LXV. Az új élet

Megkezdődött a Kancellária új ülésszaka, és gyámapám kapott egy értesítést Kenge és Carboyéktól, hogy két nap múlva újra tárgyalásra kerül a per. Izgatott lettem, mert sokat vártam a végrendelettől, úgyhogy megbeszéltük Allannel, elmegyünk mi is aznap délelőtt a törvényszékre. Richard rettenetes nyugtalanságban volt, azonkívül gyenge egészségben is, ámbár még mindig csak a lelki bajai okozták a bágyadtságát – úgyhogy szegény, drága Adámnak igazán szüksége volt a támogatásra. De várta – most már nemsokára – a születendő segítségét, és nem csüggedt, nem adta meg magát.

Westminsterben tárgyalták a pert. Tárgyalásra került ez ott már százszor is, merem állítani; most mégsem tudtam kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ezúttal talán eljutnak valami eredményre. Reggelizés után rögtön elindultunk hazulról, hogy idejében ott legyünk a Westminster Hallban, és gyalog sétáltunk végig a forgalmas utcákon – olyan boldog és furcsa érzés volt! – kettesben.

Ahogy bandukoltunk, arról beszélgetve, hogy hogyan segíthetnénk Richardon és Adán, egyszerre csak valaki rám kiált: „Eszter! Drága Eszter! Eszter!” Caddy Jellyby volt. Kidugta a fejét egy kis bérkocsi ablakán, mert mostanában ezen járt a tanítványaihoz (olyan sok volt neki), mintha száz méterről akarna megölelni. Megírtam neki levélben mindent, amit gyámapám tett, de nem tudtam szakítani magamnak egy percet sem, hogy felkeressem. Megálltunk persze; a kedves, melegszívű lány lázas elragadtatással fogadott, lelkesen kezdte mesélni azt az estét, amikor a virágokat hozta nekem, ölelgetett, agyonszorongatta az arcomat (a kalapomat, mindent), nem hagyta abba semmi áron, dédelgetett, becézgetett, elmondta Allannek, hogy én a Jóisten tudja, mi mindent nem tettem érte, úgyhogy a végén kénytelen voltam beülni hozzá a kis bérkocsiba, csak hogy meglegyen a nyugalma, s hadd mondjon és csináljon velem, amit akar. Allan odaállt az ablakhoz, s ugyanúgy örült, mint Caddy; én is ugyanúgy örültem, mint ők ketten; de Isten csodája, hogy egyáltalán megszabadultam, mert csak nagy nehezen kerültem ki a kocsiból, nevetve, kipirulva s igazán rendetlenül, aztán néztünk Caddy után, és ő is nézett vissza utánunk a kocsiablakból, amíg el nem tűnt a szemünk elől.

Emiatt aztán elkéstünk vagy egy negyedórát, s mire odaértünk a Westminster Hallba, az ülés már megkezdődött. Még rosszabb volt, hogy a Kancellária tárgyalótermét zsúfolásig megtöltötte a szokatlanul nagy tömeg, s alig lehetett az ajtóhoz férni, és se nem láttuk, se nem hallottuk, hogy mi történik odabent. Valami mulatságos dolog folyhatott, mert időnként nevetések hallatszottak, és rá egy kiáltás: „Csöndet kérek!” Valami érdekes dolog lehetett, mert mindenki lökdösődött és tolakodott előre. Olyasmi lehetett, amitől a hivatásos jogászok nagyon jókedvűek lettek; ugyanis ott állt néhány parókás, pofaszakállas fiatalabb ügyvéd, kívül a tolongáson, s amikor az egyikük hírt hozott nekik róla, zsebre vágták a kezüket, és majd megpukkadtak nevettükben, még a lábukkal is csapkodták a kőpadlót.

Megkérdeztük egy mellettünk álló úrtól, nem tudja-e, milyen ügyet tárgyalnak? Azt felelte, hogy a Jarndyce és Jarndyce-ügyet. Megkérdeztük tőle, nem tudja-e véletlenül, hogy miről volt szó benne? Azt már igazán nem tudja, felelte, se ő, se más, soha nem is tudta senki; de ahogy hallja, befejezték. Befejezték mára?, kérdeztük. Nem, nem, felelte; befejezték örökre.

Befejezték örökre!

