét bezárnia. A helyükre tuszkolta a reteszeket, majd megfordult, és egyetlen szó nélkül elindult. Logen követte a hegyoldallal egybeolvadó, félig a meredek sziklákból kivájt, ütött– kopott, moha borította furcsa házak között vezető keskeny úton.

Az egyik ajtó előtt egy savanyú képű nő rokkát pörgetett. Ahogy meglátta a vállán az öntudatlan inassal elvonuló Logent, felhúzta a szemöldökét. Logen rámosolygott. Semmi esetre sem lehetett szépnek nevezni, de hát rég nem volt senkivel. A nő egyszerre beugrott a házba, és berúgta maga mögött az ajtót. A rokka tovább pörgött. Logen felsóhajtott. Még megvolt a régi varázs.

Egy pékműhely következett a sorban, alacsony, füstölgő kéménnyel. Logen üres gyomra megkordult a sülő kenyér illatától. Távolabb két sötét hajú gyerek futkározott nevetve egy csenevész, öreg fa körül. Logennek a saját gyerekei jutottak eszébe róluk Ezek ugyan nem is hasonlítottak rájuk, de most ilyen nosztalgikus hangulatban volt.

Be kellett vallania magának, hogy kissé csalódott. Valami kifinomultabb helyre számított, és sokkal több szakállra. Ezek a népek nem tűntek valami bölcsnek Pontosan olyanok voltak, mint a közönséges parasztok A saját faluja is éppen így festett, mielőtt jöttek a sankák. Arra gondolt, hogy talán nem is jó helyen jár. Aztán befordultak egy sarkon.

Három hatalmas, sötét repkénytől befutott csúcsos torony emelkedett ki előttük a hegyoldalból. Talapzatuknál összekötötték őket, feljebb azonban elváltak egymástól. Sokkal öregebbnek tűntek, mint akár a vénséges vén híd vagy az út. Mintha magával a heggyel lettek volna egyidősek A tornyok körüli tágas udvart épületek szegélyezték. Mindenfelé emberek sürögtek–forogtak, intézték mindennapi teendőiket. Egy sovány nő tejet köpült az egyik verandán. Egy köpcös kovács egy nyugtalan kancát igyekezett megpatkolni. Egy foltos kötényt viselő öreg és kopasz hentes éppen befejezte egy állat feldarabolását, és most a mellette álló vályúban véres alkarját öblítette le.

A három torony legmagasabbika előtt a széles lépcsőfokok egyikén méltóságteljes öregember ült. Tetőtől talpig fehérbe öltözött, kampós orra meg hosszú szakálla volt, és hosszú fehér haj omlott alá a feje búbján ülő kis, kerek sapka alól. Végre Logen is elégedett lehetett a látvánnyal. Az Első Mágus külseje semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Amikor meglátta a vánszorogva közelítő Logent, felugrott a lépcsőről. Fehér köpenye lobogott mögötte, ahogy elé sietett.

–Tegye le ide! – mondta, és egy darabka gyepre mutatott a kútnál. Logen letérdelt, és amilyen óvatosan csak fájós hátával tudta, a földre fektette Quait. Az öregember az inas fölé hajolt, és rücskös kezét a homlokára fektette.

- Visszahoztam az inasát – jelentette ki teljesen fölöslegesen Logen.

- Az enyémet?

- Maga nem Bayaz?

Az öreg elnevette magát. – Jaj, dehogy, én Wells vagyok, a szolgálók vezetője itt, a könyvtárban.

- Én vagyok Bayaz – jött egy hang a hátuk mögül. A hentes közelített lassan feléjük, egy ronggyal törölgetve a kezét. Úgy hatvanévesnek tűnt, de széles válla volt és mély ráncoktól szabdalt, határozott arca, szája körül pedig rövidre nyírt ősz szakállt viselt. Tar koponyájának barna bőrén megcsillant a délutáni napfény. Sem jóképű nem volt, sem fenséges, de ahogy közelebb ért, mintha körüllengte volna valami. Magabiztosság talán, a hatalom aurája. Olyan embernek tűnt, aki megszokta, hogy parancsokat osztogat, és engedelmeskednek is neki.

