VIII. Sok-sok bűn

Érdekes volt kinézni az ablakon, amikor virradat előtt felöltöztem, s a fekete ablaküvegen túl, melyben jelzőtűzként csillogott a két gyertyám tükörképe, figyelni a kivehetetlen sötétségbe burkolt éjszakát, ahogy lassan a tegnapé lett, s ahogy lassan kibontakozott belőle minden, az érkező reggeli pirkadatban. A kilátás fokozatosan nyílt meg, s kitárult előttem a táj, ahol az éjszakai sötétségben úgy kóborolt a szél, mint gondolataim az emlékeim között, s mulatságos volt felfedezni egyenként az ismeretlen tárgyakat, melyek álmomban körülvettek. Eleinte alig lehetett megkülönböztetni őket a ködben, s még hunyorogtak fölöttük a kései csillagok. De ahogy eltelt ez a sápadt átmeneti idő, a kép olyan sietősen kezdett szélesedni és telni, hogy minden pillantásommal egy órai új néznivalót fedezhettem fel. Észrevétlenül egyszerre csak a gyertyáim lettek az egyedüli kirívó részletei a reggelnek, a szobám homályos sarkai mind beleolvadtak, s felragyogott a nap a derűs tájkép fölött, közepén az apátság öreg templomával, melynek vastag tornya olyan szelíd árnyékbarázdát fektetett végig a vidéken, hogy szinte ellentmondott vele megtépázott külsejének. De hát a nyers külső (remélem, ezt már megtanultam) gyakran derűs és szelíd dolgokat eredményez.

Olyan rend volt a ház legkisebb zugában is, és olyan figyelmes volt hozzám mindenki, hogy nem sok gondom akadt a két kulcscsomómmal; de hát meg akartam jegyezni minden szekrény, fehérneműs fiók, pohárszék tartalmát, s felírtam egy palatáblára, hogy hány üveg lekvár, befőtt, eltett zöldség, savanyúság áll a kamrában, hogy mennyi pohár, palack, teáscsésze, meg minden egyéb van a háznál, és egyáltalában, módszeres, vénkisasszonyos, kicsinyes bolondériámmal annyira eltelt az idő, hogy alig akartam hinni a reggelit jelző harangszónak. Rohantam mégis, megcsinálni a teát, miután hivatalom szerint már én voltam felelős a teáskannáért; aztán, mivel késlekedtek, senki sem jött még le a reggelihez, gondoltam, kinézek a kertbe egy kicsit, hadd ismerkedjem meg azzal is. Gyönyörű helynek találtam: elöl a szép fasor és a kocsifelhajtó, amerre érkeztünk (s ahol egyébként a kocsink kereke úgy felvágta a kavicsot, hogy megkértem a kertészt, hengerelje le); a ház mögött pedig a virágágyak és fent az ablakában az én édes szívecském, éppen kinyitva, hogy lemosolyogjon rám, mintha csókot akarna inteni onnét fentről. A virágoskert mögött volt a veteményes, aztán egy kifutó térség, aztán egy barátságos kis szérűskert, aztán pedig egy édes kis tanyaudvar. Maga a ház pedig, három tornyával a tető fölött, más-más formájú, hatalmas, apró, de egyaránt csinos ablakaival, déli homlokzatára szögelt léceivel a falirózsák meg a felfutó lonc számára, s barátságos, kényelmes, vendégszerető külsejével méltó volt, ahogyan Ada mondta, amikor kijöttek elém karonfogva a házigazdánkkal, méltó volt az ő John bácsijához – ehhez a megjegyzéshez bátorság kellett, ámbár ő csak a lány kedves arcocskáját csípte meg érte.

Mr. Skimpole ugyanolyan szeretetre méltó volt a reggelinél, mint a múlt éjszaka. Méz is volt az asztalon, ami egy méhekről szóló előadásra késztette. Semmi kifogása a méz ellen, mondta (el kellett hinnem neki, mert láthatóan szerette a mézet), de tiltakozik a méhek túlzott megdicsőülése ellen. Nem látja be, miért kell a szorgalmas méheket példaképül állítani elébe; a méhek szerinte nyilván szeretnek mézet gyűjteni, másképp nem csinálnák – hiszen senki sem kérte fel őket erre. Egészen fölösleges, hogy ekkora érdemet kovácsoljanak maguknak ebből a kedvtelésükből. Ha a világ valamennyi cukrásza zümmögve rohangászna összevissza, fellökve mindenkit, aki az utcán útjába kerül, s öntelten figyelmeztetve a járókelőket, hogy ügyeljenek, mert ő a munkáját végzi, s nem szabad őt zavarni ebben, a világ igazán elviselhetetlen hely lenne. Aztán meg különben is, nevetséges az olyan, akit nyomban kifüstölnek a vagyonából kénkővel, alighogy összegyűjtötte. Mit tartanánk egy olyan manchesteri iparosról, akinek csak ennyi célja lenne a gyapjúszövéssel? Kénytelen azt mondani, hogy ő inkább a herét tartja eszményképének, egy rokonszenvesebb és bölcsebb gondolat megtestesítőjének. A here azt mondja, minden tetszelgés nélkül: „Bocsánat, de én sajnos igazán nem tudok segíteni az üzletben. Belecsöppentem ebbe a világba, ahol annyi a látnivaló, és olyan rövid az életem hozzá, hogy körül kell néznem benne a magam szakállára, s azt kell kérnem, hogy gondoskodjon rólam valaki, aki nem akar nézelődni.” Mr. Skimpole véleménye szerint ebből áll a here filozófiája, s szerinte ez nagyon jó filozófia – feltéve persze, hogy a here mindig fenn akarja tartani a jó viszonyt a méhekkel, ami, tudomása szerint, mindig is könnyen ment neki, csak hagynák őt békében ezek a fontoskodó teremtések, s ne lennének olyan nagyra a mézükkel!

Tovább színezte játékos előadását, a legnagyobb könnyedséggel különböző tárgyakra tért át, s mindnyájunkat felvidított; jóllehet megint úgy látszott, hogy komolyan érti, amit mond, már amennyire komolyan tudott venni bármit is. Még valamennyien őt hallgatták, amikor visszavonultam, hogy ellássam új feladataimat. Egy időre el voltam foglalva ezekkel, s amikor visszafelé mentem a folyosókon, karomon a kulcsos kosarammal, Mr. Jarndyce kiszólt, és behívott egy kis szobába, mely szomszédos volt a hálófülkéjével. Könyvekkel és iratokkal volt tele, s félig könyvtárnak, félig egy kis múzeumnak látszott, ahol a cipőiből, csizmáiból és kalapskatulyáiból álló gyűjtemény volt kiállítva.

– Üljön le, drágám – mondta Mr. Jarndyce. – Ez itt a dörmögő szoba, tudja meg. Ha rosszkedvű vagyok, idejövök dörmögni mérgemben.

– Akkor nagyon ritkán lehet itt, sir – mondtam.

– Ó, maga nem ismer még engem! – felelte. – Ha csalódtam vagy becsapódtam a… széllel, és keletire fordul, mindig ide menekülök. A dörmögő a legtöbbet használt szoba az egész házban. Maga félig sem ismeri az én hangulataimat. Lelkem, ne remegjen!

