MÁSODIK FELYEZET

A terepszín rongyokba öltözött tengerészgyalogos a dokk irányítófülkéjének tetején hasalt. Mindent látott, mindent hallott, ami odalent elhangzott. Jól tudta, hogy komoly jutalomra számíthat majd Marl kapitánytól, amiért ráakadt végre Han Solóra. Mi több, a kalapos ember rejtélyére is fény derült.

Fürgén lemászott, leporolta a ruháját.

– Maga mit keresett odafent, hallja! – a hang mögötte csattant, és a benne felismerhető enyhe elektronikus torzítás el is árulta, kitől származik.

A tengerészgyalogos megpördült.

– Fontos bi... – a fémkesztyűs kéz taszítása félbeszakította a mondatot. A falhoz penderült.

– Kuss fickó! – parancsolta a torzított hang. – Ne mozogj, ne is létezzél!

– De én... – az ütés a veséjét érte. A medve kezdett begurulni.

Lehunyta a szemét, igyekezett elképzelni magában a háta mögött állók helyzetét - ahogyan Marl tanította. Úgy érezte, tudja, melyik merre helyezkedik el.

Megpördült, félresöpörte a derekának szegezett fegyvercsövet. Megragadta a rohamosztagos karját, és úgy csavarta meg, hogy a fickó egy pillanat alatt elé került, akár valami élő pajzs. Szükség is volt ilyesmire, mert a másik – az előírásokat követően hátrébb várakozott – nyomban tüzetnyitott. Lövései társát érték.

Az áldozat nyomban elernyedt; a medve a lövöldöző felé hajította, aki nem tudott kitérni a súlyos test útjából, hanyatt zuhant, a fegyver kihullott a kezéből.

A tengerészgyalogos volt a fürgébb, ó kapta fel a karabélyt; és közvetlen közelről, többször is mellbe lőtte a rohamosztagost.

Sietős léptekkel távozott a helyszínről. Hatalmas termete utat biztosított a legsűrűbb tömegben is. Különös fajzatok mellett haladt el – némelyik akár holmi torz karikatúra. Az emberi fantázia – mint már annyiszor megállapítást nyert – szegényesnek bizonyult a természet mellett. A virgillihez hasonló galaktikus űrkikötők népsége szürrealista csoportkép látszatát keltette.

A nyomában settenkedő apró, rókaarcú alakot nem vette észre.

Zeg-zugos utcák során át vezető útjának végállomása egy ócska sarki csehó volt. Romokban találta, a környéken hemzsegtek a rohamosztagosok. Ő, ugyan nem értette, hogy mi bajuk nekik a rohamosztagosokkal, de Marl kapitány azt mondta, ezentúl ellenségnek tekintendők – és amit Marl kapitány mond, az úgy is van!

Rögtön sejtette, hogy valami galiba történt a társaival. Nem látta őket a környéken, és ez két dolgot jelenthetett, vagy elkapták és már el is szállították őket, vagy időben megléptek. Remélte, hogy ez utóbbi történt.

A Csillaglovas felé baktatott. A hajó egy távoli, külvárosi dokkban vesztegelt – nem jutott pénzük különbre, hiszen bevetésre indultak annakidején, nem bevásárló körútra. Összedobták amit a zsebükben találtak, és Marl kapitánynak ajánlották. Ő gazdálkodott vele, és bizony kétszer is meggondolta, mire költ.

Az utcáról behallatszó lézerpisztoly süvítésre egyedül a vukik éles hallásával megáldott Csubakka kapta fel a fejét. Akár holmi tébolyodott, óriási gorilla, úgy rohant a dokk kapuja felé, miközben – meglehetős gyakorlottságról téve tanúbizonyságot – leügyeskedte válláról nyílpuskára emlékeztető sugárvetőjét.

Odakint agyonlőtt rohamosztagosok tetemeibe botlott – hófehér testek vörös tócsában. Az utca porában feküdtek, páncéljukat égett szélű lyukak éktelenítették.

Han Solo, a fejvadász és Caspar is megérkezett – Gritt sétálva baktatott a nyomukban.

– Mindkettőt elölről lőtték le – állapította meg Go Rien. – Mégpedig igen közelről – tette hozzá kis vizsgálódás után.

– Tehát orvtámadásról szó sem lehet – összegezte a tényeket Caspar.

Solo hitetlenkedve figyelte a két férfit, aztán egyszer csak dühösen kitört:

– Ez őrület! A dokkunk kapujában lelőttek két birodalmi rohamosztagost, és maguknak az a fontos, hogy orvtámadás volt-e avagy sem. Az bezzeg senkit nem érdekel, vajon mi történik majd itt, ha a Birodalom ráakad a hullákra! Saját halottjának fogja őket tekinteni és talán még a temetésükről is gondoskodik; oké! Na de még csak nem is feltételezi a tisztelt vitatkozó társaság, hogy netán vizsgálatot is indítanak?! Vajon hol fogják kezdeni? A város másik végén, vagy a szomszédos dokkban? Remek a válasz uraim, kár hogy ez nem holo-vetélkedő, így elmarad az ajándék. Igen, a dokkban! És vajon mit találnak idebent? Na ki tudja? Úgy van: űrhajót! Nem is akármilyet: a körözés alatt álló Millennium Falcont! Nos, vajon kik is lehetnek a gyilkosok?!

