II. Társasági hírek

Csak egy pillanatra szeretnénk benézni ezen a sáros délutánon az előkelő társaság világába. Nem esik ez olyan messzire a Kancelláriától légvonalban, hogy át ne röppenhetnénk az egyik színről a másikra, ahogy a varjú ide-oda száll. A divatos nagyvilág is, a Fellebbviteli Törvényszék világa is a hagyományok és szokások világa – évszázadokat átalvó Rip Van Winklék, akik rendkívüli szerepeket játszottak hosszú zivataros időkön át; alvó Csipkerózsikák; egy szép napon majd felébreszti őket a mesebeli királyfi, s akkor újra forogni kezdenek a konyha mozdulatlan nyársai!

Nem nagy ez a világ. Még a mi világunkhoz képest is, melynek szintén megvannak a maga határai (miként Fenséged meggyőződhet róla, ha körülutazza, s elérkezik a túlsó felén a semmi pereméhez), még a mi világunkhoz képest is csak egy pici foltocska. Sok jó is van benne; sok derék, becsületes ember is van benne; megvan a maga kijelölt helye. Csak az a baj vele, hogy túlságosan be van bugyolálva az ékszeres doboz vattájába és gyapjúba, s nem képes meghallani a nagyobb világok zajlását, és nem látja keringésüket a nap körül. Elsatnyult világ ez, egészségtelen volt sokszor a növekedése, levegőhiány folytán.

Lady Dedlock néhány napra visszaköltözött városi házába, Párizsba való utazása előtt, ahol több hetet szándékozik tölteni; további tervei még bizonytalanok. Így beszélik a nagyvilági hírek, a párizsiak megnyugtatására, s ezek a hírek mindenről tudnak, ami az előkelő világban történik. Másként tudni a dolgokat nem lenne előkelő. Lady Dedlock odalent volt Lincolnshire-ben, lent a „tanyán", ahogyan jóismerősei előtt emlegetni szokta. Lincolnshire-ben árvíz volt. A park hídjának egyik ívét a víz meglazította és elsodorta. A környező síkság nyolcszáz méter szélességben állóvízzé vált, bánatos fák szigetecskéivel, a víz felszínét pedig véges-végig, naphosszat veri a locsogó eső. Lady Dedlock „tanyája” reménytelenül sivár lett. Olyan nedves idő járta napokon, éjszakákon át, hogy a fák szinte egészen átáztak, s az erdész fejszéjének szelíd nyesegetései-mesegetései nem csattannak, nem reccsennek, hangot sem adnak. A csuromvizes szarvasok, őzek patái nyomán apró pocsolyák támadnak, amerre járnak. Az éles puskalövés tompán szól a nyirkos levegőben, a füstjének kis felhőcskéje pedig tunyán száll a bokrokkal borított zöld kaptató felé, a zuhogó eső hátterében. A kilátás Lady Dedlock ablakaiból felváltva hol ólomszürke, hol tintafekete. A homlokzati kőterasz díszedényei egész nap gyűjtik az esővizet, s kopognak a nehéz csöppek, klip-klop, a széles, kikövezett járdán, melyet ősidők óta a Kísértet útjának hívnak, egész éjszaka. Vasárnaponként, a park kis templomában minden penészszagú, a tölgyfa szószék hideg csöppeket verejtékezik, s egyáltalában olyan szagú és ízű minden, mint a Dedlockok régi sírboltjában. Lady Dedlock (akinek nincs gyermeke), amint a kora reggeli szürkületben kinézett öltözőszobájából a kapus házikója felé, s megpillantotta az ablaktáblák résein átsugárzó tűz fényét, a kéményből felszálló füstöt meg egy gyereket, egy asszonnyal a nyomában, aki kifutott az esőbe a kapun belépő, köpönyegbe burkolt férfi elé, egészen kijött a sodrából. „Halálra unta magát", mondta.