Nem tehettem róla. Mindent megpróbáltam; de hogy kettesben maradtam evvel a jóakaratú emberrel, s láttam a kedves tekintetét, s hogy olyan boldog voltam itt, s úgy megbecsültek, s a szívem úgy megtelt…

Megcsókoltam a kezét. Nem tudom, mit mondhattam, még azt sem, megszólaltam-e egyáltalán. Zavarba jött, és az ablakhoz lépett – szinte azt hittem, ki akar ugrani rajta, míg meg nem fordult, s meg nem láttam szemében a megnyugtató kifejezést, melyet el akart rejteni előlem. Szelíden megveregette a fejemet, aztán leültem.

– No! No! – mondta. – Hát túlestünk rajta. Pfű! Ne bolondozzon.

– Nem fog többet előfordulni, sir – feleltem –, de eleinte nagyon nehéz…

– Csacsiság! – mondta. – Nagyon könnyű. Mi van ebben? Hírét hallom egy jó kis árva lánynak, akinek senkije sincs, és a fejembe veszem, hogy majd én leszek a pártfogója. Felnő, jó véleményemet többszörösen igazolja, és én a gyámja és a jó barátja maradok. Hát mi van ebben? Nohát, nohát! Most hát tisztáztuk ezt a régi számadást, s megint a kedves, hűséges, megbízható arcodat láthatom.

„Kedves Eszter – szóltam magamhoz –, meglepsz! Igazán nem ezt vártam tőled!” – aminek olyan jó hatása volt, hogy átkulcsoltam kezemmel a kosaramat, és egészen lecsillapodtam. Mr. Jarndyce arca elárulta helyeslését, s belefogott bizalmas mondandójába, mintha ki tudja, mióta lenne már az a szokásunk, hogy reggelente összeülünk ilyen meghitt beszélgetésre. Szinte elhittem, hogy így van.

– Maga persze – mondta – nem sokat ért ezekhez a kancelláriabeli ügyekhez, Eszter?

Megráztam a fejemet, persze.

– Nem tudom, ki ért hozzájuk – felelte. – A jogászok olyan ördöngösen összegabalyították, hogy a per eredeti értelme már régen nyomtalanul eltűnt a föld színéről. Egy végrendelet és egy örökség körül forog, vagy forgott valaha. Ma már csak a perköltségek körül forog. Minket örökké csak megidéznek, megjelenünk, elvonulunk, esküt teszünk, vallomást teszünk, és felfolyamodunk, beadványt és ellenbeadványt, pecséteket és zárlatokat, jelentéseket és indítványokat kérünk és adunk és forgunk a Lordkancellár meg a csatlósai körül, és pártatlan igazságossággal keringőzünk a por és hamu felé, lassú haláltáncunkban a Perköltségek körül. Mert ez a nagy kérdés. A többit sikerült sajátságos módon semmivé olvasztani.

– Szóval eredetileg – mondtam, hogy visszatérítsem, mert már kezdte volna a fejét dörzsölgetni – egy végrendelet körül forgott?

– Úgy van, egy végrendelet volt a tárgya, ha ugyan egyáltalán volt valami tárgya – felelte. – Élt egy Jarndyce, aki egy szerencsétlen órában nagy vagyont szerzett, és csinált egy végrendeletet. Amíg azt a kérdést tárgyalták, hogy miként kezeljék a letétbe helyezett hagyatékot, a végrendeleti örökség semmivé vált: a végrendeleti örökösöket olyan nyomorúságos helyzetbe hozták, hogy bőven meglennének büntetve még egy olyan hallatlan bűncselekményért is, hogy pénzt hagytak rájuk; a végrendelet pedig holt betűvé vált. Az egész siralmas per folyamán minden olyasmit, amit egy ember kivételével már mindenki ismert, mindig arra az egyre bízták, aki még nem ismeri, hogy hadd találja ki; az egész siralmas per folyamán mindenkinek újra meg újra meg kell kapnia az összes másolatokat mindenről, a felgyűlt szekérrakományra való iratokból (vagy fizetnie kell a költségeket érte, anélkül, hogy megkapná, ami rendszerint történik, mert senkinek sem kellenek a papírok); s bele kell ugrania nyakig, s le-föl el kell járnia költségek, tiszteletdíjak, hülyeségek, aljasságok, megvesztegetések egész pokoli csűrdöngölőjét, amilyet a legvadabb boszorkánytáncról sem álmodik a képzelet. A jogi méltányosság megkérdezi a törvényt, a törvény visszakérdezi a jogi méltányosságot; a törvény úgy találja, hogy nem engedheti meg ezt, a jogi méltányosság úgy találja, hogy nem engedheti meg azt; egyik se engedhet meg többet, mint annak a leszögezését, hogy semmit sem lehet tenni ennek az ügyvédnek az értesítése nélkül és annak az A-t képviselő jogtanácsosnak a megkérdezése nélkül, meg emennek az ügyvédnek a hozzájárulása nélkül és amannak a B-t képviselő jogtanácsosnak az utasításai nélkül; és így tovább, végig az egész ábécén, végeérhetetlenül, mint a zöld disznóról szóló mesében, így megy ez évről évre, nemzedékről nemzedékre, kezdik elölről újra meg újra, szakadatlanul, soha véget nem ér semmi. És nem hagynak bennünket kimenekülni a perből, mert ügyfelek lettünk benne, és ügyfeleknek kell maradnunk benne, akár tetszik, akár nem. De hát hiába is gondolkozik ezen az ember. Amikor dédnagybátyám, szegény Tom Jarndyce, elkezdett gondolkozni rajta, az már a végét jelentette!

– Ő volt az a Mr. Jarndyce, sir, akinek a történetéről hallottam?

Szomorúan bólintott.

– Én vagyok az örököse, Eszter, és ez volt az ő háza. Amikor beköltöztem, igazán puszta volt itt minden. Magán viselte Tom Jarndyce nyomorúságának emlékét.

– Hogy megváltozott azóta! – mondtam.

– Őelőtte Csúcsos-háznak hívták. Ezt a mostani nevét ő adta neki. Itt élt bezárkózva, éjjel-nappal a periratok gonosz papírhalmaza fölött töprengett, bizakodva, reménykedve, hogy majd csak kibogozza az összevissza zavart ügyet, és befejezi a pert. Ezalatt pedig a birtok tönkrement, a ház repedező falain keresztülsüvített a szél, a málladozó tetőn befolyt az eső, a gyom benőtte a korhadt kapuhoz vezető utat. Amikor hazahoztam ide a földi maradványait, úgy éreztem, mintha a háznak is kihűlt volna a lelke; olyan komor, olyan romba dőlt volt az egész.

Föl-alá járkálva beszélt, önmagának, s beleborzongott; aztán megállt, és rám nézett. Felderült az arca, visszalépdelt, és zsebre vágott kézzel újra leült.

– Mondtam ugye, hogy ez a dörmögő szoba, drágám. Miről is beszéltem?

Mondtam neki, hogy – arról a reményteljes változásról, amit neki köszönhet Pusztaháza.

