Hosszúláb testvér figyelemre méltó képességei

Logent egy hete minden reggel éljenzés ébresztette. Korán kezdődött, durván felriasztva őt álmából, mintha csata zajlott volna az ablaka alatt. Amikor először hallotta, azt hitte, valóban kitört a háború, mostanra azonban tisztában volt vele, hogy csak az emberek ostoba sportjáról van szó. Ha becsukta az ablakot, tűrhetőbbé vált a zaj, viszont a hőség hamarosan elviselhetetlen lett a szobában. Vagy keveset aludt tehát, vagy egyáltalán nem aludt. Tehát inkább nyitva hagyta az ablakot.

Most megdörzsölte a szemét, káromkodott egyet, és kikászálódott az ágyból. Újabb forró nap a Fehér Tornyok Városában. Odakint a szabad ég alatt mindig azonnal éber volt, amikor kinyitotta a szemét, itt azonban minden másképp működött. Az unalom és a hőség lassúvá és lustává tették. Ahogy majdnem átesve a küszöbön, kilépett a nappaliba, széleset ásított, és fél kézzel megdörzsölte az állát. Megtorpant.

Volt valaki a szobában. Egy idegen. Az ablaknál állt, és a dereka mögött összekulcsolt kézzel fürdőzött a napsütésben. Alacsony, vézna férfi volt, göcsörtös fejbőrén rövidre nyírt hajjal, különös, a hosszú úttól megviselt ruhákban – fakó, megereszkedett rongyokat tekert több rétegben maga köré.

Mielőtt Logen egyáltalán megszólalhatott volna, a férfi megfordult, és fürgén odapenderült hozzá. – Maga kicsoda? – kérdezte.

Mosolygós arcát sötétbarnára cserzette a nap, a bőre pedig gyűrött volt, akár egy pár erősen viseltes csizmáé. Lehetetlen lett volna megtippelni az életkorát. Huszonöttől ötvenévesig akármilyen idős lehetett.

– Kilencujjú – mormogta Logen, és tett egy óvatos lépést hátra, a fal felé.

– Kilencujjú, igen. – Az apró ember tovább nyomult előre, majd két kézzel megragadta Logen tenyerét, és lelkesen megrázta. – Őszinte örömömre szolgál – mondta lehunyt szemmel, mélyen meghajtva a fejét –, hogy megismerhetem.

– Hallott rólam?

–Sajnálatos módon nem, de Isten minden teremtménye a legmélyebb tiszteletet érdemli. – A férfi ismét fejet hajtott. – Hosszúláb testvér vagyok, utazó a Navigátorok illusztris rendjéből. Kevés olyan földdarab van a nap alatt, melyet nem taposott még a lábam.

– Kopott csizmájára mutatott, aztán kitárta a karját. – Thond hegyeitől Shamir sivatagig, az Óbirodalom alföldjeitől az Ezer–sziget ezüstös vizekig, az egész világ az otthonom.

Jól beszélte az északföldit, talán még kicsit jobban is, mint Logen maga. – Még Északföld is?

– Egy rövid látogatást tettem oda ifjúkoromban. Kissé kellemetlennek találtam az éghajlatot.

– Meglehetősen jól beszéli a nyelvet.

–Kevés olyan nyelv van, amelyet én, Hosszúláb testvér ne beszélnék jól. Nem nagy erőfeszítés új nyelveket megtanulnom, ez számos figyelemreméltó képességem egyike. – A férfi sugárzott.

– Bőséggel részesültem Isten áldásaiból – tette hozzá.

Logennek kezdett az az érzése támadni, hogy valaki szórakozik vele. – És mi hozta ide?

– Értem küldtek. – A jövevény fekete szeme csillogott.

– Küldtek?

–Úgy bizony! Méghozzá Bayaz, az Első Mágus. Értem küldött, és én jöttem! Én már csak ilyen vagyok. Figyelemre méltó képességeimért cserébe igen nagyvonalú hozzájárulás érkezett a rendem kincses ládáiba, de anélkül is eljöttem volna. Így, ahogy mondom! Anélkül is!

– Valóban?

– Ahogy mondom! – Az apró férfi észvesztő tempóban kezdett fel–alá járkálni a szobában, a tenyerét dörzsölgetve. – A kihívás, amit ez a megbízatás jelent, legalább annyira legyezi rendünk hiúságát, mint amennyire kielégíti pontosan dokumentált kapzsiságunkat! És rám esett a választás! A Világ Körének minden navigátora közül éppen engem jelöltek ki erre a feladatra! Engem, Hosszúláb testvért! Engem, és senki mást! Az én helyzetemben, az én hírnevemmel ki tudna ellenállni egy ilyen kihívásnak?

Megállt Logen előtt, és izgatottan pillantott fel rá, mintha csak választ várna a kérdésére. – Hát...

– Én aztán biztosan nem! – kiáltotta Hosszúláb, és tovább körözött a szobában. – Én nem álltam ellen! Miért is tettem volna? Az nem rám vallana! Utazás a Világ peremére? Micsoda történet kerekedik majd ebből! Micsoda nagyszerű inspiráció lesz másoknak! Micsoda...

– A Világ peremére? – kérdezte gyanakodva Logen.

– Tudom! – Az apró ember barátságosan Logen karjára csapott.

– Én is éppen ilyen izgatott vagyok.

– Ez nyilván a mi navigátorunk. – Bayaz került elő a szobájából.

– Az volnék. Hosszúláb testvér, szolgálatára. Ön pedig, feltételezem, nem más, mint a mi illusztris munkaadónk, Bayaz, az Első Mágus.

– Valóban én vagyok az.

– Őszinte örömömre szolgál, hogy megismerhetem! – ugrott előre és ragadta meg a mágus kezét Hosszúláb.

– Magam is örülök. Remélem, kellemes volt az útja.

–Az utazás számomra mindig kellemes! Mindig! A megpróbáltatást a két út között eltelt időszak jelenti. Bizony ám! – Bayaz várakozón pillantott Logenre, de ő csak a vállát vonogatta. – Megkérdezhetem, mikor vágunk neki az útnak? Alig várom már a pillanatot!

– Reményeim szerint hamarosan megérkezik expedíciónk utolsó tagja is. Bérelnünk kell majd egy hajót.

–Természetesen! Különleges boldogsággal tölt el, hogy magamra vállalhatom ezt a feladatot. Mit mondjak a kapitánynak, ha az útirányunk iránt érdeklődik?

– Nyugatnak tartunk a Körtengeren át Stariksába, aztán tovább Calcisba, az Óbirodalomba. – A kisember elmosolyodott, és mélyen meghajolt. – Egyetért? – kérdezte Bayaz.

– Igen, de a hajók manapság ritkán mennek el Calcisig. Az Óbirodalom végtelen háborúi miatt arrafelé már nem biztonságosak a vizek. Attól tartok tobzódnak ott a kalózok. Nem biztos, hogy könnyű lesz kellőképpen merész kapitányt találni.

– Ez esetleg segíthet. – Bayaz az asztalra dobta örökké duzzadó erszényét.

– Segíthet bizony.

–Győződjön meg róla, hogy gyors–e a hajó! Ha végül készen állunk majd az indulásra, nem áll szándékomban egyetlen napot sem elvesztegetni.

–Számíthat rám – mondta a navigátor, és felkapta a nehéz erszényt. – Lassú hajókon vitorlázni nem az én világom. De nem ám! Előkerítem a leggyorsabb hajót Aduában! Igen! Úgy fog szállni, akár Isten lehelete! Úgy fog szökellni a hullámokon, akár...

– Ha csak egyszerűen gyors, az is megteszi.

A kisember fejet hajtott. – Mikor indulunk?

–Egy hónapon belüL – Bayaz Logenre pillantott. – Mi lenne, ha te is elkísérnéd a kikötőbe?

– Hm?

– Igen! – kiáltotta a navigátor. – Menjünk együtt! – azzal megragadta Logent a könyökénél fogva, és az ajtó felé kezdte rángatni.

– Azért valamennyit szeretnék viszontlátni abból a pénzből, Hosszúláb testvér – szólt utánuk Bayaz.

A navigátor megfordult a küszöbön. – Hozok belőle vissza, afelől nyugodt lehet. Van szemem az értékek megbecsüléséhez, meggyőzően tudok alkudni, és céltudatos vagyok, ha tárgyalnom kell. Ez csak három – mosolyodott el még szélesebben – a figyelemre méltó képességeim közül.

– Mesés hely ez az Adua. Igazán. Kevés város mérhető hozzá. Shaffa talán nagyobb, de borzasztó poros. Nem lehet vitatni, hogy Westportnak és Dagoskának is megvan a maga szépsége. Egyesek szerint Ospria a világ legszebb városa a maga hegyoldalaival, de magunk között szólva Hosszúláb testvér szíve Talinsé. Járt már ott, Kilencujjú uram, látta azt a nemes települést?

– Öö... – Logen örült, ha a járókelők végtelen áradatában cikázva valahogy lépést tudott tartani az apró emberrel.

Hosszúláb olyan hirtelen torpant meg, hogy Logen majdnem nekiütközött hátulról. A navigátor megfordult, és felemelte a kezét, miközben tekintete a távolba révedt.

– Talins napnyugtakor, az óceán felől nézve! Sok–sok figyelemre méltó dolgot láttam már, higgye el nekem, de itt és most kijelentem, hogy ennél csodálatosabb látvány nem létezik széles e világon. Ahogy a nap fénye megcsillan a számtalan csatorna vízén, a Nagyherceg citadellájának gyönyörűséges kupoláin, a kereskedők kecses palotáin! Vajon hol ér véget a szikrázó tenger, és hol kezdődik a szikrázó város? Ó, Talins! – azzal ismét előrefordult, és Logennel a nyomában máris vágtatott tovább.

– De ez az Adua is szép hely, nem vitás, és évről évre növekszik. Sokat változtak a dolgok, amióta utoljára itt jártam. Sokat, bizony. Valaha csak nemesek éltek itt, meg polgárok. A nemeseké volt a föld, tehát náluk volt a pénz, és ennek következtében a hatalom is. Ha! Egyszerű, nem?

– Hát... – Logennek éppen elég feladatot jelentett, hogy ne tévessze szem elől Hosszúláb testvért.

– Most viszont zajlik a kereskedelem, és nem is akárhogyan. Vannak kereskedők, bankárok meg még ki tudja, mifélék. Mindenhol. Tömegével. Most már a polgárok is lehetnek gazdagok, érti? És egy gazdag polgárnak hatalma van. Akkor viszont lehet, hogy már nemesnek számít? Vagy esetleg valami másnak? Ha! Egyszerre nagyon komplikált lett minden, nemdebár?

– Hát...

– Micsoda gazdagság! Mennyi pénz! De közben nagy a szegénység is, nem? Rengeteg a koldus, rengeteg a földönfutó. Aligha egészséges, ha a gazdagok és a szegények ilyen közel élnek egymáshoz. Azért szép hely, és folyton növekszik.

– Én túl zsúfoltnak találom – motyogta Logen, miután valaki meglökte a vállával. – És túl melegnek.

– Bah! Hogy zsúfolt? Maga szerint ez zsúfolt? Látnia kéne a shaffai nagytemplomot a reggeli ima idején! Vagy a nagy teret a császár palotája előtt, amikor az új rabszolgákat árverezik! És hogy forró? Maga szerint ez forró? Ul–Saffaynban, Gurkhul déli részén a nyári hónapokban olyan meleg van, hogy tojást lehet sütni a küszöbön. Igazat beszélek! Erre! – Egy keskeny mellékutca felé vette az irányt. – Ez a leggyorsabb út.

Logen elkapta a karját. – Erre? – Előrenézett a félhomályban. – Biztos benne?

– Maga kételkedik bennem? – kérdezte elborzadva Hosszúláb. – Elképzelhető, hogy maga tényleg kételkedik bennem? Figyelemre méltó képességeim közül a tájékozódási képességem a legfontosabb! Éppen ez volt az oka, hogy az Első Mágus olyan jelentős összeget helyezett el a rendem kincsesládájában. Elképzelhető–e tehát, hogy maga tényleg... De várjunk csak! – Felemelte a kezét, és megint elmosolyodott, majd mutatóujjával megböködte Logen mellkasát. – Maga nem ismeri Hosszúláb testvért! Még nem. Óvatos és éber, látom én, kitűnő tulajdonságok a maguk nemében. Nem várhatom el magától, hogy épp olyan megingathatatlanul higgyen a képességeimben, mint én magam. Nem! Az nem lenne igazságos. Az igazságtalanság nem éppen csodálatra méltó tulajdonság. Nem! Az igazságtalanság nem vallana rám.

– Úgy értettem...

– Meg fogom győzni! – kiáltotta Hosszúláb. – Bizony! Meg fogom győzni! Jobban fog bízni a szavamban, mint a sajátjában. Igen! Errefelé a leggyorsabb! – És figyelemre méltó sebességgel megindult a piszkos sikátorban. Logennek igyekeznie kellett, hogy tartani tudja vele a lépést, hiába volt jóval hosszabb a lába.

– A mellékutcák! – kiáltott hátra a válla fölött a navigátor, ahogy végigsiettek az egyre szűkebb, sötét és piszkos sikátorokon, ahol az egymással szemben emelkedő épületek felsőbb szintjei szinte már összeértek. – A mellékutcák, mi? – A sikátorok lépésről lépésre sötétebbnek és mocskosabbnak tűntek. A kisember balra fordult, aztán jobbra, de egyetlen pillanatra sem torpant meg, hogy átgondolja, merre tovább. – Érzi ezt a szagot? Érzi ezt a szagot, Kilencujjú uram? Érzi a... – a megfelelő szó után kutatva összedörzsölte a hüvelyk– és a mutatóujja hegyét –.. .misztikum szagát? A kaland szagát?

Logen inkább szarszagot érzett. Egy férfi hason feküdt a csatornában, talán holtrészegen, vagy egyszerűen holtan. Találkoztak másokkal is, de mindannyian sántítottak, nyúzottak voltak, vagy fenyegető csoportokban ácsorogtak a házak előtt egy üveget adogatva körbe. Nők is voltak közöttük

– Négy márkáért megáldom magát, északföldi! – kiáltotta oda az egyik Logennek – Az én áldásomat soha nem felejti el. Akkor háromért!

– Utcalányok–súgta oda Hosszúláb a fejét csóválva.–Annak is olcsók. Szereti a nőket?

– Hát...

– Akkor Ul–Nahbba kell elmennie, barátom. Ul–Nahbba a Déli–tenger partján. Ott vehet magának egy ágyas rabszolgát. Bizony, vehet ám! Egy vagyonba kerülnek, de azokat a lányokat éveken át képezik!

– Lányokat lehet venni? – kérdezte meglepetten Logen.

– Fiúkat is, ha inkább azokhoz van kedve.

– Mi?

– Évekig képezik őket, ahogy mondom. Arrafelé ez egy komplett iparág. Ügyeset akar? Hm? Ezek a lányok olyan ügyesek, hogy el sem hinné. Vagy menjen el Sipanihoz! Olyan helyek vannak abban a városban... Hűűű! A nők gyönyörűek, egytől egyik gyönyörűek! Ahogy mondom! Mint a hercegnők! És tiszták – tette hozzá egy az út szélén álló ápolatlan öregasszonyra pillantva.

Némi piszok szemernyit sem zavarta Logent. Az, hogy ügyes és gyönyörű, egyszerűen túl bonyolultnak tűnt a szemében. Meg is akadt a szeme egy lányon, aki a fél karját felemelve az egyik ajtófélfának támaszkodott, és lagymatagon mosolyogva figyelte őket. Logen a körülményekhez képest csinosnak találta. Nála mindenesetre jobban nézett ki, és régen volt már nővel. Végtére is reálisan kell szemlélni a dolgokat.

Logen megállt az utca közepén. – Bayaz azt akarta, hogy vigyünk haza pénzt? – kérdezte.

– Igen. Rendkívül határozottnak mutatkozott ez ügyben.

– Tehát van egy kis fölös pénzünk.

Hosszúláb felhúzta a szemöldökét. – Nos, talán, lássuk csak... – Lendületes mozdulattal előhúzta az erszényt, kinyitotta, és turkálni kezdett benne. Az érmék hangosan csilingeltek.