Ennélfogva Lady Dedlock otthagyta lincolnshire-i tanyáját, otthagyta az esőnek, a varjaknak, a nyulaknak, az őzeknek, a foglyoknak és a fácánoknak. Az elköltözött régi Dedlockok festményei szinte beleolvadnak a dohos falak szürkeségébe, puszta rosszkedvűségükben, amint a gazdaasszony végigjárja az öreg termeket, hogy betegye az ablaktáblákat. És hogy mikor tűnnek majd elő újra, annak a megmondására még a nagyvilági hírek jólértesültjei – ámbár mindentudók, a rossz szellemekhez hasonlatosan a múltra és a jelenre nézve, de nem a jövőre nézve – sem vállalkozhatnának.

Sir Leicester Dedlock csak báró, de nincs nála hatalmasabb báró. Családja olyan régi, mint a hegyek meg a völgyek, de sokkal-sokkal tekintélyesebb.

Meggyőződése, hogy a világ meglenne hegyek és völgyek nélkül, de odalenne Dedlockok nélkül. Egészben véve megengedi, hogy a természet nem rossz gondolat (ámbár talán kissé közönséges, ha csak nincs körülkerítve egy parksövénnyel), de olyan gondolat, amelynek helyes kivitele az ország nagy családjaitól függ. Szigorúan lelkiismeretes úriember ő, megvet mindent, ami alacsonyrendű és közönséges, és kész bármikor, a legkisebb jelre meghalni olyan halállal, amilyennel tetszik, mintsem hogy a legkisebb foltot is eltűrje feddhetetlenségén. Tisztességes, makacs, egyenes, nemes gondolkodású, mélységesen elfogult, tökéletesen esztelen férfiú.

Sir Leicester jó húsz évvel öregebb Miladynél. Sosem lesz már újra hatvanöt éves, sőt talán hatvanhat se, sőt talán hatvanhét se. Hébe-hóba elfogja egy-egy köszvényroham, és kissé merev a járása. Világosszürke hajával és barkójával, finom ingfodrával, tiszta, fehér mellényével és mindig begombolt kék kabátjának fényes gombjaival, érdekes és tekintélyes jelenség. Szertartásos, méltóságteljes. Miladyhez minden alkalommal rendkívül udvarias, és legnagyobb tisztelője személyes varázsának. A Milady iránti lovagiassága, ami változatlan attól az időtől fogva, hogy udvarolt neki, az egyedüli kis regényes vonás a jellemében.

Valóban, szerelemből vette feleségül. Azt suttogják, hogy az asszonynak nincs is családfája; mindenesetre, Sir Leicesternek van akkora családfája, hogy talán elég is neki, és nincs is szüksége többre. De szépsége, büszkesége, nagyravágyása, rendíthetetlen akaratereje és esze volt annyi az asszonynak, hogy egész sereg előkelő hölgyet elláthatott volna belőle. A gazdagság és a rang, hozzáadva mindezekhez, hamarosan felfelé ragadta őt; s Lady Dedlock most már évek óta a társasági hírek középpontjában forog, és a nagyvilági élet egyik királynője.

Hogy miként fakadt sírva Nagy Sándor, amikor már nem volt több meghódítani való világ a számára, ezt mindenki tudja – legalábbis tudhatná, mert a dolgot már elég sokszor elmondták. Lady Dedlock hangulata, miután meghódította a maga világát, nem is az olvadáspontra, hanem inkább a fagypont alá esett. Kimerült higgadtság, megviselt szelídség és fáradt közöny, melyet sem érdeklődés, sem megelégedettség nem bolygat meg, ez lett diadalának eredménye. Kifogástalanul jól nevelt. Ha holnap felköltöztetnék az égbe, bizonyára a legkisebb izgalom nélkül szállna fel a mennyországba is.

Még mindig szép, s ha már nincs is virágjában a szépsége, de még nem is hervad. Finom az arca – eredetileg inkább csinosnak lehetett nevezni, mióta azonban elsajátította a nagyvilági helyzetéhez illő kifejezést, arcának klasszikus jellege sem vitás többé. Alakja elegáns és karcsúnak hat. Nem mintha karcsú is lenne, hanem, ahogyan Bob Stables őméltósága eskü alatt erősítgeti igen gyakran: „Mindent ki tud hozni magából, amit csak lehet.” Ugyanez a tekintély állapította meg róla, hogy tökéletes a kiállítása, s azt is megjegyezte, hajának a dicséretéről szólva, hogy ő a legjobban fésülködő nő az egész tenyészménesben.

