KILENCEDIK FEJEZET

– Méltóságos uram, beprogramozom a siklót, hogy vigye önt a csillagromboló közelébe, onnan majd kiküldenek egy pilótát. Nekem még vissza kell térnem a zsákmányolt teherhajóra, hogy azt irányítsam a Tűzcsiholóhoz! – vetette fel Marl a kormányzónak.

A túlsúlyos férfi hevesen rázta a fejét.

– Nem! – kiáltotta. – Azonnal eltűnünk innen, a vontatón egy bomba ketyeg, minden pillanatban felrobbanhatunk!

Az ifjú tiszt elsápadt.

– Értettem! – felelte száraz hangon. – Máris indulunk.

Talán jobb is így – gondolta magában – a vontatóval együtt felrobban a Csillaglovas is, és legalább nem kerül mások kezébe. Sajnálta ugyan a remek hajót, de a kockázat valóban túl nagy volt.

Scarpa mindenkinél nagyobb ijedelemmel vette tudomásul a hallottakat. Ez ugyanis azt jelentette, hogy Solo kapitánynak és társainak megpecsételődött a sorsa, hiszen nem tudnak a fenyegető veszedelemről, így nem is próbálnak majd idejében elmenekülni. Egy valaki segíthet rajtuk: ő, Scarpa hadnagy! Ez igazán különleges ügynökhöz méltó feladat lesz!

Körbepillantott, senki nem törődött vele. Lassan – mintha csak sétálgatna – a zsilipajtó irányába indult. A tengerészgyalogosok nagy része a kormányzó és Marl köré csoportosult, egyetlen egy akadt csak, aki beléköphetett az ex-őrmester levesébe. Az illető a sikló ajtajánál állt őrséget.

Scarpa egyenesen elé lépett.

A fickó nem tartott az ártalmatlan külsejű fogolytól, még a fegyvere csövét sem fordította felé. Medve szerű testének közel két méteres magasából, féloldalas mosollyal nézett le rá.

– Mi kell? – dörmögte.

Ez bizony fogas kérdés volt. A különleges ügynök úgy találta, csak erőszakkal felelhet meg rá, verekedésre fogja vinni a dolgot!

Azzal úgy, ahogyan a rendőrségnél tanították, megragadta a gyanútlan óriás egyik karját, alápördült és megkísérelte a válla felett átdobni a férfit. Őt lepte meg a legjobban, hogy sikerrel járt, igaz, majd megszakadt a roppant súly alatt, és új egyenruhája is széthasadt a hátán, a tengerészgyalogos ellenben úgy terült el a lábal előtt, akár valami zsák.

Scarpa a maga részéről úgy vélte, ezzel már be is bizonyította, hogy ő a különb bunyós, és felesleges lenne megvárnia a folytatást. Fürgén megpördült és elinalt a zsilipajtón át, míg a katona inkább elképedve, mintsem dühösen tápászkodott fel.

– Még szerencse – gondolta magában a menekülő ex-rendőr –, hogy heteket töltött már a vontató fedélzetén bolyongva, különben bizonyára eltévedt volna a folyosók és járatok útvesztőjében, így azonban a legrövidebb úton igyekezhetett úticélja, a beépített teherhajó felé.

A titokzatos X-szárnyú vadászgép pilótája ellenben hosszan bolyongott. Hogy végül mégsem telt órákba megtalálnia amit keres, azt egyedül űrhajótervezői-vénájának és több évtizedes tapasztalatának köszönhette.

Mindig szomorúsággal és keserűséggel töltötte el, ha egy hajót ilyen leromlott állapotban látott, mint amilyen ez a B8-as volt.

Ajkán halovány mosollyal torpant meg a Csillaglovas zsilipajtaja előtt.

– Lám, hát meglettél végre! – suttogta szeretettel.

Speciális kódot gépelt be az ajtó nyitószerkezetének kapcsolótábláján. A hat háromszög rögtön szétcsúszott, és visszahúzódott a falba. Járhatóvá vált az út az átépített uszály belseje felé. Belépett, elhaladt az ágyúállásokba vezető szűk járatok mellett. Lehet, hogy csak ő képzelte így, de olyan érzés töltötte el, mintha az űrhajó örülne jöttének.