Ennek a hihetetlen feleletnek a hallatára egészen elképedve néztünk egymásra. Lehetséges volna, hogy ez a megkerült új végrendelet végre-valahára rendbe hozta a dolgokat, és hogy Richard és Ada megkapják az örökségüket és gazdagok lesznek? Túl szép lett volna, el sem tudtuk hinni, hogy igaz legyen. Sajnos, igaz volt!

Nem tartott sokáig a bizonytalanságunk; mert hamarosan megmozdult a tömeg, és özönleni kezdtek kifelé az emberek, kipirult arccal, a fülledt, rossz levegőt terelgetve maguk előtt. Még mindig nagyon fel voltak vidulva, mintha egy bohózat előadásáról vagy a cirkuszból tódulnának kifelé, és nem egy törvényszéki tárgyalásról. Félreálltunk, és néztük, hogy mikor tűnik fel egy ismerős arc; aztán egyszerre nagy iratcsomókat kezdtek kihordozni – iratzacskóba csomagolt kötegeket, nagyobbakat, amelyek nem fértek bele semmilyen zacskóba, hatalmas, mindenféle alakú és alaktalan papírhalmazokat, hogy roskadoztak alattuk, akik cipelték, és egyelőre ledobták terhüket akárhová, a folyosó kövére, s mentek vissza a többiért. Még ezek az írnokok is nevettek. Egy pillantást vetettünk ezekre az iratokra, s mivel mindenütt a Jarndyce és Jarndyce felírást láttuk rajtuk, megkérdeztünk egy hivatalos külsejű embert, aki ott állt a papírhegyek között, hogy csakugyan befejeződött-e a per. – Be, be! Végérvényesen befejeződött – mondta, és ő is nevetésbe tört ki.

Ekkor pillantottuk meg Mr. Kenge-et; nyájas előkelőséggel lépegetett kifelé az ülésteremből, Mr. Vholesszal az oldalán, aki alázatosan magyarázott neki valamit, és maga vitte az irattáskáját. Mr. Vholes látott meg minket először.

– Itt van Summerson kisasszony, sir – mondta. – És Mr. Woodcourt is.

– Ó, csakugyan? Igen. Valóban! – mondta Mr. Kenge, választékos udvariassággal emelve meg előttem a kalapját. – Hogy van, kisasszony? Örülök a szerencsének. Mr. Jarndyce nem jött el?

– Nem jött el. Ő sohasem szokott idejönni – mondtam.

– Hát talán csakugyan jó is, hogy ma nincsen itt – felelte Mr. Kenge –, mert bizonyára csak megerősödött volna az ő hajthatatlan előítéleteiben, ha szabad így neveznem az igen tisztelt barátom távollétében ezt az ő egyéni felfogását; indokolatlanul bár, de csak megerősödött volna benne.

– Mit végeztek ma, kérem? – kérdezte Allan.

– Tessék? Parancsol? – szólt Mr. Kenge tündöklő udvariassággal.

– Mit végeztek ma?

– Mit végeztünk? – ismételte Mr. Kenge. – Értem. Szóval, hogy mit végeztünk? Hát nem sokat végeztünk, kérem… nem sokat. Megakadtunk, akadály gördült elénk hirtelen, az utolsó pillanatban, már-már a cél előtt, mondhatnám.

– Érvényesnek ismerték el ezt az új végrendeletet, sir? – kérdezte Allan. – Ezt mondja meg, kérem, legyen szíves.

– Megmondanám kérem, a legnagyobb készséggel, ha tudnám – felelte Mr. Kenge –, azonban nem bocsátkoztunk ennek a tárgyalásába, nem bocsátkoztunk ennek a tárgyalásába.

– Nem bocsátkoztunk ennek a tárgyalásába – visszhangozta Mr. Vholes is, alig hallható, tompa hangján.

– Ne felejtse el, Mr. Woodcourt – mondta Mr. Kenge, rábeszélő és békítő mozdulatokat téve a képzeletbeli ezüst vakolókanalával –, ne felejtse el, kérem, hogy ez egy nagy per volt, hogy ez egy hosszúra nyúlt per volt, hogy ez egy bonyolult, sokrétű jogeset volt. Nemhiába tartották a Jarndyce és Jarndyce-ügyet a kancelláriai joggyakorlat örök emlékművének…

– És az emberi béketűrés csodájának – tette hozzá Allan.