– Fejezze be Solo! – szólt csendesen a fejvadász.

– Mit barátom? – háborodott fel. – A tények felsorolását? Nem lenne az strucc-politika?

– Ezek nem tények, a tények nem idegesítenek, A maga bohóckodása idegesít Solo.

A koréliai megvonta a vállát.

– Ahogy gondolja. Én felszállók szépen a Falconra és első tisztemmel egyetemben elrepülök valami biztonságosabb égtáj felé!

Azzal sarkon fordult, és visszasietett a dokkba.

– Gritt! – csattant élesen Go Rien Moss hangja – Maga velem marad!

A kis ember megpróbált volna tiltakozni, de a fejvadász nem hagyott erre időt.

– Solo kapitány hajója már üzemképes, oda nem kell szerelő. A B8-ason viszont nagyon is elkel, ezért jön velem. Egyébiránt ugyan oda tartunk, ahová a Millennium Falcon.

– Hol van az? – kíváncsiskodott megszeppenve a szerelőruhás emberke,

A másik vállat vont.

– Fogalmam sincs, kérdezze Han Solót! Caspar, aki mindeddig tanácstalan ábrázattal bámult hol egyik, hol másik beszélőre, most megszólalt.

– Én is magával tartok Go Rien. Az előző járatról úgy tűnik már lemaradtam.

És valóban, a dokkból lassan, méltóságteljesen kiemelkedett a Millennium Falcon.

– Gyerünk! – rendelkezett a Kefehajú. – Mindenki a fedélzetre!

Han Solo, Csubakka és a hozzájuk csapódó Scarpa ex-felügyelő a Falcon pilótafülkéjéből figyelték, amint a környező utcákban támadó alakzatba fejlődnek a rohamosztagos egységek.

Csubakka morgó vukinyelven adott hangot azon félelmének, miszerint társaiknak nem lesz elegendő idejük arra, hogy felszálljanak roncs számba menő űrhajójukkal.

– Tudom Csubi. Nem is szándékozom ölbe tett kézzel végignézni a foglyul ejtésüket – nyugtatta meg Solo óriás termetű üzlettársát.

A Falcon egyetlen kézmozdulatára előre lendült, elhúzott a B8-as felé siető kis létszámú kompánia feje felett, és a birodalmiak felé száguldott.

Azok között fejvesztett kavarodás támadt. Beugráltak a kapualjakba, kézifegyvereikkel igyekeztek viszonozni a Csubakka irányította fedélzeti ágyú tüzét. Kevés sikerrel. A kisenergiájú karabélyok gyengének bizonyultak az űrhajó páncélzata ellen, gyalogsági nehézfegyvereik pedig alkalmatlanok voltak egy efféle gyorsan mozgó cél befogására.

– Juhíjj – kiáltott fel Han feledve korábbi mogorva hangulatát. – Imádom az egyenlőtlen küzdelmet! Kár hogy csak ritkán jön össze.

A vuki dörmögött valamit az orra alatt arról, hogy szerinte számtalan alkalommal kerültek már hasonló helyzetbe, csak általában pont fordítva szokott lenni, azaz mindannyiszor az ellenfél volt fölényben.

– Scarpa kérem – udvariaskodott a kapitány jókedvűen. – Lenne olyan szíves figyelemmel kísérni a társainkat! Ha felemelkedik a B8-as, elhúzunk innen, nem szándékozom megvárni a TIE vadászokat.

Go Rien Moss abban a pillanatban kitalálta, hogy miről van szó, amikor a Millennium Falcon lassú emelkedésből gyors, vízszintes repülésre váltott.

– Birodalmi katonák! – kiáltotta. – Futás, sietnünk kell!

Han Solo bizonyára meglepődött volna azon, hogy a vontató rámpája hármójuk dobogó léptei alatt sem szakadt le.

– Gritt, maga menjen a gépház vezérlőtáblájához; Caspar maga pedig tartson velem a pilótaállásba! Úgy hallottam remek pilóta!

A kalapos bizonytalanul bólogatott, úgy tűnt hidegen hagyja a társain eluralkodó izgalom.

– Valaha az voltam; hogy mi maradt...? – tárta szét a karját.

A fejvadász lemondón sóhajtott, és futott tovább a romos, sötét folyosók útvesztőjében a vezérlő-kabin irányába. Elhaladt a gépház, majd a vonósugár-generátor tágas csarnoka mellett. Jobbra vagy tucatnyi legénységi szoba légmentes zsilipajtaja nyílt.

