HETEDIK FEJEZET

Az amúgy félreeső Regil csillag bolygórendszerében ezen a napon szokatlanul nagynak bizonyult a forgalom. Az egyetlen lakható bolygón nemrég jelentek meg az első telepesek és velük a Birodalom egynémely képviselője. A Repülésirányítás – egyetlen jól-rosszul kiképzett technikus – aznapra csak egyetlen hajót várt – a régóta áhított munka-droid szállítmánnyal – mégis, kisebb-nagyobb időközökkel egymás után hat lépett ki a hipertérből.

Az első kettő birodalmi romboló-vadász volt a LAAS 14 – közismertebb nevén dögkeselyű – szériából. Lassan keringtek a tér egy adott pontja körül, mintha csak prédára várnának. Nem bizonyultak hajlandónak azonosítani magukat a Repülésirányítás előtt.

Nem sokkal utánuk befutott az előre jelzett B8-as vontató, a várva-várt szállítmánnyal. A dögkeselyűk nyomban lecsaptak rá. Gyorsan el is intézték volna, ha nem zavarja meg őket újabb két érkező jármű.

Az egyik egy átalakított intergalaktikus uszály volt, a másik meg egy hasonlóképpen jelentősen módosított X-szárnyú vadász. A technikust már meg sem lepte, hogy nem azonosítják magukat. Ettől kezdve már egyáltalán nem értette, mi folyik az irányítására bízott naprendszerben. A keselyűk megtámadták az uszályt is, mire az X-szárnyú rögtön a segítségére sietett – nem mintha annak szüksége lett volna a védelemre: olyan tűzerővel bírt, ami egy csatahajót is megszégyenített volna.

De a java még hátra volt.

Egy azonosíthatatlan típusú, apró, rajára emlékeztető formájú űrhajó lépett be a rendszerbe, és gondolkodás nélkül beavatkozott a küzdelembe – a LAAS 14-esek oldalán. Hihetetlenül hatékony gép volt, hihetetlenül ügyes pilótával a kormány mögött.

Azt, hogy egy csillagromboló is éppen ekkor látogatja meg a félreeső rendszert, a technikus már egyetlen lemondó kézlegyintéssel tudomásul vette.

– Már javában folyik az előadás – állapította meg Solo a Tűzcsiholó parancsnoki hídján. – A nyitányról le is késtünk!

– Úgyis csak a finálé a lényeges – vélte Scarpa, jelentős éleslátásáról téve tanúbizonyságot.

A további kedélyes társalgásnak a koréliai dühödt üvöltése vetett véget.

– Ezek tüzelnek a hajómra! Az anyjukat!

Az őrnagyhoz fordult:

– Kapitány, vigye oda a bárkáját és lője ki azt a két átkozott dögkeselyűt! De siessen, mert ha a Falconnak baja esik, hát én... majd meglátja! – fejezte be, mert semmi nem jutott az eszébe.

– Ez nem bárka, hanem csillagromboló! – hangsúlyozta a férfi másodszor is.

– Nekem mindegy, csak csinálja már – sürgette Han.

Lassan, méltóságteljesen úsztak az űrben a kijelölt célpont felé.

– Ez a legnagyobb sebesség? – érdeklődött Solo.

– Ez! – vágta rá ingerülten a hadihajó kapitánya.

A koréliai elgondolkodott.

– Akkor már értem, miért nem értek utól soha a kollégái – jegyezte meg.

A másik a fejét ingatta.

– Ember! Ez nem egy ócska kis teknő! Itt érzékeny műszerek vannak, szabályozott gravitáció, hangárok tele űrhajókkal, több ezer ember! Nem lehet csak úgy felelőtlenül ugrándozni vele az űrben, mint a maga lélekvesztőjével!

Han dühödten ugrott elé és mielőtt még a rohamosztagosok egyáltalán megmozdulhattak volna, a főtiszt álla alá nyomta a lézer karabélya csövét.

– Az ócska teknőt a Falconra értette? – sziszegte sértett büszkeséggel.

A másik arcán hetyke mosoly tűnt fel.

– Arra, mi másra? – újból a fejét ingatta. – Ezt elszúrta kalóz! Engem aztán fenyegethet, le is puffanthat, nem igazán érdekel. Ellenben a kormányzót őrizetlenül hagyta! – hívta fel a figyelmet rettentő elégedetten a mulasztásra.

A koréliai feleszmélt – későn. Valóban, elveszítette a túszát, mítöbb Csubakka is valahol távolabb császkált – határtalanul izgatta a csillagromboló irányító-rendszere. Ez bizony szarvashiba volt – ismerte el magában –, no de a Falcont előtte senki ne becsmérelje.

– Fogják el! – utasította az őrnagy a környéken toporgó rohamosztagosokat.

Azok körbevették Hant, karabélyaikat mind részegezték.

– A fegyverét! – nyújtotta ki a kezét érte a még mindig felpeckelt állú kapitány.

Solo – mit tehetett, átnyújtotta.

– Adják vissza neki! – harsant valahonnan egy határozott hang. Hogy honnan, arra is hamar fény derült, mihelyt a katonák szétoszlottak.

A kormányzó mellett egy rohamosztagos állt és lézerkarabélya csövét éppen úgy a hájas férfi hasába döfte, mint korábban a koréliai tette.

Rogow vadul bólogatott – jelezvén, hogy helyesli a javaslatot.

– Maga meg ki a fene? – fakadt ki az őrnagy.

Han Solo barátian hátbaveregette.

– Látja ezt sokan szeretnék megtudni!

Azzal visszavette a fegyverét.

– Mióta van itt Go Rien? – kérdezte.

A kefehajú férfi levette a sisakját – hát persze hogy most is vigyorgott.

– Néhány perce érkeztem – felelte. – Mit mondjak, nem volt könnyű ráakadnom magára Solo! Ha józanul gondolkodom, ez a legutolsó hely, ahol kerestem volna magát.

– Szerencsére általában maga nem józan – vélekedett Han.

– Csak ha magáról van szó – ingatta a fejét.

– Ez látja lehet, ugyanis mindig olyankor áll elő lehetetlennél lehetetlenebb tervekkel, ha azok megvalósításában nekem is szerepet szán. Címszerepet!

A további élcelődést a célkövető elektronika fémes csengésű hangja szakította félbe.

– Céltárgyak lőtávolban!

– Csak rajta, tüzeljenek! – javasolta Solo. Ám a Tüzcsiholó kapitánya ezúttal megmakacsolta magát.

– Márpedig csinálnak amit akarnak, én birodalmi hajóra nem lövök! – jelentette ki kategorikusan.

– Még akkor sem, ha ezért lelövöm a kormányzót? – próbálkozott fenyegetéssel a koréliai.

– Akkor sem! – rázta a fejét.

– Kár – legyintett és persze nem húzta meg a ravaszt.

Visszafordult a fejvadász felé.

– Látta az Elsőt, Go Rien? Itt járt!

A másik láthatóan izgalomba jött. Tagadólag ingatta a fejét.

Solo folytatta a kérdezősködést:

– És ugye nem is maga volt az?

Visszatért a szokott mosoly. Kérdésre kérdéssel felelt:

– Hát még mindig gyanakszik, Solo?

– Magát nehéz ártatlannak nézni. Tudja, először még lehetett véletlen, hogy maga pont akkor nincs jelen, amikor a másik cselekszik. Még – egye fene – másodszor is. Na de mindannyiszor! Go Rien, lássa be, ez felettébb gyanús!

A másik – mint mindig – most is készen állt a válasszal.

– Az meg sem fordult a fejében Solo, hogy esetleg szándékosan lép az Első mindig a távollétemben? Nem gondolja, hogy a logika is ezt diktálná?

A koréliai tehetetlenül tárta szét a karját.

