XX. Új lakó

A nagy nyári szünet közeledik a vége felé, az őszi ülésszak kezdete felé, mint egy lomha, ráérősen hömpölygő alföldi folyó a tenger felé. Mr. Guppy vele együtt henyél, lopja a napot. Bicskájának már az élét is eltompította s a hegyét is letörte, annyit verte bele íróasztala lapjába minden irányban. Nem mintha rosszindulattal lenne íróasztala iránt, de valamit csak kell csinálnia, valami nem túlságosan felizgató dolgot, ami nem követel tőle túlságos testi vagy túlságos szellemi erőfeszítést. Erre a célra tökéletesen megfelelőnek találja, hogy székének az egyik lábán hintáztassa magát, íróasztalát faragcsálja és ásítozzon.

Kenge és Carboy nincsenek a városban, a joggyakornok kiváltotta a vadászengedélyét, s lement apja birtokára, Mr. Guppy két írnoktársa pedig szabadságon van. Az iroda tekintélyét ketten képviselik, Mr. Guppy és Mr. Richard Carstone. Carstone úr azonban átmenetileg Mr. Kenge szobájában telepedett le, amin Mr. Guppy mérgelődik – olyannyira, hogy maró gúnnyal meséli anyjának az Old Street Roadon, a vacsora bizalmas pillanataiban, a rák és a saláta mellett, hogy attól fél, az iroda nem lesz elég előkelő a ficsúroknak, s hogy ha tudta volna, milyen ficsúr jön hozzájuk, kifestette volna előbb a helyiségeket.

Mr. Guppy mindenkire gyanakszik, aki egy támlásszéket kap a Kenge és Carboy-féle szórakozóhelyen, hogy – ami magától értetődő dolog – sötét szándékokkal van tele. Nyilvánvaló előtte, hogy az ilyen jövevény ki akarja őt túrni a helyéről. Ha megkérdezik tőle, de hát hogyan? és miért? mikor és mi célból? – Mr. Guppy csak behunyja a fél szemét, és a fejét rázogatja. Miután ilyen tisztán keresztüllát a dolgokon, végtelen gonddal és leleményes fáradsággal vesződik azon, hogy elhárítsa a cselszövést, ahol nincs is semmiféle cselszövés, és bonyolult sakkjátékot játszik, anélkül hogy egyáltalán ellenfele lenne.

Nagy elégtételére szolgál tehát Mr. Guppynak, amikor rájön, hogy a jövevény örökké a Jarndyce és Jarndyce per irományait bújja; mert tisztában van vele, hogy ebből csak zűrzavar, csalódás és kudarc sülhet ki. Elégedettsége átragad a nyári nagy vakáció harmadik semmittevőjére is a Kenge és Carboy irodában – az ifjabb Smallweedre.

Hogy az ifjabb Smallweed (akit képletesen Nudlinak, a kis Malvinnak hívnak, amivel tréfásan az ifjonti tapasztalatlanságára céloznak), hogy Smallweed volt-e valaha is gyerek, ebben nagyon kételkednek a Lincoln's Innen. Még nincs tizenöt éves, s máris vén csont a jogászok közt. Azzal bosszantják, hogy szerelmes egy trafikos hölgybe, aki a Chancery Lane közelében árulja a dohányneműt, s hogy ennek a kedvéért szakított egy másik hölggyel, akit néhány éve jegyzett el. Smallweed igazi városi portéka, cingár termetű, ványadt képű fiú; tisztes távolságról feltűnik azonban roppant magas kürtőkalapja. Minden becsvágya abból áll, hogy belőle is Mr. Guppy legyen. Úgy öltözködik, mint Guppy (aki a pártfogója), úgy beszél, úgy jár, egyáltalán mindenben utánozza. Mr. Guppy különös bizalmát élvezi, s néhanapján tanácsokat is kap tőle tapasztalatainak mély kútforrásából, a magánélet kényes kérdéseire vonatkozóan.

Mr. Guppy egész délelőtt az ablakban könyökölt, miután sorra kipróbált valamennyi ülőhelyet, s egyet sem talált elég kényelmesnek, s miután néhányszor bedugta a fejét az acélszekrénybe, hogy lehűtse kissé. Mr. Smallweedet kétszer küldték le üdítő italokért, s kétszer hozott az irodai korsókban, s kétszer kavarta fel bennük a szénsavat egy vonalzóval. Mr. Guppy azt a paradoxont állítja fel Mr. Smallweed okulására, hogy mennél többet iszik az ember, annál szomjasabb lesz; aztán bágyadtan hajtja le a fejét az ablakpárkányra, reménytelen unalmában.

Ahogy így nézeget kifelé az Old Square (Lincoln's Inn) árnyékos oldala felé, az elviselhetetlen téglafalakat és vakolatot bámulva, egyszerre csak szemébe ötlik Mr. Guppynak egy férfias pofaszakáll, amely a lenti oszlopsor alól bukkan elő, és egyenesen szembefordul vele. Ugyanekkor egy halk füttyentés száll végig az Innen, s egy fojtott hang így kiált:

– Hé! Gup-py!

– Ej, mi a szösz? – szólal meg Mr. Guppy felrezzenve. – Nudli! Itt van Jobling!

Nudli is kidugja fejét az ablakon, és biccent Mr. Jobling felé.

– Hát te honnan kerülsz ide? – kérdi Mr. Guppy.