Egy éles forduló után ott találta magát a keresett ajtó előtt. Kinyitotta, belépett, belevetette magát a szakadt kárpitú pilótaszékbe.

– Gritt, hall engem? – szólt bele a belső kommunikátor mikrofonjába.

– Mindent hallok főnök – hallatszott a szerelő hangja. – Biztos benne, hogy fel lehet még szállni ezzel a masinával? Egyetlen épp rendszer nincsen a hajón.

– Ne túlozzon Gritt – intette. – A belső páratartalom szabályozó tökéletesen működik. Na próbáljunk tüzet csiholni a motorból!

– Kezdjük negyed-energiával! – jött a válasz.

– Oké – egyezett bele a fejvadász – adja rá!

Félelmetes remegés kezdődött, olybá tűnt a hajó hamarost darabjaira esik szét.

– Sok lesz ez! – vélte a szerelő.

– Tartsa az energiát! – utasította Go Rien. – Nem érünk rá óvatoskodni.

– Túlmelegedés, megengedhetetlenül magas rezonancia! – üvöltötte a hangszóróból a kisember. – A fedélzeti számítógép egy normális hajón ilyenkor már leszabályoz!

– Szerencsére az sem működik – felelte hűvösen a Kefehajú.

Gritt nem talált több kifogást, előrukkolt hát az igazsággal.

– Nézze Go Rien, én elismerem, hogy ez a maga hajója, azt csinál vele, amit akar; de az én életem is!

– Késő már kiszállni szerelő! Tegye amit mondok, és meglátja túléli!

A B8-as egyre hevesebben rázkódott, de semmi hajlandóságot nem mutatott az emelkedésre. Go Rien jól tudta, hogy további kockázatot kell vállalniuk.

– Növelje egynegyeddel az energiát – parancsolta.

– Fél energia? Maga megőrült! Mind meghalunk!

Észlelte a másik hangjában az ébredő pánikot. Felidézte magában az emberi pszihével kapcsolatos tanulmányait, hogy a megfelelő hangnemet választhassa. Úgy határozott, jelenlegi helyzetükben az használ a legtöbbet, ha összetöri a másik akaratát, és időlegesen saját tudatának egyszerű végrehajtójává, egyfajta hús és vér robottá teszi a másik embert.

– Csend legyen! – ripakodott a szerelőre, és az Erő segítségével felidézte annak szeme előtt haragos arcvonásait.

A szerencsétlen flótást megrémítette a hirtelen vízió, üres tekintettel meredt maga elé a levegőbe.

A birodalmi fejvadász folytatta.

– Pontosan azt teszi, amit mondok! – hangjából mérhetetlenül erős akarat csendült ki. – Ha eltér az utasításaimtól, eltaposom Gritt!

Az egyszerű szerelő képtelen volt ellenállni ilyen erős szellemi agressziónak.

– Félenergia – közölte halkan Go Rien, és a másik nyomban teljesítette a kívánságát, mint ahogy teljesített volna bármit.

A rezonancia meglepő módon csökkent, a kilazult alkatrészek a fokozott nyomás hatására megszorultak a helyükön, néhány már amúgy is rossz állapotú egység pedig végképp tönkrement, némelyik ki is gyulladt. A B8-as azonban emelkedni kezdett.

– Felszálltak! – üvöltötte Scarpa.

Han, aki teljesen belemelegedett a vadászatba, szomorúan vette tudomásul, hogy a móka véget ért.

– Még egy utolsó kör, ráadásnak! Oké, Csubi? – javasolta kipirult arccal. A vuki egyetértőén bömbölt.

A Falcon újból lecsapott, nevéhez méltón. Karmai, a nagyenergiájú lézersugarak, vágták, szabdalták az ellenséget. Ellenfelük nemigen akadt.

A rohamosztagosok, mióta az űrhajó felettük körözött, egy tapodtat sem voltak képesek előre haladni. A tisztek ordítottak a megfélemlített katonákkal, fegyverükkel közéjük lődöztek – mindhiába. Egyetlen csoport akadt csak, amely minimális emberveszteséggel, tervszerűen nyomult előre a dokk irányába. A Quaron III-on toborzott és kiképzett alakulat volt az. Néhány lépésnyire megközelítették már a kaput, mikor a dokk mélyéből testes, határtalanul lerobbant teherhajó emelkedett föléjük, majd vánszorgott az ég felé, szinte méterenként gyűrve le a felhőkig még előtte álló távolságot.

Mebry Larso Rogow íróasztalán megreccsent a speciális adóvevő. A jelek titkos kódokká alakítva, a hétköznapi készülékek számára elérhetetlenül magas frekvencián, érkeztek.

A kövér ember nyomban felkapta a készüléket.

– Itt Központ! Hallgatom! – beszélt bele.

– Itt Ügynök – hallatszott a parányi hangszóróból az Első hangja. – Az emberei elszúrták a dolgot Központ! Nem örülök neki!

– Ne tévedjünk – tanácsolta a kormányzó. – Inkább a maga emberei, mintsem az enyémek!