– Én már semmit nem gondolok, csak várom, hogy valamire végre egyszer bizonyítékot szolgáltasson. Mint látja borzasztó türelmes vagyok.

– Ezt elismerem – bólintott.

Ekkor történt, hogy Csubakka fájdalmasan felüvöltött, és vadul mutogatott kifelé az űrbe a csillagromboló hídjának acélüveg ablakán át.

– Mit mondasz?! – kelt ki magából Han Solo is és az ablakhoz vetődött.

Go Rien – természetesen – nem követte el a hibát, hogy kövesse és ezáltal elhagyja őrhelyét a kormányzó mellett.

A koréliai fal fehér arccal fordított hátat az űrnek és nézett vissza a fejvadászra.

– Lángol a hajóm – motyogta.

A Kefehajú kiismerte már eléggé Solót ahhoz, hogy azonnal átérezze a bejelentés lesújtó komolyságát.

– Hogyhogy lángol? – faggatózott izgatottan.

– Pontosabban a vontató lángol, de a Falcon bele van ágyazva!

– Semmi gond – igyekezett megnyugtatni őt Go Rien. – A pilóták nyilván tudják, hogy baj van, mint ahogy azt is, hogy miként lépjenek meg még időben a maga hajójával.

Han Solo azonban leverten ingatta a fejét,

– Az nem fog menni. Beépítettem egy rejtett biztonsági reteszt. Ha azt nem hatástalanítják, soha nem lesznek képesek elázakadni a B8-astól. – fájdalmas fintort vágott. – Most már bánom, de akkor jó ötletnek tűnt.

A vuki közben hatalmas öklével szünet nélkül döngette kínjában a híd plaszt-acél lemezekkel borított padlóját.

A koréliai arca elszántságról árulkodott.

– Készüljön Go Rien! – kiáltotta – Odamegyünk!

Magához intette az őrnagyot.

– Kapitány! Készíttesse elő a kormányzó siklóját! Elhagyjuk a hajót. Siessen! És várjon csak! – szólította vissza. – Csak semmi meggondolatlanság, magunkkal visszük a hájpacnit is! – bökött Rogow felé.

– Scarpa, Gritt, jöjjenek!

Odalépett a közelében álló legmagasabb rangú rohamosztagos tiszthez.

– Maguk meg ne törjék túsz-szabadító akciókon azokat az okos kobakjaikat, mert jobb ha még időben elárulom, az a kefehajú pasas Galaxis-szerte ismert fejvadász! Mi előtt egyet mozdulnának, beleüríti a teljes tárat a hájfejűbe! Ezt mondja el a feletteseinek is! Ha egyetlen gyanús jelet is észlelünk az innen a protokoll-dokkig vezető úton, a zsírgolyó máris hulla! Értette?

A katona mereven bólintott.

– Hájpacni, háj fej, zsír golyó?! – sopánkodott Rogow. – Megkeserűli még ezt Han Solo! – ígérte.

– Kuss! – szólt rá barátságosan Go Rien.

Aztán a Falcon utasai körbevették Virgill kormányzóját és útnak indultak a menetkész űrsikló felé. Han Solo folytonos sarkallása következtében meglehetősen siettek.

Marlt csaknem teljesen lekötötte az ostromló lézernyalábok között hánykódó hajó irányítása. A Csillaglovas védőpajzsai még a vártnál is jobban állták a megpróbáltatást, de a LAAS 14-es romboló-vadász még az átépített uszálynak is méltó ellenfele volt. Tűzereje ugyan meg sem közelítette a hat erős lézerágyúval felszerelt hajóét, lövészei azonban jóval képzettebbek lévén, pontosabban céloztak.

Persze annyi fölös agyi kapacitása azért akadt az ifjú tisztnek, hogy megkísérelje logikai úton kikövetkeztetni, ki irányíthatja a segítségére siető X-szárnyút. Ezúttal – bár hogy törte is a fejét – nem jutott eredményre. Lélekben legyintett, nem áll rendelkezésre elegendő információ és azzal már félre is tette későbbre a problémát.

Maradék figyelmét most ismét a technikus kifaggatásának szentelte.

– Tehát maga azt állítja, hogy Han Solo és bűnözőtársai nincsenek a vontató fedélzetén?

– Ahogy mondja, uram – jött a válasz a kommunikátoron keresztül. Ugyan pusztán néhány méternyi távolságra egymástól, két szomszédos szobában ültek, a pajzsot döngető sugárcsapások döreje ezúttal meghiúsította volna a közvetlen kommunikációt – bármily erősen kiabáljanak is.

– Honnan veszi ezt? – tette fel a soronkövetkező kérdést.

– A csillagromboló számítógép-hálózatából olvastam ki, uram.

Sajnálkozón ingatta a fejét.

– És mondja csak, nem tudott volna időben szólni? – szavaiból sütött a gúny.

– Én megpróbáltam uram, de nem hagyott szóhoz jutni. Nagyon feldúlt volt!

Ez bizony így történt. Marl csak magát okolhatta. Nem tartozott azok közé az emberek közé, akik maguk helyett mindig bűnbakot keresnek. Gyorsan megnyugtatta a technikust is.

– Nem haragszom magára – mondta megfontolt lassúsággal. – Nem a maga hibája, hogy így esett.

– Köszönöm, uram – recsegte a hangszóró, és az ifjú tiszt a hangból hálát és tiszteletet olvasott ki.

Nos, igen – gondolta magában – parancsnokolni, embereket irányítani tudni kell! Őt a legjobb mesterek képezték ki rá.

Most azonban tanácsos volt a hajó irányítására összpontosítania. Az egyik dögkeselyű szinte rátapadt a Csillaglovasra és folyamatosan ostorozta lézer csapásaival. Marl egy gyors pillantással ellenőrizte a hátsó védőpajzsok állapotát mutató kijelzőt – nem volt éppen elégedett azzal, amit látott. Igyekezett merész fordulókba kormányozni az átépített uszályt, de az – jól érzékelhetően – nem volt alkalmas ilyesmire. Nehézkesen mozdult a fürge LAAS 14-eshez képest, amelynek nem esett nehezére követni az ifjú tiszt manővereit.

Közben a droidokat szállító vontató láthatóan megadta magát a másik romboló-vadásznak – ha más nem is, ez félreérthetetlenül bizonyította,. hogy nem Han Solo repült. A teherbárka kikapcsolt fúvókákkal sodródott az űrben, akár valami testes zsákmány állat, amely feladva a harcot elheveredik a földön és feltárja hasát az ellenfélnek. A dögkeselyű mellé navigált és a főzsilipnél hozzákapcsolódott a bárkához.

Nagyon is sejthető volt, mi folyik odabent.

Azonban Marl figyelmét ekkor valami számára mindenekelőtt fontos felfedezés kötötte le. Tárgya a hipertérből tört elő, és nyomban rávetette magát a Csillaglovast üldöző LAAS 14-es mögött támadó X-szárnyúra. Az acélszürke fejvadászhajó volt az. Pontos és nagyenergiájú lövései hamar rákényszerítették az ismeretlen fekete vadászgépet, hogy letérjen eddigi üldöző pályájáról és őrült kitérő manőverekbe kezdjen.

Marl rádiója megreccsent.

– Csillaglovas! Itt a fekete X-szárnyú pilótája beszél, jelentkezzen!

Lecsapott a mikrofon bekapcsoló gombjára.

– Itt Csillaglovas! Ki maga?

– Ne menjünk a dolgok elébe! – mély, zengő hang volt. – Pillanatnyi érdekem azt kívánja, hogy védjem magát, ennyi legyen elég, egyenlőre.

Az ifjú tisztben felébredt a dac.

– Gondolja, hogy szükségünk van rá? Két dögkeselyű ellen?

– Talán igen, talán nem, mindenesetre nem kockáztathatok. A szürke hajóval pedig amúgy sem bírnának egyedül.