– A deptfordi zöldségeskertekből. Nem bírom már tovább. Besoroztatom magam. Hanem mit is akarok mondani. Nem tudnál kölcsönadni harminc pennyt? Biz'isten éhes vagyok.

Jobling éhesnek látszik, s egyáltalán úgy fest, mintha maga is felmagzott volna a deptfordi sárguló vetemények között.

– Izé, csak dobd le a pénzt, ha van. Szeretnék ebédelni valahol.

– Nem akarsz velem ebédelni? – kérdi Mr. Guppy, lehajítva a pénzdarabot, amit Mr. Jobling ügyesen elkap.

– Sokáig kell várnom rád? – kérdi Jobling.

– Legfeljebb egy félórát. Csak azt várom meg, hogy az ellenség elmenjen – válaszolja Mr. Guppy, befelé bökve a fejével.

– Miféle ellenség?

– Egy új. Gyakornok akar lenni. Megvársz?

– Tudsz adni addig valami olvasnivalót? – mondja Mr. Jobling. Smallweed a Törvénytárt ajánlja. Mr. Jobling azonban a legnagyobb határozottsággal kijelenti, hogy „azt nem állja”.

– Megkapod az újságot – mondja Mr. Guppy. – Majd leviszi neked. De jobb lesz, ha nem mutogatod itt magad. Ülj le a lépcsőházban, és olvass. Az egy nyugodt hely.

Jobling bólint, hogy megértette, és rendben van. Az okos Smallweed ellátja őt olvasnivalóval, az újsággal, s időnként lepislog feléje föntről a lépcsőpihenőről, óvatosságból, hogy lássa, nem unta-e el a várást, és nem lép-e meg idő előtt. Aztán az ellenség végre elvonul, s Smallweed felhozza Mr. Joblingot.

– Nohát, hogy vagy? – mondja Mr. Guppy, kezet rázva vele.

– Csak megvagyok. Hát te?

Mr. Guppy azt feleli, hogy nem valami ragyogóan, mire Mr. Jobling megkockáztatja ezt a kérdést:

– No, és a kislány?

Mr. Guppy tolakodónak véli a kérdést, s letorkolja a barátját:

– Jobling, az emberi szívnek vannak olyan húrjai…

Jobling bocsánatot kér.

– Akármiről szívesen beszélgetek, csak erről nem! – mondja Mr. Guppy, keserűen élvezve a sérelmét. – Mert az emberi szívnek vannak olyan húrjai, Jobling…

Jobling megint bocsánatot kér.

Ez alatt a rövid eszmecsere alatt a tevékeny Smallweed, aki szintén részt vesz az ebéden, ráírta egy papírszeletre jogászi betűkkel: „Mindjárt jövünk.”

Ezt a közleményt, mindenki számára, akit illet, kiakasztja a levélszekrényre; felteszi a cilinderét, ugyanolyan szögben félrecsapva, mint ahogy Mr. Guppy viseli a magáét, aztán közli pártfogójával, hogy megtisztíthatják a levegőt maguktól.

Elballagnak tehát a közeli vendéglőbe, amelyet a törzsvendégei maguk közt csak a Kis Zajosnak hívnak, ahol a pincérnő, egy viruló ifjú negyvenéves nőszemély, állítólag nagy hatást gyakorolt a fogékony Smallweedre, akiről meg kell jegyeznünk, hogy valóságos megbabonázott táltos fiúcska, az évek nem számítanak nála. Évszázadok bagolybölcsessége szorult beléje. Ha egyáltalán feküdt valaha bölcsőben, ott is nyilván cilinderben feküdt. Öreg, vén szeme van Smallweednek, vén szeme van neki; úgy iszik, úgy dohányzik, mint a majom; nyaka mereven áll a magas gallérjában; nem lehet őt rászedni soha; mindent tud, mindenben járatos, akármiről is legyen szó. Egyszóval, úgy nevelték föl, hogy már a bölcsőben is Tételes Törvényeket és Jogszokásokat szopott, s olyan ásatag, megkövült kis manó lett belőle, hogy a földi származásáról azt mesélik a hivatalokban, Tyúk Péter volt az apja, az anyja meg a Kakas család egyetlen nőtagja; és azt is, hogy az első hosszú nadrágját kék ügyvédi iratzacskókból szabták.

A vendéglőben Smallweed megy előre, ügyet sem vetve a kirakatban kitett kopasztott baromfiak és mesterségesen fehérített kelvirágok, szép kosár zöldborsók, hűvös zöld uborkák és kisütésre készen álló, nyársra húzott pecsenyék csábító látványára. Ismerik őt itt, s félnek tőle. Megvan a kedvenc páholya, az összes újság kell neki, s ha a kopasz aggastyánok tíz percnél tovább olvassák a lapokat, legorombítja őket. Fölösleges fáradság a szabályos adagnál kisebb kenyérrel próbálkozni nála, vagy bármilyen szelet pecsenyével, ha az nem a legszebb szelet. Ezekben a kérdésekben hajlíthatatlan.

Mr. Guppy, aki tisztában van a fiú táltos tudományával, és meghajlik félelmetes tapasztaltsága előtt, tanácsot kér tőle a mai ebédet illetően; kérdő pillantást vet feléje, amint a pincérlány felsorolja az étlapot, s így szól:

– Te mit eszel, kis Malvin?