Lady Dedlock, arcának, hajának, termetének valamennyi tökéletességével együtt, megérkezett lincolnshire-i tanyájáról (a nagyvilági társaság hírszolgálatával szorosan a nyomában), hogy néhány napot töltsön városi házában. Párizsba való utazása előtt, ahol Őladysége egy-két hétig szándékozik időzni; további tervei egyelőre bizonytalanok. Városi házában pedig ezen a locspocsos, komor délutánon egy régi vágású idős úriember keresi őt fel, köz- és váltóügyvéd, a Kancellária helyettes ügyésze, akinek szerencséje van a Dedlockok jogtanácsosaként működni, s akinek az irodájában annyi „Dedlock” feliratú kovácsoltvas kazettája van, mintha a mostani báró valami bűvészmutatvány eszköze lenne, akit hol az egyikbe, hol a másikba lehet varázsolni. Az öregurat egy rizsporos hajú lakáj vezeti keresztül az előcsarnokon, föl a lépcsőn, végig a folyosókon és végig a termeken, amelyek ragyognak a társasági élet évadján, de nagyon szomorúan festenek utána – tündérország a látogatók számára, de sivatag benne élni –, vezeti föl Milady színe elé.

Az öregúr szemre kopottas, elhanyagolt, de mindenki tudja róla, hogy szép vagyont gyűjtött főúri házassági szerződéseken és főúri végrendeleteken, s hogy igen gazdag. Bizalmas családi ügyek titokzatos holdudvara veszi őt körül, melyeknek közismerten néma megőrzője. Vannak évszázados főnemesi mauzóleumok, parkok félreeső lombjai közt, páfrányok, szálas fák alatt, amelyek talán kevesebb főnemesi titkot őriznek, mint amennyi Mr. Tulkinghorn keblébe zárva az emberek közt sétál. Ő az, amire azt mondják: a régi iskola – értve ezalatt általában minden olyan iskolát, ami szemlátomást soha életében nem volt új –, ezenfelül térdnadrágot visel, szalaggal megkötve, bokavédőt és harisnyát. Fekete ruháinak és fekete harisnyáinak az a sajátságuk, hogy nincs semmi fényük, akár selyemből készültek, akár gyapjúból. Ruhái is olyanok, mint ő – némák, begombolkozottak, semmi fényt vissza nem verők. Sohasem beszélget, hacsak hivatalosan nem kérdeznek tőle valamit. Sokszor látni őt szótlanul, de egészen otthonosan, vidéki kastélyok vacsoráin az asztal végében, vagy szalonok ajtajában, melyekkel kapcsolatban a nagyvilági híreknek bőségesen van mondanivalójuk; errefelé mindenki ismeri őt s minden második főrend megáll, és megszólítja: „Jó estét, Mr. Tulkinghorn, hogy van?” Ezeket a köszöntéseket ünnepélyesen fogadja, aztán eltemeti magába a többi dolgok közé, amikről tud.

Sir Leicester Dedlock bent van Őladységénél, és szintén örvend, hogy Mr. Tulkinghornt láthatja. Az ügyvéd megjelenésében van valami előírásos, ami mindig kellemesen érinti Sir Leicestert; a hódolat egy fajtájának tekinti. Szereti Mr. Tulkinghorn ruháit is; ebben is a hódolatnak valamilyen formáját látja. Rendkívüli tiszteletreméltósága valahogyan alattvalói. Azt fejezi ki, hogy ő a lakája a Dedlockok törvényes titkainak, ő a jogi pincéjük komornyikja.

