A VILÁGMINDENSÉG

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Frank, a vandál

 

 

 

Öt éve jött ki a Macintosh, és úgy tűnik, majdnem ilyen régen vannak itt a házamban a munkások is. Valaki a múltkor megkérdezte tőlem, mit csinálnak, mire elmagyaráztam, hogy éppen bátorságot próbálok gyűjteni, hogy én magam kérdezzem meg tőlük.

A dolgot eléggé bonyolítja az a tény, hogy egyikük villanyszerelő, akit Frank, a vandál néven emlegetnek. Egész pontosan a barátai – már ha van neki olyan, aki nincs kórházban Franknek szólítják, csak én hívom Frank, a vandálnak, mivel minden alkalommal, amikor egy darab drótra van szüksége, igyekszik valamennyi útjába kerülő dolgon átgázolva – vakolaton, faanyagon, csővezetéken, telefonkábeleken, bútorokon, még más drótokon keresztül is – utat törni magának, hogy megszerezze az éppen szükséges tárgyat. Az akadályokat többnyire éppen ő maga “teremtette” korábbi támadásai alkalmával. Minden bizonnyal fantasztikus villanyszerelő, bár azt hiszem, nem olyan fantasztikus mint emberi lény. De most elkalandoztam a lényegtől, ahova éppen el akartam jutni, és egy kicsit elvesztettem a fonalat, mivel Frank egyszerűen kikapcsolta az áramot, amióta utoljára mentettem. Tehát, hol is tartottam? Ja, igen.

A ház gyakorlatilag teljes roncs volt, amikor megvettem. Nem éppen annyira roncs, mint amióta Frank itt van, de mindenesetre egészen olyan volt, mint egy üres váz, amelybe falakat, padlót, csővezetéket és ilyeneket kellett tenni. Amikor a falakat kellett megépíteni, egy gyakorlott (vagy legalábbis nekem azt mondták – én magam nem vagyok róla meggyőződve, de alapjában véve tényleg gyakorlott) kőműves idejött, és megépítette őket. Szükségem volt padlóra, és lépcsőkre, és szekrényekre és dolgokra, így egy ács egy vidám ácsnótát fütyülve idejött, és végezte a dolgát. Aztán jött egy vízvezeték-szerelő, és ugyancsak végezte a dolgát. Aztán jött Frank, a vandál, hogy néhány vezetéket a helyére tegyen, és természetesen az ácsnak, a vízvezeték-szerelőnek stb. ismét el kellett jönnie, hogy általános javításokat végezzenek. Lassan el kell majd hagynom a Frank-témát, mivel nem része az analógiának, amit apró lépésekben próbálok elegánsan felvázolni. Csak éppen most miatta emésztem magam, és nehéz nem idegesnek lennem, amíg itt van a házban. Tehát felejtsék el Franket. Önök szerencsések. Megtehetik.

Szóval a lényeg a következő. Itt van a ház. Az egész tevékenységnek az a célja, hogy felépüljön. Ha bármit el akarok végeztetni benne, felemelem a telefont (feltéve, hogy Frank nem a vezetéken keresztül tört utat magának egy villanykapcsolóhoz), valaki idejön és megcsinálja.

Ha szekrényt akarok készíttetni, a következőket nem kell tennem: nem kell a házat teljesen lebontatnom, elhajóztatnom Birminghambe, ahol az ács van, ott újra összerakatnom az egészet, hogy az ács képet kapjon róla, aztán elvégeztetni az ácsmunkát, és aztán az egészet újra lebontatnom, visszahajóztatnom Islingtonba, és ismét összerakatnom, hogy házként funkcionáljon, amiben élhetek.

Akkor miért kell ezt megtennem a számítógépemmel? Hogy megértsék, hadd mondjam el másképpen. Miért kell mindig azt látnom, amikor egy dokumentumon dolgozom egy szövegszerkesztőn, hogy ha valami mást akarok csinálni a dokumentummal, gyakorlatilag szét kell szednem a dokumentumot, elszállítanom egy másik szövegszerkesztőbe, ami tudja azt, amire szükségem van, és az elsőben nincs meg? (Hogy miért nem használom csak a másik szövegszerkesztőt? Nos, természetesen azért, mert nem rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amivel az első igen.) Vagy, ha egy képet akarok beilleszteni, miért kell egy egészen más programot használni, és ott elkészíteni a képet, és aztán keresztülmenni annak a felfedezésnek minden agyzsibbasztó fázisán, hogy valami oknál fogva a használt szövegszerkesztő éppen ezt a grafikus formátumot nem tudja kezelni, vagy azt állítja, hogy tudja, de aztán hirtelen minden fekete és barátságtalan lesz, vagy lefagy a gép, ha ténylegesen megkérem a kép beillesztésére. Végül az összes különböző darabot be kell illesztenem a PageMakerbe, ami aztán valami oknál fogva nem hajlandó kinyomtatni. Tudom, hogy a MultiFinder ezt az egészet megkönnyítette, de ez csak annyit ér, mint megkönnyíteni Birmingham elérését, ha tudnak követni.

Nem akarok tudni a PICT fájlokról. Nem akarok tudni a TiFF fájlokról sem. (Nem akarok, és kész. A frászt hozzák rám.) Nem akarok idegeskedni amiatt, hogy milyen fájltípust kell kérnem a MacWrite II-től, hogy a munkámat abban elmentve később a Nisusban tudjam olvasni, és az egyik végeérhetetlen makróját futtatni. Mac-felhasználó vagyok, az Isten szerelmére. Ez az egész állítólag pofonegyszerű.

A Mac egy csodálatosan egyszerű és jópofa ötletként indult (adjunk olyan kis memóriát nekik, hogy egyébként se tudjanak semmit se csinálni), és itt az ideje, hogy ez a végtelen egyszerűség arra a sokkal, de sokkal hatalmasabb és összetettebb rendszerre épüljön, amivé a Mac vált.

 

 

A következőt akarom tudni elvégezni:

Bekapcsolni a gépet.

Dolgozni.

Kicsit szórakozni, ha eleget csináltam a 2-est, ami ritka, de ez más tészta.

 

 

Amikor azt mondom, dolgozni, arra gondolok, hogy képes akarok lenni elkezdeni gépelni, és ha úgy gondolom, hogy be kéne tűznöm egy rajzot, rajzolhassak a képernyőn. Vagy hozok valamit a szkenneremből a képernyőre, vagy elküldök valamit a képernyőmről valakinek. Vagy fogom a Macemet, és lejátszom azt a dallamot, amit éppen most írtam a képernyőre egy szintetizátorral. Vagy… nos, a lista nyilván végtelen. És ha szükségem van bármilyen különleges eszközre, amivel akármilyen bonyolult feladatot elvégezhetek, egyszerűen megnyitom. És a hangsúly az egyszerűségen van. Soha ne kelljen félretennem azt, amin dolgozom, hacsak nem fejeztem be (semmi esély rá, mondja a kiadóm), vagy nem akarok valami egészen másba fogni.

Amiről beszélek, az az “alkalmazás” halála. Nemcsak arra gondolok, amikor “váratlanul” bezárják magukat, hanem arra is, hogy itt az ideje, hogy egyszerűen megszabaduljunk tőlük. És a szükséges eszközök beszerzésének olyan egyszerűnek kéne lennie, mint beilleszteni egy gombot a HyperCardba.

Ó! HyperCard!

Tudom, divatjamúlt dolog ezt mondani, hiszen sokan úgy érzik, a HyperCard egyszerűen nem elég gyors ahhoz, hogy hasznos munkát lehessen végezni benne. Végül is ez az első próbatesztje egy még gyerekcipőben járó ötletnek. Azon dolgok listája, amelyeket nem lehet vele elvégezni, majdnem olyan hosszú, mint a Nisus makróinak listája. (Mik ezek a dolgok? A makrók menü legördítése fényt visz a sötétségbe egész Észak-Londonban.) De ez egy szenzációsan jó ötlet, és igazán nagyon szeretném látni, hogy valami ilyesmi lesz a Mac egész működési környezete. Kellene az Excel adatbázis-kezelő képessége? Illessze be. Animációra van szüksége? Illessze be a Directorba. Nem szereti, ahogy a Director működik? (Maga biztosan megőrült. Briliáns az egész.) Illessze be bármilyen más, elfekvő animációs eszköz tetszőleges részeibe.

Vagy mindjárt írja is át.

Ha megfelelően, tárgyorientált kódban van megírva, akkor olyan egyszerűnek kell lennie, mint HyperTalkban írni. (Aha. Nem tud HyperTalkban írni. Akkor egyszerűbben lehet vele írni, mint HyperTalkban. Csak jelölje ki azokat a részeket, amiket akar, és kattintson rájuk.) Nem szabadna, hogy alkalmazásfejlesztők uralkodjanak rajtunk, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a valódi emberek hogyan végzik tényleges munkájukat. Fontos lenne, hogy egyszerűen fogjuk a kívánt részeket, és beilleszthessük őket.

Szó esett már villanyszerelőkről. Most szeretnék szekrényekről beszélni. Egy bizonyos szekrényről. Ez a dolgozószobám sarkában lévő szekrény, amibe nem merek belenyúlni, mert tudom, ha ezt teszem, nem mászom ki belőle a délután végéig, s szomorú és elkeseredett emberként zárom a napot, aki megküzdött egy forrongó, fekete, kígyószerű szörnnyel, és csúfosan kikapott. A forrongó, fekete, kígyószerű szörny egy három láb magas kábelköteg, amely egyaránt gúnyolódik és kísért engem. Kigúnyol, mivel tudja, hogy akármilyen kábellel akarok is egy bizonyos pillanatban egy bizonyos misztikus szerkezetet egy bizonyos másik misztikus szerkezettel összekapcsolni, azt sehol sem fogom megtalálni összekuszálódott belsejében, és kísért, mivel tudom, hogy igaza van.

Utálom a kábeleket. Azok is utálnak engem, mert tudják, hogy egy nap egyszerűen odamegyek a szekrényhez egy lángszóróval, és megszabadulok tőlük. Addig is annyi csalódást és nyomorúságot okoznak, amennyit csak bírnak. Nincs szükségünk rájuk. Nem kéne, hogy szükségünk legyen rájuk.

Vegyük példának jelenlegi helyzetemet. Hogy biztonságban legyek Franktől, a vandáltól, átmentettem ezt a cikket a hordozható Macemre (Tudom, tudom, már utálnak. Figyeljenek ide! Végül mindannyiunknak lesz. Csökkenni fognak az árak, higgyék el. Vagy inkább ne nekem higgyenek, higgyenek az Applenek. Nos, igen, megértem az álláspontjukat. Kérem, visszatérhetnék végre ahhoz, amiről beszéltem?), és még azt az elővigyázatosságot is megtettem, hogy átvittem az egészet egy barátom házába, ami villamossági szempontból tökéletesen el van szigetelve Frank dolgaitól.

Amikor hazaérek a kész darabbal, felmásolhatom egy lemezre, feltételezve, hogy találok egyet az asztalomon lévő félkész fejezetek roncsai alatt, aztán áttehetem az asztali Macemre, és kinyomtathatom (ismét csak feltételezve, hogy Frank nem járt az AppleTalkom közelében a láncfűrészével). Vagy megpróbálhatok addig küzdeni a szekrényben lévő szörnnyel, amíg valahol a belsejében nem találok még egy AppleTalk csatlakozót. Vagy görnyedezhetek az asztal alatt, és kihúzhatom az AppleTalkot az IIxből, és bedughatom a hordozható gépbe. Vagy… értik a lényeget, ez nevetséges. Dickensnek nem kellett az asztal alatt görnyedeznie, és dugókat csatlakoztatni ide-oda. Csak ránéznek Dickens munkájának puszta helyigényére egy polcon, és tudják, soha nem kellett dugókat csatlakoztatnia.

Csak nyomtatni akarok a hordozható gépemről. (Szegény kicsim.) Valójában nem csak ezt akarom. Képes akarok lenni arra, hogy rendszeresen oda-vissza küldhessem a címlistámat és naplóhalmaimat a hordozható gépem és az IIxem között. És minden jelenlegi félkész fejezetemet. És bármi mást, amivel éppen szöszmötölök, amelyek miatt a félkész fejezeteim félkészek. Más szóval azt akarom, hogy a hordozható gépem megjelenjen az IIxem asztalán. Nem akarok szekrényszörnyekkel küzdeni, és aztán TOPS-szal szórakozni minden egyes alkalommal. Azt akarom, hogy ahhoz, hogy a hordozható gépem megjelenjen az IIxem asztalán mindössze annyit kelljen tennem, hogy ugyanabba a szobába cipelem.

Bumm. Ott van. Az asztalon.

Ez egy infravörös kapcsolat. Vagy talán mikrohullámú kapcsolat. Nem igazán érdekel jobban, mint amennyire a PICT-ek és TiFF-ek és RTF-ek és SYLK-ek és minden más mozaikszó, amelyek csak annyit tudnak mondani: “Van itt egy bonyolult problémánk, itt egy bonyolult megoldás hozzá.”

Hadd tegyek egy dolgot világossá. Imádom a Macintoshomat, vagy inkább azt az ismeretlen számú tagból álló Macintoshcsaládot, amelyet az évek során meggondolatlanul felhalmoztam. Azóta rajongok érte, amióta először láttam egyet az Infocom bostoni irodáiban 1983-ban. Ami lenyűgözött benne, és hipnotizált egészen a mai napig, az a tervezés mélyén rejlő megközelítés volt, azaz: “Nincs olyan bonyolult probléma, amire ne találhatnánk egyszerű megoldást, ha a megfelelő szemszögből nézzük.” Vagy másképpen megfogalmazva: “A számítógép hatalmának jövője a tiszta egyszerűség.” Ilyeténképpen két fő kívánságom van a kilencvenes évekre: a Macintosh-rendszerek tervezői térjenek vissza ebbe a jövőbe, és Frank, a vandál tűnjön el a házamból.

 

 

MacUser magazin, 1989

 

 

 

 

 

Építsd fel, és majd jövünk

 

 

 

Emlékszem, amikor életemben először láttam személyi számítógépet. A Lasky’snál történt, a Tottenham Court Roadon, és Commodore PET volt a neve. Nagy gúla alakja volt, csokoládészelet nagyságú képernyővel a tetején. Egy ideig megbűvölve vizsgálgattam. De nem segített. A világ minden kincséért sem tudtam volna semmit mondani, amiben egy számítógép hasznos lehetett volna egy író életében vagy a munkájában. Mindazonáltal akkor éreztem először azt az apró gyanút, ami később odáig fejlődött, hogy egészen új jelentést adott a “rendelkezésre álló jövedelem” szókapcsolatnak.

Az ok, ami miatt nem tudtam elképzelni, miféle hasznomra lehetne egy számítógép, az volt, hogy igen korlátozott elképzeléseim voltak a tényleges mibenlétéről – ahogy mindannyiunknak. Azt hittem, hogy valami bonyolult számológép. És pontosan ez az, ahogy a “személyi” számítógépeket (ami egy félrevezető megnevezés, mivel szinte minden valaha használt gépre ráillik) egy ideig fejlesztették – szuperszámológépekként hoszszú extratulajdonság-listával.

Aztán, ahogy a számkezelési képességünk ezekkel a gépekkel kifinomultabbá vált, arra gondoltunk, mi lenne, ha a számokkal valami mást helyettesítenénk, mint például az ábécé betűit.