Kis Malvin, fondorlatos bölcsességében „sonkával töltött borjúsültet” rendel, „zöldborsóval… de ügyeljen a töltelékre, Polly” – teszi hozzá öreg szemének ördögi kacsintásával –, úgyhogy Mr. Guppy és Mr. Jobling is ugyanezt választja. Ehhez jön még három kancsó fele-fele. A pincérlány hamarosan visszatér, kezében egyensúlyozva a Bábel-torony kicsinyített mását, ami azonban nem más, mint egy csomó tányér, tál, lapos edényfödő egy rakáson. Mr. Smallweed, minthogy meg van elégedve azzal, amit eléje raktak, kegyes jóindulatot ültet öreg szemébe, és rákacsint a lányra. Aztán a szakadatlan jövés-menés, futkosás, edénycsörgés, a konyhából a szép szeleteket felhozó étellift le-föl dübörgése, s az újabb szép szeletekért való harsány csőtelefonálások, és az elfogyasztott szép szeletek árának harsány összeszámolása közepette, a felszeletelt vagy egybesült forró pecsenyék párolgó gőzében, az átforrósodott levegőben, melyben a piszkos kések és asztalterítők mintha maguktól izzadnák ki a zsírfoltokat és a sörfoltokat, a jogászi triumvirátus lassacskán lecsillapítja az éhségét.

Mr. Jobling szorosabban van összegombolva, mint amennyire a jólöltözöttség puszta szempontja kívánja. Kalapjának a pereme olyan csillogó látványt nyújt, mintha a csigák kedvenc sétatere lett volna hosszú ideig. Ugyanez a tünemény látható kabátjának némely részén, különösen a varrásoknál. Jobling egy szorult helyzetben levő úriember bánatos képét mutatja; még a kis pofaszakálla is kopottan csüng alá.

Az étvágya azonban hatalmas, ami azt a gyanút ébreszti az emberben, hogy jó ideje szűkre húzhatta már a nadrágszíját. Olyan sebesen végez a maga sonka-borjú göngyölegével, mikor a társai még csak a felénél tartanak, hogy Mr. Guppy még egy adagot javasol.

– Köszönöm szépen, Guppy – mondja Mr. Jobling. – Igazán nem tudom, de talán eszem még egyet.

Hoznak neki még egyet, s annak is nekilát nagy jóakarattal.

Mr. Guppy olykor-olykor szótlanul felnéz rá, míg a második adagját is bekebelezi félig, s szünetet tart, hogy egy jót húzzon a fele-fele korsójából (melyet szintén megismételtek), s kinyújtva a lábát, elégedetten összedörzsöli a két kezét. Mr. Guppy végignéz rajta ebben a sugárzó elégedettségében, és azt mondja:

– Most megint embernek érzed magad, Tóni!

– Hát még nem egészen – mondja Mr. Jobling. – Mondjuk, éppen csak hogy megszülettem.

– Nem ennél még valami főzeléket? Sóskát? Borsót? Párolt káposztát?

– Köszönöm szépen, Guppy – mondja Mr. Jobling. – Igazán nem tudom, de talán ennék még egy párolt káposztát.

Megrendelik, azzal a csípős megjegyzéssel (Mr. Smallweed részéről), hogy:

– De csiga nélkül, Polly!

Aztán megjön a párolt káposzta.

– Kezdek felnőni, Guppy – mondja Mr. Jobling, jóízűen működve szünet nélkül a késsel-villával.

– No, hála Istennek.

– Csakugyan, érzem, hogy már kamaszodom – mondja Mr. Jobling.

Nem is szól többet, míg csak végére nem ér feladatainak, amivel éppen akkor végez, amikor Guppy és Smallweed urak a magukéval; vagyis a gyönyörű stílusban végigfutott versenyt feltartva nyeri meg a két úriember előtt, egy teljes borjú-sonka göngyöleget és egy párolt káposztát verve rájuk.

– Nohát, Nudli – mondja Mr. Guppy –, mit ajánlanál tésztának?

– Velős pudingot – feleli Mr. Smallweed habozás nélkül.

– Ej, ej! – kiált föl Mr. Jobling, magasra húzott szemöldökkel. – Mi a csuda, hát az is van? Köszönöm szépen, Guppy, igazán nem tudom, de talán eszem egy velős pudingot.

Meghozzák a három velős pudingot, s Mr. Jobling pompás hangulatban jegyzi meg, hogy így rohamosan nagykorú lesz. A puding után Mr. Smallweed rendelkezésére három Cheshire-sajt következik, s ehhez „három szimpla rum”. Miután így szerencsésen elérkeznek a szórakozás tetőpontjára, Mr. Jobling végignyújtja lábát a párnázott ülésen (mivel a páholyuknak ezen az oldalán csak egymaga ül), hátradől a falnak, és így szól:

– No, most már felnőttem, Guppy. Embernyi ember vagyok.

– Hát miként vélekedsz most – szól Mr. Guppy – arról a…, nem bánod, ha Smallweed előtt beszélünk?

– Egy csöppet se. Nagyon örülök, hogy ihatok egyet az egészségére.

– Isten éltesse, sir! – mondja Mr. Smallweed.

– Azt kezdtem mondani, hogy miként vélekedsz most – folytatja Mr. Guppy – arról a tervedről, hogy besoroztatod magad katonának?

