Az ideális közönség

Amikor Glokta megérkezett, Sult főrektor éppen irodája hatalmas ablakánál állt. Ahogy az Egyetem tornyai fölött a Mester Házának irányába nézett, alakja szokás szerint egészen impozánsnak tűnt makulátlan fehér köpenyében. A hatalmas, kerek helyiséget belengő kellemes fuvallat végigsimította az öregember sűrű fehér haját, és megmozgatta az irdatlan asztalon heverő papírköteg felső lapjait.

A főrektor megfordult, amint meghallotta Glokta csoszogó lépteinek zaját. – Inkvizítor – mondta egyszerűen, és kinyújtotta fehér kesztyűs kezét. A hivatali gyűrűjét díszítő drágakő lila tűzzel égett az ablakon beözönlő szikrázó napfényben.

– Szolgálok és engedelmeskedem, eminenciás uram. – Glokta megfogta a felé nyújtott kezet, és fájdalmas grimasszal hajolt le, hogy megcsókolja a gyűrűt. Botja reszketett, ahogy minden erejével megpróbálta egyenesen tartani magát. Itt dögöljek meg ha a vén gazember nem tartja mindig eggyel alacsonyabban a kezét, csak hogy izzadni lásson.

Sult egyeden könnyed mozdulattal leereszkedett magas támlájú székébe, az asztalra könyökölt, és összeillesztette az ujjbegyeit a mellkasa előtt. Glokta nem tehetett mást, mint hogy mereven állt, és várta, hogy hellyel kínálják. A lába égett, miután megmászta a Kérdések Házának ismerős lépcsőit, a homlokáról csorgott az izzadság.

– Kérem, foglaljon helyet! – mondta a főrektor, aztán megvárta, amíg Glokta egy újabb grimasz kíséretében letelepszik egy közönségesebb székre a kerek asztal mellett. – Nos, mesélje el nekem, vezetett–e valamiféle eredményre a nyomozása.

– Megtudtunk ezt–azt. Volt egy kis gond a vendégek szállásán a minap. Azt állítják, hogy...

–Nyilván csak hitelt akarnak szerezni a nevetséges történetüknek Mágia! – Sult viszolyogva horkant fel. – Kiderítette, hogyan keletkezhetett az a hatalmas lyuk a falban?

Talán varázslattal?–Attól tartok, nem, főrektor.

– Ez sajnálatos. Jól jött volna néhány bizonyíték arról, hogy hogyan is csinálták ezt a trükköt. Mindegy. – Sult sóhajtásából kitűnt, hogy nem is számított többre. – Nem sikerülhet minden. Beszélt ezekkel az... emberekkel?

– Igen. Bayaz, ha használhatom ezt a nevet, különösen jól bánik a szavakkal. Pusztán a kérdéseimmel semmit nem tudtam kihúzni belőle. Az északföldi barátját szintén érdemes lenne alaposabban tanulmányozni.

Sult sima homlokán egyetlen, hosszú ránc rajzolódott ki. – Gyanítja, hogy kapcsolatban állhat azzal a barbár Bethoddal?

– Lehetséges.

– Lehetséges? – visszhangozta a főrektor keserűen, mintha maga a szó is mérgező lenne. – És még?

– Új tagja is van a társaságnak.

– Tudom. A navigátor.

Hogy akkor miért strapálom én magam? – Igen, eminenciás uram, a navigátor.

– Sok szerencsét nekik. Azokkal a kapzsi szemfényvesztőkkel mindig többet foglalkozunk, mint érdemes lenne. Folyton Istenről meg mit tudom én, miről magyaráznak. Pénzéhes barbárok.

– Ahogy mondja. Többet foglalkozunk velük, mint érdemes lenne, főrektor. Arra azért kíváncsi lennék, miért bérelték fel ezt az embert.

– És miért?

Glokta egy pillanatnyi késéssel válaszolt. – Nem tudom.

– Aha – mordult föl Sult. – És még?

– Az éjszakai incidens után a barátainkat átköltöztették egy másik lakosztályba a park mellett. Pár nappal ezelőtt igen förtelmes gyilkosság történt alig húszlépésnyire az ablakuktól.

– Goyle elöljáró említette. Azt mondta, nem érint bennünket a dolog, és nem áll kapcsolatban a látogatóinkkal. Rábíztam ezt az ügyet. – Felhúzott szemöldökkel pillantott Gloktára. – Rossz döntést hoztam?

Te jó ég, hát igazán nem kell sokat gondolkodnom a válaszon. – Természetesen nem, főrektor. – Glokta mély tisztelettel hajtotta meg a fejét. – Ha az elöljáró biztos a dolgában, nekem sincs okom kételkedni.

– Hmm. Szóval mindent egybevéve azt akarja mondani, hogy semmink sincs.

Azért annál egy kicsit jobban állunk. – Itt van ez. – Glokta kihalászta az ősi tekercset a kabátja zsebéből, és a főrektor felé nyújtotta.

Sult óvatos kíváncsisággal a tekintetében átvette, kiterítette az asztalon, és az ismeretlen szimbólumokra meredt. – Mi ez?

Ha! Szóval te sem tudsz mindent! – Talán mondhatjuk, hogy egy darab történelem. Beszámoló arról, hogyan győzte le Bayaz a Mestert.

– Egy darab történelem. – Sult elgondolkozva kopogott ujjaival az asztal lapján. – És mennyiben lehet a segítségünkre? – Már úgy érted, mennyiben lehet a te segítségedre?

– Az irat tanúsága szerint Bayaz barátunk pecsételte le a Mester Házát. – Glokta az ablakon túl emelkedő torony felé intett. – Lepecsételte, és magával vitte a kulcsot.

– A kulcsot? Az a torony mindig is le volt pecsételve. Mindig. Amennyire én tudom, még kulcslyuk sincs rajta.

– Magam is éppen ezen gondolkodtam, eminenciás uram.

– Hmm. – Sult lassan mosolyra húzta a száját. – A történetek meg attól lesznek érdekesek, ahogyan elmeséli őket az ember, igaz? Felteszem, ezt Bayaz barátunk is éppen ilyen jól tudja. A saját történeteinket akarta ellenünk felhasználni, de most fordul a kocka.

Díjazom a helyzet iróniáját. – Megint a kezébe vette a tekercset. – Hiteles?

– Számít?

– Nyilván nem. – Sult kecses mozdulattal emelkedett fel a székéből, majd ujjaival a feltekert pergamenen kopogva az ablakhoz lépett. Egy darabig csak állt ott, és bámult kifelé. Amikor megfordult, mérhetetlen önelégültség költözött a tekintetébe.

– Jut eszembe, holnap este lesz egy kis ünnepség a mi új bajnokunk, Luthar százados tiszteletére. – Az a csaló kis féreg! – Mindenki eljön, aki fontos. A királyné, mind a két herceg, a Zárt Tanács legtöbb tagja és számos nagyhatalmú nemesember is. – Ne feledkezzünk meg magáról a királyról sem! Az már jelent valamit, amikor meg sem említik egy lakoma résztvevői között. – Ideális közönség lenne a mi kis leleplezésünkhöz, nem gondolja?

Glokta óvatosan hajtotta meg a fejét. – Természetesen, főrektor. Ideális közönség lenne. – Feltéve, hogy beválik a terv. Ha elszúrjuk, akkor igen kellemetlen is lehet az a közönség.

De Sult máris érezte a diadal ízét. – Tökéletes társaság, és még van is elég időnk, hogy megtegyük a szükséges előkészületeket. Küldjön egy hírnököt barátunkhoz, az Első Mágushoz, és hozza a tudomására, hogy a társaival együtt meg van híva a holnap esti vacsorára. Bízom benne, hogy ön is meg kíván jelenni.

Hogy én! Glokta ismét meghajolt. – A világért sem hagynám ki, eminenciás uram.

– Jó. Hozza magával a praktikálisait is! A barátaink esetleg erőszakossá válhatnak, ha rádöbbennek, hogy vége a játszmának. Ki tudja, mire nem képesek az ilyen barbárok, igaz? – A főrektor kezének alig észrevehető mozdulatával tudatta, hogy a beszélgetés ezennel befejeződött. Az a rengeteg lépcső ennyiért?

Amikor Glokta elérte a küszöböt, Sult már a tekercset tanulmányozta. – Ideális közönség – mormogta magában, ahogy a nehéz ajtószárnyak becsukódtak az inkvizítor mögött.

Északföldön minden este a törzsfőnökkel együtt a nagyteremben vacsoráztak a harcosai is. A nők fatálakban hozták az ételt. Az ember egy késsel kiszedte magának a húst, aztán felvágta, és a kezével a szájába tömte. Ha egy darab csontot vagy porcogót talált, ledobta a szalmára a kutyáknak. Asztalként – ha ugyan volt – néhány a beléjük állított késektől megrepedezett, zsírfoltos, össze nem illő fatuskó szolgált. A jobbágyok hosszú padokon ültek, talán ha a Neves Embereknek jutott egy–két szék. Sötét volt, főleg a hosszú teleken, és a termet ellepte a tűzből meg a pipákból felszálló füst. Gyakran énekeltek is, néha kedélyesen ugratták, néha meg durván sértegették egymást. És mindig rengeteget ittak. Egyetlen szabályt kellett betartani: csakis a főnök kezdheti az evést.

Logennek fogalma sem volt, mik itt a szabályok, de úgy sejtette, rengeteg lehet belőlük.

A hatvan, vagy talán még annál is több vendég három hosszú, patkóalakban elrendezett asztal körül foglalt helyet. Mindenkinek saját széke volt, az asztallap sötét fáját pedig olyan fényesre csiszolták, hogy Logen még saját arcának homályos körvonalait is látta tükröződni a körbe a falakon és végig az asztalokon elrendezett több száz gyertya fényében. Minden vendég legalább három tompa kést kapott, ráadásul mindenféle más tárgyak is hevertek előtte, amikről Logen még csak nem is sejtette, mi célt szolgálhatnak; például egy lapos és kerek, csillogó fémből készült valami.

Senki sem kiabált, és főleg nem énekelt, csak méhkaptárra emlékeztető zümmögés hallatszott, ahogy mindenki a szomszédaival sugdolózott, mintha titkokat osztanának meg egymással. A ruhák különösebbek voltak, mint valaha. Az idősebbek a hőség ellenére is szőrmével szegélyezett nehéz fekete, vörös és aranyszínű köntösöket viseltek. A fiatalabbak arany– és ezüstcérnával hímzett girlandokkal díszített, karmazsinvörösben, zöldben vagy kékben pompázó szűk zubbonyt húztak A nőkről fényesen csillogó aranyláncok és karikák meg villódzó ékkövek lógtak. Élénk színű anyagból készült furcsa ruháikat helyenként nevetségesen bőre és hullámosra szabták, máshol viszont szorosan a testükre feszültek, sőt itt–ott zavarbeejtően nagy bőrfelületeket hagytak szabadon.

Még az asztalok mögött sertepertélő és a kelyheket időről időre édes, gyenge borral feltöltő szolgálók is mintha uraknak öltöztek volna. Logen máris rengeteget megivott a borból, és a jól megvilágított terem határozottan kellemes fényben kezdett ragyogni.

A gondot az étel hiánya jelentette. Nem evett reggel óta, és a gyomra már erősen korgott. Egy ideje az asztalokon elrendezett növényeket mustrálgatta. Fényes virágok nőttek rajtuk, és nemigen nézte őket ételnek, de hát ebben az országban elég furcsa dolgokat is megettek.

Végül is nem veszíthet semmit, ha megpróbálja. Kirántott egy ilyen valamit az üvegéből. Hosszú, zöld növény volt, sárgás virággal a végén. Óvatosan leharapott egy darabot a szára végéből. ízetlen volt, de legalább ropogós. Most már egy nagyobb darabot kapott be, és közönyösen rágni kezdte.

– Nem hiszem, hogy ételnek szánták volna. – Logen körülnézett. Meglepte, hogy északföldi szót hall, meglepte, hogy valaki egyáltalán szól hozzá. Szomszédja, egy ráncos arcú, magas, szikár férfi, zavart mosollyal hajolt hozzá közelebb. Logen halványan ismerősnek találta. Ott volt a párviadalon – annak a fickónak a kardjait tartotta, amelyikkel a városkapuban találkoztak.

– Á – motyogta teli szájjal Logen. A növény íze minden eltelt pillanattal rosszabbnak tűnt. – Bocsánat – mondta, miután leerőltette a torkán a falatot. – Nem sokat tudok ezekről a dolgokról.

– Őszintén szólva én sem. Hogy ízlett?

– Szar volt. – Logen bizonytalanul tartotta ujjai között a félig megevett növényt. A kőpadló makulátlanul tiszta volt. Aligha lett volna jó ödet az asztal alá dobni ezt az izét. Amúgy sem engedtek be kutyákat, ráadásul nyilván azok sem ették volna meg ezt a vacakot. Még egy kutyának is több esze van nála. A fémlapra ejtette hát a növényt, és a mellkasába törölte az ujjait, reménykedve, hogy senki nem vette észre, mi történt.

– A nevem West – mondta a férfi, és a kezét nyújtotta. – Anglandi vagyok.

Logen megszorította a kezet. – Kilencujjú. A Brynnek leszármazottja vagyok, messze északon, a Felföldön születtem.

– Kilencujjú? – Logen megmozgatta hiányzó ujja csonkját West orra előtt, és a férfi bólintott. – Á, értem. – Elmosolyodott, mintha valami mulatságos dolog jutott volna az eszébe. – Hallottam egyszer Anglandban egy dalt egy kilencujjú emberről. Mi is volt a neve? A Véres Kilences. Igen, így hívták. – Logen érezte, hogy lefagy az arcáról a mosoly. – Amolyan északföldi dal volt, nyilván ismeri az efféléket, csupa erőszak mind. Ez a Véres Kilences levágta egy szekérderékra való ember fejét, városokat égetett fel, vérrel keverte a sörét, meg mit tudom én. Nem maga volt, ugye?

A férfi csak tréfának szánta. Logen idegesen felnevetett. – Nem, nem, sosem hallottam róla. – Szerencsére West már témát is váltott.

– Árulja el nekem... Olyasfélének tűnik, aki megárt néhány csatát a maga idejében.

– Nos, megesett néhányszor, hogy kutyaszorítóba kerültem. – Nem lett volna értelme tagadni.

– Ismeri ezt az embert, aki Eszakföld királyának mondja magát? Ezt a Bethodot?

Logen felnézett a mennyezetre. – Hallottam róla.

– Harcolt ellene?

Logen elhúzta a száját. A növény keserű íze csak nem akart eltűnni a szájából. Felvette a kelyhét, és nagyot húzott belőle. – Rosszabb – mondta lassan, miután visszatette a kelyhet az asztalra. – Mellette harcoltam.

A férfit ez láthatólag csak még kíváncsibbá tette. – Akkor ismeri a taktikáját meg a katonáit is. Tudja, hogyan vívja a háborúit. – Logen bólintott. – Mit tud elmondani róla?

– A lehető legravaszabb és legkegyetlenebb ellenfél. Nem könyörül senkin, és nem retten vissza semmitől. Ne értsen félre, gyűlölöm azt az embert, de nem volt hozzá mérhető hadvezér Fedetlenfő Skarling ideje óta. Van benne valami, amit az emberek tisztelnek, vagy amitől félnek, vagy ami miatt legalábbis engedelmeskednek neki. Keményen hajtja az embereit, hogy ő érkezhessen először a csatatérre, és elfoglalhassa a kiválasztott helyeket. De a katonák nem bánják a menetelést, mert Bethod győzelemre vezeti őket. Óvatos, ha arra van szükség, rettenthetetlen, ha arra van szükség, és egyetlen részletről sem feledkezik meg. Elvezettel alkalmaz minden cselt. Csapdába csalja az ellenségeit, lesben áll, megtéveszti, akit csak tud, váratlanul rohanja le a gyanútlan seregeket. Ott kell keresni, ahol a legkevésbé számítana rá az ember, és akkor a legerősebb, amikor a leggyengébbnek gondolná az ember. Akkor kell a leginkább óvakodni tőle, amikor látszólag menekül. Szinte mindenki fél tőle, akik pedig nem, azok bolondok

Logen felvette a növényt a tányérról, és apró darabokra kezdte tépkedni. – A seregei a klánok főnökei körül csoportosulnak. Néhányan közülük maguk is kitűnő hadvezérek A harcosok közül a legtöbben szolgálatba kényszerített parasztok, könnyű fegyverzettel, lándzsával vagy íjjal. Laza csoportokban, gyorsan mozognak. Régen képzetlenek voltak, és mindig csak rövid időre vitték el őket a földjeikről, de olyan régóta dúlnak a háborúk, hogy sokan időközben kemény harcosok lettek, és nemigen tanúsítanak könyörületet.