– Gondolja, hogy jó ötlet? – Logen idegesen nézett végig az utcán. Jó pár arc fordult feléjük.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte a navigátor, még mindig az erszényben turkálva. Elővett néhány érmét, előbb a fény felé tartva megvizsgálta, aztán Logen kezébe nyomta őket.

– Az óvatosság nem tartozik a figyelemre méltó képességei közé, igaz? – A rongyos férfiak közül néhányan lassan, kíváncsian megindultak feléjük. Kettő szemből, egy a hátuk mögül.

– Nem bizony! – nevetett fel Hosszúláb. – Nem bizony! Egyenes beszédű ember vagyok. Bizony ám! Egyenes... – ekkor azonban észrevette az egyre közelebb osonó sötét alakokat. – Á, ez aztán a balszerencse! Jaj, Istenem!

Logen a lányhoz fordult. – Mit szólnál hozzá, ha most... – A lotyó az arcába vágta az ajtót. Az utcában sorra bezártak minden ajtót és ablakot. – A francba! – fakadt ki Logen. – Tud verekedni?

– Isten számos figyelemre méltó képességgel látta jónak meg ajándékozni, de a verekedés nem tartozik közéjük.

Az egyik férfi gonoszul bandzsított rájuk. – Nagy lesz az az erszény egy ilyen kicsi embernek – mondta, és még közelebb húzódott.

– Hát, szóval... – dünnyögte Hosszúláb, és igyekezett Logen válla mögé húzódni.

– Szörnyű súly ez, egy ilyen kis ember el sem búja – szólt közbe a másik.

– Mi lenne, ha segítenénk cipelni?

Egyikük sem tartotta készenlétben a fegyverét, de abból, ahogy a kezük mozdult, Logen látta, hogy van náluk valami. Egy harmadik férfi is volt ott a hátuk mögött, és az északföldi most érezte, hogy megindul feléjük. Már közel járt. Közelebb, mint a másik kettő. Ha előbb ezt el tudná intézni, egészen jók lennének az esélyei. Nem kockáztathatta meg, hogy hátranéz, azzal elrontotta volna a meglepetést. Egyszerűen remélnie kellett a legjobbakat. Mint mindig.

Logen összeszorította a fogát, és hátralendítette a könyökét. Az állkapcsán találta el a háta mögül közelítő támadót, és a másik kezével már el is kapta a csuklóját, ami jó ötletnek bizonyult, mivel ellenfele készenlétben tartotta a kését. Logen könyökkel még egyszer szájon vágta a férfit, aztán kicsavarta erőtíen ujjai közül a fegyvert. A támadó a földre rogyott, feje nagyot koppant a piszkos kockaköveken. Logen megpördült, félig–meddig arra számítva, hogy pillanatokon belül ledöfik, de a másik kettő nem volt elég gyors. A késüket már elővették, és az egyik még egy bizonytalan lépést is tett felé, de amikor látta, hogy Logen kezében is ott a fegyver, megtorpant.

Vacak egy kés volt, hathüvelyknyi rozsdás vas markolatvédő nélkül, de több a semminél. Logen meglóbálta maga előtt a levegőben, hogy mindenki biztosan láthassa. Jó érzés volt. Máris jelentősen javultak az esélyei.

– Rendben van – mondta Logen. – Ki következik?

A másik kettő eltávolodott egymástól, hogy két oldalról közre tudják fogni Logent, de egyiküknek sem volt sürgős, hogy támadjon.

– Elbírunk vele – suttogta a bandzsa, de a másik nem tűnt biztosnak a dolgában.

– Vagy megkaphatjátok ezt. – Logen kinyitotta összeszorított öklét, és megmutatta a Hosszúlábtól kapott érméket. – Ennyit tudok nélkülözni. – Egy kicsit még kalimpált a késsel, csak hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Ennyit értek nekem. Ennyit, és nem többet. Mi legyen hát?

A bandzsa a földre köpött. – Elbírunk vele – vicsorította megint. –Te mész először!

– Rohadtul te mész először, cseszd meg! – ordította a másik.

– Csak vegyétek el, amit ajánlok! – mondta Logen. – Akkor egyikőtöknek sem kell jönni.

Az, akinek korábban a szájába könyökölt, most felnyögött, és a hasára fordult a földön. A másik kettőnek elég volt ennyi emlékeztető arra, hogy mi történhet velük is. – Jól van, te szaros északi korcs, jól van. Elfogadjuk!

Logen elvigyorodott. Arra gondolt, hogy a bandzsához vágja az érméket, aztán ledöfi, amíg nem figyel oda rá. Fiatalabb korában így is tett volna, de most inkább hagyta. Miért strapálná magát? Inkább ledobta a földre a pénzt a háta mögé, és a legközelebbi fal felé húzódott. A két tolvajjal óvatosan kerülgetni kezdték egymást – azok minden lépéssel közelebb kerültek az érmékhez, ő pedig lassan biztonságban érezhette magát. Nemsokára helyet cseréltek, és Logen végig maga előtt tartva a kést, elhátrált. Amikor tíz lépésnyi távolságra kerültek egymástól, a két férfi leguggolt, és elkezdte felkapkodni a szétszóródott érméket a földről.

– Még élek – súgta maga elé Logen, ahogy felgyorsította a lépteit.

Szerencséje volt, és ezt jól tudta. Ostobaság lenne azt hinni, hogy van olyan könnyű ellenfél, aki biztosan nem ölheti meg. Szerencséje volt, hogy éppen jó helyen találta el a háta mögé osonó férfit. Szerencséje volt, hogy a másik kettő nem támadott fürgébben. Persze mindig szerencséje volt a harcokban. Szerencséje volt, hogy élve keveredett ki belőlük. Azért jobb lett volna, ha sikerül el is kerülnie őket. Mindegy, a mai munkájával elégedett lehetett. Örült, amiért nem ölt meg senkit.

Logen egy kezet érzett a hátán, mire felemelte a kését, és megpördült.

– Csak én vagyok! – Hosszúláb testvér feltartotta a kezét. Logen szinte meg is feledkezett a navigátorról. Nyilván egész idő alatt a háta mögött rejtőzött, és sikerült kimaradnia a verekedésből. – Jól csinálta, Kilencujjú uram, jól csinálta! Ahogy mondom! Látom már, hogy magának is vannak azért bizonyos képességei! Alig várom, hogy együtt útra keljünk, bizony ám! A dokkok erre vannak! – kiáltotta, és máris nekllndult.

Logen vetett még egy utolsó pillantást a két férfira. Azok még mindig a földön tapogatóztak, úgyhogy eldobta a kést, és Hosszúláb után sietett. – Maguk navigátorok sohasem harcolnak?

– Néhányan közülünk igen, akár puszta kézzel, akár a legkülönfélébb fegyverekkel. Igencsak képzett harcosok, de én nem vagyok az. Nem. Az nem rám vallana.

– Soha?

– Soha. Én máshoz értek

– Azt gondoltam volna, hogy az utazásai során számos veszéllyel kell szembenéznie.

– Így is van – felelte Hosszúláb –, bizony, így is van. Olyankor különösen kapóra jön az a figyelemre méltó képességem, hogy remekül el tudok bújni.

Az ő fajtája mindenkivel szembeszáll

Éjszaka volt. Hűvös. A sós szél élesen fújt a dombtetőn, Ferro rongyos ruhái pedig nem sokat értek. Karba font kézzel, a vállát dörzsölgetve nézett le keserűen a tengerre. Dagoska csak tűhegynyi fények felhője volt valahol a messzeségben a hatalmas, félkörívű öböl és a csillogó óceán között emelkedő meredek sziklák körül. Ferro ki tudta venni az apró falak és tornyok körvonalait a fekete horizont előtt, meg a várost a szárazfölddel összekötő keskeny földnyelvet. Dagoska kevés híján sziget volt. Köztük és a város között tüzek égtek. Tábortüzek az út mentén. Rengeteg tábortűz.

– Dagoska – suttogta a Ferro mellett emelkedő sziklán kuporgó Yulwei. – Az Unió egy darabkája, beékelődve Gurkhulba, mint valami tüske. Egy tüske a császár büszkeségében.

– Aha – mordult föl Ferro, és még összébb húzta a vállát.

–A várost szemmel tartják. Sok a katona. Több, mint valaha. Lehet, hogy ennyit nehéz lesz megtéveszteni.

– Talán vissza kéne fordulnunk – javasolta reménykedve a lány.

A vénember mintha meg sem hallotta volna. – Ők is itt vannak. Többen is.

– Az Evők?

– Közelebb kell mennem. Rá kell jönnöm, hogyan juthatunk be. Várj meg itt! – Válaszra számítva elhallgatott egy pillanatra. – Megvársz?

– Jól van – felelte Ferro. – Jól van, megvárom.

Yulwei lecsusszant a szikláról, és már meg is indult lefelé a lejtőn. Szinte beleolvadt a végtelen feketeségbe, ahogy ott baktatott a puha földön. Amikor a karkötők csilingelése nem hallatszott többé, Ferro hátat fordított a városnak, vett egy mély lélegzetet, és lesietett a domb déli oldalán, Gurkhul felé.

Most már futhatott. Fürgén, mint a szél, akár órákig egyhuzamban. Annak idején rengeteget futott. Amikor a hegy lábához ért, rohanni kezdett. Lába szállt a föld felett, a levegő frissen és tüzesen áradt a tüdejébe. Meghallotta a víz hangját, lecsúszott a töltésen, és máris belecsobbant a lassan hömpölygő folyóba. Innen már lassabban, a térdig érő vízben gázolva folytatta útját.

Itt jöjjön utánam az a vén gazember! – gondolta.

Nemsokára összefogta a fegyvereit, a feje fölé tartotta őket, aztán fél kézzel küzdve meg az árral, átevickélt a másik oldalra.

A túlsó parton kievickélt a vízből, és nedves arcát törölgetve tovább futott a folyó mentén. Telt–múlt az idő, és az ég alja lassan derengeni kezdett. Közeledett a reggel. A víz hangosan zúgott el mellette, szandáljában sebesen lépkedett a letarolt füvön. Végül maga mögött hagyta a folyót, és rohant tovább a feketéből lassan szürkébe váltó síkságon.

A mező túloldalán csenevész fák nőttek. Ferro bevette magát közéjük, és zihálva rogyott le egy bokor tövébe. Egész testében reszketett a félhomályban, a szíve majd kiugrott a mellkasából. A fákon túl csend volt. Jó. A ruhája alól előhúzott egy darab kenyeret meg egy szelet húst. Az étel ugyan lucskos lett a folyóvíztől, de azért meg lehetett enni. Ferro elmosolyodott. Mindennek megtartotta a felét, amit az elmúlt néhány napban Yulweitől kapott.

– Ostoba vén gazember! – kuncogott magában két fújtós falat között. – Azt hitte, túljárhat Ferro Baldzsinn eszén, mi?

A fenébe, de jól esne egy adag víz! Ezen egyelőre nem lehetett segíteni, majd később iszik valahol. Viszont fáradt volt, nagyon fáradt. Még ő is kidőlt néha. Lepihen itt egy pillanatra. Csak egyetlen pillanatra. Csak megvárja, amíg a lábába visszatér az erő, aztán továbbmegy... tovább a... Ingerült grimaszra húzta a száját. Hogy hova, azt még ráér kitalálni. Oda, ahol a legédesebb lesz a bosszú. Igen.

Bemászott a legsűrűbb bokrok közé, és hátát egy fatörzsnek vetette. A szeme lassan, magától lecsukódott. Most pihen egy keveset. Aztán jöhet a bosszú.

– Ostoba vén gazember! – motyogta. A feje oldalra billent.

– BÁTYÁM!

Ferro felriadt, a feje a fának koppant. Világos volt, nagyon is világos. Egy újabb forró nap vette kezdetét. Vajon mennyit alhatott? – Bátyám! – Egy nőt hallott, nem túl messziről. – Hol vagy?

–Erre! – Ferro mozdulatlanná merevedett, minden izma megfeszült. Ez már férfihang volt, mély és erős. Ráadásul közelről jött. Nagyon közelről. Lassan poroszkáló lovak patáit hallotta. Jó pár lóét.

– Mit csinálsz, bátyám?

–Közel van! – kiáltotta a férfi. Ferro torka összeszorult. – Érzem a szagát! – Ferro a fegyverei után tapogatózott a bokorban. A kardot és az egyik kést az övébe dugta, a másik kést pedig felcsúsztatta egyetlen megmaradt, bár rongyos ruhaujjába. – Érzem az ízét, húgom! Nagyon közel van!

– De hol? – A női hang egyre közeledett. – Gondolod, hogy hall bennünket?

– Talán igen – nevetett a férfi. – Ott vagy, Baldzsinn? – Ferro átvetette a vállán a tegezt, és felkapta az íját. – Várunk rád... – énekelte a férfi most már közvetlenül a fák mögül. – Gyerünk, Baldzsinn, gyere elő, és üdvözölj minket...

Ferro kiugrott a bokrok közül, és ahogy csak a lába vitte, rohanvást nekivágott a nyílt terepnek.

– Ott van! – hallotta a nő hangját a háta mögül. – Arra fut, nézd!

– Akkor kapd el! – kiáltotta a férfi.

A kietlen puszta a végtelenbe nyúlt Ferro előtt. Nem volt hová menekülnie. Vicsorogva fordult meg, és az idegre illesztett egy nyílvesszőt. Négy lovas vágtatott felé, gurkhuli katonák. A nap fénye megcsillant a sisakjukon és a lándzsájuk kegyetlen hegyén. Valamivel távolabb még ketten követték őket: egy férfi és egy nő. – Állj! A császár nevében! – kiáltotta az egyik lovas.

– Basszátok meg a császárotokat! – A nyílvessző a nyakán találta el az első katonát, mire az a lándzsáját eldobva, hörögve zuhant hátra a nyeregből.

– Szép lövés! – hallotta Baldzsinn a nő kiáltását. A második lovas a mellkasába kapta a nyílvesszőt. A mellvértje lelassította ugyan, de így is elég mélyre hatolt ahhoz, hogy megölje. A férfi felkiáltott, a földre ejtette a kardját, és a nyílvessző nyelét szorongatva előredőlt.

A harmadik hangot sem adott. A száján érte a lövés, nem egészen tízlépésnyi távolságból. A nyíl hegye ádyukasztotta a koponyáját, csakhogy addigra a negyedik már oda is ért Ferróhoz. A lány eldobta az íját, oldalra gördült, hogy elkerülje a katona lándzsájának hegyét, majd előkapta a kardját az övéből, és a fűre köpött.

– Élve! – kiáltotta a nő, és lustán noszogatta a lovát. – Élve kell elfognunk!

A katona megfordította nyerítő hátasát, és óvatosan megindult Ferro felé. Testes férfi volt sűrű borostával az állán. – Remélem, megbékéltél Istennel, te lány! – mondta.

– Szarok az Istenedre! – Ferro a földre lapulva kúszott félre az útból. A katona felé döfött a lándzsájával. A ló patája hangosan kopogott a földön, és felverte a port, egyenesen Ferro arcába.

– Böködd meg! – hallotta a nő kiáltását a háta mögül.

– Igen, böködd meg! – mondta a bátyja is nevetve. – De ne túl durván! Élve akarjuk! – A katona vicsorítva sarkantyúzta meg a lovát. Ferro félrebukfencezett a kirúgó lábak elől. A lándzsahegy előrelendült, és felhasította a bőrt a karján. Ferro minden erejével meglendítette a kardját.

Az ívelt penge megtalálta a rést a katona páncéljának fémlapjai között, közvetlenül a térde alatt lekaszálta a lábát, és széles sebet vágott a ló oldalába. Emberből és állatból egyszerre szakadtak fel a fájdalom hangjai, és együtt terültek el a földön. Sötét vér bugyogott a porba.

– Elkapta! – A nő kissé csalódottnak tűnt.

– Kelj fel, ember! – nevetett a bátyja. – Kelj fel, és szállj szembe vele! Még van esélyed! – A katona kínok közt fetrengett a földön. Amint Ferro kardja az arcába vágott, nem üvöltött tovább. A közelben a második lovas még a nyeregben ült, eltorzult arccal kapkodott levegő után, és a mellkasából kiálló véres nyílvessző szárát szorongatta. A lova lehajtotta a fejét, és a füvet kezdte legelni a patái előtt.

