ÖTÖDIK FEJEZET

Az utolsó három nap megfeszített munkával telt, hogy a szerelések időre elkészüljenek. Han Solo a Falcon pilótafülkéjében ült, és ahhoz is alig érzett erőt, hogy előre nyúljon az irányítókarhoz. Pedig hát, anélkül, szó sem lehetett repülésről.

– Csubi? – próbálkozott. – Nincs kedved esetleg neked...

Szavait tikkadt vukibőgés szakította félbe – jelentése egyértelmű volt.

A koréliai, mit tehetett, nyögve-nyelősen előrehajolt és megragadta a senkinek sem kellő holmit.

– Esetleg ha gondolja, akkor én megpróbálhatom – ajánlotta egy hang a hátsó ülések irányából.

Han rögtön megélénkült.

– Nem, nem Scarpa... maradjon csak! Azt hiszem mégiscsak jobb lesz ha majd én.

Többen hevesen bólogattak.

– Nos – kezdte a kapitány, – Akkor most kezdetét veszi a B8/M.F. űrvontató első és egyben, ígérhetem, utolsó útja.

Rájött, hogy ez így némiképp vésztjóslóan hangzott.

– Ne értsék félre – helyesbített gyorsan – meglehetősen kicsi az esélye annak, hogy felrobbanunk.

Valaki a fedélzeten ellenben jól tudta, hogy igenis, nagyon nagy az esély. Saját kezűleg rejtette el a bombát.

Solo közben leadta a jelet a dokk automatikájának, hogy nyithatja a kupolát. A megrongált plaszt-acél félgömb lassan kétfelé vált.

A kapitány fokozta az energiát és lassan maga felé húzta a kart. Érezte a lába alatt dohogó irdatlan erejű gépek keltette remegést. Ugyanakkor azonban tapasztalta a szokatlanul óriási súly húzását is. Nos igen, a gravitáció nem gyérekjáték.

Óvatosan emelte fel a betonról a vontatót. Különös érzés volt az először lomhán mozduló, majd egyre nagyobb tehetetlenséggel sodródó hajótest irányítása.

Csubakka aggódó vakkantásokkal érdeklődött a helyzet felől. A kapitány rövid mondatban értékelte a helyzetet:

– Menni fog ez.

Kiértek a dokkból. Hirtelen kitárult a látóhatár.

– Soha többé nincs kedvem visszajönni erre a bolygóra – nyilatkozott.

Utasai egyemberként bólintottak: őnekik sincs!

Becsúsztatta a kilépési engedélyeket tartalmazó adat-tárolót a leolvasó egységbe. Az továbbította a szükséges információkat a Repülésirányítás komputerébe. A Falcon egyik monitorján feltűntek a központ javasolt légifolyosó és röppálya kódjai.

Han ezeket – az egyszerűség kedvéért – rögtön elfogadta.

– Ilyen békésen is ritkán távozunk bolygóról – vigyorgott.

Ám Csubakka komor ábrázata figyelmeztette az úticéljukra.

Az ám, a Csillagromboló! Nagyon remélte, hogy onnan is hasonlóképpen békésen távozhat majd. Nem is sejtette, hogy a közismert típusú birodalmi űrsikló, amelyik pontosan előttük állt a Csillagromboló felé vezető pályára, és apró fényfoltként mindvégig ott villogott a Millennium Falcon lokátorernyőjén, az éppen azon van, hogy ebben megakadályozza.

Az említett jármű – nagy sebessége révén – jóval hamarabb ért célba, mint a lomha vontató. Az óriási űr-erőd protokoll-dokkjában landolt. Fehérpáncélos rohamosztagosok adtak díszőrséget a kiszálló magasrangú vendégnek.

A kormányzó elégedetten vette tudomásul a tiszteletet. Ideje hozzászoknia, mert hamarosan nap mint nap része lesz benne. Eleinte szenátor lesz, később tanácsnok... és egyszer talán... Jobb erről még csak nem is gondolkodni – a falnak is füle van. Maga a kapitány jött köszönteni őt.

– Üdvözlöm a fedélzeten uram. Kellemes meglepetés számomra a látogatása, ámbátor nem tudom, minek köszönhetem?

Középkorú, magas, határozott arcvonásokkal büszkélkedhető férfi volt.

– Beszélgetni szeretnék magával – fuvolázta Rogow olyan behízelgő hangon, amennyire csak tőle tellett. Tisztában volt vele, hogy ezzel mekkora nagy kegyet gyakorol.

– Kérem fáradjon velem – szívélyeskedett a kapitány. – A nevem Mobert és őrnagyi rangban szolgálok a flottánál.

– Örülök, hogy megismertem Mobert őrnagy – mondta, miközben elhaladtak a sorfal előtt. Kiléptek a hangárból és beszálltak egy liftbe.

– Kapitányi rezidencia – közölte az automatikával az őrnagy.

A lift meglódult, hogy aknák tucatjain át a kívánt helyre szállítsa utasait. Kettesben maradtak.

– A droid-szállítmányról van szó – kezdte a kormányzó.

A kapitány elgondolkodott.

– Arról a kétezer munka-droidról?

Az elhízott ember nem felelt, csak bólintott.

– Elhoztam – folytatta Mohert. – Úgy tudom még a mai nap során átveszi egy teherhajó. – Az órájára pülantott. – Mikor is?