Elkezdte rendezgetni a növény darabjait, mintha azok seregek lennének, a tányér meg egy domb. – Minden klánvezér a saját jól ismert embereit tartja maga mellett. Ezeknek jó fegyvereik és jó páncéljaik vannak. Egytől egyig fegyelmezettek, és ügyesen bánnak a bárddal, a karddal meg a lándzsával. Kevésnek vannak közülük lovai, őket Bethod eldugja szem elől, hogy a legmegfelelőbb pillanatban támadhassanak. – Logen kihúzta a virág sárga szirmait, és a hadsereg szárnyain elrejtett lovasokat szemléltette velük. – Végül ott vannak az Ismert Emberek meg a Neves Emberek. Azok a harcosok akik elismerést vívtak ki a korábbi ütközetekben. Ők vezethetik a jobbágyokat a csatatéren, esetleg irányítják a rajtaütéseket, vagy felderítőként messze az ellenséges vonalak mögé kerülhetnek.

Logen egyszerre észrevette, hogy tányérja széttépett növénydarabkákkal van tele, és sietősen az asztalra söpörte őket. – Ez a háborús hagyomány Északföldön, de Bethodot mindig foglalkoztatták az új ötletek is. Rengeteget olvas, és megismerkedik rengeteg másfele harcmodorral. Gyakran beszélt arról is, hogy újfajta íjakat, nehéz páncélzatot meg erős csatalovakat vesz a déli kereskedőktől, és az egész világon félni fognak a seregeitől.

Logen azon kapta magát, hogy jó ideje szünet nélkül mondja a magáét. Évek óta nem beszélt fele ennyit sem egy ültő helyében, de West így is minden szavát itta. – Maga aztán érti a dolgát!

– Hát, sikerült rátalálnia az egyetlen témára, amiben otthon vagyok.

– Milyen tanácsot adna annak, aki Bethod ellen indul háborúba?

Logen összeráncolta a homlokát. – Hogy legyen óvatos. És készüljön fel mindenre.

Jezal nem érezte jól magát. Elsőre természetesen csodálatos ötletnek tűnt: olyasvalaminek, amiről mindig is álmodott. Egy ünnepség az ő tiszteletére, az Unió legnagyobbjainak jelenlétében. Most már biztosan megkezdődhetett a Viadal győztesének kijáró új élete. A neki jósolt, nem, a neki beígért nagyszerű dolgok már majdnem megérkeztek – túlérett gyümölcsökként lógtak a fán, és alig várták, hogy az ölébe pottyanhassanak. Az előléptetés és a dicsőség már nem lehet messze. Talán még ma este megteszik őrnagynak, és akkor egy teljes zászlóalj parancsnokaként mehet Anglandba háborúzni...

Különös módon azonban úgy tűnt, hogy a legtöbb vendég a saját dolgával van elfoglalva. Kormányzati ügyekről, a kereskedőházak viselt dolgairól, földről, címekről, politikáról folyt a társalgás. A vívást és a sportban tanúsított figyelemre méltó tehetségét szinte meg sem említették. Az azonnali előléptetésről szó sem esett. Egyszerűen ülnie kellett, és mosolyogva fogadnia néhány furcsa ruhát viselő idegen langyos gratulációját, akik még arra sem igazán méltatták, hogy a szemébe nézzenek. Akár a viaszmását is elküldhette volna maga helyett. El kellett ismernie, hogy a polgárok tombolása az arénában sokkal jobban esett neki. Ők legalább komolyan gondolták.

Igaz, korábban sosem járt a palotában. Külön vár volt ez az Agrionton belül, ahová csak a kiválasztott kevesek léphettek be. Ő pedig most a díszhelyen ült a király saját ebédlőjében, még ha nem is volt kétsége afelől, hogy az uralkodó többnyire az ágyába kapja az ételt, és valószínűleg a szolgálói etetik egy kanállal.

A helyiség túlsó végében színpadot építettek a falnál. Jezal egyszer azt hallotta, hogy Ostust, a gyermek királyt minden étkezésnél bohócok szórakoztatták. Az Őrült Morlic ezzel szemben kivégzéseket rendelt a vacsora mellé. Casamir király állítólag a legnagyobb ellenségei hasonmásait bérelte föl, hogy reggeli közben ordítva sértegessék, ezzel tartván ébren a gyűlöletét. Ezúttal azonban behúzták a függönyt. Jezalnak máshol kellett szórakozás után néznie, még ha a választék nem is volt éppen rózsás.

Varuz tábornagy folyamatosan nyomta a szöveget a fülébe. Őt legalább még mindig érdekelte a vívás. Sajnos azonban semmi másról nem beszélt. – Soha életemben nem láttam ilyet. Az egész városban ez a téma. Minden idők legnagyszerűbb küzdelme! Esküszöm, maga még jobb, mint Sand dan Glokta volt, pedig nem gondoltam volna, hogy valaha látok hozzá foghatót! Nem is álmodtam róla, hogy képes lesz így küzdeni, Jezal, a leghalványabb fogalmam sem volt róla.

– Ühüm – mondta Jezal.

Ladisla koronaherceg és jövendőbelije, talinsi Terez mesés párt alkottak közvetlenül a bóbiskoló király mellett. Tudomást sem vettek a körülöttük zajló történésekről, de aligha viselkedtek úgy, ahogy az ember egy ifjú szerelmespártól remélné. Hevesen vitatkoztak egymással, és még arra sem nagyon ügyeltek, hogy visszafogják a hangjukat, a mellettük ülők pedig igyekeztek úgy tenni, mintha nem fülelnének minden szavukra.

– ...nemsokára Anglandba megyek harcolni, úgyhogy nem kell már sokáig elviselnie a társaságomat! – vonyította Ladisla. – Lehet, hogy meg is halok. Talán az boldoggá tenné felségedet?

– Könyörgöm, ne haljon meg az én kedvemért! – vágott vissza Terez. Erős styriai akcentusa méregtől csöpögött. – Bár ha úgy kell lennie, azt se bánom. Úgyis meg kell tanulnom elviselni a gyászt...

Valaki a közelben nagyot csapott az asztalra, és elvonta Jezal figyelmét. – Ezek az átkozott senkiháziak! A parasztok fegyverkeznek Stariklandban! A lusta disznók nem hajlandók egy kapavágást sem ejteni.

– Az adók miatt van – dörmögte az illető szomszédja. – A hadisarc bosszantotta fel őket. Hallottál erről a Tanner nevű alakról? Nyíltan prédikál a forradalomról a büdös parasztja! Azt hallottam, hogy a király egyik adószedőjét megtámadta egy csürhe alig egymérföldnyire Kein falaitól. A király egyik adószedőjét, hogy a rosseb egye meg! Egy csürhe! Egymérföldnyire a városfaltól...

– Magunknak köszönhetjük az egészet! – Jezal nem látta a férfi arcát, de felismerte köntöse arannyal hímzett mandzsettájáról. Marovia volt az, a Legfőbb Bíró. – Ha úgy bánunk egy emberrel, mint egy kutyával, előbb–utóbb belénk fog harapni. Ez egyszerű tény. Az ország irányítóiként és nemesekként nyilvánvalóan az a kötelességünk, hogy tiszteljük és óvjuk az egyszerű embereket ahelyett, hogy elnyomnánk és megvetnénk őket

– Nem a megvetésről beszéltem, Loid Marovia, és nem is az elnyomásról, csak arról, hogy ki kell fizetniük, ami jár nekünk, a földesuraiknak, és ami azt illeti, mi, akik természetünknél fogva jobbak vagyunk náluk...

Varuz tábornagy mindeközben egyeden pillanatra sem hallgatott el. – Nem volt semmi, igaz? Ahogy elintézte, egy pengével kettő ellen! – Az öreg katona hadonászni kezdett a levegőben. – Az egész város erről beszél. Most már nagy dolgokra hivatott, barátom, nem vitás. Nagy dolgokra hivatott. Átkozott legyek, ha egy napon nem fog a helyemen ülni a Zárt Tanácsban!

Ez már tényleg túl sok volt. Jezal hónapokat töltött el ezzel az emberrel. Valahogy azt képzelte, hogy ha győz, akkor nem kell többé elviselnie, de mint annyi más dologban, ebben is tévedett. Különös, de Jezalnak korábban soha nem tűnt fel, micsoda egy unalmas vén bolond ez az ember. Most viszont rádöbbent, és nem is maradt felőle kétsége.

Ha mindez nem lett volna elég, jó páran ültek az asztal körül, akiket, ha rajta múlik, biztosan nem hívtak volna meg. Sultnak, az Inkvizíció főrektorának a jelenléte még érthető is volt, hiszen mégiscsak a Zárt Tanács tagja, és igen befolyásos ember, de Jezal el nem tudta képzelni, mi a fenéért hozta magával azt az átkozott Gloktát is. A kripli még a szokásosnál is betegebbnek nézett ki, mélyen ülő szemeit sötét karikák vették körül. Valami oknál fogva időről időre mogorva, bizalmatlan pillantásokat vetett Jezal felé, mintha valamiféle bűnténnyel gyanúsítaná. Elképesztő arcátlanság volt ilyesmit művelni éppen most, amikor őt ünnepelték.

Ami még rosszabb, a másik oldalon ott ült az a kopasz öregember is. Az, aki Bayaznak nevezte magát. Jezal még mindig nem sejtette, mit akart azzal a különös gratulációval ott a Viadalon – vagy, hogy miért reagált olyan furcsán az apja, amikor meglátta Bayazt. Ráadásul ott volt mellette hátborzongató barátja, a kilencujjú barbár is.

West őrnagynak jutott a balszerencse, hogy az északföldi mellé ültették, bár ami azt illeti, a lehető legtöbbet hozta ki a helyzetből: a két férfi élénk beszélgetésbe merült. A barbár egyszer csak harsányan felnevetett, és vaskos öklével az asztalt kezdte csapkodni, amitől csörömpöltek az üvegpoharak. Ezek legalább jól érzik magukat a vacsoráján, gondolta Jezal keserűen, és szinte azt kívánta, bárcsak ő is ott ülhetne mellettük.

 

Azt azért tudta, hogy nagy és fontos ember akar lenni egy napon, és sok–sok szőrmével díszített ruhát szeretne viselni, meg vastag hivatali aranyláncot a nyakában. Azt akarta, hogy az emberek hajlongjanak előtte, és hízelegjenek neki. Rég meghozta a döntést, és továbbra sem volt ellenére a dolog. Csak így, hogy benne volt a sűrűjében, az egész olyan hamisnak és unalmasnak látszott. Sokkal szívesebben töltötte volna az idejét kettesben Ardeeval, pedig utoljára előző este találkoztak. Na, őbenne aztán nem volt semmi unalmas.

– Azt hallottam, hogy a barbárok Ostenhorm felé közelednek! – kiáltotta valaki Jezal balján. – A kormányzó, Meed sereget toboroz, és felesküdött, hogy kikergeti őket Anglandból!

– Hah, pont Meed? Az a hájfejű vén bolond egy tyúkot sem tudna kikergetni a baromfiudvarból!

– Ahhoz épp elég lesz, hogy legyőzzük ezeket az északföldi állatokat, nem? Egy jó uniós ember felér tízzel közülük...

Egyszerre Terez sipító hangja emelkedett ki élesen a terem zsongásából. – ...hát persze hogy ahhoz megyek feleségül, akihez apám parancsolja, de ettől még nem kell lelkesednem a döntéséért! – A hercegnő annyira dühbe gurult, hogy Jezal nem lepődött volna meg, ha egyszer csak Ladisla arcába döfi a villáját. Némileg megkönnyebbülten nyugtázta, hogy nem kizárólag neki akadnak problémái a nőkkel.

– ...ó, igen, figyelemre méltó produkció! Mindenki erről beszél! – fecsegett tovább Varuz.

Jezal fészkelődni kezdett a székében. Mennyi ideig fog még tartani ez a kurva fogadás? Úgy érezte, nem kap levegőt. Még egyszer végignézett az arcokon, és elkapta Glokta tekintetét. Az inkvizítor most is ugyanazzal a mogorva, gyanakvó tekintettel méregette. Jezal nem volt képes sokáig farkasszemet nézni vele, inkább elfordította a fejét. Mégis, mi a franc baja van vele ennek a nyomoréknak?

Az a kis rohadék. Csalt. Valahogy csalt. Tudom. Glokta tekintete lassan végigsiklott a szemközti asztalon, amíg Bayazhoz nem ért. A vén imposztor láthatólag otthon érezte magát És neki is része volt benne. Csaltak. Méghozzá együtt. Valahogy csaltak.

– Hölgyeim és uraim! – A zsivaj azonnal halkulni kezdett, ahogy a főkamarás szólásra emelkedett. – Szeretnék mindenkit üdvözölni őfelsége nevében ezen a szerény fogadáson. – A király megmoccant, üres tekintettel nézett körül, pislantott egyet, aztán lehunyta a szemét – Természetesen Jezal dan Luthar százados tiszteletére gyűltünk ma össze, aki a minap egy különleges dicsőségtáblára írta fel a nevét: a nyaranta megrendezett Viadalon diadalmaskodó kardforgatók egyike lett. – Néhányan felemelték a poharukat, mások kevés lelkesedéssel elismerő szavakat mormogtak.

– Számos korábbi győztest is felismerek a teremben. Közülük sokan ma magas hivatalt töltenek be: Varuz tábornagy, Valdis parancsnok a hírnöklovagoktól, West őrnagy, aki ma már természetesen Burr tábornagy vezérkarának tagja. A magam idejében még én is voltam bajnok. – Mosolyogva nézett le duzzadó pocakjára. – Bár a magam ideje nyilván nem mostanában volt. – Udvarias nevetés hangzott fel a teremben. Úgy tűnik, engem nem áll szándékában megemlíteni. Nem minden bajnok olyan irigylésre méltó, mi?

– A Viadal győztesei – folytatta a főkamarás – gyakorta cselekedtek később nagy dolgokat. Remélem, és bizonyára mindannyian reméljük, hogy így lesz ez fiatal barátunk, Luthar százados esetében is. – Remélem, Anglandban lassú halál vár a csaló gazemberre. De a többiekkel együtt Glokta is felemelt pohárral köszöntötte az arrogáns seggfejet. Luthar csendben ült, és élvezte a pillanatot.

Én is ott ültem, éppen abban a székben, és tapsoltak nekem, irigyeltek, meg a hátamat veregették, miután megnyertem a Viadalt. Más férfiak viselték a nehéz ruhákat, más arcok izzadtak a hőségben, de ezenkívül nem sok minden változott. Vajon az én vigyorom kevésbé volt öntelt? Hát persze hogy nem. Én talán még rosszabb is voltam. De legalább megérdemeltem a dicsfényt.

Lord Hoff annyira belemelegedett, hogy be sem fejezte a pohárköszöntőt, amíg ki nem ürítette a kelyhét. Amikor végzett, lecsapta az asztalra az ivóalkalmatosságot, és megnyalta az ajkát. – És most, mielőtt még megérkezik az étel, kollégám, Sult főrektor szeretne meglepetéssel szolgálni egy másik vendégünk számára. Remélem, mindannyian kellemesen fognak szórakozni. – Ezzel a főkamarás visszahuppant a székére, és kinyújtotta a kelyhét, hogy a szolgálók újratölthessék.

Glokta Sultra pillantott. Meglepetés a főrektortól? Ez rossz hírt jelent valakinek.

A színpadot takaró vörös függöny lassan félregördült. Egy öregember feküdt a deszkákon, vérvörös foltokkal tarkított fehér ruhában. A háttérben kifeszített vászon erdőt ábrázolt a csillagos égbolt alatt. Gloktának az a jelenet jutott az eszébe, amelyet a Severard romhalmazának alagsorában lévő kerek szoba falára mázoltak.

Oldalról egy másik öregember lépett a színre: magas volt és karcsú, különösen finom és éles vonásokkal. A fejét kopaszra borotválták, és rövid, fehér szakállat viselt, de Glokta azonnal felismerte. Iosiv Lestek, a város egyik leghíresebb színésze. A férfi látványosan hátrahőkölt, amint meglátta a véres holttestet.

– Oóó! – jajveszékelte, a színészektől megszokott módon imitálva a döbbenetet és a kétségbeesést. Elképesztően erős hangja még a gerendákat is megremegtette. Miután biztos volt benne, hogy a teremben mindenki rá figyel, Lestek szélesen gesztikulálva, arcán tüzes szenvedéllyel, belefogott a szövegébe.