– Nem maradt egy sem – mondta a nő.

– Látom. – A báty mélyet sóhajtott. – Tényleg mindent magunknak kell elintéznünk?

Ferro visszatuszkolta a véres kardot az övébe, és felnézett rájuk. A két testvér nem túl messze tőle nyugodtan ücsörgött a nyeregben. Mögöttük élesen tűzött a nap, arcukra kegyetlen mosoly ült ki. Ügy voltak öltözve, mint az urak – a szél selymet lobogtatott körülöttük, számtalan súlyos ékszert aggattak magukra, de fegyver egyiknél sem volt. Ferro az íja után nyúlt.

– Óvatosan, bátyám! – mondta a nő a körmeit mustrálgatva. – Jó harcos.

– Ördögien jó! De nem fogható hozzám, húgom, nincs mitől tartanod – mondta, azzal leugrott a nyeregből. – Szóval, Baldzsinn, mi lenne, ha...

A nyílvessző a mellkasán találta el, és tompa puffanással mélyen a mellkasába fúródott.

– ...mindjárt el is kezdenénk? – A nyíl szára megremegett, hegye a támadó hátából kikandikálva, egyetlen vérfolt nélkül, szárazon csillogott. A férfi megindult Ferro felé. A következő lövés a vállán érte, de ő csak gyorsított, sőt már–már futva közelített öles lépteivel. Ferro eldobta az íjat, és a kardja markolata után tapogatózott. Elkésett. A férfi kinyújtott karja iszonyú erővel sújtott le a mellkasára, és taszította a földre.

– Ó, ez szép volt, bátyám! – A nő elragadtatott tapsban tört ki. – Szép volt.

Ferro köhögve hempergett a porban. Látta, hogy a férfi figyeli, amint két kézzel markolva a kardját feltápászkodik Széles ívben, magasról sújtott le. A penge mélyen a talajba hasított. A férfi valahogy félretáncolt előle. Hirtelen egy láb jelent meg a semmiből, és gyomron találta. Ferro tehetetlenül kétrét görnyedt; egy csepp levegő sem maradt a tüdejében. Térde reszketett, ujjai görcsösen rángatózni kezdtek, a kard pedig menthetetlenül beragadt a földbe.

– Most pedig... – Valami telibe találta az orrát. Lába összecsuklott, gerince keményen a talajhoz vágódott. Kábán megpróbált feltérdelni, de forgott körülötte a világ. Vér borította az arcát. Pislogott, és a fejét rázta, hátha elmúlik a szédülés. A férfiból csak homályos körvonalakat látott, amint az megint közelített. Azután egyszerre kirántotta a nyílvesszőt a melléből, és félrehajította. Ferro nem látott vért, csak egy kevés por szállingózott a levegőben.

Egy Evő. Nem lehetett más.

Ferro feltápászkodott, és előhúzta az övéből a kést. A férfi felé döfött, de elvétette. Aztán megint döfött, és megint elvétette. Zúgott a feje. Teli torokból ordítva még egyszer lesújtott.

A férfi elkapta a csuklóját. Az arcuk kevesebb, mint egylábnyira volt egymástól. A férfi bőre hibátlan volt, sima, mint a sötét üveg. Fiatalnak tűnt, szinte gyereknek, de egy öregember szemeivel Szigorú szemekkel. Az Evő kíváncsian, szinte vidáman szemlélte Ferrót, mint egy kisfiú, amikor érdekes bogarat talál. – Ez nem adja föl egykönnyen, igaz, húgom?

– Nagyon tüzes! A Próféta el lesz bűvölve!

A férfi megszaglászta Ferrót, és összeráncolta az orrát. – Fúj! Előbb meg kéne mosdatni.

Ferro orrba fejelte. A férfi feje hátracsapódott, de csak nevetett. Szabad kezével elkapta Ferro torkát, és kartávolságra tartotta magától. Ferro a körmével próbált az arcába marni, de a férfi karja túl hosszú volt, és nem érhette el. A másik kezével Ferro ujjait fejtette le a kés markolatáról. A lány vicsorgott, küszködött, vonaglott. Hiába.

– Élve, bátyám! Élve akarjuk!

– Élve – bólintott a férfi –, de nem sértetlenül.

A nő kuncogni kezdett. Ferro lába felemelkedett a földről, és a levegőben kapálózott. Erezte, hogy az egyik ujja eltörik, és a kés a földre zuhan. A kéz még erősebben szorította a nyakát, Ferro pedig törött körmeivel karmolta, ahol érte. Hiába. A világ kezdett elsötétülni körülötte.

Ferro hallotta, ahogy a nő valahol a távolban felnevet. Egy arc úszott elő a sötétből, egy kéz simította végig Ferro arcát. Az ujjai puhák voltak, melegek, finomak.

– Nyugalom, gyermekem! – suttogta a nő. Sötét és mély volt a szeme. Ferro az arcán érezte forró, illatos leheletét. – Megsebesültél, pihenned kell. Nyugodj meg... Aludjál! – Ferro lába nehéz lett, akár az ólom. Még egyszer, erőtlenül rúgott egyet, aztán elengedte magát. A szíve máris lassabban vert...

– Most pihenj! – Ferro szemhéja megereszkedett, a nő meseszép arca elhomályosodott.

– Aludj! – Ferro keményen ráharapott a nyelvére, és azonnal megérezte a szájában a sós ízt.

– Nyugodj meg! – Ferro vért köpött a nő arcába.

– Áááá! – kiáltott fel undorodva a nő, a vért törölgetve a szeméből. – Szembe mer szállni velem!

– Az ő fajtája mindenkivel szembeszáll – hallatszott a férfi hangja közvetlenül Ferro háta mögül.

– Na, ide figyelj, te ringyó! – vicsorította a nő, acélos ujjaival ide–oda rángatva Ferro állát. – Velünk jössz! Velünk! Vagy így, vagy úgy! Hallasz engem?

–Nem megy sehová. – Új hang, mély és bársonyos. Ismerősnek tűnt. Ferro hunyorgott, és kábán megrázta a fejét. A nő sarkon fordult, és egy öregembert látott alig pár lépésnyire. Yulwei volt az. Karkötői csilingeltek, ahogy puha léptekkel közelített a mezőn. – Élsz, Ferro?

– Hrrr – krákogta a lány.

A nő gúnyos pillantást vetett Yulweire. – Ki vagy te, vén gazember?

Yulwei felsóhajtott. – Egy vén gazember vagyok.

–Tűnj el innen, kutya! – kiáltotta a férfi. – A Próféta küldött bennünket. Khalul maga!

– Ez a nő pedig velünk jön!

Yulwei szomorúnak látszott. – Nem beszélhetnélek le róla benneteket?

Együtt nevettek fel. – Bolond! – állapította meg a férfi. – Bennünket semmiről nem lehet lebeszélni. – Elengedte Ferro egyik kagát, és maga után vonszolva a lányt, tett egy óvatos lépést Yulwei felé.

–Kár – mondta Yulwei a fejét csóválva. – Átadhattátok volna az üdvözletemet Khalulnak.

– A Próféta nem is áll szóba az ilyen koldusokkal.

– Meglepődnél. Régen jól ismertük egymást.

– Akkor átadhatom az urunknak az üdvözletedet – vigyorgott a nő –, és egyben a halálhíredet is! – Ferro csavart egyet a csuklóján, és érezte, hogy a ruhaujjába rejtett kés a tenyerébe hull.

– Khalul örülne a hírnek, de egyelőre nem juthat el hozzá. Ti ketten átkot hoztatok magatokra. Megszegtétek a Második Törvényt. Emberek húsát ettétek, és ezért bűnhődnötök kell.

– Vén bolond! – nevetett a nő. – A ti törvényeitek nem vonatkoznak ránk.

Yulwei lassan megrázta a fejét. – Euz szava irányít mindent. Nincsenek kivételek. Egyikőtök sem hagyja el élve ezt a helyet. – A vénember körül egyszerre vibrálni és kavarogni kezdett a levegő, majd minden elhomályosult. A nő hörögve zuhant a földre. Nem is egyszerűen zuhant: elolvadt, összeesett. Sötét selyem lobogott zsugorodó teste körül.

– Húgom! – A férfi elengedte Ferrót, és kiterjesztett karral Yulweire vetette magát. Alig egy lépésnyire jutott. Hirtelen hangosan felordított, aztán a fejéhez kapott, és térdre rogyott. Ferrónak minden akaraterejére szüksége volt, hogy megmozdítsa a lábát, megragadja a férfi haját, és a nyakába döfje a kését. Por szállt fel a levegőbe. A férfi szája körül lángok lobbantak fel, feketére égették az ajkát, és forrón nyalogatták Ferro ujjait. A lány rávetette magát a férfira, és fulladozva, hörögve, legyűrte a földre. A penge feltépte a férfi hasát, végigkarcolta a bordáit, és kettétört a mellkasában. Tűz tört elő. Tűz és por. Ferro eszét vesztve vagdosta a testet a törött késsel, még jóval az után is, hogy az már rég nem mozdult többé.

Egy kezet érzett a vállán. – Meghalt, Ferro. Mind a ketten meghaltak. – Ferro végre ráeszmélt, hogy ez az igazság. A férfi a hátán feküdt, az orra és a szája körül megfeketedett az arca, a tátongó sebekből por szállingózott elő.

– Én öltem meg. – Rekedt hangja akadozva tört fel a torkából.

– Nem, Ferro. Én voltam. Fiatal Evők voltak, gyengék és ostobák. Azért szerencséd van, hogy élve akartak foglyul ejteni.

– Szerencsém van – mormogta Ferro, és véres nyál csöpögött a szájából az Evő hullájára. Eldobta a törött kést, és négykézláb mászott odébb. A nő teste feküdt mellette, ha egyáltalán testnek lehetett nevezni. Alaktalan, darabokra szaggatott hústömeg maradt csak belőle. Ferro látta hosszú haját, egyik szemét, az ajkait.

– Mit csinált vele? – nyöszörögte vértől lucskos szájjal.

– Vízzé változtattam a csontjait. A férfit pedig elégettem belülről. Az egyik vizet kapott, a másik tüzet. Ezeknél minden ilyesmi beválik. – Ferro a hátára fordult a füvön, és felnézett az égre. Az arca elé tartotta a kezét, és megrázta. Az egyik ujja ide– ode lebegett.

Yulwei föléje hajolt. – Fáj?

– Nem – suttogta Ferro, és leengedte a karját a földre. – Sosem fáj. – Hunyorogva meredt Yulweire. – Miért nem fáj soha?

A vénember komoran nézett vissza rá. – Nem fogják abbahagyni a keresésedet, Ferro. Most már érted, miért kell velem jönnöd?

A lány lassan bólintott. Iszonyú erőfeszítésébe került a mozdulat. – Értem – suttogta. – Értem. – A világ megint elsötétedett előtte.

Szeret, nem szeret

– Á! - kiáltott fel Jezal, ahogy Filio pengéje keményen a bordái közé döfött. Elfintorodott, és átkozódva lépett hátra, mire a styriai rámosolygott, és meglóbálta a kardját.

– Találat Filio uramnál! – Üvöltötte a bíró. – Kettő–kettő! – Elszórt taps hallatszott, ahogy Filio idegesítő vigyorral az arcán visszakocogott az elzárt területre. – Agyafúrt gazfickó! – motyogta az orra alatt Jezal, és utánaindult. Előre látnia kellett volna ezt a támadást. Óvatlan volt, maga is pontosan tudta.

– Kettő–kettő? – sziszegte Varuz, amint Jezal fujtatva lehuppant mellé a székére. – Kettő–kettő? Ez ellen a senki ellen? Még csak nem is az Unióból való!

Jezal nem érezte alkalmasnak a pillanatot, hogy elmagyarázza Varuznak, milyen régóta az Unió része Westport. Tudta, miről beszél a tábornagy, mint ahogy mindenki más is tudta az arénában. Ellenfele az ő szintjükön esélytelennek számított. Jezal elvette a törülközőt Varuz kinyújtott kezéből, és megtörölte izzadt arcát. Öt találat hosszú meccsnek számított, de Filio egyáltalán nem tűnt fáradtnak. Amikor Jezal odapillantott, éppen lábujjhegyen ugrándozott, és bólogatva hallgatta edzőjének hangos, styriai nyelvű tanácsait.

– Le tudod győzni! – mondta West, és Jezal kezébe nyomta a vizesüveget. – Le tudod győzni, és akkor már bent is vagy a döntőben. – A döntőben. Az Gorstot jelentette. Jezal nem volt benne egészen biztos, hogy ezt szeretné.

Varuznak viszont nem voltak kétségei. – Győzze le, a mindenségit! – szólt rá határozottan a tábornagy, miközben Jezal nagyot húzott a vízből. – Győzze le! – Jezal a víz felét a vödörbe köpte, a többit meg lenyelte. Csak győzze le! Mondani könnyű, de ez a styriai igen cseles egy rohadék.

– Meg tudod csinálni! – ismételte West, és Jezal vállát kezdte masszírozni. – Ha egyszer idáig eljutottál.

– Nyírja ki! Csak nyírja ki! – Varuz tábornagy Jezal szemébe nézett. – Talán egy senkire pazaroltam a drága időmet, Luthar százados? Vagy esetleg mégis volt értelme? Mi? Itt az ideje eldönteni.

– Uraim, kérem! – kiáltotta a bíró. – A döntő találat következik.

Jezal nagyot fujtatott, átvette a fegyvereit Westtől, és felállt. Hallotta Filio edzőjét, amint a tömeg egyre erősödő zaját túlordítva a tanítványát biztatta. – Csak nyírja ki! – kiáltotta Varuz még egyszer utoljára, aztán Jezal elindult a kör felé.

A döntő találat. Ezen múlik minden. És nem csak a páston. Ezen múlik, hogy bekerül–e a döntőbe, vagy sem. Hogy lesz–e belőle valaki, vagy sem. Csakhogy fáradt volt, nagyon fáradt. Majd fél órája vívott már a hőségben, az pedig kiszívja az erőt az emberből. Máris újra szakadt róla a veríték. Érezte, ahogy nagy cseppekben hullik alá az arcáról.

Elfoglalta a helyét. Egy darab mész a száraz füvön. Filio már ott állt, és még mindig mosolyogva várt. Biztos volt a győzelmében. A kis szarzsák. Ha Gorst körbe tudta zavarni a többieket a körben, akkor ő is biztosan fel tudja törölni az arénát ezzel a senkiházival. Megszorította a fegyverek markolatát, és arra a gyomorforgató mosolyra koncentrált. Egy pillanatra azt kívánta, hogy bárcsak a pengék élesebbek lennének, de aztán eszébe jutott, hogy alkalmasint őt is megszúrhatnák.

– Rajta!

Jezal a lapjait válogatta. Előbb így, aztán úgy rendezte el őket a kezében, nem is törődve különösebben a rajtuk lévő szimbólumokkal. Még az sem foglalkoztatta, hogy a többiek meglátják–e, milyen kártyák vannak nála.

– Emelem tízzel – mondta Kaspa, és az asztal közepére tolt néhány érmét, olyan pillantással,... milyennel is? Jezalt nem érdekelte, egyáltalán nem koncentrált. Hosszú csend következett.

– Te jössz, Jezal – mormogta Jalenhorm.

– Tényleg? Ó, öö... – Végigpillantott az értelmetlen szimbólumokon. Képtelen volt komolyan venni ezt az egészet. – Hát... Hm, passzolok. – Az asztalra ejtette a lapokat. Vesztésben volt, jócskán vesztésben, pedig nem is emlékezett rá, mikor fordult elő vele ilyen utoljára. Valószínűleg soha. Ardee túlságosan lefoglalta a gondolatait: azon elmélkedett, hogyan vihetné ágyba anélkül, hogy bármelyiküknek maradandó kárt okozna vele. Leginkább persze azt szerette volna elkerülni, hogy West bosszút álljon rajta a húgáért. Sajnos a megoldáshoz egyelőre nem sikerült közelebb jutnia.