– Pusztaháza… az igaz. Hanem vannak házaink Londonban, a belvárosban, rosszabb állapotban, mint Pusztaháza volt annak idején. Házaink, mondom, úgy értve, hogy a peres hagyaték házai, de úgy kellene mondanom inkább, hogy a perköltségek házai; mert a perköltségeken kívül nincs más földi hatalom, amelyik egy fillért is látni fog belőle, vagy aki szembajon és elkeseredésen kívül bármit is kapni fog belőle. Egy utcasornyi düledező, vakolatlan, kivert ablakú ház ez a vagyon, egyetlen ablaktáblájuk sincs már, még az ablakkeretek is hiányoznak róluk; a puszta, üres ablaktokok, és zsaluk lógnak csak a sarkukon, és esnek ketté eresztékeikben; a vasrácsok rozsdacafatokra mállanak szét; a kémények besüppedtek, összedőltek; a lépcsőfokok kövét a kapuk előtt (mindegyiknek olyan a kapuja, mintha a Halál bejárata lenne) belepte a zöld penész; még a támasztógerendák, melyek ezeket a romokat összetartják, még azok is rohadnak szét. Jóllehet Pusztaháza nem tartozott a Kancelláriára, a gazdája azonban igen, s ezért volt rányomva ugyanaz a pecsét, így fest a Kancellária Nagy Pecsétje, drágám, ahol ráütötték, szerte egész Angolországban… a gyerekek is ismerik!

– Hogy megváltozott itt! – mondtam megint.

– No, hát igen – mondta, sokkal jobbkedvűen –; és nagy bölcsesség magától, hogy mindig a kép derűs oldalát fordítja felém. – (Az én bölcsességem!) – Ezekről a dolgokról soha nem beszélek, még csak nem is gondolok rájuk, kivéve itt a dörmögő szobámban. Ha jónak látja, hát mondja el mindezt Ricknek és Adának – nézett rám komolyan. – A belátására bízom, Eszter.

– Remélem, sir… – szóltam.

– Azt hiszem jobb lesz, ha gyámapjának szólít, drágám.

Éreztem, hogy megint torkomon akad a szó. – „Eszter – szóltam magamhoz szemrehányóan –, milyen vagy már megint!” – holott úgy tett, mintha csak úgy mellékesen mondaná, mintha egy pillanatnyi szeszély lenne csupán, nem pedig kigondolt gyengédség. De elég volt rázni egyet a kulcsos kosaramon, hogy észre térítsen, aztán összekulcsoltam a kezem, még nagyobb eltökéltséggel, és nyugodtan a szemébe néztem.

– Remélem, kedves gyámapám – mondtam –, hogy nem fog túl sokat rám bízni, a belátásomra. Remélem, hogy nem fog félreismerni. Nem szeretném, ha aztán csalódna bennem, amikor majd kiderül, hogy nem vagyok elég okos; de sajnos, ez az igazság, és úgyis hamarosan rájönne, ha nem is vallanám be becsületesen.

Egyáltalán nem látszott csalódottnak – éppen ellenkezőleg. Azt felelte, széles mosollyal az arcán, hogy éppen eléggé ismer már, és hogy éppen elég okos vagyok neki.

– Remélem nem lesz velem semmi baj – mondtam –, de azért nagyon félek tőle, gyámapám.

– Elég okos ahhoz, drágám, hogy a mi jó kis gazdasszonyunk legyen itt – felelte tréfálódzva –, a gyerekversikék (nem Mr. Skimpole-t értem) jó kis anyókája:

„Öreganyó, hová szállsz föl s mi végből?”

„Lesöpörni a pókhálót az égről.”

– A mi egünkről – folytatta – olyan tisztára le fogja maga söpörni, Eszter, amíg gondját viseli ennek a háznak, hogy nemsokára hátat fordítunk a dörmögő szobának, és beszögezhetjük az ajtaját.

Ettől fogva kezdtek engem öreganyónak, Anyókának, Shiptonnénak, Hubbard mamának nevezni, meg Durden néninek, meg annyi mindenfélének, hogy a tulajdon nevem egészen feledésbe ment közöttük.

– No de hát – szólt Mr. Jarndyce –, hogy visszatérjünk a pletykálódásunkhoz: itt van ez a Rick, ez a sokat ígérő, nagyszerű fiú. Mi legyen vele?

Ó, Uramisten, hogy éntőlem kérjenek tanácsot egy ilyen kérdésben!

– Itt van ez a fiú, Eszter – mondta Mr. Jarndyce, kényelmesen zsebre vágva a kezét, és kinyújtva a lábát. – Kell neki valamilyen foglalkozás; magának kell kiválasztania, hogy milyen hivatáshoz van kedve. Képzelem, mennyi újabb parókázás lesz emiatt, de meg kell lennie.

– Újabb micsoda, gyámapám? – kérdeztem.

– Újabb parókázás – mondta. – Nem tudom másként nevezni. Rick a Kancellária gyámgyermeke, drágám. Kenge és Carboy is hozzá fog szólni a dologhoz; doktor Nemtudomki… valami lehetetlen sírásó, aki az ügy értelmét temeti a föld alá valahol a Kancellária árvaszéki osztályának egyik hátsó szobájában… szintén hozzá akar majd szólni a dologhoz; az ügyésznek is lesz valami megjegyeznivalója; a Kancellár is kifejti majd a véleményét; a csatlósai is hozzászólnak; ezek mind-mind felteszik a parókájukat, és szépecskén meg akarják majd keresni a maguk hasznát a dologból; az egész ügy roppant ünnepélyesen, bőbeszédűen, roppant tökéletlenül és roppant költségesen fog lezajlani, s ezt nevezem én egyszerűen parókázásnak. Hogy ki átkozta meg az emberiséget a parókázással, és hogy kinek a bűne miatt szállt ez a csapás ezeknek a fiataloknak a fejére, azt nem tudom; de így van.

Megint dörgölni kezdte a fejét, és célozgatni kezdett a szélre. De igazán nagyszerű példája volt az irántam való kedvességének, hogy akár a fejét vakargatta, akár fel-alá járt, akár mind a kettőt csinálta egyszerre, az arca rögtön felderült, mihelyt rám nézett, s felvette újra a jóindulatú kifejezését, és mindig megnyugodott megint, kezét kényelmesen zsebre dugva, lábát kinyújtóztatva.

– Legokosabb lenne talán először is megkérdezni Mr. Richardot – mondtam –, mihez van kedve neki magának.

– Úgy van, ez az – felelte. – Erre gondolok éppen! Kezdjenek róla beszélgetni, tudja, beszélje meg vele, a maga tapintatával és szelídségével, vele és Adával, aztán majd meglátja, mit sütnek ki hárman. Biztos, hogy rájönnek a dolog velejére, a maga segítségével, anyókám.

Csakugyan kezdtem megrettenni, elgondolva, hogy milyen fontos szerepet és mennyi mindenfélét bíznak rám. Korántsem így értettem a dolgot; úgy értettem, hogy ő beszéljen Richarddal. De természetesen nem feleseltem vele, csak annyit mondtam, hogy megteszem, ami tőlem telik, attól félek azonban (úgy éreztem, nem győzöm ezt elégszer ismételni), hogy sokkal bölcsebbnek tart engem, mint amilyen vagyok. Gyámapám erre csak nevetett, olyan kedvesen, amilyen kedves nevetést még életemben sem hallottam.

– Gyerünk! – szólt felállva és hátratolva a székét. – Azt hiszem, mára végeztünk a dörmögővel. Csak még egy utolsó szót. Eszter, lelkem, akar-e tőlem kérdezni valamit?

Figyelmesen nézett a szemembe, s én is figyelmesen néztem a szemébe, s biztos voltam benne, hogy megértem.

– Magamról, sir? – kérdeztem.

– Magáról.