– A maga irányítása alatt álltak. Ebben látom a kudarc okát.

– Figyelemre méltó álláspont. És magánál mi a helyzet?

Rövid csend.

– A Sólymokkal vagyok. Útirányunk egyenlőre ismeretlen.

– Mit kíván, mit tegyek most?

– Üljön nyugodtan a seggén Központ, akkor talán nem cseszi el a dolgokat! És ne küldje utánunk a nyavalyás bolygórendszerének az összes TIE-vadászát, mert túl szándékozom élni, ezt az apró kalandot!

– Maga megsérti a kód-titkot fejvadász!

– Maga meg egy seggfej, kormányzó!

Azzal az adásnak vége szakadt.

Rogow dühösen meredt maga elé. Felháborító, hogy mennyit megenged magának ez a fickó – gondolta dúlva-fúlva. Egyenlőre persze szükség van rá, de ez sem tart örökké – emlékeztette magát... És akkor aztán – keze ökölbe szorult. – vége a dalnak. Mort kevés lesz hozzá, ez világos; de csak szervezés kérdése az egész. Bárkit el lehet tenni láb alól – erre az alapvető igazságra már megtanította az élet. Csak szervezés és pénz kérdése az egész.

Majd ha már mellé pártolt a helyi flotta, ha a zsebében lesznek a császárváros korrupt hivatalnokai, de ezt a szállítmány munkadroídot ezúttal még átjátssza a fejvadásznak. Azután lehet, hogy hirtelen gyökeresen megváltoznak majd a viszonyok! A titkár lépett be.

– Uram, Mort visszatért – jelentette.

A kormányzó intett, hogy eresszék be.

– Nos Mórt? – fordult vésztjósló ábrázattal az alacsony, rókaarcú férfihez. – Kinyírtad már azt a barmot?

A másik tagadólag rázta a fejét.

– Te viccelsz velem Mort, még nem tudod, hogy ki nem állhatom a tréfát.

Az orgyilkos megköszörülte a torkát.

– Scarpa még él uram. De akad fontosabb hírem is – igyekezett elterelni a figyelmet a kényes ügyről. Sikerrel, az elhízott ember ráharapott a horogra.

– Miről beszélsz Mort? – kíváncsiskodott.

– Arról uram, hogy az ismerteken túl, még egy valaki játszik a maga meccsében. Olyasvalaki, akinek eddig a létéről sem volt tudomásunk.

A kormányzó érdeklődve hajolt előre az íróasztal felett.

– Ki az? Halljam!

– Nem tudom uram – ismerte be a rókaarcú.

Melory Larso Rogow nem hitt a fülének.

– Mit mondasz?

– Azt, hogy nem tudom kicsoda az illető, uram – ismételte tagoltan az orgyilkos.

– Te agyalágyult vagy Mort, állás nélkül akarsz maradni? – ingatta a fejét hosszú csend után az elhízott férfi. – Nem fogsz tőlem fizetést kapni, egy vasat sem! A pénzem nélkül éhen halsz!

– Nézze uram: fogalmam sincs kicsoda az illető, de tudom melyik dokkban áll a hajója, sőt azt is, hogy mi a bárka neve.

A kormányzó meglepődött.

– Miért nem ezzel kezdted?

Mort ezúttal hazudott:

– Nem tudom uram.

– Nos rendben – enyhült meg a nagy ember hangja – megtarthatod az állásodat és a fizetésedet is. A további teendőkről majd én gondoskodom. Mondd az adatokat!

A rókaarcú mosolygott magában – akkor és úgy tekerte az ujja köré az elhízott előkelőséget, amikor csak akarta. Újabban már sportot űzött ebből.

– 315-ös dokk, a hajó neve Csillaglovas.

Marl figyelmesen végighallgatta a tengerészgyalogos jelentését. Meglepte, hogy milyen szakavatottan hajtotta végre feladatát az egyszerű katona. Nem csak visszatért a hírekkel, nem esett kelepcébe, de még ő állított csapdát az ellenségnek. A Csillaglovas társalgójában ültek, a hosszú, kilenc személyes asztal körül. A kapitány az egyik asztalfőn foglalt helyet, míg a másik a csapat technikusának járt. Kétoldalt a hét tengerészgyalogos ült.

Marl töprengett, a lehetőségeket mérlegelte. Nagy a kockázat, de vállalni kell. Ez a Han Solo az egyetlen forró nyom ahhoz az emberhez, aki derékba törte a karrierjét. Ahhoz, akin bosszút készült állni; kegyetlen bosszút. Persze lehet, hogy ez a senki kis csempészkapitány is áldozatul esik majd.

Határozott.

– Rajtuk ütünk! Készítsék fel a Csillaglovast, landolunk a dokkjukban és a fedélzetre vesszük az egész átkozott, renitens bandát!

A medvék mosolya kiszélesedett a harc gondolatára. Kapitányuk elbocsájtó kézmozdulatára szétszéledtek, hogy ellenőrizzék fegyvereiket és felszerelésüket.