Bingo! Egy rendkívüli, világmegváltó áttörés! Ráébredtünk, hogy elképesztően rövidlátóak voltunk, amikor azt hittük, ez a dolog csak egy számológép. Valami sokkal izgalmasabb. Egy írógép!

Ezért elkezdtük szuperírógépként fejleszteni. Egy hosszú és egyre inkább felfoghatatlan tulajdonságlistával. A Microsoft Word használói tudják, miről beszélek.

A következő áttörés akkor következett be, amikor elkezdtünk a gépek belsejében őrült sebességgel repkedő számokkal grafikus képernyők elemeit helyettesíteni. A képpontok.

Aha! Gondoltuk. Kiderült, hogy ez a gép még az írógépnél is sokkal izgalmasabb. Ez egy televízió! Előtte egy írógéppel!

És most már van World Wide Webünk (az egyetlen általam ismert dolog, aminek a rövidítését – www – háromszor annyi ideig tart kimondani, mint azt, aminek a rövidítése), és van még egy új, izgalmas modellünk. Egy brosúra. Egy óriási, csupa dal, csupa tánc, szökdécselő, sípoló, villogó brosúra.

Persze a számítógép nem egyenlő a felsoroltak közül egyikkel sem. A számítógépen modellezett dolgokat már korábban ismertük a való világból, ám a gépen valami érdekeset kellene elmondaniuk nekünk.

A számítógép tulajdonképpen egy modellező eszköz.

Amint ezt belátjuk, rá kéne jönnünk, hogy bármit tudunk vele modellezni. Nemcsak a valós világ dolgait, hanem azokat is, amelyek túllépnek a valós világ korlátjain.

Mire nem alkalmas egy on-line katalógus?

Nos, először is az a dolga, hogy rávegye az embereket a vásárlásra, még pedig azáltal, hogy olyan csillogó és csábító, amennyire csak lehetséges, és csak azt mondja el az embereknek, amit tudatni akar velük. Nem vallathatunk egy katalógust. A legtöbb vállalati honlap is ilyen. Vegyük például a BMW-t. A honlapja pompás és varázslatos, és nem válaszol az ember kérdéseire. Nem hagyja, hogy az ember megtudja, milyen tapasztalatai vannak más embereknek a BMW-ről, milyen hiányosságai lehetnek egyes modelleknek, mennyire megbízhatóak, mennyibe kerül a fenntartásuk, milyenek az esőben, vagy bármi ilyesmi. Más szóval bármit, amit esetleg tudni szeretne az ember. Küldhetünk nekik egy e-mailt, de a kérdés és a válasz vagy bárki más válasza – nem jelenik meg a honlapon. Természetesen rengeteg olyan weboldal van, ahol az emberek éppen ilyen információkat osztanak meg egymással, és csak néhány kattintásnyira vannak, de egy szó sincs róluk a BMW honlapján. Valójában, ha megfelelő, komoly információt szeretne az ember a BMW-kről, az utolsó hely, ahol azt megtalálja, a www.bmw.com. Ez egy brosúra.

Ugyanez a helyzet a British Airways honlapjával. Minden rajta van a British Airways járatairól, amit csak akar az ember, kivéve, hogy milyen más cég üzemeltet még járatokat azokon az útvonalakon. Tehát ha az ember tisztában szeretne lenni a választékkal, más cégek honlapján is keresgélnie kell. Ami rossz hír a British Airwaysnek, mivel sosem fogják megtudni, mit is keresett az ember igazán, vagy hogy versenyképesek-e ajánlataik. És mivel ez nagyon értékes információ, kérdezőbiztosokat kell kiküldeniük, hogy megpróbálják kideríteni – persze a kérdezőbiztosoknak mindenki hazudik.

Mind ez ideig a jól működő honlap, on-line áruház, illetve katalógus megvalósítása leginkább az Amazonnak sikerült. Az ember rámegy a honlapjukra, s csurig van elérhető információval. Minél több információ van rajta, annál több ember megy rá, annál több információt hoznak létre, és annál több könyvet ad el az Amazon. Persze nem félnek a nyílt vitáktól, hiszen – ellentétben a BMW-vel – nem tartoznak felelősséggel azért a termékért, amit eladnak. Sok időbe és egy mély lélegzetbe fog kerülni a BMW-nek és a British Airwaysnek, hogy rájöjjenek, hogy részei annak a közösségnek, amelynek eladnak.

De még az Amazon sem tökéletes. Mint a valódi boltok, csak azokat az eladásokat regisztrálhatják, amelyek effektíve megtörténtek. Mi van azokkal az eladásokkal, amelyek nem történtek meg, és nem tudják, hogy nem történtek meg? Valamelyik nap rámentem az Amazon honlapjára, mert meg akartam rendelni Zeffirelli 1968-as Rómeó és Júliáját DVD-n. Kiderült, hogy nem létezik. Megvehetem VHS-en, de nekem nem kell VHS-en. Tehát az egész tranzakció nulla volt. Semmilyen módon nem volt regisztrálható, hogy vásárlási céllal odamentem, és az a valami, amit akartam, nem volt meg. Csak abból választhattam (vagy nem választhattam), ami éppen elérhető volt, nem volt lehetőségem arra, hogy megmondjam, mit akarok. Ezért írtam nekik erről, és találják ki, mi történt – most már lehet. Nagyon ügyesek az ilyesmiben. Most már képesek információt szolgáltatni a stúdióknak arról, hogy mire van tényleges igény odakint. És egy másik – nem teljesen önzetlenül tett – javaslatom alapján a jövőben elindítanak egy folyamatos szavazást arról, hogy milyen könyveket szeretnének az emberek leginkább megfilmesítve látni. Ez egy olyan információ, amit korábban soha senki nem tudott felmérni.

De menjünk még egy lépéssel tovább. Milyen gyakran jutott eszébe egy katalógus nézegetése közben, hogy “Bárcsak valaki írna egy könyvet arról, hogy…”, vagy “Bárcsak csinálna valaki egy olyan biciklit, ami…”, vagy “Miért nem csinálják meg ugyanezt kékben?” Egy egyszerű katalógus nem tud válaszolni, de a net igen.

Mi az a dolog, amit nagyon-nagyon szeretne, ha bárkinek is eszébe jutna megcsinálni? A javaslatokat a www.h2g2.com-ra kérem.

 

 

The Independent on Sunday

1999. november

***

 

Kitaláltam egy szabályrendszert, ami a technológiával kapcsolatos hozzáállásunkat írja le:

Minden, ami létezett a világon, amikor megszülettünk, az normális és hétköznapi és a világ működésének természetes része.

Minden, amit tizenöt és harmincöt éves korunk között találnak fel, az új és izgalmas, és forradalmi, és talán karriert lehet csinálni belőle.

Minden, amit harmincöt éves korunk után fedeznek fel, az a dolgok természetes rendje ellen való.

 

 

 

 

 

Interjú az Amerikai Ateistákkal

 

 

 

AMERIKAI ATEISTÁK: Mr. Adams, Önről egyszer azt mondták, “radikális ateista”. Pontos ez a megfogalmazás?

D. N. A.: Igen. Azt hiszem, a radikális kifejezést elég lazán használom, inkább csak nyomatékként. Ha az ember úgy jellemzi magát, hogy “ateista”, néhányan azt szokták kérdezni, “Nem »agnosztikusra« gondolt?” Ilyenkor meg kell ismételnem, hogy valóban ateistára gondoltam. Tényleg nem hiszem, hogy van Isten – tulajdonképpen meg vagyok róla győződve, hogy nincs Isten (árnyalatnyi különbség). Nem látok szemernyi bizonyítékot sem, ami azt sugallná, hogy van. Könnyebb azt mondani, hogy radikális ateista vagyok csak azért, hogy jelezzem, komolyan gondolom. Sokat gondolkodtam rajta, és erősen kitartok a véleményem mellett. Vicces, mennyien őszintén meglepődnek, hogy egy vélemény ilyen erősen kifejeződik. Úgy tűnik, Angliában a ködös, semmitmondó anglikanizmustól a ködös, semmitmondó agnoszticizmus felé haladtunk – véleményem szerint mindkettő azt a vágyat fejezi ki, hogy a dolgokról ne kelljen túl sokat gondolkozni.

Aztán az emberek gyakran mondják, “de igazán, csak jobb agnosztikusnak maradni a biztonság kedvéért?” Ez számomra olyan mértékű butaságot és zűrzavart jelent, hogy általában inkább kivonom magam a beszélgetésből, ahelyett, hogy belemélyednék. (Ha kiderül, hogy végig tévedtem, és valójában van Isten, és még az is kiderül, hogy ez a fajta jogászkodós, végig-fogtam-a-kabátgombom, Clintonos kiskapu hatással van rá, akkor úgy gondolom, hogy egyébként sem imádnám.)

Mások azt kérdezik, hogyan is állíthatom, hogy tudom az igazságot. Az a hit, hogy nincs Isten, talán nem ugyanolyan irracionális, arrogáns stb., mint az a hit, hogy van Isten? Erre én több oknál fogva nemmel válaszolok. Először is nem hiszem, hogy nincs Isten. Nem értem, a hitnek mi köze van ehhez. Hiszek vagy nem hiszek a négyéves lányomnak, amikor azt mondja, nem ő csinálta a rendetlenséget a padlón. Hiszek az igazságban és a tisztességes versenyben (bár nem tudom pontosan, hogyan érjük el ezeket másképp, mint hogy folyamatosan próbálkozunk a siker minden lehetséges valószínűségével szemben). Hiszem azt is, hogy Angliának csatlakoznia kellene az Európai Monetáris Unióhoz. Messze nem vagyok egy képzett közgazdász, hogy élénken megvitassam a témát egy hozzáértővel, de az a kevés, amit tudok – egy nagy adag rámenősséggel megtámogatva –, erősen azt sugallja, hogy ez a helyes irány. Nagyon könnyen kiderülhet, hogy tévedek, és ezt tudom. Számomra ezek a legitim területei a hinni szó használatának. Mindazonáltal, úgy gondolom, hogy a szónak sok félreértésért kell felelnie amiatt, hogy páncélként védelmez irracionális véleményeket legitim kérdésekkel szemben. Tehát, nem hiszem, hogy nincs Isten. Mindazonáltal meg vagyok róla győződve, hogy nincs Isten, ami teljesen más hozzáállás, és elvezet a másik indokomhoz.

Nem fogadom el azt a manapság divatos kijelentést, hogy minden vélemény automatikusan annyi tiszteletet érdemel, mint bármilyen azonos és ellentétes vélemény. Az én véleményem az, hogy a Hold kőből van. Ha valaki azt mondja nekem: “Nos, nem volt még ott, ugye? Nem látta a saját szemével, így az én véleményem, hogy norvég hódsajtból van, éppolyan érvényes” – akkor még csak eszembe sem jut, hogy vitatkozzam. Létezik egy olyan dolog, hogy bizonyítási kötelezettség, és Isten esetében, mint ahogy a Hold összetételének esetében, ez radikálisan megváltozott. Régen Isten volt a legjobb létező magyarázatunk, és ma már messze jobbak vannak. Isten ma már nem magyarázat semmire, hanem inkább olyasvalamivé vált, aminek önmagában van szüksége elképesztő mennyiségű magyarázatra. Tehát nem gondolom, hogy a meggyőződés, miszerint nincs Isten, olyan irracionális és arrogáns vélemény, mint a hit, hogy van. Nem hiszem, hogy a két dolog pártatlanul összevethető.

A A: Mikor lett nem hívő, és mi vitte erre a felfedezésre?

D. N. A.: Nos, ez egy elég elcsépelt történet. Tinédzserként elkötelezett keresztény voltam. A hátteremből adódott. Tulajdonképpen az iskolai kápolnának dolgoztam. Aztán egy nap, tizennyolc éves koromban az utcán sétáltam, amikor meghallottam egy utcai hittérítőt, és kötelességtudóan megálltam hallgatni. Ahogy hallgattam, kezdtem belátni, hogy teljes képtelenségeket beszél, és jobb lenne, ha gondolkoznék egy kicsit rajta.

Ezt egy kissé banálisan adtam elő. Amikor azt mondom, rájöttem, hogy képtelenségeket beszél, a következőre gondolok. Azokban az években, melyeket történelem, fizika, latin, matek tanulásával töltöttem, megtanultam (keservesen) valamit az érvek követelményeiről, a bizonyíték követelményeiről, a logika követelményeiről stb. Tulajdonképpen csak azt tanultuk meg, hogyan szúrjuk ki a logikai tévedések különböző fajtáit, és hirtelen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mintha ezek a követelmények vallási kérdésekben egyszerűen nem teljesülnének. A vallási oktatás során megkértek minket, hogy tiszteletteljesen hallgassunk meg olyan érveket, amelyeket, ha olyan vélemény támogatására terjesztettek volna elő, mint mondjuk, hogy a kukoricatörvényeket miért törölték el akkor, amikor eltörölték, kinevettek volna mint buta és gyerekes és – a logika és a bizonyság kifejezésével élve – egyszerűen hibás érvet. Miért volt ez?

Nos, a történelemben, noha még az események, okok és következmények megértése is értelmezés kérdése, és noha még az értelmezés is sok szempontból vélemény kérdése, mindenesetre azok a vélemények és értelmezések töredékükre fogytak az érvek és ellenérvek megsemmisítő kereszttüzében, és azok, amelyek még mindig állnak, ki vannak téve egy egész újabb kör ténybeli és logikai kihívásnak a történészek új generációjának részéről – és így tovább. Nem minden vélemény egyenlő. Néhány jóval erősebb, kifinomultabb, logikai érvekkel jobban alátámasztott, mint a többi.

Tehát már ismertem és (attól félek) elfogadtam azt a véleményt, hogy a fizika logikája nem alkalmazható a vallásra, hogy ők az “igazság” egy másik fajtájával foglalkoznak. (Ma már azt hiszem, hogy ez süket duma, de hogy folytassam…) Ami ennek ellenére megdöbbentett, az az a felfedezés volt, hogy a vallási elképzelések érdekében felsorakoztatott érvek mennyire gyöngék és buták voltak a történelem mint értelmező és véleményező dolognak az erőteljes érveihez képest. Tulajdonképpen zavarba ejtően gyerekesek voltak. Sosem voltak kitéve annak a fajta nyílt kihívásnak, ami bármilyen intellektuális törekvés bármely más területének normális velejárója. Miért nem? Mert nem állnák ki a próbát. Tehát agnosztikus lettem. És gondolkodtam, és gondolkodtam, és gondolkodtam. De nem volt elég ahhoz, hogy folytassam, így nem igazán jutottam döntésre. Borzasztóan kételkedtem Isten létezésében, de egyszerűen semmiről sem tudtam eleget ahhoz, hogy legyen egy jól működő modellem bármi más magyarázattal arra, nos, hogy az életet, a világmindenséget meg mindent a helyére tegyen. De folytattam, és tovább olvastam, és tovább gondolkodtam. Valamikor a harmincas éveim elején rábukkantam az evolúciós biológiára, egész pontosan Richard Dawkins könyveire, Az önző génre és A világtalan órásmesterre, és hirtelen (azt hiszem, Az önző gén másodszori olvasásakor) minden a helyére került. Döbbenetesen egyszerű koncepció volt, de természetesen az élet végtelen és zavarba ejtő összetettségének adott utat. Amellett a félelemmel vegyes tisztelet mellett, amit bennem keltett, őszintén szólva butaságnak láttam azt a félelemmel vegyes tiszteletet, amiről az emberek a vallásos élmények kapcsán beszéltek. A megértés tiszteletét bármikor a közöny tisztelete fölé helyezném.