Tekintetét végigfuttatta a társalgón. A tárgyalóasztal mellett megigazított két ferdén álló széket. A pilótafülkében egy pillanatra beleereszkedett a kapitány ülésébe, nagyot sóhajtott, kezét szeretettel végighúzta a műszerpulton, mintha csak simogatná azt. Aztán talpra szökkent újból, és sietős léptekkel elviharzott. A. Falcont kívánta megtalálni, pontosabban Han Solót és Csubakkát. Szüksége volt a segítségükre – nem véletlenül könyvelte el örömmel, hogy a vontatón tartózkodnak. A főfolyosó végén akadt rá a beépített teherhajóhoz vezető rögtönzött folyosóra. Elismeréssel állapította meg, hogy ha nem is tökéletes, de mindenképpen dicséretet érdemlő munkát végzett a koréliai és társasága.

Hosszan néztek az elmenekülő Első után. Egymás mellett álltak, Go Rien, Csubakka és Solo.

– Kapitány, vigyen a legközelebbi birodalmi kórházba – kérte a Kefehajú, azzal ájultán esett össze.

A vuki könnyedén felnyalábolta az alélt testet, és a társalgóba vitte. Egy sebtében leterített pokrócra fektették. Han mellé térdelt és hozzálátott, hogy megvizsgálja a sérüléseit.

Akadt mit vizsgálni! Igazából helytállóbb úgy fogalmazni, hogy a férfi teste egyetlen, összefüggő seb volt. Solo csak csodálni tudta a fejvadászt, hogy ilyen állapotban egyáltalán talpon volt képes maradni, nemhogy harcolni!

– Minél hamarabb el kell húznunk innen a csíkot! – szögezte le. – Mindannyiunk érdeke így kívánja.

Csubakka azonban tiltakozó morgással válaszolt, és már éppen durvaságokat készült barátja fejéhez vágni, mikor az előre-látóan félbeszakította.

– Persze, hogy előbb megkeressük Scarpát! Csak nem képzelted, hogy hagyom?

Ám ebben a pillanatban olyasmi történt, ami jó időre elvonta a figyelmüket az ex-órmesterről, a sikló úszott el lassan a Falcon pilótafülkéjének acél-üveg ablakai előtt, a csillagromboló irányába.

– Állj! – kiáltott fel a kapitány ingerülten. – Én nem így programoztam, hátulról kellene kerülnie bennünket, nem elölről! Itt valami gubanc van!

Hogy ez miért váltott ki belőle ilyen heves érzelmeket, azt nem magyarázta meg, hiszen mindketten nagyon jól tudták. Ha nem automatika, hanem pilóta irányítja a luxusbárkát, az annyit tesz, hogy a kormányzó kiszabadult kötelékeiből és utasításokat adhat rádión keresztül a csillagrombolónak. Ez pedig azt jelentette, hogy rövidesen kegyetlenül melegük támad majd mindazoknak, akik a vontató enyhén áporodott szagú levegőjét szívják!

– Csubi, zavard a rádióadását! – utasította elsőtisztjét, ám erősen tartott tőle, hogy máris elkésett.

Jómaga eközben lepattintotta a védőpajzs-generátor vezérlő egységének borítólemezét, és a huzalok vad átkötögetésébe fogott. A fedél alatti technikai monitoron formát változtatott a pajzserőtér sematikus rajza. Nőttön-nőtt, elvesztette a Falcon törzsére hajazódó alakját, és egyre inkább a vontatóra emlékeztetett.

– Kiterjesztem a Falcon pajzsát a B8-asra – kommentálta az üzlettársának. Ennek a roncsnak nincs sajátja!

A vuki aggodalmasan morgott. miközben hozzálátott, hogy a lekaszabolt rohamosztagosok tetemeit kihordja a hajóból.

– Tisztában vagyok vele, hogy gyengítem a pajzsot! – háborgott a koréliai. – De egyébként be sem tudjuk kapcsolni, amíg sziámiikresdit játszunk ezzel a monstrummal. Te is tudod, ha pajzs nélkül egyetlen találat is éri a vontatót, vele együtt felrobbanunk.

Eddigre végzett is, még elkészítette az irány szerinti – első, jobb, bal, hátsó – beosztást, majd felkapcsolta az energiát. Éppen idejében, ekkor kezdtek záporozni rájuk az első lövések.

– Még szerencse, hogy a turbó-lézereiket be kell melegíteniük – vélekedett Han. – Különben nagy bajban lennénk.

Persze mindketten sejtették, hogy így sincs hátra túl sok idejük.

– Hol a fenében lehet az az eszement Scarpa?! – dühöngött.

Az ex-őrmester – mintha csak a bekonferálásra várt volna – ekkor toppant be a társalgóba. Riadt tekintettel vette tudomásul a helyiséget ért károkat... és a rámeredő két sugárfegyver csőtorkolatának látványát.

– Bocsánat – dadogta megszeppenve a Falcon megkönnyebbülten felsóhajtó kétfős legénységének –, elfelejtettem kopogni!

