LIV. Felrobban az akna

Másnap reggel Mr. Bucket idejében talpon van, s kipihenten az éjszakai álomtól, készülődik a csatába. Kicsinosítja magát egy tiszta ing és egy vizes hajkefe segítségével, mely utóbbi szerszámmal ünnepélyes alkalmakkor szokta lesimítani gyér fürtjeit, amiket a fáradságos tanulmányokban eltöltött élete még meghagyott neki, aztán bekebelezi reggelijét, kezdve két ürücombbal, mint tárgyalási alappal, s folytatva teával, tojással, pirított kenyérrel és lekvárral, a megfelelő mennyiségben. Miután nagy élvezettel erőt merített ezekből a nyersanyagokból, s miután titkos értekezletet tartott házi tanácsadójával, bizalmasan megkéri a lakájt, hogy „csak említse meg csöndesen Sir Leicester Dedlock báró úrnak, hogy mihelyt hajlandó a rendelkezésemre állni, én is nyomban állok a rendelkezésére”. Az a kegyes válasz érkezik erre, hogy Sir Leicester siettetni fogja az öltözködését, és tíz perc múlva átmegy a könyvtárszobába Mr. Buckethoz. Mr. Bucket tehát felmegy ebbe a helyiségbe, s odaáll a tűz elé, és az állához illesztett mutatóujjal nézi az égő széndarabokat.

Mr. Bucket a gondolataiba merül – mint ahogy a gondolataiba merülhet egy olyan ember, aki előtt súlyos feladatok állnak –, de higgadt, nyugodt, biztos a dolgában. Arckifejezését nézve, akár egy híres kártyás is lehetne, aki nagy tétre játszik – mondjuk legalábbis száz guinea forog kockán –, s már a kezében van a játszma, de a hírnevéhez méltóan, az utolsó húzásig mesterien akarja végigjátszani a lapját. Mr. Bucket a legcsekélyebb nyugtalanságot vagy zavart sem érzi, amikor Sir Leicester megjelenik, csak a szeme sarkából figyeli a karosszéke felé lassan lépegető báró urat, azzal a tegnapi gondterhelt, súlyos pillantással, amelybe egy árnyalatnyi szánakozás is vegyülhetett volna tegnap, ha nem lett volna vakmerőség ennek már a puszta gondolata is.

– Sajnálom, hogy meg kellett váratnom, detektív úr, de ma kissé későbben keltem a megszokottnál. Nem vagyok egészen jól. A felháborodás, a sok izgalom, amiben mostanában részem volt, kissé több volt számomra a kelleténél. Én… köszvényben szenvedek… – Sir Leicester csak annyit készült mondani, hogy nem jó az egészsége, s ezt is mondta volna mindenki másnak, de ez a Mr. Bucket úgyis mindent tud mindenről – s ezek a mostani események megint kiváltották belőlem a bajt.

Némi nehézségek árán leül a helyére, szenvedő arccal, Mr. Bucket pedig kissé közelebb lép, s megáll a könyvtárasztal mellett, rátámaszkodva nagy kezével.

– Nem tudom, detektív úr – szól Sir Leicester felpillantva Mr. Bucketra –, hogy négyszemközt akar-e beszélni velem; de teljesen a tetszésére bízom. Ha igen, jól van, rendben van. De ha nem ragaszkodik hozzá, akkor Miss Dedlockot érdekelné…

– Nem, Sir Leicester Dedlock báró úr – feleli Mr. Bucket, kérlelően, rábeszélően félrebillentve a fejét, mutatóujját pedig a fülcimpájához illesztve, mint egy fülbevalót –, mert most éppen nagyon bizalmas dolgokról lesz szó. Mindjárt ki fog derülni, mennyire titokban kell tartanunk mindezt. Egy hölgy jelenléte mindenképpen nagyon kellemes lenne számomra, különösen egy ilyen társadalmi rangú hölgyé, mint Miss Dedlock; de kénytelen vagyok azt mondani, anélkül, hogy a magam szempontjából tekinteném a dolgot, kénytelen vagyok azt mondani, hogy nem is lehetünk eléggé négyszemközt; bátorkodom erről a leghatározottabban biztosítani önt, Sir Leicester Dedlock báró úr.

– Rendben van.

– Annyira, kérem – teszi hozzá Mr. Bucket –, hogy éppen engedélyt akartam kérni öntől, Sir Leicester Dedlock báró úr, hogy kulcsra zárhassam az ajtót.

– Zárja.

– Bezárom, mindenesetre. – Mr. Bucket ügyesen és halkan elvégzi ezt az óvatossági rendszabályt, s puszta megszokásból letérdel egy pillanatra, hogy úgy fordítsa a kulcsot, hogy ne lehessen bekukucskálni a kulcslyukon. – Tegnap délután említettem, Sir Leicester Dedlock báró úr, hogy már nagyon kevés hiányzik hozzá, és tisztán fog állni előttem az ügy. Most hát kiegészítettem azzal a kevéssel, és a kezemben vannak a bizonyítékok a tettes ellen, a gyilkosság elkövetője ellen.

– A katona ellen?

– Nem, Sir Leicester Dedlock; nem a katona ellen.

Sir Leicester csodálkozó arcot vág, aztán megkérdi:

– És már le is tartóztatta azt az embert?

Mr. Bucket egy kis szünet után válaszol:

– Nő.

Sir Leicester hátradől a karosszékében, és elakadt lélegzettel nyögi ki: – Szent Isten!

– Nos, Sir Leicester Dedlock báró úr – kezdi Mr. Bucket kiegyenesedve előtte, bal kezével rátenyerelve a könyvtárasztalra, jobb kezének mutatóujját pedig parancsoló mozdulattal jártatva ide-oda –, kötelességem, hogy előkészítsem önt, mielőtt megismertetném olyan körülmények láncolatával, amelyek valószínűleg, sőt azt kell mondanom, bizonyosan meg fogják önt döbbenteni, sir. Ön azonban úriember, Sir Leicester Dedlock báró úr; s én nagyon jól tudom, mit jelent az, úriembernek lenni, és hogy mire képes egy úriember. Az úriember bátran és egyenes derékkal tudja elviselni a csapásokat, ha elkerülhetetlenek. Az úriember szilárdan állja a vihart, ha akarja, bárhonnan is támadjon rá. Gondoljon csak önmagára, például, Sir Leicester Dedlock báró úr. Ha önt valami csapás éri, természetesen rögtön eszébe jut a származása. Elgondolja magában, hogy az ősei, mind-mind, egészen Julius Caesarig… hogy egyelőre tovább ne is menjünk… hogyan viselték volna el ezt a csapást; tucatjával jutnak eszébe köztük olyanok, akik szépen viselték volna el; s ön is elviseli szépen, bátran, egyenesen, az ő kedvükért és a családi becsület kedvéért. Így gondolkozik ön, és így is cselekszik ön, Sir Leicester Dedlock báró úr.

Sir Leicester, hátradőlve a székén, a könyökét nyomogatja, és kővé vált arccal nézi a detektívet.

– Mármost, ha így előkészítem önt, Sir Leicester Dedlock báró úr – folytatja Mr. Bucket –, arra is hadd kérjem meg, egy pillanatig se törődjön azzal, hogy énnekem a tudomásomra jutott ez vagy az. Annyi minden jutott már nekem a tudomásomra, előkelő és hétköznapi emberekről egyaránt, hogy eggyel több értesülés vagy eggyel kevesebb, itt se nem oszt, se nem szoroz. Nem hiszem, hogy lenne olyan lépés a sakktáblán, amin én meglepődhetnék még; s ha azt hallom, hogy ez a lépés történt vagy az a lépés történt, egyiket sem tartom furcsának, különösnek; mert a tapasztalataim megtanítottak rá, hogy bármilyen lépés lehetséges, bármilyen lépést valószínűnek kell tartanom (feltéve, hogy rossz irányban történt). Ennélfogva azt mondom önnek, Sir Leicester Dedlock báró úr, hogy ne aggassza önt, ne is törődjön vele, ha nekem tudomásomra jutott valami az ön családi ügyeiből.