A A: A rajongóihoz intézett beszédében utalt ateizmusára (“ez volt azon néhány alkalmak egyike, amikor tényleg hittem Istenben”). Köztudott az ateizmusa a rajongói, a barátai és a munkatársai körében? A barátai és munkatársai körében sokan mások is ateisták?

D. N. A.: Ez egy kicsit rejtélyes kérdés számomra, és azt hiszem, kulturális különbséget rejt magában. Angliában nem túl jó üzlet ateistának lenni. Azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik egy bizonyos véleményt erőteljesen hangsúlyoznak, enyhe aggodalom tapasztalható, míg egy tárgyilagos semmitmondóság esetleg elfogadhatóbbnak tűnik – így az agnoszticizmus preferálása az ateizmussal szemben. És az agnoszticizmustól az ateizmusig való elmozdulás – úgy gondolom – sokkal nagyobb elkötelezettséget igényel az intellektuális erőfeszítés iránt, mint amekkorát a legtöbb ember hajlandó vállalni. De nincs benne igazából semmi üzlet. Sok ember, akiket ismerek és akikkel találkoztam, tudós, és azokban a körökben az ateizmus teljesen normális. Gondolom, azok közül, akiket egyébként ismerek, a legtöbb agnosztikus, és nagyon kevés az ateista. Ha meg kellene próbálnom a barátaim, a családom és a kollégáim között istenhívő embereket keresni, valószínűleg az idősebbek és – hogy teljesen őszinte legyek – az alacsonyabb végzettségűek között keresném őket. Van egy-két kivétel. (Majdnem odatettem – megszokásból –, hogy “tiszteletre méltó kivétel”, de ezt valójában nem gondolom.)

A A: Milyen gyakran próbálják meg rajongók, barátok vagy munkatársak “megmenteni” az ateizmustól?

D. N. A.: Egyáltalán soha. Angliában egyszerűen nincs meg bennünk ez a fajta fundamentalizmus. Jó, talán ez nem teljesen igaz. De (és most iszonyatosan arrogáns leszek) azt hiszem, egyszerűen nem szoktam ilyen emberekkel összefutni, ahogy olyan emberekkel sem szoktam összefutni, akik napközben szappanoperákat néznek vagy a National Enquirert olvassák. És hogyan reagál az ember általában? Nem foglalkozom vele.

A A: Ütközött bármilyen akadályba a szakmai életben az ateizmusa miatt (ateizmussal szembeni vakbuzgóság), és hogyan kezelte ezt? Milyen gyakran fordult ez elő?

D. N. A.: Még ritkán sem. Ez elképzelhetetlen helyzet.

A A: Szerepel néhány gondtalan utalás a könyveiben Istenre és a vallásra (“kétezer évvel azután, hogy egy fickót rászögeltek egy fára”). Hogyan befolyásolta az ateizmusa az írásait? Hol (milyen jellemekben vagy helyzetekben) fejeződik ki legpontosabban személyes vallási meggyőződése?

D. N. A.: Engem lenyűgöz a vallás. (Ez teljesen más dolog, mint hinni benne!) Felmérhetetlenül nagy hatása volt az emberi ügyekre. Mi ez? Mit jelképez? Miért találtuk ki? Hogyan működik? Mi lesz belőle? Szeretem folyamatosan piszkálni és birizgálni. Olyan sokat gondolkoztam rajta az évek során, hogy annak a lenyűgözöttségnek muszáj szétáradnia az írásaimban.

A A: Milyen üzenetet küldene ateista rajongóinak?

D. N. A.: Helló! Hogy vagytok?

Az Amerikai Ateista, 37., No. 1.

(az interjút készítette: David Silverman)

* * *

 

Mik az előnyei annak, ha e-mailen keresztül beszélsz a rajongóiddal?

Gyorsabb, egyszerűbb és kevesebb nyalással jár.

 

 

 

Jövőjóslás

 

 

 

A jövőt megpróbálni megjósolni balekok játéka. De egyre inkább olyan játék, amit mindannyiunknak játszania kell, hiszen a világ olyan gyorsan változik és kell, hogy legyen valamilyen elképzelésünk arról, tulajdonképpen milyen lesz a jövő, hiszen abban kell majd élnünk, talán már a jövő héten.

Furcsa, de az derült ki, hogy az az iparág, amely a változás hihetetlen ütemének alapvető motorja – a számítástechnikai ipar –, elég gyenge magának a jövőnek a megjóslásában. Különösen két dolog miatt hiúsult meg az előrejelzés: az egyik az internet betörése volt, ami – megdöbbentően rövid idő alatt – az egész számítástechnika lényegévé vált; a másik az a tény, hogy a század véget ér.

Így az új évezred küszöbén, ahogy felpillantunk az előttünk álló változás fényes sziklaarcára, mint Kubrick makogó majmai a nagy fekete monolit előtt, hogy is remélhetjük egyáltalán, hogy kitaláljuk, mi jön majd? Molekuláris számítógépek, kvantum-számítógépek – mit merünk állítani róluk? Tévedtünk a vonatokkal kapcsolatban, tévedtünk a repülőgépekkel kapcsolatban, tévedtünk a rádiókkal kapcsolatban, tévedtünk a telefonokkal kapcsolatban, tévedtünk a… nos, a dolgok terjedelmes listájával kapcsolatban tévedtünk, ezért jól teszi, ha beszerzi a The Experts Speak (Megszólalnak a profik) egy kötetét Christopher Cerftől és Victor Navaskytól.

E múltbeli, ellentmondást nem tűrő jövendöléseket tartalmazó kivonat, amelyekről – általában szinte azonnal – kiderült, hogy fantasztikus tévedések. Tudják, miről beszélek. Irving Fisher, a Yale Egyetem közgazdász-professzora, azt mondta 1929. október 17-én, hogy “a részvények elértek egy állandó magasnak látszó stabil szintet”. Aztán ott volt a Decca lemezkiadó vezetője, aki azt nyilatkozta a Beatlesről 1962-ben, “Nem szeretjük a hangzásukat. A gitárzenekaroknak leáldozóban van”, és így tovább. Ja, és itt van még egy: “Bill Clinton veszteni fog bármelyik republikánussal szemben, aki nem bohóckodik a pódiumon”, írta a The Wall Street Journal 1995-ben. Ez egy jó vastag könyv, amit órákig olvashatnak vidáman a slozin.

Az a különös, hogy semmivel sem lettünk jobbak e tekintetben. Elnézően mosolygunk, amikor Lord Kelvint hallgatjuk, aki 1897-ben azt állította: “A rádiónak nincs jövője”. De azt már meglepőbb felfedezni, hogy Ken Olsen, a Digital Equipment Corporation elnöke 1977-ben azt nyilatkozta: “Egy magánszemélynek semmi oka rá, hogy otthonában számítógépet tartson”. Még Bill Gates is, aki kimondottan azt tűzte ki céljául, hogy bebizonyítsa, Olsen teljesen és minden tekintetben tévedett, azzal vált híressé, hogy nem tud senkit megérteni, akinek 640 KB memóriánál többre van szüksége a számítógépében. Próbálják meg a Wordöt akár ennek hússzorosán futtatni.

Érdekes lenne egy folyamatos jövendöléslistát vezetni, és megnézni, vajon ki tudjuk-e szúrni az abszolút nyerőket, amikor még csak apró bimbók. Egyet megjelöltem legutóbb, Mr. Wayne Leuck, a USWest amerikai telefontársaság technikai alelnökének kijelentését februárban. A nagy hatékonyságú, drót nélküli adatközlés telepítése elleni vitában a következőt mondta: “Elismerem, hogy egy hatvanmérföldes sebességgel menő autóban tudja használni, de nem hiszem, hogy ez sok embert érdekelni fog.” Csak figyeljenek. Ez egy olyan kijelentés, ami vissza fog térni, hogy kísértse. Műholdas irányítás. Vezeték nélküli internet. Amint elkezdtük a fizikai helyzetmeghatározást visszajuttatni osztott információs terekbe, az internetalkalmazások egy újabb robbanásszerű növekedését idézzük majd elő.

Legalábbis én ezt jósolom. Természetesen óriásit tévedhetek. Stewart Brand kiváló kötetében, a The Clock of the Long Now (A hosszú most órája) című könyvében, felvetette egy, a társadalmak jóslatait és érveit tartalmazó feljegyzés őrzését egy tízezer éves könyvtárban, de azt is érdekes lenne látni, hogyan valósulnak meg a dolgok rövid távon. Minden új év elején a média tele szokott lenni jóslatokkal a következő év eseményeit illetően. Két nappal később persze már elfelejtjük őket, és így soha nem tudjuk ellenőrizni a dolgot. Tehát szeretném felkérni az olvasókat, hogy terjesszék elő saját jóslataikat – vagy bárki másét, amivel nyomtatásban találkoztak – arról, hogy mi történik majd a következő öt évben és mikor. Eljutunk a Marsra? Béke lesz Írországban vagy a Közel-Keleten? Kipukkad az e-commerce buborék?

Feltesszük ezeket a netre, ott maradnak egész idő alatt, így összevethetjük őket a ténylegesen megtörténtekkel. A jövőjóslás a balekok játéka, de minden játék akkor fejlődik, ha jegyzik a pontokat.

 

 

The Independent on Sunday

1999. november

***

 

Okosabb irodai székek új generációja érkezik, amelyeknek a legnagyobb értékük, hogy megszüntetik a fogantyúkat és az emelőket. Minden rugózás és merevítés megmarad, amit megszoktunk, de automatikusan követik az ember testtartását és mozgását anélkül, hogy meg kellene mondani nekik, hogyan kell. Jól van, itt van egy jóslat Önöknek: ha lesznek olyan szoftverjeink, amelyek így működnek, a világ igazán jobb és boldogabb hely lesz.

 

 

 

A kis számítógép, amelyik működött

 

 

 

A kedvenc egysorosom az, hogy Branwell Brontë, Emily és Charlotte bátyja, akkor halt meg, amikor be akarta bizonyítani, hogy fel lehet állni egy kandallópárkánynak támaszkodva.

Valójában ez nem teljesen igaz. Az abszolút kedvenc egysorosom az a tény, miszerint a fiatal lajhárok annyira ostobák, hogy gyakran saját karjukat és lábukat ragadják meg a faágak helyett, és így leesnek a fáról. Mindazonáltal ennek semmi köze ahhoz, amire éppen gondolok, mivel lajhárokra vonatkozik, míg a Branwell Brontë-sor írókra vonatkozik, és halálérzésre és dolgok megtételére, hogy bebizonyítsuk, hogy lehetségesek, ami mind olyan mértékben illik jelenlegi helyzetemre, hogy – őszintén szólva – kísérteties.

Író vagyok, és halálérzésem van, ahogy Önöknek is az lenne, ha átrepültek volna a michigani Grand Rapidsba egy istentelenül korai órán csak azért, hogy rájöjjenek, hogy még három órán át nem juthatnak vissza hotelszobájukba. Valójában a michigani Grand Rapidsba már átrepülni is elég. Ha Önök odavalósiak, kérem, gondolják azt, hogy csak viccelek. Bárki más észre fogja venni, hogy nem viccelek.

Mivel nem tudok máshova menni, felállok egy kandallópárkányhoz dőlve. Nos, kandallópárkány-szerűséghez. Igazából nem tudom, mi az. Rézből és valamilyen műanyagból készült, és valószínűleg az építész firkantotta oda valami városban eltöltött görbe éjszaka után. Ez eszembe juttat még egy kedvenc hírt: van egy nagy törés a transzszibériai vasútvonalon, mert amikor a cár (nem tudom, melyik cár, mert nem otthon vagyok a dolgozószobámban, hanem valami szégyenletesen ronda dolognak dőlök neki Michiganben, és itt nincsenek könyvek) elrendelte a transzszibériai vasútvonal megépítését, húzott egy vonalat a térképen egy vonalzóval. A vonalzóban volt egy törés.

Ezt a cikket egy névtelen építészeti tévedésnek dőlve írom, mégpedig nem számítógépen. Ott írnám, de a PowerBookom lemerült (furcsa dolog valamit a legfőbb hiányosságáról elnevezni; ebben az értelemben épp olyan, mint Grönland). Itt van nálam az elektromos vezetéke, de nem tudom sehova bedugni. Bár a vezetéket roppant leleményesen univerzális áramellátóhoz tervezték, nem terveztek hozzá univerzális dugót. Egy nagy, ormótlan, angol típusú háromágú dugót szereltek bele, ami azt jelenti, hogy amennyiben elfelejtesz hozzá adaptert venni, mielőtt elhagyod a Heathrow-t, teljesen és végérvényesen meg vagy lőve. Angol dugókhoz Anglián kívül nem lehet adaptert venni. Tudom. Már próbáltam, amikor hasonló probléma merült fel a régi laptopommal. (Nem akarok semmilyen lapos laptopos viccet elsütni. Az Apple épp eleget csinálta, most már egyedül is mennie kell a dolognak. A fenébe. Azt mondtam, nem fogom csinálni.) A végén kellett vennem egy amerikai vezetéket. Vagyis inkább meg kellett próbálnom. Nem lehetett. Csak új Mac laptopokkal lehetett kapni. Egy halott Mac laptopot hurcoltam magammal tíz napon keresztül, és néha arról ettem meg a szendvicsemet, mert alig volt könnyebb, mint egy asztalt cipelni. (A fenébe, még egy.)

A PowerBookommal mégsem ez volt a probléma. Nem vagyok teljesen hülye. Ez alkalommal hoztam magammal adaptert. Mindazonáltal egy kicsit hülye vagyok, mert a bőröndömben van, amit éppen most adtam le a szobafiúnak, de még három órát kell várnom, hogy kész legyen a szobám.

Akkor most mit csinálok? Kézzel írok? Most ugye viccelnek.

Tíz év szövegszerkesztés után, már nem is tudok kézzel írni. Tudom, hogy kellene tudnom: kézzel írni egyike azoknak a dolgoknak, mint evőpálcikát használni: ha az ember egyszer ráérez, soha nem felejti el. Az a helyzet, hogy sokkal nagyobb gyakorlatom van az evőpálcikák használatában, mint a tollakéban, tehát nem, nem írok kézzel. S nem beszélek egy olyan borzalmas diktafonba sem, ami könyörtelenül rögzít mindent, amíg az ember kétségbeesetten próbál kitalálni valami mondanivalót. A stop gomb lenyomása az, ami újra bekapcsolja az ember agyát.

Nem. Azt csinálom, hogy ülök egy székben valahol, és ezt az új Psion Series 3a palmtopon írom. Vettem egyet Heathrow-n a vámmentes boltban, csak a puszta hecc kedvéért, és meg kell mondanom, hogy jó. Működik.