A félintelligens személyi-egység kikereste a kívánt adatot és megjelenítette az apró kijelzőn.

– Perceken belül – olvasta le a kapitány. Rogow az állat dörzsölgette, figyelte a lift tájékoztató monitorját.

– Az a helyzet, hogy éppen ennek nem szabad megtörténnie. Illetve csak némi módosítással.

A másik utas szemöldöke felszaladt.

– Mire gondol, uram?

– Szeretném lecserélni a teherhajó legénységét. – Elégedett volt ezzel a fogalmazással.

– Mi akadályozhatja meg ebben uram? Ha jól tudom, az ön jogköre meghatározni a fuvaros személyét!

– Nos igen – mosolygott. – Azonban, hogy úgy mondjam, akadhatnak bizonyos nehézségek.

A kapitány fel sem tette a kézenfekvő kérdést, egyszerűen csak várt. Nem kellett sokáig.

– Például az, hogy a legénység nem ért velem egyet.

Mobert őrnagy széttárta a karját.

– Rendelkezzék az embereimmel uram!

A kormányzó válaszul szélesen elmosolyodott.

– Köszönöm kapitány. Nem fogok megfeledkezni magáról.

A lift megérkezett.

Az elektronika hangos sípolással jelezte, hogy az érzékelók tanúsága szerint a jeladó helyzete megváltozott.

Marl a Csillaglovas tágas társalgójában tartózkodott éppen, az egyik kényelmes karszékben hevert, lábát a hosszú asztal lapján nyugtatta. Úgy ugrott fel, mint akit darázs csípett.

– Riadó! – üvöltötte az űrhajó csendjébe, miközben a pilótafülkébe rohant. Szinte rávetette magát a kijelzőre.

– Felszállnak! – ismerte fel a helyzetet azonnal. Az elmúlt napok semmittevése alatt feltöltődött levezetésre váró energiákkal. Fűtötte a tettvágy.

– Gyerünk tetűk! – szellemeskedett. – Mindenki a helyére!

Jó kedve volt.

A Csillaglovas bőgő hajtóművekkel szökkent fel a földről és vágott neki a hosszú útnak. Oly őrülten száguldott, hogy a Repülésirányítás rá is parancsolt: csökkentse a sebességét!

Az ifjú tiszt engedelmeskedett, nem akart balhét. Percek teltek el szótlanul, miután elhagyták a légkört. Csak a műszerek zúgása és a hajtóművek dohogása hallatszott.

– Kérem a követett jármű pályaadatainak elemzését! A lehetséges cél érdekel és nem a számadatok!

A technikus és – útmutatásai alapján – a fedélzeti számítógép munkához láttak. Az eredmény valószínűleg mindkettőjüket meglepte volna, ha az elektronikus agyak képesek lennének ilyesmit érezni, így csak a technikus kiáltott fel:

– Uram, a céljuk egy birodalmi csillagromboló!

– Micsoda? – döbbent meg Marl. Az utóbbi évek legvalószínűtlenebb állításának ítélte az elhangzottakat.

– Ismételje meg a kalkulációt! – parancsolta ingerülten.

– Az eredmény változatlan – hangzott a válasz kis idő múltán.

– Végül is – vonta meg vállát az ifjú – minden lehetséges. Még ez is.

Töprengeni kezdett a körülmények követelte haditerv módosításon.

– Álcázópajzsokat felvonni! – rendelkezett.

Váratlan izgalom – gondolta magában korántsem rossz szájízzel. Bekapcsolta a belső kommunikátort.

– Katonák! – kezdte meg szokásos beszédét. – A sors különös tréfájaként egy birodalmi csillagromboló felé tartunk. Ám senki ne úgy gondoljon rá, mint esetleges új otthonunkra, hanem úgy, mint egy ellenséges hadihajóra. Tudom, hogy nem kis dolog, amit maguktól kérek, de talán nem voltak azok az eddigiek sem. Mégis végrehajtottak mindent, mert maguk jó katonák. Tartsák magukat ezentúl is ehhez! Álcázó pajzsok védelme alatt haladunk, ezt jegyezzék meg. Nem tudom, miben áll majd jelen küldetésünk, a titkot még az idő fátyla rejti, de lehet, hogy be kell hatolnunk a csillagrombolóra. Számítok magukra katonák. Köszönöm a figyelmüket!

Feszült csendben teltek a következő percek. Csak a technikus hangja hallatszott néha.

– Beértünk a vadász övezetébe.

– Lőtávolán belül vagyunk.

– Vonósugár hatótávolságán belülre kerültünk.

– Követett jármű landolt a 3-mas teherdokkban.

Marl gyorsan benavigált a híd mögé. Meglapultak.

– Technikus! Azt mondta a múltkor, hogy soha nem találkozott még ilyen hatékony komputer-egységgel, mint amilyent ebbe a hajóban építettek. Igaz?

– Így van uram.

– Ha, tegyük fel, rácsatlakoztatná a csillagromboló számítógépes rendszerére, képes lenne kiszűrni egy bizonyos témakörre vonatkozó információkat.

– Nem látom akadályát uram.

– És elképzelhetőnek tartja a csatlakozást?