Halkan kuncogott válaszképp.

– Ahogy nézem, azzal maga sem – jegyezte meg azután.

– Csak mert váratlanul érkezett és mögém került. Ha leszakad, mindjárt más lesz a helyzet. Elrepülök a maga jobboldala mellett, adjon le rá zárótüzet az oldalütegekből!

– Nos rendben – egyezett bele. – Pillanatnyi érdekem ugyanis azt kívánja, hogy védjem magát.

Azzal utasította a lövészeit, hogy miként cselekedjenek.

A fekete vadászgép pillanatok múltán elhúzott mellettük, nyomában a szürke fejvadászhajóval. Oly közelről, oly biztonsággal követte, mintha csak kötélen húzatná magát. A Csillaglovas ágyúi megszólaltak, az űr a szürke gép előtt tűztengerré vált. Ha nem kívánt belerohanni és felrobbanni, akkor villám sebesen ki kellett térnie. Így is történt.

Az X-szárnyú azonban – kihasználva az apró pálya-módosítást – nyomban mögé zárkózott. Fordult a kocka, most a fejvadász került szorult helyzetbe. Őrült mód ficánkolt keze alatt a remekmívű hajó, de az ismeretlen pilóta még nála is jobbnak bizonyult, egy pillanatra sem szakadt le.

Marl újból az őt üldöző romboló-vadászra fordíthatta figyelmét. Bizony nagyon is komoly veszélyt jelentett, megmutatkozott a különbség a tengerészgyalogosok és a képzett lőkép-elemzók tűzpontossága között.

Han elégedetlenül hordozta végig tekintetét a hiper-modern műszereken. A feléről nem tudta mire való, egy további jelentős hányadról pedig azt nem, hogy miként működik.

– Mi ez az amatőrség? – kérdezte lefitymálón.

A birodalmi pilóta – szinte kölyök még – úgy válaszolt, mintha csak betanult verset szavalna.

– Ez a sikló a legújabb szériából került ki. Vezérlése nyolcvan százalékban automatizált, rendelkezik mindazon kényelmet szolgáló és infrastrukturális szolgáltatásokkal, melyekre egy magas rangú birodalmi tisztségviselőnek csak szüksége lehet.

– Állj! – szólt közbe Solo. – Ezt lehetne mégegyszer!

Elismételte.

– Remek! – vélekedett a koréliai. – És mondd csak fiam, ki lehet mindezt kapcsolni?

A pilóta megütköző tekintettel meredt rá.

– Hát – mondta vontatottan –, éppenséggel ki lehet.

– Nosza rajta! – biztatta Han Solo. – Akkor kapcsold ki!

A kölyökképű hozzálátott. Sorra aludtak el a fények, hunytak ki a képernyők a műszerasztalon, míg végül az eredetinek talán a tized része maradt üzemben.

– Ennyi szükséges a manuális vezérléshez – kommentált a fiatal fickó.

Han újból szemrevételezte a helyzetet.

– Mindjárt barátságosabb – közölte. – Csak marha bonyolult!

Töprengő ábrázattal vizsgálódott.

– Mondd csak fiacskám a pilőtaszékek fűtését szabályozó automatikát te feltétlenül fontosnak tartod? – bökött az egyik kijelzőre.

– Hát, ha maga ennyire egyszerűen szereti, akkor legyen – vonta meg a másik a vállát. Nem lehetett kibillenteni egykedvű nyugalmából. Kikapcsolt még vagy fél tucat egységet.

– Készen vagy? – érdeklődött Solo türelmetlenül.

A fickó bólintott.

– Akkor tűnés! – mutatott az ajtó felé.

– Hogy mondja? – értetlenkedett.

– Azt tanácsoltam, hogy húzz el a fedélzetről, ameddig még megteheted, mert rövidesen felszállunk.

– És?

– És odakint űrcsata folyik, mi pedig részt fogunk venni benne.

– Ez nem harci hajó, uram! – hívta fel a figyelmet.

Han sötéten mosolygott.

– Éppen ezért javasoltam, hogy még idejében hagyd el a fedélzetet!.

A fiú ezúttal hallgatott az okos szóra.

A Falcon kapitánya és vuki elsőtisztje elhelyezkedtek egy-egy pilótaszékben, a többiek a luxus-lakosztályban telepedtek le.

Csubakka bosszús morgással tette szóvá, hogy úgy tűnik a birodalmi konstruktőröknek fogalmuk sincs róla milyen is egy valóban kényelmes pilótaszék. Ez itt jó néhány számmal kisebb a kelleténél. Pozitív példaként a Millennium Falcon másodpilótaülését tudta felhozni.

– Nos Csubikám – kiáltott fel Han –, lássuk tudunk-e még űrhajót vezetni.

Scarpa sietett megnyugtatni.

– Ugyan Solo kapitány, ne aggódjon, azt soha nem felejti el az ember!

– Köszönöm Scarpa – hálálkodott ő. – Visszaadta az önbizalmam.

Az ex-órmester büszkén mosolygott és kényelembe helyezte magát az egyik luxuskanapén.

– Akkor induljunk! – indítványozta. Han Solo óvatosan emelte fel a hangár padlójáról a siklót. Orrát lassan az erőtérkapu által lezárt kijárat felé fordította. Mikor már minden stimmelt, hirtelen tövig nyomta előre a gyorsítókart. A sikló – holott közel sem efféle vad manőverekre tervezték – remekül reagált. Előre lendült, bőgő hajtóművekkel süvített ki a keskeny nyíláson át. Az utastérben kedélyeskedő társak egymás hegyére-hátára zuhantak. Dühös ordítozással adtak hangot elégedetlenségüknek.

– Sietünk nem? – kiabálta vissza Solo.

És kinyitotta a sikló felhajtott szárnyait.

Az űrhajó – akár holmi hatalmas, légüres térben is megélő madár – száguldott a célja felé.

Kevés ideig maradt magányos. A szürke, rajára emlékeztető űrhajó rögtön feléje fordította az orrát.

– Go Rien! – kiáltott hátra a koréliai. – Ott jön a kollégája; akar vele találkozni?

– Attól tartok muszáj! – jött a válasz.

– Na ne adja itt a mártírt! – háborodott fel a kapitány. – Maga kergette végig a fél Galaxison, most mit csodálkozik hogy utolérte!

Scarpa halkan kuncogott, aztán a fejvadász szólalt meg.

– Az az igazság Solo, hogy jobb szerettem volna olyankor viszontlátni őt, amikor vissza is tudok lőni!

Han elsápadt.

– Ezzel arra akar célozni, hogy ez a hajó nincs felfegyverezve?

– Arra.

– Miért nem szólt hamarabb?

– Általában szokta tudni mit miért csinál, nem gondoltam, hogy ez csak időleges.

A koréliai fennhangon háborgott.

– Azt azért nem gondoltam volna, hogy ülésfűtés van, lézer ágyú meg nincs.

Go Rien felnevetett.

– Tudja Solo, egy normális embernek nem infrastrukturális igénye a lézerágyú!

– Na jó, akkor kapaszkodjanak! – javasolta. – Kezdődik a rókavadászat, ezúttal mi leszünk a róka!

Teljes hajtóerőre kapcsolt.

– Csubi, lökd rá a tartalékot is, ha tudod hogyan kell!

Solo elérte amit akart, ekkora sebességnél a támadó már nem körözhetett körülöttük, mögéjük kellett kanyarodnia, üldöző-pályára, ha ártani akart.

– Vukik gyöngye, összpontosíts minden energiát a hátsó pajzsokba! Attól függ az életünk.

Mozgatni kezdte a hajót: pörgött, szlalomozott, duppingokat írt le előre és hátra. A régi pilóta taktikát alkalmazta: foglalkoztasd az ellenfeled, ha leköti a követés, lehet hogy nem jut ideje tüzelni!.