– Gyámapám – szóltam, kezét a kezembe véve, amely hirtelen hidegebb lett, mint szerettem volna –, nem kérdezek semmit! Egészen bizonyos vagyok benne, hogy ha lenne valami, amit tudnom kell, vagy amit jó lenne tudnom, nem kellene kérnem, hogy mondja el nekem. Ha nem lennék teljes bizalommal és teljes odaadással maga iránt, igazán kőszívűnek kellene lennem. Nincs semmi kérdeznivalóm magától… semmi a világon.

Karjára fűzte a karomat, és kimentünk, hogy megkeressük Adát. Ettől az órától fogva a legkisebb zavar, a legkisebb tartózkodás nélkül, teljesen megelégedve avval, hogy nem tudok többet, tökéletesen boldognak éreztem magam a társaságában.

Eleinte elég mozgalmas, elfoglalt életet éltünk Pusztaházán; mert meg kellett ismerkednünk Mr. Jarndyce környékbeli, közelebb-távolabb lakó ismerőseivel. Úgy láttuk Adával, hogy mindenki ismeri őt, akinek bármiféle tervei is voltak a más pénzével. Egészen elképedtünk, amikor egy reggel rendezni kezdtük a leveleit a dörmögő szobában, hogy válaszoljunk néhányra a nevében, s rá kellett jönnünk, hogy majdnem mindegyik levélíró abban látja élete nagy célját, hogy pénzbeszedő és pénzkihelyező bizottságokat alakítsanak. A hölgyek éppen olyan elszántak voltak, mint az urak; sőt, azt hiszem, talán még elszántabbak is. A leghevesebb szenvedéllyel verődtek össze bizottságokba, s egészen rendkívüli lelkesedéssel gyűjtötték az adományokat. Egyikük-másikuk, azt kellett hinnünk, minden idejét avval tölti, hogy gyűjtőíveket küldözget szét a postaigazgatóság egész területén – egyshillinges, kétshillinges cédulákat, tízshillingeseket, filléreseket. Mindenfélét kéregettek. Minden kellett nekik. Ruhanemű, rongyos fehérnemű, pénz, szén, leves, protekció, autogram, flanel, amije csak volt Mr. Jarndyce-nak – s amije nem volt, az is. Célkitűzésük éppen olyan sokféle volt, mint a kérelmük. Fel akartak építeni egy új épületet, ki akarták fizetni egy régi épület adósságát, meg akarták alapítani a Középkori Mária Nővérek Társaságát s elhelyezni egy festői házban (mellékelve a tervezett ház nyugati homlokzatának képét); hálaajándékra gyűjtöttek Mrs. Jellybynek; le akarták festetni a főtitkáruk arcképét, hogy megajándékozzák vele az anyósát, akinek köztudomású volt az odaadó ragaszkodása iránta; össze akartak szedni a világon mindent, igazán azt kell hinnem, ötszázezer vallásos röpirattól kezdve az évi segélypénzekig, s a márvány emlékművektől kezdve az ezüst teáskannáig. Tömérdek sokféle címük volt. Angol Nők Egyesülete, Nagy-Britannia Lányai, valamennyi főerény Nővérei külön-külön, Amerikai Asszonyok Szövetsége meg százféle Hölgyek Ligája. Örökös izgalomban voltak a korteskedések és a választások miatt. Úgy láttuk a mi kis eszünkkel s az ő saját beszámolóik alapján is, hogy szüntelenül tízezrével szavaztatják az embereket, mégsem tudják megválasztatni a jelöltjeiket soha semminek. Még a fejünk is belefájdult, ha elgondoltuk, hogy egyáltalában, milyen lázas életet kénytelenek élni.

Ezek között a hölgyek között, akik legjobban kitűntek vérszomjas jótékonyságukkal (ha szabad ezt a kifejezést használnom), volt egy Mrs. Pardiggle nevű, aki, úgy látszik, mint a Mr. Jarndyce-hoz írott leveleinek számából következtettem, csaknem olyan tekintélyes levelező volt, mint maga Mrs. Jellyby. Megfigyeltük, hogy a szél iránya mindig keletre fordult, valahányszor Mrs. Pardiggle-ről kezdtünk beszélgetni; s hogy Mr. Jarndyce változatlanul mindig másra terelte a szót, és félbeszakította önmagát is, miután megjegyezte, hogy kétféle jótékonykodó ember van: az egyik fajtához tartoznak azok, akik keveset tesznek, és nagy zajt csapnak körülötte; a másikhoz pedig azok, akik sokat tesznek, és egyáltalán nem csinálnak semmiféle zajt. Ennélfogva kíváncsiak voltunk Mrs. Pardiggle-re, gyanítván, hogy az első fajtához tartozik, s amikor egy szép nap beállított hozzánk öt kisfiával, megörültünk.

Ijesztő szabású hölgy volt, szemüveggel, hatalmas orral és nagy hanggal, s azt a látszatot keltette, hogy rengeteg helyre van szüksége. S volt is csakugyan, mert a szoknyájával felborítgatott néhány jó messze álló kis széket is. Csak ketten voltunk odahaza Adával, s így aztán félénken fogadtuk; mert úgy jött be a szobába, mint a zivatar, s a kis Pardiggle-ek is elkékültek bele, akik dideregve követték nyomon.

– Ez itt az én öt fiam, kisasszonyok – mondta Mrs. Pardiggle pergő nyelvvel, ahogy túlestünk az üdvözléseken. – Olvashatták a neveiket a nyomtatott gyűjtőíveken (nem is egyszer már talán), melyek a mi nagyra becsült barátunk, Mr. Jarndyce birtokában vannak. Egbert, a legidősebb (tizenkét éves), a zsebpénzét, öt shilling és három penny erejéig, elküldi a Tokahupo-indiánoknak. Oswald, a második (tíz és fél esztendős) a Smithers-féle Nagy Nemzeti Ajándékhoz járul hozzá két shilling és kilenc pennyvel. Francis, a harmadik fiam (kilencéves) másfél shilling és fél pennyvel; Felix a negyedik (hétéves), nyolc pennyvel segélyezi az Elaggott Özvegyeket; Alfred, a legkisebbik fiam (ötéves) önkéntes tagja a Gyermeki öröm Egyletnek, és kötelezte magát, hogy soha életében nem fog dohányozni.

Még soha életünkben nem láttunk ilyen rosszkedvű gyerekeket. Nemcsak az, hogy göthösek és fejletlenek voltak – pedig kétségtelenül azok voltak –, hanem ráadásul egészen elvadult dühvel, elégedetlenséggel meredtek a világba. A Tokahupo-indiánok nevének hallatára igazán azt hihettem volna, hogy Egbert is ennek a törzsnek egyik legrettenetesebb tagja, olyan vadul meredt rám. Ahogy az adományuk összegét felsorolták, mindegyik gyereknek sorban elsötétült az arca bosszúra szomjasan, de az övé volt a legijesztőbb. Mégis, külön kell választanom az Örömegylet kis újoncát, aki bárgyú közönnyel viselte nyomorúságát.

– Úgy hallom – mondta Mrs. Pardiggle –, hogy meglátogatták Mrs. Jellybyt?

– Igen – feleltük –, megszálltunk náluk egy éjszakára.