– Hogyne uram. Valakinek ki keltene mennie a romboló felszínére és megbontania egy külső kábel burkolatát.

– Lehetséges ezt úgy csinálni, hogy odabent ne vegyék észre?

– Minden további nélkül uram.

– Ugye a híd környéke megfelelő terület az ilyesmire?

– A legmegfelelőbb uram.

– Magam is így tudom. És még azt árulja el, ki alkalmas közülünk erre a munkára?

– Egyedül én uram, egy csillagromboló technikusa voltam.

– Nos ez remek. Az ürruhákat a helyükön találja, sok szerencsét!

A Millennium Falcont rejtő B8/M.F. kódjelű vontató lassan beúszott a csillagromboló hasán tátongó óriási nyíláson, és rögvest a meghatározott irányba fordult. Különféle szervíz- és ellátóhajók, TIE-vadászok tucatjai áramlottak körülötte.

– Pocsékul érzem magam – újságolta Han. – Rohadt egy helyzet.

A fejvadász megint csak mosolygott.

– Pedig ennél nagyobb biztonságban kevés helyen lehetne.

– Talán – tárta szét tehetetlenül a karját a koréliai. – Ennek ellenére rossz előérzetek gyötörnek.

– Innen bizony már aligha fordulhat vissza – közölte Go Rien, és a kapitány meg mert volna rá esküdni, hogy káröröm volt, amit a hangjából kihallani vélt.

– Köszönöm, hogy vigasztal – felelte hálásan.

A fejvadász egy ideig fürkészen figyelte.

– Semmiség – mondta aztán lassan. Han Solo ügyesen lerakta a nehézkes hajót a dokk fémpadlójára.

– Megérkeztünk – tudósított merőben feleslegesen. Aztán fáradtan elmosolyodott, amolyan Han Solo féle nekem-mindig-igazam-van vigyorral.

– Mondja Go Rien, a csillagrombolókon szokás nehéz fegyverzettel is felszerelt rohamosztagosok kivezénylésével fogadni a vendéget? – gyors fejszámolásba bocsátkozott. – És mindjárt ennyivel!

Ám a Kefehajút nem lehetett kibillenteni egykedvű nyugalmából.

– Ha igen, akkor azóta vezették be, hogy nem kapok híreket otthonról – adta meg a választ.

– Szóval ráfáztunk – foglalta össze a tényeket a koréliai.

Ezzel mindenki egyetértett.

Csubakka fájdalmasan bömbölt és sóvár tekintettel méregette a fejvadászt, vajon alkalmas-e az időpont, hogy széttépje.

A férfi gondolatolvasónak bizonyult.

– Nem ajánlom Csubi! – emelte fel a kezét.

A vuki hallgatott a jó szóra. A külső mikrofonok egy megafon harsogását közvetítették.

– Feltartott kézzel hagyják el a hajó fedélzetét! Ellenállásnak semmi értelme!

Hát ezt bizony figyelmeztetés nélkül is látták. Solón annyira erőt vett az elkeseredés, hogy úgy érezte le kell vezetnie valahogy.

Odalépett a külső hangszórók mikrofonjához, maximumra tekerte a hangerőt – a hangár csendjébe odakint elektromos gerjedés visítása hasított –, majd belekiabált a mikrofonba.

– Nyalják ki!

Több katona elkésve kapott sisakjának zajszűrője felé. A csarnokban még hosszan visszhangoztak a szavak.

Scarpa a koréliai kezét rázta.

– Gratulálok kapitány – vigyorgott –, ezt jól megmondta nekik!

Kintről érzelmektől mentes parancs hangzott fel.

– Ha nem jönnek ki azonnal, ronccsá lőjük a hajójukat!

A Falcon fedélzetén csak egyvalaki tudta nagy biztonsággal kikövetkeztetni, hogy ez valószínűleg nem több, mint üres fenyegetés, de ő tanácsosabbnak tartotta, ha hallgat.

– Azt hiszem, ezek nem értik a tréfát – állapította meg Han. – Jobb lesz, ha engedelmeskedünk.

Ahogyan kivonultak, az leginkább gyászmenetre emlékeztetett. Egyedül az ő arca nem illett a képbe, mert – ahogyan reménytelen helyzetekben mindig – szélesen vigyorgott.

A katonák rögtön körbevették őket, elszedték a fegyvereiket. Egy tiszt hozzájuk lépett, egyenesen a koréliai elé.

– Maga Han Solo, igaz? – kérdezte. Ezzel aztán adott is töprengeni valót a kapitánynak, aki sehogyan sem jött rá, honnan a fenéből tudják az igazi nevét, amikor gondosan ügyelt rá, hogy azt ne árulja el. Egyetlen lehetőséget talált.

Az áruló!

Egy rettentően elhízott, elégedetten mosolygó férfi elé vezették őket. Minden ujján egy-egy méregdrága gyűrű csillant.

– Hát ez ki a fene? – kérdezte Han jól hallhatóan, amikor megtorpantak előtte.

Kíváncsiságát Scarpa elégítette ki:

– Melory Larso Rogow, Virgill kormányzója – mondta halkan, majd hirtelen lehunyta a szemét, arcán erőlködés látszott.

– Na gyerünk már! – biztatta Solo. Scarpa megemberelte magát.

– Aki egy szar alak! – üvöltötte bele tagoltan a hangár csendjébe.