Marl is felállt – a csehóbeli támadójukról lehúzott hosszú, barna bőrkabátot viselte. A pilótafülkébe sietett, a technikussal a nyomában.

– Megoldottam az oldalsó lövegállások szimulációs programjának a problémáját – újságolta a férfi. – Holnaptól akár kezdődhet is a kiképzés. Csodálatos, hogy ezen az űrhajón minden egység képes szimulációs üzemmódban is működni. Nem tudom, ki építette ezt a bárkát, de még a. birodalmi műhelyek is tanulhatnának tőle.

– Nos, igen – bólintott Marl – én is így gondolom.

Azzal a három közül, a középső pilótaülésbe vetette magát. Felkattintotta a belső kommunikátor kapcsolóját.

– Nem várunk holnapig – világosította fel a technikust. – Nyomban elkezdjük a gyakorlást, de ezúttal élesben. A Millennium Falcon lesz a célpont.

– Figyelem katonák! – szólt a mikrofonba – A feladat, amire vállalkozunk kockázatos. A veszélyt nem az ellenség, hanem a rendelkezésre álló idő rövidsége jelenti. Gyorsan kell majd cselekednünk, fürgén. Ezt várom maguktól mint katonai elöljárójuk, és mint a Csillaglovas kapitánya, és ezt várják maguktól kórházban fekvő társaik is. Ismertetem a tervet, beszállunk az ellenség dokkjában. Maguk a fedélzeti fegyverekből tüzet nyitnak a már ismert, lencse formájú űrhajóra! Figyeljenek arra, hogy ne robbantsák fel, csak tegyék start-képtelenné. Ezután alakzatba fejlődnek, és behatolnak a fedélzetére! Nem ölnek, csak foglyokat ejtenek! Áthozzák őket a Csillaglovasra, majd ha már biztonságos magasságba emelkedtünk, maguk ágyútűzzel felrobbantják az ellenség űrhajóját! Készüljenek a feladatukra! Köszönöm a figyelmüket, sok szerencsét katonák! Kikapcsolta a kommunikátort és a technikushoz fordult.

– Foglalja el a helyét a számítógép terminál mellett, felszállunk!

Néhány perc múltán a Csillaglovas nevű, nagy tüzerejű, alaposan átalakított teheruszály felszökkent az égbe.

A Virgill-rendszer egy elhagyatott, félreeső pontján apró űrhajó lépett ki a hipertérből. Egészen parányi jármű, nem nagyobb az egyszemélyes vadászgépnél; egy éjfeketére mázolt, átépített X-szárnyú volt. Megnyújtott és kihegyesített orrát pilótája a bolygó irányába fordította.

Odabent a fülkében, ismeretlen rendeltetésű műszerek között egy férfi húzódott meg. Feltűnően barna bőre volt, az orra alatt gondosan pödört bajusz ékeskedett. A térdein nyitott aktatáskára emlékeztető műszer feküdt, amit vastag kábel kötött össze a vadászgép központi antennájával. A lapos, zöldes fényű képernyőn adatok sorakoztak. Egy gondosan elrejtett, nagyon speciális jeladó pillanatnyi helyzetéről tudósítottak.

A barna bőrű férfi szemében csillagok visszfénye tükröződött, szája szegletében apró, titokzatos mosoly bujkált. Jól tudta, hogy rövidesen megleli, amit keres. Szinte karnyújtásnyira van már csak előtte, legalábbis ahhoz a mérhetetlen távolsághoz képest, amit eddig megtett.

Az X-szárnyú hihetetlen sebességgel haladt – még a tervezői sem hitték volna, hogy ilyesmire valaha is képes lesz. Pedig lám! Annak az embernek köszönhette, aki átépítette – és aki sok űrhajót átépített már, melyek közül bizony nem egy galaxis-szerte is ismertté vált. Ez az X-szárnyú egyik büszkesége volt, óvatos, gondos kezekkel irányította most is.

A bolygó egyre közeledett, egyre nagyobbnak tetszett, lassan betöltötte az egész ablakot, a képernyőn is mind kisebbekké lettek a számok.

A férfi barna arcán kiszélesedett a mosoly.

A Millennium Falcon oltalmazólag haladt a B8-as felett. Han Solo csodálkozó mosollyal figyelte a testes bárkát – még mindig olyan hihetetlennek tűnt, hogy képes repülni.

A DIRR-t, az irányított rádiósugaras kommunikátor egységet beállította a másik hajó antennájára. A követő elektronika egykedvűen munkához látott.

– Üdvözlöm Go Rien, Han Solo vagyok. Ha akad a hajóján DIRR rendszer, célozza ránk!

Néhány percnyi csönd után megreccsent a kommunikátor hangszórója.

– Üdv Solo kapitány. Hall engem?

Han válaszolt.

– Csak azért kérdeztem – hallatszott a hangszóróból –, mert nem voltam biztos benne, hogy valóban üzemel ez a berendezés.

