16. A SZÖKÉS

Amikor beesteledett, ismét meggyújtották a tábortüzeket, s a törzsi tanács újból egybegyűlt a tisztáson, hogy döntsön a sorsunkról. Hallottuk az indiánok beszédeit, de egy hang messze kivált a többi közül: a varázsló harsány, mégis rekedt rikácsolása.

– Megsértettük a törzs törvényét – jegyezte meg Perova. – El kell készülnünk mindenre.

– Ez mit jelent? – kérdeztem eljegesedő szívvel.

– Esetleg agyonvernek, de lehet, hogy elevenen megégetnek. Így büntetik az indiánok a foglyaikat – válaszolta komoran Perova.

Most valamivel nyugodtabb hangon vitatkoztak az indiánok. Felismertük az öreg főnök gyengécske szavait. Mivel találkozásunk első napjától pártunkat fogta, reméltük, hogy azt fogja tanácsolni a gyülekezetnek, a büntetéssel várják meg Pixuira visszatértét.

Azon a reggelen, amikor én bolond fejjel betörtem a Fuvolák Házába, Perova titokban lement a folyóhoz, és némi gyümölcs- meg maniókakészletet rejtett el a már említett csónakban. Aznap éjszaka akartunk szökni… ehelyett foglyok voltunk ismét, karókhoz kötözve, szörnyű megtorlást gyanítva. Minden izmunk sajgott, alvásra nem is gondolhattunk.

A tűz, amit az indiánok gyújtottak kunyhónkban, már halódott, csupán néhány fadarab pislákolt. Már hajnalodott, az első fénysugarak átsurrantak a tető résein.

A tűz hirtelen felsistergett, és nagyot pattant. Ugyanakkor égő fadarabka vágódott Perova lába elé. Egy másodpercre az égő fadarabkára, majd egymásra bámultunk. Akkor Perova az egyik bakancsa orrával nagy nehezen olyan helyzetbe fordította az izzó fadarabot, hogy pontosan a rostkötél alá került, amely bokáját a karóhoz szorította. Néhány pillanat alatt a rostok átégtek, s a lába máris szabadon mozgott. Ekkor leguggolt a padlóra, és a tüzes fát a csuklója alá lökdöste; néhány pillanat, és a csuklói is szabadok lettek. Megdörzsölte bokáját és csuklóját, aztán sietve kioldozta az én kötelékeimet is.

Óvatosan az ajtóhoz lopakodtunk és kikémleltünk. Egyetlen indiánt vettünk észre csupán, az is ültében egy fatörzsnek támaszkodva mélyen aludt. Amilyen csöndben csak tudtunk, végiglopakodtunk a falun. Amikor bent voltunk az erdőben, vad futásnak eredtünk, s meg sem álltunk, amíg el nem értük a nádasba rejtett csónakot. Beugrottunk, és meglöktük az alkotmányt az árral szemben.

– Keményen kell eveznünk, Toni – szólt oda nekem Perova. – Rövidesen felfedezik a szökésünket, és utánunk erednek…

Igyekeztem is, de mintha a karomból minden erő kiszállt volna. A folyó sodra roppant erős volt, a csónak szinte meg sem moccant.

Derengett. A madarak megkezdték reggeli hangversenyüket a fejünk fölött. A lágy szellő arcunkba sodorta a parti bokrok és növények kábító illatát. Éppen mondani akartam valamit Perovának, amikor ő hirtelen abbahagyta a kínos evezést.

– Hallgasd csak! – susogta.

Dermedten ültünk a csónakban. A folyón hangok zűrzavara közeledett.

– Mit tegyünk, Perova? – kérdeztem, és igyekeztem legyűrni rémületemet. – Az indiánok a nyomunkban vannak!

– Olyan gyorsan kell eveznünk, ahogyan csak tudunk. Ennyit, semmi többet – válaszolta Perova.

