11. ELTÉVEDÜNK A VADONBAN…

Ismét szembe kellett néznünk a vadon veszedelmeivel, s ezúttal még vezetőnk sem volt. Pixuira madarakat és apróbb vadakat lőtt számunkra, és szerencsére találtunk elegendő gyümölcsöt. Az óriási fák olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy teljesen elfogták előlünk a napfényt. Nehéz volt eldöntenünk, milyen irányba is haladjunk. A vadon végeláthatatlanul magasodott előttünk, s amint előrecsörtettünk a sűrű aljnövényzetben, egyre inkább elvesztettük reményeinket.

Annyira elgyöngültem, hogy egy napon úgy éreztem, képtelen lennék továbbmenni. Tudtam, hogy megkaptam a lázat, s arra kértem Perovát és Pixuirát, hagyjanak ott engem, de kijelentették, egyetlen lépést sem tesznek nélkülem.

Ágakból és levelekből kicsi sátrat rögtönöztek, erdei füvekkel gyógyítgattak, és valahogy visszaédesgettek az életbe.

Perova arcán láttam, menyire gyötri betegségem látványa, s mennyire megkönnyebbült, amikor annyira felerősödtem, hogy néhány lépést tudtam már tenni.

– Perova, légy őszinte hozzám. Van-e reményünk arra, hogy valaha is kikeveredünk ebből a vadonból? – szegeztem neki a kérdést egy napon.

Komoran nézett rám egy pillanatig, aztán kezét a vállamra tette, és azt mondta:

– Toni, te egészen más vagy már, mint az a fiú, aki réges-régen elindult Porto Felizből, hogy megkeresse a nagybátyját. Sok szörnyű kalandon estél át, hozzászoktál mindenféle viszontagsághoz, éppen ezért nem rejtegetek semmit előtted. Megmondom az igazat. Nem hiszem, hogy valaha is megtalálnánk innen a kiutat…

Ezek a könyörtelen szavak mélységes kétségbeeséssel töltöttek el. Pixuirára pillantottam, aki lombsátrunkban kuporgott, s szemét a földre szegezte; eszembe jutott első találkozásunk vele, s hogy minden alkalommal milyen erélyesnek és bátornak bizonyult azóta is. Őt is hatalmába kerítette volna a kétségbeesés?

A kis indián felkelt, és néhány fadarabot vetett a tűzre. Aztán mindnyájan aludni próbáltunk a titokzatos vadon különös neszei közepette.

A következő reggel erősebbnek éreztem magamat, megkértem hát Perovát, hogy támogasson ki a szabadba. Közöltem vele, hogy úgy érzem, másnap már útra tudnék kelni; ezután Pixuira felől érdeklődtem. Perova azt válaszolta, hogy kora reggel elment vadászni. Amikor délutánra sem érkezett vissza, mindkettőnket rémület fogott el; Perova felkapaszkodott egy magas fára, hogy lássa, nincs-e nyoma valamerre, aztán megvizsgálta a kunyhó környékét, és kiáltozva szólongatta nevén az indiánt.

– Talán kígyó harapta meg – töprengtem kétségbeesetten.

Amikor besötétedett, egy dombocskára kapaszkodtunk, és ott nagy halom száraz füvet gyűjtöttünk össze. Akkor a füvet felkötöztük egy magas fa törzsére, a lábától a tetejéig, s végül az egészet meggyújtottuk. A lángok sziszegve felrohantak, a fa azonnal lángba borult, s bevilágította az egész környéket. Ekkora tüzet nagyon messziről észre lehet venni. Az indiánok is gyakran folyamodnak ehhez a módszerhez, hogy hazavezessék a „sertón”-ban eltévedt testvéreiket.

Szorongva várakoztunk, de Pixuira nem mutatkozott. Végül lefeküdtünk a szabad ég alatt, és igyekeztünk elaludni. Hajnalban Perova kijelentette, hogy újból a fiú keresésére kell indulnunk. Útnak is indultunk maradék reményeinkben bizakodva. Hosszú órák múltán kis patakhoz érkeztünk. Perova hirtelen lehajolt, és figyelmesen vizsgálgatni kezdte a parti füvet.