– Köszönöm, hogy előkészít rá – feleli Sir Leicester egy kis szünet után, s meg se moccan a keze, se a lába, se egyetlen arcvonása –, ámbár azt hiszem, fölöslegesen, de mindenesetre elismerem a jó szándékát. Hanem folytassa, kérem, legyen szíves. És – Sir Leicester alakja szinte összezsugorodik önmaga árnyékává –, és üljön is le, ha nincs kifogása ellene.

Mr. Bucketnak nincs semmi kifogása ellene. Egy széket húz magának, és az ő árnyéka is összezsugorodik.

– E rövid bevezetés után tehát, Sir Leicester Dedlock báró úr – mondja –, rátérek a tárgyra. Lady Dedlock…

Sir Leicester kiegyenesedik ültében, és vadul rámered a detektívre. Mr. Bucket mutatóujja szelíden és békéltetően kezd járni.

– Lady Dedlockot az egész világ csodálja, tetszik tudni. Igen, mindenki bámulja őt… mindenki nagyra tartja őladységét – mondja Mr. Bucket.

– Nagyon szeretném, detektív úr – feleli Sir Leicester hidegen –, ha a feleségem nevét teljesen kihagynánk ebből a beszélgetésből.

– Én is szeretném, Sir Leicester Dedlock báró úr, de sajnos, ez… ez lehetetlen.

– Lehetetlen?

Mr. Bucket megrázza a könyörtelen fejét.

– Sir Leicester Dedlock báró úr, ez teljességgel lehetetlen. Amit közölnöm kell, az őladységéről szól. Az egész mondanivalóm körülötte forog.

– Detektív úr – mondja Sir Leicester keményen, lángoló szemmel és remegő ajkakkal –, ön tudja, mi a feladata. Teljesítse a feladatát, de ügyeljen, nehogy túllépjen rajta. Azt nem szeretném. Azt nem tűrném el. Ön belekeveri Milady nevét a beszámolójába, és ezt a saját felelősségére teszi… a saját felelősségére. Milady neve nem arra való, hogy akárki tréfálkozzék vele!

– Sir Leicester Dedlock báró úr, csak azt mondom el, amit el kell mondanom, és semmi többet.

– Remélem, hogy így is lesz. Jól van. Folytassa. Folytassa, kérem!

Mr. Bucket a haragos szempárt nézi, amely most elfordul tőle, a haragos, tetőtől talpig remegő alakot nézi, amely mindenáron nyugton szeretne maradni, s a mutatóujjával szinte kitapogatva a következő lépését, halk hangon így folytatja:

– Sir Leicester Dedlock báró úr, kötelességemmé vált közölnöm önnel, hogy az elhunyt Mr. Tulkinghorn már régóta bizalmatlanságot, sőt határozott gyanút táplált Lady Dedlock iránt.

– Ha erről egy szót is ki mert volna ejteni a száján előttem, kérem… amit sohasem tett… a saját kezemmel öltem volna meg! – kiált fel Sir Leicester, lecsapva kezével az asztalra. De már ennek az indulatos, dühös mozdulatának a közepén hirtelen elhallgat, magán érezve Mr. Bucket mindentudó tekintetét. A detektív nyugodt önbizalommal és türelemmel csóválgatja a fejét, mutatóujja lassan mozog ide-oda.

– Sir Leicester Dedlock, az elhunyt Mr. Tulkinghorn titokzatos és zárkózott ember volt, s hogy kezdettől fogva mi lehetett tulajdonképpen a szándéka, azt én nem tudom megmondani, arra nem vállalkozhatom. De a saját szájából tudom, hogy már régen arra gyanakodott, hogy Lady Dedlock egy kézírás révén… Itt, ebben a házban, az ön tulajdon jelenlétében, Sir Leicester Dedlock… rájött egy bizonyos egyén nyomára, aki nagy szegénységben élt, s aki az ő szeretője volt, még mielőtt ön udvarolni kezdett volna neki, és akihez feleségül kellett volna mennie – Mr. Bucket elhallgat egy pillanatra, és aztán megfontoltan megismétli akihez hozzá kellett volna mennie feleségül… kétségtelenül. Az elhunyttól tudom, hogy amikor ez az egyén nemsokára meghalt, ő arra gyanakodott, hogy Lady Dedlock titokban és egyedül felkereste a szegényes szállását és a szegényes sírját. A saját kutatásaim alapján tudom, amit a két szememmel láttam, és a fülemmel hallottam, hogy Lady Dedlock valóban tett ilyen látogatásokat, szobalányának a ruhájában; ugyanis az elhunyt Mr. Tulkinghorn megbízott engem, hogy nyomozzam le őladységét… engedelmet kérek ezért a kifejezésért, de általában ezt szoktuk használni… s én le is nyomoztam őt, mindent kiderítettem róla, ezzel kapcsolatban. Szembesítettem a szobalányt a Lincoln's Inn Fields-i irodában egy tanúval, aki Lady Dedlockot kalauzolta; s a kétségnek az árnyéka sem férhet hozzá, hogy a szobalány ruháját viselte, a lány tudta nélkül. Sir Leicester Dedlock báró úr, én már tegnap igyekeztem egyengetni az utat ezeknek a kellemetlen közléseknek a számára, amikor arról beszéltem, hogy nagyon furcsa dolgok fordultak már elő a legjobb családoknál is. Hát mindez, és még több is, megtörtént most az ön családjában, a saját feleségével, sir. Az a meggyőződésem, hogy az elhunyt Mr. Tulkinghorn a halála percéig folytatta a nyomozásait, sőt, hogy azon az utolsó estéjén még volt egy nézeteltérése Lady Dedlockkal ebben a kérdésben. Mármost, terjessze mindezt Lady Dedlock elé, kérem, Sir Leicester Dedlock báró úr; s kérdezze csak meg őladységét, nem ment-e el, Mr. Tulkinghorn távozása után még az irodájába, azzal a szándékkal, hogy erről a tárgyról tovább beszélgessen vele, nem ment-e el az ügyvédhez, egy bő fekete köpönyegben, melynek széles rojtjai vannak.

Sir Leicester mereven ül a helyén, mint a szobor, s csak nézi a kegyetlen mutatóujját, amely a szívében vájkál, és megdermeszti benne a vért.

– Közölje őladységével, Sir Leicester Dedlock báró úr, hogy mindezt tőlem hallotta, Bucket felügyelőtől, a Nyomozóosztály tagjától. És ha őladysége bármilyen tekintetben is vonakodnék elismerni mindezt, mondja meg neki, hogy ennek nincs semmi értelme, mert Bucket felügyelő tisztában van a helyzettel, s azt is tudja, hogy elment egy katona mellett (ahogyan ön nevezte, ámbár már nem szolgál a hadseregben), és tudja, hogy Milady is tudja, hogy a lépcsőházban elhaladt a katona mellett. Mármost, Sir Leicester Dedlock báró úr, miért adtam én elő mindezt itt önnek?

Sir Leicester, kezébe temetve az arcát, csak felnyög egyet, s arra kéri, hallgasson el egy percre. De aztán csakhamar leereszti a kezét, s annyira meg tudja őrizni a külső nyugalmát és méltóságát, noha az arca éppen olyan fehér, mint az ősz haja, hogy Mr. Bucket egy kis meghökkent tiszteletet kénytelen érezni iránta. Fagyos és dermedt a viselkedése, a szokásos gőgjén túl is, a szokásos kevélységén felül is; azonkívül Mr. Bucket hamarosan észreveszi, hogy szokatlanul lassan is beszél, és időnként furcsán akadozik a hangja, nehezen tud nekifogni, érthetetlen szótagokat bocsát ki magából. Ilyen tagolatlan hangokkal töri most meg a csendet; de aztán mégis győz az önuralma, és elmondja, milyen érthetetlen előtte, hogy egy olyan hűséges, olyan odaadó és buzgó úriember, mint a néhai Mr. Tulkinghorn, miért nem közölte vele soha ezt a szomorú, ezt a lesújtó, ezt a váratlan, ezt a kétségbeejtő, ezt a hihetetlen értesülést.