– Ej, hát más az, amit az ember ebéd előtt gondol – feleli Mr. Jobling –, s megint más, amit ebéd után gondol. De azért még így ebéd után is fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy mihez kezdjek? Miből éljek meg? Enni muszáj, „ill fó mendzsé", ahogy a francia mondja, s nekem éppen annyira szükségem van a mendzsírozásra, mint a franciáknak. Ha nem jobban.

Mr. Smallweed határozottan azon a nézeten van, hogy „még jobban”.

– Ha valaki mondta volna nekem – folytatja Mr. Jobling –, még utoljára is, amikor lerándultunk veled, Guppy, Lincolnshire-be, s átkocsiztunk megnézni azt a Castle Woldot…

Mr. Smallweed kijavítja: – Chesney Wold.

– Chesney Woldot. (Köszönöm a helyesbítést, igen tisztelt barátom.) Ha valaki mondta volna nekem, hogy ilyen rosszra fordul majd a sorsom, ahogy most állok, a szó szoros értelmében nyomorban, hát bizony isten megpofoztam volna – mondja Mr. Jobling, felhajtva egy korty rumos vizet, kétségbeesett és lemondó arckifejezéssel. – A falhoz kentem volna.

– Pedig már akkor is csehül álltál, Toni – ellenkezik Mr. Guppy. – Másról se beszéltél az egész úton a kocsiban.

– Nem tagadom, Guppy – mondja Mr. Jobling. – Már akkor is csehül álltam. De bíztam benne, hogy majd csak rendbe jönnek a dolgok.

Ó, ez a közkedvelt bizalom, hogy majd csak rendbe jönnek a dolgok! Nem az, hogy rendbe hozzuk vagy rendbe tesszük a dolgokat, hanem hogy majd rendbe „jönnek"! Maguktól kialakulnak! Ahogy egy elmebajos bízik benne, hogy a világ majd csak háromszögletűvé alakul egyszer!

– Biztosan számítottam rá, hogy majd kialakulnak a dolgok, és minden rendbe jön – mondja Mr. Jobling határozatlanul, bizonytalan mozdulattal, és talán bizonytalan értelemmel is. – De csalódnom kellett. Nem jöttek rendbe. S mikor aztán elkezdődött, hogy a hitelezők egymásnak adták a kilincset az irodában, és hogy mindenféle emberek, akiknek dolguk volt az irodával, panaszokat emeltek rongyos kölcsönkért fillérekért, eh, hát akkor aztán egyszerre vége lett. És mást, új összeköttetéseket sem tudtam szerezni a szakmában; mert ha kapnék is holnap valamit, hivatkoznom kellene az előbbi helyemre, és rögtön szóba kerülne a dolog, s máris el lennék intézve. Hát mit csináljon így az ember? Szépen félreálltam az útból, s éltem szerényen összehúzódzkodva odalent a zöldségeskerteknél; de mi haszna van annak, szerényen élni, ha az embernek nincs pénze? Annyi erővel nagy lábon is élhet az ember.

– Sőt – Mr. Smallweed úgy gondolja.

– De még mennyire. Ez is a divat; márpedig a divat és a pofaszakáll a gyengém volt, nem bánom, tudjátok meg – mondja Mr. Jobling. – Nagy gyarlóság mind a kettő… fene beléjük, uram, nagy gyarlóság. Nahát! – folytatja Mr. Jobling, miután dacosan visszafordult megint a rumos vízhez. – Mi máshoz kezdhet egy ilyen alak, mint ahhoz, hogy besoroztassa magát?

Mr. Guppy most jobban bekapcsolódik a beszélgetésbe, s elmondja, hogy véleménye szerint mihez kezdhet egy ilyen alak. Komoly és meggyőző hangon beszél, mint olyan férfi, aki még nem hibázott el soha egy lépést sem az életében, azon kívül, hogy áldozatul esett a szíve gyöngéd érzelmeinek.

– Jobling – mondja Mr. Guppy –, közös barátunkkal, Smallweeddel…

(Mr. Smallweed szerényen feléjük emeli poharát: – Uraim! – és iszik egyet.)

– Már nemegyszer beszélgettünk erről, amióta te…

– Amióta engem kidobtak! – kiált fel Mr. Jobling keserűen. – Mondd csak így, Guppy! Erre gondolsz.

– Nem! Amióta elhagyta Lincoln's Innt – szól közbe Mr. Smallweed tapintatosan.

– Amióta elhagytad az Innt, Jobling – folytatja Mr. Guppy. – S én említettem is közös barátunknak, Smallweednek, a legutóbbi tervemet, amit már ajánlani akartam. Ismered Snagsbyt, a papírkereskedőt?

– Hallottam róla – feleli Mr. Jobling. – Nem a mi papírkereskedőnk volt, úgyhogy nem ismerem személyesen.

– De a mienk, Jobling, s én ismerem őt személyesen – folytatja Mr. Guppy erélyesen. – Igen, uram! Nemrégiben pedig közelebbi ismeretségbe kerültem vele, egy véletlen körülmény folytán, melynek révén mostanában a házához is eljárok látogatóba. Ezt a véletlen körülményt nem szükséges részletezni az okfejtésben. Lehet, hogy valami összefüggésben van, de lehet, hogy nincs, azzal a dologgal, amely talán rávetette árnyékát az én életemre is, de lehet, hogy nem vetette rá.