– Pixuira erre járt! – kiáltott fel végül.

Gondosan megnéztem én is a lábnyomokat, és találtam is egy letaposott fűcsomót.

– Ez nagyon különös! – szólalt meg Perova homlokát ráncolva.

– Miért? Ugyan mit gondolsz, mi történhetett vele? – kérdeztem őszinte ijedtséggel.

– Aki rendesen lépked, soha nem tapossa le így a füvet – jelentette ki, majd gondosan megvizsgálta az egész terepet a nyom körül. – Igen, ezek indián nyomok – morogta a bajusza alá.

Lehajoltam, és önkéntelenül megborzongtam, amint meztelen talpak nyomát fedeztem fel a talajon. Perova, mint valami izgatott vadászkutya, még egyre a földön keresgélt, kutatott. Pompásan értett a nyomolvasáshoz, sokszor bámulatba ejtett, amikor még az öszvérfogatokkal jártunk, mert olyan állatnyomokra hívta fel a figyelmemet, amiket magamtól soha nem vettem volna észre. Most felkelt, és megtörölte a térdét.

– Pixuirát három indián támadta meg – jelentette ki.

– Szörnyű! – kapkodtam levegő után.

– Meglepetésszerűen rohanták meg. Nézd, ott vannak a talajon a küzdelem nyomai.

– Gondolod, hogy meg is sebesítették?

– Nem, ezt nem hiszem. Semerre sem vettem észre vérfoltokat.

– Szegény Pixuira! – kiáltottam fel kétségbeesetten.

– Nos – mondta nyomatékkal Perova –, megtaláltuk a nyomát, és többé nem veszítjük el.

Néhány lépés után megtorpant, és figyelmesen szemügyre vett egy törött fagallyat.

– Ez Pixuira jelzése – mondta örömmel. – A fa combinfa. Ezt a jelzést kell mindig követnünk. Egyszer Pixuira maga mondta el nekem, hogy az indiánok ilyenkor valamilyen fáról vagy bokorról meghatározott magasságban kis ágat törnek le, s aztán végig ugyanazt a fafajtát tördelik le, hogy egészen biztosan tartani tudják a helyes irányt. Néha csonka fatörzsre vésnek valami jelet baltájukkal, de Pixuirának erre most nem volt módja.

Átverekedtük magunkat a bokrok és a tömött, összegabalyodott fű között, egyre kutatva, merre látunk újabb letört gallyat. Túlságosan is izgatottak voltunk ahhoz, hogy valami élelem után is néztünk volna. Én viszont még gyönge voltam a láztól, s délfelé már alig tudtam vonszolni magamat. Elfeketült előttem a világ, és a földre zuhantam. Perova megtorpant, és visszafutott hozzám, de én csak annyit tudtam szólni, menjen tovább, és keresse meg Pixuirát. Perova egyetlen szó nélkül felnyalábolt, a vállára emelt, és lassú ütemben továbbindult. Amikor emelkedőhöz érkeztünk, szépen lecsúsztatott válláról a földre. Előttünk vízmosás tátongott, azon túl sivár és lapos vidék nyílt a szemünk előtt.

Perova felmászott egy fára, hogy alaposan körülnézzen. Hamarosan visszajött.

– Toni, arra túl megművelt földek vannak. A közelben indián település lesz, fogadni mernék – mondotta.

Izgatottan kérdeztem:

– Talán indiánokat is láttál?

– Nem, de frissen sarjadt füvet vettem észre. Tábortüzek nyomai is kivehetők: némelyik bokor megfeketedett a koromtól. Biztos vagyok benne, hogy indián falu közelében járunk – válaszolta Perova.

Néhány percig folytattuk utunkat; egyszer csak felszálló füstöt vettünk észre.

– Oda nézz, Toni! – kiáltott fel Perova. – Indián tábor!