– Hol a francban volt mostanáig?! – förmedt rá a kapitány.

Az ex-rendőr kihúzta magát.

– Kikémleltem az ellenség szándékait – vágta rá büszkén.

Solo annyira meglepődött, hogy még a fenyegető veszedelemről is megfeledkezett egy pillanatra. Csak így történhetett, hogy szólásra bíztatta az érkezőt.

– És mit tudott meg? – firtatta meggondolatlanul.

– Ó, az egy hosszú történet – legyintett. – Úgy kezdődött, hogy...

– Röviden, ha lehet! – vágott közbe.

– Szóval, elfogattam magam az ellenséggel, és...

– Még rövidebben! – figyelmeztette.

– A sikló fedélzetén hallgattam ki őket, ahol...

– Egészen röviden, Scarpa! – kérlelte a koréliai.

A titkosügynökké vedlett rendőr tisztviselő arcvonásain eluralkodott a félelem.

– Másodperceken belül felrobbanunk, Solo kapitány! – sikoltotta kétségbeesetten.

Han azonban csak közömbösen megvonta a vállát.

– Ezt eddig is tudtuk. De számításaim szerint még percekig bírja a pajzs.

A másik elkeseredetten rázta a fejét, birkózott a torkát fojtogató rettegéssel. Szemei egészen aprókká lettek.

– Nem azért! – hadonászott hevesen. – Bomba van a fedélzeten!

Lélegzetvételnyi időre döbbent csend támadt. Azután Csubakka bömbölése és Han záporozó kérdései töltötték be a helyiséget.

Scarpa két tenyerét füleire tapasztotta és szintén torka szakadtából ordított. A kapitány hamar feleszmélt, csendre intette társait, és lassan, tagoltan tette fel újból az első kérdést.

– Hol van pontosan a bomba?

Az ex-rendőr szomorúan ingatta a fejét.

– Nem tudom, uram, csak annyit, hogy a vontatón.

– Mikor robban?

– Bármelyik másodpercben! – és újra üvölteni kezdett.

– Csendet! – kiáltott rá Solo. – Kitől tudja mindezt?

– A kormányzó mondta Marlnak.

Hát ez roppant hihetetlenül hangzott, de Han nem kételkedett a másik szavában.

– Tehát Marl szabadította ki, és ő vitte el a siklót – állapította meg hangosan.

Scarpa megerősítőleg bólogatott.

Han Solo éppen kiadni készült az indulásra vonatkozó parancsot, amikor újból léptek dobogását hallották a főfolyosóról. Nyomban fedezékbe vetődtek, a kapitány és elsőtisztje jobbról és balról az ajtó mellé, Scarpa vele szembe a játékasztal mögé.

Vártak.

Nem kellett sokáig várniuk, egy magányos férfi lépett be. Hosszú mélyvörös köpenyt, a fején peídig azonos színű, széleskarimájú kalapot viselt. Finom vonalú orra alatt kackiás bajusz meredezett. Melegbarna tekintetét végighordozta a helyiségen. Többre nemigen jutott ideje, figyelmeztető kiáltás harsant és máris három sugárfegyver torkolatával nézett farkasszemet.

– Hello – köszönt a maga csendes modorában.

– Mi az hogy Hello! – háborgott Han Solo magából kikelve. – Hogy lehet valaki ilyen pofátlan, hogy mégegyszer megkísérli eljátszani ugyanazt a trükköt! Egyáltalán: hogy merészel visszatérni azok után, ami történt? – mély lélegzetet vett a folytatáshoz.

– Én általában nem puffantok le csak úgy védtelen embereket – mutatott rá –, de ezúttal, attól tartok kivételt teszek.

A kalapos megütközve meredt rá.

– Mi lelt, Solo kapitány? Ennyire megviselte a barátságunkat az az ügy a három tonna milta-ötvözettel?

Solón volt a meglepődés sora.

– Nahát! – kerekedtek el a szemei. – Te emlékszel rá?

– Hogyne emlékeznék? – tárta szét a karját.

A kapitány gyanakodva előrehajolt.

– Hogy hívták a megbízót?

A másik rögtön felismerte, hogy miről van szó.

– Sangor, a Ruggel Szektor kormányzója! Valóban én vagyok Caspar, kérdezz csak nyugodtan Solo, ha úgy véled szükséges!

Han már nem gyanakodott, de a biztonság kedvéért tovább faggatózott.

– Hány fejvadászt küldött utánam a kormányzó?

A bajuszos férfi elmosolyodott.

– Hatot Solo, de leráztad őket, hiába voltak elsőosztályúak! Sok pénzébe kerültél Sangornak, két éven át fizette őket.