– Ezt is – feleli Mr. Bucket –, ezt is méltóztassék megkérdezni őladységétől, Sir Leicester Dedlock báró úr, majd ő felvilágosítást fog adni. Méltóztassék csak megkérdezni, ha tetszik, az én nevemben, Bucket felügyelő nevében, a Nyomozóosztályról. Ön azt fogja hallani, hacsak nagyot nem tévedtem, hogy az elhunyt Mr. Tulkinghornnak szándékában állt közölni önnel az egészet, mihelyt megérett volna erre a helyzet a véleménye szerint; sőt azt is, hogy ezt a szándékát tudatta is őladységével. Talán, mit lehet tudni, éppen aznap reggel készült elmondani mindent, amikor én a holttestét szemléltem meg! Ön nem tudja, Sir Leicester Dedlock báró úr, hogy mit szándékszom én mondani, és csinálni öt perc múlva; s ha, tegyük fel, most lekaszabolnak engem, akkor azon is csodálkozhatna, hogy miért nem tettem vagy mondtam előbb, ugyebár?

Igaz. Sir Leicester egy kis nehézség árán leküzdi azokat a tagolatlan hangokat, és azt mondja:

– Igaz.

Ebben a nehéz pillanatban egyszerre kiadós lárma tör fel az előcsarnok felől. Mr. Bucket felfigyel a zajra, a sokféle hangra, a könyvtár ajtajához megy, csendesen kikulcsolja, kinyitja, és tovább hallgatódzik. Aztán visszahúzza a fejét, és sietősen, de azért nyugodtan, ezt suttogja:

– Sir Leicester Dedlock báró úr, úgy látszik, már kiszivárgott a híre ennek a szerencsétlen családi ügynek, amint féltem is tőle, minthogy az elhunyt Mr. Tulkinghornt ilyen hirtelenül félreállították az útból. Esetleg el lehet még némítani ezeket az embereket, akik most odakint veszekszenek az inassal, ha beeresztjük őket. Megtenné, kérem, hogy csak üljön itt nyugodtan… a család neve miatt… amíg én elintézem őket? Megtenné, hogy csupán biccentsen egyet, amikor majd észrevehetően arra kérem?

Sir Leicester nem egészen érthetően feleli:

– Detektív úr, amit a legjobbnak lát, amit a legjobbnak lát!

Mr. Bucket meghajtja magát, és a begörbített bölcs mutatóujjával halkan lecsoszog a földszintre, ahol rövidesen elnémul a lárma. Csakhamar vissza is tér, egy lakájjal a nyomában, aki egy hasonlóan hajporos és halványlila bugyogós társával együtt egy széket cipel, melyben egy magatehetetlen vénember ül. Még egy férfi és két nő követi őket. Mr. Bucket nyájasan és könnyedén irányítgatja a szék elhelyezését, aztán elbocsátja a lakájokat, és újra bezárja az ajtót. Sir Leicester fagyos dermedtséggel nézi szentélyének ezt az elözönlését.

– Nos, talán ismernek engem, hölgyeim és uraim – mondja Mr. Bucket családias hangon. – Bucket felügyelő vagyok, a Nyomozóosztály tagja, az vagyok, kérem; ez pedig itt – szól, elővéve mellényzsebéből a kis rendőri pálcikáját – a hivatalos jelvényem. Tehát önök Sir Leicester Dedlock báró úrral óhajtottak beszélni. Jól van! hát itt vannak; és jegyezzék meg, hogy nem minden ember részesülhet ebben a szerencsében. Magát Smallweednek hívják, öregúr; ez a neve, nagyon jól tudom, barátom.

– Hát ha tudja is, nem mondhat róla semmi rosszat! – kiáltja Mr. Smallweed, éles, visító hangon.

– Ugye sose hallott róla, hogy miért szúrták le a disznót, mi? – vág közbe Mr. Bucket kemény pillantással, de anélkül, hogy kijönne a sodrából.

– Nem!

– Hát azért szúrták le – mondja Mr. Bucket –, mert nagyon visított. Vigyázzon tehát, hogy ne viselkedjék maga is hasonló módon, mert ez nem lenne méltó magához. Nem szokott talán süketekkel beszélni, mi?

– De szoktam – rikácsolja Mr. Smallweed –, a feleségem süket.

– Akkor hát ezért srófolja föl a hangját. De minthogy most nincs itt a felesége, srófolja lejjebb egy-két oktávval, legyen szíves, s akkor nemcsak engem kötelez hálára vele, hanem magának is a javára fog szolgálni – mondja Mr. Bucket. – Ez a másik úr, azt hiszem, hitszónoklattal foglalkozik, ugye?

– Chadbandnek hívják – szól közbe Mr. Smallweed, ettől fogva lényegesen lejjebb eresztve a hangját.

– Volt egyszer egy hasonló nevű barátom, szintén a rendőrségnél szolgált – mondja Mr. Bucket kezet nyújtva neki –, ennélfogva rokonszenves előttem ez a név, A hölgy pedig Mrs. Chadband, nyilván?

– A férje papírkereskedő és igen jó barátom – mondja Mr. Bucket. – Úgy szeretem őt, mint a testvéremet!… Nohát, mi baj van?

– Úgy érti, hogy milyen ügyben jöttünk? – kérdi Mr. Smallweed, egy kicsit meghökkenve a hirtelen fordulattól.

– Ó! Tudja maga, hogy hogyan értem. Halljuk, adják elő az egészet, itt, Sir Leicester Dedlock báró úr jelenlétében. Rajta.

Mr. Smallweed int Mr. Chadbandnek, és egy percig suttogva tanácskozik vele. Mr. Chadband tekintélyes mennyiségű zsiradékot bocsát ki a homlokának és a két tenyerének a pórusaiból, és így szól fennhangon:

– Tessék, öné az elsőség! – aztán visszalép az előbbi helyére.

– Mr. Tulkinghornnak én az ügyfele és a barátja voltam – kezdi tehát csipogó hangon Smallweed nagypapa –; sok dolgom volt vele. Hasznos szolgálatokat tettem neki, és ő is hasznos szolgálatokat tett nekem. Krook, az elhunyt és néhai, a sógorom volt. Édestestvére volt az én vén locsogó pokolfajzatja… azaz egyszóval a feleségemnek. Én örököltem Krook hagyatékát. Átvizsgáltam minden iratát, minden ingóságát. A szemem láttára kutatták végig az egészet. Volt közte egy levélköteg, az elhunyt és néhai albérlőjének a levélkötege, ami el volt dugva az egyik polc mögött, Lady Jane alvóhelye mögött. A macskája alvóhelye mögött. Mindent eldugott, mindenfelé. Mr. Tulkinghornnak szüksége volt a levelekre, s én oda is adtam neki; de előbb átnéztem őket. Üzletember vagyok, átfutottam előbb a leveleket. A lakó szerelmese írta őket, Honoria aláírással. Mi a fene, ez nem akármilyen név, hogy Honoria, mi? Nem lakik talán ebben a palotában egy Honoria nevű hölgy, mi? Ó, dehogyis; nem hinném! Ó, dehogy, dehogy; nem hiszem, hogy lakna! És akinek ugyanilyen a keze írása? Ó, dehogy! Nincs itt ilyen hölgy!

Mr. Srnallweedet hirtelen köhögési roham fogja el, diadalmaskodása kellős közepén, s jajgatva félbeszakítja a mondókáját: – Jaj, jaj, jaj nekem! Teremtőm! Megszakadok, oda vagyok!

– Aztán ha majd eljut odáig a mondanivalójában – szólal meg Mr. Bucket, miután kivárta, hogy az öreg lecsillapodjon –, ami esetleg Sir Leicester Dedlock báró urat is érdekelheti, hát csak mondja majd el, mert itt ül a báró úr, tudja.

– Még eddig nem jutottam el odáig, Mr. Bucket? – kiált fel Smallweed nagypapa. – Amit eddig elmondtam az nem érdekli az urat? Hawdon kapitány nem érdekli őt, a sírig hű Honoriájával és a gyerekükkel ráadásnak az üzlethez? Nem? Hát akkor szeretném tudni, hova lettek ezek a levelek? Mert ez érdekel engem, ha Sir Leicester Dedlockot nem érdekli a mondanivalóm. Akarom tudni, hogy hová lettek. Nem fogom szótlanul tűrni, hogy így eltűnjenek. Átadtam őket az ügyvédemnek és barátomnak, Mr. Tulkinghornnak, senki másnak.

– Megfizetett érte, igaz? Méghozzá jól megfizetett érte magának – mondja Mr. Bucket.

