13. A PRÓBA

Másnap reggel, amikor felébredtem, a napsugár már belopódzkodott a kunyhó felső nyílásán. Körülnéztem, de Perovát és Pixuirát sehol sem láttam.

Kint az indián nők napi munkáikat végezték. Némelyek maniókát őröltek, mások nagy halszeleteket sütöttek. Egy asszony élő teknősbékát tartott a tűz fölé, lábaival az égnek, páncéljával lefelé. Az indiánok nagyon szeretik a teknőchúst, ez pedig egészen különleges teknősfajta, a „tracaja” volt.

A faluban nyomát sem találtam barátaimnak, sőt sehol sem láttam férfiakat. Sokféle szép madár sétálgatott az asszonyok körül, az indiánok ezeket egészen magukhoz tudják szelídíteni. Szelíd íbisz röppent a vállamra, majd egy ragyogó szőrű kedves őz nyalta meg hízelkedve a kezemet. Csodálatosan szép nap virradt ránk, én hát élveztem a visszakapott szabadságot, fürdőztem a napfényben, és bágyadtan nézegettem az asszonyokat, a gyerekeket és az állatokat.

Perova és Pixuira délben tért vissza; elmondták nekem, hogy kissé körülnéztek az indiánok földjén.

– Olyan jóízűen aludtál, hogy nem volt szívünk felébreszteni – mondta Perova mosolyogva.

– És te, Pixuira – fordultam az indián fiúhoz –, mit szándékozol tenni most?

Pixuira kissé habozott, így hát Perova közölte velem helyette, hogy Pixuirának be kell bizonyítania a törzs nagy nyilvánossága előtt, valóban ő az a fiú, akit Muiraquita küldött. Rövidesen alá kell vetnie magát a próbatételeknek.

Aznap este a törzsi tanács összegyülekezett a faluban; mindenki letelepedett a földre, és szívni kezdte a hosszú dohányrudakat. Elsőnek az öreg főnök szólalt fel, s minden jelenlevő tisztelettel hallgatta szavait. Őt egy másik indián követte, majd újabb és újabb, míg csak a tanács valamennyi tagja el nem mondta a véleményét. Legutolsónak szólalt fel a csúf öreg varázsló; hangja rikácsolt és recsegett.

A tanács úgy határozott, hogy másnap Pixuira menjen el halászni, és ne is térjen vissza az est leszállta előtt. Ezen idő alatt egyfolytában halásznia kell a folyóban, s aztán este be kell szolgáltatnia a tanácsnak az összes kifogott halat. Ha a halak mennyisége nem elégíti ki a tanácsot, mindenki világosan láthatja majd, hogy a fiú szélhámos, nem pedig a törzs eljövendő főnöke.

– Mennyi halat kell fognod? – kérdeztem tőle aggodalmasan.

– Amennyi elegendő öt család élelmezésére – válaszolta leverten Pixuira.

Befeküdt függőágyába, s azon az éjszakán többé egyetlen szót sem szólt hozzánk. Reggel, amikor felébredtünk, Pixuira már nem volt a kunyhóban. Mindketten nagyon aggódtunk érte, s megkíséreltük, hogy keresésére induljunk; ám az indiánok nem engedték meg, hogy eltávozzunk a faluból. Valamennyi kivezető ösvényüket őrizték, s az egyik harcos jelekkel adta tudtunkra, meg ne kíséreljük a falu elhagyását. Nem tehettünk mást, várakoznunk kellett, s az órák bizony csigalassúsággal teltek. Perova előző nap járt a folyónál, és látta, hogy az indiánok lándzsával halásznak. Igen jól céloztak, mégsem tudtak elejteni sok halat, éppen ezért Perova nagyon borúlátóan ítélte meg Pixuira esélyeit. Végre a nap lassan nyugovóra tért; az indiánok még a sötétedés beállta előtt összegyülekeztek a tüzek körül, és várták Pixuira visszatérését.