Hát ennek jutott!

Csubakka rosszat sejtető dörmögéssel újságolta, hogy vészesen fogy a hátsó védőpajzs.

– Kitart az még! – biztatta a többieket, de mindenekelőtt önmagát a kapitány.

– Ej, ha a Falconban ülnénk, de móresre tanítanám! – ábrándozott.

Most már minden csak az időn múlott. Go Rien ekkor állt elő az érdekes hírrel.

– Solo, tudja-e, hogy az Első velünk érkezett a csillagrombolóra?

Han úgy meglepődött, hogy kishíján lelőtte őket az üldöző. A védőpajzs vészjelző szirénái felvisítottak.

– Honnan veszi? – kíváncsiskodott.

– Egyszerű logikai következtetés – felelte a másik. – Úgy véltem helyénvaló elmondanom, mielőtt felrobbanunk.

– Ne kíméljen! – bíztatta a koréliai továbbra is agyafúrtnál agyafúrtabb kitérő manőverekkel vesződve.

A fejvadász belevágott.

– A csillagrombolőn vártak bennünket, ez világos. Jól tudták, hogy jövünk. Ez csak úgy lehetséges, ha ügynököt építettek be közénk, hiszen a kormányzó ismerte a maga igazi nevét. Eddig tud követni?

– Naná – hangzott a pilótafülkéből.

– Akkor folytatom. Az ügynök nem leplezódött le előttünk. Ez két esetben elképzelhető. Egyik, ha én vagyok az, a másik, ha jobb nálam. Ilyen egyetlen egy akad, az Első. Mivel nem én vagyok a beépített ügynök, az Első volt az!

Solo hitetlenkedve ingatta a fejét.

– Azt akarja mondani, hogy Caspar?

Hümmögött.

– Valószínűleg igaza van. Emlékezzen csak vissza Go Rien: semmire nem emlékezett egykori közös dolgaikból! Ejnye, micsoda átlátszó mese volt az az amnézia! Hogy a fenébe lehet, hogy nem jöttünk rá?

– Ezért ő az Első – mutatott rá a fejvadász.

– Ezért fogom kibelezni – ígérte Han. – Utálom, ha hülyének néznek! – szögezte le.

Go Rien Moss, a Birodalom kettes számú fejvadásza elvigyorodott.

– Nem lehet, hogy maga inkább azt utálja, ha ez valakinek sikerül is? – gonoszkodott.

– Tudja mit Go Rien? Nem érek rá vitatkozni! – zárta le a témát a koréliai.

A Vihar aprócska pilótafülkéjében az Első helytálló megállapítást tett.

– Átkozottul jó pilóta ez a Han Solo! Mert hogy ó vezeti a siklót, azt nagyon jól tudta. Már bocsánat, de ennyi logikai érzéke azért neki is akad! – gondolta magában. Lehet, hogy nem ő a leganalitikusabb elme a Birodalomban, de erre még a hülye is rájönne.

– Az a legdühítőbb – folytatta a korábbi gondolatot –, hogy ha ő nem egy minden szempontból tökéletes fejvadászhajót irányítana, valószínűleg még követni sem bírná azt az egyszerű, lomha siklót. Pedig jó pilótának tartotta magát – és nem is jogtalanul!

Valójában most már korántsem volt biztos benne, hogy ha képes lenne rá, nem lőné-e ronccsá az előtte cikázó hajót. Olyan könnyű a Császár hibájába esni és elpusztítani a vetélytársakat. A gondolat már csak azért is csábító volt, mert – ha eszmefuttatása nem csal – a nyomában lihegő kopó, Go Rien Moss is ott tartózkodik a siklón. Meg az a hólyag kormányzó is!

Soha nem becsülte sokra a Másodikat. Alapvetően alkalmatlannak tartotta a szerepre, amit a sors – és a birodalmi tisztségviselők figyelmetlensége – rá osztott. Az az ember eltelt szánalommal, sajnálattal a gyengék és életképtelenek iránt, képes volt az indokolatlanul erős szeretetre és az ehhez hasonló ostoba és felesleges érzelmekre. Az ilyen ne álljon birodalmi fejvadásznak!

Az Első gyenge jelleműnek tartotta a sorban utána következőt. Őbelőle soha nem lesz sötét jedi – vélekedett magában.

A valóság ekkor egy pillanatra elszakította a gondolataitól.

– Keselyű-1 siessenek a kirakodással, rövidesen vendéget kapunk!

Az órájára pillantott. Ráadásul – gondolta – a vontatón elhelyezett bomba is hamarosan felrobban, a droid-szállítmányra pedig feltétlenül szükség van. Fel kell építeni az új bázist. Katonák kiképzésére, űrflotta felállítására kell fordítania az idejét és a Rogowtól kisajtolt pénzt. Bármennyire is élvezetes a magányos harc, fel kell hagynia vele – nem vezet eredményre! Kár volt elveszítenie a Quaron III-mon zsákmányolt ideális bázist és Russt – remekül végezte a szervező-munkát.

Nos igen, már akkor szemet kellett volna szúrnia, hogy ez a Han Solo nem holmi senki – legyőzte Russt! Pedig az egykori titkos rendőr ügyes és tapasztalt fickó volt. Meg kellene környékezni, átcsábítani az ő oldalára – remek katona lenne belőle az ő zászlaja alatt. Go Rien Mossnak ellenben meg kell halnia a kormányzó meg – micsoda pojáca! – egyszerűen túl sokat tud!

Egyetlen lehetőséget látott arra, hogy megölje őket, miközben a csempész kapitánynak a haja szála sem görbül, ha ő is átszáll a vontatóra, hogy sajátkezűleg végezze el a piszkos munkát.

A sikló végre elérte a Millennium Falconnal egybeépített B8-as vontatót. Han Solo nem túl óvatosan navigált mellé, az egyik félreeső zsilipajtóhoz. Pedig jelenleg nyugalmas állapotok uralkodtak: a szürke fejvadász hajó is, és a második dögkeselyű is – érthetetlen módon – békénhagyták. Koréliait nem nagyon izgatta, hová tűntek.

Csatlakoztatta egymáshoz a két járművet, beprogramozott néhány időzített utasítást, aztán hátraszólt.

– Átszállunk, készítsék elő a fegyvereiket! Felállt, maga is hátrasétált.

– A kormányzót itt hagyjuk! – rendelkezett. – Csak kolonc lenne. Go Rien legyen szíves, kötözze a székhez!

A fejvadász készségesen megtette.

Felsorakoztak a zsilipajtó előtt, kezükben a csillagrombolóról zsákmányolt lézerkarabélyok. Csubakka fájdalmas mordulással sóvárgott saját, különleges lézervetője után. A társaságban többen küszködtek hasonló problémával.

Biztosan tudták, hogy a másik űrhajón a már korábban csatlakozott dögkeselyűről átsereglett rohamosztagosok várják őket. Han, Csubakka és Go Rien álltak elől. a meglehetősen hasznavehetetlen Gritt és Scarpa mögöttük.

– Oké. Mindenki kész? – kérdezte a koréliai.

Bólintottak.

– Háromig számolok – folytatta. – Háromnál kinyitom a zsilipet, akkor átrohanunk.

– Vaktában lövöldözni általában nem tanácsos, de most örülnék ha mégis mindenki ezt tenné. Lőjenek mindenre, ami mozog, aki odaát van biztos, hogy nem jóbarát! Rövid szünetet tartott, aztán elkezdte.

– Egy, kettő...

– Kapitány? – szólt közbe Scarpa.

– Tessék! – fújt nagyot Solo.