Kaspa széles mosollyal söpörte be az érméket az igen valószínűtlennek tetsző győzelem után. – Jól küzdöttél ma, Jezal. Szoros volt, de csak sikerült továbbjutnod.

– Aha – bólintott Jezal. Felvette a pipáját az asztalról.

– Esküszöm, egy pillanatra azt hittem, hogy elkapott, de akkor... – Kaspa hangosat csettintett az ujjaival Brint orra előtt – sitty–sutty! Felöklelted. A közönség imádta! Majd behugyoztam a röhögéstől, esküszöm!

– Gondolod, hogy meg tudod verni Gorstot? – kérdezte Jalenhorm.

– Aha. – Jezal megvonta a vállát, rágyújtott a pipára, és hátradőlt a székén. Felnézett a szürke égboltra, aztán megszívta a csutorát.

– Nem tűnsz idegesnek – állapította meg Brint.

– Aha.

A három tiszt csalódottan pillantott egymásra, amiért nem sikerült alaposabban körbejárniuk a témát. Kaspa keresett is gyorsan egy másikat. – Láttátok Terez hercegnőt?

Brint és Jalenhorm elmélázva sóhajtott fel, aztán egymás szavába vágva kezdték tömjénezni a nőt. – Hogy láttam–e? Hű, de mennyire!

– Talins ékkövének nevezik!

– Egyáltalán nem voltak túlzóak a pletykák!

– Úgy hallom, máris eldöntötték, hogy hozzámegy Ladisla herceghez!

– A rohadt mázlista!

Jezal egy szót sem szólt, csak hátradőlve fújta a füstkarikákat az ég felé. Első benyomása alapján ő nem lelkesedett annyira Terezért. Távolról szép volt, semmi kétség, de úgy képzelte, a bőre tapintása olyan lehet, mint az üvegé: hideg és kemény. Nem is fogható Ardeehoz...

– Azért – áradozott Jalenhorm – meg kell, hogy mondjam, Kaspa, az én szívem még mindig Ariss kuzinodé. Ezerszer szívesebben választok lányt az Unióból, mint akármilyen külföldit.

– Mármint hogy a pénzét választod – jegyezte meg Jezal, még mindig hátravetett fejjel.

– Nem! – tiltakozott a hadnagy. – Ariss tökéletes úrihölgy! Bájos, illedelmes, jól nevelt. Ó! – Jezal elmosolyodott magában. Ha Terez hideg üveg volt, akkor Ariss egyenesen döglött hal. Úgy képzelte, ha megcsókolná, olyan lenne, mintha egy öreg rongyot érintene meg a szájával: petyhüdt és gusztustalan. Nem tudott úgy csókolni, ahogy Ardee. Úgy senki sem tudott...

– Hát, mindketten gyönyörűek, nem vitás – fecsegett tovább Brint. – Persze csak álmodozhatunk róluk, ha ennyivel megelégszünk. .. – Bizalmaskodva előrehajolt, és vigyorogva nézett körbe, mint aki valami izgalmas titkot készül megosztani a többiekkel. A másik kettő közelebb húzta a székét, csak Jezal maradt ott, ahol volt. Egyáltalán nem volt rá kíváncsi, miféle ribanccal bújik ágyba ez a szerencsétlen.

– Találkoztatok már West húgával? – kérdezte Brint. Jezal minden izma megfeszült. – Nyilván nem mérhető a másik kettőhöz, de a maga hétköznapi módján nagyon is csinos, és... szerintem benne lenne egy kis játszadozásban. – Brint megnyalta az ajkát, és oldalba bökte Jalenhormot. A hadnagy szégyenlősen elmosolyodott, mint kisdiák egy disznó viccen. – Ó, igen, határozottan játszadozós típusnak tűnik. – Kaspa halkan felnevetett. Jezal letette a pipáját az asztalra, és észrevette, hogy az egyik keze enyhén remeg. A másikkal a széke karfáját markolta olyan erővel, hogy elfehéredtek az ujjai.

– Itt és most kijelentem – folytatta Brint –, hogy ha nem tartanék tőle, hogy az őrnagy ledöf a kardjával, én döfném le a húgát az enyémmel! – Jalenhorm fulladozott a nevetéstől. Jezal érezte, hogy a szeme sarka rángatózni kezd, ahogy Brint vigyorogva felé fordul: – Nos, Jezal, mit gondolsz? Te találkoztál már vele, nem?

– Hogy mit gondolok? – A hangja mintha borzasztó távolról jött volna. – Azt gondolom, hogy vigyáznod kéne a szádra, te rohadt szemétláda!

De addigra már talpon is volt, és olyan erővel szorította össze a fogait, hogy majdnem kettéroppantak. A három mosoly lefagyott a három arcról. Jezal Kaspa kezét érezte a karján. – Ne marháskodj már! Csak azt akarta mondani, hogy...

Jezal kiszabadította a karját, megragadta az asztal peremét, és felborította. Érmék, kártyák, üvegek, poharak szálltak a levegőben, és gurultak szét a földön. A következő pillanatban kardját a másik kezébe kapta. Szerencsére nem vette elő a hüvelyéből, ahogy Brint fölé hajolt, és telefröcskölte az arcát nyállal.

– Hallgass ide, bazmeg... te mocskos tetű! – ordította. – Ha még egyszer ilyet hallok, csak még egyszer, nem kell többé Westtől félned! – Kardja markolatát Brint mellkasához nyomta. – Széttrancsírozlak, mint egy kibaszott csirkét!

A három férfi tátott szájjal bámult vissza rá. A hirtelen dühkitörésen náluk jobban csak maga Jezal döbbent meg.

– De... – szólalt meg Jalenhorm.

– Micsoda? – üvöltötte Jezal, azzal megmarkolta a hadnagy kabátját, és félig kirángatta a székéből. – Mit mondtál, bazmeg?

– Semmit – nyüszítette a hadnagy felemelt kézzel. – Semmit. – Jezal elengedte. Gyorsan párolgott el a dühe. Majdnem még egy bocsánatkérésre is rávette magát, de amikor meglátta Brint halálra vált arcát, más sem járt a fejében, csak az, hogy „játszadozós típusnak tűnik".

– Mint... egy... kibaszott...csirkét! – vicsorította megint, aztán sarkon fordult, és elvonult. Félúton a boltív felé rájött, hogy otthagyta a zubbonyát, de most már aligha mehetett vissza érte. Belépett a sötét kapualjba, tett néhány lépést, aztán fújtatva és reszketve dőlt neki a falnak, mintha vagy tíz mérföldet futott volna. Már tudta, mit jelent, ha az ember kijön a sodrából. Nem is sejtette, hogy ilyesmire képes, most viszont fényesen bebizonyosodott.

– Ez meg mi a fene volt? – visszhangzott Brint döbbent hangja az alagútban, bár Jezal alig hallotta saját dübörgő szívverésétől. Vissza kellett tartania a lélegzetét, ha pontosan hallani akarta a szavakat.

– Halvány fogalmam sincs. – Jalenhorm még tanácstalanabbnak tűnt. Zörgés és nyikorgás hallatszott, ahogy felállították az asztalt. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar a fejébe száll a vér.

– Nyilván sok minden jár a fejében – mondta bizonytalanul Kaspa. – A Viadal meg minden...

Brint a szavába vágott. – Az nem kifogás!

– Hát, jóban vannak, nem? Jezal meg West. Együtt vívtak, meg mit tudom én, talán ismeri a húgát is vagy valami... Nem is tudom.

– Van egy másik magyarázat is – hallotta Jezal Brintet. A fiatal tiszt hangja feszült volt, mintha egy vicc slusszpoénjához érkezett volna. – Talán szerelmes belé! – A három férfi harsány röhögésben tört ki. Tényleg remek vicc volt. Jezal dan Luthar százados szerelmes, méghozzá egy, a társadalmi ranglétrán jócskán alatta álló lányba. Milyen röhejes gondolat! Milyen abszurd ötlet! Micsoda vicc!

– A szentségit! – Jezal a tenyerébe temette az arcát. Neki nem volt kedve nevetni. Hogy a francba tehette ezt vele az a nő? Hogyan? Mi volt benne olyan különleges? Jólesett ránézni persze, és okos volt, vicces meg minden, de ez nem magyarázott meg semmit. – Nem találkozhatom vele többé – suttogta magában. – Nem lehet! – Öklével nagyot csapott a falra. Most komolyan elszánta magát. Mint mindig.

Amíg a következő üzenet be nem csusszant az ajtó alatt.

Felnyögött, és a halántékára csapott. Miért is érezte ilyen rosszul magát? Miért is... – még arra sem tudta rávenni magát, hogy rágondoljon arra a szóra – ...kedvelte annyira ezt a nőt? Aztán leesett a tantusz. Már tudta, miért.

Mert Ardee nem kedvelte őt.

Azok a gúnyos félmosolyok. Azok a néha–néha elkapott oldalpillantások. Azok a sértegetés határát súroló tréfák. Ardeenak talán tetszett a pénze. Meg persze a világban elfoglalt helye is tetszett neki. Az magától értetődő, hogy a külseje is tetszett. De lényegében az a nő megvetette őt.

Márpedig ehhez hasonló érzésben még soha nem volt része. Eddig egyszerűen feltételezte, hogy mindenki szereti, semmi oka nem volt kételkedni benne, hogy ő voltaképpen nagyszerű férfi, méltó a környezete tiszteletére. Csakhogy Ardee nem kedvelte, most már biztos volt benne, ez pedig elgondolkodtatta. Az állán kívül, persze, meg a pénzen és ruhákon kívül mit lehetett szeretni benne?

A nő azzal a megvetéssel kezelte, amit megérdemelt. Ő pedig nem tudott betelni vele. – Nagyon különös – mormogta maga elé Jezal, elkeseredetten támasztva az alagút falát. – Nagyon különös.

Az volt a helyzet, hogy mindenáron meg akarta szerettetni magát Ardeeval.

A Mag

Hogy vagy, Sand?

Glokta ezredes kinyitotta a szemét. Sötét volt a szobában. A kénköves pokolba, el fog késni!

– A nyavalyába! – kiáltotta. Ledobta magáról a takarót, és kiugrott az ágyból. – El fogok késni! – Felkapta egyenruhája nadrágát, fürgén beledugta a lábát, és a nadrágszíjával kezdett babrálni.

– Ne is törődj vele, Sand! – Édesanyja hanga félig megnyugtató, félig türelmetlen volt. – Hol van a Mag?

Glokta gondterhelten tűrte be az ingét. – Nincs időm erre a képtelenségre, anya! Miért hiszed mindig, hogy tudod, mi a legjobb nekem? – Körülnézett a kardját keresve, de nem látta sehol. – Háború van.

– Az bizony. – Az ezredes meglepetten nézett fel. Sult főrektor hangját hallotta. – Méghozzá két háború egyszerre. Az egyiket tűzzel és acéllal vívjuk, a másik meg a felszín alatt zajlik. Egy régi, hosszú évek óta tomboló háború. – Glokta összeráncolta a homlokát. Hogy a fenébe téveszthette össze ezt a vén pojácát az anyjával? És egyáltalán, mit keresett a főrektor a hálószobájában, az ágya lábánál álló széken ülve?

– Hogy került a hálószobámba? – morogta Glokta ezredes. – És mit csinált a kardommal?

– Hol van a Mag? – Megint női hang volt, de nem az anyjáé. Valaki másé. Nem ismerte fel. Hunyorogva próbálta kivenni a sötétben, ki ül az ágya végénél. Halvány körvonalakat érzékelt, de túl mélyek voltak az árnyékok ahhoz, hogy többet is láthasson.

– Ki maga? – kérdezte Glokta mogorván.

– Hogy ki voltam? Vagy mi vagyok? – A titokzatos alak lassan, könnyedén felemelkedett a székről. – Türelmes nő voltam, de már egyáltalán nem vagyok nő, és az évek elkoptatták a türelmemet.

– Mit akar? – Glokta hangja megremegett, és egészen elenyészett, miközben gazdája hátrálni próbált.

A titokzatos valaki belépett az ablakon beszűrődő holdfény sugarába. Női alak volt, karcsú és kecses, de az arca továbbra is rejtve maradt. Gloktát hirtelen magával ragadta a félelem, nekidőlt a falnak, és az arca elé emelte a karját, hogy távol tartsa magától a nőt.

– A Magot akarom. – Sápadt kéz nyúlt ki, és ragadta meg Glokta karját. Az érintése puha volt, de hideg. Hideg, akár a jég. Az ezredes reszketett, levegő után kapkodott, és becsukta a szemét.

– Szükségem van rá! El sem tudja képzelni, mekkora szükségem van rá. Hol van? – Gyors és ügyes ujjak tapogatták végig a ruháit, kerestek, kutattak, belenyúltak a zsebeibe, az inge alá, megérintették a bőrét. Hidegek voltak. Hidegek, mint az üveg.

– A Mag? – kérdezte Glokta félig bénultan a rettegéstől.

– Tudja, miről beszélek, megtört ember. Hol van?

–A Mester elbukott... – suttogta Glokta. Nem is sejtette, honnan bukkantak elő a szavak.

– Tudom.

– ...lángolt, lángolt...

– Láttam.–Az arc most már elég közel került ahhoz, hogy érezhesse a nő leheletét a bőrén. Hideg volt. Hideg, mint a dér.

– ...a teste összetört alant a hídon ...

– Emlékszem.

– ...a Magot keresték...

– Igen... – suttogta türelmetlenül a fülébe a hang. – Hol van?

Valami az arcát érintette, a homlokát, a szemhéját. Puha volt és nedves. Egy nyelv. Hideg. Hideg, mint a jég. Borsódzott a háta.

– Nem tudom! Nem találták meg!

– Nem találták meg? – Ujjak záródtak össze a torka körül, szorították, préselték belőle kifelé a levegőt. Hidegek voltak. Hidegek, mint a vas, és éppen olyan kemények. – Azt hiszed, tudod, mi a fájdalom, megtört ember? Hát semmit sem tudsz! – A jeges lélegzet zúgott a fülében, a jeges ujjak pedig csak szorongatták és szorongatták. – De én majd megmutatom neked! Én majd megmutatom!

Glokta üvöltött, küzdött, csapkodott. Kikászálódott az ágyból, egy kába pillanatig állt, aztán összecsuklott a lába, és a semmibe zuhant. A sötét szoba megfordult körülötte, ő pedig hátborzongató puffanással terült el a deszkákon. Kaija a teste alá szorult, homloka keményen koppant a padlón.

Az ágy lábába kapaszkodva üggyel–bajjal feltápászkodott, a falnak dőlt, és levegő után kapkodva, riadtan meredt a székre, még ha meg is kellett küzdenie a félelmével, mielőtt egyáltalán arra fordította a fejét. A holdfény keskeny sávban tört be az ablakon, megvilágította a gyűrött ágyneműt és a fényesre lakkozott széket. A szék üres volt.

Ahogy a szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, Glokta benézett a szoba minden árnyékos sarkába. Semmi. Üres. Álmodtam.

Miután hevesen kalapáló szíve lelassult, miután ziháló légzése megnyugodott valamelyest, megérkezett a fajdalom. A feje dübörgött, a lába hasogatott, a karja tompán lüktetett. Vér ízét érezte, a szeme szúrt és könnyezett, a gyomra kavargott. Glokta felnyögött, minden erejét összeszedve az ágyhoz lépett, és kimerülten, hideg verejtéktől lucskosan, elterült a hold sütötte matracon.

Türelmetlen kopogás hallatszott az ajtó felől.

– Uram? Jól van? – Barnam hangja. A kopogás megismétlődött. Nem fog tudni bejönni. Kulcsra van zárva. Mindig kulcsra van zárva, de nem hiszem, hogy meg tudok mozdulni. Frostnak be kell törnie. De az ajtó hirtelen mégis kitárult, és Gloktának karjával kellett óvnia a szemét az öreg szolgáló lámpájának hirtelen bevágódó éles fényétől.

– Jól van?

– Elestem – motyogta Glokta. – A karom...

Az öreg szolgáló leült az ágy szélére, óvatosan megfogta Glokta kezét, és felhúzta hálóingének ujját. Glokta elfintorodott, Barnam pedig csettintett a nyelvével. Az inkvizítor alkarján nagy rózsaszín folt kezdett máris duzzadni és vörösödni.