Itt fekszik hát mesterem, Juvens, Halála után, ó béke, már meg nem teremsz Kanedias műve volt e szörnyű ármány, Most pedig a mágus sírját fedő hideg márvány egy korszakot is lezár.

Az öreg színész hátravetette a fejét, és Glokta könnyeket látott csillanni a szemében. Ügyes trükk, szántszándékkal sírni. Magányos csepp csorgott végig az arcán, a közönség megbabonázva bámult. Lestek megint a holttest felé fordult.

Itt fivér gyilkol fivért. A lassú századok Sosem láttak még ily gyalázatot. Hamarosan a csillagok is kihunynak, Es a megnyíló föld mélye köp majd dühödt lángokat?

Azzal térdre vetette magát, és a mellkasát verve folytatta:

Ó, keserű sors, én is oly boldogan mennék Mesteremmel – de nem lehet még! Mert ha egy nagy ember meghal, ki itt marad E gyarló világban, arra fájdalom szakad És hosszú küzdelem.

Lestek a közönségre emelte a tekintetét, és lassan felállt. Arcán a legmélyebb bánat helyét végtelen elszántság vette át:

Mert bár a Mester háza örökre bezárva A vas és a súlyos acél szörnyű markába, Ha várnom is kell, amíg a rácsot rozsda marja, Vagy puszta kezem alatt porlad el a szikla, Végül bosszút állok.

A színész szemében tűz lobogott, ahogy meglebbentette a köpenyét, és dübörgő taps közepette kivonult a színről. Egy ismerős és gyakorta játszott darab rövidített verzióját mutatták be nekik. Bár ritkán látni ilyen kitűnő előadást. Glokta meglepetten vette észre, hogy tapsol. Eddig igencsak látványos. Nemesség, szenvedély, szigor. Sokkal meggyőzőbb, mint egy bizonyos másik ál–Bayaz. Hátradőlt, lábát kényelmesen kinyújtotta az asztal alatt, és felkészült, hogy élvezze az előadást.

Logen teljesen összezavarodott. Úgy sejtette, ez lehet az egyik látványosság, amiről Bayaz beszélt, de annyira jól azért nem beszélte a nyelvet, hogy felfogjon minden részletet.

Azok a tarka ruhás, furcsán kántálva beszélő emberek sóhajtozva és hadonászva vonultak végig a színpadon. Kettő nyilván sötét bőrű akart lenni, de csak a bolond nem látta, hogy fehér emberek voltak feketére festett arccal. Egy másik jelenetben a Bayazt játszó ember egy ajtón keresztül könyörgött suttogva egy nőnek, hogy engedje be, csakhogy az ajtó egy közönséges deszka volt a színpad közepén, a nő pedig egy szoknyába bújtatott fiú. Logennek végig az járt a fejében, hogy sokkal könnyebb lett volna, ha egyszerűen megkerüli a deszkát, és úgy beszél a nővel. Vagyis a fiúval.

Egy dologban azért Logen is biztos lehetett: a valódi Bayaz komolyan zokon vette az előadást. Érezte, ahogy minden egyes jelenettel nő benne a feszültség. Amikor a kesztyűt viselő és a fél szemét eltakaró színész, aki a darabban a gazembert játszotta, lelökte a szoknyás fiút valami fából összetákolt mellvédről, az Első Mágus már a fogát csikorgatta. Világos volt, hogy a fiú a történet szerint iszonyatos mélységbe zuhant le, de Logen hallotta, hogy igazából valami puhára esik a színpad mögött.

– Basszák meg, ezt hogy merészelik? – mormogta maga elé az igazi Bayaz. Logen legszívesebben kimenekült volna a teremből, de meg kellett elégednie azzal, hogy addig húzódott a székével West felé, amíg a lehető legtávolabb került a mágus haragjától.

A színpadon a másik Bayaz a szemkendős öregemberrel küzdött, bár ez leginkább csak abból állt, hogy egymást kerülgették és sokat beszéltek. A gonosztevő végül a fiú után zuhant a színpad mögé, előbb azonban ellenfele még megszerzett tőle egy hatalmas aranyszínű kulcsot.

– Ez sokkal flancosabb, mint az eredeti – mormogta az igazi Bayaz, miközben hasonmása a magasba tartotta a kulcsot, és elkántált még néhány versszakot. Logen figyelme már teljesen elkalandozott, mire az előadás a végére ért, de az utolsó két sort azért ő is hallotta.

Lassan elérkezett történetünk vége, Akit megbántottunk, bocsásson meg érte.

– Egy nagy faszt bocsátok én meg – morogta Bayaz összeszorított fogain keresztül. Közben azért mosolyt erőltetett az arcára, és lelkesen tapsolt.

Glokta figyelte, ahogy Lestek az aranykulccsal a kezében még néhányszor meghajol, majd összehúzzák előtte a függönyt. Miután a taps elhalt, Sult főrektor felállt a székéből.

– Örömmel látom, hogy szívesen fogadták ezt a kis előadást – mondta, és széles mosollyal nézett körbe a vendégeken. – Nem kételkedem benne, hogy sokan önök közül már látták ezt a darabot, de ma este különös jelentősége van. Nem Luthar százados ugyanis az egyetlen ünnepelt vendég a körünkben. Nem más jött el ugyanis hozzánk, mint ennek a kis darabnak a főszereplője, maga Bayaz, az Első Mágus. – Sult mosolyogva mutatott a vén imposztorra a terem túloldalán. Halk neszezés hallatszott, ahogy minden vendég elfordult a székén, hogy megnézhesse magának a vendéget.

Bayaz viszonozta a mosolyt. – Jó estét! – mondta. A nagy emberek közül többen felnevettek, talán azt gyanítva, hogy folytatódik a színjáték. Sult nem nevetett velük, így vidámságuk rövid életűnek bizonyult. Zavart csend ereszkedett a teremre. Halálos csend talán.

– Az Első Mágus. Jó pár hete itt tartózkodik már velünk az Agriontban, néhány... társával együtt. – Sult a sebhelyes északföldire pillantott, aztán vissza az önjelölt mágusra. – Bayaz. – Megforgatta a szájában a szót, hagyta, hogy eljusson a hallgatóság fülébe. – Az első betű az ősi nyelv ábécéjében. Juvens első inasa, az ábécé első betűje. Nem így van, Bayaz uram?

– Nocsak, főrektor – kérdezte elégedett vigyorral az öregember –, nyomozott utánam? – Hatásos. Éreznie kell, hogy hamarosan vége a játéknak, de még most is ragaszkodik a szerepéhez.

Sult mindazonáltal rezzenéstelen maradt. – Kötelességem alapos nyomozást folytatni mindenki után, aki veszélyt jelenthet a királyomra vagy a hazámra – jelentette ki mereven.

– Milyen hátborzongatóan hazafias öntől. A nyomozása minden bizonnyal arra az eredményre vezetett, hogy jelenleg is a Zárt Tanács tagja vagyok, még ha a székem egyelőre üresen is áll. Úgy hiszem, Lord Bayaz lenne a helyénvaló megszólítás.

Sult rideg mosolya hajszálnyit sem fakult. – És pontosan mikor járt utoljára felénk, Lord Bayaz? Az ember azt gondolná, hogy valaki, aki ilyen komoly részt vállalt történelmünk formálásában, több érdeklődést tanúsít irántunk az évek során. Ha szabad megkérdeznem, miért nem látogatott el hozzánk az Unió születése, Nagy Harod napjai óta? – Jó kérdés. Bárcsak nekem jutott volna eszembe.

– Ó, de hát jártam itt. Örült Morlic uralkodása alatt, aztán utána a polgárháború idején egy Arnault nevű fiatalember tanára voltam. Később, miután Morlicot meggyilkolták, és a Nyílt Tanács a trónra ültette Arnaultot, a főkamarásaként szolgáltam. Bialoveld néven ismertek akkoriban. Casamir király uralkodása idején megint jártam erre. Ő Zollernek hívott, és akkor a maga állását töltöttem be, főrektor.

Glokta alig tudta türtőztetni magát, hogy ne szisszenjen fel a megbotránkozástól. Gátlásai aztán nincsenek, azt meg kell hagyni. Bialoveld és Zoller, az Unió legtiszteletreméltóbb szolgálói közé tartoznak. Hogy merészeli? És mégis... Maga elé képzelte Zollernek a főrektor irodájában lógó képét és Bialoveld szobrát a Királyok útján. Mindegyik kopasz;, mindegyik zord, mindegyik szakállas... De mit is gondolok? West őrnagynak is kezd hullani a haja. Ez azt jelentené, hogy belőle is legendás varázsló lesz? Ez a sarlatán nyilván csak kiválasztotta a két legkopaszabbfigurát a történelmünkből.

Sult mindeközben új taktikával próbálkozott.

– Akkor áruljon el nekem valamit, Bayaz! A legenda szerint maga Harod is kételkedett önben, amikor annyi évvel ezelőtt először belépett ebbe a terembe. Hatalma bizonyítékaként akkor kettétörte ezt a hosszú asztalt. Előfordulhat, hogy ma este is akadnak közöttünk szkeptikusok Hajlandó lenne ismét egy ilyen bemutatóra a kedvünkért?

Minél hűvösebb lett Sult hangja, a vén csaló láthatólag annál kevésbé zavartatta magát.

– Ez nem zsonglőrködés, főrektor, és nem is színjátszás. A mágia mindig veszélyekkel jár, és megvan a maga kockázata. Aztán meg kellemetlen lenne, ha a magamutogatásommal elrontanám Luthar százados ünnepségét, nem igaz? Arról nem is beszélve, hogy tönkretenném ezt a szép, öreg bútordarabot. Sokakkal ellentétben én egészséges tiszteletet táplálok a múlt iránt.

Néhányan bizonytalan mosollyal figyelték a két férfi párbaját, és talán még mindig valamiféle tréfára gyanakodtak. Mások sejtették, hogy itt komoly dologról van szó, és összeráncolt homlokkal próbáltak rájönni, mi folyik valójában, és vajon ki kerekedik felül. Gloktának feltűnt, hogy Marovia Legfőbb Bíró határozottan élvezi a helyzetet. Mintha csak tudna valamit, amit mi nem. Glokta kényelmetlenül feszengett a székén, tekintetét a kopasz színészre szegezve. Nem mennek olyan jól a dolgok, mint kéne. Mikor jön már zavarba? Mikor?

Valaki egy nagy tál gőzölgő levest tett le Logen elé. Nyilván azért kapta, hogy megegye, de időközben teljesen elment az étvágya. Udvaronc ugyan nem volt, de azt bármikor kiszúrta, ha valaki erőszakos tetteket forgatott a fejében. A két öregember mosolya minden egyes mondat után halványabb lett, a hangjuk megkeményedett, a terem pedig mintha egyre szűkebb és nyomasztóbb lett volna körülöttük. Most már mindenki aggódott az asztal körül –

West, aztán az a büszke fickó, aki Bayaz csalásával megnyerte azt a vívómeccset, a beteges kripli, aki annyira szeretett kérdezni...

Logen érezte, hogy feláll a hátán a szőr. Két alak ólálkodott a legközelebbi ajtóban. Fekete ruhát és fekete maszkot viseltek. Gyorsan végigpillantott a többi bejáraton is. Mindenhol maszkos alakok álltak, legalább ketten, és úgy sejtette, nem a tányérokat jöttek összeszedni.

Csakis érte jöhettek. Érte és Bayazért, érezte. Senki nem húz maszkot, hacsak nem valami sötét dolgot forgat a fejében. Kizárt dolognak tűnt, hogy akár feleennyivel is elbánjon, de azért felvette az egyik kést a tányérja mellől, és a kabátujjába rejtette. Ha el akarják kapni, küzdeni fog. Ezen nem volt mit fontolgatni.

Bayaz most már kezdett dühbe gurulni. – Minden szükséges bizonyítékot bemutattam, főrektor!

– Bizonyíték! – A Sult nevű hűvös gúnnyal a hangjában folytatta. – Szavakkal és poros papírokkal próbálkozik itt nekem. Egy csúszómászó írnok módszereit használja a legendás tudománya helyett! Egyesek azt mondhatnák, egy mágus mágia nélkül nem több egy minden lében kanál öregembernél. Háborúban állunk, nem bízhatunk vakon senkiben! Zoller főrektort említette. Az ő szorgalma az igazság keresésének dolgában közismert. Biztos vagyok benne, hogy megérti, ha én sem adom alább. – Előrehajolt, majd öklével erőteljesen az asztal lapjára támaszkodott. – Mutasson nekünk valamilyen varázslatot, Bayaz, vagy mutassa meg a kulcsot!

Logen nagyot nyelt. Nem tetszett neki, ahogyan a dolgok alakultak, de hát ő nem ismerte ennek a játéknak a szabályait. Valami oknál fogva Bayazban megbízott, és ez most már így is marad. Kicsit elkésett vele, hogy szövetségest váltson.

– Nincs más mondanivalója? – kérdezte Sult. Visszaült a helyére, és megint elmosolyodott. Tekintete a boltívek felé tévedt, és Logen megérezte, ahogy a maszkos alakok izgatottan fészkelődnek, várva, hogy lecsaphassanak. – Nincs egy trükk a tarsolyában?

– Csak ez van. – Bayaz benyúlt a ruhája alá, megragadott valamit, és előhúzta. Egy hosszú, vékony lánc volt az. Az egyik feketemaszkos alak közelebb lépett, hátha fegyver az, Logen pedig erősebben szorította a kés nyelét, de amikor a lánc teljes hosszában előkerült, csak egy rövid fekete fémdarab csüngött a végén.

– A kulcs – mondta Bayaz, és a gyertyák felé tartotta a tárgyat. Matt felszínén alig csillant meg a fény. – Kevésbé látványos, mint az iménti kis színdarabban talán, cserébe viszont igazi, efelől biztosíthatom önöket. Kanedias soha nem dolgozott arannyal. Nem szerette a csicsás dolgokat. A működő dolgokat szerette.

A főrektor lebiggyesztette az ajkát. – És arra számít, hogy minden további nélkül hiszünk önnek?

– Természetesen nem. Az a dolga, hogy mindenkire gyanakodjék, és meg kell, hogy mondjam, ezt különösen jól csinálja. Most azonban már későre jár, így csak holnap reggel fogom kinyitni önöknek a Mester Házát. – Valaki hangos csörömpöléssel a kőlapokra ejtette a kanalát. – Természetes tanúk jelenlétében kívánom megtenni, nehogy valamiféle trükkel próbálkozhassak. Mit szólnának... – Bayaz hűvös kék szeme végigpásztázta az asztalt. – Glokta inkvizítorhoz és... az önök újdonsült vívóbajnokához, Luthar századoshoz?

Amikor meghallotta a nevét, a kripli felhúzta a szemöldökét. Luthar zavarodottan nézett körbe. A főrektor mereven ült, arcáról eltűnt a megvető grimasz. Üres tekintettel Bayazra bámult, aztán a himbálódzó fekete fémdarabra, majd megint vissza a varázslóra. Végül vetett egy gyors pillantást az egyik boltíves bejárat felé, és alig észrevehetően megrázta a fejét. A sötét alakok beleolvadtak az árnyékba. Logen ellazította eddig mereven összeszorított állkapcsát, és csendben visszacsúsztatta a kést az asztalra.

Bayaz mosolyra húzta a száját. – Hűha, Sult uram, magának aztán nem könnyű a kedvében járni.

– Úgy hiszem, eminenciás uram lenne a helyénvaló megszólítás – vicsorította a főrektor.

– Ahogy mondja, ahogy mondja. Látom már, hogy maga aztán tényleg nem nyugszik, amíg össze nem török valamit a bútorzatból. Viszont nem szívesen borítanám ki a vendégek levesét, úgyhogy... – A főrektor alatt hirtelen reccsenéssel összetört a szék. Sult a terítő után kapott, ahogy a szilánkokra hasadt fadarabokkal együtt a földre zuhant, és hangos nyögéssel terült el a romhalmaz közepén. A király felriadt, a vendégek pedig leesett állal bámultak. Bayaz nem is törődött velük.

– Igazán nagyszerű ez a leves – mondta, és zajosan szürcsölni kezdett a kanalából.

A Mester Háza

Szörnyű idő volt, és a Mester Házának égig érő sziluettje komoran rajzolódott ki a fodros felhők háttere előtt. A házak között és az Agriont széles terein zúgó hideg szél meglebegtette Glokta kabátjának szárnyait, ahogy Luthar százados az állítólagos mágus meg a sebhelyes északföldi nyomában csoszogott. Tudta, hogy figyelik őket. Egész úton figyelnek bennünket. Ott vannak az ablakok mögött, a kapualjakban, a háztetőkön.