– Mindegy. Akarom tudni, hogy kinél vannak. És mondok valamit, Mr. Bucket. Azt is akarjuk, mi mindnyájan azt is akarjuk itt, hogy sokkal nagyobb alapossággal folyjon ez a vizsgálat. Azt is akarjuk, hogy sokkal nagyobb eréllyel nyomozzanak ebben a gyilkossági ügyben. Mi tudjuk jól, hogy miféle érdekek és szempontok vannak itt a háttérben, és maga nem vesz elég fáradságot magának, hogy alaposabban nyomozzon az ügyben. Ha György, az a csavargó leszerelt katona részes benne egyáltalán, hát ő csak bűntárs volt, felbérelték. Nagyon jól tudja maga, miről beszélek, nagyon jól tudja ezt mindenki.

– Hát akkor én is mondok magának valamit – szólal meg Mr. Bucket, egy szempillantás alatt teljesen megváltozva, s odalép szorosan az öreg elé és félelmetes, lenyűgöző erővel mozgatja a mutatóujját. – Vigyen el engem az ördög menten, ha bárki ember fiának megengedem, hogy belekontárkodjon a dolgomba, hogy beleszóljon vagy hogy akár csak egy fél másodperccel is elébe vágjon a nyomozásnak, érti? Maga akarja azt, hogy nagyobb eréllyel és nagyobb alapossággal folyjon a vizsgálat? Maga követelődzik? Látja itt ezt a kezet? Gondolja, hogy én nem vagyok vele tisztában, mikor jön el az ideje annak, hogy ez a kéz felemelkedjen és lecsapjon arra a másik kézre, amelyik elsütötte azt a pisztolyt?

Olyan félelmetes erő árad ebből az emberből, és olyan ijesztően nyilvánvaló, hogy nem beszél a levegőbe, nem üres hetvenkedés, amit mond, hogy Mr. Smallweed rémülten mentegetődzni kezd. Mr. Bucketnak elpárolog a hirtelen haragja, és a szavába vág:

– Azt tanácsolom magának, hogy ne törje a fejét a gyilkosságon. Az az én dolgom. Figyelje csak fél szemmel az újságokat, s akkor alighanem hamarosan olvashat majd róla valamit, ha kíváncsi rá. Értek a mesterségemhez, és nincs több mondanivalóm a maga számára erről a tárgyról. Nomármost, azok a levelek. Szeretné tudni, hogy kinél vannak. Jó, nem bánom, megmondhatom magának. Nálam vannak. Ez az a köteg?

Mr. Smallweednek majdnem kiugrik a szeme, úgy nézi a kis levélcsomót, amelyet Mr. Bucket előszedett kabátjának valamelyik titokzatos részéből. Elismeri az azonosságukat.

– Van-e még valami mondanivalója? – kérdezi Mr. Bucket. – De ne tátsa ki túl nagyra a száját, mert árt a szépségének.

– Ötszáz fontot akarok.

– Dehogyis akar; úgy érti, hogy ötvenet – mondja Mr. Bucket mókásan.

Úgy látszik azonban, hogy Mrs. Smallweed mégiscsak ötszázat értett.

– Arról van szó, hogy Sir Leicester Dedlock báró úr megbízott engem, tárgyaljak erről a kis üzletről (ami nem azt jelenti, hogy bármit is elismernék vagy megígérnék) – mondja Mr. Bucket. Sir Leicester gépiesen biccent a fejével. – S maga arra kér, hogy vegyem fontolóra ezt az ötszázfontos ajánlatát. Hát ez egy buta ajánlat! Kétszázötven is elég ostoba lenne, de valamivel már jobb ennél. Nem mondana inkább kétszázötvenet?

Mr. Smallweed egészen bizonyos benne, hogy nem mondana inkább kétszázötvenet.

– Hát akkor – mondja Mr. Bucket – halljuk Mr. Chadbandet. Úristen, hányszor hallottam ezt a nevet, az én régi jó rendőrbajtársam nevét! És milyen szerény ember volt, minden tekintetben, milyen mértéktudó, szerény, tisztességes ember!

Mr. Chadband előlép erre a biztatásra, és egy kis kenetteljes mosolygás után, tenyerével préselgetve a zsírt, az olajat, az alábbi szónoklatba kezd:

– Barátaim, íme, itt vagyunk… Rachel, a hitvesem és jómagam… Itt vagyunk a gazdagok és a dúsak fényes palotájában. Miért vagyunk mi itt, a gazdagok és a dúsak fényes palotájában, barátaim? Vajon azért, mert meghívtak ide bennünket, mert felkértek, hogy üljünk közéjük a lakomán, mert felszólítottak, hogy örvendezzünk velük együtt, hogy pengessük a lantot velük együtt, hogy járjuk a táncot velük együtt? Nem, barátaim! Hát akkor miért vagyunk mi most itt? Vajon bűnös titkok birtokába jutottunk-e, és kérni jöttünk búzát és bort és olajat… vagy, ami egyre megy, pénzt… hogy megőrizhessük ezt a titkot? Valószínűleg ezért vagyunk itt, barátaim.

– Maga ért az ügyek intézéséhez, látom, hogy igazán ért – feleli Mr. Bucket, élesen figyelve. – Ennélfogva mondja hát tovább, hogy milyen természetű titokról szereztek tudomást. Helyes, igaza van. Mondja csak tovább, az a legokosabb.

– Térjünk tehát rá erre, testvérem, folytassuk, a felebaráti szeretet szellemében – mondja Mr. Chadband, alamuszi pillantással.

– Hitvesem, Rachel, lépj elő!

Mrs. Chadband nagyon is készségesen előrelép, még a férjét is hátratolja, s megáll Mr. Bucket előtt, fagyos, szigorú mosollyal az arcán.

– Hát ha tudni akarja, hogy mennyit tudunk – mondja –, elmondom magának. Én segítettem felnevelni Hawdon kisasszonyt, őladysége leányát. Milady nővérénél szolgáltam, aki nagyon a szívére vette, hogy őladysége ilyen szégyent hozott a fejére, és még őladységének is azt mondta, hogy a gyermek meghalt… majdnem így is történt… a születésekor. De nem halt meg. Él, és én ismerem őt.

– Mrs. Chadband, miután ezeket elmondta, keserű nevetéssel és gúnyosan hangsúlyozva az „Őladysége” szót, keresztbe teszi a karját, és könyörtelen arcot vág Mr. Bucket felé.

– Gondolom – feleli a detektív –, maguk egy húszfontos bankjegyre számítanak, vagy körülbelül hasonló összegű ajándékra?

Mrs. Chadband csak megvetően felnevet, s azt feleli, hogy akár húsz pennyt is „ajánlgathat”.

– No és itt van az én papírkereskedő barátom kedves felesége – mondja Mr. Bucket, mutatóujjával előrecsalogatva Mrs. Snagsbyt.

– Mi járatban van itt maga, asszonyom?