– Mrs. Jellyby – folytatta az asszony, ugyanolyan oktató, zajos, kemény hangon, mintha a hangja is szemüveget viselne, legalábbis ilyesmit juttatott eszembe; s ha már erről van szó, mindjárt megjegyzem azt is, hogy szemüvegének kellemes benyomását nem emelte az „ijesztő” tekintete, ahogyan Ada mondta, kidülledt szemeit értve alatta. – Mrs. Jellyby a társadalom jótevője, és megérdemli a támogatást. A fiaim is hozzájárultak az afrikai akcióhoz; Egbert másfél shillinggel, ami teljes kilencheti zsebpénze; Oswald egy shilling és másfél pennyvel, szintén kilencheti zsebpénzével; a többiek is, szerény eszközeikhez képest. Mindazonáltal nem értek egyet mindenben Mrs. Jellybyvel. Nem értek egyet avval, ahogyan Mrs. Jellyby a kis családjával bánik. Szemet is szúrt a dolog. Felfigyeltek rá, hogy a kis családját teljesen kizárta az ügyből, amelyért fáradozik. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nincs; de akár igaza van, akár nincs igaza, én egészen másképpen kezelem az én kis családomat. Mindenhová elviszem őket magammal.

Meg voltam róla győződve később (Adával együtt), hogy a rosszkedvű legnagyobbik fiúból ezek az utóbbi szavak egy ordítást váltottak ki. Ásításra fordította ugyan, de ordításnak kezdte.

– Részt vesznek velem együtt a reggeli istentiszteleten (nagyon rendesen), minden reggel fél hétkor, egész éven át, beleértve természetesen a tél derekát is – hadarta Mrs. Pardiggle –, és elkísérnek mindenhová visszatérő napi kötelességeim során. Tagja vagyok az iskolai választmánynak, a Beteglátogató Nőegyletnek, a Hölgyek Olvasókörének, az Alamizsnakiosztó Asszonyoknak; benne vagyok a helybeli Fehérneműgyűjtő Bizottságban és még nagyon sok általános jellegű bizottságban; s rendkívül széles körű propagandát folytatok egymagam, talán szélesebb körűt, mint bárki. És ők mindenhová elkísérnek; s ezáltal alkalmuk nyílik megismerni a szegényeket, és megtanulhatják az egész jótékonyság tudományát, kifejleszthetik tehetségüket, egyszóval: hozzáedződnek ahhoz a hivatáshoz, amelyet későbbi életük során majd a felebarátaik szolgálatára és a maguk lelkiismeretének megelégedésére gyakorolhatnak. Az én gyerekeim nem léhák: zsebpénzük teljes összegét jótékony adományokra fordítják, az én irányításom mellett; s kevés felnőtt emberre esik annyi nyilvános gyűlés, amennyin már ők részt vettek, annyi előadás, szónoklat, vita, amennyit már ők meghallgattak. Alfred (az ötéves), aki, ahogy már említettem, saját szabad elhatározásából belépett a Gyermeki Öröm Egyesületébe, egyike volt a kevés számú gyermekeknek, akik még ébren voltak az összejövetel elnökének két óra hosszat tartó gyújtó hatású beszéde után is.

Alfred úgy meredt ránk, mint aki soha életében nem tudja és nem is akarja megbocsátani annak az összejövetelnek a sérelmét.

– Talán észrevette, Summerson kisasszony – mondta Mrs. Pardiggle –, a nagyra becsült barátunk, Mr. Jarndyce tulajdonában levő névsorok némelyikén, melyekről beszéltem, az O. A, Pardiggle (a Királyi Társaság tagja) nevet, amely a kis családom nevei után szokott állni, egy font összegű adománnyal. Ez az ő apjuk neve. Rendszerint ugyanazt az eljárást követjük. Először én teszem le a filléreimet; utánam a gyermekeim róják le hozzájárulásukat, koruk szerint és szerény eszközeikhez képest; végül Mr. Pardiggle zárja be a sort. Mr. Pardiggle örömmel adja hozzá korlátolt adományát az én irányításom alatt; így aztán a dolog nemcsak nekünk jelent örömet, hanem, hisszük, mások számára is példamutató.

Tegyük fel, hogy Mr. Pardiggle Mr. Jellybyvel vacsorázik, s tegyük fel, hogy Mr. Jellyby a vacsora után kiönti a szívét Mr. Pardiggle előtt, vajon Mr. Pardiggie-nek lenne-e viszonzásképpen valami bizalmas mondanivalója Mr. Jellyby számára? Egészen zavarba hozott, hogy ilyesmire gondoltam, de nem tudtam kiverni a fejemből.

– Milyen szép fekvése van ennek a háznak! – mondta Mrs. Pardiggle.

Örültünk, hogy másra terelődik a szó, s az ablakhoz léptünk, hogy megmutassuk neki a szép kilátást, a szemüveg azonban, nekem úgy tűnt, furcsa közönnyel nézett végig a tájon.

– Ismerik Mr. Gushert? – kérdezte a vendégünk.

Kénytelenek voltunk sajnálattal kijelenteni, hogy még eddig nem volt szerencsénk Mr. Gusherrel megismerkedni.

– Sokat vesztettek, mondhatom maguknak – szólt Mrs. Pardiggle parancsnoki modorában. – Lelkes, szenvedélyes szónok… csupa tűz! Egy szekérről, ezen a réten itt, amit, a táj formájából ítélve, a természet is egy nagygyűlés helyének szánt, órákon át tudna beszélni akármiféle tárgyról, amiről csak akarják! Nohát, kisasszonyok – mondta Mrs. Pardiggle, visszaülve a székére, és közben, szinte láthatatlan erők segítségével, felborítva egy tisztes távolságban álló kerek asztalkát a kézimunkakosarammal együtt –, nohát, most már alaposan kiismertek, nem igaz?

Ez csakugyan olyan zavarba ejtő kérdés volt, hogy Ada egyenesen rémülten nézett rám. Az én bűntudatos lelkiismeretem pedig, azok után, amiket magamban gondoltam, nyilván meglátszott az elpiruló arcomon.

– Úgy értem – mondta Mrs. Pardiggle –, hogy kiismerték a főbb jellemvonásaimat. Jól tudom, hogy rögtön rájön mindenki, olyan kirívóak. Tisztában vagyok vele, hogy nyitott könyv vagyok. Nahát! Kimondom őszintén, én egy dolgozó nő vagyok. Szeretem a nehéz munkát; élvezem a nehéz munkát. Jót tesz nekem az izgalom. Úgy hozzászoktam már és hozzáedződtem már a kemény munkához, hogy azt sem tudom, mi az a fáradtság!

Motyogtunk valamit, hogy ez milyen bámulatos és milyen szép dolog, vagy ilyesmit. Nem nagyon tudtuk ugyan, azt hiszem, hogy miért lenne szép vagy bámulatos, de az udvariasság ezt kívánta tőlünk.

– Nem tudom, mi az: fáradtnak lenni; engem nem lehet kifárasztani, megpróbálhatják! – mondta Mrs. Pardiggle. – Néha magam is csodálkozom azon a rengeteg megerőltető munkán (ami nem megerőltetés számomra), azon a tömérdek sokféle elfoglaltságon (semmi nékem az egész), amit végigcsinálok. Volt már úgy, hogy a gyerekeim és Mr. Pardiggle egészen kimerültek csak a nézésétől, s én igazán mondhatom, hogy olyan friss voltam, mint a madár!

Ha a sötét képű legnagyobbik fiú képes volt még nagyobb rosszindulattal maga elé meredni, mint eddig, hát most jött el az ideje, hogy ezt megtegye. Észrevettem, hogy ökölbe szorította a jobb kezét, és alattomban beleöklözött egyet a sapkájába, amit a jobb hóna alatt szorongatott.