Glokta félig–meddig arra számított, vagyis inkább abban reménykedett, hogy Bayaz a társaival együtt felszívódik az éjszaka folyamán, de nem így történt. A kopasz öregember olyan szenvtelennek tűnt, mintha csak egy borospince megnyitójára igyekezne. Gloktának nem tetszett a dolog. Mikor lesz vége ennek a blöffnek? Mikor rakja föl a kezét, és vallja be, hogy ez az egész csak játék? Amikor az Egyetemhez érünk? Amikor átkelünk a hídon? Amikor megállunk a Mester Házának ajtaja előtt, és kiderül, hogy a kulcsa nem illik a zárba? De valahol a gondolatai mélyén ott motoszkált a kétség: Mi van, ha nem lesz vége? Mi van, ha kinyílik az ajtó? Mi van, ha ez az ember tényleg az, akinek mondja magát?

Bayaz Lutharral csevegett, miközben átsétáltak az üres udvaron az Egyetem felé. Szakasztott olyan nyugodt, mint egy nagyapa az unokája társaságában, és éppen olyan unalmas is.

– ... persze sokkal nagyobb a város, mint amikor utoljára itt jártam. Van az a kerület, amit Három Farmnak neveznek. Most tele van emberekkel, és állandó a nyüzsgés, de emlékszem, amikor az a környék tényleg Három Farmból állt. Komolyan, emlékszem! Persze akkor még jócskán kívül esett a városfalon.

– Hm... – mondta Luthar.

– És életemben nem láttam olyan hivalkodó épületet, mint a fűszerkereskedők új székháza....

Ahogy ott sántított a nyomukban, Glokta fejében száguldottak a gondolatok Rejtett utalásokat keresett az értelmetlennek tűnő fecsegésben, rendet a káoszban. Egyik kérdés a másikat követte a fejében. Miért engem választott tanúnak^? Miért nem magát a főrektort? Ez a Bayaz tényleg azt képzeli, hogy engem olyan könnyen be tud csapni? És miért Luthar? Mert megnyerte a Viadalt? És hogyan nyerte meg? Ez is az átverés része? Ha Luthar részese volt ennek az alantas tervnek, hát egyelőre semmi sem utalt rá. Glokta nem látta jelét, hogy más lenne, mint az az öntelt i§ú bolond, akinek mutatta magát.

Végül pedig itt van ez a rejtélyes alak. Glokta a tagbaszakadt északföldire pillantott. Sebhelyes arcán nem látszott semmiféle erőszakos szándék Valójában egyáltalán semmi nem látszott rajta. Nagyon ostoba vagy nagyon okos? Nem is kell foglalkozni vele, vagy félni kell tőle? Szolgáló csak, vagy ő az úr? Egyik kérdésre sem tudta a választ. Egyelőre.

– Nos, ez a hely csupán árnyéka korábbi önmagának – mondta Bayaz, amikor megálltak az Egyetem bejárata előtt. Gondterhelten nézett fel a mocskos, megdőlt szobrokra. Bekopogtatott a kopott deszkákon, mire a zsanérok megcsikordultak. Glokta meglepetésére az ajtó szinte azonnal kitárult.

– Már vártuk az érkezésüket – krákogta a vén portás. Mindannyian beléptek a félhomályos épületbe. – Elvezetem önöket... – kezdte, vállával tolva be a nyikorgó ajtót.

– Arra semmi szükség – szólt hátra a válla fölött Bayaz, és sietős léptekkel máris megindult a poros folyosón. – Ismerem az utat. – Gloktának igyekeznie kellett, hogy tartani tudja a lépést, és a hűvös ellenére erősen izzadt, ráadásul a lába is rettenetesen fájt. Annyira kellett igyekeznie, hogy szinte nem is maradt ideje fontolóra venni, vajon honnan ismerheti ilyen jól az épületet ez a kopasz gazember. Mert hogy ismeri, az biztos. Úgy vágtatott végig a folyosókon, mintha minden napját itt töltötte volna. Időről időre viszolyogva cuppantott a nyelvével a siralmas állapotok láttán, és egyetlen pillanatra sem hagyta abba a fecsegést.

– Soha életemben nem láttam ennyi port. Mit szól ehhez, Luthar százados? Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy nem takarítottak, mióta utoljára itt jártam. Fogalmam sincs, hogyan lehet ilyen körülmények között gondolkodni egyáltalán. El sem tudom képzelni... – Évszázadok halott és okkal elfelejtett beavatottjai bámultak le a vásznaikról, mintha zokon vették volna, hogy valaki felverte az épület csendjét.

 

Az Egyetem folyosói ősi, poros, elhagyatott helynek bizonyultak. Nem volt itt más, csak kopott öreg festmények meg dohos öreg könyvek Jezal el nem tudta képzelni, mire lehet használni a könyveket. Elolvasott néhányat a vívásról meg a lovaglásról, egyet– kettőt híres hadjáratokról, és egyszer belefogott az Unió történetébe, amit apja dolgozószobájában talált, de három vagy négy oldal után elunta.

Bayaz tovább mondta a magáét.

– Itt harcoltunk a Mester szolgálóival, jól emlékszem. Kanediasért kiáltoztak, hogy mentse meg őket, de csak nem akart lejönni. Ezek a folyosók aznap vérrel, sikollyal és gomolygó füsttel teltek meg.

Jezal elképzelni sem tudta, miért pont neki kell végighallgatnia ezeket a történeteket, arról pedig végképp fogalma sem volt, mit fűzhetne hozzájuk – Ez nagyon... erőszakosnak hangzik.

Bayaz bólintott. – Az is volt. Nem vagyok rá büszke. De néha a jó embereknek is erőszakhoz kell folyamodniuk.

– Így van – szólt közbe hirtelen az északföldi. Jezal nem is sejtette, hogy egyáltalán odafigyel.

– Aztán meg az egy másik kor volt. Erőszakos kor. Csak az Óbirodalomban éltek olyanok, akikre nem mondanám, hogy primitívek voltak. Midderland, az Unió szíve, ha hiszi, ha nem, egy disznóól volt. Közönséges pusztaság folyton háborúzó, barbár törzsekkel. A legszerencsésebbek a Mester szolgálatába állhattak. A többiek festett arcú vadak voltak, még írni sem tudtak, a tudományokat sem művelték. Nem sok választotta el őket az állatoktól.

Jezal titkon vetett egy pillantást Kilencujjúra. Ennek az embernek a társaságában egyáltalán nem volt nehéz elképzelni egy barbár törzset, de még a feltételezés is nevetségesnek tűnt, hogy az ő gyönyörű otthona valaha pusztaság lehetett, ő pedig primitív barbárok leszármazottja. Ez a kopasz vén bolond vagy hazudik, vagy őrült, még ha a jelek szerint sok fontos ember komolyan is veszi.

Márpedig Jezal igyekezett mindig ahhoz tartani magát, amit a fontos emberek mondanak.

Logen követte a többieket az udvarra, melyet három oldalról az Egyetem düledező épületei, a negyedik oldalról pedig az Agriont csupasz fala határolt. Mindent vén moha, sűrű repkény és száraz kóró borított. A gyomok között álló roskatag széken egy férfi ült, és őket figyelte.

– Már vártam magukat – mondta, és némi nehézség árán feltápászkodott. – Az az átkozott térdem! Nem vagyok már a régi. – Hétköznapi külsejű, a legjobb évein éppen túljutott férfi volt, kopott, pecsétes ingben.

Bayaz felhúzta a szemöldökét. – Ön lenne itt az őrparancsnok?

– Az vagyok

– És hol vannak az emberei?

– A feleségem éppen reggelit készít, de őt nem számítva, nos, nincsenek embereim. Tojás lesz – mondta elégedetten, és megütögette a hasát.

– Mi?

– Reggelire. Szeretem a tojást.

– Szerencsés ember – mormogta Bayaz. Láthatólag nem erre a fogadtatásra számított. – Casamir idejében a legbátrabb ötven embert jelölték ki a király seregéből ennek a kapunak az őrzésére. Ez számított a legnagyobb megtiszteltetésnek.

– Az régen volt – mondta az őrök nélküli őrparancsnok piszkos ingét húzogatva. – Fiatalkoromban még kilencen szolgáltunk itt, de a többiek elmentek máshová vagy meghaltak, és nem küldtek helyettük újakat. Nem tudom, ki kerül a helyemre, ha már nem bírom tovább. Eddig nem akadt túl sok jelentkező.

– Hát, sikerült meglepnie. – Bayaz megköszörülte a torkát. – Ó, parancsnok! Én, Bayaz, az Első Mágus kegyes engedélyedért folyamodom, hogy felmehessek a lépcsőn az ötödik kapuhoz, beléphessek az ötödik kapun, és áthaladhassak a hídon a Mester Házának ajtajáig.

A parancsnok hunyorogva nézett vissza rá. – Ez komoly?

Bayaz kezdte elveszíteni a türelmét. – Igen, miért?

– Még emlékszem az utolsóra, aki megpróbálta valamikor fiatalkoromban. Valami nagy ember volt, azt hiszem, valami gondolkodó. Tíz erős munkással ment fel azon a lépcsőn. Vittek magukkal kalapácsot meg vésőt, meg amit csak el tud képzelni. Azt mondta, figyeljek csak, mert ki fogja nyitni a Házat, és kihozza odabentről a kincseket. Öt perc múlva megint itt voltak. Egy szót sem szóltak, de úgy néztek ki, mint akik látták a halottakat feltámadni.

– Mi történt? – kérdezte Luthar.

– Nem tudom, de annyit mondhatok, hogy kincs az biztosan nem volt náluk.

– Kétségkívül hátborzongató történet – mondta Bayaz. – Mi viszont bemegyünk.

– Végül is a maguk dolga. – Az őrparancsnok sarkon fordult, és átcsoszogott a nyomorúságos udvaron. Felmentek egy keskeny lépcsőn, ahol az összes fok kikopott középen, aztán végigvonultak egy folyosón az Agriont falában, és eljutottak egy a sötétben nyíló kis ajtóhoz.

Logennek hirtelen rossz előérzete támadt, ahogy a reteszek félrecsúsztak. Megpróbálta lerázni magáról, mire az őrparancsnok elvigyorodott.

– Máris érzi, mi?

– Mit érzek?

– Úgy hívják, a Mester lehelete. – Finoman meglökte az ajtót. A szárnyak tökéletes harmóniában nyíltak ki, és egyszerre fény áradt a sötétségbe. – A Mester lehelete.

Glokta erősen az ínyéhez préselte a fogait, miközben átbotorkált a hídon. Egy pillanatra sem feledkezett meg róla, milyen mélység tátong alatta. A finoman kidolgozott híd magasan az Agriont fala fölött vezetett a Mester Házának ajtajáig. Glokta gyakran megcsodálta már a városból, a tó túlsó partjáról, miközben azon gondolkodott, hogyan maradhatott a helyén annyi évszázadon át. Látványos, csodálatra méltó alkotásnak találta. Most bezzeg nem tűnik olyan szépnek. Annyira keskeny volt, hogy egy ember keresztben fekve éppen hogy elfért volna rajta, és irdatlan magasságban húzódott a víz fölött. Ráadásul korlátot sem építettek hozzá. Még egy vacak fakorlátot sem. És még a szél is megélénkült ma reggelre.

Luthar és Kilencujjú sem tűnt éppen nyugodtnak Pedig az ő lábaik még csak nem is használhatatlanok. Egyedül Bayaz lépkedett olyan nyugodt magabiztossággal a híd közepén, mintha csak az országúton sétálna.

Persze folyamatosan a Mester Házának árnyékában jártak Minél közelebb értek annál hatalmasabbnak tűnt, még a legalacsonyabb mellvédje is jóval az Agriont fala fölé került. Mint zord fekete hegy, emelkedett ki a tóból, és takarta el a napot. Egy másik korból származott, egy másik lépték szerint építették.

Glokta hátrapillantott a maguk mögött hagyott kapura. Mintha megpillantott volna valamit odafönt az oromzat csipkéi között.

Talán praktikálisok figyelnek bennünket? Ha így van, azt fogják majd látni, hogy a vén álmágus nem tud megbirkózni az ajtóval. Akkor majd lejönnek értem, és visszafelé már ők visznek át a hídon. Addig mindenesetre tehetetlen vagyok.

Nem volt éppen vigasztaló gondolat.

Pedig Gloktának szüksége lett volna némi vigaszra. Ahogy ott totyogott a hídon, egyre duzzadó félelem mardosta belülről. Nem csak a magasság, nem csak a furcsa társaság, nem csak az égig érő torony okozta. Valami belülről jövő, megmagyarázhatatlan félelem volt ez. Egy rémálom állatias kísértése. Az érzés minden egyes csoszogó lépéssel erősebb lett. Most már látta az ajtót, egy fekete fém téglalapot a torony sima kövei között. A közepébe kör alakban betűket véstek. Valami oknál fogva Gloktának görcsbe rándult a gyomra a látványtól, de azért közelebb vonszolta magát. Két kör volt ott: egy nagyobb betűkből, egy kisebbekből. Nem ismerte fel a pókhálószerű írást Aztán több újabb kört is megpillantott: olyan aprólékosan kidolgozott betűket és vonalakat, hogy azt már képtelen volt befogadni. A jelek szinte lebegtek égő, könnyekben úszó szeme előtt. Glokta képtelen volt még egy lépést megtenni. Csak állt ott, a botjára támaszkodott, és minden akaraterejét össze kellett szednie, nehogy térdre rogyjon, és négykézláb induljon vissza a várfal felé.

Kilencujjú valamivel jobban viselte a dolgot, de azért mélységes rettegéssel meg undorral az arcán ő is mélyeket lélegzett. Luthar határozottan rosszabb állapotban volt. Halálra vált arccal, bénultan csikorgatta a fogát. Ahogy Glokta elcsoszogott mellette, lassan féltérdre rogyott.

Bayazon nem látszott, hogy félt volna. Az ajtóhoz lépett, és végigfuttatta ujjait a nagyobb szimbólumokon.

– Tizenegy őrszem, és tizenegy őrszem megfordítva. – Megtapintotta a kisebb írásjelekből álló kört. – És tizenegyszer tizenegy. – Ujjai követték a jelek körül futó finom vonalat. Lehetséges, hogy az a vonal is egészen apró írásjelekből állt – Ki tudná megmondani, hány százat látunk itt? Igazán hatékony varázslat.

A félelemmel vegyes áhítat érzését alig zavarta csak meg Luthar, aki időközben áthajolt a híd peremén, és zajosan a mélybe okádott. – Mi van odaírva? – kérdezte Glokta, miután ő is visszanyelt egy kevés epét.

Az öregember vigyorogva fordult felé. – Hát nem érzi, inkvizítor? Az van ideírva, hogy fordíts hátat. Hogy tűnj el innen! Az van ideírva, hogy ezen az ajtón senki... nem... léphet be. De nem nekünk szól az üzenet. – Benyúlt a ruhája alá, és előhúzta a kulcsot. Ugyanabból a sötét anyagból készült, mint az ajtó maga.

– Nem kéne itt lennünk – dünnyögte a Kilencujjú a hátuk mögül. – Ez a hely halott. Mennünk kéne. – De Bayaz mintha meg sem hallotta volna.

– A mágia eltűnt a világból – hallotta Glokta az öreg motyogását –, és Juvens műve romokban hever. – A tenyerére fektette a kulcsot, és lassan felemelte. – De a Mester szavai most is éppen olyan erőteljesek, mint régen. Nem fogott rajtuk az idő... És soha nem is fog. – Lyuknak nyoma sem látszott, de a kulcs mégis simán tűnt el az ajtóban. Lassan, lassan, a körök kellős közepén. Glokta visszatartotta a lélegzetét.

Klikk

Semmi sem történt. Az ajtó nem nyílt ki. Szóval ennyi volt. Vége a játéknak. Hirtelen megkönnyebbülést érzett, ahogy visszafordult az Agriont felé, és emelte a kezét, hogy intsen a praktikálisoknak odafent a várfalon. Nem kell többet mennem. Nem kell. Aztán egy visszhang válaszolt valahonnan mélyen az épület belsejéből.

Klikk.

Glokta érezte, ahogy megrándul az arca a hangra. Vajon csak képzeltem? Glokta minden porcikája remélte, hogy így van.

Klikk.

Megint. Nem lehet tévedés. Aztán a körök az ajtóban forogni kezdtek hitetlenkedő szemei előtt. Glokta döbbenten lépett hátra, botja megcsikordult a híd kövén.

Klikk, klikk.

Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha az ajtó több darabból készült volna, sem repedés, sem vájat nem látszott rajta sehol. A körök mégis pörögtek és forogtak, mindegyik más–más sebességgel. Klikk, klikk, klikk...