– Nem hiszem, hogy eltört – állapította meg a szolgáló –, de biztos, ami biztos, inkább hívom az orvost.

– Igen, igen. – Glokta jó kezével elhessegette Barnamot. – Hozza ide!

Figyelte, ahogy a hajlott hátú szolgáló kisiet az ajtón, hallotta, ahogy léptei végigkopognak a szűk folyosón, aztán továbbhaladnak lefelé, a keskeny lépcsőn. Hallotta, ahogy becsapódik odalent a bejárati ajtó. Csend telepedett a szobára.

A tekercsre pillantott, amit a históriatudományok beavatottjától hozott el. Még mindig feltekerve feküdt a szekrényen, és várta, hogy kézbesítsék Sult főrektornak. A Mester lángolva zuhant alá. Teste összetört alant a hídon. Különös, ahogy a valóság beszivárog az ember álmaiba. Az az átkozott északföldi meg az ő betörője. A nő meg a hideg. Ezek zavarhattak össze.

Glokta óvatosan megdörzsölte a karját, és ujjaival megnyomogatta a fájós területet. Semmi. Csak álom volt. Valami azért mégis nyugtalanította. Megint az ajtóra nézett. A kulcs még mindig ott volt a zárban, és narancssárgán villant a lámpa fényében. Nem volt ráfordítva, és mégis: biztosan tudom, hogy kulcsra zártam az ajtót. Biztosan tudom. Mindig kulcsra zárom. Glokta visszafordult az üres szék felé. Mit is mondott az az idióta inas? A mágia a Túloldalról jón. A lenti világból. A pokolból.

Ezt ebben a pillanatban, az álom után, nem is volt olyan nehéz elhinni. Most, hogy egyedül maradt, kezdett eluralkodni rajta a rettegés. Jó kezét a szék felé nyújtotta. Időtlen időkig tartott, mire reszketve, remegve odaért. Ujjai megérintették a fát. Hűvös, de nem hideg. Nem hideg. Nincs ott semmi. Lassan visszahúzta a kezét, és inkább fájós karját fogta át vele. Semmi. Üres.

Csak álom volt.

– Magával meg mi történt?

Glokta keserűen szívogatta az ínyét. – Kiestem az ágyból. – Szórakozottan vakarta meg a csuklóját a kötésen keresztül. Egy pillanattal ezelőtt még az egész karja iszonyatosan lüktetett, de az elé táruló látvány visszaűzte a fájdalmat agya rejtett zugaiba. Járhattam volna rosszabbul is. Sokkal rosszabbul. – Nem éppen felemelő látvány. Egyáltalán nem az.

– Ahogy mondja. Egyáltalán nem az. – Severard félig letakart arcára kiült a végtelen undor. – Majdnem elhánytam magam, amikor először megláttam. Pedig nem szokásom!

Glokta elgondolkodva meredt a véres hentesmunkára. Egyik kezével egy fatörzsnek támaszkodott, botja hegyével pedig félretolt néhány páfrányt, hogy többet láthasson. – Biztosak vagyunk benne egyáltalán, hogy férfi?

– Lehet nő is. Annyi biztos, hogy ember. Az ott egy láb.

– A, valóban. Hogyan találták meg?

– Ő botlott bele. – Severard állával egy kertész felé intett. A férfi sápadtan ült a földön, és üres tekintettel meredt maga elé egy kis tócsányi száradó hányadék mellett. – Itt volt a fák között, az aljnövényzet rejtette el. Akármi ölte meg, a jelek szerint igyekezett elrejteni. Nemrég történhetett, még friss. – Az bizony. Szinte nincs is szaga, és alig néhány légy szállt rá egyelőre. Nagyon friss, talán csak az éjszaka került ide. – Lehet, hogy napok múlva került volna csak elő, ha valaki nem kéri, hogy nyessék meg ezeket a fákat. Eltakarták a fényt, vagy mi. Látott már valaha ehhez hasonlót?

Glokta megvonta a vállát. – Egyszer Anglandban, mielőtt még ti is odajöttetek volna. Az egyik elítélt szökni próbált. Eljutott néhány mérföldnyire, de nemsokára megfagyott. Egy medve talált rá a holttestre. Elég förtelmes volt, bár közel annyira sem, mint ez.

– Nem hinném, hogy tegnap este bárki is megfagyhatott volna. Pokoli meleg volt.

– Ühüm – mondta Glokta. Ha a pokolban egyáltalán meleg van. Én mindig úgy gondoltam, hogy inkább hideg lehet. Jéghideg. – Amúgy sincs kimondottan sok medve az Agriontban. Van valami elképzelésünk róla, ki lehetett ez az... – botjával a holttest felé intett – ... illető?

– Nincs.

– Nem keresnek valakit? Nem jelentettek eltűnt személyt?

– Nem hallottam róla.

– Szóval a leghalványabb fogalmunk sincs, ki lehet az áldozat? Akkor mi a fenéért foglalkozunk vele egyáltalán? Nem kéne inkább a mi álmágusunkat szemmel tartanunk?

– Hát éppen ez az. Az új szállásuk épp ott van. – Severard kesztyűs ujja egy alig húszlépésnyire álló épületre mutatott. – Éppen őket figyeltem, amikor ez itt előkerült.

Glokta felhúzta a szemöldökét. – Értem. És azt gyanítod, hogy lehet valami közük hozzá, igaz? – A praktikális megvonta a vállát. – Titokzatos behatolók az éjszaka közepén, most meg egy ilyen förtelmes gyilkosság gyakorlatilag a küszöbükön. A mi drága vendégeink vonzzák a bajt, mint szar a legyeket.

– Ühüm – bólintott Severard, és kesztyűs kezével elhessegetett egy bogarat. – Annak a másik dolognak is utánajártam. A bankároknak. A Valint és Balknak.

Glokta felkapta a fejét. – Tényleg? És?

– Nem túl sok minden. Régi cég. Nagyon régi, és köztiszteletben álló. A váltóik aranyat érnek a kereskedőknél. Vannak irodáik Midderlandban, Anglandban, Stariklandban, Westportban és Dagoskában. Még az Unió határain kívül is. Nagyhatalmú emberek, akárhogy is nézzük. Mindenféle népek tartoznak nekik pénzzel, azt hiszem. Furcsa viszont, hogy a jelek szerint soha senki nem találkozott sem Valinttal, sem Balkkal. Persze ki tudja ezeknél a bankoknál? Imádják a titkokat. Akarja, hogy tovább kutakodjak?

Veszélyes lehet. Nagyon veszélyes. Ha túl mélyre ásunk, talán a saját sírunkat ássuk meg. – Nem. Jobb lesz, ha hagyjuk. Egyelőre. Azért tartsd nyitva a füled!

– Mindig nyitva tartom a fülem, főnök. Amúgy mit tippel a Viadalra?

Glokta a praktikálisára pillantott. – Hogy vagy képes ezen gondolkodni egy ilyen förtelemmel az orrod előtt?

A praktikális vállat vont. – Szerintem neki már mindegy. – Glokta visszafordította tekintetét a feltrancsírozott testre. Ami azt illeti, tényleg mindegy. – Szóval maga szerint Luthar vagy Gorst?

– Gorst. – Remélem, miszlikbe aprítja azt a kis fattyút.

– Tényleg? Az emberek azt mondják, Gorst egy esetlen ökör. Hogy csak szerencséje volt.

–Hát, szerintem pedig egy zseni – szólt Glokta. – Pár éven belül mindenki úgy fog vívni, mint ő, ha ezt vívásnak lehet nevezni. Jusson majd eszedbe, mit mondtam.

– Szóval Gorst? Talán teszek rá néhány márkát.

–Ha úgy gondolod. Közben azért kapard össze ezt a masszát, és vidd el az Egyetemre. Frost majd segít, neki erős gyomra van.

– Az Egyetemre?

– Nos, itt nem hagyhatjuk. A parkban sétáló előkelő hölgyek csúnya sokkot kaphatnának. – Severard elnevette magát. – És talán ismerek valakit, aki fényt deríthet erre a kis rejtélyre.

 

– Meglehetősen érdekes felfedezést tettek, inkvizítor. – Az orvosi tudományok beavatottja felnézett a munkájából, és Gloktára pillantott. Egyik szemét óriásira növesztette megcsillanó nagyítója. – Igen izgalmas felfedezést – motyogta még mielőtt megint a holttestre fordította volna a figyelmét, hogy szerszámaival tovább böködje, piszkálja, forgassa a bomló húst.

Glokta körbenézett a laboratóriumban, és undorodva elfintorodott. Különféle méretű üvegek sorakoztak a négy fal közül kettőn, bennük valamiféle folyadékban lebegő húsdarabokkal. Glokta némelyik lebegő darabkában emberi testrészeket ismert fel, másokat azonban egyáltalán nem tudott azonosítani. Még ő is kissé kellemetlenül érezte magát a hátborzongató kiállítás kellős közepén. Kíváncsi vagyok, hogyan szerezte be őket Kandelau. Vajon a látogatói megcsonkítva végzik, tucatnyi különböző befőttes üvegben? Talán én különösen érdekes példány lehetnék.

– Lebilincselő! – A beavatott meglazította a szíjat, mely a homlokához erősítette a nagyítót. Azután az üveget feltolta a feje tetejére, és megdörzsölte a nagyító nyomán a szeme körül keletkezett rózsaszín gyűrűt. – Mit tud róla mondani?

Glokta összeráncolta a homlokát. – Igazából arra voltam kíváncsi, hogy maga mit tud róla mondani nekem.

– Persze, persze. – Kandelau csücsörített az ajkaival. – Nos, hát, ami balszerencsés barátunk nemét illeti, szóval... – Elhallgatott.

– Nos?

– Hehe, nos, hát, a szervek, amelyek alapján ezt könnyedén meghatározhatnánk – ezzel az asztalon heverő, erős fénnyel megvilágított húsdarabra mutatott – ...hiányoznak.

– És csak ennyit sikerült kiderítenie?

– Nos, van még más is: egy férfi középső ujja általában hosszabb, mint a mutatóujja. A nők esetében nem szükségszerűen van így, de, hm, hát a mi maradványunknak nincs meg az összes szükséges ujja egy ilyen megállapításhoz. Tehát ami az illető nemét illeti, az ujjak nélkül meg vannak csonkítva a lehetőségeink. – A beavatott idegesen nevetgélt saját viccén. Glokta mogorván nézett rá.

– Fiatal vagy öreg?

– Nos, hát, ezt megint csak elég nehéz eldönteni, attól tartok. Az, öö... – a beavatott megkopogtatta a hullát a fogójával – ...a fogak jó állapotban vannak, és, hm, hát ahol megmaradt, a bőre is fiatalabb emberre enged következtetni, de, ööö, ez igazából csak, hehe...

– Szóval mit tud még elmondani az áldozatról?

–Ööö, hát... semmit. – Kandelau bocsánatkérően mosolygott. – Viszont tettem egy érdekes felfedezést a halál okára vonatkozólag.

– Valóban?

– Ó, igen. Ezt nézze meg! – Inkább nem tenném. Glokta óvatosan közelebb csoszogott az asztalhoz, és lenézett a pontra, ahová az idős férfi mutatott.

– Látja ezt itt? Ennek a sebnek az alakját? – A beavatott egy leffegő bőrdarabra mutatott.

–Nem, nem látom – felelte Glokta. Az egész test egyetlen hatalmas sebhelynek tűnik.

Az öreg tágra nyílt szemmel közelebb hajolt. – Ember – mondta.

–Tudjuk, hogy ember! Hiszen ez itt egy láb.

– Nem! Nem! Ezek a fognyomok itt... Ezek emberi harapások!

Glokta felhúzta a szemöldökét. – Emberi... harapások?

– Kétségbevonhatatlanul! – Kandelau ragyogó mosolya szöges ellentétben állt lehangoló környezetével. Meg a beszélgetés témájával is, azt hiszem. – Ezt az illetőt egy másik ember harapta halálra, és, hehe, minden valószínűség szerint – diadalmasan mutatott az asztalon fekvő masszára –, tekintetbe véve a maradványokból hiányzó darabokat... részben meg is ette.

Glokta egy pillanatig mereven bámult az öregemberre. Megette? Megette? Miért kell minden megválaszolt kérdésnek tíz másikat felvetnie? – Szóval maga szerint erről kell beszámolnom a főrektornak?

A beavatott idegesen nevetett. – Nos, hehe, megállapításaim szerint ezekkel a tényekkel állunk szemben.

– Egy azonosítatlan személy, talán férfi, talán nő, lehet, hogy fiatal, de az is lehet, hogy öreg, ismeretlen elkövető áldozatául esett a parkban. A támadó alig kétszáz lépésnyire a király palotájától halálra harapta, aztán részben... megette?

– Ööö... – Kandelau aggodalmas pillantást vetett a bejárat felé. Glokta is arrafelé fordult, és meglepetten mustrálta az új jövevényt, aki észrevétlenül lépett be a terembe. Egy nő állt az árnyékban, a lámpafény rajzolta kör peremén. Magas volt, rövid, tüskés vörös hajjal. Fekete maszkot viselt, és szúrós szemmel meredt Gloktára meg a beavatottra. Egy praktikális volt. Csakhogy nem ismerem föl, pedig alig akad nő az inkvizícióban.

– Jó napot, jó napot! – Egy férfi lépett nagy lendülettel a laboratóriumba. Szikár volt, hosszú fekete kabátot viselt, és mosolygott. Goyle, hogy a fene vinné el. Adua új elöljárója megérkezett. Remek hír.

– Glokta inkvizítor – dorombolta - milyen kellemes meglepetés, hogy újra láthatom.

– Magam is örülök, Goyle elöljáró. – Te rohadék.

Még két férfi követte a vigyorgó elöljárót, amitől a kis laboratórium hirtelen rettenetesen zsúfoltnak tűnt. Az egyik egy sötét bőrű, zömök kantai volt nagy aranykarikával a fülében, a másik pedig egy északföldi szörnyeteg, rideg sziklatömbre emlékeztető arccal. Szinte le kellett hajolnia, hogy bepréselje magát az ajtófélfa alatt. Mindketten maszkkal takarták el az arcukat, és tetőtől talpig a praktikálisok fekete öltözetét viselték.

– Ez itt Vitari praktikális – kuncogott Goyle a vörös hajú nőre mutatva, aki időközben nekilátott egyesével megkocogtatni a befőttes üvegeket. A mintapéldányok reszkettek a folyadék tetején.

– Ez pedig Halim praktikális – a kantai Gloktát megkerülve berontott a helyiség belsejébe, és tekintete azonnal ide–oda kezdett ugrálni – és Byre praktikális. – A tagbaszakadt északföldi szinte a mennyezet magasságából nézett le Gloktára. – A hazájában Kőtörőnek nevezik, ez érthető. De nem hiszem, hogy ez itt működne, ugye, Glokta? Kőtörő praktikális, el tudja ezt képzelni? – Magában kuncogott, és a fejét rázta.

És ez lenne az Inkvizíció? Fogalmam sem volt, hogy a városba érkezett a cirkusz. Kíváncsi vagyok, egymás vállára fognak–e állni. Vagy netalán lángoló karikákon ugrálnak majd át?

– Figyelemreméltóan vegyes csapat – állapította meg Glokta.

– Ó, igen – nevette el magát Goyle. – Ott szedtem össze őket, ahová utazásaim során éppen eljutottam. Igaz, barátaim?

A nő megvonta a vállát, és tovább vizslatta a befőttes üvegeket. A sötét bőrű praktikális fejet hajtott. Az égig érő északi mozdulatlanul állt.

– Ahová az utazásaim során eljutottam! – kacagott tovább Goyle, mintha a többiek is vele nevetnének. – És van még néhány hasonló a tarsolyomban. Meg kell, hogy mondjam, nagyszerű idők voltak! – Kitörölt egy vidám könnyet a szeme sarkából, majd a laboratórium közepén álló asztal felé indult. Úgy festett, mint aki a világon mindent mulatságosnak talál, még a felismerhetetlenné trancsírozott holttestet is. – De mi ez itt? Egy hulla, ha nem tévedek nagyot. – Goyle élesen nézett fel. – Egy hulla? Haláleset a városban? Adua elöljárójaként ez nyilván az én hatáskörömbe tartozik.