Beíveltünk a folyó egyik kanyarulatába, s miután jó darabig minden erőnkkel eveztünk, Perova intett, hogy hagyjam abba egy kicsit, aztán lefeküdt a csónak aljába, és fülét a fenékre szorította. Mikor aggodalmas arccal végre felegyenesedett, megkérdeztem tőle, mi a baj megint. Azt válaszolta, hallja, amint az indiánok jönnek utánunk, vagyis vadabbul kell eveznünk, mint eddig…

– És ha elrejtenénk a csónakot? Bevennénk magunkat a parti sűrűségbe? – javasoltam neki félénken.

– Akkor még hamarább nyakon csípnének – válaszolta sötét pillantással.

A napsugár elöntötte a folyót és a buja parti növényzetet. Csónakunk közeledtére a szürke gémek sürgősen elhagyták a vizet, a vadkacsák pedig nagy lármával szálltak el a fejünk fölött; most azonban nem sok ügyet vetettünk sem rájuk, sem a tájra.

Nemsokára evezőcsapásokat és hangokat hallottunk. Hátrapillantottam. Az indián csónakok veszedelmesen közeledtek felénk. A bennszülöttek pokoli dühvel eveztek, többen pedig máris célba vettek bennünket az íjukkal.

– Perova, gyorsabban! Evezz! – ordítottam.

Ismét kanyarodott a folyó, s vele mi is kikerültünk egy időre ellenségeink látótávolából. Perova ismét intett, hagyjam abba kissé az evezést, majd a fülét megint a csónak aljára nyomta. Azon nyomban fel is egyenesedett, és nagyon zavartan ezt mondta:

– Toni, csónakok közelednek felülről!

– Biztos vagy ebben? – kérdeztem, mert nem akartam hinni a szavának.

– Biztos. Majd a következő kanyarulatnál meglátod – bólintott.

Elérkeztünk a legközelebbi kanyarulathoz, és Perova olyan hirtelen állt fel, hogy majd kizuhant a csónakból.

– Nézd, Toni, ott vannak! – üvöltötte. Abbahagytam az evezést, és végigpillantottam a folyón. Szemben velünk három csónak közeledett.

Egy pillanatig mereven figyeltünk, s észrevettük, hogy a három csónak zsúfolásig tele van indiánokkal. Perovára tekintettem, most vajon mit tesz, de amint láttam, hogy ismét felveszi az evezőjét, magam is újra hozzáláttam. Bizakodás csillant meg az arcán, s amikor megint rám tekintett, már mosolygott.

– Hajlandó vagyok fogadni veled, hogy az a fickó… ott, aki egyenesen áll az első csónakban, maga Pixuira — jegyezte meg.

– Hogy lehetséges ez?

– Azt hiszem, nem tévedek – ismételte meg Perova.

Megrázkódtam. Lehetséges, hogy valóban Pixuira, és hozza magával az emberi koponyát?

A három csónak eközben egészen a közelünkbe ért, és azonnal láttam, Perovának igaza van. Pixuira is felismert bennünket, s azonnal jelt adott, hogy át akar jönni a csónakunkba, és beszélni kíván velünk. Hátranéztem, és észrevettem, hogy a mutucák a parti homokra húzgálják ki csónakjaikat, és mereven figyelnek bennünket. A három újonnan érkezett csónak telis-tele volt erős, szálas, állig felfegyverzett indiánnal. Kíváncsian vizsgálgattak bennünket, miközben Pixuira barátságos mosollyal szállt át a mi csónakunkba. Gyorsan beszámoltunk neki, mi minden történt, amióta elhagyta a falut. Ekkor odapillantott a mutucák csoportjára, és a mosoly eltűnt az arcáról.