– Azt hiszem mégiscsak magukkal kellene vinnünk a kormányzót, mert bár kétségtelenül egy szar alak, de embertelenség lenne itt hagyni a székhez kötözve, amikor a vontató és vele a hozzá rögzített sikló – hiszen nem azzal kívánunk elrepülni, hanem a Falconnal – is fel fog robbanni!

Han elismerően nézett végig az ex-rendőrön.

– Bravó Scarpa, mindezt egy szuszra elmondani, az nem rossz teljesítmény.

– Köszönöm uram, de most akkor mi legyen Rogow-val?

– Higgye el Scarpa, gondoskodtam róla, hogy ne essék bántódása. A sikló el fog repülni innen.

– Jaj, köszönöm, hogy megnyugtatott – sóhajtott az egykori tisztviselő. – Olyan szörnyű volt még a gondolata is, hogy...

Tovább nem folytathatta, mert Solo türelmetlenül újra elkezdte a számolást:

– Egy, kettő, há...

– Na de Solo kapitány!

– Igen Scarpa?

Csubakka – önmaga megnyugtatása végett – néhányszor a falba verte a saját fejét, Go Rien keze – hasonló célzattal – ökölbe szorult.

– Hogyan fogja a kormányzó elvezetni innen a siklót, ha a székhez van kötözve? – tette fel a különleges ügynöki egyenruhában feszítő férfiú az újabb kérdést.

A koréliai ezúttal nagyon büszke volt a türelmére.

– Nem ő fogja irányítani, hanem az automatika.

A másik elmosolyodott.

– Ah, értem, ravasz, nagyon ravasz! – emelte fel a mutató ujját.

A kapitány ezúttal már biztosra akart menni.

– Nincs több kérdése, Scarpa?

– Nincs, nincs – rázta a fejét. Dühítőén jókedvű volt – ellentétben a többiekkel.

– Akkor, ha megengedi, újra számolnék.

– Tőlem aztán! – tárta szét a karját.

A koréliai hozzálátott:

– Egy, kettő...

– De van egy! – kiáltott közbe megint.

– Mondja! – förmedt rá Solo. A másik megszeppent kissé.

– Hát szóval, az automatikát kikapcsolta a pilóta, vagyis hogy az eredeti pilóta.

– Kilestem, hogyan csinálja, és visszakapcsoltam – morogta oda.

– Vagy úgy! – csodálkozott őszintén.

– Egy – mondta sötéten Han Solo –, kettő, három! – hadarta és megnyomta a gombot.

Azt persze a két érintetten kívül senki nem vette észre, hogy Gritt az ex-őrmester hátába nyomja karabélya csövét, és vésztjóslóan a fülébe sziszegi.

– Kuss!

Marl fellélegezve vette tudomásul, hogy a romboló-vadász végre lemászott róla és az X-szárnyú nyomába eredt. Nem esett nehezére kitalálni, hogy a dögkeselyűk a fejvadász utasításait követik. Úgy tűnik, az ismeretlen X-szárnyú titokzatos pilótája igazat beszélt, tényleg képes nehézségeket okozni a fejvadásznak – mert lám: az segítségül hívta a LAAS 14-est is.

Az ifjú tiszt annyira azért nem volt jótét lélek, hogy ezúttal ő kísérelje meg kihúzni a csávából korábbi megmentőjét. Inkább az események tétlen szemlélőjévé nevezte ki magát.

A dögkeselyűnek – bár ahhoz nem volt elég gyors, hogy ki is lője a fekete vadászgépet – sikerült magára vonnia annak figyelmét. Helyzetük pillanatok múltán megfordult – és immár a vadász kergette a korábbi támadót – a szürke fejvadászhajó azonban mehetett a dolgára.

Marl meglehetősen tartott tőle, hogy ő lesz a célpont, de szerencséje volt. A fejvadász a csillagrombolóról indított siklót nézte ki magának. Az is rövidesen kiderült, hogy mi okból? Az a szemfényvesztő ügyesség amúgyis, amivel a luxus-jármű untalan kicselezte az üldözőjét, elárulta, hogy pilótája, csak egyvalaki lehet: Han Solo!

– Tehát ezek ellenségek lettek! – tett egy lényegbevágó megállapítást. Ez volt az a szerep, amit leginkább játszani kedvelt: ülni, mint a pók a háló közepén, figyelni és összerakni a képet a mozaikokból.

Nos – kezdett bele az elemzésbe –: Han Solo elhagyta a csillagrombolót, mégpedig egy méreg drága protokoll járgányon. Következtetés: lopta! Azonban nem üldözik és nem is lőnek rá. Következtetés: van nála valami – netán valaki – ami értékes a Tűzcsiholó számára. Személy – döntötte el Marl, mert nem igen tudott elképzelni tárgyat, melynek elragadásával sakkban lehetne tartani egy egész csíllagrombolót.

Nos – folytatta az elmélkedést – a sikló úticélja egyértelmű: a lángoló vontató, amelybe beépítették a csempész űrhajóját. Azt igyekszik megmenteni! Azonban a B8-ashoz már csatlakozott egy dögkeselyű, fedélzetén valószínűleg még a Quaron III-ról elszármazott, a fejvadászhoz hű rohamosztagosokkal. Következtetés: odabent tűzharc lesz!

Namármost: nagy az esélye, hogy a fejvadász is odasiet.

Kikiáltott a technikusnak:

– Kalkulálja ki a szürke űrhajó pályájának végpontját.

Az eredmény nem lepte meg.

– A vontató az, uram – felelte a férfi kis idő múltán.

– Akkor mi is odarepülünk! – motyogta maga elé az ifjú tiszt, és a fejében nagyszabású terv körvonalai kezdtek kibontakozni.

A folyosón itt-ott apró tüzek lobogtak, saját lövéseik következményeként. Mert bizony rajtuk kívül nem lőtt itt senki – még csak nem is mozdult, egyszerűen azért, mert magukban voltak.

– Na mi van? – elégedetlenkedett Solo. – Hol a fenében járnak a rohamosztagosok?!

A vuki kinyilvánította, hogy neki ugyan nem hiányoznak.

– Akkor sem szívlelem a váratlan fordulatokat – szögezte le a kapitány, holott éppen ő volt az, aki általában ilyesmit hozott mások jól kiszámított életébe!

Csubakka hevesen gesztikulálva, ékes vuki-nyelven magyarázott valamit. Szavait – úgy tűnt – egyedül Han Solo érti.

– Mit mond? – kíváncsiskodott Go Rien.

– Na ne vicceljen velem – fakadt ki a koréliai – mit koptassam feleslegesen a szám, maga a börtönben még beszélte ezt a nyelvet!

A fejvadász hamiskásan vigyorgott.

– Tudja Solo csak bizonyos témakörökben. Szóval?

A kapitány megadólag tárta szét a karját.

– Szóval azt mondta, hogy valami furcsa érzése támadt. Úgy véli abból fakadhat, hogy valaki ki-bekapcsolgatja a vonósugárgenerátort. A vukik érzékszervei felettébb érzékenyek.

– Ez annyit tesz, hogy kirakodnak. Úgy látszik nem viszik el egyben az egész szállítmányt.

– Siessünk! – türelmetlenkedett Han. – A hajóm biztonsága még mindig veszélyben forog!

Tovább lopakodtak. Érdekes érzés volt a sikló túlzó pompával berendezett belsejéből ebbe a kizárólag célszerűségre törekvőén tervezett, ütött-kopott vontatóba kerülni, mindössze néhány rövid lépéssel. Ha jutott volna ilyesmire idő, Solo ismét eltöprenghetett volna a világ szembeötlő igazságtalanságán. Bizony belső felújításra nem igen maradt idejük annakidején. Ehhez mérten lehangoló volt a látvány a néhol szélesebb, néhol keskenyebb folyosókon, amerre csak jártak. Saroktól-sarokig, fordulótól-fordulóig nyomultak előre, pattanásig feszülő idegekkel, lézerkarabélyokkal a kézben. A foltos, fekete falak mélyedéseiben és a különféle kiálló alkatrészek mögött, bárhol lapulhatott ellenség, aki hirtelen előugorva akár agyon is lőhette volna bármelyiküket.