Minthogy Mr. Guppynak régi szokása kérkedő boldogtalanságával zavarba ejteni a barátait, és kísértésbe hozni őket, hogy beszélgetni kezdjenek erről a tárgyról, aztán, amint megérintik, nyomban szigorúan leinteni őket az emberi szív húrjaival, mind Mr. Jobling, mind Mr. Smallweed úgy kerüli el ezt a csapdát, hogy némák maradnak, mint a hal.

– Lehet, hogy így van – ismétli Mr. Guppy –, lehet, hogy nincs így. Ez nem tartozik most ide. Elég az hozzá, hogy Snagsby úr is, meg a felesége is örömest tesznek nekem szívességet; Snagsbynek pedig a törvényszéki tárgyalások ideje alatt jó csomó kiadni való másolómunkája van. Tulkinghornéknak mindent ő csináltat, s ezenkívül is rengeteg megbízást kap. Azt hiszem, ha közös barátunkat, Smallweedet kiszólítanák a tanúk emelvényére, ő is bizonyíthatná ezt.

Mr. Smallweed bólint, s látszik, hogy nagyon szívesen letenné az esküt.

– Nos, esküdt uraim – mondja Mr. Guppy –, azazhogy, nos, Jobling, erre talán azt mondod, hogy sovány kis megélhetés. Elfogadom. Azonban jobb, mint semmi, és jobb, mint sorozásra jelentkezni. Időre van szükséged. El kell telnie egy kis időnek, hogy elfelejtődjenek ezek a legutóbbi dolgok. Sokkal rosszabb körülmények közé is kerülhetnél ezalatt, mint Snagsbynek iratokat másolni.

Mr. Jobling éppen közbe akar szólni, mikor az okos Smallweed megakasztja egy száraz köhintéssel, és ezzel a célzással:

– Hm! Mint Shakespeare!

– Két része van"ennek a dolognak, Jobling – folytatja Mr. Guppy. – Ez lenne az egyik. Elérkeztem a másodikhoz. Ismered Krookot, a Lordkancellárt, ott túl a Lane-en. Nocsak, Jobling – biztatja őt Mr. Guppy a tanúvallató hangján –, azt kérdem, ismered-e Krookot, a Lordkancellárt, ott túl a Lane-en?

– Látásból ismerem – felelt Mr. Jobling.

– Látásból ismered. Helyes. És ismered a kis öreg Flite-et is, ugye?

– Mindenki ismeri – mondja Mr. Jobling.

– Mindenki ismeri. Nagyon helyes. Nohát, egy idő óta a feladataim közé tartozik, hogy kifizessek Flite-nek bizonyos heti járandóságot, levonva belőle a heti lakbérét, mely összeget (kapott utasításaim értelmében) Krook kezéhez kell kifizetnem, szabályosan a kis öreg Flite jelenlétében. Így kerültem kapcsolatba Krookkal, s így ismerkedtem meg a házával és a szokásaival. Tudom, hogy van egy kiadó szobája. Nagyon olcsón ellakhatsz ott, amilyen néven akarsz, s olyan nyugodt lélekkel, mintha száz mérföldnyire lennél innét. Nem fog kérdezni tőled semmit, s az első szavamra elfogad albérlőnek, mielőtt eltelne egy óra, ha akarod. És még valamit mondok neked, Jobling – teszi hozzá Mr. Guppy, hirtelen lehalkítva a hangját s megint baráti közvetlenséggel –, furcsa egy öreg pasas ez… Örökké az ócska irományok között turkál, és azzal vesződik, hogy megtanuljon írni-olvasni egymagában, de úgy látom, nem megy sokra vele. Rendkívül furcsa egy öreg pasas, uram. Nem tudom nem lenne-e érdemes az embernek egy kicsit szemmel tartani azt az öreg Krookot.

– Úgy érted, hogy…? – kezdi Mr. Jobling.

– Úgy értem – feleli Mr. Guppy, vállat vonva, illedelmes szerénységgel –, úgy értem, hogy én nem tudok eligazodni rajta. Hivatkozom közös barátunkra, Smallweedre, aki tanú rá, mondtam-e neki vagy sem, hogy én nem tudok eligazodni rajta?

Mr. Smallweed azt az összevont tanúvallomást teszi, hogy:

– Jó néhányszor!

– Toni – mondja Mr. Guppy –, én ismerem valamennyire a szakmámat, és valamicskét tapasztaltam már az életben is, s nagyon ritka eset, hogy ne tudjak tisztába jönni valakivel, többé-kevésbé. De ilyen sötét, ilyen rejtélyes, ilyen ravasz vén rókával (ámbár nem hiszem, hogy lenne egy józan pillanata) még soha életemben nem találkoztam. Rettentő öreg lehet már, tudod, nincs mellette senki, egy lélek se, s azt beszélik róla, hogy roppant gazdag; nomármost, akár csempész, akár orgazda, akár uzsorás vagy titkos zálogházat tart fenn… hol erre, hol arra gondoltam már sokszor… mindenképpen megérheti esetleg a fáradságot, hogy megtudjál róla valamit. Nem tudom, miért ne vállalkozhatnál erre, amikor minden olyan jól megfelel neked máskülönben.

Mr. Jobling, Mr. Guppy és Mr. Smallweed, mindhárman nekikönyökölnek az asztalnak, feltámasztják az állukat, és a mennyezetet bámulják. Egy idő múlva mind a hárman kiisszák a poharukat, hátradőlnek, zsebre vágják a kezüket, és egymásra néznek.