Mrs. Snagsby eleinte nem is bírja előadni, a könnyeitől és a siránkozásaitól, hogy mi járatban van; de aztán apránként, elég zavarosan, fokról fokra kiderül, hogy ő egy szerencsétlen asszony, rengeteg sérelem érte, Mr. Snagsby rendszeresen megcsalta őt, hűtlenül elhagyta, tudatlanságban akarta tartani, s hogy a legfőbb vigasza a néhai Mr. Tulkinghorn együttérzése volt, aki annyi megértést és részvétet érzett iránta, amikor egyszer felkereste őt a papkkereskedésben, álnok férjének a távollétében, hogy azóta az utóbbi időben mindig eljárt hozzá, és elpanaszolta neki a bajait. Mintha mindenki – a jelenlevőket kivéve –, mintha az egész világ összefogott volna Mrs. Snagsby lelki nyugalma ellen. Először is Mr. Guppy, ügyvédbojtár Kenge és Carboyéknál, aki eleinte olyan nyílt és őszinte volt, mint a nap, aztán egyszerre úgy bezárkózott, és olyan hallgatag lett, mint az éjszaka, kétségtelenül Mr. Snagsby hatására – aki megvesztegette és felbérelte őt ellene. Aztán Mr. Weevle, Mr. Guppy barátja, aki szintén rejtélyesen él ott a közelben, és hallgat, hasonló okok következtében. Aztán ott volt Krook, aki elhunyt; ott volt Nimród, aki elhunyt; és ott volt Jo, aki elhunyt; ők mindnyájan „benne voltak a dologban”. Hogy miben voltak benne, azt Mrs. Snagsby nem írja körül pontosabban; de azt tudja, hogy Jo Mr. Snagsby fia volt, ezt olyan biztosan tudja, „mintha tárogató harsogta volna a fülébe"; és követte Mr. Snagsbyt, amikor az utoljára meglátogatta a fiút – márpedig minek ment volna el, ha nem az ő fia volt? Már nem is tudja, mióta, avval tölti minden idejét, hogy a nyomában járjon Mr. Snagsbynek mindenfelé, ide-oda, s hogy a gyanús mozzanatokat próbálja összeillesztgetni – s eddig még minden mozzanat, ami csak felmerült, rendkívül gyanús volt –, így kell fáradoznia éjjel-nappal, hogy kutasson és nyomozzon, és leleplezhesse hitszegő férjét. Így adódott aztán, hogy összehozta Chadbandékat Mr. Tulkinghornnal, hogy megtárgyalta Mr. Tulkinghornnal Mr. Guppy nagy pálfordulását, s hogy véletlenül és mellékesen rájöttek azokra a dolgokra is, amelyek most itt a jelenlevőket érdeklik; mert ő csak abba a nagy fába vágta a fejszéjét, s változatlanul most is csak az a célja, hogy teljesen lerántsa az álarcot Mr. Snagsbyről, és válópert indítson ellene. Ezt vallja itt Mrs. Snagsby, a becsületében megsértett nő, Mrs. Chadband barátnője, Mr. Chadband híve és követője, a néhai Mr. Tulkinghorn siratója, ezt vallja itt bizalmasan, titok pecsétje alatt, mindent összezavarva, ami csak elképzelhető, és mindent belekeverve a dologba, ami már el sem képzelhető; minthogy semmiféle anyagias érdek nem vezérli, és semmi más célja és indítóoka nincsen, mint amit már említett; és száll körülötte a por, elhozta magával ide is, mint mindenhová, a fojtogató levegőt, amely körülveszi őt, amióta ilyen megállás nélkül zakatol vele a féltékenység malma.

Mialatt ez a bevezető előadás folyik – s bizony igénybe vesz egy kis időt a dolog –, Mr. Bucket, aki egyetlen pillantásra átlátott rajta, hogy mi van Mrs. Snagsby begyében, rövid megbeszélést tart házi tanácsadójával, aztán teljesen Chadbandéknak és Mr. Smallweednek szenteli éles figyelmét. Sir Leicester meg se mozdul, le nem olvad róla az a jégkéreg, mindössze Mr. Bucket felé vet egyszer-kétszer egy pillantást, mintha az egész világon senki másban nem bízna, csak ebben a detektívben.

– Jól van, kérem – mondja Mr. Bucket. – Most már értem, hogy mit akarnak; s minthogy Sir Leicester Dedlock báró úr megbízott vele, hogy foglalkozzam evvel a kis üggyel – Sir Leicester újra bólint egyet gépiesen, hogy megerősítse ezt a kijelentést –, nekiszentelhetem teljes figyelmemet tehát. Hát kérem, én nem akarok most itt szervezett zsarolási kísérletről beszélni, vagy hasonlókról, mert hiszen mindnyájan tapasztalt, világi emberek vagyunk, és az a célunk, hogy barátságosan intézzük el a dolgot. Egyet azonban mondhatok: hogy mi az, amin nagyon csodálkozom. Nem tudom megérteni, hogy miért csaptak akkora lármát odalent az előcsarnokban. Hiszen ez homlokegyenest ellenkezik a saját érdekükkel. Én így látom a helyzetet.

– Be akartunk jönni – panaszolja Mr. Smallweed.

– Hát persze hogy be akartak jönni – bólogat Mr. Bucket vidáman –, de hogy egy ilyen idős úriember… mondhatnám, tisztes korú aggastyán!… mint maga, az éles eszével, mert biztosan megélesedett attól, hogy a végtagjait már nem tudja használni, és minden elevensége a fejébe szorult… mondom, hogy egy éltes öregúr ne tudja megítélni, hogy ez az egész üzlet egy fabatkát sem ér maguknak, ha nem tudják minél nagyobb titokban tartani, ez igazán furcsa! Látja, látja, elragadta magát az indulat; ott rontotta el a dolgát – mondja Mr. Bucket barátságosan bizonygatva az okfejtését.

– Én csak annyit mondtam, hogy el nem megyek addig, amíg valamelyik inas fel nem megy Sir Leicester Dedlockhoz, hogy bejelentsen – feleli Mr. Smallweed.

– Ez az! Evvel rontotta el a dolgát a heves vérmérséklete! Hát máskor tartsa jobban féken, és akkor több pénzt tud majd szerezni magának. Csöngessek, hogy vigyék le?

– És mikor kapunk választ? – kérdi Mrs. Chadband szigorúan.

– Igazi asszony, egyem a lelkét! Mindig kíváncsiak, ilyen az egész bájos fajtájuk! – feleli Mr. Bucket lovagiasan. – Holnap vagy holnapután majd lesz szerencsém beszólni magukhoz… s nem feledkezem meg Mr. Smallweed kétszázötven fontos ajánlatáról sem.

– Ötszáz! – rikolt fel Mr. Smallweed.

– Jól van! Mondjuk névlegesen ötszáz. – Mr. Bucket megfogja a csengőzsinór húzóját. – Most hát szabad ajánlanom magamat, és búcsút vennem önöktől, a magam nevében és a ház urának a nevében? – kérdi behízelgő hangon.

Minthogy ezt senki sem meri megtiltani neki, el is búcsúzik tőlük, és a társaság elvonul, úgy, ahogy jött. Mr. Bucket beteszi utánuk az ajtót, s visszafordulva, komoly tárgyaló hangon mondja:

– Sir Leicester Dedlock báró úr, önnek kell eldöntenie, hogy óhajtja-e megvásárolni a hallgatásukat. Én a magam részéről, végeredményben azt ajánlanám, hogy vásárolja meg; azt hiszem, igazán nem kerülne sokba. Amint láthattuk, ezt a kis savanyú uborka Mrs. Snagsbyt minden oldalról kihasználták, és akaratlanul is többet ártott, mint amennyit szántszándékkal képes lett volna, ezekkel a csip-csup kis értesüléseivel. Az elhunyt Mr. Tulkinghorn erősen tartotta a gyeplőt, amíg élt, s ezt az egész négyes fogatot arra hajtotta, amerre ő jónak látta, ez nem vitás; de hanyatt-homlok leesett a bakról, és a lovai eltépték az istrángot, kiszabadultak a hámból, s most megy mindegyik a maga feje után, bele a világba. Így van ez, ilyen az élet. Oda van a macska, cincognak az egerek; megtörik a jég, megindul az árvíz. Mármost, hogy ki az, akit le kell tartóztatnom.

Sir Leicester, ámbár eddig is tágra nyílt szemmel ült, mintha felébredne, olyan figyelemmel nézi Mr. Bucketot, aki a zsebórájára pillant.

– Akit le kell tartóztatnom, jelenleg itt tartózkodik a palotában – folytatja Mr. Bucket, egyre jobban felélénkülve, miközben nyugodt kézzel rakja vissza zsebébe az óráját –, s az a szándékom, hogy itt fogom őrizetbe venni, az ön jelenlétében. Sir Leicester Dedlock báró úr, ne szóljon, kérem, semmit, ne is mozduljon. Egyáltalában semmi lárma, semmi zavar nem lesz. A délután folyamán visszajövök majd, ha önnek megfelel, mert szeretném meghallgatni az ön kívánságait evvel a szerencsétlen családi üggyel kapcsolatban, és hogy miként lehetne a legúribb módon elsimítani a dolgot. Kérem tehát, Sir Leicester Dedlock báró úr, ne legyen ideges a letartóztatás miatt, ami most fog következni. Szeretném, ha az egész ügy tisztán állna ön előtt, elejétől végéig.