– Úgy van, uram, jól mondja – felelte Mr. Kenge, leereszkedő jóindulattal nevetve egyet, ahogy szokta. – Úgy van. Ne felejtse el továbbá, Mr. Woodcourt – folytatta ismét méltóságteljesen, majdnem szigorúvá vált arccal –, hogy ennek a nagy pernek a számos nehézsége, előre nem látható fordulatai, mesteri felépítése, eljárási módozatai mennyi fáradságot, mennyi szakértelmet, mennyi ékesszólást, mennyi tudást és tehetséget, mennyi szellemi munkát emésztettek fel, Mr. Woodcourt, mennyi magas szellemi munkát. Évek hosszú során át pazarolta képességeit a Jarndyce és Jarndyce-ügyre az ügyvédi kar dísze-virága, mondhatnám, és érett bölcsességét, ha szabad hozzátennem, a bírói testület színe-java. Mindez a köz érdekében történt, az ország hasznára és dicsőségére, uram; s ha így van, meg is kell fizetni ezt a sok munkát pénzben, vagy a pénznek megfelelő ellenértékben.

– Mr. Kenge – mondta Allan, aki egy szempillantás alatt felfogta, hogy mi történt –, ne haragudjon, de nagyon sietünk. Úgy értsem vajon, hogy az egész hagyatéki vagyon ráment a perköltségekre?

– Hát, hm, azt hiszem, igen – felelte Mr. Kenge. – Ugyebár, Mr. Vholes?

– Azt hiszem, igen – felelte Mr. Vholes.

– És a per ezért jutott kátyúba? Önmagától semmivé vált?

– Nyilván – felelte Mr. Kenge. – Ugyebár, Mr. Vholes?

– Nyilván – mondta Mr. Vholes.

– Édes egyetlenem – suttogta Allan –, Richardnak meg fog hasadni a szíve!

Megdöbbenés és rémület ült az arcán. Úgy ismerte Richardot, mint a tenyerét, tudtam jól, de magam is eleget láttam, hogyan megy tönkre a fiú napról napra egyre jobban; s most az én drága Adámnak a szavai jutottak eszembe, aki odaadó szerelmében előre megsejtett valamit; és úgy csengtek-bongtak ezek a szavak a fülemben, mint a lélekharang.

– Amennyiben Mr. Carstone-nal akarnak találkozni, kérem – mondta Mr. Vholes, hozzánk lépve –, megtalálják majd az ülésteremben. Otthagytam őt, hadd pihenjen egy kicsit. Jó napot, sir; jó napot, Summerson kisasszony. – Még egyszer rám nézett a mohó, alamuszi tekintetével, mialatt összekötözte irattartójának a zsinegjeit, s hápogott egyet, mintha most nyelné le ügyfelének utolsó falatját, aztán szaladt Mr. Kenge után, nehogy lemaradjon kiválóan társalgó kartársának áldásos testközeléből, iszkolt az előcsarnok túlsó végén levő alacsony ajtó felé, és eltűnt a szemünk elől fekete, nyakig begombolt, beteges alakja.

– Drága szerelmem – mondta Allan –, most hagyd egy kicsit rám, akit amúgy is rám bíztál. Vidd meg haza ezt a hírt, aztán gyere át később Adáékhoz!

Nem engedtem, hogy kikísérjen és kocsiba ültessen, hanem arra kértem, hogy siessen azonnal Richardhoz, és hagyjon engem magamra, megyek én máris. Gyámapámat otthon találtam, és rendre elmeséltem neki mindent. Mint érdekelt fél, egy csöppet sem lett izgatott a hírektől, amiket hoztam.

– Anyókám – mondta –, hogy vége szakadt a pernek, bármi áron is, ez olyan nagy szerencse, amire nem is számítottam volna. Hanem az én szegény kis rokonaim!

Egész délelőtt róluk beszélgettünk, megtárgyaltuk, hogy mit lehetne itt csinálni. Délután gyámapám elkísért a Symond's Innbe, s a kapuban elváltunk. Felmentem a lépcsőn. Az én drágaságom meghallotta a lépteimet, s elébem jött a kis folyosóra, és a nyakamba borult; de tüstént összeszedte magát, és elmondta, hogy Richard már több ízben kérdezősködött utánam. Allan az ülésterem egyik sarkában akadt rá, ott üldögélt kővé meredve, mesélte Ada. Ahogy felrázták, előrerohant, és láthatólag rá akart rivallni a bíróra, szilaj hangon kezdett mondani valamit. De elakadt a szava, vér öntötte el a száját, és Allan hazahozta.