Glokta meghajolt. – Természetesen. Nem voltam tudatában az érkezésének, Goyle elöljáró. Aztán meg úgy éreztem, hogy a szokatlan körülmények ezzel az eset...

– Szokatlan? Semmi szokatlant nem látok. – Glokta elhallgatott. Miféle játékot játszik ez a nevetgélő bohóc?

– Nyilván ön is egyetért velem abban, hogy az erőszak itt látható nyomai... kivételesek.

Goyle látványosan vonta meg a vállát. – Kutyák.

– Kutyák – kérdezte Glokta. Nem szívesen hagyta volna ki ezt a lehetőséget. – Elszabadult háziállatokra gondolt, vagy talán vadak mászhattak be a falakon?

Az elöljáró csak mosolygott. – Ahogy tetszik, inkvizítor. Ahogy tetszik.

– Attól tartok, biztosan nem lehettek kutyák – kezdett fellengzős magyarázatba az orvosi tudományok beavatottja. – Éppen világossá tettem Glokta inkvizítor számára, hogy... ezek a nyomok... meg itt a bőrön is, látja? Szóval, hogy ezek minden kétséget kizáróan emberi harapásnyomok.

A nő otthagyta a befőttes üvegeket, egyre közelebb és közelebb osont Kandelauhoz, amíg a maszkja már csak pár hüvelyknyire volt görbe orrától. A beavatott elhallgatott. – Kutyák – suttogta, aztán Kandelau arcába meredt.

A beavatott hátraugrott. – Nos, gondolom, tévedhettem... természetesen... – makogta, miközben egészen az északföldi praktikális széles mellkasáig hátrált. A Kőtörő meglepő sebességgel termett mögötte. Kandelau lassan megfordult, és elkerekedett szemekkel bámult felfelé.

– Kutyák – jelentette ki az óriás.

– Kutyák, kutyák, kutyák – dünnyögte a kantai is erős akcentusával

– Hát persze – vinnyogta Kandelau. – Kutyák, természetesen, milyen ostoba voltam!

– Kutyák! – kiáltotta kéjesen Goyle, és a magasba emelte a kezét. – Megoldódott a rejtély! – Glokta döbbenetére a három praktikálisból kettő tapsolni kezdett. Csak a nő nem reagált. Sosem gondoltam volna, hogy hiányozni fog Kalyne elöljáró, de most hirtelen elfogott a nosztalgia. Goyle lassan megfordult. – Ez itt az első napom, és máris belemelegedtem a munkába! Ezt eltemethetik – intett a holttest felé. Szélesen rámosolygott a beavatottra. – Legjobb, ha eltemetjük, igaz? – kérdezte negédesen, majd az északföldi felé fordult. – Visszatérhet a sárba, ahogy a te országodban mondják.

A tagbaszakadt praktikálisból a leghalványabb reakciót sem váltották ki az elöljáró szavai. A kantai csak állt, és a karikát forgatta körbe–körbe a fülében. A nő az asztalon heverő holttestet tanulmányozta, és a maszkján keresztül szagolgatta. Az orvosi tudományok beavatottja verejtékezve hátrált a lombikokkal teli polcokig.

Elég ebből a pantomimből. Nekem dolgom van. – Nos – mondta mereven Glokta, ahogy sántítva az ajtó felé indult –, a rejtély megoldódott. Nincs többé szükségük rám.

Goyle elöljáró azonban Glokta felé fordult, és a jókedv hirtelen eltűnt az arcáról – Nem! – mondta, és apró, dühös szemei majd kiugrottak az arcából – Nincs... többé... szükségünk... magára!

Sose fogadj egy mágus ellen!

Ezekben a nevetséges ruhákban csak még jobban folyt róla a víz, és nem ez volt az egyetlen gondja velük. A tunikát nyilvánvalóan nem arra tervezték, hogy le lehessen ülni benne, és a merev bőr fájdalmasan vágott bele az egyik golyójába, ahányszor csak megmozdult.

– Bassza meg! – mormogta, és huszadszorra is megrángatta a tunikát. Quai sem tűnt boldogabbnak a varázslóinas–jelmezben – a csillogó arany és ezüst szimbólumok csak még sápadtabbnak mutatták az arcát, a szeme pedig mintha még jobban rángatózott és még erőteljesebben kidülledt volna. Alig szólt egész délelőtt. Hármuk közül a jelek szerint egyedül Bayaz érezte jól magát. A napfény csak úgy csillogott tar feje búbján, ahogy vidáman mustrálgatta a padsorokban nyüzsgő emberseregletet.

Ők hárman kiríttak a hullámzó tömegből, akár a rothadt gyümölcs, és úgy festett, nagyjából annyira is kedvelik őket. Bár a lelátót zsúfolásig megtöltötték az emberek, hármuk körül kisebb űr alakult ki, ahová senkinek nem akaródzott letelepedni.

A hangzavar még kibírhatatlanabb volt, mint a hőség és a tömeg. Logen füle zúgott a zsivajtól. Nem nagyon tehetett mást, mint hogy tenyerét rászorította, és fedezékbe húzódott az egyik pad alatt. Bayaz odahajolt hozzá.

– Ilyenek voltak a te párviadalaid is? – Kiabálnia kellett, pedig a szája alig hathüvelyknyire volt Logen fülétől.

– Hát.... – Még amikor Háromfás Rúddal harcolt, és Bethod seregének jelentős része figyelte óriási félkört alkotva, ordítva, rikoltozva és fegyvereikkel a pajzsaikat ütögetve, Uffrith falait pedig zsúfolásig megtöltötték fölöttük a bámészkodók, akkor sem volt a közönsége fele ekkora vagy akár fele ilyen zajos sem. Alig több mint harmincan látták, amikor megölte Szívtelen Shamát. Megölte, aztán feltrancsírozta, mint valami disznót. Az emlék hatására Logen összerezzent, és még kisebbre húzta össze magát. Csak kaszabolt és kaszabolt, és élvezettel nyalogatta az ujjairól a vért. A Kutyaember döbbenten meredt rá, Bethod meg nevetve biztatta, hogy folytassa csak. Most is érezte a vér ízét. Összerezzent, és megtörölte a száját.

Annyival kevesebb ember nézte, és mégis annyival nagyobb volt a tét. Egyrészt a katonák élete persze, meg a felvak, a városok sorsa és egész klánok jövője. Amikor Tul Duruval harcolt, legfeljebb százan nézték, de egész Északföld sorsa megfordult azon a véres félórán. Ha akkor veszít, ha a Viharfelhő végez vele, vajon minden ugyanígy lenne? Ha Fekete Métely vagy Zordon Harding végez vele, vagy akárki más a többiek közül visszaküldi a sárba, vajon akkor is Bethodnál lenne az aranylánc, és királynak nevezné magát? Vajon az Unió akkor is háborúban állna Északfölddel? A gondolatba is belefájdult a feje.

– Minden rendben? – kérdezte Bayaz.

– Ühüm – dünnyögte Logen, de közben még a hőség ellenére is reszketett. Mit keres itt ez a rengeteg ember? Csak szórakozni jöttek Logen küzdelmeit kevesen találták szórakoztatónak, talán csak Bethod. Meg néhány másik őrült. – Ez egyáltalán nem olyan, mint az én viadalaim voltak – mormogta maga elé.

– Mit mondtál? – kérdezte Bayaz.

– Semmit.

– Vagy úgy. – Az öregember mosolyogva figyelte a tömeget, és megvakarta rövid ősz szakállát. – Szerinted ki fog nyerni?

Logent igazából egyáltalán nem érdekelte a dolog, de úgy gondolta, csak jól járhat vele, ha eltereli a gondolatait az emlékeiről. Belesett az elzárt területre, ahol a két versenyző készülődött. Az egyik az a jóképű, büszke fiatalember volt, akivel a kapunál találkoztak. A másik masszív, erőteljes férfinak tűnt vastag nyakkal, és szinte unott kifejezéssel az arcán.

Logen megvonta a vállát. – Semmit nem tudok erről a hacacáréról.

– Micsoda, éppen te ne tudnál erről semmit? A Véres Kilences? A bajnok, aki tíz kihívójából tízet győzött le? A legfélelmetesebb ember egész Északföldön? Nincs véleményed? De hiszen a párharc nyilván ugyanolyan az egész világon.

Logen elfintorodott, és megnyalta az ajkát. A Véres Kilences. Az már csak a múlt, még ha nem is olyan távoli múlt, mint szeretné. Még mindig a szájában érezte a vér fémes, sós ízét. Megérinteni egy embert egy karddal, vagy kiontani a beleit aligha ugyanaz, de azért még egyszer megnézte magának a küzdő feleket. A büszke fiatalember egy makulátlan vörös egyenruhát viselő öreg katona tekintetétől kísérve felgyűrte az inge ujját, megérintette a bokáját, ide–oda forgatta a derekát, és széles köröket írt le a karjával. Egy magas, aggodalmas tekintetű férfi a versenyző kezébe nyomott egy rövidebb és egy hosszabb kardot, az pedig figyelemreméltó lendülettel pörgette meg őket a levegőben.

Ellenfele csak állt ott a palánknak támaszkodva. Különösebb kapkodás nélkül a nyakát nyújtóztatta, és unott tekintettel nézett körbe.

– Ki kicsoda? – kérdezte Logen.

– A felfuvalkodott seggfej, akivel a kapunál találkoztál, Luthar. Amelyik félálomban van, az Gorst.

Nem lehetett kétséges, kinek szurkol a közönség. A zsivajban újra meg újra Luthar nevét lehetett kivenni, és vékony pengéinek minden mozdulatát hangos éljenzés meg taps kísérte. Gyorsnak, ügyesnek és okosnak látszott, ellenfele nehézkességében azonban volt valami halálos, a nehéz szemhéjakban volt valami fenyegető. Logen szívesebben harcolt volna Lutharral minden gyorsasága ellenére. – Én Gorstra tippelek

– Gorstra? Tényleg? – Bayaz szeme megcsillant. – Mit szólnál egy kis fogadáshoz?

Logen hallotta, ahogy Quai felszisszen. – Sose fogadj egy mágus ellen! – suttogta az inas.

Neki persze nagyjából mindegy volt. – Aztán mim van nekem, amiben fogadhatnék?

Bayaz vállat vont. – Hát akkor pusztán a dicsőségért?

– Ha gondolja. – Logennek dicsőségből amúgy sem jutott túl sok, és nem bánta különösebben, ha azt a keveset is elveszti.

– Bremer dan Gorst! – Az elszórt tapsot sziszegés és füjolás nyomta el, amikor a nagydarab ember elfoglalta a helyét. Félig lehunyt szemét a földre szegezte, nagy, nehéz kezében nagy, nehéz kardok himbálóztak. Rövidre nyírt haja és inge gallérja között, ahol a nyakának kellett volna lennie, nem látszott más, csak néhány vastag izomköteg.

– Felfujt hólyag – mormogta magában Jezal, tekintetével követve ellenfelét. – Felfuvalkodott ökör. – De maga is érezte, hogy a szidalmakból hiányzik a meggyőződés. Háromszor látta küzdeni ezt az embert, aki mindhárom ellenfelét könnyedén győzte le. Egyikük még most, egy héttel később is betegágyban feküdt. Jezal az elmúlt pár nap edzései alatt csak arra készült, hogy szembeszálljon Gorst lehengerlő stílusával. Varuz és West nagy seprűnyelekkel csapkodott felé, neki pedig el kellett hajolnia előlük. Nemegyszer előfordult, hogy valamelyikük eltalálta, és most jó pár csontja sajgott az ütésektől.

– Gorst? – próbálkozott még egyszer a bíró, hátha sikerül kicsalnia némi tapsot a közönségből, azok azonban hallani sem akartak ilyesmiről. A fújolás hangosabb lett, és most már gunyoros bekiabálások is tarkították.

– Te otromba tinó!

– Menj vissza a földedre, és húzd inkább az ekét!

– Bremer, a barbár! – és hasonlók.

A tömeg a végtelenbe nyúlt. Mindenki eljött. Tényleg úgy tűnt, hogy a világon mindenki. A homályba vesző messzeségben ott volt a város minden polgára. A középen körbefutó padsorokban ott volt a város minden mesterembere és kereskedője. A legjobb helyeken ott volt az Agriont összes nemesembere, a jó családból való senkik ötödik fiaitól a Nyílt és a Zárt Tanács tagjallg. A királyi páholy is megtelt: ott ült a királyné, a két herceg, Lord Hoff és Terez hercegnő. Kivételesen mintha még a király is ébren lett volna; csodálkozva meresztette dülledő szemét, ami igazi megtiszteltetésnek számított. Valahol a nézőtéren ott kellett lennie Jezal apjának, a fivéreinek, a barátainak és a tiszttársainak is. Többé–kevésbé minden ismerősének. És persze azt remélte, hogy talán Ardee is figyeli...

Mindent egybevéve szép kis közönség gyűlt össze.

– Jezal dan Luthar! – bömbölte a bíró. A tömeg zsivaja lassan viharos éljenzéssé erősödött. A körben az arénában visszhangzó kiáltásoktól Jezal szíve még hevesebben kezdett verni.

– Hajrá, Luthar!

– Luthar!

– Nyírd ki a rohadékot! – és hasonlók.

– Indulás, Jezal! – súgta Varuz tábornagy, aztán vállon veregette, és finoman a kör felé taszította. – Sok szerencsét!

Jezal kábán indult el. A tömeg ordítása olyan erővel dörömbölt a dobhártyáján, hogy azt hitte, mindjárt kettéhasad a feje. Eszébe jutott az a rengeteg edzés az elmúlt hónapokban. A futás, az úszás, a nehéz rúddal végzett munka. A vívás, a gerenda, a végtelen hosszú formagyakorlatok. A büntetések, a tanulás, az izzadság és a fájdalom. Mindez csak azért, hogy most itt állhasson. Legfeljebb hét találat. Az nyer, aki előbb eljut négyig. Ez a nap volt mindennek a betetőzése.

Elfoglalta a helyét Gorsttal szemben, és a nehéz pillák alól figyelő szempárba nézett. Az visszanézett rá, hűvös volt és higgadt. Ügy tűnt, mintha inkább a semmibe bámulna valahol Jezal háta mögött. Ettől elkezdte határozottan kellemetlenül érezni magát, úgyhogy elűzte a gondolatot, és felszegte nemes állát. Nem fogja megengedni, nem engedheti meg, hogy ez a benga állat kifogjon rajta. Megmutatja ezeknek az embereknek, mit tesz a vér, az ügyesség és a tűz. Ő Jezal dan Luthar. Győzni fog. Ez kétségbevonhatatlan tény. Most már biztos volt magában.

– Rajta!

Az első vágástól megtántorodott, és máris összeroppant az önbizalma, meg majdnem a csuklója is. Persze látta már Gorstot vívni – már ha ezt vívásnak lehet nevezni –, tudta tehát, hogyan fog rárontani ez az ember, de semmi nem készíthette fel a csapások erejére. A tömeg fele együtt hördült fel, ahogy Jezal hátrafelé bukdácsolt. Minden gondosan kitervelt taktika, Varuz minden akkurátusan megfogalmazott tanácsa semmivé foszlott. Jezal arca elborult a fájdalomtól és az ijedségtől. A karja még mindig reszketett a csapás megsemmisítő erejétől, fülében még mindig csengett a rettenetes csattanás visszhangja, szája tátva maradt, térdei remegtek.

Ezt aligha lehetett a lehető legígéretesebb indításnak nevezni, de a második csapás máris követte az elsőt, ezúttal még nagyobb erővel. Jezal félreugrott, és odébb táncolva igyekezett helyhez és időhöz jutni. Időhöz, hogy kitalálhasson valamiféle taktikát, valamiféle trükköt, amivel kordában tarthatja a suhogó vasak könyörtelen rohamát. Csakhogy Gorstnak esze ágában sem volt időt adni neki. Máris eleresztett egy újabb torokból jövő hörgést, és a hosszabbik penge elindult újabb széles ívű, megállíthatatlan útjára.