A katonák összenéztek, a nagyméltóságú elsápadt.

Az ex-őrmester kinyitotta a szemét. Vigyorgott... akárcsak Han.

A sértett kereste a megfelelő válasz szavakat, látnivalólag nem lelt rájuk. Hosszú hallgatás következett, s aztán – nem valami túlzott fantáziáról téve tanúbizonyságot – megtalálta a hangját.

– Meg fognak dögleni mind! – ígérte hevesen.

Solo mélyen a szemébe nézett. Legyintett.

– Ej, ha tudná hányan mondták már ezt...

– Többen nem fogják – biztosította őt a másik.

A börtön-blokkba vezették őket. Gondolható, hogy árgus szemekkel figyelték az utat, mindenütt a menekülés lehetőségét keresve. Mindhiába – vigyáztak rájuk! Tágas liften szállították őket úticéljuk felé – hogy nagyszámú fegyveres őrnek jusson hely mellettük. A koréliai újból elcsodálkozott, milyen tágas is egy efféle sétahajó.

No persze itt is a celláknál spórolták meg a helyet. Ő Csubakkával és Go Riennel került egy helyre.

– Bravó! – dicsérte Han a fejvadászt, ahogy magukra maradtak. – Remek a terve; mondtam már? Ugyanis utálom ismételni magam. Csakhogy a maga társaságában gyakran rákényszerülök.

– Miért van úgy oda? Bármikor megszökhetünk.

– Na persze! Eddig is lett volna vagy tucatnyi alkalom, csak tudja birodalmi csillagrombolón speciel még nem voltam börtönben – csevegő stílusra váltott. – Ezt is meg kell nézni belülről. Azt beszélik valami híres belsőépítész tervezte.

– Úgy van, ahogy mondja.

A kapitány meglepődött.

– Az építésszel kapcsolatban? A másik ártatlanul vigyorgott.

– Nem, a szökéssel.

– Na ne komolytalankodjon Go Rien legyen szíves. A helyzet most nem alkalmas ilyesmire!

A másik elkomorodott.

– Én komolyan beszéltem.

– Azt akarja mondani, hogy látott módot szökésre, de nem éltünk vele? Bólintott.

Han Solo töprengve dörzsölgette az állát, de hamar feladta.

– Miért?

– Nem lett volna értelme, Solo.

A kapitány végképp eltanácstalanodott.

– A szökésnek? – igyekezett tisztázni.

– Nincs tervünk, nem tudjuk mire készül az ellenség, nem egyeztettünk egymással – sorolta. – Majd megszökünk, ha mindezek mögöttünk lesznek.

Hallgatóságának elkerekedett a szeme.

– Nézze – próbálta Han megmagyarázni –, a börtönöket azért építik, hogy az ember ne tudjon csak úgy megszökni, amikor épp kedve szottyan.

– A börtönöket igen – értett egyet – de ez egy csillagromboló!

– Börtönblokkja! – egészítette ki a kapitány.

A fejvadász újból elmosolyodott, ezúttal szélesebben.

– Az nagy különbség! – emelte fel a mutatóujját.

A technikus kibújt az űrruhából – egy katona a helyére vitte – és visszaült a hajó fedélzeti-számítógépének konzolja elé.

– Elkészültem, uram. Úgy látom működik is – mondta fáradtan és letörölte homlokáról a verejtéket. – Mit kíván megtudni?

– Először is a hajó és a kapitány nevét – vágta rá Marl gondolkodás nélkül.

A technikus bütykölt valamit a kapcsolókon.

– Tűzcsiholó – felelte azután –, a kapitány meg valami Mobert őrnagy.

– Mobert? – ízlelgette az ifjú tiszt a nevet. – Soha nem hallottam, persze nem is csoda. Mit talál Han Solo néven?

Rövid szünet.

– Börtönblokk 34-es cella – jött a felelet.

– Cellatársak?

– Valami Csubakka... miféle név ez!... és valami Go Rien Moss.

– Az előbbi az elsőtisztje, az utóbbi a fejvadász.

– Miért zárták be őket? – tette fel a következő kérdést, de aztán jobb jutott az eszébe. – Egyáltalán mit keresnek a csillagrombolón?

Ez bizony sokáig tartott, de mindenre megkapta a választ. Akadt min törnie a fejét.

– Állami fuvar? Felsőbb utasítás? – gondolkodott hangosan. Hozzátett egynémely további tényt: – Összeépített teherhajók, Virgill kormányzója.

Beindult a híres marli intuíció támogatta logika – tíz perc elteltével tisztán látott mindent.

– Ki kell őket szabadítanunk, mert megölik a fejvadászt – kiáltott fel.

A technikus, ezt nem nagyon értette.

– Az nekünk miért nem jó uram? – kockáztatta meg egy idő után a kérdést.

Marl felriadt töprengéséből és erősen a másik szemébe nézett.

– Mert én akarom megölni! – felelte sötéten.

Átkapcsolt a teljeskörű kommunikációs rendszerre.

– Katonák! Sorakozó a zsilipnél! Behatolunk az ellenséges – nyomta meg a szót – csillagrombolóba. Természetesen, mielőtt még nyugtalankodni kezdenének elárulom, cselt fogunk alkalmazni. Öltsék fel szolgálati ruháikat és a Pöröly jelét takarják el valamivel. Fegyver szíjjal, válltáskával, nekem mindegy. Viszlát a zsilipnél, katonák!