Mondhatnék most valamit a vámmentes boltokról, mielőtt tovább beszélnék a Psionról? Azt nem, hogy a dolgok nem olcsóbbak a vámmentes boltokban. Olcsóbbak. Elenyészően. Valóban megtakaríthat az ember egy nagyon kevés pénzt, ha ezekben vásárol. Aztán persze meglehetősen sok pénzt veszíthet végül, ha nem jut eszébe, hogy mindent, amit vámmentes boltban vásárolt, vámoltatnia kell, amikor visszaér. A cucc csak akkor igazán vámmentes, ha az ember élete hátralévő részét egy repülőn szándékozik eltölteni. Tehát mi történik, ha veszel valamit a vámmentes boltban nagyon kicsivel kevesebbért, mint a főutcán? Ez azt jelenti, hogy az a pénz, amit megtakarítottál a vámon, a vámmentes boltok páncélszekrényébe vándorol ahelyett, hogy támogatná a Nemzeti Egészségügyet (és a Trident nukleáris tengeralattjárókat). Akkor miért vettem a Psionomat vámmentes boltban? Mert teljesen bolond vagyok, azért.

Na mindegy. A legújabb hírek. Találtak nekem egy szobát. Kicsomagoltam az adapteremet. A PowerBookom töltődik. Még mindig nem használom, mert most a fürdőkádban fekszem. Még mindig a Psiont használom. Még soha életemben nem írtam semmit a fürdőkádban. A papírok nyirkosak és párásak lesznek, a tollak nem fognak lentről felfelé, az írógépek nyomják az ember hasát, és ha valaki hajlandó PowerBookot használni a kádban, akkor feltételezem, az nem a saját PowerBookja.

Tehát a lényeg az, hogy meg lehet csinálni. Palmtopon tényleg lehet írni, ami valami olyasmi, amire eddig nem jöttem rá. Megpróbáltam már Sharp Wizardon csinálni, de nem lehetett, mert a billentyűzetet ábécérendben tervezték, ami reménytelen. Az ábécérendes billentyűzet tervezése mögötti elv egy félreértésen alapul. Azt hiszem, az elképzelés a következő volt: nem mindenki ismeri a qwertyt (különös érzés ténylegesen leírni a qwertyt mint szót; próbálják ki, és tudni fogják, mire gondolok), de mindenki ismeri az ábécét. Ez igaz, de nem lényeges. Az emberek egydimenziós vonalként ismerik az ábécét, és nem kétdimenziós elrendezésként, így az embernek mindenképpen kutatnia és szemezgetnie kell. Tehát miért nem használjuk a qwertyt, és hagyjuk, hogy akik ismerik, élvezzék az előnyeit?

A nagyobb Sharp Wizardot, a 8200-ast is megpróbáltam, aminek qwerty billentyűzete van, de nincs “word wrap”-je. El tudják ezt képzelni? Manapság még az Etch-a-Sketch-nek is van “word wrap”-je.

A másik probléma a palmtopokkal, hogy a billentyűzet túl kicsi az ember ujjaihoz. Nem könnyű. Hiába, nem nyerhetünk. Ha a gép elég kicsi, hogy beférjen a zsebünkbe, túl kicsi ahhoz, hogy írjunk rajta. Nos, megtaláltam a megoldást. Bocsássanak meg, ha már tudják, biztos én vagyok az utolsó ember a világon, aki erre rájött. Mindenesetre a megoldás ez: két keze közé fogja az ember a palmtopot, és a hüvelykujjaival ír. Komolyan. Működik. Kicsit kényelmetlen elkezdeni, és az ember keze enyhén fáj a szokatlan izomhasználat miatt, de meglepően gyorsan hozzá lehet szokni. Már ezer szót bepötyögtem.

Na most, ez felvet néhány érdekes kérdést. (Legalábbis számomra érdekeset. Önök is találjanak ki maguknak.) Mi van akkor ezzel az inputfelismerő dologgal? Természetesen éppannyira magamon kívül vagyok az izgatottságtól, mint bárki más a hangfelismerő és kézírás-felismerő kilátásától, de Önök tudják, és én is tudom, és bárki, aki bíbelődött már egy Caere gépíróval vagy valami hasonlóval, tudni fogja, hogy a dolgok ritkán mennek olyan simán a gyakorlatban, mint ahogy elméletben, vagy legalábbis még nem. Az idő legnagyobb része, amit azzal töltünk, hogy még nem egészen működő technológiákkal birkózunk, egyszerűen nem éri meg a végfelhasználóknak, akármilyen szórakoztató is ez olyan megszállottaknak, mint mi. Azok az idők, amikor az ember azt mondja: “Nyisd ki a kettes számú mentőkabint, Hal”, és biztosak vagyunk benne, hogy Hal érti, hogy a Jupiter külső területein akarunk lehorgonyozni, még egy kicsit odébb vannak. És az a gyanúm, hogy még nagyon messze van az, amikor képes leszek egy ilyen cikket úgy lediktálni, hogy az eredmény érthető is lesz, nem beszélve a pontosságról. Mindenki látta a régi jelenetet, amelyben a titkárnő az égvilágon mindent leír, amit a főnöke mond, beleértve azokat a részeket is, amikor azt mondja, “Ezt most ne írja le!”, vagy “Az utolsó mondatot húzza ki!”. Azt hiszem nagyon sok ostoba-titkárnő-típusú problémán kell még keresztülvergődnünk, mielőtt a dolog simán fog működni. Ami a tollas megoldást illeti, nos, amint fentebb mondtam, tíz év szövegszerkesztés eredménye, hogy a kézírásom olyan mértékben leromlott, hogy még én sem tudom elolvasni, szóval igazán nem tudom, egy számítógépnek milyen esélyei lennének. Érdemes foglalkoznom a fentiekben rejlő iróniával? Nem.

Tehát jelen pillanatban ez visszavezet bennünket a billentyűzetinputhoz, és a billentyűzetinput jelen pillanatban a qwertyt jelenti. De a qwertyt, mint tudjuk, eredetileg azért találták ki, hogy lelassítsa a gépírókat, hogy a billentyűk ne szoruljanak be. Szándékosan hatékonytalan. Ennek ellenére minden kísérlet, ami valami hatékonyabbal próbálta felváltani, mint például a Dvorak billentyűzet, megbukott. Az emberek már ismerik a qwertyt, és nincs semmi okuk rá, hogy lecseréljék. A Dvorak és mások talán jobbak, de a qwerty is elég jó, vagy legalábbis mostanáig jó volt. A “ha nem romlott el, ne javítsd meg” alapelv nagyon is igaz, és az is marad annak ellenére, hogy én egész életemben következetesen figyelmen kívül hagytam.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy végül talán elérkezünk egy pontra, ahol erős késztetést érzünk a billentyűzet átalakítására. A palmtopoknál történik minden új dolog. Az Apple és a Microsoft és mindenki más is hirtelen elkezdett bolondulni a digitális személyi titkárnőkért és egyéb ilyen dolgokért, és most, hogy néhány órát használtam a Psion Series 3a-t, már én is elkezdtem. Csodálatos technológia, és ez még csak a kezdete annak a döntő pillanatnak, amikor valami megszűnik csupán szórakoztató játéknak lenni, és olyan dolog lesz belőle, amit komolyan használhatunk a kádban. Évek óta tudjuk mindanynyian, hogy a qwerty nem jó. Azt hiszem, most elérkeztünk ahhoz a lényeges ponthoz, ahol már nem elég jó. A ponthoz, ahol már nem elég jó. (Igen, pontosan ez a másolás!) Remélem, hogy a rendszertervezőknek nem vette el a kedvét a Dvorak billentyűzet bukása. Remélem, alaposan tanulmányozzák azt, hogy hogyan tartják az emberek a palmtopot, hova esnek és illenek az ujjaik, és hogyan lehet újragondolni ezt az egész koncepciót a billentyűzet működéséről. Imádnám az egészet, ha a hüvelykujjízületeim most nem lennének merevek a fájdalomtól. Bebizonyítottam, hogy meg lehet csinálni, de mint Branwell Brontë, nem hiszem, hogy holnap is megcsinálom ezt a trükköt.

***

 

Azokat a dolgokat, amelyek nem működnek, észrevesszük. Azokat viszont nem, amelyek igen. Észrevesszük a számítógépeket, de nem vesszük észre a pennyket. Észrevesszük az ebook olvasókat, de nem vesszük észre a könyveket.

 

 

 

 

Elektromos ketyerék

 

 

 

Azt hiszem, ideje hadat üzenni az elektromos ketyeréknek. Ma reggel még több jött a postában. Rendeltem egy új optikai lemezmeghajtót egy amerikai csomagküldő vállalattól, és mivel azon a különös és félreeső helyen lakom, amit “külföldnek” hívnak, és mivel sokat utazom, mint egy galamb, a megrendeléskor mindenképpen tudni akartam, hogy van-e nemzetközi áramellátója.

A nemzetközi áramellátó az az eszköz, amitől nem számít, hogy milyen országban van az ember, sőt még az sem, hogy tudja-e, milyen országban van (nagyobb probléma ez, mint gondolnák) – csak bedugja a Macet, az meg kitalálja magának. Ezt az elvet “Csatlakozz és csináld”-nak hívjuk. Vagy legalábbis a Microsoft így hívja, mert még nincs ilyenük. A Macnél már olyan régen van ilyen, hogy nem is gondoltunk rá, hogy nevet adjunk neki. Manapság sok kiegészítő jön ki nemzetközi áramellátóval is – de nem mind. Ezért kérdeztem rá.

– Igen, van – felelte Scott, az eladó.

– Biztos benne, hogy van nemzetközi áramellátója?

– Igen – ismételte meg Scott. – Van nemzetközi áramellátója.

– Teljesen biztos?

– Igen.

Ma reggel megérkezett. Az első dolog, amit észrevettem rajta, hogy nincs nemzetközi áramellátója. Helyette volt egy elektromos ketyeréje. Többszobányi elektromos ketyerém van már, nem akarok még többet. Elektromos ketyeréim feléről azt sem tudom, milyen szerkentyűköz valók. Ami még rosszabb, a szerkentyűim felének nem tudom, hol van a hozzátartozó elektromos ketyeréje. Ami még ennél is bosszantóbb, az elektromos ketyerék borzasztó nagy része, beleértve azt is, ami ma reggel érkezett, olyan elektromos ketyere, ami 120 voltos váltóárammal (amerikai feszültséggel) működik, ami azt jelenti, hogy nem tudom őket használni itt külföldön (állami kód: Kf), de meg kell őriznem őket arra az esetre, ha valaha is magammal viszem a szerkentyűt, amibe illenek – feltéve, hogy tudom, melyik szerkentyű az, amibe illenek – az USA-ba.

Mi a fenéről beszélek, kérdezhetik.

Az elektromos ketyerék, amelyek engem foglalkoztatnak (és ezek semmi esetre sem az egyetlen fajta elektromos ketyerék, amelyekkel a mikroelektronikai világot elárasztották), a külső adapterek, amelyekre a laptopoknak, palmtopoknak, külső meghajtóknak, kazettás magnóknak, üzenetrögzítőknek, motoros hangszóróknak és más hihetetlenül hasznos szerkentyűknek szükségük van ahhoz, hogy a váltóáramot 120 vagy 240 voltról letranszformálják 6 voltos egyenárammá. Vagy 4,5 voltos egyenárammá. Vagy 9 voltos egyenárammá. Vagy 12 voltos egyenárammá. 500 milliamperen. Vagy 300 milliamperen. Vagy 1200 milliamperen. Pozitív pöckei és negatív lyukai vannak, hacsak nem abba a fajtába tartoznak, aminek negatív pöckei és pozitív lyukai vannak. Mire ezeket a különböző variációkat mind összeszedi az ember, egy meglehetősen fontos iparágat le tud vele fedni, ami abból él, amennyire én meg tudom mondani, hogy a szekrényeimet megtöltse elektromos ketyerékkel, amelyek közül egyet sem tudtam soha határozottan beazonosítani anélkül, hogy emlékezetfejlesztő játékot ne kellett volna játszanom. Egy használni kívánt szerkentyűhöz passzoló elektromos ketyere megtalálásának általában az a módja, hogy elmegyek, és veszek egy másikat annyiért, amitől effektíve eltávozik minden levegő a testemből.

Na már most, miért van ez? Nos, van egy lehetséges elmélet, amely szerint ahogy a Xerox tényleg benne van a festékpatronok értékesítésében, a Sony is tényleg érdekelt az elektromos áramellátó ketyerék üzletágában.

Egy másik lehetséges ok az, hogy az egész csak betonkemény hülyeség. Valószínűleg ez nem lehet, ugye? Úgy értem, lehet ez? Nehéz elképzelni, hogy a Föld leghatalmasabb elméi közül néhánynak, akik a pénzért vehető legfinomabb pizzával üzemelnek, adott ponton nem jutott eszébe, “Nem volna egyszerűbb, ha mindannyian egy típusú egyenáram-ellátóra térnénk át?” Na most, én nem vagyok villamosmérnök, és lehet, hogy lehetetlent kérek. Elképzelhető, hogy egy adott optikai meghajtó vagy CD-lejátszó működésének a sine qua nonja, hogy 600 milliampert vesz fel 500 helyett, vagy hogy a negatív pólus a pöcökben van, és nem a lyukban, és hogy vagy nyüszíteni fog, vagy kisülni, ha egy kicsit is mással kötik össze. De erősen gyanakszom, hogy ha egy mérnököt bezárnánk néhány napra egy szobába, és a pepperoni illatával kínoznánk, akkor valószínűleg ki tudna találni egy olyan módszert, amellyel minden szerkentyű, amin dolgozik (talán még az új 2.0-ás szerkentyű is, amiről olyan jókat hallottam), működtethető lenne egy standard kis egyenáram-ellátóval.

Valójában már létezik egyfajta standard, de ez még elég szokatlan. Manapság nem sok ember dohányzik ténylegesen a kocsijában, s az a nyílás a műszerfalon, amiben régebben a cigarettagyújtót tartották, ma már inkább mobiltelefont, CD-lejátszót, faxgépet vagy egy jelenlegi, igencsak valószerűtlen tévéreklám szerint instant kávét előállító szerkentyűt tölt. Mivel a lyuknak eredetileg más célja volt, most rossz a mérete és rossz helyen van ahhoz, amihez használni akarjuk, ezért talán ideje lenne átalakítani az új feladathoz.

A lényeges dolog azonban, amit ez a kreatív előalkalmazás nyújt nekünk, az egy lehetséges egyenáramstandard. Önkényes dolog, az biztos, de talán hálásnak kellene lennünk, hogy egy autószerelő tervezte meg egy délután, és nem egy számítástechnikai standardbizottság egy életen át. Tartsuk meg a feszültség szintjét, tervezzünk egy apró dugót, és megvan az új standard.

Átvételének azonnali előnye az lenne, hogy csak egy darab egyenáram-ellátóra lenne szüksége az embernek. Gondoljanak bele! Jó, nem pontosan egyre, lehet, hogy egy tucatra, de mind pontosan egyformák lennének! Csak vegyenek egy dobozt belőle! Egyszerűen olyan háztartási cikk lenne, mint, ööö, nos, az izzókat akartam mondani, de izzó már mindenféle teljesítménnyel és foglalattal létezik. Az egyenáramstandardban az a legnagyszerűbb, hogy sokkal jobb, mint az izzók.