Van-e minderről sejtelme magának Mr. Tulkinghornnak? Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs; meg kell azonban jegyeznünk egy figyelemre méltó körülményt, s ez mindennel összefügg, ami Lady Dedlockot mint osztályának egyik tagját – mint a maga kis világának egyik vezércsillagát és képviselőjét – illeti: kifürkészhetetlen lénynek tartja magát, elérhetetlennek és megfoghatatlannak közönséges halandók számára –, a tükréből szemlélve önmagát, amelyben csakugyan ilyennek látszik. Holott a körülötte keringő leghalványabb kis csillagocska is ismeri, a szobalányától kezdve egészen az olasz operatársulat igazgatójáig, valamennyi gyöngéjét, előítéletét, hóbortjait, fennhéjázását és szeszélyeit; s éppen olyan pontosan számolnak is erkölcsi természetének szabatos mértékével, mint ahogyan a szabója számol testi arányainak a mértékével. Új ruhákról, új divatról, új énekesről, új táncosnőről, újfajta ékszerekről, új apróságról vagy nagy dologról, új kápolnáról vagy valami új akármicsodáról van. szó. Egy tucat különféle mesterségű engedelmes ember áll a rendelkezésére, akikről Lady Dedlock fel sem tesz egyebet, mint hogy alázatosan kiszolgálják, s akik úgy tudnak vele bánni, mint egy csecsemővel; akik mást sem tesznek egész életükben, csak őt kényeztetik; akik odaadó engedelmességet színlelve követik látszólag alázatosan a parancsait, miközben orruknál fogva vezetik őladységét és egész társaságát; akik horgukra kerítvén az egyiket, horgukra akasztják valamennyit, és úgy elragadják őket, ahogyan Lemuel Gulliver elragadta a liliputi király egész pompás hajóhadát. – Ha a mi embereinkhez akar fordulni, uram – mondja Blaze és Sparkle, ékszerészek, a mi embereink alatt Lady Dedlockot és a többieket értve –, nem szabad elfelejtenie, hogy nem az átlagos vevőközönséggel van dolga; a mi embereinket a leggyengébb oldalukon kell megfognia, a leggyengébb oldaluk pedig ez meg ez.

– Ha azt akarják, uraim – mondják Sheen és Gloss, divatárusok, szövetgyáros barátaiknak –, hogy menjen az új cikk, hozzánk kell fordulniuk, mert mi tudjuk, hogyan kell megfogni az előkelő népeket, s mi divatba tudjuk hozni az árat.

– Ha ezeket a kiadványokat – mondja Mr. Sladdery, a könyvkereskedő – előkelő üzletfeleim asztalára szeretné juttatni, uram, vagy ha azt akarja, hogy ezek a kisebb-nagyobb dolgok bekerüljenek előkelő üzletfeleim házába, uram, vagy ha ehhez a vállalkozásához szeretné megnyerni előkelő üzletfeleim támogatását, uram, rám kell bíznia a dolgot, ha megengedi; mert megvan az a szokásom, uram, hogy tanulmányozzam előkelő üzletfeleimet, s hivalkodás nélkül merem önnek állítani, hogy az ujjam körül csavargathatom őket – mondja Mr. Sladdery, aki becsületes ember, s egy csöppet sem túloz.

Minélfogva Mr. Tulkinghorn talán nem tudja, milyen gondolatokat forgatnak ebben a percben a Dedlock-koponyák, de az is könnyen lehetséges, hogy talán tudja.

– Milady ügye megint a Kancellária előtt van, ugye, Mr. Tulkinghorn? – szól Sir Leicester, kezet nyújtva az ügyvédnek.

– Igen. Ma ismét tárgyalták – feleli Mr. Tulkinghorn, s szokásos nyugalmával meghajol a Lady felé, aki a kandalló melletti pamlagon ül, legyezőjével eltakarva az arcát.

– Fölösleges is megkérdeznem – mondja a Lady, még mindig a Lincolnshire-i kedélytelenséggel a hangjában –, hogy csináltak-e valamit.

– Semmi nem történt ma, amit Ladységed eredménynek nevezne – válaszolja Mr. Tulkinghorn.

– Sohasem is fog történni – mondja Milady.

Sir Leicesternek nincsen semmi kifogása egy véget nem érő Kancellária-per ellen. Lassú dolog, költséges dolog, angol dolog, alkotmányos dolog az ilyesmi. Bizonyos, hogy nem fűződik életbevágóan fontos érdeke a szóban forgó perhez, amely Milady egyetlen hozománya volt; megvan ugyan az a zavaros érzése, hogy nevének – a Dedlock névnek – szereplése egy perben, így mellékesen és nem a per címében, módfelett nevetséges. A Kancellária törvényszékét azonban, még ha olykor-olykor hátráltatja is az igazságszolgáltatást, s egy csomó jelentéktelen zavart okoz is, jól kigondolt valaminek tekinti, amit összefüggésben sok mindenféle más valamikkel, a tökéletes emberi bölcsesség mindennemű dolog végérvényes rendezésére gondolt ki (emberileg szólván). Az egészről pedig az a határozott nézete, hogy a Kancellária elleni vádakat nem szentesítheti hozzájárulásával semmiképpen, mert csak holmi alsóbb néposztályból való személyeket buzdítana ezzel zendülésre – mint Wat Tyler.