Gyorsabban, egyre gyorsabban. Glokta szédült. A legbelső gyűrű a legnagyobb írásjelekkel még mindig csak vánszorgott. A legkülső, a legvékonyabb betűkkel viszont olyan sebességgel forgott körbe, hogy nem tudta követni a szemével.

.. .klikk, klikk, klikk, klikk, klikk...

Az írásjelekből különféle formák rajzolódtak ki, ahogy a körök forgása egymás mellé sodorta őket: vonalak, négyszögek, háromszögek, elképzelhetetlenül bonyolult, táncoló sokszögek formálódtak a szeme előtt, hogy aztán máris semmivé legyenek...

Klikk.

Es a körök új mintába rendeződve mind megálltak. Bayaz megfogta a kulcsot, és kihúzta az ajtóból. Halk sistergés hallatszott, mintha víz csobogna valahol a távolban, és hosszú repedés jelent meg az ajtó közepén. Azután az ajtó két fele lassan, könnyedén eltávolodott egymástól. Klikk.

A szárnyak becsusszantak a falba, kétoldalt tökéletesen sima felületet alkotva a boltívvel. Az ajtó nyitva állt.

– Nos – mondta halkan Bayaz –, ez mestermunka.

Nem áramlott ki odabentről dohos levegő, nem érezték a rothadás bűzét, nem látták semmiféle jelét az eltelt hosszú éveknek, csak hűvös, száraz szellő csapott az arcukba. És mégis, mintha egy koporsót nyitnánk fel.

Csend volt, nem hallatszott más, csak a sötét kövek között fújdogáló szellő susogása, Glokta torokból jövő, mély sóhaja és a víz csobogása messze alattuk. A földöntúli rémület elmúlt. Glokta csak mélységes aggodalmat érzett, ahogy bebámult a nyitott boltíven. Viszont nem rosszabb, mint amikor a főrektor irodája előtt várok. Bayaz mosolyogva fordult meg. – Hosszú évek teltek el, amióta lepecsételtem ezt a helyet, és ezen időszak alatt senki nem lépte át a küszöböt. Érezzék megtiszteltetésnek, hogy most itt lehetnek. – Glokta nem érezte megtiszteltetésnek. Inkább rosszul érezte magát. – Odabent veszélyek leselkednek ránk. Ne nyúljanak semmihez, és maradjanak a nyomomban, mert az utak nem mindig ugyanoda vezetnek.

– Nem ugyanoda? – kérdezte Glokta. – Hát az meg hogy lehet?

Az öregember megvonta a vállát. – Én csak a portás vagyok – mondta, miközben visszacsúsztatta a lánc végén lógó kulcsot a ruhája alá –, nem az építész. – Ezzel belépett az árnyékba.

Jezal nem érezte jól magát, egyáltalán nem. Nem csak a betűk kiváltotta érthetetlen hányinger miatt, ennél többről volt szó. Hirtelen sokk és undor fogta el, mint amikor az ember felkap egy poharat, és vízre számítva beleiszik, aztán mégis valami mást talál benne helyette. Ebben az esetben talán vizeletet. Ugyanazt a rút meglepetést érezte most is, csak ez perceken, órákon át tartott. Mindaz, amit eddig ostobaságnak, közönséges régi mesének tartott, most megelevenedett a szeme előtt. A világ más hely lett, mint egy nappal korábban volt: különös és nyugtalanító hely, ő pedig ezerszer jobban kedvelte a régi állapotát.

Nem értette, miért kell itt lennie. Jezal alig tudott valamit a történelemről. Kanedias, Juvens, még Bayaz is, csak nevek voltak a poros könyvekben. Gyerekkorában hallott róluk meséket, de őt már akkor sem érdekelték. Csak balszerencséje volt. Balszerencse, ez minden. Megnyerte a Viadalt, most meg itt mászkál valami fura öreg toronyban. Ez minden. Egy fura öreg torony.

– Üdvözlök mindenkit – mondta Bayaz – a Mester Házában.

Jezal felemelte a tekintetét a padlóról, és leesett az álla. A „ház" szó egyáltalán nem volt alkalmas rá, hogy leírja a végtelenül tágas, félhomályos termet, ahol találta magát. A Lordok Rundója úgy, ahogy van, kényelmesen elfért volna benne – az egész épület, és még bőven maradt volna hely. A falakat alkotó durva, megmunkálatlan és bevakolatlan köveket mintha ötletszerűen hajigálták volna egymásra, mégis vég nélkül emelkedtek felfelé és egyre felfelé. A magasban jócskán a fejük fölött lógott valami. Egy hatalmas, izgalmas valami.

Jezalnak a navigátorok eszközei jutottak róla eszébe, óriásira nagyítva. Gigantikus fémgyűrűk rendszere csillant a halvány fényben. Egyik a másikat vette körül, közöttük, mellettük pedig még több, kisebb gyűrű látszott. Több száz is lehetett belőlük, mindegyik jelekkel teli: írás volt ez talán, vagy csak kusza karcolások halmaza. Középen hatalmas, fekete gömb függött.

Bayaz máris a terem központja felé tartott, ahol csillogó fémből megformált, finom vonalakat süllyesztettek a padló sötét kőlapjaiba. Léptei kísértetiesen visszhangoztak odafent a kupolában. Jezal utána lopakodott. Volt valami ijesztő, valami szédítő abban, hogy egy ekkora zárt tér vette körül az embert.

– Ez Midderland – mondta Bayaz.

– Mi?

Az öregember a földre mutatott. A kígyózó fémcsíkok lassan jelentéssel teltek meg. Partvonalak, hegyvonulatok, folyók, szárazföld és tenger rajzolódtak ki a lábuk alatt. Jezal ráismert Midderland körvonalaira, melyekkel száz meg száz térképen találkozott már.

– A Világ Köre a maga teljességében – mutatott körbe Bayaz a végtelen padlón. – Az ott Angland, távolabb meg Északföld. Arra van Gurkhul, arra Starikland és az Obirodalom, arra meg Styria városállamai, azokon túl pedig Suljuk és a távoli Thond. Kanedias megfigyelte, hogy az ismert világ országai kört alkotnak. Ennek a körnek a közepe itt van az ő házában, a pereme pedig átszeli Shabulyan szigetét messze nyugaton, az Óbirodalom határain túl.

– A világ pereme – bólintott az északföldi.

– Ez ám az arrogancia – mordult fel Glokta. – Hogy gondolhatja valaki, hogy az ő otthona a világ közepe?

– Hát – nézett körül Bayaz az irdatlan teremben - a Mester sosem volt híján az arroganciának Mint ahogy a fivérei sem.

Jezal bambán felfelé meredt. A terem magassága még a szélességén is túltett; a mennyezet, ha volt egyáltalán, elveszett a semmiben. A durva kőfalakon vaskorlát futott körbe – egy galéria húzódott talán húszlépésnyivel a fejük felett. Fölötte még egy, aztán még egy és még egy, ameddig csak el lehetett látni a félhomályban. Legfelül függött a különös szerkezet.

A százados hirtelen összerezzent. A szerkezet mozgott! Minden darabja mozgott! A gyűrűk lassan, simán, némán fordultak el, egyik a másik körül. El nem tudta képzelni, mi hajtotta őket. Nyilván a kulcs indíthatta el valahogy az egészet, amikor elfordult a zárban... Vagy mindvégig forgott, évszázadokon át?

Szédült. Mintha az egész mechanizmus egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott volna, és a galériák is megindultak volna, mindegyik ellenkező irányba, mint az alatta lévő. A felfelé bámulás nem segítette a tájékozódásban, úgyhogy fájó szemeit inkább Midderland térképére szegezte a lába alatt. Tátva maradt a szája. Ez még rosszabb volt! Most meg a padló forgott! Az egész terem keringett körülötte. A kijáratok boltívei teljesen egyformának tűntek – lehetett belőlük vagy egy tucatnyi, talán még több is. Soha nem találta volna meg közöttük azt, amelyiken bejöttek Szörnyű pánik ragadta magával Csak az a távoli fekete gömb a szerkezet közepén, az maradt mozdulatlan. Kétségbeesetten igyekezett hát arra szegezni a tekintetét, és igyekezett mélyeket lélegezni.

Az érzés lassan alábbhagyott. Az óriási teremben megint minden mozdulatlan volt – legalábbis majdnem. A gyűrűk még mindig forogtak, bár most már szinte észrevehetetlenül Jezal nagyot nyelt, felhúzta a vállát, és leszegett fejjel a többiek után sietett.

– Nem arra! – bődült el hirtelen Bayaz. A hangja szinte berobbant a sűrű csendbe, hogy aztán ezerszer verjék vissza az irtóztató távolságban emelkedő falak

– Nem arra!

– Nem arra!

Jezal hátrahőkölt. A boltív és a mögötte nyíló sötét helyiség éppen olyan volt, mint az, amelyikbe a többiek már beléptek, de most már látta, hogy ők jobbra vannak tőle. Valahogy eltévesztette az irányt.

– Csak arra menjen, amerre én! – szólt rá az öreg.

– Nem arra.

– Nem arra.

– Bocsánat – hebegte Jezal. Hangja szánalmasan erőtlennek tűnt az óriási térben. – Azt hittem... pontosan ugyanolyan.

Bayaz nyugtatón a vállára tette a kezét, és gyengéden odébb terelte. – Nem akartam megijeszteni, barátom, de nagyon kellemetlen lenne, ha egy ilyen ígéretes tehetséget ilyen fiatalon elragadna tőlünk a sors. – Jezal nagyot nyelt, és bepillantott az árnyékos folyosóra, ahová majdnem belépett. Igyekezett nem elképzelni, mi várt volna rá odabent.

Miután elfordult, a visszhangok tovább suttogtak a fülébe. – ... nem arra, nem arra, nem arra...

Logen gyűlölte ezt a helyet. A kövek hidegek és élettelenek voltak, a levegő mozdulatlan és halott. Még a saját lépéseik hangja is elfojtottnak és furcsán tompának tűnt. Nem volt hideg, nem volt meleg, és mégis csorgott a hátán az izzadság, a nyakán pedig felállt a szőr a megmagyarázhatatlan félelemtől. Minden pár lépés után hátrakapta a fejét, mert az a kellemetlen érzése támadt, hogy valaki figyeli, mégsem talált a háta mögött soha senkit, csak azt a fiút, Luthart, meg a kripli Gloktát, ők viszont láthatólag ugyanolyan zavarodottak voltak, mint ő maga.

– Ezeken a folyosókon kergettük végig – mondta csendesen Bayaz. – Tizenegyen. Akkor volt utoljára együtt az összes mágus. Az összes, kivéve Khalult, Zacharust és Cawneilt. Ők itt küzdöttek meg a Mesterrel, és mindegyiket legyőzte. Szerencséjük volt, hogy az életük megmaradt. Anselminek és Csorbafognak nem volt ilyen szerencséje. Kanedias végzett mind a kettejükkel. Két jó barátot, két fivért vesztettem el aznap.

Halvány fényfüggönnyel megvilágított keskeny erkélyen araszoltak. Az egyik oldalon a csupasz kövek a magasba emelkedtek, a másikon pedig odalent tűntek el a sötétségben. Fekete, árnyékokkal teli, feneketlen gödörben jártak – sem a túloldalát, sem a tetejét, sem az alját nem láthatták. A tér méretei ellenére nem hallottak visszhangot, és semmiféle légmozgást sem érzékeltek. A levegő áporodott volt és fullasztó, akár egy sírkamrában.

– Odalent víznek kéne lennie – mormogta Glokta, és lenézett a korlát fölött. – Odalent lennie kéne valaminek, nem? – Felfelé pillantott. – És hol van a mennyezet?

– Rettenetesen büdös van – jegyezte meg Luthar, és befogta az orrát.

Logen kivételesen egyetértett vele. Jól ismerte ezt a gyűlöletes szagot. – A kibaszott laposfejűek bűze.

– Ó, igen – bólintott Bayaz. – A sankák is a Mester teremtményei.

– Az ő teremtményei?

– Úgy bizony. Fogott egy csomó agyagot, fémet meg maradék húst, és megcsinálta őket.

– Megcsinálta őket?

– Hogy harcoljanak a háborújában. Ellenünk. A mágusok ellen. A fivére, Juvens ellen. Itt tenyésztette ki az első sankákat, és innen szabadította őket a világra, hogy növekedjenek, szaporodjanak, pusztítsanak Ezért készültek. Kanedias halála után éveken keresztül vadásztuk őket, de nem sikerült mindegyiket elkapnunk A világ legsötétebb sarkaiba kergettük őket, ott aztán megint szaporodni kezdtek, most pedig előjönnek hogy tovább növekedjenek szaporodjanak és pusztítsanak, ami mindig is a céljuk volt. – Logen tátott szájjal meredt rá.

– Sankák. – Luthar kuncogva csóválta a fejét.

A laposfejűek cseppet sem voltak mulatságosak. Logen hirtelen megfordult, testével zárva el az utat a szűk erkélyen, és megállt közvedenül Luthar előtt. – Mi olyan vicces?

– Hát, szóval mindenki tudja, hogy sankák nem léteznek.

– A saját kezemmel harcoltam ellenük – hörögte Logen. – Egész életemben. Megölték a feleségemet, a gyerekeimet, a barátaimat. Északföldön nyüzsögnek a kibaszott laposfejűek. – Lehajolt, hogy közelebbről nézhessen Luthar szemébe. – Szóval ne mondja nekem, hogy nem léteznek!

Luthar elsápadt. Gloktára nézett támogatásért, de az inkvizítor a falnak dőlve a lábát dörzsölgette, és izzadó homlokkal, összeszorított szájjal meredt a semmibe.

– Akkor sem érdekel! – csattant fel ingerülten a százados.

– Rengeteg sanka él a világon – vicsorította Logen, egészen közel tolva az arcát Lutharéhoz. – Talán egyszer maga is találkozik velük. – Megfordult, és Bayaz után sietett, aki már el is tűnt egy boltív mögött az erkély túlsó végén. Nem szívesen maradt volna le ezen a helyen.

Még egy terem. Méghozzá hatalmas, árnyékok sokaságával teli terem, kétoldalt oszlopok néma erdejével. Az élesen kirajzolódó sávokban odafentről betörő fény különös mintákat rajzolt a kőpadlóra – világos és sötét, fehér és fekete ábrák váltották egymást. Majdnem, mint az írás. Vajon egy üzenet akar lenni? Nekem? Glokta reszketett. Ha csak még egy pillanatig nézném, talán megérthetném...

Ahogy Luthar elvonult mellette, az árnyéka a földre vetült, a vonalak megtörtek, az érzés semmivé foszlott. Glokta megrázta magát. Nem tudok már világosan gondolkozni ezen az elátkozott helyen. Össze kell szednem magam. Csak a tényeket, Glokta, csak a tényeket!

– Honnan jön a fény? – kérdezte.

Bayaz felfelé mutatott. – Onnan.

– Ablakok vannak ott?

– Talán.

Glokta botja világosban koppant, aztán sötétben koppant, bal csizmája csosszanva követte. – Nincs itt más, csak termek? Mi értelme ennek az egésznek?

–Ki láthatna be a Mester fejébe? – kérdezett vissza fellengzős hangsúllyal Bayaz. – Ki érthetné meg művének titkait? – Mintha büszke lett volna rá, hogy nem ad egyenes válaszokat.

Glokta szemében az egész hely közönséges pocsékolás volt. – Hányan éltek itt?

– Sok–sok évvel ezelőtt, boldogabb időkben, több százan. A legkülönfélébb emberek szolgálták Kanediast, és segítették a munkájában. Csakhogy a Mester soha nem bízott meg senkiben, és nagyon féltette a titkait. Egyesével üldözte el a követőit, ki az Agriontba, az Egyetemre. A vége felé aztán már csak hárman éltek a házban. Maga Kanedias, a segédje, Jaremias... – Bayaz tartott egy rövid hatásszünetet – és a lánya, Tolomei.

– A Mester lánya?

– És akkor mi van? – csattant fel az öregember.

–Semmi. Egyáltalán semmi. – De csak megrepedt az az álca, ha csak egy pillanatra is. Az azért különös, hogy ilyen jól kiismeri magát ezen a helyen. – Maga mikor élt itt?

Bayaz erősen összeráncolta a szemöldökét. – Van ám olyan, hogy elég a kérdésekből!

Glokta a távolodó férfit figyelte. Sult tévedett. Ezek szerint a főrektor is esendő. Alábecsülte ezt a Bayazt, és alaposan pórul járt. Ki ez a kopasz, idegesítő vénember, aki bolondot tud csinálni az Unió legnagyobb hatalmú emberéből? Ahogy ott állt mélyen e földöntúli hely belsejében, a válasz nem is tűnt olyan furcsának.

