7. HÍREK JUVENAL BÁCSIRÓL

Néhány napig az indiánoknál maradtunk, s amíg mi kipihentük fárasztó utazásunkat, ők ketten eljártak vadászni, és bőségesen elláttak bennünket élelemmel. Megkértem Pixuirát, ha lehet, beszéljen velük Juvenal bácsiról, ő pedig megígérte, minden lehetőt megtud tőlük.

A két indián aztán elmondta neki, hogy Juvenal bácsi és Dúvad embereikkel együtt egy szomszédos törzs telephelyén ütött tanyát. Az indiánok, akik már korábban is láttak fehér embereket, szíves fogadtatásban részesítették őket. Minden jól ment egészen addig a napig, amíg Dúvad fel nem fedezte, hogy egyes indiánok arany dísztárgyakat viselnek. Az arany utáni sóvárgás ekkor szinte eszét vette, semmi mással nem törődött; mindent elkövetett, hogy megtudja az indiánoktól, hol találták az aranyat. Szüntelenül vallatta őket, mert úgy gondolta, ismerik a Golgota Sziklákhoz vezető utat, s amikor mégsem mondtak neki semmit, dühbe jött, mert azt hitte, valamennyien hazudnak.

Eltökélte, hogy erőszakhoz folyamodik. Egyik éjszaka Juvenal bácsi meglepte a kunyhójában, amint kegyetlenül korbácsolt egy szegény megkötözött és felpeckelt szájú indiánt. Ez már sok volt Juvenal bácsinak, ökölharcra került sor közte és Dúvad között. Dúvad kést rántott, és ledöfte Juvenal bácsit, aztán otthagyta a kunyhó földjén. Az embereket összegyűjtötte, magához vett minden fellelhető élelmet, és elindult a folyó felé.

Ekkor ejtette útba Pixuira törzsének táborhelyét, s rávette a főnököt, adjon mellé négy megbízható embert. Ezek egyike Pixuira barátunk, s ezek az események magyarázták meg azt is, miért nem látta Pixuira soha szemtől szembe Juvenal bácsit.

Megkönnyebbülten hallottuk, hogy a törzs gondosan ápolta nagybácsikámat; sebei gyógyultával elhatározta, felkeresi az aráé törzset, onnan pedig egyenesen nekivág a Golgota Szikláknak. Az indián, akinek az életét megmentette, melléje szegődött, és megesküdött, hogy soha többé nem hagyja el.

Az indiánok azt is elmondták Pixuirának, hogy Juvenal bácsi kísérője erős és megbízható indián, aki sokszor bejárta már a „sertón”-t. Azóta már talán el is érték Amaro Leite Moreira falut, vagy éppenséggel az aráé törzset.

Elhatároztuk, hogy követjük a nyomukat; hála Pixuira befolyásának, a két indián felajánlotta, hogy velünk tart, és szállítja csomagjainkat. Újra és újra keresztülvágtunk a mérges kígyókkal és vadállatokkal népes erdőségeken. Az aljnövényzet csupa tüske volt, s össze-vissza tépte ruházatunkat, összekarmolta bőrünket; a moszkitók pedig majd felfaltak bennünket.

Pixuira otthonosan érezte magát mindeme veszedelmek között, s folyton elöl haladt.

Végül elérkeztünk a keskeny csapás kezdőpontjához, amelyet a Cuiabá Bányatársaság vágott évekkel ezelőtt. Bár a csapást benőtte a növényzet, s ezért járművel nemigen lehetett volna menni rajta, mégis boldogok voltunk, hogy rátaláltunk. Attól kezdve sokkal könnyebbé vált az utunk.

Egyik reggel – akkor már vagy egy hónapja meneteltünk – arra ébredtünk, hogy két indián kísérőnknek nyoma veszett. Pixuirát ez nem lepte meg. Elmondta, hogy azért nem mernek tovább is velünk jönni, mert most vad indián törzsek területére lépünk. Ez súlyos csapást jelentett mind Perovának, mind nekem. Teljesen elcsigázott bennünket a viszontagságos utazás, le voltunk törve az indiánok eltűnése miatt, s a tetejébe ezentúl még csomagjainkat is magunknak kellett cipelnünk! Nem tudtuk, mennyit kell még gyalogolnunk… Vajon lesz-e erőnk elérni utazásunk céljához?