Jezal elhajolt, amikor tudott, és hárított, amikor nem tudott elhajolni, de a csuklója máris sajgott a szüntelen csapásoktól. Egy darabig abban reménykedett, hogy Gorst majd elfárad. Senki sem hadonászhat sokáig azokkal a nehéz fémdarabokkal úgy, ahogyan ő teszi. A heves tempó nyilván sokat kivesz ebből a nagydarab emberből, hamarosan lelassul, darabossá válik a mozgása, és a nehéz pengék fele ilyen félelmetesek sem lesznek már. Akkor Jezal elszántsága kifizetődik, makacsul kitart, és végül győz. A közönség éljenzésétől megrepednek az Agriont falai. A rossz esélyek ellenére kivívott győzelem klasszikus meséje.

Csakhogy Gorst nem fáradt el. Ez az ember egy gép volt. Néhány perc eltelte után még mindig nem látszott rajta az elbizonytalanodás leghalványabb jele sem. Arcán Jezal egy csöppnyi érzelmet sem tudott felfedezni abban a néhány röpke pillanatban, amikor egyáltalán le merte venni a szemét a villogó kardokról. A hosszú penge szünet nélkül írta le a félelmetes köröket, a rövid pedig mindig ott lebegett kettejük között a levegőben, hogy gond nélkül hárítsa Jezal gyér ellentámadási kísérleteit. A csapások ereje csak nem akart csökkenni, a hörgések éppen olyan intenzitással törtek elő Gorst torkából, mint az első pillanatban. A közönségnek nem volt mit megéljeneznie, a nézőtérről csak haragos dörmögés hallatszott. Végül Jezal volt az, aki érezte, hogy lassul a lába, izzadság ütközik ki a homlokán, és gyengül a szorítása a markolaton.

Már egy mérföldről látta, mi jön, de nem tudott mit tenni ellene. Addig hátrált, amíg már kiszaladt a körből. Addig hárította a csapásokat, amíg már nem érezte az ujjait. Ezúttal, amikor felemelte zsibbadó karját, és fém csattant fémen, egyik fáradt lába megcsúszott, és Jezal nagyot nyögve zuhant végig a földön. Az oldalára esett, rövid kardja kirepült reszkető ujjai közül. Arca a földnek csapódott, szája megtelt homokkal. Fájdalmas és kínos esés volt, de túl fáradtnak és megviseltnek érezte magát ahhoz, hogy csalódott legyen. Szinte megkönnyebbült, hogy véget értek a támadások, még ha csak egy pillanatra is.

– Találat Gorstnál! – kiáltotta a bíró. A szerény tapsot elnyomta a gúnyos huhogás, de Gorst mintha észre sem vette volna. Lehajtott fejjel ballagott vissza a helyére, és máris a következő menetre készülődött.

Jezal lassan négykézlábra küzdötte magát, kinyújtóztatta fájó ujjait, és igyekezett minél komótosabban felállni. Szüksége volt még egy kis időre, hogy levegőhöz jusson, és felkészüljön. Ki kellett találnia valamiféle stratégiát. Gorst várt rá: nagy volt, néma és mozdulatlan. Jezal lesöpörte a homokot az ingéről. Száguldottak a gondolatai. Hogyan győzze le ezt az embert? Hogyan? Óvatosan visszalépett a helyére, és felemelte a fegyvereit.

– Rajta!

Gorst ezúttal még keményebben támadott, és úgy csapkodott a kardokkal, mintha búzát kaszálna. Jezal kétségbeesetten táncolt körbe. Egy csapás olyan közel száguldott el a bal oldala mellett, hogy érezte a szelét az arcán. A következő megint csak egy hajszálnyival vétette el a célt, ezúttal a jobb oldalon. Aztán Gorst oldalvást vágott a halántéka irányába, és Jezal meglátta az esélyt. Lehajolt, és közben biztos volt benne, hogy a penge lenyírja a haját a feje tetején. Ahogy a nehéz kard távolodott tőle, kevés híján telibe találva a bíró arcát, és lényegében védtelenül hagyva Gorst jobb oldalát, csökkentette a távolságot.

Jezal tagbaszakadt ellenfelére vetette magát. Biztos volt benne, hogy végre áttört, és rögvest ő is be tud vinni egy találatot. Csakhogy Gorst rövid pengéjével eltérítette a támadását, ami így egy hajszállal célt tévesztett. A két markolatot védő keresztvas egymásnak ütközött, aztán összeakadt. Jezal hevesen ellenfele felé vágott a rövidebbik pengéjével, de Gorst–nak valahogy ezt is sikerült kivédenie, és éppen időben kapta fel a másik kardját ahhoz, hogy közvetlenül a mellkasa előtt megállítsa Jezal fegyverét.

Egy pillanatig a négy penge mozdulatlanul kulcsolódott össze. A két férfi arca alig néhány hüvelyknyire volt egymástól. Jezal kivillanó fogakkal vicsorított, mint egy kutya. Gorst súlyos vonásain nem látszott erőfeszítés. Olyan volt, mintha éppen vizelne: egy unalmas és kissé viszolyogtató feladatot kellett egyszerűen elvégeznie, lehetőleg minél gyorsabban.

Jezal minden erejével igyekezett felülkerekedni ellenfelén, a sok edzéstől kemény izmai megfeszültek, lábával erőlködött, hogy kitámaszthassa magát a földön, hasával erőlködött, hogy megcsavarhassa a karját, karjával erőlködött, hogy a keze meginduljon előre, kezei elszántan szorították a kard markolatát. Minden izma, minden ina, minden szalagja kőkeményre feszült. Tudta, hogy ő van jobb helyzetben, mert ellenfele kibillent az egyensúlyából. Ha csak egy lépésnyit hátrébb tudná szorítani... egy hüvelyknyit...

Aztán Gorst leengedte a vállát, felhördült, és úgy lökte el magától Jezalt, mint kisgyerek a megunt játékszert.

Jezal megbotlott, elkerekedett a szeme, és tátva maradt a szája a meglepetéstől. Lába a port tiporta, minden erejével arra koncentrált, hogy talpon maradjon. Megint Gorst hörgését hallotta, aztán döbbenten vette észre, hogy a nehéz, hosszabbik penge máris a levegőt hasítva száguld felé. Nem volt abban a helyzetben, hogy kikerülje, és amúgy sem maradt rá ideje. Ösztönösen felemelte a bal karját, de a vastag, tompa acél úgy söpörte el a rövid kardot, mint szél a szalmaszálat, hogy aztán keményen a bordái közé vágódva kiszorítsa a levegőt a tüdejéből. Jezal fájdalomkiáltása sokáig visszhangzott a köralakú arénában. Lábai nem tudták többé megtartani, és sóhajtva, akár egy lyukas fújtató, elterült a füvön.

Ezúttal egy lélek sem csapta össze a tenyerét. A tömeg gyűlölködve tombolt, és az emberek üvöltve szidalmazták Gorstot, ahogy csak a torkukon kifért. A nagydarab férfi tudomást sem véve róluk megindult az elzárt terület felé.

– A pokol tüze égessen el, Gorst, te gazember!

– Kelj fel, Luthar! Kelj fel, és támadj!

– Menj haza, aljas disznó!

– Te átkozott barbár!

A kiáltások kevéssé lelkes éljenzésbe mentek át, ahogy Jezal feltápászkodott a földről. Az egész bal oldala lüktetett. Ha maradt volna levegő a tüdejében, üvöltött volna a fájdalomtól. Pontosan tudta, hogy minden erőfeszítése és a rengeteg edzés ellenére, ebben a viadalban tökéletesen esélytelen. A gondolatra, hogy jövőre kezdheti az egészet elölről, elfogta a hányinger. Ahogy megindult vissza az elzárt terület felé, megtett mindent, hogy elszántnak lássák, de amikor végül odaért, mégis zihálva rogyott le a székre, és erőtlenül ejtette a földre a kardjait.

West föléje hajolt, és felhúzta az ingét, hogy megnézhesse a sebeket. Jezal félve pillantott le. Félig–meddig arra számított, hogy egy hatalmas tátongó lyukat talál majd az oldalában, de csak egy csúf vörös véraláfutást látott a bordáin.

– Eltört valamije? – kérdezte Varuz átpillantva West válla fölött.

Ahogy a tábornagy megérintette az oldalát, Jezal alig bírta visszanyelni a könnyeit. – Nem hiszem, de hát az ördögbe is! – West undorodva hajította el a törülközőt. – Ez lenne a csodálatos sport? Nincsen valami szabály ezek ellen a nehéz pengék ellen?

Varuz komoran rázta meg a fejét. – Mindnek ugyanolyan hosszúnak kell lennie, de a súlyra nem vonatkozik szabály. Végül is miért akarna bárki nehéz pengéket használni?

– Hát, most már tudjuk, ugyebár – jegyezte meg West. – Biztos benne, hogy nem kéne leállítanunk, mielőtt az a rohadék levágja Jezal fejét?

Varuz mintha meg sem hallotta volna. – Na, figyeljen ide! – mondta az öreg tábornagy egészen közel hajolva Jezal arcához. – Hét menetet vívhatnak! Az győz, aki előbb megnyer négyet. Van még ideje!

Mire van ideje? Hogy kettévágják, ha tompa a penge, hát azzal? – Túl erős – lihegte Jezal.

– Túl erős? Magának senki sem túl erős! – De még Varuz tábornagy sem hitt saját magának. – Van még idő! Legyőzheti! – Az öreg katona megrángatta a bajuszát. – Legyőzheti!

De Jezalnak feltűnt, hogy nem mondta meg, hogyan.

Glokta már–már azon aggódott, hogy még a végén megfullad, olyan hevesen rázta a nevetés. Megpróbált kigondolni valamit, amit szívesebben látna, mint hogy Jezal dan Lutharra végső csapást mérjenek a vívókörben, de semmi nem jutott az eszébe. A fiatalember eltorzult arccal hárított egy rettenetes csapást. Amióta az előbb azt a jókora döfést kapta a bordái közé, alig használta a bal oldalát. Glokta szinte érezte a fájdalmat. És milyen jólesik egyszer valaki másét érezni a változatosság kedvéért. A tömeg némán duzzogott, miközben Gorst brutális vágásokkal kergette a kedvencüket, Glokta pedig igyekezett bugyogó nevetését összeszorított ínye mögé rejteni.

Luthar villámgyorsan reagált, és jól is mozgott, amikor meglátta a közelítő pengéket. Tehetséges kardforgató. Egy közepes évben könnyedén meg is nyerhetné a Viadalt, semmi kétség. Gyors lába van, gyors keze, de az esze nem vág olyan élesen, mint kéne. Nagyon könnyen kiszámítható.

Gorst nem is különbözhetett volna jobban tőle. Csak kaszált, és kaszált, látszólag egyáltalán nem is gondolkodott közben. De Glokta a felszín mögé látott. Egészen új módszerrel dolgozik. Az én időmben csak döftünk, döftünk és döftünk. A jövő évi Viadalon már mindenki ezekkel a nehéz pengékkel kaszabol majd. Glokta elgondolkozott rajta, hogy vajon fénykorában le tudta volna–e győzni Gorstot. Mindenesetre érdemes lett volna megnézni azt a mérkőzést. Ezerszer jobb lett volna, mint ez a mészárlás.

Gorst könnyedén ütött félre néhány erőtlen döfést, aztán a tömeggel együtt Glokta is felszisszent, ahogy Luthar nagy nehezen hárított egy újabb rettenetes csapást. Mintha az ütés ereje kevés híján fel is emelte volna a földről. A kör szélére szorulván esélye sem volt elkerülni a következő támadást, és kénytelen volt hátraugrani a homokba.

– Három–nulla! – kiáltotta a bíró.

Glokta boldogan rázkódott össze, ahogy Luthar dühödten suhintott kardjával a földre, nagy adag port verve föl a fűszálak közül.

Arcára kiült a tömény önsajnálat. Ó, te jó ég, Luthar százados, négy-nulla lesz a vége. Sima vereség. Kínos. Talán ez a nyafogó kis senki tanul végre egy kis alázatot. Egyeseknek kifejezetten jót tesz egy alapos verés. Csak meg kell nézni engem.

– Rajta!

A negyedik menet éppen úgy kezdődött, ahogyan a harmadik véget ért. Luthart alaposan beledöngölik a földbe. Glokta látta, hogy a százados kifogyott az ötletekből. A bal karja lassan, fájdalmasan mozgott, a lába elnehezült, akár az ólom. Újabb szörnyű csapást állított meg a pengéjével, de elvesztette az egyensúlyát, és hátralépett. Már megint egészen közel járt a kör pereméhez. Gorstnak már csak egyetlen mozdulatra volt szüksége. És valami azt súgja, hogy ő nem az az ember, aki kienged, ha előnybe kerül. Glokta megragadta a botját, és felállt. Mindenki láthatta, hogy a küzdelemnek vége, neki pedig esze ágában sem volt a kifelé áramló, csalódott tömeg sodrásába kerülni.

Gorst nehéz, hosszú pengéje megvillant a levegőben. Az utolsó csapás, nyilvánvaló. Luthar nem tehetett mást, minthogy megpróbálja blokkolni a támadást, ha pedig megint találkoznak a pengék, menthetetlenül kizuhan a körből. Vagy talán kettéhasad az a hájas feje. Reménykedjünk benne! Glokta elmosolyodott, és indulni készült.

Csakhogy az utolsó pillanatban még érzékelte a szeme sarkából, hogy a csapás célt téveszt. Gorst hunyorogva állapította meg, hogy hosszú pengéje beleáll a földbe, aztán hangosan felhördült, amint Luthar balkezes vágása eltalálta a lábát. Egész idő alatt most először mutatott ki érzelmet.

– Lutharnál a találat! – kiáltotta pár pillanatnyi késéssel a bíró. Hangjából minden igyekezete ellenére meglepetés áradt.

– Nem – mormogta magában Glokta, miközben a tömeg őrjöngő tapsviharban tört ki körülötte. Nem. Sok száz ilyen menetet vívott fiatalkorában, és sok ezer másikat nézett végig, de ehhez hasonlót soha nem látott. Soha ilyen gyorsan nem mozgott senki.

Luthar ügyes kardforgató volt, ezt tudta. De senki nem lehet ennyire jó. Összeráncolt homlokkal figyelte, ahogy a két versenyző kijött a második szünet után.

– Rajta!

Luthar teljesen átalakult. Villámgyors szúrásokkal esett neki Gorstnak, időt sem hagyva neki, hogy belelendüljön. Most a tagbaszakadt férfi került szorult helyzetbe: hárított, elhajolt, igyekezett tartani a távolságot. Olyan volt, mintha a szünetben a régi Luthart kicsempészték volna az arénából, és valaki mást hoztak volna be helyette: a saját erősebb, gyorsabb, sokkal magabiztosabb ikertestvérét.

Miután oly hosszú ideig nem volt minek örülniük, a nézők most úgy visítottak gyönyörűségükben, mintha átvágták volna a torkukat. Glokta nem osztozott a lelkesedésükben. Valami nem stimmel itt. Valami nem stimmel. Megnézte magának a közelben ülők arcát, de a jelek szerint senki nem gyanakodott rá, hogy esetleg nincs minden rendben. Csak azt látták, amit látni akartak: Luthar látványosan a csúf barbár fölé kerekedett, és azt adta neki, amit érdemelt. Glokta tekintete végigsöpört a padsorokon. Igazából az inkvizítor maga sem tudta, mit keres.

Ott van az állítólagos Bayaz. Az első sorok egyikében ült, előrehajolt, és inasával meg a sebhelyes északföldivel az oldalán mereven figyelte a két vívót. Senki más nem vette észre, mindenki a körben zajló küzdelemmel volt elfoglalva, de Glokta igen. Megdörzsölte a szemét, és még egyszer megnézte magának. Valami nem stimmel.

– Hát, a fene gondolta volna, hogy az Első Mágus egy csaló gazember – morogta Logen.

Bayaz szája sarkában apró mosoly játszadozott, ahogy letörölte a homlokáról az izzadságot. – Ki mondta, hogy nem az?

Luthar megint bajban volt. Nagy bajban. Ahányszor csak hárított egy súlyos csapást, kardjai hátrébb csúsztak, szorítása pedig lazult a markolaton. Ahányszor csak elhajolt, mindig valamivel közelebb került a sárga kör pereméhez.