– Nahát Go Rien, maga nem bízik a saját hajójában!

– Ez most mellékes Solo. Nagyon becsülöm a maga Falconját, de ha nem tűnünk el innen valahogy, akkor cseppet sem fog számítani, hogy melyikünk, milyen műszaki állapotú hajóban csücsül.

A koréliai felnevetett.

– Próbálom elképzelni magát, amint a B8-asával lerázza az üldöző TIE-vadászokat. Nem merész kissé ez a terv, Go Rien?

– Solo – a hangból érződött a méltátlankodás – én nem lehagyni akartam őket, hanem megtéveszteni.

– Na persze, már el is felejtettem, hogy maga mekkora trükkmester! Mondjuk az Erő segítségével megpróbálhatna bennünket felhővé változtatni, vagy netán hipnotizálhatná az ellenséges pilótákat. A túloldalon rövid csend támadt, aztán lassan elmondott, nyugodt szavak következtek:

– Solo kapitány, maga igazságtalan velem.

A hirtelen hangnemváltás – Han maga sem tudta miért – valahogy elkerülhetetlenül szükségessé tette, hogy ösztönösen elgondolkodjon a fejvadász szavain. Talán ez is egyfajta trükk volt. Mennél inkább gondolkodott rajta, annál helytállóbbnak érezte a vádat!

– Nos rendben – folytatta kevésbé gúnyosan – attól tartok egyetlen megoldás létezik.

– Ne kíméljen Solo! – bíztatta a másik.

– Nem állt szándékomban Go Rien, higgye el. Szóval arra gondoltam, hogy én most meglépek; aztán majd visszajövök ha elcsendesedtek a hullámok, és ígérem, mindent meg fogok tenni, hogy kiszabadítsam magát!

A fejvadász kurtán felnevetett, hangjában valami különös dac csendült:

– Nem magamat féltem Solo, engem ezek soha nem kapnak el! Magáért aggódom és a társainkért.

A sebét gyógyítgató Scarpa közelebb hajolt a mikrofonhoz. Arcán ezúttal is feltűntek a fájdalom fintorai, de egy pisszenés sem sok, annyit sem panaszkodott.

– Ez nagyon kedves magától Go Rien - rebegte. – Biztosíthatom, hogy soha nem fogom elfeledni! Ha valamiben segítségre szorulna, csak szóljon!

– Hamarosan eljön az ideje annak is - ígérte a Kefehajú a kommunikátoron kérésztül.

– Jó lenne, ha az udvariaskodás helyett most inkább csinálnánk valamit, mert különben hamarosan tömérdek időnk lesz az etikett gyakorlására, valami barátságos, állami költségvetésből fenntartott helyen – aggodalmaskodott a koréliai.

Szavait helyeslő vukibőgés követte. A fejvadász tárgyilagos közlése mindannyiukat meglepte,

– Nincs szükség menekülésre, eltűntünk a lokátoraikról.

Pillanatnyi döbbent csend után Han Solo adott hangot a mindannyiukat foglalkoztató kérdésnek:

– Micsoda?

– Mindkét hajót eltüntettem a Repülésirányítás lokátor-ernyőiről. Pontosabban más azonosítási számot rendeltem a bennünket jelző fénypontok mellé.

– Na de – akadékoskodott a Falcon kapitánya –, fel fog tűnni neki, hogy hova lett a két szökevény jármű.

Szinte maga előtt látta, amint Go Rien legyint.

– Ugyan Solo, amatőrnek néz. A mi számainkat hozzárendeltem két kifelé tartó csapatszállító bárkához. – Rövid kuncogás a túloldalon – Lesz nagy meglepetés, amikor a TIE-vadászaik megtámadják a saját hajóikat.

Csuhákká harsogó nevetése betöltötte a Falcon apró pilótakabinját, míg Han továbbra is hitetlenkedve rázta a fejét.

– Csak azt nem értem Go Rien – mondta –, ha maga ilyesmikre képes, miért nem maga a császár; vagy legalábbis miért nem ment csempésznek?! Fogalma sincs, milyen sok pénzt kereshetne!

A fejvadász tömören válaszolt.

– Solo, fogalma sincs, milyen sok pénzt keresek én így is!

– Ebben az esetben, nincs kedve társulni? – ajánlotta Han.

– Társak vagyunk: én a Birodalom fejvadásza, maga a Birodalom ügynöke. Mi lehetne ennél szorosabb kapcsolat?

Han dühösen fújt, gyűlölte ha emlékeztetik a szégyenletes tényre, hogy jelenleg a Birodalomnak dolgozik; vagy legalábbis azzal közös célok érdekében.

– Tudja mit, Go Rien: menjen a fenébe! – vágta rá ingerülten.

– Rendben van kapitány, bocsásson meg! Mindig elfelejtem, hogy maga nem szívesen működik együtt velünk.