Végre észrevettünk egy kicsi alakot a folyó felől közelítő ösvényen. Lassan jött, s amint kivettük, íján kívül egyéb semmi nem volt nála. Az indiánok dühösen felmordultak, a varázsló pedig talpra ugrott, és azt kiabálta, hogy Muiraquita soha nem adta volna értékes agyagedényét egy ilyen semmi halásznak.

Az öreg főnök szúrós szemmel tekintett Pixuirára.

– Hol vannak a halak? – kérdezte.

Pixuira mély lélegzetet vett, aztán nyugodtan válaszolt:

– A folyóparton.

– Miért nem hoztad ide magaddal?

– Mert olyan nagyon sok – felelte Pixuira.

Az öreg főnök felkapta a fejét.

– Azért nem hoztál egyetlen halat sem, mert olyan sok van a parton? – kérdezte hitetlenül.

– Azért – bólintott Pixuira. – A parton annyi hal fekszik, hogy nem öt családnak, egy egész törzsnek a táplálására is elegendő.

Hatalmas felzúdulás támadt az indiánok soraiban. Perova és én borzadállyal figyeltük ezt a fejleményt, hiszen a beszélgetésből egyetlen szót sem értettünk, s ezért azt hittük, Pixuira ügye nagyon rosszul áll.

Az indiánok ekkor fáklyákat ragadtak, és rohanni kezdtek a folyópart felé. Legelöl Pixuira. Mi is futásnak eredtünk, és elkeveredtünk az izgatottan kiabáló indiánok között. Perova arra gondolt, Pixuira ezt a nagy kavarodást akarja felhasználni a menekülésre, de amikor a folyópartra értünk, igazi meglepetés fogadott mindnyájunkat: a szemünk előtt valóságos hegy magasodott mindenféle fajta halakból, voltak ott kicsik, nagyok vegyesen!

Az indiánok először egyszerűen megnémultak a látványtól. Aztán gyerekek módjára kezdtek sikítozni és rikoltozni, felkapdosták a földről a halakat, és egymásnak mutogatták boldogan. Nem maradt semmi kétség: Pixuira az egész törzs számára elegendő halat fogott!

Visszatértünk a kunyhóba, és elnyújtóztunk a függőágyakban, mialatt a lelkesült indiánok egyre csak Pixuira mesterfogását vitatták odakint. Ez így tartott egész éjszaka. De alig tettük magunkat kényelembe, a varázsló jelent meg az ajtónyílásban. Pixuirához lépett, valamit az arcába kiáltott, majd gyorsan elhagyta a kunyhót.

– Mit akar ez a vadállat? – kérdeztem, mert felháborított a modor, ahogy Pixuirával beszélt.

– Különösnek találja, hogy a halakon nincs nyoma sem lándzsa-, sem nyílszúrásnak. Valóban, én egyik eszközt sem használtam – jelentette ki Pixuira.

– De hát akkor hogyan fogtál össze akkora halom halat? – csodálkozott rá Perova.

– Megmondom. A mutucák még soha életükben nem halásztak a cipo-timbo nevű növénnyel – mosolyodott el

Pixuira.

– Hát az meg mi a csuda? – Felkönyököltem, úgy bámultam Pixuira arcába.

– A cipo-timbo mérges kúszónövény. A „sertón”-ban mindenütt fellelhető. Tépj le egyet a fáról, morzsold össze kissé, és hajítsd a vízbe: zöld lé szivárog ki belőle. Ez a lé megbénítja a halakat, úgyhogy puszta kézzel kényelmesen össze lehet fogdosni őket. Ilyenkor sok el is pusztul a vízben.

– És a méreg nem árt annak, aki megeszi ezeket a halakat? – érdeklődött Perova.

– Cseppet sem. Annyit ehetsz belőlük, amennyit a hasad befogad. Az én népem mindig így fogja a halakat, de a mutucák életükben sem hallottak még erről az eljárásról.

Azon az éjszakán Perova és én nagyon jóízűen aludtunk: boldogan, hogy Pixuira kiállta a próbatételt.