– Nagy előnyt jelent ez nekem a körutjaimon – mondta Mrs. Pardiggle. – Ha olyan emberre akadok, aki vonakodik meghallgatni a mondandómat, egyenesen megmondom neki: „Én nem ismerem a fáradtságot, barátom, én soha ki nem merülök és abba nem hagyom mindaddig, amíg célt nem érek.” Csodálatos hatása van ennek! Summerson kisasszony, remélem eljön velem most rögtön a látogató körutamra, s remélem Clare kisasszony is minél előbb?

Először megpróbáltam avval az általános kifogással mentegetődzni, hogy most éppen el vagyok foglalva, nem hagyhatom itt a munkámat, mert kellek hozzá. De miután ennek nem volt semmi hatása, kifejtettem részletesebben, hogy nem érzem magam alkalmasnak ilyesmire; hogy semmi gyakorlatom nincsen az egészen másféle helyzetben levő emberekhez való alkalmazkodásban, nem tudnám az ő szempontjukból nézni a dolgokat, nem tudnék a megfelelő módon bánni velük; hogy nincs meg az a finom emberismeretem, ami nélkülözhetetlen az ilyen munkánál; hogy még nagyon sokat kell tanulnom magamnak is, mielőtt másokat kezdhetnék tanítani és hogy nem bízhatom magam a puszta jószándékomra. Mindezt megfontolva, a leghelyesebbnek tartom, ha ott teszem magam hasznossá, ahol tudom, s ha a közvetlen környezetemnek vagyok szolgálatára amennyire tőlem telik; s ha azon igyekszem, hogy a munkaköröm fokról fokra és természetes módon szélesedjen ki. Mindezt persze nem nagy önbizalommal adtam elő; mert Mrs. Pardiggle sokkal idősebb volt nálam, nagy tapasztalattal rendelkezett, és roppant katonás volt a magatartása.

– Téved, Summerson kisasszony – mondta –; de lehet, hogy nem bírja a nehéz munkát, vagy az evvel járó erőfeszítést és izgalmat; és ez nagy különbség. Ha kíváncsi rá, csak mint néző, hogy hogyan végzem én a munkámat, hát éppen most készülünk kis családommal együtt, meglátogatni egy vályogvetőt a környéken (egy nagyon gyenge jellemű embert), s örülünk, ha velünk tart. Clare kisasszonyt szintén szívesen látjuk, ha kegyeskedik elkísérni bennünket.

Összenéztünk Adával, aztán, minthogy amúgy is elmentünk volna sétálni, elfogadtuk a meghívást. Felszaladtunk és bekötöttük a fejünket, s amikor sietve visszatértünk, a kis családot a sarokba húzódva találtuk, bágyatagon, Mrs. Pardiggle pedig a szobában körözött, majdnem minden lesöpörhető tárgyat lesöpörve odabent. Mrs. Pardiggle, Adát ragadta magához, én pedig a kis családdal mentem a nyomukban.

Ada később elmondta nekem, hogy Mrs. Pardiggle az egész úton a vályogvető házáig, egy két vagy három évvel ezelőtti izgalmas küzdelméről beszélt, szokott nagy hangján (mely csakugyan odahallatszott hozzánk is), egy másik hölggyel vívott nagy harcáról, mert mindegyik a maga jelöltjének akart megszerezni valamilyen évjáradékot vagy kegydíjat. Tömérdek nyomtatvány, röpirat, ígérgetés, utánajárás, megbízatás és szavaztatás volt; s úgy látszik, élénk mulatságot szerzett az ügy valamennyi érdekeltnek, kivéve a két nyugdíjast – akik még mindig nem kapták meg a járadékukat.

Nagyon szeretem, ha a gyerekek bizalommal vannak hozzám, és rendszerint nagyon örülök ennek a megtiszteltetésnek, ezúttal azonban elég kellemetlen volt számomra a dolog. Alighogy kiléptünk a kapun, Egbert, mint egy ifjú útonálló, egy shillinget kezdett követelni tőlem, azon a címen, hogy a zsebpénzét „kicsalták” tőle. Amikor figyelmeztettem rá, hogy mennyire helytelen ezt a szót használnia, különösen a szüleivel kapcsolatban (mert mérgesen azt is hozzátette, hogy az anyja csalta ki), belém csípett, és így szólt:

– Ó, még! Hát! Mit akar? Tán maga örülne neki, mi? Hát mit bolondítja az embert, hogy úgy tesz, mintha ideadná a pénzt, aztán megint csak elveszi? Miért mondják azt, hogy az én zsebpénzem, ha hozzá se nyúlhatok?

Ezek az izgatott kérdések úgy feltüzelték őket, hogy Oswalddal és Francisszel együtt mind a hárman nekem estek, és csipkedni kezdtek, méghozzá olyan szörnyű hozzáértéssel, egészen piciket csípve a karomba, és nagyokat csavarva rajta, hogy alig tudtam megállani jajgatás nélkül. Felix közben a lábujjaimon taposott. Az Öröm Gyermeke pedig, akinek kis jövedelmét mindig lefoglalták már előre, s így tulajdonképpen fogadalma kiterjedt arra is, hogy a süteményektől éppúgy megtartóztatja önmagát, mint a dohányzástól, olyan bíborvörösre dagadt dühében és bánatában, amint egy cukrászda előtt haladtunk el, hogy egészen megijesztett a külseje. Még soha gyerekekkel való sétáimon nem kellett ennyit kiállnom, testileg és lelkileg egyszerre, mint ezekkel a természetellenes zsarnokságtól elnyomorított gyerekekkel, akik megtiszteltek őszinteségükkel.

Örültem, amikor megérkeztünk végre a téglavető házához, ámbár csak egy düledező viskó volt, a vályogföld maréknyi kunyhója között, disznóólakkal a törött ablakok alatt, és szánalmas kertecskékkel az ajtók előtt, melyekben nem termett egyéb, mint poshadozó kis pocsolyák. Imitt-amott kitettek a tető alá egy-egy ócska dézsát, hogy felfogja az esővizet, vagy sárral körülpartolták a tócsákat, mint a homokvárakat. Az ablakokban, ajtókban nők, férfiak álldogáltak vagy járkáltak ide-oda, s ügyet sem vetettek ránk, legfeljebb összenéztek nevetve, vagy tettek valami megjegyzést, amint elmentünk mellettük, az úriemberekről, akik törődjenek a maguk dolgával, s akiknek kár megerőltetni az agyukat, és besározni a cipőjüket mások gondja miatt.

Mrs. Pardiggle nagy erkölcsi határozottságot mutatva vezetett bennünket, és szapora szóval magyarázta, hogy milyen piszkos természetűek ezek az emberek (én ugyan gyanakodtam., hogy ezen a helyen a legtisztább természetű ember se igen tudna tiszta maradni), míg a telep túlsó szélén álló házhoz nem értünk. Bementünk, és tele lett velünk a földszintes szoba. A nyirkos, egészségtelen helyiségben rajtunk kívül volt egy karikás szemű asszony, aki egy levegő után kapkodó szerencsétlen kis csecsemőt dajkált a tűz mellett; egy korhely kinézésű, agyaggal és sárral összevissza mocskolt férfi, aki teljes hosszában végignyúlt a földön, pipával a szájában; egy jól megtermett fiatalember, aki egy kutya nyakörvét igazgatta; és egy hetyke lány, aki mosni látszott valamit a rendkívül piszkos mosóvízben. Mindnyájan felnéztek, amint beléptünk, az asszony pedig nyomban elfordította a fejét a tűzhely felé, hogy ne lássuk a zúzódásos, véraláfutásos szemét; egyikük se köszönt.