– Go Rien, ne ködösítsen itt nekem, maga soha semmit nem felejt el, csak azt, amit akar. A maga agya olyan, akár egy átkozott számítógép. Mondja meg, most mit tehetünk!? Landolhatunk valamelyik dokkban?

– Azt tesz, amit akar Solo – hallatszott a hangszóróból.

Han eltöprengett. A B8-ast újjá kell építeni; ehhez műszerekkel és szerszámmal felszerelt dokkra lesz szükség. Az pedig drága.

– Go Rien, mondja csak: van magának pénze?

– Elfogyott – jött a válasz. A koréliai hümmögött.

– Adná nekem Grittet?

– A gépházban van, kapcsolom... – aztán rövid szünet után még hozzátette – remélem sikerül.

Némi kattogás és recsegés után a szerelő vékony hangja hallatszott.

– Igen Solo, mit akarsz?

A kapitány meglehetősen tömör választ adott.

– Pénzt.

A kis ember hangja méginkább elvékonyodott.

– Tudod, hogy nem foglalkozom hitel ügyletekkel.

A koréliai-nem jött zavarba.

– Nem is hitelre gondoltam, utálom az uzsorát, hanem némi kamat mentes kölcsönre. Ez csak afféle baráti szívesség lenne, tudod olyasmi, amilyent én tettem neked a múltkor, amikor...

A túloldalról mély sóhajtás szakította félbe a szavait.

– Oké Solo, megkapod. Mennyi kellene?

– Kedvellek Gritt – kiáltott fel Han, és hangjához Csubakka basszusa társult.

– A dokk bérleti díja és az alkatrészek ára. Szerinted mennyi.

A szerelő gyors fejszámolásba kezdett.

– Úgy négyezer – bökte ki végül.

– Ez remek – ujjongott a kapitány. – Ennyi pénzünk biztos, hogy akad, hiszen épp ennyit adtam neked a Falcon nagyjavításáért.

A másik hangján szomorúság érződött.

– Nem volt nálam túl sokáig.

– De még lesz! – ígérte a koréliai határozottan. Nem is sejtette mekkorát téved.

A Csillaglovas mozdulatlanul lebegett az üres dokk felett. A csalódott Marl egyetlen nagyon is találó szóval jellemezte volna: kihalt. Odalent egy lélek sem látszott, pusztán egy üzemen kívüli műszerkocsi és néhány szerte-szétdobált, használhatatlan űrhajó alkatrész.

– Elmentek – összegezte hangosan a tényeket.

Felkapcsolta a kommunikátort, és mégegyszer megkérdezte a katonát, biztos-e benne, hogy ezt a dokkot kémlelte ki. Mivel újból megerősítette, hogy igenis, ez az említett hely, Marl kiadta a parancsot a leszállásra.

A jelentősen átalakított, erősen felfegyverzett egykori intergalaktikus uszály lassan leereszkedett a dokk betonjára. A hat támláb – Marl pilótatudományát dicsérve – egyszerre ért földet. A kiegyenlítő rendszernek nem sok dolga akadt azzal, hogy vízszintesbe állítsa a hajótörzset.

– Az egyes és kettes üteg kezelője a helyén marad, fedezi a többiek partraszállását! Ók átfésülik a terepet! – rendelkezett.

Nem telt bele egy percbe és a feltáruló zsilipajtó mögül öt tengerészgyalogos ugrott a betonra, meg sem várva, amíg a rámpa leereszkedik. Fegyvereik csövével folyamatosan a környező épületek ablakalt és egyéb nyílásait pásztázva gyakorlottan szétoszlottak. Hamarost eltűntek a dokk különböző helyiségeinek bejáratai mögött.

– Egyes rendben – hallatszott a kommunikációs hálózat hangszórójából.

– Kettes rendben.

– Hármas rendben. Rövid szünet.

– Ötös rendben.

Az ifjú tiszt rosszallóan húzta össze a szemöldökét.

– Négyes? – szólt a mikrofonba.

Csend, halk sercegés. Marl kezdett nyugtalan lenni.

– Négyes, mi a fene van!? Jelentkezz! Ha jött is válasz, a Csillaglovas újdonsült kapitánya nem hallhatta azt. A hálózatban ugyanis őrült ricsaj támadt. A katonák kiabáltak, a sisakmikrofonokon át behallatszott a fegyverek süvítése.

– Követelem, hogy jelentse végre.valaki, mi folyik ott! – üvöltötte Marl ingerülten.

– Birodalmiak! – ordította vissza valaki, de aztán minden szó újból artikulálatlan egyveleggé olvadt össze.

– Vissza! Visszavonulás! Katonák a fedélzetre! – parancsolta.

Hosszú percek teltek el, és semmi sem mozdult. Csak az ablakok sötét nyílásai villogtak vadul, jelezve hogy odabent heves lézertűz-párbaj folyik.

– Átkozott nagy a túlerő! – lehetett kivenni, egy értelmes mondatot.

– Fedezz! Megpróbálok áttörni...

– Mögötted...!