Mr. Bucket csönget, odamegy az ajtóhoz, néhány szót suttog a lakájnak, aztán becsukja az ajtót, és megáll mögötte karba tett kézzel. Egy-két percnyi feszült várakozás után az ajtó lassan kinyílik, és belép rajta a francia szobalány – Mademoiselle Hortense.

Abban a pillanatban, ahogy belépett, Mr. Bucket becsapja az ajtót, és nekitámaszkodik háttal. A hirtelen zajra a lány megfordul, és csak most veszi észre Sir Leicestert a karosszékében.

– Bocsánat – motyogja sietve –, bocsánat. Nekem azt mondták, nincs bent senki.

Az ajtó felé lép, s szemtől szembe találja magát Mr. Buckettal. Egyszerre görcsösen végigrándul, és az arca halálsápadtra válik.

– A lakónőnk, Sir Leicester Dedlock – biccent feléje Mr. Bucket. – Néhány hete nálunk lakik albérletben ez a külföldi kisasszony.

– Mit érdekli az Sir Leicestert, angyalom? – mondja Mademoiselle, tréfás hangot erőltetve magára.

– Majd mindjárt kiderül, angyalom – feleli Mr. Bucket.

Mademoiselle Hortense mogorva, fenyegető pillantást vet feléje, de aztán keskeny arca lassacskán gúnyosan mosolygósra válik.

– Milyen titokzatos maga – mondja. – Be van talán rúgva?

– Eléggé józan vagyok, angyalom – feleli Mr. Bucket.

– Az előbb érkeztem ide, ebbe az undok házba, a feleségével együtt. Néhány perce csak, hogy elváltam tőle. Odalent azt mondták nekem, hogy itt van fent a felesége. Erre feljövök, és nincs itt a felesége. Mi értelme van ennek, hogy így a bolondját járatják velem, szeretném tudni? – kérdi Mademoiselle, s nyugodtan keresztbe teszi a karját, de a sötét arcbőre alatt úgy ver a vér, mintha az óra ütne.

Mr. Bucket csak a mutatóujját rázza meg előtte feleletül.

– Jaj, Istenem, maga szerencsétlen hülye! – kiált fel Mademoiselle, hátravetve a fejét és felnevetve. – Engedjen ki innen, maga piszok disznó, le akarok menni a földszintre! – Fenyegetően toppant egyet a lábával.

– Most pedig – mondja Mr. Bucket hidegen és határozott hangon – szépen leül oda a pamlagra, Mademoiselle.

– Nem ülök le sehova – feleli s szünet nélkül rázza a fejét hozzá.

– No, Mademoiselle – ismétli Mr. Bucket, csupán a mutatóujjával hangsúlyozva a dolgot –, üljön le szépen oda a pamlagra.

– Miért?

– Mert letartóztatom gyilkosság vádja miatt, amivel maga tökéletesen tisztában van. Nohát, hacsak lehet, szeretnék udvarias lenni magával, minthogy nő és külföldi. De ha nem lehet, akkor kénytelen leszek goromba lenni; odakint pedig még gorombább embereim vannak. Magán múlik, hogy milyen leszek. Ennélfogva barátilag azt ajánlom, hogy üljön le oda arra a pamlagra, mielőtt még egyet is számolnék, de ebben a szent pillanatban!

Mademoiselle szót fogad, csak torokhangon jegyzi meg, mialatt még sebesebbé válik a lüktetés sötét arcbőre mögött:

– Ördög! Maga egy ördög!

– No látja – folytatja Mr. Bucket, helyeslően –, no látja, most kényelmesen ül, és jól viseli magát, ahogy el is várom egy ilyen okos külföldi kisasszonytól, mint maga. Adok hát egy jó tanácsot, mégpedig azt, hogy ne beszéljen túl sokat. Magának itt semmit nem kell mondania, tegyen csak lakatot a nyelvére nyugodtan. Egyszóval, annál jobb, minél kevesebbet parléroz, tetszik érteni? – Mr. Bucket roppantul meg van elégedve magával, hogy ilyen francia kifejezést használt.

Mademoiselle egyenes felsőtesttel, mereven ül a pamlagon, a két kezét ökölbe szorítva, és még talán a két lábát is, azt képzelhetné szinte az ember – a szája tigrisvicsorgásra torzul, és azt motyogja:

– Ó, Bucket, maga valóságos ördög!

– Tehát ez a fiatal nő, a mi albérlőnk, Sir Leicester Dedlock báró úr – mondja Mr. Bucket, s ettől fogva a mutatóujja többé meg sem áll –, ez a fiatal nő volt Lady Dedlock szobalánya abban az időben, amiről beszéltem; s ez a fiatal nő, amellett, hogy tele volt szenvedélyes haraggal és indulattal őladysége ellen, mikor elbocsátotta őt a szolgálatából…

– Hazugság! – kiáltja Mademoiselle. – Én mondtam fel neki.

– Mondja, miért nem fogadja meg a tanácsomat? – kérdi Mr. Bucket rábeszélő, sőt majdnem könyörgő hangon. – Csodálkoznom kell, hogy miért nem vigyáz a szájára. Aztán kicsúszik majd rajta olyasmi, amit felhasználhatnak maga ellen, tetszik érteni? Biztos lehet benne, hogy ez lesz a vége. Ne törődjön avval, amit én most beszélek, csak majd akkor, ha a tárgyaláson tanúskodom maga ellen. Most nem magának szól ez.

– Elbocsátott, még mit nem! – kiáltja Mademoiselle dühtől tajtékozva. – Őladysége elbocsátott! Cc! Szép kis Őladysége! Hát majd van eszemben megmaradni egy ilyen hölgy szolgálatában, hogy tönkretegyem a tisztességemet, egy ilyen gyalázatos nő mellett!

– Bizony isten nem értem magát! – figyelmezteti Mr. Bucket. – Mindig úgy tudtam, hogy a franciák jól neveltek és udvariasak, igazán azt képzeltem mindig. És akkor azt kell látnom, hogy egy nő így beszéljen itt Sir Leicester Dedlock báró úr előtt!

– Ez egy lóvá tett szerencsétlen! – kiabál Mademoiselle. – Fütyülök rá! Köpök az előkelőségére, köpök a házára, köpök a bambaságára – mindezt a szőnyegen mutatja be Mademoiselle. – Ó, micsoda nagy ember! Ó, milyen fennkölt, milyen csodálatos! JesszusMáriám! Cc!

– Ez az indulatos külföldi lány tehát, Sir Leicester Dedlock – folytatja Mr. Bucket –, mérgében azt is a fejébe vette, hogy neki valami követelnivalója van a néhai Mr. Tulkinghorntól is, amiért részt vett azon a szembesítésen az irodájában, melyről már beszámoltam önnek; holott bőkezűen megfizettek a fáradságáért és az időpocsékolásáért.

– Hazugság! – kiált közbe Mademoiselle. – Nekem nem kell az ő pénze, nem kell egy fillérje se!

(Ha parlérozni fog, érti – figyelmezteti őt Mr. Bucket zárójelben –, akkor viselnie kell majd a következményeket.) Mármost, hogy azért jött-e hozzám lakni, Sir Leicester Dedlock, mert akkor már előre elhatározta a tettét, és így akart engem félrevezetni, erről most nem mondok véleményt; tény az, hogy nálunk lakott, albérletben, mialatt a néhai Mr. Tulkinghornnak járt a nyakára veszekedni, és folyton az irodája körül ólálkodott, s azonfelül egy szerencsétlen papírkereskedőnek is pokollá tette az életét, és halálra rémítette a zaklatásaival.

– Hazugság! – kiáltja Mademoiselle. – Csupa hazugság!

– Azután elkövették a gyilkosságot, Sir Leicester báró úr, melynek ismeri már a körülményeit. Most pedig, kérem, kövesse feszült figyelemmel a szavaimat egy-két percig. Behívattak, és rám bízták az ügyet. Megvizsgáltam a tett színhelyét, a holttestet, az iratokat, mindent. Az értesüléseim alapján (melyeket az ott lakó írnoktól szereztem) letartóztattam a katonát, akit a ház körül láttak lebzselni azon az éjszakán, majdnem a gyilkosság időpontjában; s azonkívül egyszer régebben véletlenül kihallgatták egy éles hangú szóváltását az elhunyttal… sőt, a tanú szerint egyenesen fenyegette az elhunytat. Ha azt kérdené tőlem, Sir Leicester Dedlock báró úr, hogy hittem-e a katona bűnösségében az első perctől fogva, őszintén megvallanám, hogy nem. Mindazonáltal lehetett volna ő is a gyilkos; s éppen elég bizonyíték szólt ellene, hogy kötelességem legyen őrizetbe venni, és előzetes letartóztatásban tartani a továbbiakig. Most tessék figyelni!