Eltekintve attól, hogy megszabadulnánk a végtelen káosztól és kényelmetlenségtől, egy új standard bevezetése egy csomó új tulajdonság kialakítását tenné lehetővé. Konnektorok kényelmes helyen a kocsiban. Egyenáram-konnektorok otthon és az irodában, és ami még fontosabb, egyenáram-konnektorok a repülőgépek üléseinek karfájában…

Be kell vallanom, bármennyire is szeretem a PowerBookomat, ami most körülbelül 97,8 százalékát tudja annak, amire régebben az ócska, régi asztali dinoszauruszomat használtam, feladtam, hogy repülőgépen próbáljam használni. Igen, igen, tudom, hogy vannak mindenféle áramtakarékos stratégiák, amivel megnövelhetem az akkumulátor élettartamát – elsötétített üzemmód, RAM-lemezek, processzorpihentetés és így tovább –, de a lényeg, hogy igazán nem akarok ilyenekkel szórakozni. Abszolút képes vagyok a repülőgépes magazint olvasni, ha idegesíteni akarom magam. Mindazonáltal, ha lenne egyenáram-ellátó a karfámban, dolgozhatnék egy kicsit, vagy legalábbis elbíbelődhetnék a dologgal. Tudom, a légitársaságok valószínűleg azt mondanák: “Igen, de ha ezt megcsináljuk, a repülőgépeink lepotyognak az égből”, de mindig ezt mondják. Tudom, hogy néha tényleg lepotyognak a repülőgépeik az égből, azonban, és most ez a lényeg, közel sem olyan gyakran, mint ahányszor a légitársaságok azt mondják. Én például hajlandó lennék megkockáztatni. Az elektromos ketyerék elleni nagy háborúban, azt hiszem, semmilyen áldozat nem lehet túl nagy ár.

MacUser,

1996. szeptember

***

 

Belegabalyodunk a technológiába, amikor egyszerűen csak működő dolgokat szeretnénk. Hogy lehet felismerni valamiről, hogy technológia? Régen gyanús, ha használati utasítással érkezik.

 

 

 

 

Mit veszíthetünk?

 

 

 

Néhány forradalmian új ötlet abból származik, hogy kivettünk valami régit, ami már nem kellett, nem pedig abból, hogy kitaláltunk valami újat, amit beletehetnénk. A Sony walkman például semmi jelentősen újat nem tett hozzá a kazettás magnóhoz, csak kihagyta az erősítőt és a hangfalakat, és így megteremtette a zenehallgatásnak egy teljesen új módját, s létrehozott egy egész iparágat. A Sony új kézikamerája meglehetősen briliáns módon kihagyta a zoom-funkciót azon az alapon, hogy a zoom nem jó semmire, csak viszi a pénzt, egy csomó pluszkilót jelent, és minden valaha készült amatőr videót nézhetetlenné tesz. (Követve ezt a gondolatsort talán majd azon is elgondolkoznak a Sonynál, hogy egy csak felvételre alkalmas videót reklámozzanak, a videofilmgyártó vállalatok meg talán olyan filmek forgalomba hozatalán gondolkoznak majd el, amelyeket már előre gyorsított üzemmódban vettek fel.) A RISC chip meg azon az életet meghosszabbító, zseniális elven működik, hogy “folytassuk az egyszerű dolgokkal, és hagyjuk meg a bonyolultakat valaki másnak”. (Tudom, hogy ennél egy kicsit bonyolultabb, de el kell ismerniük, hogy állati vonzó ötlet.) Egy jól elkészített száraz martini pedig a martini kihagyásának az életet meghosszabbító, zseniális elvén működik.

Akkor is drámai fejlődést érhetünk el, ha felismerjük, hogy a probléma egy részét átugorhatjuk. Az algebra például (és ennélfogva az egész számítógépes programozás) abból a felismerésből származik, hogy elhagyhatjuk az összes zavaros, engedetlen számot. Aztán itt van az új, továbbfejlesztett angol telefonos tudakozó. Néhány évvel ezelőtt valami radikálisan megváltozott: amikor a 192-t tárcsázta az ember, kapott egy udvarias, segítőkész választ, általában – és itt volt a titok nyitja – skót akcentusban. Az egészet összepakolták, és áttették Aberdeenbe, ahol rengeteg udvarias, segítőkész embert találtak, akiket nem kellett kárpótolni azért, hogy Londonban kell élniük. Valami okostojás rájött a British Telecomnál, hogy a hely lényegtelen – a távolság problémája egyszerűen kihagyható a modellből (ez még nem egészen megoldott az árrendszerükkel kapcsolatban). Egy kis extra vezeték lefektetésével úgy tűnik, az angol telefonos tudakozót átköltöztethették volna Szent Ilona szigetére vagy a Falkland-szigetekre, egészen új foglalkozási lehetőségeket juttatva el olyan területekre, ahol előtte kizárólag a birkákkal lehetett foglalkozni. A Falkland-szigetek, ha már úgyis ezzel foglalkoznak, ajánlatot tehetnének Argentína telefonos tudakozójának működtetésére is, ami mindkét ország külügyminisztériumát ellátná gondolkodnivalóval.

Majdnem minden a hálóval kapcsolatos dolog arról is szól, hogy kiszúrunk olyan dolgokat, amelyeket kihagyhatunk a problémából, és az elhelyezés – pontosabban a távolság – is ilyen. A weben szörfözni olyan, mint egy új világban élni, ahol minden ajtónyílás valójában egyike azon science fiction eszközöknek, amelyek a világ egy teljesen más részén teszik le az embert, ha átmegy rajtuk. Igazából ez nem is olyan, ez már az. Kitalálni ennek minden hatását éppannyira nehéz, mint a korai filmkészítőknek volt kitalálni a mozgatható kamera minden hatását. Mi fog még kiesni a modellből?

Az utóbbi néhány év alatt rendszeresen megkörnyékeztek ideges kiadók és műsorvezetők és újságírók és filmkészítők, és azt kérdezték, mit gondolok, hogyan fogják érinteni a számítógépek a különböző iparágakat. Hosszú ideig legtöbbjük kétségbeesetten reménykedett egy olyan válaszban, amit durván úgy fogalmazhatnék meg: “nem túlságosan”. (“Az emberek szeretik a könyvek illatát, szeretik a pattogatott kukoricát, szeretnek éppen abban a pillanatban megnézni egy műsort, mint a szomszédaik, szeretik, ha legalább lapozgathatják a sok újságcikket, ami nem is érdekli őket annyira, hogy elolvassák” stb.) De nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert hibás modellen alapszik. Ez olyan, mintha megpróbálnánk elmagyarázni az Amazonasnak, a Mississippinek, a Kongónak és a Nílusnak, hogyan fogja őket érinteni az Atlanti-óceán. Az első dolog, amit meg kell értenünk, hogy a folyó szabályai többé nem fognak érvényesülni.

Gondoljuk el, mi történne, ha az újságkiadás már nem egy önálló folyó lenne, hanem csak egy áramlat a digitális óceánban. A magazinok kezdenek megjelenni a weben, de mivel ezek csak néhány összekapcsolódó oldal az összekapcsolódó oldalak világában, a “magazin” és “nem magazin” vagy még inkább az “A magazin” és a “B magazin” közötti határ a webböngésző szempontjából igen homályossá válik. Amint kivesszük a modellből az elegánsan bekötött és értékesített, csillogó borítójú, feldolgozott fapépet, mi marad? Bármi hasznos?

Az olvasók szemszögéből nagyjából ugyanolyan hasznos, mint egy papírból készült magazin: az őket érdeklő dolgokat tömöríti olyan formában, hogy könnyű legyen megtalálni, aminek ráadásul megvan az az előnye is, hogy képes lesz a témához kapcsolódó valamennyi anyagot jelezni olyan módon, ahogy egy papírmagazin sosem. Minden szép és jó.

De mi a helyzet a magazin kiadójával? Mit kell eladnia? Mit fog tenni most, hogy már nincs egy rakás szórakoztató újságja, amiért az emberek egy csomó zöldhasút adnak cserébe, hogy megszerezhessék? Nos, az egész attól függ, hogy milyen üzletágba soroljuk őket. Rengeteg ember nem abban az üzletágban dolgozik, mint amiben gondolnánk. A Xerox például a festékpatron-eladási üzletben érdekelt. A high-tech fénymásolók és nyomtatók fejlesztésével kapcsolatos összes piszmogás csak azért van, hogy piacot teremtsenek a festékpatronok számára, ahonnan is a nyereségük származik. A televíziós cégek nem tévéprogramokat készítenek a közönségnek, hanem közönséget szereznek a hirdetőiknek. (Ezért van az, hogy a BBC olyan tudathasadásos időszakban van – valójában más üzletágban van, mint a versenytársai.) És a magazinok nagyon hasonlók: minden egyes újságos-standon történő eladás részben kísérlet is, hogy az istenverte termék előállításának nevetséges költségeit fedezzék, de egyben, s ez a lényegesebb, egy nagyon pontos, egységnyi adat is. A teljes adatbázis a kiadó által a hirdetőknek szerzett közönség nagyságát mutatja.

Na most, én a magazinokban történő hirdetést nagy problémának látom. Nagyon utálom. Elborítja a híranyagot, amely általában csak egy unalmas, szürke, csörgedező kis pataknak tűnik az óriási, ragyogó, plakátszerű oldalakon keresztül, amelyek mindegyike harsányan hívja fel a figyelmet olyan dolgokra, amelyeket az ember nem akar megvenni; és az első dolog, ha az ember vesz egy új magazint, hogy megrázza egy szemetes felett, hogy kiszóródjanak a kuponok, zacskók, csomagok, CD-k és az ingyenes Labrador kölyökkutyák, amelyektől olyan vastag és ormótlan lesz, mint a nagymama albuma. És aztán, ha tényleg venni akarsz valamit, akkor nem találsz semmi információt róla, mert a múlt havi számban volt benne, amit már kidobtál. Múlt hónapban vettem egy fényképezőgépet, és rengeteg fotómagazint szereztem be csak azért, hogy hirdetéseket és ismertetőket találjak azokról a modellekről, amik érdekeltek. Szóval a látott hirdetések 99 százalékát gyűlölöm, de alkalmanként kell annyira a cucc, hogy meg is vegyem. Itt egy nagy tévedés van – valami készen áll, hogy kimaradjon a modellből.

Ha végignéznek egy on-line magazint (például a HotWired magazint, hogy egyet mondjak), csak itt-ott találnak néhány kis diszkrét szponzorikont, amelyekre ráklikkelhetnek, ha akarnak. Csak akkor nézik meg a teljes hirdetést, ha valóban érdekli Önöket, és az a hirdetés azonnal tömör, hasznos információkkal látja el Önöket a termékkel kapcsolatban. Természetesen sokkal értékesebb a hirdetők számára, ha egy érdeklődő lehetséges vásárlót elérnek, mint halálra idegesíteni kilencvenkilenc másikat. Továbbá megdöbbentően pontos visszacsatolást kapnak. Pontosan fogják tudni, hány ember és milyen hosszan nézte meg a hirdetésüket, ami azzal az eredménnyel jár, hogy egy visszatetsző, senkit sem érdeklő hirdetés hamar eltűnik, míg egy olyan, ami felkelti az emberek érdeklődését, fennmarad. A hirdetők fizetnek a magazinoknak azokért a lehetőségekért, hogy a hirdetéseikhez kapcsolódó linkeket tehetnek a magazin népszerű oldalaira és – nos, látják, hogy működik. Határozottan ráncolt homlokkal mondták nekem egyesek, hogy megdöbbentően hatékony. Kihagytuk a problémából azt az előfeltevést, hogy a hirdetésnek szükségszerűen idegesítőnek és tolakodónak kell lenniük.

Ez az on-line magazinok működésének egyfajta modellje, és természetesen teljesen ingyenes az olvasók számára. Van egy másik, ami valószínűleg azonnal megjelenik, amint az interneten lehetővé válik a virtuális készpénz mozgatása. Ekkor majd valószínűleg kisebb összegeket fognak felszámítani az olvasónak a népszerű weboldalak látogatásáért. Sokkal kevesebbet, mint amit például rendszeresen költenének normál újságokra és magazinokra, mert nem kellene fizetniük a fákért, amiket péppé kellett zúzni, a teherautókért, amiket tele kellett tankolni és a marketingesekért, akiknek az a dolguk, hogy elmondják, mennyire briliánsak is ők. Az olvasók pénze egyenesen az íróhoz megy, egy kis részesedéssel a weboldal kiadójának, és a fák maradhatnak az erdőben, az olaj maradhat a földben, a marketingeseknek pedig nem kell bejönniük a Groucho klubba, és így a tisztességes emberek is bejuthatnak a bárba.

Miért nem kerül az összes pénz az íróhoz, már hallom is, ahogy mindenki (és igazából én magam is) ezt kérdezi. Nos, talán hozzá kerül, ha az illető boldogan szórja szavait a digitális óceánba abban a reményben, hogy valaki ott kint majd megtalálja. De mint minden óceán, a digitálisnak is vannak áramlatai és örvényei, és a kiadóknak hamarosan az lesz a szerepük, hogy a megfelelő nyersanyagot irányítsák azokba az áramlatokba, amelyekben az olvasók az anyagot keresve sodródnak, s többé-kevésbé ez az, amit jelen pillanatban is csinálnak. A különbség a piac érzékenységében van, a sebességben, amivel az áramlatok siklanak és áramlanak, és abban, ahogy a hatalom és az ellenőrzés azokhoz áramlik, akik tényleg valami hasznosat hoznak létre, ahelyett, hogy csak ebédelnek.

Amit kihagyunk a modellből, az tulajdonképpen nem más, csak egy rakás száraz fa.

 

 

Wired, EK kiadás, 1. szám, 1995

***

 

Időutazás

 

 

Időutazás? Hiszem, hogy vannak emberek, akik rendszeresen visszautaznak a jövőből és napi szinten beavatkoznak az életünkbe. A bizonyítékok mindenhol ott vannak körülöttünk. Arról beszélek, hogy minden alkalommal, amikor biztosítási igénnyel élünk, rádöbbenünk, hogy titokzatos módon az a dolog, ami miatt igénnyel éltünk, éppen hiányzik a kötvényünkből.

 

 

Köpönyegforgató

 

 

 

Gyakran kérdezik, nem vagyok-e egy kicsit köpönyegforgató. Húsz évvel (segítség!) ezelőtt a Galaxis útikalauz stopposoknakban azzal alapoztam meg a hírnevemet, hogy kifiguráztam a tudományt és a technológiát: levert robotok, fura liftek, nevetségesen túltervezett felhasználói felülettel rendelkező ajtók (mi a baj azzal, hogy az ember egyszerűen csak megnyomja őket?) és így tovább. Most meg úgy tűnik, a technológia egyik leglelkesebb pártfogója lettem, amint az az Útikalauz stopposoknak a jövőbe című új sorozatomból is nyilvánvaló a Rádió 4-en. (Mellesleg már bánom, hogy emellett a cím mellett döntöttünk, de az eseményeknek néha önálló sodrásuk van.)

Két dolog van:

Először is, kíváncsi lennék, hogy manapság nincs-e túl sok vígjátékunk. Gyerekkoromban sokszor bebújtam az ágynemű alá egy régi rádióval, amit egy bolhapiacon szereztem, és elbűvölve hallgattam a Beyond Our Kent, a Hancockot, a The Navy Larkot, még a Clitheroe Kidet is, bármit, ami megnevettetett. Olyan volt, mint zivatar és szivárvány a sivatagban. Aztán ott volt az I’m Sorry I’ll Read That Again, és alig néhány év múlva a Monty Python teljes dicsősége. Ami villámcsapásként hatott rám a Monty Pythonnal kapcsolatban, és tényleg teszek rá, ha ezért kifiguráznak majd, az az volt, hogy a komédia olyan médium volt, amiben elképesztően intelligens emberek olyan dolgokat fejeztek ki, amiket egyszerűen nem lehetett máshogy kifejezni. Onnan, ahonnan én ültem, egy kollégiumban Essex legmélyén, ez izgalmas fénysugárnak tűnt. Számomra furcsa, hogy a Monty Python éppen akkor állított be, amikor a fiatalok fantáziájának másik nagy beindítójának, a Beatlesnek leáldozóban volt. Egyfajta stafétabot-átadás volt ez. Azt hiszem, George Harrison mondott egyszer valami hasonlót.