– Hát kedves barátaim – szólt Mrs. Pardiggle; de úgy éreztem, a hangja nem cseng nagyon barátságosan; inkább hivatalos gépiességgel. – Hogy vannak, hogy vannak? Eljöttem megint. Mondtam ugye, hogy én nem unom meg, nem fáradok bele. Szeretem a kemény munkát, és állom a szavamat.

– Nincsenek többen? – morogta a földön heverő férfi, öklére támasztott állát meg se mozdítva, ahogy felénk sandított. – Már mindnyájan bejöttek?

– Be, barátom – felelte Mrs. Pardiggle, miközben leült egy székre, és feldöntött egy másikat. – Már mindnyájan itt vagyunk.

– Csak azért, mert gondoltam, hogy tán még kevesen vannak? – mondta a férfi, ahogy végignézett rajtunk pipával a szájában.

A fiatalember meg a lány elnevették magukat. A legény két barátja, akiket odacsalt a megjelenésünk, s akik zsebre vágott kézzel ácsorogtak az ajtóban, zajosan visszhangozták a nevetést.

– Engem nem tudnak kifárasztani, jóemberek – fordult Mrs. Pardiggle a két utóbbihoz. – öröm nekem a nehéz munka; s minél jobban megnehezítik nekem, annál nagyobb kedvvel csinálom.

– Hát akkor könnyítsük meg neki! – dörmögte a férfi a földről. – Szeretném, ha már egyszer véget érne ez. Elég volt már ebből, hogy ilyesmit engedjenek meg maguknak a házamban. Elegem volt már belőle, hogy nyaggassanak, mint valami gonosztevőt. Nohát, megint ki akar kutatni, ki akar kérdezgetni mindent, szokás szerint… tudom, hogy mi a szándéka. Jól van! Hát nem lesz rá alkalma. Megkímélem ettől a fáradságtól. A lányom mos, ugye?

Igen, mos! Nézzék meg a mosóvizét. Szagolják meg! Ez a mi italunk. Maguknak hogy tetszik, és mi a véleményük a pálinkáról helyette? Piszkos-e a szobám? Igen, piszkos, természetesen piszkos és természetesen egészségtelen; és öt piszkos és egészségtelen gyerekünk született, s mind meg is halt mindjárt, ami jobb volt rájuk nézve is, ránk nézve is. Elolvastam-e a könyvecskét, amit itt hagyott nekem? Nem, nem olvastam el a könyvecskét, amit itt hagyott nekem. Itt nincs senki, aki olvasni tudna; és ha lenne, a könyv akkor se lenne nekem való. Gyereknek való könyv az, én pedig nem vagyok gyerek. Ha egy bábut hagyott volna itt nekem, azt se dajkálgattam volna. Mit csináltam azóta, hogy viseltem magam? Hát részeg voltam három nap egyfolytában; s ittam volna négy napig is, ha lett volna rá pénzem. Az soha nem jut az eszembe, hogy elmenjek a templomba? Nem, az soha nem jut eszembe, hogy elmenjek a templomba. Nem is várnak ott engem, még ha elmennék se; az egyházfi nagyon ellő-kellő énhozzám. És mitől olyan dagadt a feleségem szeme? Hát éntőlem kapta; s ha ő tagadja, akkor hazug a neve!

Mialatt beszélt, kivette a pipát a szájából, s most, hogy befejezte, átfordult a másik oldalára, és újra pöfékelni kezdett. Mrs. Pardiggle magára erőltetett nyugalommal nézte őt a szemüvegén keresztül, mintha szántszándékkal akarná fokozni a dacosságát, kénytelen voltam ezt képzelni; s ahogy a férfi befejezte, előhúzott valami nemes könyvet, és mint valami rendőrbottal, őrizetbe vette vele az egész családot. Úgy értem persze, hogy védőőrizetbe, vallásos védőőrizetbe; de csakugyan úgy tett, mintha valami könyörtelen erkölcsi rendőrőrmester lenne, s valamennyiüket be akarná kísérni az őrszobára.

Ada is meg én is, nagyon rosszul éreztük magunkat. Úgy éreztük, hogy tolakodók vagyunk, és semmi keresnivalónk nincs itt; s mind a ketten úgy gondoltuk, hogy Mrs. Pardiggle milliószor jobban csinálná, ha nem törne rá ilyen gépiesen és erőszakosan az emberekre. A gyerekek durcásan bámészkodtak: a család mindamellett nem sok ügyet vetett ránk, kivéve, amikor a fiatalember ugattatni kezdte a kutyát, amit rendszerint megtett, ha Mrs. Pardiggle nagyon belejött a szónoklatba. Fájdalmasan éreztük mind a ketten, hogy nehéz vaskorlát emelkedik köztünk és ezek között az emberek közt, új ismerősünk nem tudja ezt ledönteni. Hogy kicsoda tudná ledönteni és miképpen, azt nem tudtuk volna megmondani; de Mrs. Pardiggle semmi esetre sem, ebben biztosak voltunk. Sőt, amit felolvasott, és amit beszélt, érzésünk szerint azt is nagyon rosszul választotta meg hallgatósága számára, még ha a legnagyobb szerénységgel és tapintattal adta volna elő, akkor is. A könyvecskével, amiről a földön heverő férfi beszélt, később megismerkedtünk; Mr. Jarndyce azt mondta róla, nem hiszi, hogy Robinson Crusoe elolvasta volna, még ha semmi más olvasnivalója nem is volt az elhagyott szigeten.

Nagyot lélegzettünk hát, ilyen körülmények között, amikor Mrs. Pardiggle végre abbahagyta. A földön fekvő férfi megint felénk fordult, és mogorván megkérdezte:

– Jól van! Befejezte?

– Mára be, barátom. De nem fáradok bele soha. Megint eljövök majd, ha sor kerül rá – mondta Mrs. Pardiggle tüntető nyájassággal.

– Csak menjenek innét – mondta a férfi, összekulcsolva a karját, s lenyelve egy káromkodást –, aztán csinálhatnak, amit akarnak!

Mrs. Pardiggle fel is állt, s a szűk kis szobában olyan forgószelet támasztott, hogy a pipa is csak éppen hogy megmenekült. Kézen fogta egy-egy gyerekét, a többit felszólította, hogy járjanak a nyomában, kifejezte a reményét, hogy a vályogvető egész háza népével együtt megjavul, mire legközelebb meglátogatja őket, aztán elindult egy újabb kunyhó felé. Talán nem csúnya dolog tőlem, ha azt mondom, hogy mindevvel és egyáltalán egész viselkedésével persze nem tudta előttünk meggyőzően és kellőképpen igazolni a nagybani jótékonykodást, s azt, hogy helyes dolog ilyen széles alapokra fektetni ezt a tevékenységet.

Azt hitte, hogy vele megyünk; mi azonban ott maradtunk Adával, s ahogy eltakarodtak, odaléptünk a tűzhelynél ülő asszonyhoz, hogy megkérdezzük, beteg-e a kisbabája.

Az asszony szó nélkül lenézett az ölében fekvő csecsemőre. Már előbb megfigyeltük, hogy amikor a gyerekére nézett, mindig eltakarta a kék-zöld zúzódásos szemét, mintha szegény kicsijétől távol szeretne tartani mindent, ami csak összefüggésben is van hangos erőszakkal, durva bánásmóddal.