Maga is átöltözött – a találkán már magasgallérú, fekete, tiszti egyenruhájában feszített. Oldalán szolgálati pisztoly, melynek vállszíja – micsoda véletlen – pont a hajóegység jelzésére simult. Bármelyik csillagrombolón a tisztikar tagjának nézték volna.

Pontosan tudta mit hol talál, miként viselkedjen egy efféle hajón. A katonái nemkülönben!

– Technikus, maga itt marad! – rendelkezett. Előhúzott egy-egy adó-vevőt.

– Ez itt két egymásra hangolt, dekóderes kommunikátor készülék. Az egyik magánál lesz – nyújtotta át –, a másik nálam marad. Folyamatosan tartjuk a kapcsolatot.

– Bemérhetik az adást uram! – vetette ellen a másik.

Az ifjú tiszt vállat vont.

– Na és, egy csillagrombolón legalább tucatnyian használnak ilyet.

– Ahogy gondolja uram – egyezett bele tisztelettudóan.

Marl végignézett az emberein, szállas termetű, kemény arcú férfiak – és sokat tanultak mellette az elmúlt két hónap során. Ha valakikkel, hát velük sikerülhet megvalósítani a tervet.

– Úrruhákat fel! – adta ki az utasítást. – A beépített mikrofonokat ne használják, teljes rádiócsendet rendelek el!

Kiléptek a nyílt űrbe. A hadihajó gravitációs mezeje rögtön magához húzta őket. Az ifjú jól emlékezett, merre találják a legközelebbi bejárati zsilipet a híd tövében. Arra indultak.

– Technikus? – kereste a kapcsolatot a Csillaglovassal.

– Igen uram? – jött a válasz.

Marl közel hajolt az ajtóhoz, kesztyűs kezével letörölte egy helyen a rátapadó csillagközi port.

– Nézzen utána, hogy tartózkodik-e valaki a VZ-1-12 kódszámú zsilipajtó mögött!

Szinte maga előtt látta a konzol előtt görnyedő férfit, amint azon igyekszik, hogy kiszipolyozza a kért információt a hadihajó videorendszeréből.

– Úgy látom üres a folyosó, uram.

– A nyitókódot is legyen szíves!

Bediktálta.

Az ifjú beütötte a mocskos kapcsolótáblán, mire az ajtó feltárult. Apró zsilipkamrába jutottak – annyira szűkös volt, hogy egyszerre nem is fértek be. Mögötte a folyosó valóban kihaltnak bizonyult; a földön éktelenkedő porréteg elárulta, hogy még a takarító-robotok is csak ritkán tévednek erre.

Eltöprengett: igyekezett felidézni emlékeit, vajon hova is vezethet ez a mellékjárat.

– Tudom hol vagyunk – nyugtatta meg a katonákat, akik gyorsan megszabadultak nehézkes űrruháiktól. Követte a példájukat. Közben azon töprengett, hogy az egész akció szinte legkockázatosabb pontja lesz, mikor a hét állig fel fegyverzett férfi egy semmitmondó mellékjáratból valamelyik forgalmas főfolyosóra próbál majd észrevétlenül bejutni. Elég ha egyetlen túlbuzgó barom jár arra, nyomban lebuknak. Valójában csak most mérte fel igazán, milyen őrült veszélyes is ez a kaland. Egyfajta meglepődéssel vegyes csodálattal töltötte el a felismerés, hogy mily sokra ösztönözheti az embert a puszta bosszúvágy. Érdekes lesz erről – egy nyugalmasabb pillanatban – alaposabban elgondolkodnia.

Szerencséjük volt, gond nélkül sikerült bejutniuk a hídról levezető A3-mas főfolyosón áramló forgalomba. Innen már igen egyszerűen a börtön-blokkba keveredhettek, hiszen nem kellene többet tenniük, mint beszállni egy szektor-közi liftbe. Marl azonban nagyon jól tudta, hogy ezzel könnyen lebuknának. A lift forgalmat figyelemmel kíséri a hajó számítógép rendszere, és minden egyes utat megvizsgáltat egy úgynevezett valószínűtlenségi-szűrővel. Amelyen bizony a hídról a börtön-blokkba igyekvő hét fegyveres tengerészgyalogosról szóló híradás kétségtelenül fentakadna.

Valahogy el kell érnie, hogy a szűróeljárásra ne kerüljön sor!

Ha például a rendszer túlterhelt, a túlzott biztonsági ellenőrzéseket egyszerűen mellőzi. A liftek figyelése is ilyen. Most már csak azt kellett kifundálnia, miként terhelje túl a csillagromboló központi agyát?

Behúzódott egy félreeső sarokba.

– Technikus? Hall engem?

– Igen uram!

– Emlékszik arra a szimulációra a támadó Y-szárnyúakról, amit még a Quaron III-mon egyszer bejátszott nekem?

– Hogyne uram.

– Be tudja ezt juttatni a csillagromboló elektronikus rendszerébe?

Rövid csend a túloldalon.

– Nem látom akadályát uram. De nem fogják elhinni.

Marl elmosolyodott.