De mostanában mindenki vicces, még a meteorológusok és a bemondók is. Mindenen nevetünk. Már nem annyira intelligensen, nem hirtelen sokkos állapotban, megdöbbenve vagy meglepődve, csak könyörtelenül és értelmetlenül. Többé már nincs zivatar a sivatagban, csak sár és szitáló eső mindenütt, néha a paparazzi gépeinek villanásától megvilágítva.

A kreatív izgalom elvándorolt máshová – a tudományba és a technológiába: az új látásmód, a világegyetem újfajta megértése, az élet működésének, az emberi gondolkodásnak, felfogásnak, kommunikációnak folyamatosan új felfedezése. Ez lenne a másik dolog.

Ahol harminc évvel ezelőtt rockbandákat indítottunk be, most frissen induló cégeket indítunk be, és újfajta kommunikációs módszerekkel kísérletezünk egymáson, és a kicserélt információkkal játszadozunk. És amikor egy ötlet megbukik, ott terem egy másik, közvetlenül a háta mögül, és még egy és még egy, olyan gyorsan özönlenek, mint a rockalbumok a hatvanas években.

Mindig van egy pillanat, amikor az ember elkezd kiszeretni, akár egy személyből, akár egy ötletből, akár egy ügyből, még akkor is, ha ezt csak magának vallja be évekkel az eset után: egy apróság, egy rossz szó, egy téves feljegyzés, ami azt jelenti, hogy a dolgok már sosem lesznek ugyanolyanok. Nálam ez az volt, amikor hallottam, ahogy egy színpadi humorista a következő megfigyelést tette: “Ezek a tudósok, mi? Annyira ostobák! Ismerik azokat a fekete dobozokat, amiket a repülőkbe tesznek? És tudják, hogy azokat elpusztíthatatlanoknak mondják? Ezek azok a dolgok, amik sosem mennek tönkre? Akkor miért nem csinálják a repülőt ugyanebből az anyagból?”

A közönség harsány nevetésben tört ki, hogy milyen ostoba tudósok vannak, nem találják a kijáratot egy papírzacskóból, de én kényelmetlenül éreztem magam. Csupán egy akadékoskodó voltam, amikor úgy éreztem, hogy a vicc nem igazán volt jó, mert a fekete dobozok titániumból készülnek, és ha alumínium helyett titániumból csinálnának repülőt, akkor az először is túl nehéz lenne, hogy felszálljon a földről. Elkezdtem elemezni a viccet. Tegyük fel, hogy Eric Morecambe mondta! Akkor vicces lett volna? Nos, nem igazán, mert arra épített volna, hogy a közönség látja, hogy Eric azt játssza, hogy tuskó – más szóval közös tudásként ismerniük kellett volna a titánium és az alumínium relatív súlyát. Nem lehetett úgy dekonstruktuálni a viccet (ha most úgy gondolják, hogy ez rögeszmés viselkedés, meg kéne próbálniuk együtt élni vele), hogy ne építsen a mesélő és a közönség öntelt összejátszására, hogy kigúnyoljanak valakit, aki többet tud, mint ők. Borsózott tőle a hátam, és még mindig borsózik. Úgy éreztem, hogy a humor ugyanúgy elárult, mint ahogy a gangszta rap miatt mostanában úgy érzem, hogy a rockzene is elárult. Kezdek arra is kíváncsi lenni, hány olyan vicc, amit régebben mondtam, volt, nos, lekezelő.

 

 

 

Akkor fordultam a tudomány felé, amikor 1985 körül egy nap az erdőben sétáltam Madagaszkáron. A séta során Mark Carwardine zoológussal beszélgettem (akivel később együtt dolgoztam az Utoljára látható című könyv megírásakor), és megkérdeztem tőle: “Ugyan, mondd már el, mi olyan különleges az esőerdőben, hogy annyira vigyáznunk kell rá?”

És elmondta. Körülbelül két percig tartott. Elmagyarázta a különbséget a mérsékelt övi erdő és az esőerdő között, és hogy miért van az, hogy az utóbbi az élet olyan elképesztő sokféleségét hozta létre, ugyanakkor olyan borzasztóan sérülékeny. Néhány pillanatra elnémultam, miközben lassan rádöbbentem, az újfajta megértés egyetlen morzsája megváltoztatta a világlátásomat. Éppen most nyújtottak át nekem egy darab fonalat, amelyet követhetek egy elképesztően összetett világ összekuszálódott gombolyagába. A következő néhány évben mohón faltam mindent, amit csak az evolúciós tanról a kezem közé tudtam kaparintani, és rájöttem, hogy az iskolában megértett ismeretek nem készítettek fel az előttem most feltárult dolgok iszonyúságára. Az a helyzet az evolúcióval, hogy ha nem fordította ki az agyadat, nem értetted meg.

Aztán meglepetésemre felfedeztem, hogy ez összefüggött a számítógépek iránti növekvő érdeklődésemmel. Nem volt semmi különös mélység ebben a lelkesedésben – egyszerűen arcátlanul szeretek ravasz kis masinákkal játszani. A kapcsolat abban az intuíciókkal ellentétes megfigyelésben rejlik, miszerint a bonyolult eredmények egyszerű esetek sokszori ismétléséből származnak. Bármilyen bonyolult eredményekhez vezessen is egy számítógép – szélkerekek modellezése, gazdaságok modellezése vagy az, ahogy a fény egy képzeletbeli dinoszaurusz szemében tükröződik –, mind kódok egyszerű soraiból épül fel, amelyek egy meg egy összeadásával és az eredmény ellenőrzésével kezdődnek, aztán ezt ismétlik újra. Az, hogy képesek vagyunk látni ezt a bonyolultságot kinőni ebből a primitív egyszerűségből, korunk egyik legnagyobb csodája, még annál is nagyobb, hogy látjuk az embert a Holdon sétálni.

Sokkal nehezebb ezt az élet evolúciójának esetében meglátni. Az időtávok hatalmasak, és megítélésünket megnehezíti az a tény, hogy saját magunkat figyeljük, de a számítógép felfedezése végre lehetővé tette az evolúció működésének átérzését éppúgy, mint a hidraulikus pumpa felfedezése először adott bepillantást a szív és a vérkeringés működésébe.

És ezért van az is, hogy lehetetlen a tiszta tudományt a technológiától elválasztani: táplálják és serkentik egymást. Tehát a legújabb szoftvercsoda, ami mp3 zenei fájlokat küld egyik számítógépről a másikra kontinenseken át, ha jobban belenézünk, és megvizsgáljuk az infrastruktúrát, ami lehetővé tette, és ami ennélfogva részévé vált, a maga nemében minden részében épp annyira érdekes, mint az a mód, ahogy egy sejt osztódik, ahogy egy ötlet létrejön az agyban, vagy ahogy egy bogár elfogyasztja áldozatát az amazonasi esőerdő rengetegében. Ez mind ugyanannak a mélyben húzódó folyamatnak a része, amelynek ennélfogva mi is részei vagyunk, ez az, ahol kreatív energiáink felszabadulnak, és én bármikor boldogan lecserélném érte a komikusokat, a televíziót és a futballt.

 

 

2000. október

***

 

Adjanak valakinek egy kérdőíves lapot, és hazudni fog. Egyszer egy barátomnak az volt a feladata, hogy készítsen egy kérdőívet, amit az emberek az interneten töltenek ki. Mesélte, hogy a visszaérkező információk hihetetlenül vidám képet festettek a világ állapotáról. Tudták például, hogy a népesség majdnem 90 százaléka vezérigazgató a saját vállalatában, és több mint egymillió dollárt keres évente?

 

 

 

 

 

Van-e mesterséges Isten?

 

 

 

Ezt eredetileg vitaként hirdették meg, csupán azért, mert egy kicsit ideges voltam a mai estétől. Úgy gondoltam, nem lesz időm a felkészülésre, és azt is gondoltam, hogy ilyen nagy elmékkel teli szobában “én, a laikus mit is mondhatnék?”. Tehát arra gondoltam, rendezek egy vitát. De miután már itt töltöttem néhány napot, rájöttem, hogy csak egy csapat srác ül itt! Tele van mindenki ötletekkel, és nekem is annyi eszembe jutott, mialatt beszélgettem és másokat hallgattam, hogy arra gondoltam, kiállok ide, és saját magammal fogok vitatkozni. Beszélek egy ideig, remélhetőleg eleget ahhoz, hogy különböző véleményeket provokáljak, és mindenkit annyira feltüzeljek, hogy aztán a végén az egész székdobálásba torkolljon.

Mielőtt belefognék abba, amit meg akarok rágni egy kicsit, hadd figyelmeztessem Önöket, hogy a dolgok esetleg időről időre egy kicsit zavarosak lesznek, mert sok minden bekerült abból, amit ma hallottunk, szóval ha esetenként eltérnék a… Valakinek meséltem ma már, hogy van egy négyéves lányom, és hogy nagyon-nagyon érdekes volt nézni az arcát, amikor kéthárom hetes volt, és észrevettem valami olyasmit, amit korábban soha senki nem vett még észre – éppen olyan volt, mint egy újrabootoló számítógép.

Megemlítenék még valamit, ami teljesen értelmetlen, de én borzasztó büszke vagyok rá – 1952-ben születtem Cambridge-ben, és a monogramom DNA!

A téma, amit fel szeretnék vetni ma este – az a vitatéma, amit most éppen nem nagyon fogunk megbeszélni – egy kissé pikáns (meg fognak lepődni, ha meghallják, de majd meglátjuk, hova vezet) –, “Van-e mesterséges Isten?”. Biztos vagyok benne, hogy ebben a teremben a legtöbben ugyanazt a véleményt osztják, de az embernek megrögzött ateistaként is muszáj észrevennie, hogy egy isteni szerepnek sok-sok évszázadon át borzasztóan erős hatása volt az emberi történelemre. Nagyon érdekes felfedezni, hogy honnan származik ez és mit is jelent igazából abban a modern tudományos világban, amelyben – a néha kilátástalan helyzet ellenére is reméljük, hogy – élünk.

Ma már gondolkodtam erről korábban is, amikor Larry Yaeger arról beszélt, hogy “Mi az élet?”, és említett valamit a végén a kézírás-azonosítás egy különleges területével kapcsolatban, amit nem ismertem. A következő furcsa gondolat futott végig az agyamon: amikor igyekszünk kitalálni, mi is az élet és mi nem az, és hol vannak a határai, az érdekes kapcsolatban áll azzal, ahogyan a kézírást azonosítjuk. Mindannyian tudjuk bármely létező dologról, hogy az egy penészdarab-e a hűtőből vagy akármi más – ösztönösen tudjuk, ha valami az élet megjelenése, vagy ha nem az. De úgy tűnik, rettenetesen nehéz pontosan beazonosítani. Emlékszem, egyszer, nagyon régen, szükségem volt az élet definíciójára egy beszédhez. Feltételezve, hogy van egy egyszerű definíció, körülnéztem az interneten, és meg voltam döbbenve, hogy milyen változóak a meghatározások, és milyen nagyon-nagyon részletesnek kell lennie mindegyiknek, hogy tartalmazzák “ezt”, de ne legyen bennük “az”. Ha belegondolnak, egy olyan halmaz, mely magában foglalja a bormuslincát, Richard Dawkinst és a Nagy-korallzátonyt, az elég szokatlan csoportosításnak tűnik. Ha igyekszünk rájönni, hogy mik azok a szabályok, amelyeket keresünk, s megpróbálunk olyan szabályt találni, ami magától értetődően igaz, kiderül, hogy ez nagyon-nagyon nehéz.

Hasonlítsák ezt össze azzal az azonosítással, hogy valami A vagy B, vagy C. Hasonló folyamat, de egyben nagyon-nagyon különböző folyamat is, mert talán azt mondják valamire, hogy “nem vagyok egészen biztos benne, hogy ez életnek számít vagy nem, ott van valahol a határon, ugye, talán ez egy nagyon halvány példája annak, amit életnek hívunk, talán épphogy él, vagy talán nem”. Vagy esetleg azt mondhatják valamiről, hogy példa a digitális életre, “Ez azt jelenti, hogy él?”. Olyan ez, hogy valaki más kifejezését használjam, ami ki fog spriccelni, ha rálépek? Gondoljanak a vitatott Gaia-hipotézisre; azt mondják: “A bolygó élő?”, “Az ökoszféra élő vagy sem?”. A végén az egész azon múlik, hogyan határozzuk meg ezeket a dolgokat.

Hasonlítsák ezt össze a kézírás-azonosítással. A végén megpróbálják azt mondani: “Ez egy A vagy egy B?” Az emberek különböző módon írják az A-kat és B-ket; cikornyásan, hanyagul vagy akárhogy. Semmi értelme azt mondani: “Nos, ez egy kicsit olyan A-s, de van benne egy kis B is”, mert nem lehet az “alma” szót ezzel leírni. Lehet A is és B is. Hogy döntik el? Ha kézírásazonosítást végeznek, akkor nem a betű A-szerűségének vagy B-szerűségének relatív mértékét értékelik, hanem megpróbálják az író személy szándékát meghatározni. A végén teljesen világos – ez A vagy B? –, ahá! ez A, mert az író az “alma” szót írta, és ez világosan az, amit jelent. Így végül, egy tudatos teremtő hiányában nem tudják megmondani, mi az élet, mert ez egyszerűen attól függ, hogy a meghatározások milyen csoportját vonják bele az általános definícióba. Isten nélkül az élet csak felfogás kérdése.

Szeretnék visszatérni néhány dologra, amiről ma már volt szó. Le voltam nyűgözve Larrytől (ismét), ahogy a tautológiáról beszélt, mert emlékszem egy érvelésre, ami zavarba hozott, s mivel annyira megzavart, nem tudtam rá válaszolni. Egy fickó azt mondta nekem: “Igen, de az egész evolúciós elmélet egy tautológiára épül: az, ami túlél, az túlél.” Ez tautologikus, éppen ezért nem jelent semmit. Egy ideig gondolkodtam rajta, és végül arra jutottam, hogy a tautológia olyasmi, ami nem jelent semmit, nemcsak, hogy nem került bele információ, hanem semmilyen lényeges nem is jön ki belőle. Tehát lehet, hogy véletlenül rábukkanunk a végső válaszra; ez az egyetlen dolog, az egyetlen erő, vélhetően a leghatalmasabb, aminek tudatában vagyunk, ami nem igényel több inputot, semmi más támogatást máshonnan, magától értetődő, ennélfogva tautologikus, de ennek ellenére hatásaiban megdöbbentően erőteljes. Nehéz bármi ehhez foghatót találni, és ezért az egyik könyvem elejére tettem. Lerövidítettem arra, amit a puszta lényegnek gondolok, ami nagyon hasonlít azokhoz, amelyek már korábban előkerültek, s a következők voltak: “Bármi, ami megtörténik, megtörténik, bármi, ami a történés során valami más megtörténését okozza, valami más megtörténését okozza, és bármi, ami a történés során önmaga megismétlődését okozza, megismétlődik. “ Valójában nincs is szükség a második kettőre, mivel az elsőből következnek, ami magától értetődő, és nincs szükség semmi másra; minden más ebből következik. Így azt hiszem, van a kezünk ügyében egy alapvető, végső igazság, aminek nincs cáfolata. Az a fickó mutatott erre rá, aki azt mondta, hogy ez tautológia. Igen, ez az, de egyedülálló tautológia abból a szempontból, hogy nem igényel olyan információt, ami beépül, de határtalan mennyiségű információ jön ki belőle. Tehát úgy gondolom, hogy ennélfogva alátámasztható módon ez az alapvető oka mindennek a világegyetemben. Hatalmas állítás, de úgy érzem, jóindulatú közönséghez beszélek.