Aztán, amikor a vég már biztosnak tűnt, Logen észrevette, hogy Bayaz válla fölött reszketni kezd a levegő, éppen mint mielőtt lángra kaptak a fák a délnek vezető út mentén, és ugyanúgy összeszorult a gyomra.

Luthar váratianul új erőre kapott. A következő támadást a rövidebbik kard markolatával hárította. Egy pillanattal korábban egy ilyen ütés ereje még biztosan kirepítette volna a kezéből a fegyvert, most azonban egy szemvillanásra megtartotta a támadó pengét, aztán hangos kiáltással félresöpörte, és amint ellenfele kibillent az egyensúlyából, azonnal támadásba lendült.

– Ha Északföldön rajtakapnak valakit, hogy csalt a párviadalon – ingatta a fejét Logen –, véres keresztet vágnak a gyomrába, és azon keresztül rángatják ki a beleit.

– Mekkora szerencsém van – motyogta Bayaz összeszorított fogain keresztül, le sem véve szemét a vívókról –, hogy már eljöttünk Északföldről. – Az izzadság fényesen csillogott kopasz fejbőrén, és kövér cseppekben patakzott végig az arcán. Két kezét ökölbe szorította, és remegett az erőfeszítéstől.

Luthar hevesen támadott, újra meg újra, két pengéjéből csak sebesen villanó foltokat lehetett látni. Gorst hörögve hárította a vágásokat, de Luthar most már túl gyors volt és túl erős. Könyörtelenül üldözte körbe ellenfelét, ahogy egy megvadult kutya üldözhet egy tehenet.

– Közönséges csalás! – mordult föl megint Logen, amikor Luthar pengéje megvillant, és véres csíkot húzott Gorst arcán. Néhány csepp vér fröccsent a tömegbe Logen bal oldalán, és az emberek veszett őrjöngésbe kezdtek. Az északföldi egy rövid pillanatra megint a saját párviadalaira gondolt. Szinte nem is lehetett hallani, amikor a bíró bejelentette, hogy az eredmény három–három. Gorst kissé felhúzta a szemöldökét, és kezével megérintette az arcát.

A zajban Logen éppen hogy csak ki tudta venni Quai suttogását. – Sose fogadj egy mágus ellen...

Jezal tudta, hogy jó, de sosem gondolta volna, hogy ennyire jó. Ügyes volt, mint egy macska, fürge, mint egy légy, erős, mint egy medve. A bordái már nem is fájtak, a csuklója sem, a fáradtságnak nyoma sem maradt, mint ahogyan a kétségnek sem. Rettenthetetlen volt, utolérhetetlen, megállíthatatlan. Tapsvihar dübörgött körülötte, és mégis minden szót hallott, minden arc minden vonását ki tudta venni a tömegben. A szíve bizsergető tüzet pumpált vér helyett, és egyenesen a felhőket szívta be a tüdejébe.

Még csak le sem ült a szünetben, annyira ment volna vissza a körbe. A széknek a látványa is bántotta a szemét. Oda sem figyelt rá, mit mond Varuz és West. Nem voltak fontosak. Apró emberkék valahol mélyen alatta. Kivörösödött arccal, döbbenten néztek rá. Persze nem is csoda.

Ő volt a legnagyobb, aki valaha kardot vett a kezébe.

Az a nyomorék Glokta nem is tudta, mennyire igazat beszélt: Jezal úgy érezte, csak akarnia kell, és bármit megkaphat a világon. Kacagott, ahogy visszatáncolt a helyére. Nevetett, ahogy körbepillantott a tomboló tömegen. Mosolygott, ahogy Gorst megint a körbe lépett. Minden éppen olyan volt, amilyennek lennie kellett. Az a szemhéj még mindig félig le volt eresztve a Jezal kardja által vágott vörös sebhely fölött, de volt ott még valami más is: ijedtség, óvatosság, tisztelet. Jezal a világon mindent megtehetett. Legyőzhetetlen volt. Megállíthatatlan. És teljesen...

– Rajta!

...tanácstalan. A fájdalom úgy hasított az oldalába, hogy elállt a lélegzete. Egyszerre hatalmába kerítette a félelem, a fáradtság, és éppen olyan gyenge volt, mint korábban. Gorst felhördült, és heves támadásba lendült. Jezal kezében remegtek a pengék a csapások erejétől, és egész testében reszketett, akár egy riadt nyuszika. A magabiztossága elszállt, és rettegés vette át a helyét. Gorst agresszívabban támadott, mint valaha. Jezal végtelen csalódottságot érzett, amikor hosszabbik kardja kirepült zsibbadt ujjai közül, és csörömpölve vágódott a palánknak. Jezal térdre rogyott. A tömeg felhördült. Mindennek vége volt...

...És mégsem volt vége. Gorst fegyvere széles ívben sújtott le rá. A végső csapás. Aztán minden lelassult. A penge mintha sűrű mézben közeledett volna felé. Jezal elmosolyodott. Nem volt nagy ügy félrelöknie a rövidebbik kardjával. Megint feltámadt az ereje. Felugrott, üres kezével félrelökte Gorstot, hárított még egy vágást, aztán még egyet. Egyeden megmaradt kardja kettő munkáját végezte el, és még maradt is ideje. A tömeg lélegzet–visszafojtva figyelt, más sem hallatszott, csak a pengék sebes csattogása. Jobbra–balra, jobbra–balra röpködött a rövid penge, gyorsabban, mint hogy a szemével követhette volna, gyorsabban, mint ahogy gondolkodni tudott. Olyan volt, mintha a fegyver irányítaná a kezét.

Fém csikordult fémen, ahogy Jezal pengéje kitépte a hosszú kardot Gorst ujjai közül, aztán még egy villanás, és a rövid kard is elszállt. Egy pillanatig semmi sem mozdult. Gorst fegyvertelenül, a sarkát közvetlenül a kör peremén megvetve, felnézett Jezalra. A nézőtérről pisszenés sem hallatszott.

Aztán Jezal lassan felemelte a rövid kardot, ami hirtelen mintha egy tonnát nyomott volna, és Gorst bordái közé szúrt.

– Hú! – mondta csendesen a nagydarab férfi, és felhúzta a szemöldökét.

A tömeg fülsiketítő tapsviharban tört ki. A dübörgés csak nem akart csillapodni, sőt egyre hangosabb lett, és hullámokban ért el Jezalhoz. Most, hogy az egésznek vége lett, felfoghatatlanul fáradtnak érezte magát. Lehunyta a szemét, megtántorodott, kiejtette a kezéből a kardot, és térdre rogyott. Több volt ez, mint kimerültség. Ügy érezte, mintha néhány perc alatt egy egész hétre való energiát elhasznált volna. Még a térdelés is akkora erőfeszítésébe került, hogy nem volt benne biztos, mennyi ideig bírja még, és ha végül eldől, fel tud–e állni valaha.

Aztán érezte, hogy erős kezek nyúlnak a hóna alá, és felemelik. A tömeg még hangosabb lett. Kinyitotta a szemét – homályos színek villantak előtte, ahogy körbefordították. Zúgott a feje a zsivajtól. Valakinek a vállán találta magát. Borotvált fejet látott maga előtt. Gorst. Ellenfele volt az, aki felemelte, ahogy egy apa emeli fel a gyermekét, körbemutogatta a közönségnek, és most széles, csúf vigyorral nézett rá. Jezal akaratlanul is visszamosolygott. Különös egy pillanat volt.

– Luthar győzött! – ordította a bíró teljesen fölöslegesen, hiszen úgysem hallotta senki. – Luthar győzött!

Az éljenzés Luthar nevének kitartó skandálásává változott át. Az aréna reszketett a hangerőtől. Jezal feje kóválygott. Olyan volt, mintha berúgott volna. Megrészegedett a győzelemtől. Megrészegedett saját magától.

Gorst visszatette a földre, mire a hangzavar csillapodni kezdett.

– Legyőztél – mondta széles mosollyal a nagydarab férfi. Hangja furcsán magas volt és lágy, majdnem, mint egy nőé. – Tisztán és vitathatatlanul. Én szeretnék először gratulálni. – Bólintott nagy fejével, és megint elmosolyodott, majd a csalódottság leghalványabb jele nélkül megdörzsölte a vágást a szeme alatt. – Megérdemled. - mondta, és kinyújtotta a kezét.

– Köszönöm. – Jezal maga is megvillantott egy savanyú mosolyt, majd a lehető legfelületesebb mozdulattal megszorította ellenfele kezét, és elindult az elzárt terület felé. Hát persze! De még mennyire, hogy megérdemelte! Majd bolond lesz még egy pillanatig is megengedni, hogy az a disznó az ő dicsőségének fényében sütkérezzen.

– Kitűnő munka, fiam, kitűnő! – veregette vállon Varuz tábornagy, amikor bizonytalan léptekkel visszabotorkált a székéhez, és lehuppant rá. – Biztos voltam benne, hogy meg tudja csinálni!

West vigyorogva nyújtotta át a törülközőt. – Évekig erről fognak beszélni.

Mások is odasereglettek, hogy a palánkon áthajolva gratuláljanak. A mosolygós arcok kavargó tengerében Jezal megpillantotta büszkeségtől sugárzó apját.

– Tudtam, hogy képes vagy rá, Jezal! Sosem kételkedtem benne! Egyetlen percig sem! Dicsőséget szereztél a családunknak! – Jezal észrevette, hogy a bátyja nem tűnik éppen boldognak. A szokásos kelletlen, irigy tekintettel nézett rá, még most, a győzelme pillanatában is. Nem tudna csak egyetlen napig is büszke lenni az öccsére?

– Én is gratulálhatok a győztesnek? – szólalt meg egy hang a háta mögött. Az a vén bolond volt, akivel a kapuban találkozott. Az, akit Sulfur a mesterének nevezett. Az, aki Bayaznak szólíttatta magát. Kopasz fejéről ömlött a veríték. Az arca sápadt volt, a szeme karikás. Majdnem úgy nézett ki, mintha ő vívott volna hét menetet Gorsttal. – Igazán nagyszerű volt, fiatal barátom. Majdhogynem... mágikus teljesítmény.

– Köszönöm – mormogta Jezal. Nem sejtette, ki lehet ez az öregember, és mit akar tőle, de a legkevésbé sem bízott benne. – Sajnálom, most...

– Persze, persze. Még találkozunk.–Az öreg ezt olyan magabiztossággal jelentette ki, mintha eldöntött tény lenne. Aztán elfordult, és beleolvadt a tömegbe. Jezal apja halálra vált arccal fordult utána, mintha szellemet látott volna.

– Ismered őt apám?

– Hát...

– Jezal! – Varuz izgatottan ragadta meg a karját. – A király is gratulálni szeretne magának. – Elrángatta Jezalt a családjától, és a kör felé indult vele. Ahogy átszelték a száraz gyepet, Jezal győzelmének színterét, ismét szórványos taps támadt. A tábornagy atyailag karolta át a vállát, és úgy mosolygott ki a nézőtérre, mintha őt ünnepelnék. Úgy tűnt, mindenki akar egy darabot a dicsőségéből. Végül azért sikerült leráznia magáról az öreg kezét, amikor a királyi páholyba vezető lépcsőre lépett.

Raynault herceg, a király legkisebb fia volt az első a sorban. Szerényen öltözködött, őszinte és okos férfinak tűnt. Tulajdonképpen egyáltalán nem is látszott rajta, hogy királyi sarj. – Szép volt! – kiabálta túl a tömeget. Hallhatólag tényleg elvarázsolta Jezal győzelme. – Szép volt, igazán szép!

A bátyja már bőbeszédűbbnek bizonyult.

– Hihetetlen! – ordította Ladisla herceg. A napfény megcsillant fehér zakója aranygombjain. – Kolosszális! Döbbenetes! Látványos! Sosem láttam ehhez foghatót! – Jezal vigyorgott, és alázatosan meghajolt, majd felhúzta a vállát, ahogy a koronaherceg a kelleténél valamivel erőteljesebben hátba vágta. – Mindig tudtam, hogy sikerülni fog! Mindig is maga volt az én emberem!

Terez hercegnő, a talinsi Orsó nagyherceg egyetlen lánya halvány, lekicsinylő mosollyal figyelte, ahogy Jezal elhalad előtte, és két sápadt ujjával lagymatagon kopogott a tenyerén, valami tapsféleséget imitálva. Állát fájdalmasan magasra emelte, mintha azt akarná Jezal értésére adni, hogy fel sem foghatja, mekkora megtiszteltetés éri, amikor ő egyáltalán rápillant

Jezal így jutott el végül Ötödik Guslav, az Unió királyának trónjáig. Az uralkodó oldalra hajtotta a fejét a nagy korona súlya alatt Húsos ujjai fehér meztelen csigákként vonaglottak palástja bíbor selymén. Szemét lehunyta, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, a löttyedt ajkai közül ki–kifröccsenő nyál pedig lecsorgott az állán, aztán egybefolyt a nyakát ellepő izzadsággal. Magas gallérja már tocsogott a nedvességtől.

Jezal most végre közelről is megtapasztalhatta nagyságát.

– Felség – mormogta Lord Hoff. Az uralkodó nem reagált. Felesége, a királyné merev háttal ült, és fehérre púderezett arcán üres mosollyal meredt a semmibe. Jezal nem is tudta, merre nézzen, és végül poros cipőjét választotta. A főkamarás hangosan köhintett. A király arcán, az izzadt zsírpacni alatt megrándult egy izom, de Guslav nem ébredt fel. Hoff vágott egy grimaszt, majd miután meggyőződött róla, hogy senki sem figyel oda különösebben, ujjával a királyi bordák közé bökött.

Az uralkodó összerezzent, egyetlen pillanat alatt felébredt, és vad, véreres szemekkel Jezalra meredt.

– Felség, ez Jezal dan...

– Raynault! – kiáltott fel a király. – Fiam!

Jezal idegesen nyelt egyet, és megtett minden tőle telhetőt, hogy ne fagyjon le arcáról a merev mosoly. A szenilis vén bolond összetévesztette a kisebbik fiával. Ráadásul maga a herceg is ott állt, alig négylépésnyire tőlük. A királyné mosolyba fagyott szája enyhén megrándult. Terez hercegnő tökéletes ajka megvetően biggyedt le. A főkamarás zavartan köhintett. – Ööö, nem, felség, ez itt...

De már elkésett. Az uralkodó feltápászkodott, és lelkesen átölelte Jezalt. Nehéz koronája félrecsúszott a feje tetején, és az egyik, drágakővel díszített hegye majdnem kibökte az újdonsült bajnok szemét. Hoff nyitva felejtette a száját. A két hercegnek kidülledt a szeme. Jezal csak egy tehetetlen hörgést tudott kipréselni magából.

– Fiam! – A király hanga elcsuklott a túlfűtött érzelmektől. – Raynault, annyira örülök, hogy visszajöttél. Ha én meghalok, Ladislának szüksége lesz a segítségedre. Ő olyan gyenge, és a korona nagyon nehéz. Sokkal inkább való a te fejedre! Olyan nagyon nehéz! – zokogta Jezal vállába.

Olyan volt, mint egy borzasztó rémálom. Ladisla és a valódi Raynault tátott szájjal meredtek egymásra, aztán az apjukra. Mintha mind a kettőnek forgott volna a gyomra. Terez továbbra is az égnek szegte az állát, és leplezetlen megvetéssel bámulta jövendőbeli apósát. Egyre rémesebb lett a helyzet. Mi ilyenkor a teendő? Vajon létezik a protokollban valamiféle előírás az efféle esetekre? Jezal zavartan megütögette királya zsíros hátát. Mi mást tehetett volna? Lökte volna hanyatt a szenilis vén bolondot, miközben alattvalói fele őket bámulja? Szinte kísértést érzett rá, hogy megtegye.

Az egyetlen vigaszt az jelentette, hogy az emberek a királyi ölelést a Jezal diadaláért kijáró jogos gratulációnak gondolták, így az újra feltámadó éljenzés elnyomta az uralkodó szavait. A páholyon kívül senki nem hallotta, mit mondott. Nyilvánvalóan egy lélek sem akadt, aki felfogta volna, hogy ez Jezal életének legkínosabb pillanata volt.