Ada, akinek jó szívét meghatotta a gyerek külseje, lehajolt hozzá, hogy megsimogassa az arcocskáját. Ahogy lehajolt, észrevettem, mi történt, s gyorsan visszahúztam őt. A gyerek meghalt.

– Ó, Eszter! – kiáltott fel Ada, térdre esve mellette. – Nézd csak! Ó, Eszter, drágám, a pici kis jószág! A szenvedő, csendes, kedves kis jószág! Úgy sajnálom! Úgy sajnálom az anyját. Soha életemben nem láttam még ilyen szomorú látványt! Ó, szegény kisbaba, szegény kisbaba!

Nincs olyan anyai szív a világon, amelyiket meg ne lágyította volna Ada megható együttérzése, kedvessége, ahogy sírva hajolt föléjük, s megfogta az asszony kezét. Az asszony először meglepetten nézett fel rá, aztán ő is sírva fakadt.

Felvettem az öléből a könnyű kis terhet, megigazgattam amennyire tudtam a kisbaba tetemét, hogy rendesebb, békésebb legyen, aztán lefektettem egy lócára, és betakartam a saját zsebkendőmmel. Igyekeztünk vigasztalni az anyját, azt suttogtuk a fülébe, amit a Megváltó mondott a gyermekekről. Nem felelt, csak sírt, sírt – sokáig sírt.

Mikor újra megfordultam, láttam, hogy a fiatalember kivitte a kutyát a szobából, s nyugodtan áll az ajtóban, és néz bennünket, száraz szemmel. A lány is nyugodtan ült a sarokban, maga elé nézve a földre. A férfi felállt. Még mindig pipázott, dacos képpel, de csöndben maradt.

Ahogy néztem őket, egyszerre berobogott egy szegényesen öltözött, csúnya asszony, s egyenesen az anya felé sietett.

– Jenny! Jenny! – kiáltotta.

Az anya erre a szóra felemelkedett, aztán nyakába borult az asszonynak.

Ennek is látszottak az arcán meg a karján ütésnyomok. Nem volt benne semmi báj, szépség, csak az együttérzés szépsége; de nem is volt szüksége szépségre ahhoz, hogy részvétét fejezze ki, potyogó könnyekkel, a gyerek anyjának. Azt mondom: részvétét fejezte ki, azonban egyebet nem mondott, mint azt, hogy: „Jenny! Jenny!” A többit mind a hangsúlyozásával mondta el.

Nagyon meghatott ennek a két rongyos, megvert nőnek az összeölelkezése; látnom kellett, hogy mit jelentenek egymásnak; látnom kellett, hogy mit éreznek egymás iránt; hogyan gyülemlett fel szívükben a gyengédség egymás iránt az életük keserves megpróbáltatásai során. Azt hiszem, ezeknek az embereknek sohasem láthatunk bele a szívükbe. Hogy mit jelent szegény a szegénynek, azt nemigen tudja más, csak ők maguk meg az Úristen.

Jobbnak láttuk, ha visszavonulunk, és zavartalanul magukra hagyjuk őket. Csendesen kiosontunk, s a távozásunkat nem is vette észre senki, csak a férfi. Ott állt az ajtóban, a falnak támaszkodva; s mivel látta, hogy alig férnénk ki mellette, kiment előttünk. Nem akarta mutatni, úgy látszik, hogy a kedvünkért csinálta ezt; mi azonban észrevettük, és megköszöntük neki. Nem felelt semmit.

Ada olyan bánatos volt egész úton hazafelé, és Richard, akit otthon találtunk, úgy elkeseredett Ada könnyeit látva (ámbár mondta nekem, amikor a lány nem volt bent, hogy milyen gyönyörű még így is!), hogy elhatároztuk, még aznap este meglátogatjuk újra a vályogvetőéket, s viszünk nekik valami kis vigasztaló apróságokat. Mr. Jarndyce-nak a lehető legkevesebbet beszéltünk az egészről, a széljárás azonban mégis nyomban megváltozott.

Richard elkísért bennünket a délelőtti kirándulásunk színhelyére. Útközben el kellett haladnunk egy zajos csapszék előtt, melynek ajtaja körül egy csomó ember nyüzsgött. Közöttük volt a kisgyerek apja is, méghozzá a leghangosabb civakodók közt. Nem messze tőlük, hasonló társaságban, találkoztunk a fiatalemberrel meg a kutyájával. A húga a házsor végén ácsorgott, s nevetgélve fecsegett néhány fiatal nővel; úgy látszik azonban, hogy elszégyellte magát, mert elfordult, amikor elébük értünk.

Richardot, kísérőnket otthagytuk látótávolságnyira a vályogos kunyhójától, és kettesben mentünk tovább. Az ajtóhoz érve, ott találtuk az asszonyt, aki úgy meg tudta vigasztalni a gyerek anyját; az ajtóban állt, és aggódva nézegetett kifelé.

– Maguk azok, kisasszonykák, maguk azok? – suttogta. – A parancsolómat lesem. A vér is meghűlt bennem. Ha itt találna, képes lenne agyonverni, hogy elmentem hazulról.

– Mármint az ura? – kérdeztem.

– Az, kisasszony, a parancsolóm. Jenny elaludt, egészen kivan. Hét nap, hét éjszaka, szegény jószág jóformán le se tette az öléből a gyereket, csak amikor át tudtam futni, hogy egy-két percre átvegyem tőle.

Félreállt az utunkból, aztán csendesen bejött ő is a szobába, és lerakta, amit hoztunk a nyomorúságos ágy mellé, ahol az asszony aludt. Nem volt semmi nyoma, hogy ki akarták volna takarítani a helyiséget – szinte reménytelennek látszott, hogy egyáltalán ki lehessen tisztogatni; a kis viasztetem azonban, mely egymagában annyi ünnepélyességet árasztott szét, ki volt nyújtóztatva, meg volt mosdatva és szép tisztán felöltöztetve fehér vászondarabokba, a zsebkendőmre pedig, ami még mindig rajta volt szegény kisbabán, ugyanaz a durva, sebhelyes kéz egy kis csokor szagos vadvirágot rakott oda végtelen finomsággal, végtelen gyöngédséggel!

– Áldja meg a Jóisten érte! – mondtuk neki. – Maga jószívű asszony.

– Én, kisasszonykák? – felelte csodálkozva. – Pszt! Jenny, Jenny!

Az asszony nyöszörögni és mocorogni kezdett álmában. Az ismerős hang, úgy látszik, azonban megnyugtatta megint. Csendesen aludt tovább.

Bizony nem gondoltam volna, mikor felemeltem zsebkendőmet, hogy még egy pillantást vessek az alatta alvó kis halottra, s a meghatottan föléje hajló Ada arany fürtjei egyszerre úgy körülragyogták a gyermek fejét, mint a szentekét a dicsfény sugárnyalábjai – bizony nem gondoltam volna, hogy kinek a háborgó keblét fogja egyszer még takarni a békés, rezzenéstelen arcocska után ez a zsebkendő! Csak annyit gondoltam, hogy a gyermek őrzőangyala nem fog talán egészen megfeledkezni erről az asszonyról, aki olyan részvevő kézzel igazította vissza a zsebkendőt; nem fogja talán magára hagyni most sem, amikor elváltunk tőle, s ő ott állt az ajtóban, és hol izgatottan leskelődött kifelé, magáért rettegve, hol nyugtatóan suttogta befelé régi csitító szavát: – Jenny, Jenny!