Az Első Mágus.

– Ez az.

– Mi? – kérdezte Logen. A terem hatalmas kövekből épült falai finoman ívelve tűntek el a sötétben.

Bayaz nem felelt. Kezét puhán végigfuttatta a köveken: valamit keresett – Igen, ez az. – Bayaz előhúzta a kulcsot az inge alól. – Nem lenne rossz ötlet felkészülniük.

– Mire?

A mágus egy láthatatlan lyukba csúsztatta a kulcsot A fal egyik kőkockája hirtelen kiugrott a helyéből, és fülsiketítő csattanással nekirepült a mennyezetnek. Logen megtántorodott, és a fejét rázta. Látta, hogy Luthar előrehajol, és a fülére tapasztja a kezét. Mintha az egész terem morajlott volna a rettenetes visszhangoktól.

– Egy pillanat – mondta Bayaz. Logen alig hallotta a hangát a dübörgéstől. – Ne nyúljanak semmihez! Ne menjenek sehova! – A kulcsot a falban hagyva átlépett a nyíláson.

Logen utána lesett. A keskeny átjáróban halvány fény derengett, és patakcsobogásra emlékeztető zúgás hallatszott. Logent különös kíváncsiság kerítette hatalmába. Hátrapillantott a másik kettőre. Talán Bayaz csak rájuk gondolt, amikor azt mondta, hogy maradjanak. Átbújt az ajtón.

Világos, kerek helyiségben nyitotta ki a szemét. Az átható, éles fény fentről áradt. Szinte fájt belenézni az előző termek félhomálya után. A hibádan fehér kőből ívelt falakon víz csorgott lefelé, hogy aztán pocsolyában gyűljön össze a földön. Logen hűvösnek és nyirkosnak érezte a levegőt. Keskeny híd indult ki az átjáróból, és vezetett fel egy, a vízből kiemelkedő magas, fehér oszlophoz. Bayaz most ennek a lépcsőnek a tetején állt, és lefelé bámult

Logen visszafojtott lélegzettel osont a mágus mögé. Egy fehér kőkocka állt ott. Sima kemény közepére víz csöpögött odafentről. Kopp, kopp, kopp, mindig éppen ugyanarra a pontra. Két tárgy hevert a nedves felületen. Az egyik fémből készült szögletes doboz volt, nagyjából akkora, hogy belefért volna egy ember feje. A másik sokkal furcsábbnak tűnt.

Fegyver lehetett talán, egy bárdra hasonlított. A hosszú nyél indaként egymás köré csavarodó vékony fémcsövekből állt. A tárgy egyik felén barázdált markolatban végződött, a másik végén kialakított apró, lyukakkal teli sima fémlapból hosszú, vékony kampó kunkorodott elő. A fény csillogva játszadozott a számtalan felületen formálódó vízcseppeken. Különös, csodálatos, lebilincselő látvány volt. A fekete markolaton egyetlen ezüst betű villant. Logen felismerte a kardról. Kanedias jele. A Mester alkotása.

– Mi ez? – kérdezte, és a furcsa tárgy után nyúlt.

– Ne érj hozzá! – kiáltott rá Bayaz. – Nem megmondtam, hogy várjatok!?

Logen bizonytalanul lépett hátrébb. Sohasem látta még a mágust ilyen idegesnek, de képtelen volt levenni a szemét a kőkockán heverő valamiről. – Fegyver?

Bayaz hosszasan, mélyen szívta be a levegőt. – Méghozzá egy rettenetes darab, barátom. Olyan fegyver, amitől sem acél, sem kő, sem varázslat nem védhet meg. A közelébe se menj soha, ha jót akarsz! Veszélyes. Kanedias Osztónak nevezte, és ezzel ölte meg Juvenst, a mesteremet. Egyszer azt mondta nekem, hogy két éle van. Egy itt, egy pedig a Túloldalon.

– Az meg mi a fenét jelent? – kérdezte Logen. Egyetlen vágásra alkalmas élet sem látott.

Bayaz vállat vont. – Ha tudnám, nyilván én lennék a Mester, nem csak egyszerűen az Első Mágus. – Kinyúlt, és fintorogva emelte fel a dobozt, mintha különösen súlyos lenne. – Segítenél?

Logen a doboz alá csúsztatta a kezét, és elállt a lélegzete. Akkor sem igen lehetett volna nehezebb, ha az egész tömör vasból lett volna. – Nehéz – nyögte.

– Kanedias erősnek alkotta meg. Amilyen erősnek csak az ő nagyszerű képességeivel tudta. De nem azért, hogy a tartalma biztonságban legyen a világtól. – Közelebb hajolt Logenhez, és egészen halkan folytatta. – Azért, hogy a világ biztonságban legyen a tartalmától.

Logen homlokán mély ráncok futottak össze. – Mi van benne?

– Semmi – felelte Bayaz. – Egyelőre.

Jezal azon gondolkodott, létezik–e még három olyan ember a világon, akiket jobban gyűlöl, mint ezeket. Talán Brint? Ő egyszerűen egy hájfejű idióta. Gorst? Gorst egyszerűen csak megtette azt a keveset, ami tőle telt, hogy legyőzze őt vívásban. Varuz? Ő csak egy fennhéjázó vén szamár.

Nem. Ezek itt hárman. Ők álltak a lista legtetején. Az arrogáns vénember az idióta szövegével meg ezzel a fontoskodó titokzatoskodással. Aztán meg itt van ez a böszme barbár az ocsmány sebhelyeivel meg a fenyegető képével. És az atyáskodó kripli a beképzelt megjegyzéseivel meg azzal a kényszerképzetével, hogy mindent tud a világról. Ők hárman, ennek a helynek az áporodott levegőjével meg az örökös félhomályával együtt, szinte elégnek bizonyultak ahhoz, hogy Jezal megint okádni kezdjen. Ennél a társaságnál már csak az lehetett volna rosszabb, ha egyáltalán nincsen társasága. Körbenézett az árnyékoktól zsúfolt teremben, és beleborzongott a gondolatba.

Amikor befordultak a következő sarkon, mégis kicsit jobb kedve támadt. Egy kis szögletes területre napfény vetült. Felgyorsította a lépteit, és megelőzve a botjával csoszogó Gloktát, izgatottan sietett arrafelé. Alig várta, hogy megint a szabad ég alatt állhasson.

Jezal boldogan hunyta le a szemét, ahogy kilépett a levegőre. Hűvös szél simította végig az arcát, ő pedig élvezettel szívta tele a tüdejét. Borzasztó megkönnyebbülést érzett, mintha csak heteket töltött volna a sötétségben, mintha csak fojtogató ujjak engedték volna el a torkát. Széles, nyílt térben haladt előre sima, szögletesre faragott kőlapokon. Kilencujjú és Bayaz egymás mellett álltak az orra előtt egy derékig érő kőkorlátnál, rajtuk túl pedig...

Az Agriont tűnt elő odalent. Fehér falak, szürke tetők, csillogó ablakok, zöld kertek mozaikja. A közelében sem jártak még a torony tetejének, csak a számos terasz egyikén álltak, nem sokkal a kapu fölött, mégis szédítő magasságban találták magukat. Jezal felismerte a düledező Egyetemet, a Lordok Rundójának fénylő kupoláját, a Kérdések Házának tömzsi kockáját. Látta a Tábornagyok terét, a fa padsorokból kialakított arénát, talán még a vívókör sárga füvét is. A váron túl, fehér falakkal és a várárokkal körülvéve, a szürke ég alatt ott terült el a város tengerig nyújtózó szürke tömege.

Jezal hitedenkedve, elbűvölten nevetett fel. A Láncok Tornya kissámli volt ehhez képest. A Mester Háza olyan magasan emelkedett a világ fölé, hogy innen nézve minden mozdulatlannak tetszett. Mintha odalent megállt volna az idő. Királynak érezte magát. Évszázadok óta senki nem láthatta azt, amit ő látott. Nagy volt, fenséges, és sokkal fontosabb, mint azok az apró emberek, akik azokban a házakban éltek és dolgoztak odalent. Megfordult, és Gloktára nézett, de a kripli nem mosolygott. Még a szokásosnál is sápadtabb volt, ahogy a játékvárost bámulta. Bal szeme rángatózott az aggodalomtól.

– Tériszonya van? – nevette el magát Jezal.

Glokta feléje fordította szürke arcát. – Nem voltak lépcsők. Egyetlen lépcsőn sem jöttünk fel, úgy jutottunk ide! – Jezal arcáról kezdett lefagyni a mosoly. – Nem voltak lépcsők, érti? Hogyan lehetséges ez? Hogyan? Árulja el nekem!

Jezal nagyot nyelt, ahogy végiggondolta, milyen úton is jutottak el ide. A kriplinek igaza volt. Nem voltak lépcsők, nem voltak rámpák, se felfelé, se lefelé nem tettek egyetlen lépést sem. És mégis itt álltak, jócskán az Agriont legmagasabb tornyának teteje felett. Megint elkapta a hányinger. A látvány most már szédítőnek, viszolyogtatónak, obszcénnek tűnt. Bizonytalanul hátrált el a korláttól. Haza akart menni.

– Egymagam követtem végig a sötétben, és itt szálltam szembe vele. Kanediassal. A Mesterrel. Itt küzdöttünk meg. Tűzzel, acéllal, a puszta kezünkkel. Itt álltunk. A szemem láttára hajította le Tolomeit a tetőről. Láttam, mit tesz, de nem tudtam megállítani. El tudod képzelni? Senkinek sem járt ki kevésbé ez a sors, mint annak a lánynak. Soha nem élt nála ártatlanabb lélek. – Logen összevonta a szemöldökét. Nem tudta, mit is mondhatna erre.

– Itt birkóztunk – mormogta Bayaz összeszorított öklével támaszkodva a csupasz kőkorlátra. – Tűzzel és acéllal és puszta kézzel estem neki, mint ahogy ő is nekem. Ledobtam. Lángolva zuhant, és a teste összetört odalent a hídon. Ezzel Euz fiai közül az utolsó is itt hagyta ezt a világot, és a titkai közül rengeteg elveszett. Ők négyen egymást pusztították el. Micsoda veszteség!

Bayaz Logen felé fordult.

– De hát ez régen volt, igaz, barátom? Réges–régen. – Felfújta az arcát, és behúzta a nyakát. – Menjünk el innen! Olyan, mintha egy kriptában lennénk. Egy kriptában vagyunk. Zárjuk be ezt a helyet megint, és vele együtt az emlékeket is. Ez csak a múlt.

– Igen – bólintott Logen. – Apám mindig azt mondta, hogy a múltban elvetett magok a jelenben szökkennek szárba.

– Így is van. – Bayaz lassan kinyújtotta a kezét, és ujjaival óvatosan végigsimította a sötét fémdobozt Logen kezében. – Így is van. Apád nagyon bölcs ember volt.

Glokta lába égett, torz gerince tűzfolyammá változott a hátsójától a koponyájáig. A szája mintha fürészporral lett volna tele, az arca izzadt és rángatózott, a levegő sivítva áramlott ki–be az orrában, de azért elszántan haladt tovább a sötétben, el a végtelen teremtől meg a fekete gömbtől, el a különös szerkezettől, a nyitott ajtó felé. És a fény felé.

Aztán a keskeny hídon állva hátravetette a fejét, keze reszketett botja fogantyúján, és hunyorogva szippantott mélyeket a friss levegőből, miközben hűvös szellő simogatta az arcát. Ki gondolta volna, hogy a szél ilyen kellemes lehet? Talán még jó is, hogy nem voltak lépcsők. Lehet, hogy ki sem jutottam volna.

Luthar máris a híd közepén járt. Úgy kapkodta a lábait, mintha maga az ördög kergette volna. Kilencujjú nem járt messze tőle. Mélyeket lélegezve dünnyögött valamit az orra alatt északföldiül.

– Még élek. – Glokta legalábbis úgy sejtette, ilyesmit mondhatott. Nagy kezében szorongatta a szögletes fémdobozt, karján kidagadtak az inak, mintha csak egy üllőével vetekedett volna a súlya. Tehát Bayaz nem csak bizonyítékot akart szolgáltatni ezzel a kirándulással. Mi lehet az a valami, amit kihoztak innen? Mi lehet ennyire nehéz? Visszapillantott a sötétbe, és összerázkódott. Nem volt benne biztos, hogy tudni akarja.

Bayaz kisétált a kapualjból a szabad levegőre, és éppen olyan önteltnek tűnt, mint mindig. – Nos, inkvizítor – mondta könnyedén –, milyennek találta ezt a kis kirándulást a Mester Házában?

Egy perverz, különös, borzasztó rémálom volt. Lehet, hogy szívesebben mentem volna vissza a császár börtönébe néhány órára. – Legalább nem unatkoztam ma délelőtt.

– Örülök, hogy jól érezte magát – kuncogott Bayaz, és előhúzta a kulcsot a ruhája alól. – Árulja el nekem, még mindig hazugnak tart? Vagy sikerült végre elaltatnom a gyanakvását?

Glokta felhúzott szemöldökkel pillantott a kulcsra. Aztán összehúzott szemöldökkel pillantott a vénemberre. Aztán összehúzott szemöldökkel pillantott a Mester Házának tátongó sötétségébe. A gyanakvásom minden egyes pillanattal tovább erősödött. Sosem alszik el. Legfeljebb átalakul. – Őszintén? Nem tudom, mit higgyek.

– Jó. A saját tudatlanságunk felismerése az első lépés a megvilágosodás felé. Köztünk szólva viszont én a maga helyében inkább valami mást mondanék a főrektornak. – Glokta érezte, hogy megremeg a szemhéja. – Talán elindulhatna, nem, inkvizítor? Amíg én bezárok.

A víz csobogása odalent egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek többé. Ha leesnék, legalább világosban halnék meg. Glokta egyedenegyszer pillantott vissza, amikor meghallotta, hogy a Mester Házának ajtaja halk kattanással bezárul, és a körök elkezdenek a helyükre fordulni. Minden úgy van, mint mielőtt megérkeztünk. Végleg hátat fordított a toronynak, ínyét szívogatva próbált ellenállni a mélyből feltörő, ismerős hányingernek, és káromkodva sántikált tovább a híd túlsó vége felé.

Luthar hevesen dörömbölt a falban nyíló öreg kapun. – Engedjenek be! – Amikor Glokta megérkezett mellé, már majdnem zokogott. Hanga reszketett a pániktól. – Engedjenek be! – Az ajtó hirtelen kitárult, és a döbbent őrparancsnok került elő mögüle. Milyen kár! Biztos voltam benne, hogy Luthar százados rögtön elbőgi magát. A Viadal büszke nyertese, az Unió legbátrabb ijja, az emberiség virága térden állva pityereg. Ezért a látványért aztán megérte volna eljönni erre a kirándulásra. Elsőnek Luthar rontott át az ajtón, őt Kilencujjú követte komoran, a fémdobozt szorongatva a karjában. Az őrparancsnok hunyorogva nézett a nyomukban sántikáló Gloktára. – Máris visszajöttek?

Te vén barom!

– Mi a fenét ért az alatt, hogy máris?

– Talán ha a felét ettem meg a tojásomnak. Még fél órát sem voltak odabent.

Glokta szárazon felnevetett. – Inkább fél napot talán. – De azonnal felszaladt a szemöldöke, ahogy körbenézett az udvaron. Az árnyékok majdnem pontosan ott voltak, ahol korábban, mielőtt elindultak volna a torony felé. Még mindig reggel van. De hogyan ?

– A Mester egyszer azt mondta nekem, hogy az idő csak a fejünkben létezik. – Glokta grimasszal az arcán fordult hátra. Bayaz állt mögötte, és mutatóujjával a halántékát kopogtatta. – Rosszabb is lehetne, higgye el nekem. Ráér majd aggódni, ha hamarabb jön ki, mint hogy bement volna. – Csillogó szemmel mosolyodott el. Játssza a hülyét? Vagy csak belőlem próbál hülyét csinálni? Akárhogy is, már kezdek belefáradni ebbe a játékba.

– Elegem van a rejtélyekből – vicsorogta Glokta. – Miért nem árulja el, mi a fenét akar?

Az Első Mágus, ha ő volt az, még szélesebb vigyorra húzta a száját. – Kedvelem magát, inkvizítor, tényleg. Nem lennék meglepve, ha maga lenne az egyetlen őszinte ember ebben az egész átkozott országban. Valamikor le kéne ülnünk kettesben beszélgetni egyet. Én elmondanám, mit akarok, és maga is elmondhatná, mit akar. – Semmivé foszlott a mosolya. – De ennek még nem jött el az ideje.