– Ha ma is az az energikus ember lennék, aki valaha voltam, Toni – mondja Mr. Guppy, sóhajtva egyet. – De hát vannak az emberi szívnek húrjai…

Elkeseredettségének ki nem mondott részét újabb pohár rumos vízzel fejezve ki, Mr. Guppy azzal zárja le az ügyet, hogy a vállalkozást Mr. Jobling gondjaira bízza, s közli vele, hogy amíg a nyári szünet tart, s amíg meg nem indulnak a dolgok, pénztárcája „három vagy négy, sőt esetleg öt font erejéig is” a rendelkezésére áll.

– Hogy ne mondhassák azt – teszi hozzá nyomatékosan Mr. Guppy –, hogy Guppy Vilmos cserbenhagyja a barátait!

Ajánlatának ez az utolsó része annyira fején találja a szöget, hogy Mr. Jobling meghatottan mondja:

– Guppy, öreg komám, a kezedet!

Mr. Guppy eléje tartja, így felelvén:

– Itt van, Jobling fiam!

Mr. Jobling erre azt válaszolja:

– Guppy, jó néhány éve már, hogy a pajtásom vagy!

Mr. Guppy pedig:

– Jó néhány éve, Jobling – mondja.

Aztán kezet ráznak, és Mr. Jobling megindultan hozzáteszi még:

– Köszönöm szépen, Guppy, igazán nem tudom, de talán iszom még egy pohárral a régi barátságunkra.

– Krook utolsó lakója ott halt meg – mondja Mr. Guppy ötletszerűen.

– Mi a csuda? – mondja Mr. Jobling.

– Vizsgálat is volt. Kimondták, hogy véletlen baleset. Nem bánod ezt, ugye?

– Nem én – mondja Mr. Jobling. – Nem bánom; de annyi erővel meghalhatott volna azért másutt is. Pokoli hülyeség, hogy neki pont az én szobámban kell meghalnia! – Mr. Jobling meglehetősen rossz néven veszi ezt a tolakodást, s többször is visszatér a dologra, ilyesféle megjegyzésekkel: – Azt hiszem, éppen elég hely van a világon, ahol meghalhat az ember! – vagy: – Biztos, hogy ő se vette volna jó néven, ha én halok meg az ő szobájában!

Mindennek dacára, minthogy elvben megegyeztek már, Mr. Guppy azt javasolja, küldjék el a hű Smallweedet megnézni, otthon van-e Mr. Krook, s ha igen, akkor mindjárt megbeszélhetik vele az egész dolgot. Mr. Jobling beleegyezik, Smallweed fejébe csapja kürtőkalapját, és kivonul alatta a vendéglőből, Mr. Guppyt majmolva. Csakhamar visszatér, és jelenti, hogy Mr. Krook otthon van, látta az ajtón keresztül, hogy az üzlethelyiség hátsó részében ül, és alszik, mint a bunda.

– Hát akkor fizetek – mondja Mr. Guppy –, aztán megyünk, felkeressük Krookot. Nudli, mi volt?

Mr. Smallweed egyetlen kacsintással odainti a kiszolgálólányt, s nyomban kezdi felsorolni:

– Négy borjú-sonka, az három shilling, négy burgonya, az három shilling és négy penny, egy párolt káposzta, az három shilling és hat penny, három velős, az négy és hat penny, hat kenyér, az öt shilling három Cheshire, az öt és három penny, négyszer fele-fele, az hat és három penny, meg négy szimpla rum, az nyolc és három, meg három Polly, az nyolc és hat. Nyolc shilling és hat penny, egy fél aranyból akkor visszajár másfél shilling, Polly.

A bonyolult számadás Smallweedet egyáltalán nem hozza ki a sodrából, nyugodt biccentéssel bocsátja el barátait, s ő még marad egy kicsit, hogy alkalomadtán bámulhassa Pollyt, és elolvashassa a napilapokat, melyek hozzá képest akkorák, kalapja nélkül számítva, hogy ha a maga elé tartott Times hasábjain jártatja a szemét, úgy fest, mintha lefeküdt volna aludni, és bebújt volna a paplana alá.

Mr. Guppy és Mr. Jobling felkeresik a rongy- és palackkereskedést, ahol alva találják Krookot, mint a bunda – azaz mellére csuklott állal hortyogva, teljesen érzéketlenül minden külső zaj, sőt gyengéd rázogatás iránt is. A mellette álló asztalon a szokásos kacat közt egy üres pálinkás üveg és egy pohár látható. Az egészségtelen levegőt úgy átjárta a pálinka szaga, hogy még a polcon hasaló macska zöld szeme is, melyet hol kinyit, hol behuny, hol a látogatókra villogtatja, még az is részegnek látszik.

– Hej, jó reggelt! – kiáltja Mr. Guppy, a magába roskadt öreget újra megrázva. – Mr. Krook! Halló, uraságod!

De egy pálinkától gőzölgő ócska rongycsomót se lenne nehezebb fölébreszteni, úgy látszik.

– Láttál már ilyen bődületes részeg álmot? – szól Mr. Guppy.

– Ha mindig így alszik – mondja Jobling, kissé riadtan –, akkor attól félek, egyszer majd nagyon sokáig fog tartani az álma.