– Pontosítsunk! Ki nem fogja elhinni?

– A személyzet, uram.

– És a központi agy? Leheletnyi szünet.

– Az megeszi.

Az ifjú tiszt elégedett volt.

– No, akkor indítsa!

– Értettem, uram!

Egy percbe sem telt, felharsantak a hadihajó riadókürtjei.

– Bravó! – kiáltott fel magában a Pöröly egykori elsőtisztje. Aztán a medvékhez fordult:

– Nyomás a legközelebbi lifthez! Kevés az idónk.

A Tűzcsiholó kapitányi lakosztálya minden kényelmet megadott lakójának – jelenleg Melory Larso Rogownak, Virgill kormányzójának. A testes férfi hanyatt dőlt – szinte feküdt – a puha karosszékben. Az ujjain ragyogó drága gyűrűkkel játszott, forgatta, le- s felhúzta őket, kedvenc időtöltése volt ez.

A félrecsúszó, pompázatosan díszített ajtó mögött Mobert őrnagy tűnt fel. Magas, fess termete dühítette a kormányzót – jobban szerette előnytelen külsejű emberekkel körülvenni magát.

– Hivatott uram? – kérdezte illedelmesen a belépő.

– Nos igen. Először is meg kívánom jutalmazni magát. Úgy gondoltam, hogy ön, mint flotta-tiszt, kedveli az efféle apróságokat – mondta, és hátranyűlt a szék mögé készített súlyos, színaranyból való csillagromboló-modellért.

A kapitány hálásnak látszott.

– Ezen kívül, szükségem lenne a további segítségére is. Természetesen hasonló díjazás mellett. Ennek itt – mutatott az ajándékra – az értéke megközelítőleg hatezer hitelegység. Még egyszer ennyire nyugodtan számíthat.

A férfi tiltakozón rázta a fejét.

– Na de uram, én nem ezért... – elakadt –, én csak a flottájáért és a császá....

– No persze, persze – intette le Rogow. – De én jól tudom, milyen kevésre elég a kapitányi fizetés. A magához hasonló hősök többet érdemelnek!

– Nagyon köszönöm a jóindulatát uram.

A kormányzó legyintett: semmiség! Aztán rátért a számára lényeges dolgokra.

– A teherhajó, amely a droid-szállítmányért jött, bizonyos szempontból nagyon is különlegesnek tekinthető – mesélte. – Valójában nem egy, hanem két hajóról van szó. Ugyanis összeépítették őket. No már most a kisebb, képes megválni a nagyobbtól, ha a szükség úgy hozná, hogy mi módon, arról fogalmam sincs, nem vagyok szerelő.

Elvárt volna valami helyeslést, mondjuk, hogy kétségtelenül nem az uram, vagy valami hasonlót, de a kapitány hallgatott, így hát folytatta.

– Egy szabotázs akció nyomán ez a mechanizmus tönkrement. Szeretném, ha a szerelői megjavítanák!

– Ez csak természetes, uram! – hajolt meg szolgálatkészen az őrnagy. – Máris intézkedem.

– Helyesen teszi – nyugtatta meg az elhízott férfi.

Nagyjából ugyanekkor történt, hogy az űr homályába húzódva, álcázó-pajzsok védelme alatt, két kis méretű űrhajó a csillagromboló körüli megfigyelő pályára állt.

Egymásról mit sem tudtak.

Mindkettő rejtelmes szerkezet volt, és talán még rejtelmesebb emberek szolgálatában álltak.

Az egyik egy fekete, átalakított X-szárnyú vadászgép néhány pillanattal korábban érkezett. Pilótája, talán mert nem tudta mitévő legyen, vagy talán mert nem volt ostoba közelebb merészkedni egy csillagrombolóhoz, egyenlőre tétlenül várakozott. Amit eddig követett, az most odabent tartózkodott. Ki kellett várnia, amíg kijön, hogy tovább követhesse, vagy hogy elkapja végre.

A másik acélszürke, rajára emlékeztető formájú gép volt. Birodalmi fejvadászhajó – minden idők legsikerültebb hadiipari terméke. Kívülről fekete ablakai mögött nem ült senki sem – elektronika irányította. Egy végletekig kifinomult mesterséges intelligencia. Nem kapott utasítást arra, hogy megközelítsen egy ellenséges szándékúnak nevezhető csillagrombolót – hát várt és rejtőzött.

Solo felkapta a fejét.

– Riadó? – kiáltott fel. – Maga is hallja Go Rien? A csillagrombolón riadót vezényeltek!

A fejvadász fülelt – nagyon távolról jött a hang.

– Valóban – bólintott.

– Most kell megszöknünk! – szögezte le a koréliai. Csubakka is egyetértőén bőgött.

– Go Rien, ha lenne szíves végre kiszakadni az apátiájából, akkor talán még segíthetne is!

– Semmi bajom – felelte az. – Csak hallgatózom... illetőleg csak próbálok.

Han ezt fanyar ábrázattal vette tudomásul. Kezdett elege lenni ebből a fene nagy titkolózásból – úgy vélte időszerű ezt szóvá is tennie.

– Most vagy társak vagyunk, vagy nem! – fakadt ki. – Ha az előbbi az igaz, akkor követelem, hogy adjon magyarázatot gyanús viselkedésére! Ha az utóbbi, akkor kár is lenne magyarázkodnia, úgyis lelövöm!... Csak lenne mivel!

