"Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre. Terméketlen maradsz, mint a tűzliliom, aminek illata megöli a legyeket. Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is, és nem tehetnél róla. Borzalmas írás van a tenyereden, leány... és az írások ellen nem tehetünk semmit. Te vagy a bosszú angyala, akinek boszorkány a neve... szép és borzalmas a sorsod, félelmetes és gyönyörűséges... kívánságod parancs a poklok hatalmasai előtt, vágyad beteljesül, mielőtt kimondanád... gyűlöleted vért és tüzet teremt, s csókod nyomán kinyílik a halál... megcsúfolt szüzek bosszúját hordozza a véred... megcsalt leányok átkát váltod valóra... eredj... megérzed a szemek mögött a gondolatot, és meghallod a szavakat, amiket nem mondanak el. Meglátod, ami láthatatlan, meghallod, ami hang nélkül való, s megérzed, aminek nincs illata, mert még meg sem született az időben."
(Részlet a regény első részéből)
"Amelyik ház arra épül, hogy otthona legyen egy családnak, és úgy épül, és azok építik, akik otthont akarnak belőle maguk köré: abból a házból otthon lesz. És jó otthon lesz, és sokáig lesz otthona sokaknak: férfinak és asszonynak és gyermekeknek és gyermekek gyermekeinek. De amelyik ház nem úgy épül, és nem arra épül, érted - és itt Vénség fölemelte a fejét, és egyenesen az asszony szemébe nézett -, az olyan házba hiába jön asszony, az olyan ház nem lesz hosszan tartó békés otthona senkinek."
(Részlet a regény második részéből)
"Valaki énekelt. De nem lehetett tudni, hogy hol. Közel-e, vagy messze? Valahol fönt a tisztáson? Vagy az erdők között? Vagy a fák fölött? A holdban? Nem lehetett tudni. Néha olyan volt, mintha onnan jött volna a karám mögül, egészen közelről. Máskor mintha végtelen messzeségből hoznák a hold sugarai, valahonnan az erdők legsötétebb mélyéből vagy a Pietrosz sárgás-kéken kirajzolt csúcsáról, vagy talán éppen a holdról. Búgott, halkan és panaszosan, mintha valaki belesúgta volna bánatát az éjtszakába, és a hold sugarai dallá szűrve csobogtatnák tovább, mint valami láthatatlan, lágy patakvizet a csönd fekete partjai között. Valaki valahol énekelt."
(Részlet a regény harmadik részéből)
Az amerikai emigráció „legmagyarabb” írójának, az Erdélyi Szépmíves Céh egykori neves alkotójának egyik legismertebb (sok kiadást megért és több nyelvre lefordított) regénye. A funtineli boszorkány reális elemekkel vegyített romantikus, meseszerű története - az író jelentősebb írásaihoz hasonlóan - a szűkebb szülőhazába, Erdélybe kalauzolja vissza az olvasóközönséget.
A háromkötetes, terjedelmes regény hősnője a boszorkányosan szép havasi lány, Nuca. Az Istenszéke alatt, az Urszun él egy furcsa, kerek faházban apjával, a szótlan Tóderikkel. Nem ismer más törvényt, mint az erdők és hegyek törvényét, a jóságot sem Istentől vagy annak árnyékában tanulja meg, hanem a természettől. Élete nem könnyű, hiszen apját elviszik a csendőrök, így a tíz év körüli kislány magára és az emberek könyörületére utalva nő fel. Ragyogó szépségű fiatal nővé érik, aki mágnesként vonzza a férfiakat, akikről semmit sem tud. Boldogságra vágyik, de boldogtalan lesz, egy cigányasszony által megjósolt jövendő beteljesedése közepette: akit ágyába fogad, az meghal. Nuca először menekülne saját végzete elől. Szerelmes lesz a havasi király, Éltető uraság fiába. Kis kunyhót épít a Komárnyikon, ott várja szüntelenül a vadászidényt, ami elhozza hozzá szerelmesét és gyermeke apját. És a jóslat mintha hazudna, rövid időre megtalálja boldogságát, szeretete megtartja az úrfit egészen addig, amíg rá nem jön, hogy sem ő, sem pedig a gyermek nem köti hozzá a könnyelmű fiatalembert. A jóslat ekkor beteljesedik, az úrfit meggyilkolják. Éltető uraság pedig elrabolja a gyermeket - unokáját -, hogy örökösként nevelje fel. Ettől a perctől fogva Nuca tudatosan használja boszorkányos erejét: nemcsak látja az emberek szemében a múltat és a jövendőt, de megbosszul minden rosszat, amit a férfiak a nők ellen valaha elkövettek. A havasokban bolyongva teljesíti be végzetét - saját kisfia kicsúfolja, ezért Nuca megátkozza és halálra szánja fel nem ismert gyermekét -, mindörökre megteremtve a hegyek tündér-boszorkányának mítoszát.
A regény költőire stilizált nyelven megírt, az iparosodó Románia jellegzetes társadalmi, nemzeti és nemzetiségi alakjait felvonultató, a legendákat és a természet szépségét egyesítő, korábrázoló mű, amely bizonyos értelemben számot vet a történelemmel és benne a változó társadalmi renddel - az úri, „kiváltságos” osztály hibáival is. Mondanivalója és művészien formált stílusa az erdélyi epika maradandó vonalába kapcsolja a művet - Nyirő novelláinak és Tamási Áron prózájának hangulatát idézve. - Izgalmas cselekményvezetésű, lélekemelő olvasmány.