– Mindig úgy alszik, mintha nem akarna magához térni – mondja Mr. Guppy, újra megrázva az öreget. – Inkább gutaütéshez hasonlít az álma, mint szundikáláshoz. Halló, uraságod, hé! Ej, hiszen százszor is kirabolhatnák közben! Nyissa ki a szemét!

Hosszú költögetés, kurjongatás után végre kinyitja, de láthatólag nem veszi észre se a látogatóit, se semmi mást. Ámbár keresztbe rakja a lábát, összekulcsolja a két kezét, és néhányszor kinyitja és becsukja papír-ajkait, éppen olyan süketnek és vaknak látszik minden jelre és nógatásra, mint az előbb.

– Mindenesetre él – mondja Mr. Guppy. – Hogy van, Lordkancellár úr? Elhoztam egy barátomat, sir, lenne egy kis beszélnivalónk ebben az ügyben.

Az öreg csak ül, gyakran csámcsog egyet aszott ajkaival, de semmi jele nincs, hogy öntudatánál lenne. Néhány perc múlva erőlködni kezd, hogy felálljon. Felsegítik, aztán odatámolyog a falhoz, és rájuk mered.

– Jó estét, Mr. Krook – szól Mr. Guppy, kissé kényszeredetten. – Hogy van, sir? Jó színben van, Mr. Krook. Remélem jól érzi magát?

Az öreg, ahogy vaktában Mr. Guppy felé sújt, vagy csak a semmibe, erőtlenül megpenderül a sarkán, és arccal fordul a falnak. Egy-két percig így is marad, nekidőlve a falnak; aztán végigtántorog a bolton, az utcai ajtóig. A levegőtől, az utcai forgalomtól vagy az eltelt kis időtől vagy mind a háromtól együttvéve, végre magához tér. Szép rendesen visszasétál, megigazítja a kucsmáját, és élesen végignéz rajtuk.

– Szolgájuk, uraim; elszundítottam kissé. Hihi! Nehéz engem fölébreszteni sokszor.

– Elég nehéz, csakugyan, sir – feleli Mr. Guppy.

– Mi? Talán próbálták, igen? – kérdi a gyanakvó Krook.

– Egy kicsit, csak egy kicsit – mondja Mr. Guppy.

Az öregnek megáll a szeme az üres palackon, felemeli, megnézegeti, aztán lassan szájával lefelé fordítja.

– Ej, mi a szösz! – kiált fel, mint a gonosz manó a mesében. – Itt valaki garázdálkodott!

– Biztosíthatom róla, hogy mi már üresen találtuk – mondja Mr. Guppy. – Megengedi, hogy megtöltessem magának?

– Igen, hogyne, hát persze! – kiáltja Krook felragyogva. – De még mennyire! Ne is kérdezze! Csak töltsék meg itt a szomszédban… az Arany Napnál… a Lordkancellár tizennegy-pennyséböl. Ők már tudják, ismernek engem!

Olyan sürgősen kezébe nyomja Mr. Guppynak az üres üveget, hogy az csak biccent egyet a barátja felé, és már megy is, elintézni a megbízatást. Egy pillanat múlva már itt is van újra a tele üveggel. Az öreg kezébe veszi, magához öleli, mint a legkedvesebb unokáját, gyöngéden cirógatja.

– De hisz ez – suttogja összeráncolt szemmel, miután belekóstolt –, de hisz ez nem a Lordkancellár tizennégy-pennyséből van. Ez tizennyolc-pennys!

– Gondoltam, ez jobban fog ízleni – mondja Mr. Guppy.

– Ön egy nemes úr, sir – feleli Krook, újabb belekóstolás után… s a forró lehelete úgy csap feléjük, mint a láng. – Ön az ország nagyja.

Ezt az alkalmas pillanatot felhasználva, Mr. Guppy bemutatja a barátját, a rögtönzött Mr. Weevle néven, s elmondja látogatásuk célját. Krook, hóna alatt a palackjával (sohasem lépi túl se a részegségnek, se a józanságnak bizonyos fokát), hosszasan szemlélgeti az ajánlott új lakót, s úgy látszik, elfogadja.

– Szeretné látni a szobát, ugye, fiatalember? – kérdi. – Ó, nagyon jó szoba! Kimeszelték. Fölmosták szappannal és szódával. Hihi! Kétszer is megéri a bérét; ha csak azt számítjuk is, hogy elbeszélgethet velem, amikor kedve tartja, meg hogy egy ilyen macska van a háznál az egerek ellen.

Így ajánlgatva a szobáját, az öreg felviszi őket az emeletre, ahol csakugyan tisztább állapotban találják a szobát, mint szokott lenni, s ezenfelül berendezve egy-két ócska bútordarabbal, melyeket kimeríthetetlen raktárából ásott elő. A feltételekben, a bérösszegben könnyen megegyeznek – mert a Lordkancellár nem akadékoskodhat Mr. Guppyval, aki Kenge és Carboyjal, a Jarndyce és Jarndyce-perrel, és egyéb jogászi hírességekkel áll kapcsolatban – s megegyeznek abban is, hogy Mr. Weevle másnap beköltözik. Mr. Weevle és Mr. Guppy ezután visszatérnek Cook's Courtba, s a Cursitor utcában Mr. Guppy bemutatja a barátját Mr. Snagsbynek, és (ami a fontosabb) biztosítják Mrs. Snagsby helyeslését és jóindulatát is. Aztán beszámolnak az eredményekről a kiváló Smallweednek, aki az irodában külön ezért várta meg őket kürtőkalapjában; s elválnak egymástól, miután Mr. Guppy kifejtette, hogy a kellemes együttlétük befejezéséül szívesen elvitte volna őket színházba, de hát vannak az emberi szívnek olyan húrjai, melyek úgy fognák föl a dolgot, hogy csúfot akar csak űzni belőlük.