Az Első Mágus két kézzel megragadta Logen balját, és melegen megszorította. Aztán átfordította, és megvizsgálta a hiányzó ujj csonkját.

- Szóval Kilencujjú Logen. Akit Véres Kilencesnek is neveznek. Még itt, a könyvtáramba zárkózva is hallottam rólad történeteket.

Logennek megrándult az arca. El tudta képzelni, miféle történeteket hallhatott az öreg. – Az régen volt.

- Hát persze. Mindannyiunknak van múltja, nem igaz? Nem ítélkezem szóbeszéd alapján. – Bayaz elmosolyodott. Széles, fehér, sugárzó mosolya volt. Arcán újabb, barátságos ráncok keletkeztek, mélyen ülő, villogó zöld szeme körül azonban megmaradt valamiféle keménység. Mint egy szikla. Logen viszonozta a mosolyt, de máris eldöntötte, hogy nem szeretne ennek az embernek az ellensége lenni.

- És visszahoztad az elveszett bárányt a nyájba. – Bayaz összeráncolt homlokkal nézett le a földön mozdulatlanul heverő Malacus Quaira. – Hogy van?

- Azt hiszem, megmarad, uram – mondta Wells –, de be kéne vinnünk a hidegről.

Az Első Mágus csettintett az ujjával. A hangot élesen verték vissza az épületek falai. – Segíts neki! – A kovács odasietett, és megragadta Quai lábát. Wellsszel együtt becipelték az inast a könyvtár magas ajtaján.

- Nos, Kilencujjú uram, hívtalak, és te megjelentél, ami jó modorról tanúskodik. Márpedig ha a jó modor Északföldön ki is ment a divatból, szeretném, ha tudnád, hogy én nagyra tartom. Mindig azon a véleményen voltam, hogy az udvariasságra udvariassággal illendő felelni. De mi ez már megint? – Az öreg kapuőr sietett feléjük az udvaron át. Mire odaért, alaposan kifogyott a szuszból – Két látogató egyetlen nap alatt? Mi jöhet még?

- Bayaz uram! – lihegte a kapuőr. – Lovasok várnak a kapunál jó lovakkal, és állig felfegyverkezve. Azt mondják, sürgős üzenetet hoztak Északföld királyától.

Bethod. Ez csak ő lehet. A szellemek mondtak valami olyasmit, hogy aranykalapot tett a fejére, és különben is, ki más merészelte volna magát Északföld királyának nevezni? Logen nagyot nyelt. A legutóbbi találkozás után nem maradt meg más, csak az élete, mégis jobban járt, mint annyian mások. Sokkal jobban.

- Nos, uram? – kérdezte a kapuőr. – Mondjam meg nekik, hogy tűnjenek el?

- Ki vezeti őket?

- Egy savanyúképű kinyalt fiatalember. Azt mondta, hogy a király fia, vagy valami hasonló.

- Calder vagy Sömör az? Mind a ketten elég savanyúak.

- A fiatalabbik, úgy hiszem.

Szóval Calder, az is valami. Mindkettő rossz, de Sömör sokkal rosszabb. Együtt pedig a legjobb elkerülni őket. Bayaz egy pillanatra elgondolkodott. – Calder herceg beléphet, de az embereinek a hídon túl kell maradniuk.

- Igen, uram, a hídon túl. – A kapuőr elcsoszogott. Calder imádni fogja. Logen határozottan szórakoztatónak találta a gondolatot, hogy az állítólagos herceg hasztalan ordítozik a nyíláson keresztül.

- Északföld királya, ehhez meg mit szólsz? – Bayaz szórakozottan pillantott végig a völgyön. – Ismertem Bethodot, amikor még nem volt ilyen nagy ember. Úgy tudom, te is, igaz, Kilencujjú uram?

Logen összeráncolta a homlokát. Ismerte Bethodot, amikor még nem volt más, csak egy a számtalan törzsfőnök közül. Logen segítségért ment hozzá a sankák ellen, és Bethod megadta neki, amire szüksége volt, ha meg is kérte az árát. Akkoriban ez az ár nem tűnt nagynak. Csak harcolni kellett. Megölni néhány embert. Logen mindig könnyűnek találta a gyilkolást, Bethod pedig olyan embernek tűnt, akiért érdemes harcolni – bátor volt, büszke, nagyratörő. Minden olyan tulajdonsággal rendelkezett, amit Logen annak idején sokra tartott, és ami szerinte benne magában is megvolt. Az idők során azonban mindketten megváltoztak, és az ár megemelkedett.