Aztán feltűnt az első férfi. Vértezete hiányos volt, testét sebek borították. Arcán valami vad elszánás tükröződött. Megpördült, a falhoz húzódott – készen arra, hogy fedezze visszavonuló társait.

A következő egy sebesültet hordozott a vállán, akiben Marl a négyesre ismert. Botladozva járt, maga is alig állt a lábán. A rámpa felé tántorgott.

– Segítsen neki! – szólt rá a kapitány a fedélzeti számítógép konzolja előtt várakozó technikusra.

Újabb kettő jött, egymás után hátráltak ki. Magabiztosan mozogtak. Jól látszott, soha nem jönnének zavarba, nem szállna inukba a bátorságuk.

Az utolsó futva érkezett. Artikulálatlanul üvöltött és folyamatosan tüzelt hátrafelé. Társai csatlakoztak hozzá, mindannyian a Csillaglovas felé iramodtak.

A bal oldali fedélzeti üteg ekkor kezdett tüzelni. A karvastagságú energiasugarak hihetetlen pusztítást vittek végbe a dokk szolgálati épületében. Mikor a katonák már mind a fedélzetre jutottak, és a hajó felszökkent a földről az ég felé, az ágyú még akkor is szünet nélkül okádta a lézernyalábokat.

– Rohamosztagosok – lihegte az őrmester, ő volt az, aki utoljára érkezett. – Lesben álltak odabent, úgy tűnt vártak ránk.

Marl bólintott; megérzései elárulták: nagyon is hasznos információt kapott.

A 604-es dokkban két űrhajó nyugodott, egymás mellett. Egy lerobbant B8-as vontató és a Millennium Falcon nevű, szakavatott körökben meglehetős hírnévnek örvendő csempészhajó.

Mindkét jármű legénysége a Falcon társalgójában gyűlt egybe. Han Solo, Go Rien, és Csubakka a játékasztal körüli székekben ültek, míg Casparnak, Scarpának és Grittnek csak itt-ott jutott hely. A szót a koréliai vitte:

– Számtalan teendő vár ránk – kezdte – Egy fergeteges állami megrendelést kell megcsípnünk: munkadroidok szállítását.

– Hova? – vágott közbe Scarpa érdeklődő ábrázattal.

– Merőben lényegtelen – válaszolta Han.

– Az árut ugyanis félúton el fogják rabolni...

– Nem hiszem – rázta a fejét az ex-rendőr.

– Ha mi így együtt maradunk, nincs az a kalóz, aki...

– Scarpa – Csattant fel a kapitány – lenne szíves hagyni, hogy befejezzek egy mondatot! Az a célunk, hogy elvigyék azt a szállítmányt.

– Nem értem, akkor minek vállaljuk el a fuvart?

A fejvadász, megelégelvén a szócséplést, egy rövid mondat erejéig átvette a szót:

– Csapdát állítunk, Scarpa ügynök.

A kapitány bólintott.

– Ehhez kell a maga segítsége – tette hozzá. – Be kell jutnunk a rendőrségre, ahol az állami szállítók listáját őrzik. Fel kell rá iratkoznunk, mégpedig olyan paraméterekkel, melyek nekünk juttatják a munkát.

Az ex-rendőr mosolygott, mint aki mindent ért, Han Solo pedig folytatta.

– Másrészről viszont, rendbe kell hoznunk a B8-ast, egybeépítjük a Falconnal, de úgy, hogy bármikor különválaszthatok legyenek.

– Nekem bizonyos magánjellegű elintéznivalóim is vannak – közölte Scarpa a legnagyobb lelki nyugalommal.

Csubakka dühkitörését csak az fékezte meg, hogy Caspar is hasonló tartalmú kinyilatkoztatást tett, a maga halk hangján.

– Nos, rendben – igyekezett összegezni a tényeket a koréliai – akkor Scarpa úr és Caspar elmennek a dolgukra, Go Rien, maga gondolom vállalja, hogy kikémleli a rendőrséget, mi pedig Csubival és Gríttel hozzálátunk a szereléshez. Akad valakinek kérdése?

– Igen – kiáltott fel Scarpa. – A fejvadász úrtól szeretném megtudni, hogy milyen egyenruhát hordanak a Birodalom különleges ügynökei; merthogy ugyebár magam is az lennék, és szeretném ha ez látszana is. És hát a szép fekete rendőregyenruhámat elvették, csak a hadnagyi csillagok maradtak meg. Azt nem adtam oda – és bizonyítékként megmutatta a tenyerén nyugvó két apró, ezüst drágaságot.

Go Rien elbizonytalanodni látszott. Hogyan is mondhatná meg ennek az embernek, hogy a különleges ügynök attól ügynök, de méginkább attól különleges, hogy nem húz magára uniformist.

– Feketét hordanak, olyat mint a rendőrök – nyugtatta meg az ex-tisztviselőt.

A társaság tagjai szétszéledtek. hogy kiki menjen a maga dolga után.