Csukott szemmel feküdt a pamlagon, ahogy beléptem. Az asztalon orvosságok álltak; a szobát levegőssé tették, amennyire csak lehetett, besötétítették, s nagy rendet és csendet teremtettek benne. Allan ott állt a feje felől, és gondterhelten nézte. Úgy tűnt fel nekem, mintha minden szín kiment volna Richard arcából; és most láttam csak igazán, alvó arcát figyelve, hogy milyen elnyűtt, milyen elcsigázott ez a fiú. De szép volt, réges-régen nem láttam már ilyen szépnek.

Leültem melléje csöndesen. Lassacskán kinyitotta a szemét, és megszólalt, gyenge hangon, de a régi mosolyával:

– Durden néni, csókoljon meg, drágám!

Meglepetve és örömmel tapasztaltam, hogy a rossz állapota ellenére is milyen jókedvű és bizakodó. Ki se tudja fejezni szavakban, mondta, hogy mennyire örül a mi készülő házasságunknak. Az uram volt az ő őrzőangyaluk, mondta, s kérte ránk az Isten áldását, és kívánt nekünk minden örömet és boldogságot, amit csak adni tud az élet. Szinte azt éreztem, hogy az én szívem fog megszakadni, ahogy megfogta az uram kezét, és odavonta a mellére.

Lehetőleg minél többet beszéltünk a jövőről, s ő többször is elmondta, hogy okvetlenül ott akar lenni az esküvőnkön, ha csak meg tud állni a lábán. Majd Ada valahogyan eltámogatja, mondta. „Persze, hát persze, Richard, drágám!” – felelte az én szépséges angyalom derűs nyugalommal, bizakodó hangon, szíve alatt a már nagyon közeledő segítségével, de én tudtam – tudtam!

Richardnak nem tett jót a sok beszéd, s ha elhallgatott, mi is elhallgattunk. Mellette ülve, úgy tettem, mintha Adának kézimunkáznék valamit, mert mindig tréfálkozott velem, hogy olyan szorgalmas vagyok. Ada a párnájára dűlve, a karjára fektette az ura fejét, aki el-elszunnyadt, s valahányszor felébredt szendergéséből, az volt az első kérdése, ha nem látta meg rögtön:

– Hol van Woodcourt?

Beesteledett; s egyszer aztán arra nyitottam ki a szememet, hogy a gyámapám ott áll a kis előszobában.

– Ki az, Durden néni? – kérdezte Richard. Az ajtó a háta mögött volt, de meglátta az arcomon, hogy jött valaki.

Allanre néztem, hogy mit csináljak; igent bólintott, úgyhogy Richardhoz hajoltam, és megmondtam neki. Gyámapám látta mindezt, és csendesen odalépett mellém. Rátette a tenyerét Richard kezére.

– Ó – mondta Richard –, maga jó ember, sir, maga jó ember! – és kicsordult a könny a szeméből, most először.

Gyámapám, akiről csakugyan el lehetett mondani, hogy jó ember, leült a helyemre, és nem engedte el Richard kezét.

– Édes jó Rick – mondta –, a felhők szétoszlottak, kitisztult az ég. Most már tisztán látunk. Mindnyájan meg voltunk kissé kavarodva, többé-kevésbé. Annyi baj legyen, most már! Hát hogy érzed magad, édes fiam?

– Nagyon gyengének érzem magam, sir, de remélem, jobban leszek. Elölről kell kezdenem az életemet.

– Helyes, igaz; jól mondod! – kiáltott fel gyámapám.

– Most már nem fogom többé úgy kezdeni, mint eddig – mondta Richard bánatos mosollyal. – Megtanultam a leckét, sir. Kemény lecke volt; de higgye el, igazán higgye el, hogy most már okultam belőle.

– Jól van, jól van – vigasztalta őt gyámapám –, jól van, édes fiacskám, jól van, jól van!

– Arra gondoltam, sir – folytatta Richard –, hogy sehová a világon nem szeretnék annyira menni, mint őhozzájuk… Durden néni és Woodcourt házába. Ha leköltözhetnék hozzájuk, mihelyt egy kicsit összeszedem magam, azt hiszem, hamarabb meggyógyulnék ott, mint bárhol másutt.