- Régen jobb ember volt – morfondírozott Bayaz –, de egyeseknek rosszul áll a korona. Ismered a fiait?

– Jobban, mint szeretném.

Bayaz bólintott. – Szar alakok, mi? És attól tartok, már nem is lesznek jobbak. Képzeld el azt a tökfej Sömört királyként! Jaj! – A varázsló összerázkódott. – Az embernek szinte kedve támad hosszú életet kívánni az apjának. Szinte, de azért inkább mégsem.

A kislány, akit Logen korábban játszani látott, most odaszaladt hozzájuk. Sárga virágokból fűzött láncot tartott a kezében, és most az öreg felé nyújtotta. – Neked csináltam – mondta. Logen paták sebes kopogását hallotta közeledni az úton.

- Nekem? Milyen elbűvölő! – Bayaz elvette a virágokat a kislánytól. – Kitűnő munka, drágaságom. A Mester maga sem készíthetett volna szebbet.

A lovas berontott az udvarra, durván visszarántotta a lovát, és leugrott a nyeregből. Calder. Az évek barátságosabban bántak vele, mint Logennel, ezt aligha lehetett tagadni. Finom anyagból készült fekete ruháit sötét prém szegélyezte. Ujján nagy, vörös ékkő csillogott, kardja markolatát arannyal rakták ki. Sokat nőtt, és ha bátyja, Sömör méretének a felét sem tette ki, így is megtermett férfi lett belőle. Sápadt, büszke arca azért most is olyan volt, ahogy Logen emlékezetében élt. Keskeny ajka szűnni nem akaró gúnyos mosolyra torzult.

Kantárszárát odadobta a tejet köpülő asszonynak, és fürge léptekkel megindult az udvaron keresztül. Fenyegetően járatta körbe a tekintetét, hosszú haja lebegett az enyhe szélben. Amikor nagyjából tízlépésnyire járt, meglátta Logent, és leesett az álla. Döbbenten tett egy bizonytalan lépést hátrafelé, és megragadta kardja markolatát. Aztán hűvösen elmosolyodott.

- Szóval most már kutyákat is tartasz, Bayaz? Ezzel itt óvatos lennék. Előfordult már, hogy megharapta a gazdája kezét. – Azzal még jobban lebiggyesztette az ajkát. – Ha szeretnéd, elintézhetem neked.

Logen megvonta a vállát. A fenyegető szavak az ostobáknak és a gyáváknak valók. Calder lehetett mindkettő egyszerre, de Logen egyik sem volt. Ha az ember ölni akar, jobb, ha azonnal nekilát, és nem kezd el előbb beszélni róla. A beszéd csak segít a másiknak felkészülni, azt pedig senki nem akarja. Úgyhogy Logen nem szólt egy szót sem. Ha Caldernek úgy tartja kedve, ezt akár veheti a gyengeség jelének is – annál jobb. Logen lehangoló gyakorisággal keveredett harcba, de rég túl volt már azon, hogy elébe menjen a dolgoknak.

Bethod második fia megvetően fordult az Első Mágus felé. – Apám nem fog örülni, Bayaz! Nem árulkodik éppen tiszteletről, hogy az embereimnek odakint kell várakoznia.

- De hát ez azért van, mert egyáltalán nem tisztellek benneteket, Calder herceg – mondta higgadtan a varázsló. – Kérlek, ez azért ne szegje kedvedet! A legutóbbi küldöncödet már átengedtük a hídon, így hát magad is láthatod, hogy haladunk.

Calder megvetően húzta el a száját. – Miért nem jelentél meg, miután apám hívatott?

- Mindenre nekem sincs időm. – Bayaz felemelte a virágfüzért. – Ezek nem készülnek el maguktól, tudod.

A herceg nem találta viccesnek a megjegyzést.