Úgy vittük hát tovább terhünket, ahogy tudtuk, Perova vállalta a legnehezebb csomagokat. Egyikünknek sem volt már ereje a vadászathoz, csak kora reggel és alkonyat után folytattuk utunkat, a rettenetes déli hőségben pedig pihentünk. Sokszor voltam azon a ponton, hogy megkérem Perovát és Pixuirát, hagyjanak ott meghalni, mert úgy éreztem, nem vagyok képes továbbvonszolni magamat.

Nem emlékszem, hány napot éltünk át ilyen állapotban, de egy csodálatos reggelen elérkeztünk egy bokrokkal borított domb lábához. Perova a földre dobta csomagját, és felmászott egy fára, hogy szemügyre vegye a környéket.

– Sikerült! – üvöltötte. – Eljutottunk az aráé törzs földjére! Jertek és nézzétek!

Követtem barátaimat, hogy szétnézzek a tájon, amely után hosszú-hosszú heteken át vágyakoztunk. A hevenyészett ösvény szélén óriási kődarabot vettünk észre, sok erős ember munkájára lehetett szükség az odaviteléhez. Perova félrehajtotta a felburjánzott növényzetet s a rárakódott mohát, s akkor el tudtuk olvasni a rajta levő feliratot is:

Amaro Leite Moreira – 1786.

E kőre rótt szavak akkor még mit sem jelentettek a számomra. Csak jóval később, amikor tanulmányozni kezdtem ennek a vidéknek a történetét, jöttem rá, milyen nagy jelentőségű ez a név.

1745-ben egy bátor kutató São Paulóból elindult az Aráé tartomány felé; az egyik folyó medrében néhány aranyrögöcskét találván elhatározta, települést alapít azon a helyen. A falucska, amelyet róla neveztek el, rohamosan fejlődött. A „sertón”-on keresztül durva ösvényt vágtak Amaro Leite Moreirától Cuiabáig. Rengeteg aranyat találtak ott, s kordészám szállították be Cuiabába; onnan pedig a kordék élelmiszereket, mindenféle szerszámokat és eszközöket, valamint orvosságot hoztak a bányászok részére.

Néhány év múltán megcsappant az aranykészlet, akkor sok munkás otthagyta a telepet, és jövedelmezőbb helyre szegődött el. Goiás állam kormányzója pedig úgy döntött, hogy nem törődik többé azzal a kigyomlált csapással, hanem új csapást nyit meg délebbi irányba, azt remélve, hogy végül is felfedezik az Aráé területet. Több kalandor ezután nem is kereste fel a bányát. Az a néhány munkás, aki ott maradt a telepen, egyszerre csak azt vette észre, hogy a szerszámok elnyüvődtek, az élelmiszerek elfogytak, s új szállítmányok érkezésére semmi reményük sincs. Segítséget kértek Goiás kormányzójától, de semmi sem történt az érdekükben. Mato Grosso állam kormányzója küldött ugyan számukra egy élelmiszer-szállítmányt, de az soha nem érkezett meg a bányásztelepre.

Amikor már elveszett minden remény, a bányászok újabb aranyleletre bukkantak. Újra a régi lelkesedéssel láttak munkához, de az ér bizony vékony volt, s az aranykészlet hamar kimerült.

1768-ban Amaro Leite meghalt. Ő vezette ide az első expedíciót, s mindazóta nem is hagyta el a települést. Szegényen halt meg, mint a többi is mind, akik vele jöttek és dolgoztak ott. Goiás kormányzója, aki meggyőződött arról, hogy Amaro Leite Moreira soha nem érte el az Aráé területet, a település nevét Santo Antonio de Amarantére változtatta. Évek múltak. Számos kísérlet történt, hogy segítséget vigyenek a civilizációtól száz mérföldre, a „sertón”-ban elhagyatottan élő embereknek, de a nagy mennyiségű élelmiszer-küldemények soha nem jutottak el hozzájuk. Éheztek, és betegségek tizedelték őket. Végre elhatározták, hogy egyszer s mindenkorra elhagyják a telepet. Hátukra vették nyomorúságos motyójukat, összegyülekeztek a felfedező sírjánál, aztán utolsó istenhozzádot mondtak a vidéknek…

Ezen a nevezetes helyen álltunk mi most.