Természetes, hogy semelyiküknek sem volt kifejezetten ínyére a gondolat, hogy éppen itt veszítse el az életét vagy – szerencsésebb esetben – megnyomorodjon. Az vesse rájuk az első követ – lassúságuk felróva hibájukul –, aki gondolkodás nélkül végigszaladna az efféle veszélyes területen. Mert bizony a bátorságot széles szakadék választja el az ostoba vakmerőségtől! – ezt mindenki tudja, aki nap mint nap rákényszerül élete kockáztatására. És a három elől haladó férfi – joggal sorolhatta magát közéjük.

Talán a szerencse, talán Go Rien éles hatodik érzéke óvta meg őket a bekövetkező bajtól – ki tudná ezt utólag eldönteni?

– Egy pillanat – súgta hirtelen a fejvadász Solo fülébe, miközben a vállánál fogva visszatartotta az elől lopakodó férfit. Ez mentette meg a koréliai életét.

A szűk keresztfolyosóból lézersugárnyalábok csaptak le arra a pontra, ahova – a figyelmeztetés híján – éppen lépett volna. A társaság tagjai rögvest fedezékbe húzódtak. Ki tartályok mögé, ki csövek takarásába, Scarpa – egyébként meglehetősen óvatlanul – egyenesen beugrott a hozzá, legközelebb eső ajtón. Ez mentette meg attól a sorstól, ami a társaira várt.

Solo előtt tucatnyi rohamosztagos tűnt fel – mintha csak a földből nőttek volna ki. A kapitány később akár eskü alatt is megerősítette volna, hogy pontosan ez történt. Az azonban bizonyos, hogy a mennyezeten futó csövek közül többen is közéjük potyogtak. A támadók kezében – lézerkarabély helyett – villogó kard kétségtelenné tette, hogy honnan is származnak az alakulat tagjai.

Han Solo, ha történetesen nincs különösképp mogorva kedvében, talán még el is neveti magát a fehér, repeszálló vértet viselő, karddal hadakozó rohamosztagosok láttán, így azonban csak vicsorogni tudott – dühében. Mert védekezni nemigen jutott módja, már az első támadó kirúgta kezéből a fegyvert. A lehetőségről, hogy bokszolni kezdjen a kardforgatók ellen, könnyű szívvel lemondott.

Nem úgy Go Rien. Két quar-t leütött, újabb kettőt úgymond kijátszott egymás ellen – egymást döfték le, mikor kipördült közülük –, majd néhány magas ívű szaltóval a meglepett támadók feje felett – eliszkolt egy mellékjárat sötétjébe. Az üldözésére induló három katona sohasem tért vissza.

Csubakka – ezer sebből vérezve – öt ellenfelét küldte földre, mielőtt nagynehezen ártalmatlanná tették. Grittel persze jóval könnyebb dolguk volt.

Gyászos menet indult útnak a vontató törzsébe beépített Falcon felé. Solo érdeklődéssel fedezte fel a kísérő rohamosztagosok egyikének az oldalán a saját pisztolyát, továbbá a vuki különös formájú lézervetőjét és Go Rien hiper-modern fegyverét. Nem tudhatta, melyik birodalmi tisztnek volt olyan furcsa az esze-járása, hogy a zsákmányolt fegyvereket a zsákmányolt hajóra vitessede Han Solo most áldotta a nevét. Még akkor is, ha a holmik pillanatnyilag más tulajdonát képezték.

Útjuk a Falcon társalgójában ért véget. Az ajtóval szemközti sarokban, a gyér világítás adta félhomályban egy férfi várakozott. Állt. Fekete ruhát, hatalmas, éjszín köpönyeget viselt; arcát ezúttal nem szépítette az Erő bűbájos kisugárzása: pőrén, saját igazi vonásait feltárva mutatkozott meg a belépők előtt. Ezer mély ránc szabdalta, hegek borították; az állcsont megnyúlt, a homlok a szemöldök felett kitüremkedett. Gonoszság és kegyetlenség sugárzott belőle, és mégis a szem volt a legborzasztóbb: rideg és vizenyős – akár egy mélytengeri teremtményé.

Han Solóra azonban ezúttal sem hatottak a rút külsőségek.

– Üdvözlöm a hajómon – mondta nem kevés malíciával.

A másik mereven nézte tovább – arcán a mosolynak még csak az árnyéka sem futott át.

– Mellőzzük a szellemeskedést! – javasolta. – Fontosabb dolgunk is akad.

– Hallgatom – vetődött bele a koréliai a legközelebbi székbe. Hátradőlt.

A szörnylény tüzetesen megvizsgálta tekintetével a kapitányt a feje búbjától a sarkáig és vissza.

– Dicséretes, hogy nem fél tőlem. – jegyezte meg azután.

Han összekulcsolta ujjait a tarkója mögött.

Nem nehéz a dolgom – mondta – maga röhejesen fest!

A másik egyszerűen elengedte füle mellett a sértést.

– Maga egy pojáca – állapította meg halkan, nyugodtan. – Hova lettek a társai? Nekem a Második kell és a kormányzó!

Solo felkacagott, a lábát feltette a játékasztalra. Egyenesen a hátborzongató halszemekbe nézett.

– Büszke magára mi, hogy kiokoskodta kit hoztam magammal túsznak?!

Az Első lesajnálóan ingatta a fejét.

– Sajnálatos, ha maga úgy véli, hogy egy ilyen egyszerű következtetés okot ad a büszkeségre.

A kapitány szemei keskeny réssé húzódtak össze.

– Fejvadász! Maga szópárbajt akar velem vívni egy rövidesen felrobbanó űrhajón?

– Csak nem a bőrét félti. Solo? Ilyen gyáva lenne?

Újból felkacagott:

– Nahát Első! Nem ciki az magának, hogy a felrobbanás gondolata meg tud engem ijeszteni, maga meg nem? Mivé lesz így a szakmai becsülete!?

A másik szemében – most először – némi indulat csillant.

Han Solo folytatta.

– Mégis, hogyan gondolta? Úgy tervezte, hogy sajátkezűleg végez ki, vagy netán a pribékjeivel készül elintéztetni? Látom néhányat sikerült kimentenie a Quaron III-ról! Vagy számításai szerint öngyilkosságot kellene elkövetnem, ijedtemben? Ki vele, mihez kezd most?!

A férfi – aki magát jedinek gondolta – közelebb lépett.

– Miért temeti el magát máris Solo kapitány? Lehet, hogy egyelőre nem többi mint piti csempész, de sokra hivatott!

A koréliai annyira meglepődött, hogy még az arcvonásain is elfelejtett uralkodni: ábrázatára kiült a döbbenet.

– Miért csodálkozik? – a kemény hang ezúttal lágynak, hízelgőnek bizonyult. Talán célt is ér, ha nem emlékeztet olyannyira Russ bűbájára.

– Magában ott rejlik a képesség, hogy Valakivé legyen, ha akad egy patrónusa, aki irányítja, aki megmondja mikor, mit tegyen. Magányos koldusként nem sokra jut! Tudja jól! A magányos hősök kora lejárt, mindenkinek tartoznia kell valahová! Ez ma már egy ilyen világ!

– Egykor, még talán tegnap is, éppen úgy gondolkodtam mint maga, de beláttam: a kiválasztottaknak össze kell fogniuk! Nem irányíthatják a világot felkapaszkodott suszterek, de még exhibicionista barbárok sem. A hatalom célja a hatalom maga! Igen, ezt vallják ők, de mi már nem vagyunk állatok, a gyengébbnek nem kell elpusztulnia, csak a tökéletlennek! A kiválasztottaknak le kell rombolniuk ezt a tökéletlen világot, hogy felépülhessen az új, a tökéletes, mintahogy a korhadt fát is kivágják, hogy helyet biztosítsanak az új csemetének!