A Kefehajú némi meglepetéssel figyelte a csempész-kapitány dühkitörését.

– Maga szerint – érdeklődött kis idő múltán nyugodt hangon – a hallgatózás gyanút keltő cselekedet?

A Falcon kapitánya tehetetlenül tárta szét a karját.

– Csubi! – kiáltott fel. – Megtennéd azt a szívességet, hogy széttéped?

A vuki szolgálatkészen dörmögött. A fejvadász tagadólag emelte maga elé mindkét nyitott tenyerét.

– Nem szívesen verekednék egy vukival – fejtette ki.

Han felkacagott.

– Ezt látja meg tudom érteni. Kár, hogy az ilyesmi oly ritka közöttünk.

Go Rien szokásos, halovány mosolyával válaszolt.

– Attól tartok félreértett Solo kapitány, én arra céloztam, hogy sajnálnám bántani a maga kedves, kellemes egyéniségű elsőtisztjét. Igazán kár lenne érte, nem gondolja?

Csubakka morogva adott hangot azon véleményének, hogy ahhoz azért még neki is lenne néhány szava; különben is, jobb szeretné, ha nem az ő irhájának kárára tennének fogadásokat a tisztelt jelenlévők.

– Csubi! – háborodott fel Han. – Én nem fogadtam, tisztességtelen is lenne, úgyis te győznél!

A vuki kifejtette, hogy persze ez nem kétséges, de a béke érdekében jobb lenne beszüntetni a viszálykodást.

Úgy tűnt azonban, hogy Go Rien már nagyon belelovalta magát. Enyhén leeresztette a súlypontját, széles terpeszben állt és – micsoda meglepetés – vuki nyelven ékes átkokat szórt az érintett fejére.

A Falcon elsőtisztje – legalábbis Han Solóhoz képest – nyugodt, békés természetű teremtménynek számított, ám a. fejvadász az érintett témakörben anyanyelve nagy ismerőjének bizonyult, így aztán hamar elfogyott az a fene nagy türelem. A hatalmas termetű lény rávetette magát a hozzá képest alacsony és vézna emberre – az eredmény nem lehetett kétséges.

Mégis annak tűnt! A fejvadász valami hihetetlen fürgeséggel tért ki az útjából – mindig éppen csak annyira, amennyit a biztonsága megkövetelt.

A vukit ez csak tovább bőszítette. Irdatlan öklével óriásiakat ütött a cella falára, mindannyiszor oda, ahol a fejvadász még egy szemvillanással korábban állt. Fülsértő döngés töltötte be a helyiséget, vukibőgéssel keveredve…

A hangzavarra a börtönőrök is hamar felfigyeltek. Átkokat és figyelmeztetéseket üvöltöttek be a két fogolynak arra az esetre, ha nem hagynák abba rögtön rendbontó tevékenységüket. Aztán elkövetkezett az a kellemetlen pillanat, amikor fenyegetéseiket – mivel azok hatástalanok maradtak – be kellett váltaniuk.

Négyen léptek be a cellába – sonikus kábító rudakkal felfegyverezve – azzal a szándékkal, hogy maguk mögött nyomban bezárják az ajtót. Nem jutott rá idejük: a fejvadász kipördülve Csubakka újabb támadásának útjából – eléjük ugrott. Egyik kezével félresöpörte a két elől álló őr fegyverét, aztán az egyiket felrúgta, a másikat pedig könyökével ütötte le. A hátul toporgók még szóhoz sem jutottak, mikor már rájuk is sor került. Ostorszerűen kicsapó ökle fültövön találta az egyiket, míg a másikkal egy halánték magasságban süvítve érkező sarok végzett.

Go Rien nem torpant meg, fel tépte az ajtót és kivetődött a folyosóra. Különös tánclépésekre emlékeztető mozgással tért ki a lecsapó lézersugarak útjából. A folyosó végén csoportosulókra irányította a sonikus kábítót – senki nem látta, mikor vette magához – és meghúzta a ravaszt. A rohamosztagosok úgy dőltek halomra, akár lapok a kártyavárban.

Mindeközben Csubakka csalódottan eresztette le pusztító erejű ütésre emelt jobbját. Az ajtóban álló és – szokás szerint – vigyorgó fejvadászra meredt.

– Elnézést a sértő szavakért Csubakka elsőtiszt, nem gondoltam őket komolyan, csak valahogyan meg kellett végre szöknünk innen.

A vuki morgott valamit arról, hogy ő valójában nem is volt dühös, mire Han Solo nem állhatta meg, hogy megjegyzést ne tegyen.

– Csubikám, nem is tudtam, hogy ilyen jó színész vagy!

Első dolguk volt, hogy felnyissák a szomszédos börtöncella ajtaját. Scarpa, Gritt és Caspar meglepett arca bukkant elő mögüle. Rögtön csatlakoztak a szökevény társulathoz.

Scarpa fennhangon panaszkodott.

– Mint rendőr, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még én kerülök belülre, egy efféle barátságtalan ajtó mögé!

– Igazán nem mondhatja, hogy sokat volt odabent – vigasztalta Solo.