– Minthogy néhány újabb tanúvallomással bővült az anyag – mondja Mr. Tulkinghorn –, s minthogy rövidek, s minthogy nekem megvan az a kellemetlen alapelvem, hogy a per minden újabb fejleményével kapcsolatban felhatalmazást kérjek ügyfeleimtől – Mr. Tulkinghorn óvatos ember, aki nem vállal több felelősséget, mint amennyit szükséges –, és mivel továbbá úgy tudom, Párizsba készülnek utazni, elhoztam magammal a zsebemben.

(Sir Leicester szintén Párizsba készült, mellesleg, a nagyvilági híreket azonban Őladysége izgatta.) Mr. Tulkinghorn előszedi az irományait, engedelmet kér, hogy lerakhassa az őladysége könyökénél álló aranymívű asztalcsodára, felteszi a szemüvegét, és az ernyős lámpa alatt olvasni kezdi:

– A Kancellária előtt. A John Jarndyce kontra…

Milady félbeszakítja, és arra kéri, hogy hagyjon ki amennyit csak lehet a hivatalos szörnyűségekből.

Mr. Tulkinghorn pislog a szemüvege fölött, és újra kezdi, néhány sorral lejjebb. Milady figyelmetlenül és fitymálóan forgatja a tekintetét. Sir Leicester nagy karosszékéből a tüzet bámulja, s mintha határozottan kedvelné ezeket a jogi ismételgetéseket és szószaporításokat, a nemzet védőbástyái közé sorozva őket. A kandalló tüze történetesen hőséget kezd árasztani Milady felé, s a legyező történetesen szebb, mint amilyen hasznos, mert ha méregdrága volt is, de kicsi. Milady megfordul ültében – látja az asztalon heverő iratokat – beléjük pillant – közelebbről is beléjük pillant – aztán hirtelen azt kérdi:

– Ki másolta ezeket?

Mr. Tulkinghorn megakad, meglepődve Milady lelkes érdeklődésén és szokatlan hangján.

– Ez az, amit maguk jogász-írásnak neveznek? – kérdi az asszony újra, egyenesen a szemébe nézve, már ismét a szokott figyelmetlen módján, legyezőjével játszadozva.

– Nem egészen. – Mr. Tulkinghorn megnézi az írást, miközben beszél: – Talán már ki volt alakulva a kézírása, s csak azután vette fel ezeket a jogászi jellegzetességeket. Miért kérdi?

– Csak hogy valami változatosság legyen ebben az utálatos egyhangúságban. Jaj, hát folytassa, folytassa!

Mr. Tulkinghorn tovább olvas. A hőség nő; Milady legyezi az arcát. Sir Leicester szendereg, aztán egyszerre felrezzen és felkiált:

– He? Mit mond?

– Mondom, azt hiszem – szól Mr. Tulkinghorn hirtelen felugorva –, hogy Lady Dedlock rosszul érzi magát.

– Elájultam – motyogja Milady elfehérült ajakkal –, semmi; csak olyan érzés, mint a halál. Ne szóljanak hozzám. Csöngessen és vigyenek föl a szobámba!

Mr. Tulkinghorn elvonul egy másik szobába; szólnak a csengők, lépések csoszognak, kopognak, aztán megint csönd. A komornyik végül visszahívja Mr. Tulkinghornt.

– Jobban van már – mondja Sir Leicester, s int az ügyvédnek, hogy üljön le, és olvassa tovább neki egyedül. – Egészen megrémültem. Még sohasem ájult el a feleségem. De hát igazán rettenetes az idő, és igazán halálra unta magát odalent Lincolnshire-ben.