Majd kilépett a nyitott kapun, és otthagyta Gloktát egyedül az árnyékban.

Senki kutyája

Miért én? – dörmögte maga elé West összeszorított fogai között. A hídon át a Déli Kaput bámulta. Az a képtelenség a kikötőnél tovább tartott, sokkal tovább, mint várta. Persze mostanság mindig így történt. Néha az az érzése támadt, hogy az egész Unióban ő veszi egyedül komolyan ezt a háborút, és neki kell megszerveznie mindent. A végén talán még a lovak patkóin is ő fogja megszámolni a szögeket. Máris elkésett a szokásos megbeszéléséről Burr tábornaggyal, és tudta, hogy még száz lehetetlen tennivaló vár rá a nap folyamán. Mindig így volt. Más sem hiányzott neki, csak egy ilyen értelmeden incidens éppen itt, az Agriont kapujánál.

– Mi az ördögért éppen én? – Megint kezdett fájni a feje. Az a túlontúl ismerős lüktetés a szeme mögött. Mintha minden egyes napon korábban érkezett és egy fokkal erősebb lett volna.

Az elmúlt néhány napban a városra telepedő hőség miatt az őröknek engedélyezték, hogy ne teljes páncélzatban álljanak szolgálatba. West úgy sejtette, hogy legalább ketten máris bánták parancsnokaik engedékenységét. Az egyik a kapu előtt hevert kétrét görnyedve a földön, mindkét kezével a lába közét szorongatta, és hangosan vinnyogott. Az őrmestere mellette kuporgott, orrából sötétvörös vércseppek hullottak a híd kövére. Az osztag másik két katonája egy inas, sötét bőrű ifjoncra szegezte a lándzsáját. Mellette ott állt egy másik déli is: egy hosszú, ősz hajú öregember támaszkodott a korlátnak, és figyelte méla megadással az eseményeket.

Az ifjonc gyorsan hátrapillantott a háta mögött, mire Westnek leesett az álla. Nő volt: kurtára nyírt fekete haja számtalan tüskeként állt ki a fejbőréből. Ruhája egyik ujja vállból leszakadt, és láthatóvá vált hosszú, izmos, barna karja. Kezében egy ívelt kés markolatát szorongatta. Az egyetlen, ami tisztának tűnt körülötte, az a tükörfényesen csillogó, hátborzongatóan éles penge volt. Az arca jobb oldalán végighúzódó szürke sebhely fekete szemöldöke fölött kezdődött, és lebiggyesztett ajka alatt ért véget. Westet azonban igazán a szeme döbbentette meg: kissé ferde volt, sárga, és csak úgy sütött belőle a lehető legmélyebb gyűlölet meg gyanakvás. Annak idején, a gurkhuli háborúban éppen elég kantait látott, de ilyen szempár még soha nem nézett vissza rá. Mély, kifejező, aranysárga, mint a...

Vizelet. Annak a szagát érezte, ahogy közelebb lépett. Vizeletét, sárét meg rengeteg megszáradt, keserű verejtékét. Persze a háborúban az orrába ivódott a rég nem mosdott férfiak bűze. Ahogy közeledett, West igyekezett ellenállni a kísértésnek, hogy befogja az orrát, és inkább a száján keresztül vegye a levegőt, vagy, hogy nagy kört leírva a lehető legmesszebbről kerülje el azt a csillogó pengét. Az embernek nem szabad félelmet mutatnia, ha meg akar oldani egy veszélyes szituációt, akármit is érez valójában. West tapasztalatai szerint, ha sikerült elhitetnie, hogy ura a helyzetnek, félig már el is érte a célját.

– Mi a fene folyik itt? – kérdezte a véres arcú őrmestertől. Egyáltalán nem kellett tettetnie a bosszúságot: az idő ellene dolgozott, és ő minden egyes eltelt pillanattal feszültebb lett.

– Ezek a büdös koldusok be akartak jönni az Agriontba, uram! Természetesen megpróbáltam elkergetni őket, de papírjaik vannak.

– Papírjaik?

A furcsa vénember megbökte West vállát, és a kezébe nyomott egy, a széleinél kissé foszladozó, összehajtogatott lapot. Olvasás közben az őrnagy szemöldöke egyre magasabbra szaladt. – Ezt az útiokmányt maga Lord Hoff írta alá. Be kell engedniük őket.

– De nem felfegyverkezve, uram! Azt mondtam nekik, hogy nem vihetik be a fegyvereket. – Az őrmester egyik kezével egy sötét fából készült furcsa íjat, a másikkal egy görbe gurkhuli kardot emelt fel. – Éppen elég huzakodásba került elvenni tőle ezeket, de amikor megpróbáltam megmotozni... ezt a gurkhuli ribancot... – A nő felszisszent, és tett egy lépést előre, mire az őrmester és a két katonája feszülten szoros alakzatba rendeződtek.

– Nyugalom, Ferro! – sóhajtotta a vénember kantai nyelven. – Az Isten szerelmére, nyugalom! – A nő a híd kövére köpött, West számára érthetetlen átkokat kiáltott, és széles ívben hadonászott a pengével, mintha azt próbálta volna mindenki értésére adni, hogy tudja, hogyan bánjon a fegyverrel, és szívesen használja is, ha úgy adódik.

– Miért én? – dünnyögte az orra alatt West. Nyilvánvaló volt, hogy nem mehet sehova, amíg ez a helyzet meg nem oldódik. Mintha nem lett volna éppen elég baja. Mély lélegzetet vett, és igyekezett magát a bűzlő nő helyébe képzelni: idegen volt, furcsa külsejű emberek között, akiknek szavát sem értette, viszont lándzsákkal hadonásztak előtte, és meg akarták motozni. Talán ő is éppen arra gondolt, hogy milyen büdös maga West. Elbizonytalanodott, nyilván félt is, de feltehetőleg egyáltalán nem jelentett veszélyt. Ennek ellenére határozottan veszélyesnek tűnt, viszont félelemnek a nyoma sem látszott rajta.

Kétségtelenül a vénember tűnt tárgyalóképesebbnek kettejük közül, így hát West felé fordult inkább. – Gurkhulból jöttek? – kérdezte összeszedve minden kantai nyelvtudását.

A férfi fáradtan pillantott Westre. – Nem. A dél nem csak Gurkhulból áll.

– Akkor Kadirból? Taurishból?

– Kiismeri magát délen?

– Egy kicsit. Harcoltam ott a háborúban.

A vénember a ferde szemével gyanakvóan figyelő nő felé kapta a fejét. – Ő egy Muntaz nevű helyen élt.

– Sosem hallottam róla.

– Miért is hallott volna? – A vénember megrántotta csontos vállát. – Kis ország a tengernél, Shaffától jócskán keletre, a hegyeken túl. A gurkhuliak évekkel ezelőtt meghódították, a népét szétkergették vagy befogták rabszolgának. A jelek szerint azóta elég rossz kedve van. – A nő fél szemét a katonákon tartva megvetően vicsorgott rájuk.

– És maga?

– Ó, én sokkal délebbről jöttem. Kantán túlról, a sivatagon túlról, sőt a Világ Körén túlról. Az ország, ahol születtem, nincsen rajta a maguk térképein, barátom. Yulwei a nevem. – Kinyújtotta hosszú, fekete kezét.

– Collem West. – A nő felvont szemöldökkel figyelte a kézfogást.

– Ezt itt Westnek hívják, Ferro! A gurkhuliak ellen harcolt. Ennyi elég hozzá, hogy megbízz benne? – A hangjából ítélve Yulwei nem nagyon reménykedett, és valóban: a nő éppen olyan gyanakvó és feszült maradt, mint volt, keze éppen olyan határozottan markolta a kést. Az egyik katona ezt a szerencsétlen pillanatot választotta, hogy közelebb lépjen, és előre döfjön a lándzsájával, mire a nő morogni kezdett, a földre köpött, és újabb érthetetlen átkokat szórt rájuk.

– Elég ebből! – hallotta West a saját hangját, ahogy ráförmedt az őrre. – Menjenek már odébb azokkal a kurva lándzsákkal! – A két őr döbbenten meredt rá, miközben ő azon küszködött, hogy kordában tartsa a hangját. – Nem hinném, hogy meg akarnák szállni a várat. Maguk szerint? Csak óvatosan a fegyverekkel!

A lándzsahegyek vonakodva fordultak el a nőtől. West tett egy határozott lépést Ferro irányába, és a tőle telhető leghatározottabban a szemébe nézett. Tudta, hogy nem mutathat félelmet, de a szíve hevesen vert. Felfelé fordított tenyérrel kinyújtotta a kezét. Olyan közel volt már, hogy majdnem meg is érinthette a nőt.

– A kést! – mondta West élesen, tovább próbálgatva nyelvtudása határait. – Kérem. Nem esik bántódása, a szavamat adom.

A nő sárgán világító ferde szemével először rámeredt, aztán az őrökre, majd megint rá. Nem kapkodta el a döntést. West kiszáradt szájjal, lüktető fejjel állt, izzadt, mint egy ló, a nehéz uniformisban, és próbált nem törődni a nő szagával meg azzal, hogy mennyit fog késni. Telt az idő.

– Az Isten szerelmére, Ferro! – csattant fel hirtelen a vénember.

– Öreg vagyok! Szánj már meg! Talán csak néhány évem van már hátra! Add oda azt a kést ennek az embernek, mielőtt meghalok!

– Szzzzzzzzz – sziszegte a nő, lebiggyesztve az ajkát. Egy szédült, elnyújtott pillanatig a kés felfelé lendült, majd markolattal előre West tenyerében landolt. Az őrnagy megengedett magának egy száraz, megkönnyebbült sóhajt. Egészen az utolsó másodpercig meg volt róla győződve, hogy a pengét kapja.

– Köszönöm – mondta jóval higgadtabban, mint amilyennek valójában érezte magát. Átadta a kést az őrmesternek. – Tegyék el a fegyvereket, aztán kísérjék be a vendégeinket az Agriontba. Ha bármi baj éri őket, főleg a nőt, magát teszem felelőssé, érti? – Egy pillanatig égő tekintettel meredt a katonára, aztán mielőtt bármi történhetett volna, otthagyta a vénembert meg a bűzlő nőt, és belépett az alagútba. A feje még hevesebben lüktetett, mint korábban. A pokolba, el fog késni.

– De miért éppen én? – dünnyögte magában.

 

– Attól tartok, a fegyverkovácsműhely bezárt mára – vigyorgott Vallimir őrnagy. Úgy méregette Westet, mintha aprópénzért kuncsorgó koldus lett volna. – Idő előtt teljesítettük a kvótát, és a héten már nem gyújtjuk be a kemencéket. Talán ha időben jött volna... – A lüktetés West fejében rémesebb volt, mint valaha. Próbált ügyelni arra, hogy lassan lélegezzen, a hangja pedig nyugodt és egyenletes maradjon. Semmit nem nyerhet vele, ha kijön a sodrából. Azzal soha senki nem nyerhetett semmit.

– Értem, őrnagy – mondta West türelmesen –, de háborúban állunk. A besorozottaknak alig van fegyverük, és Burr tábornagy kérte, hogy gyújtsák be a kemencéket, mivel megfelelő felszereléssel kell ellátnunk a katonákat.

Ez többé–kevésbé igaz is volt, bár amióta csatlakozott a tábornagy vezérkarához, leszokott róla, hogy bárkinek is elárulja a teljes igazságot. Úgy semmit sem lehetett elintézni. Most igyekezett a megfelelő arányban keverni a hízelgést meg a hencegést a szemérmetlen hazugságokkal, az alázatos kérésekkel és a leplezett fenyegetésekkel. Időközben meglehetős szakértelemre tett szert annak megállapításában, hogy melyik tárgyalópartnerénél mi lenne az igazán hatásos.

Sajnos Vallimir őrnaggyal, a Királyi Fegyverkovács műhely parancsnokával még nem találta meg a hangot. Valamiért az azonos rang megnehezítette a dolgot. Nem lett volna helyénvaló, ha keménykedik ezzel az emberrel, arra meg nem tudta rávenni magát, hogy könyörögjön.

Ráadásul, ami a társadalmi helyzetet illeti, még véletlenül sem voltak egyenrangúak. Vallimir régi nemesi családból származott, méghozzá nagyhatalmú, hihetetlenül arrogáns családból. Mellette még Jezal dan Luthar is alázatos, önzetlen fickónak tűnt. Vallimir tapasztalatlansága a harcmezőn csak rontott a helyzeten: még egyszer olyan bunkó módon viselkedett, hogy ellensúlyozza ezt a hiányosságát. West utasításai, ha magától Burr tábornagytól származtak is, nagyjából annyira voltak itt kívánatosak, mintha egy bűzlő kondás adta volna ki őket.

A mai nap sem volt kivétel. – Az ehavi kvótát teljesítettük, West őrnagy. – Vallimirnek sikerült egészen gunyoros hangsúllyal kimondania a nevet. – A kemencéket bezártuk Ennyi.

– És azt szeretné, ha ezt mondanám a tábornagynak is?

– A besorozottak felfegyverzése azoknak a földesuraknak a feladata, akik küldték őket – közölte Vallimir. – Nem lehet engem felelőssé tenni, ha ők nem teljesítik a kötelességüket. Ez egyszerűen nem az én problémám. Ezt elmondhatja a tábornagynak is, West őrnagy.

Mindig így ment. Fel és alá. Burr irodájából a különféle hadbiztosokhoz, a századok, a zászlóaljak az ezredek parancsnokaihoz, az Agriontban és a városban szétszórt különféle raktárakhoz, a barakkokhoz, az istállókhoz, a kikötőkhöz, ahol néhány rövid nap múlva megkezdődik a katonák és a felszerelés hajóra rakodása, aztán vissza oda, ahol az egészet elkezdte. Mérföldeket gyalogolt mindenféle eredmény nélkül. Éjszakánként holtfáradtan zuhant az ágyba, hogy aztán pár óra múlva kezdhesse az egészet elölről.

Zászlóalj–parancsnokként az volt a feladata, hogy fegyverrel a kezében harcoljon az ellenséggel. Vezérkari tisztként a jelek szerint a sajáljai ellen kellett felvennie a harcot papírral a kezében – inkább érezte magát titkárnak, mint katonának. Olyan érzése volt, mintha egy nagy követ kellett volna felgörgetnie egy hegyoldalon. Csak küszködött, küszködött, és nem jutott sehova, de megállni sem lehetett, mert akkor a kő visszagurult, és agyonnyomta volna. Mindeközben arrogáns gazemberek lustálkodtak mellette a lejtőn, és hiába voltak éppen akkora veszélyben, mint ő, csak a vállukat vonogatták, és azt hajtogatták, hogy az a kő nem az övék.

West most már értette, miért nem jutott a gurkhuli háborúban mindig elegendő élelem a katonáknak. Vagy ruha, amit felvehettek volna, vagy szekér, amiben a felszerelést szállíthatták volna, vagy mindenféle egyéb holmi, amiről pontosan előre lehetett tudni, hogy szükség lesz rá.

Westnek esze ágában sem volt hagyni, hogy ilyesmi megtörténhessen az ő figyelmetlensége miatt. És végképp esze ágában sem volt hagyni, hogy emberek haljanak meg, mert nem adtak a kezükbe fegyvert. Továbbra is megpróbált nyugodt maradni, de egyre jobban fájt a feje, és a hangja már remegett az idegességtől.

– És mi lesz, ha ott találjuk magunkat Anglandban egy csapat rongyokban járó, fegyvertelen paraszttal? Akkor mi lesz, Vallimir őrnagy? Kinek a problémája lesz? Nyilván nem a magáé. Maga akkor is itt fog ücsörögni a hideg kemencéi mellett.

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, West már tudta, hogy túl messzire ment: Vallimirban fortyogott a düh. – Hogy merészeli, uram? Kétségbe vonja a becsületemet? A családom kilenc generáció óta szolgál a király seregében!

West megdörzsölte a szemét. Azt sem tudta, hogy sírjon–e vagy nevessen. – Nem kérdőjelezem meg a bátorságát, efelől biztosíthatom. Egyáltalán nem erre céloztam. – Igyekezett Vallimir helyébe képzelni magát. Nem tudta elképzelni, milyen nyomás nehezedhet rá: valószínűleg szívesebben osztogatott volna parancsokat katonáknak, mint kovácsoknak. Valószínűleg... Hát, ezzel nem ment sokra. Ez az ember egy szarházi volt, és West gyűlölte. – Ez nem az ön becsületének kérdése, őrnagy, és nem is a családja becsületéé, A kérdés az, hogy felkészülünk–e tisztességgel a háborúra.