– A Császár alkalmatlan a feladatára. Nézze meg Solo: az univerzum elrohadt az uralma alatt! Eltűntek a tökéletes emberek, a jedi-k! Maradt a söpredék, a saját kicsinyes célját mindenek elébe helyező sok senki! Jól tudja Solo: ők nem változtathatóak meg, a korhadt ág halott, legfeljebb élőnek tűnik! Nekik pusztulniuk kell, de nekik és nem a tökéleteseknek, akik éppen kiemelkedettségük révén jelentenek veszélyt a Galaxist ma is irányító hatalomittas őrülteknek. Maga is veszélyforrás: meg fogják gyilkolni!

– Éreznie, tudnia kell Solo, hogy ezen változtatni szükséges. Éreznie, tudnia kell azt is, hogy maga sem várhat tétlenül, míg mások cselekszenek, mert alig akad, aki képes lenne cselekedni maga helyett!

– No persze ott a Felkelők Szövetsége! De ők a suszterek, akikről beszéltem. Soha nem volt hatalom a kezükben, képtelenek nem visszaélni vele! Olyan valakire van szükség, aki képes ellenállni a csábításnak, aki megszokta azt és együtt élt vele. Sokáig kerestem ilyen embert és végül a sors különös szeszélye folytán önmagamban akadtam rá. Han Solo, legyen a katonám!

Azzal elhallgatott.

A koréliai – aki időközben érdeklődve előrehajolt a székben – most újból hátradőlt.

– Ez egy ökörség – mondta: – Tele van logikai csúsztatásokkal és egyáltalán nem helytálló. Nagyjából ugyanaz a sóder, mint amit Russ lökött nekem a Quaron III-on, csak maga egyrészt jobban csinálja, másrészt komolyan is gondolja. De ez a válaszomon nem sokat változtat. Akarja hallani?

A fekete köpenyes bólintott.

– Nos hát – kezdte Han – Russ a Quaron III-on csúnyán felsült ezzel a dumával. – Csubakka halkan kuncogott –, és ha rajtam áll, maga is fel fog!

A vizenyős szemekben egy pillanatra harag villant, de azután – az önuralom fényes dicsőségeként – halovány mosolynak adta át a helyét.

– Nos rendben. Látom maga nem idealista. Maga üzletember. Beszéljünk hát az üzletről! Ha a szolgálatomba áll, mesés fizetséget kap. Olyan összeget, amilyenről álmodni sem mert soha!

A koréliai nem szerette, ha ennyire alábecsülik az álmait, de csak hallgatott.

– Havonként folyósítom – ígérgetett tovább a Birodalom egykori elsőszámú fejvadásza. – Az elsőt akár még ma!

De Han Solo csak a fejét csóválta.

– Ember, ha nevezhetem magát még egyáltalán annak, én csempész vagyok, kalandor, ha úgy tetszik üzletember, de semmikép sem zsoldos! Ha szolgálni vágynék, mások kénye-kedve szerint táncolni, parancsokat végrehajtani, mit gondol, nem lett volna már ezerszer módom bérenccé lenni!? De mondok én magának még valamit: igaz, hogy ebben a Galaxisban egyre kevesebb tér jut a magamfajtának, igaz, hogy üldöznek, fenyegetnek, törvényeket hoznak ellenem, de azért mégis marad hely, ahol elrejtőzhetek, ahol élhetek. A maga szép új univerzumában nem akadna! Tegyen le rólam most és mindörökké. Ha úgy véli ettől boldogabb lesz, akkor ölessen meg, van hozzá hatalma!

A dezertőr fejvadász hosszan nézte ót, csak azután válaszolt.

– Lehet, hogy meg fogom tenni Han Solo, még nem tudom. De előbb sort kerítek a társaira, mert az ő pusztulásuk mindenképpen kívánatos. Lássuk csak! – gondolkodott hangosan.

– Gritt – pillantott a sárga szerelőruhás emberre – tipikus suszter! – megvetóen elhúzta a szája szélét. – Halála nemcsak szükségszerű, de élvezetet is fog okozni.

– Ez itt – bökött a fejével a vuki felé – torzlény! Egy faj döntse el, hogy emberré válik-e, vagy inkább megmarad állatnak. Az efféle köztes megoldások visszataszítóak és semmi szükség rájuk. Magam fogom kivégezni!

– Go Rien Moss – ezt a nevet határozott gyűlölettel ejtette ki – mindig is szakmám szégyene volt. Egy érzelgős hülye! Egy senki! Ráadásul az életemre is tör, nem látom okát, hogy miért ne ölném meg?

A kapitány közbeszólt.

– Ahhoz előbb el kell kapnia!

Legyintés.

– Felesleges, ide fog jönni, hogy megküzdjön velem. Ilyen hülye! Nagyon jól tudja, hogy különb harcos vagyok, le fogom győzni!

– Majd meglátjuk! – vágta rá sötéten Solo. A másik nem foglalkozott tovább a kérdéssel.

– A kormányzót a siklón hagyták, ugye? – kíváncsiskodott.

A kapitány nem látta értelmét, hogy tagadja – különben sem lopta be magát a szívébe az elhízott pasas. Igazán nem ő lesz az, akinek a temetésén bánatkönnyeket fog ejteni.

A fejvadász elküldött néhány rohamosztagost Rogowért, majd még közelebb lépett.

– Grittel kezdem – közölte. – A vukit harc közben szeretném megölni, úgy érdekesebb lesz.

Csubakka ingerülten morgott, a sárga ruhás emberke ellenben megszeppenve hallgatott és ijedten sütötte le a szemét, mikor a fekete köpenyeges fölé magasodott.

Han tekintetét fátyolossá tette a düh.

– Maga tényleg meg fogja ölni ezt az ártalmatlan fickót? – faggatta elkeseredetten.

– Ezek szerint nem fogalmaztam elég világosan? – kérdezett vissza.

– Egyszerűen csak nem vagyok képes elhinni, hogy ilyen patkány legyen!

– Ejnye Solo, a sértegetéssel semmire sem jut! – azzal felkapcsolta a sugárkardot. A vörös fényű, koncentrált lézernyaláb felzümmögött, ahogyan kilövellt a markolatból.

A vuki felsőajka felszaladt az ínyéről. Solo keze ökölbe szorult. Persze mindez nem kerülte el a fejvadász figyelmét. Újból feléjük fordult.

– Tényleg olyan ostobák, hogy fegyver nélkül szembeszállnának velem? – ingatta a fejét gúnyosan.

Nem kapott választ.

– Uram? – szólalt meg Gritt. – Én nem vagyok hős-típus, mint maguk itt mind. Én kérem félek, és szeretnék még élni, ha ez lehetséges. Úgyhogy, ha nem érzi feltétlenül fontosnak a halálom, tiszta szívemből kérem, tekintsen el tőle! Én csak egyszerű szerelő vagyok, ebbe az egészbe csak belekeveredtem. Semmi bajom magával, amikor Caspar volt, még kedveltem is; emlékezzen vissza, milyen jól kijöttünk egymással!

– És? – érdeklődött a fekete köpenyes.

A szerelő értetlenül nézett rá, majd rögtön el is kapta a tekintetét.

– Gritt, magával nem az a baj, hogy én nem kedvelem, hanem az, hogy ostobasága révén – nem érdemes az életre – magyarázta türelmesen.

A sárga ruhás fickó csak hallgatott, de a fejvadász folytatta.

– Ám legyen! Bizonyítson! Felteszek egy kérdést, ha helyesen válaszol, életben maradhat.