Mr. Bucket előrehajol, kissé izgatottan – a saját előadásától –, s mutatóujjával kísértetiesen döf egyet a levegőbe, bevezetőül ahhoz, amit mondani fog, Mademoiselle Hortense pedig sötét pillantással szögezi rá a fekete szemét, és keményen összeszorítja száraz ajkait.

– Este, ahogy hazamentem, Sir Leicester Dedlock báró úr, ott találtam ezt a kisasszonyt, a feleségemmel kettesben vacsoráztak. Mindig ömlengett és áradozott, hogy mennyire szereti Mrs. Bucketot, már attól a perctől fogva, hogy lakónak ajánlkozott nálunk; de amit ezen az estén csinált, az több volt mindennél… valóban, eltúlozta a dolgot. Ugyanúgy eltúlozta a nagy siránkozást és a nagy tiszteletet az elhunyt Mr. Tulkinghorn emléke iránt. BecsületÚristenemre mondom, ahogy ott ült velem szemben az asztalnál, késsel a kezében, egyszerre csak belém hasított az a gondolat, hogy ő tette.

Alig lehet érteni, ahogy Mademoiselle a fogai közt elsziszegi: – Gonosz ördög!

– Hol járt ő a gyilkosság estéjén? – folytatja Mr. Bucket. – Hol járt? Színházban volt. (Csakugyan ott volt, azóta kinyomoztam, a tett előtt is, a tett után is.) Tudtam, hogy agyafúrt ellenfélre akadtam benne, és hogy nagyon nehéz lesz a bizonyítás; csapdát állítottam hát neki… egy olyan csapdát, amilyent még soha nem állítottam, s olyasmit kockáztattam meg, amit még soha életemben. Azalatt gondoltam ki magamban, mialatt beszélgettem vele vacsora közben. Amikor aztán felmentünk lefeküdni, minthogy a házunk nem nagy, és ennek a kisasszonynak igen éles a füle, betömtem a feleségem száját a lepedővel, nehogy felkiálthasson meglepetésében, és mindent előadtam neki… Drágám, az eszébe ne jusson még egyszer, máskülönben összekötözöm a két bokáját. – Mr. Bucket hirtelen félbeszakítva önmagát, zajtalanul odalépett Mademoiselle-hez, s a vállára tette súlyos tenyerét.

– Mi baja van már megint? – kérdi a lány.

– Eszébe ne jusson még egyszer – mondja Mr. Bucket figyelmeztető ujjal –, hogy kiugrik az ablakon. Ez a bajom. No látja! Karoljon csak belém. Nem kell felállnia; majd én leülök maga mellé. Hát karoljon szépen belém, lesz szíves? Házasember vagyok, tetszik tudni; hiszen ismeri is a feleségemet. Karoljon csak belém.

Mademoiselle hasztalanul igyekszik megnedvesíteni a száraz ajkát. Nyöszörögve kínlódik, küszködik magával, aztán végül engedelmeskedik.

– Most már megint rendben vagyunk. Ez az ügy, Sir Leicester Dedlock báró úr, sohasem lett volna azzá, ami, Mrs. Bucket segítsége nélkül, akinek százezer nő között sem akad párja… kétszázezer között sem! Hogy elaltassam a gyanút ebben a kisasszonyban, azóta be sem tettem a lábam a lakásunkba; azonban állandó érintkezésben voltam a feleségemmel, üzenetek útján, melyeket a pékkenyérbe és a tejeskannába rejtettünk. Amikor a lepedővel betömtem a száját, ezt suttogtam Mrs. Bucket fülébe: „Szívem, el tudod-e altatni a gyanúját állandóan, fel tudod-e őt tartani állandóan, azzal, hogy mindig elmeséled neki, mennyire gyanakszom a katonára, meg így, meg úgy, meg ez, meg az? Képes lennél-e szünet nélkül, éjjel-nappal szemmel tartani őt? Mered-e vállalni, hogy a tudtom nélkül ezentúl semmit se tehessen, hogy a foglyom legyen, anélkül, hogy sejtené, hogy ne menekülhessen többé előlem, mint ahogyan a halál elől sem menekülhet, hogy a kezemben legyen, enyém legyen a teste-lelke, amíg el nem fogom, ha ő követte el a gyilkosságot?” Mrs. Bucket erre azt felelte nekem, már amennyire a lepedőtől beszélni tudott: „Merem vállalni, Bucket!” És gyönyörűen végig is csinálta!

– Hazugság! – vág közbe Mademoiselle. – Hazugság az egész, barátom!

– És hogyan váltak be a számításaim, Sir Leicester Dedlock báró úr, az adott esetben? Amikor arra számítottam, hogy ez a zabolátlan kisasszony megint el fogja túlozni a dolgot, valami más irányban, tévedtem-e vagy pedig igazam volt? Igazam volt. Mibe vágta bele a fejszéjét? Ne méltóztassék meghökkenni rajta! Lady Dedlockra próbálta kenni a gyilkosságot.

Sir Leicester felemelkedik, aztán újra visszaesik a székébe.

– S amikor hallotta, hogy mindig itt vagyok, annál jobban nekibuzdult, holott szándékosan voltam itt. Nyissa csak ki, Sir Leicester Dedlock, ezt a zsebkönyvemet, amit bátor vagyok odadobni, és nézze meg azokat a leveleket, amiket kaptam. Két szó áll mindegyikben: LADY DEDLOCK. Méltóztassék megnézni azt is, amelyiket önnek címeztek, s amelyiket éppen ma reggel tartóztattam fel; abban négy szó áll: LADY DEDLOCK A GYILKOS. Úgy hullottak ezek a levelek, mint ősszel a falevél. Most mit tetszik szólni hozzá, hogy Mrs. Bucket egy félórán belül megszerezte a tintát, amivel íródtak, a levélpapírt, a hiányzó fél lapokat, meg mindent? Mit tetszik szólni Mrs. Buckethoz, aki megfigyelte, amikor az a fiatal nő postára adta egyiket a másik után, Sir Leicester Dedlock báró úr? – kérdi Mr. Bucket diadalmasan, a felesége ötletességének bámulatában.

Két dolog vehető észre különösen, ahogy Mr. Bucket az eiőadása végéhez közeledik. Az egyik az, hogy szinte észrevétlenül valamilyen félelmetes tulajdonjogot nyer lassan a Mademoiselle fölött. A másik pedig az, hogy a lány körül szinte láthatóan fogy a levegő, szűkül, megszorul körülötte, mint egy háló vagy egy halotti lepel, amely egyre szorosabban csavarodik rá a kifulladt alakjára.

– Kétségtelen, hogy őladysége ott volt a helyszinen, az események időpontjában – mondja Mr. Bucket –, és ez a mi külföldi barátnőnk meglátta őt, azt hiszem, a lépcsőház felső részéből. Őladysége, a katona és a mi külföldi barátnőnk elég közel suhantak el egymás mellett. De hát minthogy ennek most már nincsen semmiféle jelentősége, nem is vesztegetem rá tovább a szót. Megtaláltam a pisztoly fojtását, amivel lelőtték a néhai Mr. Tulkinghornt. Az ön kastélya, Chesney Wold nyomtatott ismertetésének volt egy darabja. Ez nem sokat jelent, mondaná ön, Sir Leicester Dedlock báró úr. Nem sokat! De ha a mi külföldi barátnőnk olyan biztonságban érzi magát, és ha Mrs. Bucket megtalálja, és összerakosgatja a darabkákat, s kiderül, hogy a fojtás hiányzik belőle éppen, akkor kezd a dolog furcsa színezetet ölteni!

– Ez mind óriási hazugság! – vág közbe Mademoiselle. – Maga itt hetet-havat összehord. Befejezte a mesélést, vagy még mindig nem hagyja abba?