Tekintetemmel követtem Perova ujjának irányát, s a folyóparton kicsi indián falut fedeztem fel.

– No, most mit csinálunk, Perova? – kérdeztem szorongva. – Várunk beesteledésig, s akkor titokban odáig kúszunk?

– Nem – rázta a fejét Perova –, nem várhatunk addig. Minél gyorsabban meg kell tudnunk, mi történt Pixuirával. Különben is, semmi értelme sem lenne bujkálnunk; azt hiszem, máris észrevettek bennünket.

És kemény léptekkel megindult a tábor felé. Igyekeztem lépést tartani vele, de szívem hevesen dobogott, s a szemem nem tudtam levenni az apró kunyhókról. Hamarosan különös, vad rikoltásokat hallottunk. A falucska előtt néhány indián szaladt össze, kezükben íjakat és nyílvesszőket lóbáltak, hozzánk rohantak, és körülvettek bennünket. Megborzongtam, mert valamennyi nyíl hegye Perovára és rám szegeződött. Az indiánok egészen közel jöttek hozzánk, figyelmesen megvizsgáltak mindkettőnket, majd megragadtak, és a falu felé hurcoltak. Perova kézzel-lábbal meg akarta értetni velük, hogy mi a barátaik vagyunk, ők azonban erről nem vettek tudomást, hanem belökdöstek a falu közepén egy kis tisztás szélén álló kunyhóba. Odabenn, karóhoz kötözve – barátunk, Pixuira állt!

– Semmi bajod? – kérdeztük egyszerre.

– Semmi, semmi; nem sebesítettek meg – nyugtatott meg bennünket. – És ti?

Mielőtt válaszolhattunk volna, az indiánok egyetlen szó nélkül a kunyhót támasztó két öreg fatörzshöz kötöztek mindkettőnket, majd kimentek.

Azonnal kérdésekkel árasztottuk el Pixuirát, s ő sorra elmondta, mi történt vele azóta, hogy azon a reggelen vadászni indult. Három indián elfogta, és erőszakkal elhurcolta, noha sikerült megmagyarázni nekik, kicsoda, s hogy miért vándorol a vadonban, távol a törzsétől.

Mutuca indiánok ejtették foglyul. Nem voltak hajlandók szabadon bocsátani; elmondták, hogy öreg főnökük látogatóba ment egyik szomszédos törzshöz, majd ha visszatér, ő dönt Pixuira sorsáról. A mutuca indiánok arra gyanakodtak, hogy ő a cacununga nevű ellenséges törzs kéme, amely hatalmába akarja keríteni területüket.

A dolgok állását még komorabbá tette, hogy a törzs varázslója éppen nem sokkal előbb figyelmeztette a mutucákat: egy fiú jön hamarosan közéjük, s nagy zavarokat fog okozni megjelenésével. Így tehát egyikük sem bízott Pixuirában, nem hitték el neki, hogy csupán a vadonból akart kijutni a két fehér emberrel.

Amikor mi is megérkeztünk, és igazoltuk Pixuira elbeszélését, a mutucák mégsem bocsátották őt szabadon, sőt azt mondták, hogy most már mindnyájunknak meg kell várnunk a főnök visszatértét.

– Addig meghalunk éhen – jelentette ki Perova, végighallgatván Pixuira elbeszélését.

Pixuira hirtelen üvöltözni kezdett a maga nyelvén, mire indián lányka lépett a kunyhó ajtajához. A fiú mondott neki valamit, s a lány tovatűnt. Néhány pillanat múltán visszajött, s hozott magával cachew-t, elefántpálma- és más gyümölcsöket, valamint apró maniókasüteményeket. Mindezt pillanatok alatt felfaltuk. Pixuira igyekezett barátságot kötni a lánykával, de az egyetlen szót sem szólt, hanem gyorsan elhagyta a kunyhót.

Az indiánok állandóan őrizet alatt tartottak bennünket, úgyhogy kutyának se való álmatlan éjszakát töltöttünk a karókhoz kötözve. Egyikük kis tüzet gyújtott a kunyhóban, mert eléggé hideg volt, különösen a hajnal első óráiban.