Honnan jött Isten képzete? Nos, azt hiszem, borzasztóan sok mindenről elferdített álláspontunk van, de próbáljuk megnézni, honnan jönnek ezek az álláspontok. Képzeljék el az ősembert! Az ősember egy kifejlődött teremtmény, és olyan világban él, ahol kezdi egy kicsit átvenni az irányítást; kezd eszközkészítő lenni, a készített eszközökkel megváltoztatja a környezetét, és amikor eszközöket készít, azért készíti őket, hogy változtasson a környezetén. Hogy egy példát mondjak arra, hogyan is működik az ember más állatokhoz képest, nézzük meg a speciációt, ami, mint tudjuk, akkor fordul elő, amikor az állatok egy kisebb csoportja valamilyen földmozgás, a populációs nyomás, táplálékhiány vagy akármi más következtében elszakad a csordától, és egy új környezetben, esetleg más feltételek közt találja magát. Vegyünk egy nagyon egyszerű példát; mondjuk egy állatcsapat hirtelen olyan környezetbe kerül, ahol az időjárás sokkal hidegebb. Tudjuk, hogy néhány generáció alatt azok a gének, amelyek elősegítik a vastagabb bunda kialakulását, előtérbe kerülnek, és azt látjuk majd, hogy az állatoknak most már vastagabb bundájuk van. Az eszközöket készítő ősembernek nem kell ezt tennie: ő egyedülállóan széles skálából választhatja meg az élőhelyét, a tundrától a Góbi sivatagig – az Isten szerelmére, még New Yorkban is sikerült megélnie –, és ezért, ha ő érkezik egy új környezetbe, neki nem kell néhány generációnyit várnia; ha ő érkezik egy hidegebb környezetbe, és meglát egy állatot, amelyben megvannak azok a gének, amelyek elősegítik a vastagabb bunda kialakulását, azt mondja: “leveszem róla”. Az eszközök lehetővé tették számunkra, hogy célirányosan gondolkodjunk, hogy dolgokat készítsünk és végrehajtsunk dolgokat, hogy olyan világot teremtsünk, ami jobban megfelel számunkra. Na most, képzeljék el az ősembert, ahogy egy boldog, eszközkészítéssel telt nap végén szemügyre veszi környezetét. Körülnéz, és olyan világot lát, ami fölöttébb kedvére van: mögötte hegyek barlangokkal – a hegyek nagyszerűek, mert elbújhat a barlangokban, nem ázik, és a medve sem tudja elkapni; előtte az erdő – magokkal, bogyókkal és ízletes táplálékkal; egy patak fut a közelben, ami tele van vízzel – vizet inni jó, a vízre csónakot lehet tenni, és mindenféle dolgot lehet vele csinálni; itt van Ug testvér, aki elkapott egy mamutot – a mamutok nagyszerűek, meg lehet őket enni, hordani lehet a bundájukat, a csontjaikat eszközkészítésre lehet használni, amivel más mamutokat is el lehet kapni. Komolyan úgy gondolom, hogy ez egy nagyszerű világ, fantasztikus. De a mi ősemberünk egy pillanatra eltöpreng, és azt gondolja magában: “nos, érdekes ez a világ, amiben élek”, és aztán feltesz magának egy alattomos kérdést, egy kérdést, ami teljesen értelmetlen és megtévesztő, és csak saját természete miatt merül fel, egy olyan személy természete miatt, aki ő lett az idők során, és aki azért boldogult eddig, mert épp így gondolkodott. Az eszközkészítő ősember végigtekint világán, és így szól: “És ki csinálta mindezt?”. Ki csinálta ezt? – látják, hogy ez a kérdés miért megtévesztő. Az ősember így gondolkodik: “mert csak egyfajta lényről tudok, aki készít dolgokat, épp ezért akárki csinálta is mindezt, annak sokkal nagyobbnak, sokkal-sokkal hatalmasabbnak és szükségképpen láthatatlannak kell lennie, és mivel én tűnök az erősebbnek, aki mindent csinál, valószínűleg férfi az illető”. Így megvan az Istenről alkotott elképzelésünk. ~ mivel amikor készítünk valamit, azt azzal a szándékkal készítjük, hogy használjuk valamire, az ősember tovább morfondírozott: “ha megcsinálta, vajon minek csinálta meg?” Na most, az igazi csapda ebben rejlik, mert az ősember tovább töpreng: “ez a világ nagyon megfelel nekem. Itt vannak azok a dolgok, amik segítenek, etetnek és vigyáznak rám; igen, a világ éppen megfelel nekem”, és levonja az elkerülhetetlen következtetést, hogy akárki csinálta is ezt, az ő számára csinálta.

Ez olyan, mintha elképzelnénk egy pocsolyát, amint reggel felébred, és azt gondolja: “érdekes világban élek – érdekes lyuk-ban élek –, egész jó itt nekem, nem igaz? Valójában fantasztikusan megfelel ez nekem, biztos direkt nekem készült!” Ez annyira hatásos kép, hogy ahogy a nap emelkedik az égen és a levegő felmelegszik, és ahogy a pocsolya – fokozatosan – egyre kisebb és kisebb lesz, még mindig kétségbeesetten ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy minden rendbe fog jönni, mert ezt a világot azért találták ki, hogy ő benne legyen, azért épült, hogy ő benne legyen; így az a pillanat, amikor eltűnik, meglehetősen megdöbbenti majd. Azt hiszem, erre a képre oda kell figyelnünk. Mindannyian tudjuk, hogy valamikor a jövőben a világegyetem megszűnik, és valamikor máskor, jelentősen korábban, mint az előbbi, de még mindig nem azonnali fenyegetésként, a Nap szétrobban. Úgy érezzük, hogy ezen még rengeteget aggódhatunk, másrészről azonban nagyon veszélyes ezt mondani. Nézzük, mi várható 2000. január 1-jén – ne tegyünk úgy, mintha nem figyelmeztettek volna minket a század végére! Úgy gondolom, szélesebb látószögből kell vizsgálnunk, hogy kik vagyunk, és mit csinálunk itt, ha hosszú távon is életben akarunk maradni.

Van valami bizarr abban, ahogy a világot látjuk. A tény, hogy jól megvagyunk egy erős gravitáció alján, egy gázzal borított bolygó felszínén, ami egy 90 millió mérföldre lévő nukleáris tűzgolyó körül kering, és az, hogy ezt normálisnak gondoljuk, nyilvánvalóan jelzi, milyen torz is a látásmódunk; intellektuális történelmünk során azonban különböző dolgokat tettünk, amivel lassan kijavítottuk néhány félreértésünket. Furcsa módon ezek közül igen sok homokból származik, beszéljünk tehát a homok négy korszakáról.

Homokból üveget csináltunk, üvegből lencséket, lencsékből pedig távcsövet. Amikor az első nagy csillagászok, Kopernikusz, Galileo és a többiek távcsövüket az ég felé fordították, és rájöttek, hogy a világegyetem megdöbbentően különbözik attól, amit vártunk, és hogy messze nem a Föld – néhány apró fényes ponttal maga körül – a világmindenség legnagyobb része, kiderült – és ezt nagyon-nagyon-nagyon sokáig tartott elfogadni –, hogy ez csak egy kicsi nukleáris tűzgolyó körül keringő aprócska porszem, ami egyike annak a sok milliónak, amelyek ezt az adott galaxist alkotják, és a galaxisunk is csak az egyike a sok milliónak vagy milliárdnak, amelyek a világmindenséget alkotják, és aztán még azzal a lehetőséggel is szembe kell néznünk, hogy esetleg több milliárd világegyetem létezik, ami egy kicsit változtatott azon a hozzáálláson, hogy a világegyetem a miénk.

Igencsak kedvelem ezt a véleményt, és mint ahogy ezt valakivel ma már megtárgyaltam, minden oldalát élveztem, amikor nemrég David Deutschnak, a többszörös univerzumkép szószólójának, A valóság szerkezete című könyvét olvastam, amely behatóan tanulmányozta a többszörös kvantum univerzum kép gondolatát. Ez a fény viselkedésének ismert hullám-részecske kettősségéből származik – hogy nem lehet hullámként mérni, amikor hullámként viselkedik, vagy részecskeként mérni, amikor részecskeként viselkedik. Hogy lehetséges ez? David Deutsch rámutat, hogy ha elképzeljük, hogy világegyetemünk egyszerűen csak egy rétegből áll, és hogy végtelen sokszorosságú világegyetemek húzódnak mindkét oldalán, akkor ez nemcsak, hogy megoldja a problémát, hanem a probléma egyszerűen eltűnik. Pontosan ez az a viselkedés, amit az ember a fénytől hasonló körülmények között elvár. A kvantummechanika arra az elképzelésre kíván épülni, miszerint a világegyetem úgy viselkedik, mintha az univerzumok többszörössége létezne, de hiszékenységünket meglehetősen túlterheli annak elfogadása, hogy ezek valóban léteznek.

Ez egyenesen visszavezet Galileóhoz és a Vatikánhoz. Valójában a Vatikán a következőket mondta Galileónak: “Mi nem vitatjuk az Ön szövegeit, mi csak a benne lévő magyarázatokkal vitatkozunk. Az mind nagyon szép, hogy azt mondja, hogy a bolygók úgy csinálnak, mintha keringenének, és olyan, mintha mi is egy bolygó lennénk, és ezek a bolygók mind a Nap körül keringenek; lehet azt mondani, hogy olyan, mintha ez történne, de azt nem mondhatja, hogy ez történik, mert a világegyetemi igazság teljes zárlat alatt van, és egyébként is, ez egyszerűen túlterhelné személyes hiszékenységünket.” Hasonlóképpen, úgy gondolom, hogy az elképzelés, miszerint többszörös univerzumok léteznek, jelenleg túlterhelné hiszékenységünket, de az is lehet, hogy ez egyszerűen még egy megterhelés, amivel meg kell tanulnunk együtt élni, csakúgy, mint ahogy a múltban egy halom ilyennel meg kellett tanulnunk együtt élni.

A másik dolog, ami a világegyetem képéből következik, hogy kiderült, szinte teljesen – és ez elég aggasztó – a semmiből áll. Akárhova néz az ember, ott a semmi, alkalmanként apró, pici, kis szikla– vagy fényrészecskékkel. Ennek ellenére, azzal, hogy ezeket az apró kis részecskéket figyeljük a határtalan semmiben, kezdünk bizonyos alapelveket, bizonyos törvényeket megsejteni, mint a gravitáció és így tovább. Tehát ez volt, ha úgy tetszik, a világegyetem makroszkopikus képe, ami a homok első korszakából származik.

A homok következő korszaka a mikroszkopikus korszak. Üveglencséket tettünk a mikroszkópokba, és kezdtük a világegyetem mikroszkopikus képét figyelni. Aztán, amikor leszálltunk az atomméret alatti szintre, lassan megértettük, hogy a szilárd világ, amiben élünk – ismét elég aggasztó módon –, szintén majdnem csak semmit tartalmaz, és hogy akármerre találtunk valamit, kiderült, hogy az valójában nem valami, hanem csak a lehetőség, hogy valami legyen ott.

Így vagy úgy, ez egy mélységesen félrevezető univerzum. Akármerre nézünk, kezd rendkívüli módon riasztó és rendkívüli módon idegesítő lenni a kik-is-vagyunk-mi kérdés kapcsán – nagyszerű, jól megtermett, fizikai emberek vagyunk, akik egy olyan világegyetemben élnek, amely szinte csak nekünk létezik –, hogy egyszerűen nem ez a helyzet. Ezen a ponton még mindig megsejtünk valamit ezekből az alapelvekből, felismerjük a mechanizmust, ahogy a gravitáció működik, ahogy az erős és gyenge nukleáris erők működnek, felismerjük az anyag természetét, a részecskék természetét és így tovább, de ezen alapok birtokában sem tudunk még mindig igazán rájönni, hogy az egész hogyan működik, mert a dolog matematikája tényleg elég bonyolult. Ezért hajlamosak vagyunk egy majdnem mechanikus képpel előhozakodni ennek az egésznek a működéséről, mert ez a legtöbb, amit a matematikánk kezelni tud. Semmiképpen sem akarom Newtont leszólni, mert gondolom, ő volt az első, aki látta, hogy a működésben léteznek elvek, amik különböznek mindentől, amit ténylegesen látunk magunk körül. Első törvénye a mozgásról – hogy egy dolog megmarad akár nyugalmi, akár mozgási állapotában, amíg valamilyen más erő nem hat rá – valami olyan, amit soha egyikünk sem látott meg, aki eleget élt a gravitációban egy gázburokban, mert minden, amit mozgatunk, megáll. Csak nagyon-nagyon figyelmes vizsgálódáson, kutatáson, mérésen és azon elvek megsejtésén keresztül, amik az általunk látott történések hátterében húzódnak, volt lehetséges az, hogy előállt azokkal az elvekkel, amelyeket mindannyian mozgási törvényekként ismerünk és fogadunk el, de ennek ellenére ez – modern szóhasználattal – még mindig valahogy egy mechanikus univerzumkép. Ahogy már mondtam, nem szeretném, ha ez bármilyen módon degradálóan hangzana, mert Newton eredményei, mint mindannyian tudjuk, feltétlenül monumentálisak voltak, de még mindig olyasmik, amelyeknek nincs értelme a számunkra.

Na most, mindenféle létező dolognak a tudatában vagyunk, csakúgy, mint a részecskéknek, erőknek, asztaloknak, székeknek, szikláknak és így tovább, amelyek majdhogynem láthatatlanok a tudomány számára; majdhogynem láthatatlanok, mert a tudománynak szinte semmi mondanivalója nincs ezekkel kapcsolatban. Kutyákról, macskákról, tehenekről meg ilyenekről beszélek. Mi, élő dolgok, annyira kívül esünk bármilyen körön, amiről a tudomány valójában beszél, szinte még azon is kívül, hogy dolgokként azonosítsanak minket, hogy talán elvárható a tudománytól, hogy legyen valami mondandója erről.