– Sir Leicester Dedlock báró úr – folytatja Mr. Bucket, aki örömét leli a teljes cím elmondásában, és erőt kell vennie magán, ha bármit is elhagy belőle olykor –, az ügy utolsó mozzanata, amelyről még be akarok számolni, azt bizonyítja, hogy mennyire szükség van a türelemre a mi hivatásunknál, és hogy mennyire nem szabad soha elsietni a dolgot. Tegnap a tudtán kívül szemmel tartottam ezt az ifiasszonyt, amikor a temetést nézte a feleségemmel, aki szándékosan vitte el oda; s már annyi bizonyítékom volt ellene, és olyan arckifejezéssel állt ott, és úgy felháborított a Lady Dedlock elleni gonosz acsarkodása, és egyáltalán, annyira időszerűnek látszott már, hogy lecsapjon rá, mondhatnók, az igazságszolgáltatás keze, hogy okvetlenül letartóztattam volna, ha fiatalabb és tapasztalatlanabb ember vagyok. Tegnap este pedig, hasonlóképpen, amikor hazaérkezett Őladysége, akit igazán mindenki bámul, és nagyra tart, s aki igazán úgy festett… Uram, Teremtőm! mint a habokból kikelő Venus, szinte ezt mondhatná az ember… olyan bántó és olyan kellemetlen volt arra gondolnom, hogy ártatlanul gyilkossággal vádolják őt, hogy már-már azon voltam, véget vetek ennek a dolognak. De mi hibázott volna nekem akkor? Sir Leicester Dedlock báró úr, akkor nekem hiányzott volna még a fegyver. Ez a letartóztatott ifiasszony a temetés után tegnap azt ajánlotta Mrs. Bucketnak, hogy tegyenek egy kis kirándulást társas kocsin, menjenek ki egy környékbeli jó hírű uzsonnázóhelyre. Mármost kérem, annak a vendéglőnek a közelében van egy tó. Teázás közben ez a kisasszony felment a zsebkendőjéért a szobába, ahol a kalapjukat letették. Elég sokáig maradt, s amikor visszatért, egészen ki volt melegedve. Mihelyt hazaérkeztek, Mrs. Bucket mindezt jelentette nekem, a többi észrevételével és gyanújával egyetemben. Éjszaka, holdfénynél, néhány emberrel átkutattuk a tavacskát, és előkerült a pisztoly, amely legfeljebb hat órája volt a víz alatt… Nono, drágám, karoljon csak jobban belém, és tartsa nyugodtan a karját, nem fog fájni, ne féljen!

Mr. Bucket egy szempillantás alatt rákattintja a csuklójára a bilincset.

– Az egyik megvan – mondja a detektív. – No most a másikat, drágám. Egykettő, s készen is vagyunk!

Mr. Bucket feláll; a lány is feláll.

– Hol van – kérdi Mademoiselle, s a nagy szeme elsötétül, azután lassan leereszti a szempilláit, és majdnem egészen lehunyódik a szeme –, hol van az az aljas, az az álnok, kétszínű, gyalázatos felesége?

– Előrement a rendőrségre – feleli Mr. Bucket. – Ott majd találkozik vele, drágám.

– Szeretném megcsókolni őt! – kiált fel Mademoiselle Hortense, tigrisvigyorgással.

– Vagy inkább megmarni, gondolom – mondja Mr. Bucket.

– Azt elhiszem! – Mademoiselle megint nagyra nyitja a szemét. – Megfojtanám egy kanál vízben!

– Jól van, angyalom – mondja Mr. Bucket, teljes higgadtsággal. – Számomra nem újság, hogy a nők milyen ádáz győlölettel fordulnak egymás ellen, ha összekülönböznek. Énrám félannyira se haragszik, igaz?

– Igaz. De azért maga is gonosz egy ördög.

– Egyszer angyal, másszor ördög? Mi a csuda? – kiált fel Mr. Bucket. – Hanem hát, nekem ez az állandó foglalkozásom, vegye ezt figyelembe. Hadd igazítsam meg a kendőjét. Sokszor voltam én már komorna, szobalány. A sapkája jól van megkötve? Egy kocsi vár ránk a kapuban.

Mademoiselle Hortense egy haragos pillantást vet a tükörbe, egyetlen mozdulattal rendbe hozza magát, s azt meg kell adni, hogy igazán csinosan, igazán nagyon jól fest.

– Ide hallgasson hát, angyalom – szólal meg, miután gúnyosan bólogatott néhányat a fejével –, ide hallgasson. Maga nagyon okos fiú. Hanem, vissza tudja-e hívni őt az életbe?

– Nem nagyon – feleli Mr. Bucket.

– Nem? Furcsa. És ide hallgasson, még egyszer. Maga nagyon okos fiú. De tud-e tisztességes úrihölgyet csinálni őbelőle? Ezek után?

– Ne gonoszkodjon – mondja Mr. Bucket.

– Vagy egy gőgös úriembert őbelőle? – kiáltja Mademoiselle, kimondhatatlan megvetéssel intve Sir Leicester felé. – Ó, ugye! Hát akkor nézzen csak rá! Ó, a szegényke! Hahaha! Hahaha!

– Gyerünk, gyerünk; ez rosszabb parlérozás még az előbbinél is – mondja Mr. Bucket. – Indulás, gyerünk!

– Szóval, egyiket sem tudja megcsinálni? Hát akkor csinálhat velem, amit akar. Mindegy; a halálnál úgysem jöhet rosszabb. Gyerünk, angyalom. Agyő, öregúr! Agyő! Sajnálom magát, és lenézem magát!

Ahogy kimondta az utolsó szavakat, összeharapta a száját, mintha lakattal zárná le, s nem szól többet. Lehetetlenség leírni, hogy miként jut ki vele az utcára Mr. Bucket, de valahogyan megoldja a dolgot, különleges módszerével; körüllebegi, beburkolja a lányt, mint egy felhő, leandalog vele a lépcsőn, mint egy köznapi Jupiter a szerelme tárgyával.

Sir Leicester, amikor egyedül hagyják, meg sem moccan a helyen, mintha még mindig a detektívet hallgatná, mintha még mindig le lenne kötve a figyelme. Végre aztán mégis körülnéz a szobában, észreveszi, hogy üres, feláll, hátratolja a székét, és bizonytalan lábbal tesz egy-két lépést, megkapaszkodva az asztal szélében. Aztán megtorpan, megint érthetetlen hangokat motyog, felemeli a tekintetét, és mintha nézne valamit.

A Jóisten tudja, mit néz, mit lát. Talán Chesney Wold zöld lombjait, zöld pázsitját, a szép kastélyt, ősei festményeit a falakon, idegeneket, akik betörtek oda, detektíveket, akik durva kézzel beletúrnak a magánéletébe, legféltettebb kincsei közé, feléje mutató ujjakat, ezrével, feléje vigyorgó csúfondáros arcokat, ezrével. De ha csakugyan ilyen árnyak suhannak ide-oda a szeme előtt, ilyen árnyak riogatják, van egy árnykép, akit még közöttük is tisztán fel tud ismerni, és ehhez szól minden kétségbeesése, miatta tépi az ősz haját, feléje nyújtja ki a két kezét.

Annak az asszonynak a képe ez, akivel szemben sohasem volt egyetlen önző gondolata sem, legfeljebb annyi, hogy minden büszkeségét, öntudatos gőgjének mély gyökereit legfőképpen ez az asszony táplálta. Ő az, akit szeretett, csodált, nagyra tartott, akit példaképül állított a világ elé. Ő az, aki az élete minden merev jólneveltségén, minden görcsös formaságain túl a szeretetnek és a szerelemnek élő forrása volt a szívében, amelyet ennél érzékenyebben semmilyen csapás nem sújthatott volna. Őt nézi, őt látja, szinte teljesen megfeledkezve önmagáról, s nem sokáig bírja elviselni a fájdalmas látványt, hogy ennek az asszonynak le kell zuhannia a magas emelvényről, amely annyira megillette őt.

De még mielőtt összeroskadna, a beteg lábát és a hasogató köszvényét feledve, még mielőtt elterülne a földön, tagolatlan motyogásai ellenére is ki tudja mondani tisztán és érthetően ennek az asszonynak a nevét, s a hangjában sokkal inkább szomorúság és részvét cseng, mint szemrehányás.