Aztán belefogott a maga történetébe. Elmondta, hogy valóban felkereste az ellenséges cacununga törzset, és teljes egy napon át kémlelődött a településük körül. Miközben a folyóparton rejtőzködött, meglepődve vette észre, hogy törzsének egyik tagja lép a partra teknőc-tojások után kutatva. Alig akart hinni a szemének. Törzse ugyanis addig jóval fennebb lakott a folyó mentén, legalábbis Dúvad megérkezése előtt. Az indián halkan fütyörészve sétálgatott a homokban, míg végre Pixuira felállt rejtekéből, és a nevén szólította. Az ember először holtra rémült, de amikor Pixuira közelebb lépett hozzá, felismerte, és mosolyogva fogadta. Pixuira megkérdezte tőle, mit művel azon a helyen, olyan távol a törzstől. Az indián ekkor elmesélte neki, hogy miután Dúvad elhagyta a falujukat, elhatározták, hogy ők is felszedik sátorfájukat, mert nem kívántak többé találkozni Dúvaddal. Lefelé haladtak a folyó mentén, így találtak a cacununga indiánokra, akik örömmel üdvözölték valamennyiüket, és kunyhóikat megosztották velük.

Ezután az indián elvitte magával Pixuirát, és bemutatta a cacunungáknak. Örömmel látta ekkor, hogy két testvére és számos barátja is ott él a törzsben. Mindnyájan nagyon megörültek, hogy épen és egészségesen látják viszont Pixuirát, majd megkérték, mesélje el, hol töltötte az idejét olyan sokáig. Pixuira mindenről beszámolt nekik, sőt azt is elmondta, mi vezette a cacunungák táborába. Egyben azt is megtudakolta tőlük, vajon miért indítottak háborút ellenük a mutucák. A cacunungák elmondták, oly régen indult meg a két törzs között az ellenségeskedés, hogy már senki nem tudja, mi is volt az ellentétek igazi oka. Valamennyien egyetértettek abban, hogy békét kellene kötni a két törzs között, sőt néhány harcos ajánlkozott is, hogy Pixuirával tart, és ajándékokat visz a mutucáknak. Éppen ebben az ügyben utaztak, amikor összetalálkoztunk velük.

Befejezvén megható történetét, Pixuira megkért, menjünk át az ő egyik csónakjukba, ő pedig a miénken leevez odáig, ahol a mutucák várakoznak. Átléptünk tehát az egyik nagy csónakba, és helyet foglaltunk Pixuira két daliás bátyja és néhány harcos mellett.

Aggódva figyeltük Pixuirát, amint felénk mutogat, és jól hallottuk a mutucák hangos, dühös vitatkozását. Mintha valamennyien egyszerre beszéltek volna. Végül, hosszas alkudozás után, lármázásuk alábbhagyott, csónakjaikba szálltak, és megindultak felénk. Azonnal észrevettük, hogy már nem táplálnak ellenséges érzelmeket irányunkban; amikor meg Pixuira új barátai átadták nekik az ajándékokat, azt sem tudták, hova legyenek örömükben.

– No, menjünk tovább lefelé – mondta Pixuira, s visszamászott csónakunkba, látván, hogy a mutucák nagyon is meg vannak elégedve az ajándékokkal. Mi is átmentünk a magunk csónakjába, de már eszünk ágában sem volt, hogy még egyszer visszatérjünk a mutucák falujába.

– Pixuira – szólalt meg Perova, és megragadta az evezőt –, mi folyás ellenében megyünk.

– Ugyan hova? És miért? – csodálkozott rá Pixuira.

– Jobb lesz így, Pixuira… – makacsolta meg magát Perova.

– Ó, dehogy. Most, miután minden elrendeződött, velünk fogtok élni – erősködött Pixuira.

– Nem, Pixuira – mondta Perova határozottan. – Mi nem tartozunk ide, a te helyed viszont a néped körében van. Így hát el kell válnunk.

Nagyon szomorú lettem, hogy búcsút kell mondanom Pixuirának, de tudtam, Perovának igaza van.

– Ég veled, Pixuira. Jó szerencsét! – fordultam hozzá lehangoltan.

– Ég veled is, Toni – viszonozta Pixuira, és erősen megszorította karomat. – Ég veled, Perova, és köszönök neked mindent.

Felfelé eveztünk, amikor hátranéztünk, még láthattuk Pixuira kicsiny alakját. Felállt a csónakban, és hosszan nézett utánunk.