Haladéktalanul a liftek irányába indultak – újabb őrök nem állták útjukat. A fejvadász bebillentyűzte a megfelelő hívókódot – reménykedve benne, hogy a csillagromboló fedélzetén már használhatónak bizonyulnak különleges ismeretei.

– Nahát! – kiáltott fel hirtelen az ex-rendőr. – Micsoda szerencsénk van, pont jön az egyik lift!

A kisded társaság többi tagjában meghűlt a vér.

– Micsoda?! – üvöltött fel a koréliai. – Honnan veszi?

Scarpa elégedetten mosolygott.

– Én sem vagyok ám hülye – felelte incselkedve.

– Mondja már a mindenségit! – kiabált Caspar, és Csubakka fülsértő ordítása is felhangzott.

A tisztviselő megszeppenve állt közöttük.

– Jól van na, azért nem kell...

– Honnan tudja? – vágott közbe immár igencsak ingerülten a Falcon kapitánya.

– Attól a kijelzőtől – hüppögte az és egy távolabbi felvonóra mutatott.

Mindannyian odameredtek: és valóban...

– Ez mindjárt ideér – dühöngött Han. Miközben az ő fülkéjük még messze járt.

– Fedezékbe! – rendelkezett Go Rien, de ő is jól látta, hogy itt ilyesmi nemigen akad. Ennek ellenére megtették ami tőlük tellett. Éppen idejében.

A másik fülke megérkezett, ajtaja feltárult és Han Solo legnagyobb döbbenetére Marl meg a már ismert tengerészgyalogosok léptek elő mogulé... lövésre kész fegyverekkel.

– Ah, Han Solo! – tett úgy az ifjú tiszt, mintha meglepődne. – Micsoda véletlen!

A koréliainak ezúttal nem volt szüksége színészi képességeinek csillogtatására.

– Maga meg mi a fenét keres itt?! – fakadt ki.

A fekete egyenruhás birodalmi tiszt tetőtől-talpig végigmérte. Szemében rosszallás tükröződött.

– Több tiszteletre lenne szüksége Han Solo. Ahogy így elnézem az erőviszonyokat, ilyen magatartással nehéz lesz életben maradnia!

A kapitány felvonta a szemöldökét.

– Maga meg akar engem öletni? Mi abban az üzlet a maga számára?

Marl felnevetett, majd elismerően bólintott.

– Maga igazi kalmár Han Solo. Nos, rendben, alkudjunk a maga életére, ha úgy tetszik.

– Alkudjunk – értett egyet Han is, jobb ötlete nem lévén.

A másik tűnődón nézte. Előbb őt, aztán a társait, végül a fülke közeledtéről tudósító kijelzőt.

– Abban – kezdte nagysokára – ugye egyet értünk, hogy a feltételeket én diktálom.

A kapitány – mit tehetett? – bólintott.

– Nos – folytatta az – hol a fejvadász? Go Rien Moss!

Solo próbált volna kitalálni valamit, de az érintett megelőzte. Előlépett félhomályos rejtekéből.

– Mit akar tőlem, katona? Hangjában oly intenzíven lüktetett a megvetés és az alázatot követő parancs, hogy Marl – főleg mivel nem készült fel – akaraterejének minden egyes cseppjét igénybe kellett, hogy vegye, ha ellent akart állni a másik tudat pszichikus nyomásának. Hitetlenkedve és zavarodottan rázta a fejét.

– Huhn! – nyögött fel. – Mellőzze az efféle trükköket fejvadász, vagy szitává lövetem!

De Go Rien csak vigyorgott – ezúttal ijesztően gonoszul és gúnyosan. Nem hagyta kihasználatlanul a zavarodottság szülte pillanatnyi figyelem kiesést. Előrelendült. Úgy ütötte félre a tiszt figyelmeztetően felemelt karját, hogy áldozata oldaltpördült, ó pedig mögé léphetett. Valami kígyószerüen hajlékony acél csillant a kezei között. Hogy micsoda, arra csak akkor derült fény, mikor az akció véget ért, és a gyökeresen átalakult helyzet a többiek számára is felismerhetővé vált.

Marl fájdalmasan nyögött fel. Szavai hörgésbe fulladtak. A fejvadász mögötte állt, mintegy élő pajzsként tartva őt a tengerészgyalogosok fegyvereinek csöve elé – az ifjú tiszt nyakán keskeny plaszt-acélsodrony feszült, két vége a fejvadász öklére csavarva,

– Egyetlen rossz mozdulat – célozta szavait a medvéknek – és a parancsnokuk halott! Fegyvereket leengedni.

Engedelmeskedtek. Közben a Go Rien által rendelt fülke is megérkezett.

– Tűnjünk innen! – javasolta Solo. Véleményével mindenki egyetértett.

Behátráltak a liftbe – Go Rien és a fogságban tartott Marl maradtak utolsónak. Mikor mindannyian odabent voltak, Han felismerte a fejvadász szándékát.

– Ne tegye Go Rien! – kérte. – Tartozom neki egy élettel, hadd adjam vissza.

A Kefehajú közömbösen vállat vont, a záródó fülkeajtó egyre keskenyebb résén át. az utolsó pillanatban kitaszította a lassan aléló ifjú tisztet. Egyenesen katonái karjaiba.

A lift elindult úticéljuk, a csíllagromboló teherdokkjai irányába.