Másnap az esti szürkületben Mr. Weevle megjelenik szerényen Krookéknál, poggyászok kellemetlen terhe nélkül, s elfoglalja új szállását; az ablaktábla két szeme rámered az alvó új lakóra, mintha tele lenne csodálkozással. Harmadnap Mr. Weevle, aki az ügyes mihaszna semmittevők fajtájába tartozik, tűt-cérnát kér kölcsön Miss Flite-től, kalapácsot a házigazdájától, aztán munkához lát, függöny pótlékokat szerel fel az ablakokra függönyök helyett, polcpótlékokat szögel a falra és krajcáros kis kampókat, melyekre fölakasztja két teáskannáját, tejesköcsögét, vicik-vacak kis fazekait, mint a hajótörött tengerész, aki igyekszik megtenni, ami tőle telik.

Mr. Weevle azonban valamennyi holmija közül legtöbbre becsüli (persze csak a pofaszakálla után, mert ez annyira a szívéhez nőtt, ha szabad így mondani, amennyire csak egy pofaszakáll tud odanőni egy férfiember szívéhez), kevés ingóságai közül legtöbbre becsüli az Albion Istennői vagy a Brit Szépségek Fénycsarnoka című válogatott rézmetszetgyűjteményét, ezt az ízig-vérig hazafias művet, mely egy csomó főrangú és előkelő nagyvilági hölgyet ábrázol, a bájmosolyok mindenféle fajtájával, amilyent csak a nagytőkével párosult igazi művészet tud megteremteni. Ezekkel a nagyszerű arcképekkel, melyek a zöldségeskertek közti visszavonultsága idején méltatlan módon egy kalapskatulyában pihentek, ezekkel díszíti fel a lakását; s mivel a Brit Szépségek Fénycsarnoká-nak hölgyei minden elképzelhető ruhakölteményt magukra vettek, minden elképzelhető hangszeren játszanak, mindenféle-fajta kutyákat becézgetnek, mindenféle-fajta tájak felé vetik epedő pillantásukat, szép szemük világát, mögöttük pedig a háttérben a legkülönbözőbb virágcserepek és kőkorlátok láthatók – a hatás valóban lenyűgöző.

A divatos nagyvilág, a társasági élet Mr. Weevle-nek is a gyengéje, akárcsak Jobling Tóninak volt. Kimondhatatlan vigasz számára, ha kölcsönkérheti este az Arany Napban a tegnapi újságokat, s elolvashatja bennük, hogyan suhannak ide-oda, keresztül-kasul a társasági élet égboltján, a ragyogó és előkelő nagyvilági üstökösök. Beleremeg a boldogságba, ha megtudhatja, hogy ennek a fényes és válogatott társaságnak melyik tagja hajtotta végre azt a fényes és válogatott hőstettet, hogy tegnap megjelent benne, vagy melyik tervezgeti azt a nem kevésbé fényes és válogatott hőstettet, hogy holnap eltávozik belőle. Ha értesül róla, hogy a Brit Szépségek Fénycsarnoka mostanában miben sántikál, mik a tervei, mire készülődik, milyen fénycsarnoki házasságok forognak szőnyegen, milyen fénycsarnoki hírek, pletykák, szóbeszédek keringenek – az annyi, mintha az emberi fajta dicsőséges sorsába nyerne bepillantást. Mr. Weevle a társasági hírekből megint felnéz a fénycsarnoki arcképekre, akikről éppen olvasott; s ilyenkor úgy érzi, személyesen ismeri őket, azok meg ismerik őt.

Máskülönben csöndes lakó, s mint már szó volt róla, ügyes kezű ember, fúr-farag, tud főzni, takarítani magára, barkácsol, esténként pedig, ha a városnegyedre leszáll a sötétség, felébrednek benne társas ösztönei is. Ilyenkor, ha nincs éppen nála látogatóban Mr. Guppy vagy egy hozzá hasonló kisebbfajta gyertya, nagy fekete kalappal a fején, előjön komor szobájából – amellyel együtt a tintazáporral telefröcskölt íróasztal-szörnyeteget is örökölte –, és Krookkal társalog, aki „nagyon szíves beszédű", amint a környéken a dicséretére mondják, bárkivel, aki hajlandó elcsevegni vele. Ez aztán Mrs. Pipert, akinek döntő szava van errefelé, arra készteti, hogy a következő két dolgot közölje Mrs. Perkinsszel: először is, hogy ha az ő Johnnyjának egyszer majd kinő a szakálla, hát azt szeretné, ha ugyanolyan pofaszakállat eresztene, mint ezé a fiatalemberé; másodszor pedig: – Jusson eszébe majd, Perkinsné asszony, hogy mit mondtam, és ne is legyen meglepve, bizisten mondom, ha egyszer még ezé a fiatalemberé lesz az öreg Krook pénze!