– Hiszen én is éppen erre gondoltam, Rick – felelte gyámapám –, és a mi anyókánk is; éppen ma beszéltünk erről Durden nénivel. Az urának sem lesz kifogása ellene, tudom jól.

Richard mosolygott, és felnyújtotta a karját Allan felé, aki ott állt a fejénél.

– Nem mondok semmit Adáról – szólt Richard –, csak gondolok róla, és ezelőtt is gondoltam róla sok mindent. Nézze csak, nézze, sir, itt virraszt a párnám mellett, amikor neki magának is annyira szüksége lenne rá, hogy pihenjen a saját párnáján, a szegény drágám, az édes angyalom!

Magához ölelte Adát; egyikünk sem szólt egy szót sem. Lassan eleresztette, és az én drágaságom ránk nézett, aztán felnézett az ég felé, s hangtalanul mozogni kezdett a szája.

– Ha majd lemegyek Pusztaházára – mondta Richard –, nagyon sok mondanivalóm lesz, sir, és magának is sok mindent el kell majd magyaráznia nekem. Ugye, eljön?

– Okvetlenül, Rick.

– Köszönöm!… Ez magára vall, magára vall! – mondta Richard. – De ez az egész magára vall. Elmesélték nekem, hogyan tervezte ki, emlékezve Eszter minden kis szokására, kedvenc dolgaira, ízlésére. Olyan lesz, mintha a régi Pusztaházára mennék megint.

– De remélem, oda is eljössz majd, Rick? Magányos ember leszek én most már, tudod, és jótétemény, ha valaki meglátogat. Jótétemény számomra, ha eljön hozzám valaki, angyalkám! – ismételte, Adához fordulva, s szelíden megsimogatta a fejét és megcsókolta egy arany hajfürtjét. (Azt hiszem, megfogadta magában, hogy gondját viseli, ha Ada egyedül találna maradni.)

– Csak egy rossz álom volt ez az egész! – mondta Richard, hevesen megszorítva gyámapám mindkét kezét.

– Rossz álom, Richard, semmi más.

– És maga, aki olyan jó ember, ugye, el tudja majd felejteni ezt a rossz álmot, és meg tud majd bocsátani az álmodozónak, ha fölébredt? És szánalommal és elnézéssel és jóakarattal lesz majd iránta?

– Hát hogyne lennék. Hiszen én is csak álmodozó vagyok, Rick!

– Új életet fogok kezdeni! – mondta Richard csillogó szemmel.

Az uram közelebb lépett Adához, s láttam, hogy figyelmeztetően emeli fel a kezét, komoly arccal int gyámapámnak.

– Hát mikor mehetek el innét, mikor mehetek el arra a szép vidékre, ahol újra megtalálom majd a régi jó időket, ahol lesz elég erőm elmondani, hogy ki volt nekem Ada, ahol fel tudom majd sorolni sok-sok hibámat, vakságomat, ahol arra kell majd készülnöm, hogy útmutatója legyek a születendő gyerekemnek? – mondta Richard. – Mikor mehetek már?

– Édes jó Rick – felelte gyámapám –, majd ha elég erős leszel hozzá.

– Ada, kedvesem!

Fel akart emelkedni egy kicsit. Allan feljebb ültette, úgy, hogy Ada mellére hajthassa a fejét, mert ezt akarta.

– Sok bajt szereztem neked, egyetlenem. Utadba akadtam, beárnyékoltam az életedet; a házasságunkkal belevittelek a szegénységbe, gondokba; eltékozoltam a vagyonkádat. Megbocsátod nekem mindezt, Ada, mielőtt új életet kezdenék?

Mosoly suhant végig az arcán, ahogy Ada fölébe hajolt, és megcsókolta. Lassan lehajtotta a fejét a felesége mellére, szorosabbra fonta a két karját a nyaka körül, aztán egy búcsúzó zokogás csuklott fel belőle, és megkezdte az új életét. De nem a földi életét, ó, nem ezt! Azt a másikat, amelyik helyreigazítja ezt az ittenit.

Késő este, amikor már minden elcsendesedett, a szegény háborodott Miss Flite jött el hozzám, és sírva mesélte, hogy szabadon eresztette a madarait.