A koréliai leengedte a fegyverét – vele két társa is –, majd melegen megrázta Caspar kezét.

– Üdvözöllek a fedélzeten! Te repülted azt az átbuherált X-szárnyút mi, te gazember?

A kalapos bólintott.

– Ilyen jellegzetes a stílusom? – kíváncsiskodott.

– Ilyen jó! – vágta rá Solo. Széles mosolyt kapott válaszul.

– Nekem sem voltak kétségeim arra nézvést, hogy ki vezeti a luxus-siklót!

A kapitány még a gondolatra is megborzongott.

– Ne is mondd! – kiáltott fel. – Az a járgány kész lidércnyomás!

Azután megdörzsölte az állat.

– De most megbocsáss, ülj le valahová, indulunk! A vontató bármikor felrobbanhat! – közölte.

Caspar a vállára helyezte a kezét.

– Várj Solo, azért jöttem, hogy egy szívességet kérjek tőletek. Végre visszaszereztem a Csillaglovast, de nem hagyhatom itt az X-szárnyút sem. Szükségem van egy pilótára!

Han mélyen a szemébe nézett, aztán a vukira pillantott. Csubakka bólintott.

– Jól van – mondta a koréliai –, de kapkodjátok magatokat, mert ha felrobbanunk, rettentő dühös leszek a túlvilágon! A Tatuinon találkozunk, a kedvenc asztalomnál!

Mindannyian tudták, hogy Solónak is maradnia kell, egészen addig, míg a többiek le nem csatlakoznak a vontatóról, hiszen a Falcon híján pajzs nélkül maradnának, és könnyű prédájává válnának a csillagrombolónak.

Elsiettek. Han magára maradt Scarpával. A pilótaülésbe telepedett, távirányítással lezárta a Falcon zsilipajtaját.

– Scarpa – szólt hátra az ex-rendőrnek – üljön ide mellém, Csubakka helyére, és meséljen el mindent, ami a siklón történt.

A szólított előrejött – szinte elveszett az óriás termetű vukira méretezett székben. Körülményeskedő modorában hosszúra nyúlt a történet, segített eloszlatni a várakozás feszültségét.

A Birodalom elsőszámú fejvadásza sebektől bontottan vonszolta magát a vontató félhomályos folyosóin a Vihar irányába. Erősen sántikált, bal lábát mozdítani sem bírta. Azt sem tartotta kizártnak, hogy az első adandó alkalommal meg kell majd válnia tőle, és egy mechanikus végtagra kényszerül lecserélni.

Jó időbe telt, amíg elérte a hajóját. Mikor elhelyezkedett a kényelmes pilótaülésben az átélt fájdalmak hatására néhány másodpercre el is veszítette az eszméletét.

Most, hogy a sötét oldal erőihez fordult, sokkal veszedelmesebbnek bizonyult a Második, mint ahogy valaha is gondolta. Már önmagában is méltó ellenfél lett volna, és akkor még közbeszólt az a Han. Solo, meg a torz-lény üzlettársa is. Bizony sokkal cudarabbul is alakulhatott volna a kaland!

– Fenébe az elvekkel! – határozta el. – Meg fogom ölni őket mind, kivétel nélkül!

Aktivizálta a Vihar berendezéseit. A vagyont érő, különleges hajó életre kelt.

– Jó húzás volt megszerezni – mondta ki hangosan a gondolatait, észre sem vette, hogy a kimerültségtől magában beszél.

– Remek zsákmány! – utalt arra, hogy a gép egykor Go Rien tulajdonát képezte, amíg ő, fejvadászhoz méltó ravaszsággal, el nem kötötte.

– Most már az enyém, és az is marad!

Az órájára pillantott:

– Még hat perc a robbanásig. Viszlát boldogtalan ellenségeim! – kiáltotta, és egyetlen gombnyomással leválasztotta űrhajóját a vontatóról.

Han Solo figyelemmel kísérte a lokátor és a zsilipajtók kijelzéseit. A három hajó szinte egyszerre kapcsolódott le a B8-asról. A Csillaglovas, az X-szárnyú és a Vihar. Hogy ez utóbbit az Első vezeti, ahhoz kétség sem fért.

Eljött az ideje, hogy ő is induljon. Már nyúlt a Falcont start-pozícióba forgató szervomotorok kapcsolója felé, mikor hirtelen valami zseniális, bár meglehetősen gonosz terv fogant meg benne. Sötét pillantásokkal méregette a lokátorernyőn a fejvadász hajóját jelző fénypontot. Nézte egy ideig, azután döntött.