– Meg kellene kísérelnünk a szökést – suttogta Perova. – Mert ezek talán azt tervezik, hogy megsütnek és megesznek minket.

– Nem – rázta a fejét Pixuira –, ilyen veszély nincs. Ezek nagyon gyanakvók, meg akarnak győződni róla, hogy tényleg nem vagyunk az ellenségük. Várjunk türelmesen. Semmi értelme, hogy szökéssel kísérletezzünk.

Másnap hazaérkezett a főnök, és azonnal börtönünkbe sietett három harcosa kíséretében. Nagyon öreg, hajlott ember volt, haja teljesen fehér. Menni is alig tudott már. Alaposan szemügyre vett bennünket, aztán mondott valamit rólunk harcosainak. Pixuira többször is megszólította, de a főnök ügyet sem vetett rá.

Néhány pillanat múltán Pixuira ismét beszélni kezdett, ezúttal azonban sokkal erélyesebben: elismételte az öregember előtt, hogy ártatlan utasok vagyunk, akik szeretnénk kikeveredni a „sertón”-ból. A főnök ezúttal sem vette figyelembe szavait, s ekkor Pixuira meghallotta, hogy az egyik harcos beszámol neki a törzs varázslójának jövendöléséről. A harcos folyton felénk mutogatott, igen dühösen beszélt, s ebből rájöttünk, nem hisz Pixuirának, s hogy ezért az életünk is veszélyben van. Pixuira egyszerre csak elnémult, s ekkor Perova kérte, mondja el, mi történik körülöttünk. Ám az indián fiú csak lehorgasztotta a fejét, s egyetlen szót sem szólt; ez még jobban elkeserített mindkettőnket.

– Pixuira, mondd már el, mi megy itt végbe. De csakis az igazat mondd – suttogta parancsolóan Perova.

Pixuira erre felemelte a fejét, és komoran, baljós arccal tekintett rá.

– Az aranyat, Muiraquita aranyrejtő köcsögét, meg kell mutatnunk nekik – mondta lassan.

Perova gyors pillantást vetett rám, aztán ezt mondta:

– Nekünk nem kell az az arany. Ha ezen az áron ismét szabadok lehetünk, add oda nekik mind egy szálig.

Pixuira erre behívta a kunyhó előtt vitatkozó vadakat. Azonnal betódultak. Pixuira rám mutatott, mire egyikük hozzám lépett, és a hátamról durván leráncigálta és felnyitotta a csomagomat. Azonnal meg is találta benne az aranyrögökkel telt edénykét; diadalmas üvöltéssel mutatta oda társainak, hogy azok is jól láthassák.

– Muiraquita! Muiraquita! – kiabáltak összevissza, és tekintetük izzott az izgatottságtól.

Az öreg főnök átvette az edénykét, és nagy tisztelettel forgatta ujjai között. Az indiánok köréje sereglettek, és mohó csodálkozással meredtek rá. Ekkor a főnök ismét Pixuira elé lépett, és néhány pillanatig csendben szemlélte a fiút.

Aztán elkezdődött az első beszélgetés Pixuira és a főnök között, mi pedig Perovával füleltünk, és igyekeztünk valamit megérteni beszédükből. Pixuira később elmondta nekünk, a főnök Muiraquita felől érdeklődött nála, ő pedig hűen beszámolt róla, mi történt az öregemberrel.

– Honnan tudta meg a népem, hogy ez Muiraquita korsója? – kérdezte a főnök.

– Azt magam sem tudom – vallotta meg őszintén Pixuira. – Én az ő nevét soha nem említettem néped fiai előtt.

Ez az öreg főnököt is zavarba hozta. Mi is szerettük volna megtudni, miért okozott ekkora izgalmat az aranyat rejtő agyagedényke. Mi a titka ennek az edénykének, és honnan ismerte ez a törzs Muiraquita nevét?