– Apám – mennydörögte –, Bethod, Északföld királya azt parancsolja, hogy jelenj meg nála Carleonban. – Megköszörülte a torkát. – Nem hajlandó... – folytatta, de köhögésbe fulladt a hangja.

- Micsoda? – kérdezte Bayaz. – Beszélj hangosabban, gyermekem!

- Azt parancsolja... – A herceg megint köhögött, csak úgy fröcsögött a nyál a szájából. A torkára tette a kezét. Megfagyott körülöttük a levegő.

- Szóval azt parancsolja? – Bayaz összeráncolta a homlokát. – Hozzátok vissza a nagy Juvenst a holtak földjéről! Ő parancsolhat nekem. Egyedül ő, és senki más. – A ráncok még jobban elmélyültek, és Logen hirtelen heves vágyat érzett, hogy elhátráljon. – Te nem. És az apád sem, akárminek is nevezi magát.

Calder lassan térdre rogyott, arca eltorzult, szeméből csorogtak a könnyek. – Milyen ünnepélyes viselet! Valaki meghalt esetleg? Tessék! – Ezzel a herceg fejére dobta a virágfüzért. – Egy kis szín talán feldobja a hangulatodat. Mondd meg az apádnak, hogy neki kell eljönnie hozzám. Nem fecsérlem az időmet bolondokra és másodszülött fiúkra. Én már csak ilyen ódivatú vagyok. A ló fejével szeretek beszélni, nem a ló valagával. Értesz engem, fiacskám? – Calder kezdett oldalra dőlni, szeme vörösödni kezdett, és erősen kidülledt. Az Első Mágus könnyed mozdulattal a kapu felé intett. – És most elmehetsz.

A herceg mély, reszelős lélegzetet vett, köhögött, aztán valahogy talpra kászálódott, a lovához tántorgott, és lényegesen kevesebb méltósággal, mint ahogy leszállt, felkapaszkodott a nyeregbe. Ahogy elindult a kapu felé, a válla fölött még vetett hátrafelé egy gyilkos pillantást, de így, hogy az arca vörösebb volt, mint egy elnáspángolt hátsó, közel sem érte el a kívánt hatást. Logen azon kapta magát, hogy szélesen mosolyog. Rég érezte ilyen jól magát a bőrében.

- Úgy hallottam, tudsz beszélni a szellemekkel.

Logent felkészületlenül érte a kérdés. – Hogyan?

- Beszélni a szellemekkel. – Bayaz megrázta a fejét. – Ritka ajándék mostanság. Hogy vannak?

- Kicsodák? A szellemek?

– Igen.

- Elenyésznek.

- Nemsokára mind aludni fognak, gondolom. A mágia elszivárog a világból. Ez a dolgok előre meghatározott rendje. Az évek során a tudásom gyarapodott, mégis egyre fogy az erőm.

- Calder nem ezt tapasztalta.

- Ah – legyintett Bayaz.–Semmiség. Apró trükk a levegővel meg a hússal, könnyű megcsinálni. Nem. Higgy nekem, a mágia eltűnőben van. Ez tény. A természet törvénye. Azért több módja is van, hogy feltörjünk egy tojást, igaz, barátom? Ha az egyik eszközzel nem sikerül, hát meg kell próbálkoznunk egy másikkal. – Logen többé nem volt benne teljesen biztos, miről beszélgetnek, de túl fáradt volt ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel.

- Igen, így van – dünnyögte az Első Mágus. – Több módja is van, hogy feltörjünk egy tojást. Erről jut eszembe, éhesnek látszol.

Logen szája az ételnek már a puszta említésére is megtelt nyállal. – Igen – makogta. – Igen... Tudnék enni.

– Hát persze. – Bayaz melegen vendége vállára csapott. – Aztán talán egy fürdő? Nem mintha zokon vennénk a megjelenésedet persze, de én mindig úgy találom, hogy egy hosszú séta után semmi sem esik jobban a forró víznél, neked pedig, gyanítom, igen hosszú sétában volt részed. Gyere velem, Kilencujjú uram, köztünk biztonságban vagy.

Étel. Fürdő. Biztonság. Logen azt hitte, rögtön elsírja magát, miközben követte az öreget a könyvtárba.