– Ha mindenáron vissza akarsz jönni, mint ígérted, hát legyen! – mondta neki. – Még segítek is!

Azzal lázas tevékenységbe kezdett. Először is kikapcsolta a folyamatosan működő vonósugarat. Azután hozzálátott, hogy mozgásba hozza a vontatót – még egyszer utoljára. Nem készült messzire, csak eltávolodni a lomhán tovasodródó konténertől. A rövid, hajlékony plasztacél folyosó – ami a hajótörzset mindezidáig összekötötte a droid-szállítmányt rejtő konténerrel – automatikusan visszahúzódott a B8-asba, amint az elektronika érzékelte, hogy a rakományt semmi nem köti többé a vontatóhoz. A sokezer hitelegységet érő szállítmány immáron minden szempontból gazdátlanná lett.

Mikor mindezzel végzett, a vonósugár irányzékával becélozta a sebesen iszkoló fejvadászgépet, majd a B8-as minden egyéb rendszeréből a vonósugár-generátorba irányította az energiát.

Szinte maga előtt látta az Első megnyúlt ábrázatát, amikor az észleli: ahelyett hogy távolodna, közeledik a vontatóhoz. A szürke gép fúvókáiból megsokszorozódott méretű hajtóanyag csóvák csaptak ki, jelezve, a pilóta mindent elkövet a szabadulás érdekében.

Mindhiába, a testes B8-as teljes energiával üzemelő generátora erősebbnek bizonyult az aprócska fejvadászhajó hipermodern motorjánál. Az legfeljebb mérsékelni volt képes a közeledés sebességét.

Han Solo úgy vélte minden szükséges teendőjét elvégezte a vontatón, és éppen ideje, hogy érzékeny búcsút vegyen a kiszolgált masinától. Először lecsatlakoztatta a két hajót összekötő vezérlőkábelt, majd utasította a szervomotorokat, hogy forgassák ki a Falcont. Egyes – kizárólag takarásra használt – borítólemezek hangos szisszenéssel váltak le a vontató törzséről, és pörögve tűntek el az űrben. Láthatóvá lett a teherhajó számára készített ágyazat, és a kilövő-pad. Ez utóbbi lassan fordult a mélyűr irányába. Azután elérkezett az elválás pillanata. A csatoló-kapcsok kipattantak, a Millennium Falcon szabaddá vált. Nem is tétovázott sokat, belobbanó fúvókákkal rugaszkodott el jó pár évtizeddel idősebb testvérétől.

Han Solo gyors búcsút intett a rozzant bárkának, ám közben kimondhatatlan boldogság töltötte el, hogy fürge hajója megszabadult végre a minden szempontból nyűgnek számító kolonctól.

– Remélem pajtás – pillantott az álélt Go Rien-re – megbocsátod majd, hogy a cél érdekében kicsináltam a szuper-hajód!

Ezután a rádióba szólt.

– Caspar, Csubi, minden rendben?

A vuki hangos bömbölése túláradó jókedvről tanúskodott.

– Igen Csubi – válaszolt nevetve Han –, tudom, hogy zseni vagyok!

A Vihar mindeközben menthetetlenül sodródott a felrobbanás küszöbén álló B8-as felé. Szembefordult, gyorsított, hogy lendületet nyerve, oldalt törjön ki a vonósugárból. De hiába, a célkövető elektronika nem vesztette szem elől és a fogvatartó erők egy tapodtat sem engedték távolodni.

A pilótaülésben verejtékező Első egyre sűrűbben és egyre elkeseredettebben pillantott az órájára. Tisztában volt vele, hogy bármit tesz is, eléri a vontatót, mielőtt az felrobbanna. Így is történt, a szürke páncél nekiütődött az ütött-kopott borítólemezeknek, behorpasztotta azokat, szinte hozzájuk tapadt. A fejvadászhajó beágyazódott. A beleépített mesterséges intellektus közömbösen jelezte a pilótának a sérült törzs résein szökő levegő veszélyét. Pedig volt annyira intelligens, hogy felmérje, ennek immár nincs semmi jelentősége.

Aztán bekövetkezett a detonáció, amelyben egyszerre szűnt meg létezni minden idők talán legócskább és legmodernebb űrhajója, valamint minden idők legcsúfabbul lóvátett fejvadásza.

Senki, soha nem tudta meg, hogy a Birodalom elsőszámú fejvadászának nem a gyűlölet, a harag, netán a bosszúvágy volt az utolsó gondolata, hanem a sajnálat. Nem magát szánta, hanem az Univerzumot, amely megfosztatott a megújhodás nagy esélyétől.