Vallimir tekintete fenyegetően hűvös lett. – Mégis mit gondol, kivel beszél, maga mocskos paraszt? Minden befolyását Burrnak köszönheti, és ő is csak egy vidéki bunkó, aki a vagyonával jutott el idáig. – West zavartan pislogott. Persze sejtette, mit mondanak róla a háta mögött, de teljesen más volt szemtől szembe hallani.

– És ha Burr eltűnik a süllyesztőben, mi lesz magából? Mi? Mit csinál, ha majd nem tud senkinek a háta mögé bújni? Nincs származása, nincs családja! – Vallimir szája gúnyos mosolyra görbült.

– A húgán kívül, persze, és amit róla is hallok...

West azon kapta magát, hogy sebesen indul meg előre. – Micsoda? – vicsorította. – Mit mondott? – Elég ijesztő lehetett a tekintete: látta, ahogy a vér kiszalad Vallimir arcából.

– Én... én csak...

– Azt hiszi, Burrnak kell megvívni helyettem a csatáimat, maga kibaszott, gerinctelen féreg? – Mielőtt visszafoghatta volna magát, tovább nyomult előre, Vallimir pedig hunyorogva hátrált a fal felé, és felemelt karral védekezett a várható ütés ellen. Westnek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ragadja meg a rohadékot, és rázza addig, amíg le nem esik a feje. Közben a saját koponyájában tovább erősödött a lüktetés. Az az érzése támadt, hogy a nyomástól rögvest kiugrik a szeme a helyéből. Hosszú, mély lélegzeteket vett az orrán át, és olyan erővel szorította össze a kezét, hogy már fájt. A düh lassan csillapodni kezdett, és többé nem fenyegetett azzal, hogy átveszi az uralmat a teste fölött. Most csak odabent pulzált, és a mellkasát szorongatta.

– Ha mondanivalója van a húgommal kapcsolatban – mondta egészen halkan –, akkor álljon elő vele! Most szeretném hallani! - Bal kezét lassan kardja markolatára csúsztatta. – Aztán elintézhetjük a dolgot a városfalon kívül.

Vallimir őrnagy még messzebb hátrált. – Semmit sem hallottam - suttogta. – Egyáltalán semmit.

– Egyáltalán semmit. – West még egy pillanatig a másik halottfehér arcába meredt, aztán visszakozott. – Nos, ha lenne olyan kedves, és begyújtaná a kemencéket... Rengeteg munka vár még ránk.

Vallimir pislantott egyet. – Természetesen. Máris megnyittatom őket.

West sarkon fordult és elvonult. Tudta, hogy Vallimir legszívesebben ledöfné a pillantásával, és hogy egy amúgy is kellemetlen helyzeten sikerült sokat rontania. Szerzett egy újabb nagyhatalmú ellenséget a sok meglévő mellé. Legjobban viszont mégiscsak az keserítette el, hogy a gazember igazat beszélt: Burr nélkül neki lényegében befellegzett. Nem volt családja a húgán kívül. Pokolian fájt a feje.

– Miért én? – súgta maga elé. – Miért?

Még rengeteg munka várt rá, annyi, hogy egész napra is elegendő lett volna, de Westnek már elege volt. Annyira fájt a feje, hogy szinte nem is látott. Le kell feküdnie a sötétben az arcán egy nedves kendővel, még ha csak egy órára is, még ha csak egy percre is. Egyik kezével a zsebében turkált a kulcsa után kutatva, a másikat nyilalló szemére tapasztotta, és összeszorította a fogát. Egyszerre hangot hallott az ajtó túloldaláról Üveg csendült halkan. Ardee.

– Ne! – mormogta. Most ne! Egyáltalán miért adott neki kulcsot? Magában átkozódva emelte fel az öklét, hogy bekopogjon. A saját ajtaján akart kopogni – idáig kellett eljutnia. De az ökle soha nem jutott el a fáig. Igen kellemetlen kép kezdett formálódni lelki szemei előtt. Ardee és Luthar meztelenül, izzadságtól lucskosan, az ő szőnyegén henteregtek a képzeletében. Gyorsan elfordította a kulcsot a zárban, és belökte az ajtót.

Ardee egyedül állt az ablaknál, és hála az égnek, még ruha is volt rajta. Annak West már kevésbé őrült, hogy éppen egy poharat töltött csordultig a kancsóból. Húga felhúzta a szemöldökét, ahogy berontott a szobába.

– Ó, te vagy az? – kérdezte Ardee.

– Mégis, ki a rosseb lenne? Ez az én lakásom, nem?

– Valaki nincsen éppen jókedvében ma délelőtt. – Egy kevés bor túlcsordult a pohár peremén, és az asztalra löttyent. Ardee a kezével törölte fel, aztán még le is nyalogatta az ujjairól, mielőtt nagyot húzott volna a pohárból. Minden mozdulatával a bátyját próbálta bosszantani.

West elfintorodott, és bevágta maga mögött az ajtót. – Muszáj ennyit innod?

– Úgy hallottam, hogy egy ifjú hölgynek szüksége van valamiféle hobbira. – Félvállról beszélt, mint mindig, de a fejfájása ellenére West érezte, hogy valami nincs rendjén. Ardee az íróasztal felé pislogott, aztán el is indult arrafelé. West ért oda először, és felkapta az asztallapon heverő papírfecnit. Egyetlen sor állt rajta.

– Mi ez?

– Semmi. Add ide!

West fél kezével távol tartotta a húgát, és elolvasta a levelet.

A szokásos helyen, holnap este.

A.

West háta csupa libabőr lett a rémülettől. – Semmi? Semmi?

– Megrázta a levelet a húga orra előtt. Ardee elfordult tőle, és félrekapta a fejét, mintha csak egy légy szállt volna rá. Nem szólt, csak zajosan szürcsölt egyet a poharából. West a fogát csikorgatta.

– Luthar az, ugye?

– Nem mondtam ilyet.

– Nem is volt rá szükség. – A papír apró galacsinná gyűrődött össze West fehér ujjai között. Az őrnagy minden izma megfeszült, és remegni kezdett, ahogy az ajtó felé fordult. Minden erejére szüksége volt, hogy ne rohanjon máris ahhoz a gazemberhez, és ne fojtsa meg.

Jezal, az a hálátlan szarzsák becsapta, méghozzá csúnyán. Persze nincs ebben semmi meglepő – az az ember egyszerűen ostoba. Ha valaki papírzacskóba tölti a bort, ne csodálkozzon, amikor kifolyik belőle. Aztán meg nem Jezal írta az üzenetet. Mi értelme lenne az ő körmére csapni? Üresfejű fiatalemberek mindig is lesznek a világon.

– Mégis, mit akarsz ezzel elérni, Ardee?

A nő leült a kanapéra, és fagyosan bámult Westre pohara karimája fölött. – Mivel, bátyus?

– Tudod te azt jól!

– Hát nem vagyunk testvérek? Nem lehetünk őszinték egymással? Ha mondani akarsz valamit, gyerünk, mondjad! Szerinted mit akarok elérni?

– Szerintem tönkreteszed magadat, ha már így megkérdezted.

Westnek irdatlan erőfeszítésébe került, hogy nyugodt maradjon a hangja. – Borzasztó túlzásokba estél ezzel a Luthar–üggyel. Levelek? Levelek? Őt már figyelmeztettem, de a jelek szerint nem vele volt a gond. Mégis, hogy gondoltad ezt? Vagy gondolkodtál egyáltalán? Véget kell vetned a dolognak, még mielőtt az emberek pletykálni kezdenek! – Erős szorítást érzett a mellkasában. Mély lélegzetet vett, de így sem tudta megakadályozni, hogy kirobbanjon belőle az indulat. – A francba, hát máris pletykálnak! Ennek most azonnal véget vetsz! Megértetted?

– Megértettem – vetette oda félvállról Ardee - de kit érdekel, mit gondolnak mások?

– Engem! – West már szinte ordított. – El tudod képzelni, milyen keményen kell dolgoznom? Talán ostobának tartasz, de te is tudod, miről szól ez az egész, Ardee! – A nő sértődött képet vágott, de ő egyre indulatosabban folytatta. – Ráadásul nem először történik meg! Gondolom, szükségtelen, hogy emlékeztesselek arra, milyen szerencsétlen voltál mindig is a férfiakkal?

– Eddig legalább a családtagjaim nem bántak velem így! – Ardee most már egyenes háttal ült, az arca merev volt és sápadt a dühtől. - És egyáltalán, mit tudsz te rólam? Az elmúlt tíz évben szinte nem is beszéltünk egymással!

– Hát most beszélünk! – ordította West, és a falhoz vágta a papírgalacsint. – Sejted egyáltalán, mi lehet ennek a vége? Mi lesz, ha megszerzed magadnak? Végiggondoltad? Szerinted elbűvöli majd a családját a bájos menyecske? A legjobb esetben soha nem állnának szóba veled! A legrosszabb esetben egy fityinget sem kapnátok tőlük többé! – Reszkető ujjával az ajtóra mutatott.

– Nem vetted észre, micsoda egy hiú, arrogáns disznóval van dolgod? Ezek mind azok! Szerinted hogyan boldogulna a családja pénze nélkül? A befolyásos barátai nélkül? Azt sem tudná, mihez fogjon! Hogyan lehetnétek boldogok egymással? – A feje már szinte kettéhasadt, de mondta tovább a magáét. – És mi lesz, ha, ami egyébként sokkal valószínűbb, nem szerzed meg magadnak? Akkor mi lesz? Akkor neked annyi! Erre gondoltál már? Hányszor sodortad már bajba magad? És még állítólag te vagy az okosabb! Mindenki rajtad fog röhögni! – Már szinte fulladozott a dühtől. – Rajtad meg rajtam!

Ardeenak a lélegzete is elállt. – Hát kibújt a szög a zsákból! – visította teli torokból. – A kutyát nem érdekli, velem mi van, de ha a te jóhíred kerül veszélybe...

– Te kibaszott, ostoba liba! – A kancsó pörögve repült át a szobán, és közvetlenül Ardee feje mellett a falnak csapódott. Üvegszilánkok ugrottak szerteszét, a vakolaton széles patakokban folyt le a vörösbor. West csak még jobban dühbe gurult. – Miért nem hallgatsz rám, bassza meg?

Egyetlen pillanattal később máris ott állt a húga előtt. Ardee arcára egy futó pillanatra kiült a döbbenet, aztán éles csattanás hallatszott, ahogy a bátyja ökle telibe találta az arcát, éppen, amikor felállni készült. Nem esett el, de csak azért, mert West elkapta, és a falhoz szorította, mielőtt földet érhetett volna.

– Ki fogsz csinálni mindegyikünket! – A nő tarkója a vakolatnak csapódott... egyszer, kétszer, háromszor. West egyik kezével megragadta a nyakát, vicsorgott, és teljes testével a falhoz préselte a húgát. Ahogy az ujjait egyre szorosabbra zárta, halk hörgés tört elő Ardee torkából.

– Te önző, felelőtlen... kibaszott... kurva!

Ardee haja szorosan az arcára tapadt. West csak egy keskeny bőrdarabot, a szája sarkát és az egyik barna szemét látta.

A szem rámeredt. Nem látszott benne fájdalom. Nem látszott benne félelem. Üres volt és kifejezéstelen, mint egy hulláé.

Szorítás. Hörgés. Szorítás.

Szorítás...

West gyomorforgató rándulással tért magához. Szétnyitotta az ujjait, és elkapta a kezét. Húga ott maradt a falnak dőlve. Hallotta, hogy lélegzik. Kapkodva vette a levegőt. Vagy a saját zihálását hallotta? Kettéhasadt a feje. Ardee még mindig üres tekintettel meredt rá.

Nyilván csak képzelte. Máshogy nem történhetett. Bármelyik pillanatban felébredhet, és akkor vége lesz a rémálomnak. Félresimította Ardee haját az arcából.

A nő bőre olyan volt, mint a gyertyaviasz, egészen tésztaszerű és fehér. Az orrából csorgó vér szinte feketének tűnt. A rózsaszín nyomok élesen rajzolódtak ki a nyakán. Az ujjak nyomai. Az ő ujjaiéi. Tehát nem csak álmodott.

Elfogta a hányinger. Kinyílt a szája, de egyetlen hang sem jött elő rajta. A vért nézte a húga ajkán, és legszívesebben okádott volna.

– Ardee... – Annyira undorodott, hogy amint megszólalt, öklendezni kezdett. Erezte az epét a szájában, de azért hörögve tovább beszélt: – Annyira sajnálom... Annyira sajnálom... Nincs bajod?

– Volt már rosszabb. – Ardee lassan felemelte a kezét, és az ujja hegyével megérintette az ajkát. A vér szétkenődött a száján.

– Ardee... – West kinyújtotta az egyik kezét, hogy megérintse a húgát, de aztán inkább elhúzódott, nehogy megint olyasmit tegyen, amit aztán megbán. – Bocsáss meg...

– Ő is mindig ezt mondta. Emlékszel? Utána ölelgetett bennünket, és sírt. Mindig azt akarta, hogy bocsássunk meg neki. Aztán mégis kezdődött az egész elölről. Elfelejtetted?

Westnek megint úgy kellett visszanyelnie a torkában feltörő epét. Ha Ardee sírt volna, ha ordított volna vele, ha az öklével kezdte volna csépelni, azt sokkal könnyebben viselte volna. Bármit, csak ezt ne! Megpróbált soha nem gondolni rá, de elfelejteni nem lehetett.

– Ne! – suttogta. – Emlékszem.

– Gondolod, hogy befejezte, miután eljöttél? Rosszabb lett. Csak onnantól egyedül bújtam el. Arról álmodoztam, hogy visszajössz. Hogy visszajössz, és megmentesz. Amikor aztán tényleg visszajöttél, csak rövid ideig maradtál, és már nem volt ugyanolyan kettőnk között sem. És nem tettél semmit.

– Ardee... Nem tudtam...

– Tudtad, de elmentél. Könnyebb volt nem tenni semmit. Hazudni magadnak. Megértem, és tudod mit? Még csak nem is hibáztatlak. Tulajdonképpen némi vigaszt is jelentett akkoriban, hogy legalább te megmenekültél. Életem legboldogabb napja volt, amikor meghalt.

– Az apánk volt...

– Ó, igen. Ilyen az én formám. Sosem volt szerencsém a férfiakkal. Kötelességtudó lányként zokogtam a temetésen. Addig bőgtem, amíg a gyászolók már a józan eszemért kezdtek aggódni. Este ébren feküdtem az ágyamban, amíg mindenki el nem aludt. Akkor kiosontam a házból, és visszamentem a sírhoz. Egy darabig csak álltam ott, és bámultam... aztán fogtam magam, és lehugyoztam.. Felhúztam a szoknyámat, leguggoltam, és lehugyoztam a saját apámat! Közben arra gondoltam, hogy soha többé nem leszek senki kutyája.

Keze fejével letörölte a vért az orráról.

– Látnod kellett volna, milyen boldog voltam, amikor értem küldtél! Újra meg újra elolvastam a levelet. A szánalmas kis álmaim megint életre keltek. Remények, mi? Micsoda kibaszott egy átok! A bátyámmal fogok élni! A védelmezőmmel! Vigyáz majd rám, és segít nekem. Végre talán saját életem lehet! De egészen más vagy, mint ahogy az emlékeimben éltél. Felnőttél. Előbb nem is törődsz velem, aztán kioktatsz, aztán meg is ütsz, most meg sajnálkozol. Le sem tagadhatnád, hogy az apád fia vagy.

West felnyögött. Ügy érezte, húga szavai tőrként hasítanak az agyába. És rosszabbat érdemelt volna. Ardeenak igaza volt. Cserben hagyta őt. Nem ma, már réges–régen. Amíg ő kardokkal játszott, és olyanok seggét nyalta, akik közben lenézték, Ardee szenvedett. Nem is tellett volna nagy erőfeszítésébe, de sosem nézett szembe vele. Minden egyes vele töltött pillanatban érezte a bűntudatot; mintha egy kő lett volna a gyomrában, ami elviselhetetlen súllyal húzza lefelé.

Ardee ellépett a faltól.

– Talán megyek, és meglátogatom Jezalt. Lehet, hogy a legostobább fajankó az egész városban, de emlékeim szerint soha nem emelt rám kezet. Szerinted? – Ezzel félrelökte a bátyját, és az ajtó felé indult.

– Ardee! – West elkapta a karját. – Kérlek... Ardee... Bocsáss meg...

A nő kidugta a nyelvét, csövet formált belőle, és kiköpött. A véres nyál puhán landolt a férfi uniformisán. – Ez a tied, rohadék.

Az ajtó keményen csapódott West arcába.