A szerelő szeme reménykedőn felcsillant, de Han Solónak valahogy nem voltak illúziói a dologgal kapcsolatban.

Az Első töprengés nélkül kérdezett, arcáról – mely híján volt minden emberi vonásnak – lehetetlennek bizonyult bármit is leolvasni. Pedig többen kíváncsiak lettek volna, mi játszódik le mindeközben benne?

– Gritt, mondja meg nekem – kezdte –, kik tartózkodnak jelenleg a vontató fedélzetén?

Puff! A kisember elképedt: honnan tudhatná ő azt? Figyelni kellett volna a lokátort, a zsilipeket – de ezt senki nem tette meg. Ő aztán főképp nem, hiszen csak az előbb érkezett. Segélykérőn pillantott Han Solóra.

A koréliainak majd megszakadt a szíve: ő ugyan úgy vélte, képes lenne – pusztán a tények ismeretében – kikövetkeztetni, hogy kik szálltak át a vontatóra rajtuk kívül, de abban biztos volt, hogy a szerelőnek ez nem fog menni.

– Ha súg, rögtön megölöm a fickót – közölte vele a fekete köpönyeges. Úgy állt ott a szerencsétlen emberek előtt, mint maga a megtestesült, nagybetűs Halál. Kezében csapásra készen várakozott a fénykard.

Gritt verejtékező homlokkal kezdett bele a felsorolásba.

– Hát először is itt van maga – bár ne lenne, tette hozzá gondolatban –, aztán ugye mi, plusz a kormányzó... – itt elakadt – meg... meg...

A fejvadász széttárta a karját.

– Látja Solo: nem tudja!

– Ember, maga megőrült! – mutatott rá dühödt hangon a kapitány. – Gritt szerelő, nem hadvezér, persze, hogy nem tudja. De fogadjunk, hogy gyorsabban megjavítana egy hatkörös fúziós generátort, mint maga!

– Az segédmunka – ingatta a fejét – bárki megtanulhatja.

Han mélyen a szemébe nézett.

– És mondja csak: a maga újjászületett galaxisában az űrhajókat is jedik fogják javítani?

Halovány, futó mosoly.

– Nem, de intelligens emberek, nem ostobák!

És ahogy ezt kimondta, máris cselekedett. Nagyon gyorsak voltak a mozdulatai.

Megpörgette a kardot – a ragyogó penge tökéletes ívet írt le – és mikor a markolat újból a tenyerébe simult: lesújtott.

Gritt nem szenvedett, nyomban utolérte a halál. Valahol – ha magától a gyilkosság tényétől eltekintünk – tiszta és emberséges módja volt ez az ölesnek: fájdalmat nem okozott, egy csepp vér nem folyt.

Han Solo megmozdult, hogy megakadályozza a megakadályozhatatlant, de nyomban fegyvercsövek tömege szegeződött rá. Belátta, hogy semmit sem tehet. Lehunyta a szemét, ökölbe szorította a kezét – saját körmei belevájtak a tenyerébe. Elöntötte a tehetetlen düh, szemébe egyetlen, kövér könnycsepp szökött.

Nem értette miért kellett ennek így történnie, miért épp az ártatlan bűnhődik. Gyűlölte a sorsot, mint soha még annak előtte.

Nem szólt – jól tudta, semmi olyat nem mondhatna most, ami használna amúgy is siralmas helyzetükben.

Csubakka ellenben nem bírt nyugodt maradni – hajtotta a vuki-vér. Felbődült – Han emlékezett, hogy csak legnagyobb fájdalmában és haragjában szokott így – és rávetette magát az őreire. Hiába voltak azok lézerkarabélyokkal felfegyverezve, mire bármit tehettek volna, a felbőszült vuki szerte szórta őket a Falcon társalgójában. Székekre, asztalokra, egymásra estek, vagy éppen a falhoz csapódtak. A továbbra is szünet nélkül ordító elsőtiszt ezúttal nem válogatott az eszközökben. És nagyon hatékony eszközökkel bírt, két izmos, óriási manccsal, melyek akár a cséphadaró szapulták a rohamosztagosokat.

Aztán a vuki – mikor rendet vágott őrei között – a fejvadász felé lendült.

Az a kígyó hajlékonyságával tért ki az útjából, és a lézerpengével több helyen is megpörkölte támadója bundáját. Komolyabb sebet, úgy tűnt, egyelőre nem volt szándékában ejteni rajta.

– A vukit harc közben ölöm meg! – visszhangozta saját korábbi szavait, és határtalanul elégedettnek látszott.

Pedig ez a küzdelem számára is komoly veszélyeket rejtett – a feldühített vuki életveszélyes ellenfél! Elegendő, ha egyszer, amúgy igazából célt ér az ütése, és a hozzá képest vékonydongájú fejvadásznak nyomban vége.

Azonban olybá tűnt, a férfi ezt vagy nem ismerte fel, vagy egyszerűen nem törődött vele.

Han Solo tehetetlenül figyelte az eseményeket. Ökle korántsem volt olyan kemény, mint vuki üzlettársáé, az erejéről nem is beszélve! Egy-két rohamosztagost esetleg leteríthetne, de a többi könnyen ártalmatlanná tenné. Miközben, akár le is üthetik és akkor aztán biztosan nem segíthet többé a barátján. Maradt tehát a bosszús nézelődésnél.

Az Első közben egyre véresebb játékba kezdett. Vágásai egyenlőre csak apró, de fájdalmas sebeket hagytak maguk után. Csubakka bömbölt – még csak haragjában.

A koréliai, mikor felismerte, hogy a fejvadász társa kínzására törekszik, újabb óriási küzdelmet folytatott saját érzelmeivel, hogy képes legyen nyugodtan maradni. Pillanatnyi remény csillant fel előtte, mikor a fekete köpönyeges kibontakozott a harcból és hátrébb lépett.

Csubakka lihegve állt vele szemben – farkasszemet néztek.

A férfi Han felé fordult.

– Az üzlettársa jól verekszik Solo kapitány. Nagy megtiszteltetésben lesz része: híres, tradicionális vágással fogom megölni, amit egy Obi-Wan Kenobi nevű. jedi lovag dolgozott ki, ám soha nem alkalmazta, mondván, a sötét oldal fegyvertárába tartozik. Nekem, mint tudja, nincsenek efféle aggályaim! Kérem Solo, figyelmeztesse a vukit, hogy ne zavarjon meg a felkészülésben, az ő érdeke is!

– Nem hiszem, hogy ő is érdekének tekintené, hogy mily mérvű tökéletességgel mészárolják le. Egyébként érti minden szavát! Elsötétült a tekintete.

– Ha mégegyszer, akár egy ujjal is hozzáér a barátomhoz, megölöm magát!

A torz ábrázatú férfi felkacagott.

– Nagyon megijesztett Solo! Netán akar egy hasonló játszmát?

Han a fejét csóválta.

– Eresszen már le, mindjárt kidurran az önhitségtől! Azért, mert valaki gátlástalanul képes ártalmatlan embereket öldösni, vagy egy fénykarddal hadonászni, még nem az Univerzum közepe. Még akkor sem, ha történetesen jedinek képzeli magát!

A másik csak legyintett és újból Csubakka felé fordult a figyelme. Kívülről nem sok változás látszott rajta, de ábrázata, szeme rezdülései elárulták, odabent, a fejében, a testén belül valami történik. Valami nagymérvű és jelentős! A lézerpenge vöröse is mintha mélyült volna kissé. Hipnotikus tekintete egyfajta bilincsbe verte a hatalmas vukitestet. Amely nagysokára – akárcsak egy marionettbábu – a fejvadász akarata szerint mozdult, hogy a kellő pillanatban a, kellő helyen, áldozatául essen a vágásnak.

Ám az valamiért mégsem következett be.