El tudom képzelni Newtont, ahogy leül és kidolgozza mozgástörvényeit, és kigondolja a mechanizmust, ahogy a világegyetem működik, és egy macskát, ahogy ott bóklászik körülötte. Az, hogy fogalmunk sincs arról, hogyan működnek a macskák, azért van, mert Newton óta azon nagyon egyszerű elv alapján járunk el, miszerint ha meg akarjuk nézni, hogy valami hogyan működik, leginkább szétszedjük. Ha megpróbálunk szétszedni egy macskát, hogy megnézzük, hogy működik, az első dolog, ami a kezünk közé kerül, az egy nem működő macska. Az élet a komplexitásnak egy olyan foka, ami majdhogynem kívül esik a látókörünkön; olyannyira kívül esik bármin, amiről valamilyen értelmezésünk lehet, hogy egyszerűen úgy gondolunk rá, mint egy külön tárgykategóriára, külön anyagkategóriára; “élet”, valami, aminek rejtélyes a lényege, egy Isten-adta dolog – és ez minden magyarázatunk rá. 1859-ben bombaként hatott Darwin könyvének, A fajok eredetének megjelenése. Sokáig tartott, amíg teljesen megbirkóztunk vele, és elkezdtük megérteni, mert nemcsak hogy hihetetlennek és kíméletlenül megalázónak tűnt, de a rendszerünk számára még egy sokk volt annak felfedezése, hogy nemcsak, hogy nem mi vagyunk a világegyetem közepe, és nem vagyunk semmiből sem, de egyfajta nyálkaként indultunk, és majomléten keresztül értünk el jelenünkhöz. Egyszerűen nem hangzik jól. De ismét nincs lehetőségünk arra, hogy a dolgot működés közben lássuk. Egy szempontból Darwin olyan, mint Newton, mégpedig abból a szempontból, hogy ő volt az első, aki olyan, háttérben meghúzódó elveket látott meg a mindennapi világban, amelyek egyáltalán nem voltak egyértelműek. Nagyon erősen kell gondolkodnunk ahhoz, hogy megértsük a körülöttünk folyó események természetét, és nincsenek világos, egyértelmű, mindennapi példák az evolúcióra, amire mutogathatnánk. Manapság még mindig némiképp bonyolult problémát jelent, ha megpróbálunk meggyőzni valakit, aki nem hisz ebben az egész evolúciós dologban, és azt akarja, hogy mutassunk neki egy példát – nehéz ilyet találni a mindennapi tapasztalás során.

Így elérkeztünk a homok harmadik korszakához. A homok harmadik korszakában felfedeztünk még valamit, amit homokból nyerhetünk – a szilíciumot. Elkészítettük a szilíciumchipet – és ami hirtelen kitárult előttünk, az nem alapvető részecskék és alapvető erők univerzuma volt, hanem olyan dolgoké, amelyek hiányoztak abból a képből, ami működésük mechanizmusát mutatta meg; amit a szilíciumchip feltárt nekünk, az maga a folyamat volt. A szilíciumchip lehetővé tette, hogy elképesztő gyorsasággal végezzünk el matematikai műveleteket, hogy a – mint kiderült – nagyon-nagyon egyszerű folyamatokat modellezzük, amelyek egyszerűségükben hasonlóak az élethez; iteráció, hurkolás, szétágazás, visszacsatolási hurok, amely mindennek a lelke, amit számítógépen csinálunk, és ami az evolúcióban is történik – más szóval, egy generáció output szakasza a következő input szakasza lesz. Hirtelen lett egy működő modellünk – nem egy pillanat alatt, mert az első gépek borzasztóan lassúak és ócskák voltak –, de fokozatosan összeraktuk a dolog működő modelljét, amire korábban csak tippelhettünk vagy következtethettünk – és igencsak éles eszűnek és tiszta gondolkodásúnak kellett lennünk még az események megsejtéséhez is akkor, amikor azok messze nem voltak nyilvánvalóak, és az ösztönökkel meglehetősen ellentétesnek bizonyultak – különösen egy olyan büszke faj esetén, mint a mienk.

A számítógépek a homok harmadik korszakát hozták el, mert ez hirtelen lehetővé tette számunkra, hogy lássuk, hogyan működik az élet. Na most, ez egy rendkívül fontos pont, mert magától értetődővé vált, hogy az élet, a komplexitásnak megannyi formája, nem lefelé áramlik, hanem felfelé, és van egy teljes nyelvezet, amiben mindenki, aki szokott számítógépet használni, otthon érzi magát, ami azt jelenti, hogy az evolúció többé már nem egy különleges dolog, mert bárki, aki valaha is látta, ahogy egy számítógépes program működik, tudja, hogy nagyon-nagyon egyszerű, ismétlődő kóddarabok, amelyeknek minden sora rettenetesen egyértelmű, hoznak létre borzasztóan bonyolult jelenségeket a számítógépben – és most borzasztóan bonyolult jelenségnek tekintem itt a szövegszerkesztő programot vagy a Tierrát, vagy a Creaturest.

Emlékszem, amikor sok-sok évvel ezelőtt először olvastam egy programozási útmutatót. 1983 körül találkoztam először számítógéppel, és egy kicsit többet akartam róla tudni, ezért elhatároztam, hogy megtanulok programozni. Vettem egy C kézikönyvet, és elolvastam az első két-három fejezetet, ami körülbelül egy hétig tartott. A végén ezt írta: “Gratulálunk, épp most írt a képernyőre egy a betűt!” Én meg arra gondoltam, “Nos, biztos félreértettem valamit, mert óriási munka volt ezt megcsinálni, mi van akkor, ha most egy b betűt szeretnék írni?” A programozás folyamata, a sebessége és azok az eszközök, amelyek rettenetes egyszerűséggel borzasztóan bonyolult eredményeket hoztak létre, ezen a ponton még nem voltak részei szellemi nyelvezetemnek. Most már részei – és egyre inkább növekvő részei szellemi nyelvezetünknek, mert hozzászoktunk a számítógép működési mechanizmusához.

Így az evolúció megragadása hirtelen megszűnt valódi problémának lenni. Olyan volt, mint egy következő forgatókönyv: egy keddi napon megláttak valakit egy londoni utcán, hogy épp valami bűncselekményt követ el. Két felügyelő nyomozni kezd, hogy kiderítse, mi történt. Egyikük egy huszadik századi detektív, a másik – a sci-fi csodái révén – egy tizenkilencedik századi detektív. A probléma a következő: a személyt, akit kedden egyértelműen láttak és felismertek Londonban az utcán, valaki más, egy hasonlóan megbízható tanú, ugyanazon a kedden Santa Fében látta az utcán. Hogyan lehetséges ez? A tizenkilencedik századi felügyelő csak arra tud gondolni, hogy valami varázslat van a dologban. Na most, a huszadik századi detektív talán nem tudja azt mondani, hogy “ezzel a BA géppel, és azzal a United géppel utazott” – talán nem jön rá, pontosan hogyan csinálta, vagy pontosan melyik úton ment, de ez nem gond. Nem zavarja; csak annyit mond: “repülővel ment. Nem tudom, melyik géppel, és talán kicsit nehéz lesz kitalálni, de nincs semmi lényeges rejtély benne.” Megszoktuk a sugárhajtású gépek használatát. Nem tudjuk, hogy a bűnöző a BA 178-assal vagy az UA 270-essel, vagy valami mással ment-e, de nagyjából tudjuk, hogy csinálta. Gyanítom, ahogy egyre inkább elfogadjuk a számítógép szerepét és azt, ahogy a rettenetesen egyszerű részek borzasztóan bonyolult eredmények létrehozásának folyamatát modellezik, úgy az élet hirtelen felbukkanó jelenségként való elképzelése is egyre könnyebben és könnyebben elfogadhatóvá válik. Talán soha nem fogjuk pontosan tudni, hogy az életnek milyen állomásai voltak a bolygó nagyon korai időszakában, de nincs benne semmi varázslat.

Tehát, amit elértünk itt – és bár ennek az eredménynek az első sokkhulláma 1859-ben érkezett, vitathatatlanul csak a számítógép megérkezése jelezte ezt nekünk –, az a következő: “tényleg létezik egy univerzum, ami nem felülről lefelé épül fel, hanem alulról felfelé? Lehetséges, hogy az összetettség az egyszerűség alsóbb szintjeiből bontakozik ki?” Mindig is bizarrnak találtam azt, hogy az Isten teremtőként való elképzelése kielégítő magyarázatul szolgált a körülöttünk található összetettségre, mert ez egyszerűen nem magyarázza meg, hogy ő honnan való. Ha elképzelünk egy tervezőt, az magában foglal egy tervet, és ezért minden, amit tervez vagy aminek a kialakulását okozza, egy szinttel egyszerűbb, mint ő maga, és akkor ott a kérdés: “mi a tervező feletti szint?”. Van a világegyetemnek egy olyan különleges modellje, amiben teknősök vannak végig lefelé, de itt végig felfelé csak istenek vannak. Tényleg nem egy jó válasz – de másrészről egy lentről felfelé haladó megoldás, ami azon a hihetetlenül hatásos tautológián nyugszik, hogy “minden, ami megtörténik, megtörténik”, nyilván olyan nagyon egyszerű és olyan nagyon hatásos választ ad, ami után már egyáltalán nincs szükség más magyarázatra.

De van itt egy érdekesség. Azt mondtam, meg akarom majd kérdezni: “Van-e mesterséges Isten?”, és ez az, ahol fel szeretném tenni a kérdést arról, hogy az Isten-idea miért olyan meggyőző. Már elmagyaráztam, hogy véleményem szerint elsősorban honnan származik ez az illúzió; hibás látásmódunkból ered, mert nem vesszük számításba, hogy kialakult lények vagyunk, lények, akik éppen erre a vidékre, éppen erre a környezetre fejlődtek ki, éppen olyan képességekkel és világképpel, ami lehetővé tette a túlélést és az egészen sikeres boldogulást. De úgy néz ki, hogy van egy, még ennél is hatásosabb elképzelés, és ezt szeretném ismertetni. Eszerint a piramis tetején lévő pont, amiről korábban azt állítottuk, hogy minden onnan ered, nem feltétlenül üres csak azért, mert azt mondtuk, hogy az áramlás nem arra halad.

Hadd magyarázzam meg, mit értek ezalatt. Mindenféle dolgot létrehoztunk a világban, ahol élünk; mindenféle módon megváltoztattuk a világot. Ez tökéletesen világos. Felépítettük a teret, amiben vagyunk, és építettünk mindenféle összetett dolgot, mint a számítógépek és hasonlók, de mindenféle kitalált dolgot is összeraktunk, amelyek hihetetlenül hatalmasak. Tehát azt fogjuk majd mondani, hogy “ez egy rossz ötlet, hülyeség – egyszerűen szabaduljunk meg tőle?” Nos, itt van egy adott kitalált dolog – a pénz. A pénz tökéletesen fiktív valami; de nagyon hatalmas a világunkban; mindannyiunknak van pénztárcája, amiben bankjegyek vannak, de mit tudunk azokkal a bankjegyekkel csinálni? Nem tudjuk szaporítani őket, nem tudjuk megsütni őket, nem tudunk bennük lakni, az égegyadta világon semmit sem tudunk velük kezdeni, aminek bármi haszna lenne, mint hogy elcseréljük őket egymással – és amint elcseréltük őket egymással, mindenféle hatalmas dolgok történnek, mert ez egy fikció, amit mindannyian osztunk. Nem gondolkozunk rajta, hogy igaz vagy hamis, jó vagy rossz; de az a helyzet, hogy ha a pénz eltűnne, az egész együttműködő szerkezetünk összeomlana, ám ha mi tűnnénk el mindannyian, egyszerűen a pénz is eltűnne. A pénznek rajtunk kívül nincs jelentése; valami, amit mi hoztunk létre, és azáltal, hogy mindannyian életünk részévé tettük, óriási alakító hatással volt a világra.

Szeretném, ha valaki megírná a vallás forradalmi történetét, mert az irányvonal, ami mentén fejlődött, véleményem szerint a forradalmi stratégiák minden jelét magán viseli. Gondoljanak a fegyverkezési versenyre, amely két, azonos környezetben élő állat között zajlik – például az amazonasi lamantin és az általa fogyasztott nádfajta közötti versenyre. Minél több nádat eszik meg a lamantin, annál több nád termel a sejtjeiben szilícium-dioxidot azért, hogy a lamantin fogait roncsolja, és minél több szilícium-dioxid van a nádban, annál erősebbek és nagyobbak lesznek a lamantin fogai. Az egyik oldal tesz valamit, a másik visszavág. Mint tudjuk, az evolúció és a történelem során a fegyverkezési versenyek az evolúciót a leghatásosabb irányba terelik, és hasonló eseményeket láthatunk az elképzelések világában.

Na már most, a tudományos módszer és a tudomány feltalálása, biztos vagyok benne, hogy ebben mindannyian egyetértünk, a leghatalmasabb intellektuális gondolat, a legerősebb keret a gondolkodáshoz és a körülöttünk lévő világ kutatásához, megértéséhez és ösztönzéséhez, és arra a feltevésre támaszkodik, hogy minden elgondolás azért van, hogy megtámadják, és ha visszaverte a támadást, akkor tovább éljen még egy napi harcért, és ha nem verte vissza a támadást, akkor elvesszen. A vallás, úgy tűnik, nem ezen az alapon működik; vannak bizonyos elgondolások a mélyén, amiket mi szentségesnek vagy megszenteltnek, vagy akárminek nevezünk. Ez egy olyan gondolat, ami, akár osztjuk, akár nem, annyira ismerős a számunkra, hogy kissé furcsa belegondolni, mit is jelent valójában. A következőt jelenti: “itt van egy gondolat vagy egy elképzelés, amiről nem mondhatunk semmi rosszat; egyszerűen nem. Miért nem? Mert csak!” Ha valaki egy olyan pártra szavaz, amelyikkel nem értünk egyet, addig vitatkozhatunk vele, ameddig csak akarunk; bárki vitatkozhat, ettől még senki nem fog megsértődni. Ha valaki úgy gondolja, hogy növelni vagy csökkenteni kellene az adókat, szabadon vitatkozhatunk vele erről, ugyanakkor ha valaki azt mondja: “szombaton még a villanykapcsolót sem mozdíthatom meg”, azt mondjuk rá: “Rendben, ezt tiszteletben tartom.” Az a furcsa, hogy még miközben ezt mondom, akkor is átfut az agyamon: “Vajon van itt ortodox zsidó, akit megbántottam azzal, amit mondtam?”, de azt nem gondoltam, hogy “Vajon van itt valaki a baloldalról vagy valaki a jobboldalról vagy valaki, aki osztja ezt vagy azt a közgazdaságtani nézetet?”, amikor az előző kijelentéseket tettem. Csak arra gondoltam: “Rendben van, különböző a véleményünk”. De abban a pillanatban, amikor valami olyasmit mondok, aminek köze van valakinek a (és itt most kockáztatok, és azt mondom, irracionális) hitéhez, akkor mindannyian borzasztóan védekezővé válunk, és azt mondjak, “Nem, ezt nem támadjuk; ez egy irracionális hit, de nem, mi tiszteletben tartjuk.”

Ez egy kicsit olyan, ha evolúciós értelemben visszagondolnak, mint egy állat, amelyik hihetetlen páncélt növeszt maga köré, mint például a teknős – ez egy nagyszerű túlélőstratégia, mert semmi nem tud áthatolni rajta; vagy talán olyan, mint egy mérgező hal, amihez semmi sem megy közel, és ami ennélfogva azáltal boldogul, hogy minden kihívást távol tart magától. Egy elképzelés esetén, ha azt gondoljuk, hogy “Itt van egy szentséggel és szenteltséggel védett elképzelés”, akkor ez mit jelent? Miért kell annak úgy lennie, hogy teljesen helyénvaló a Munkáspártot vagy a Konzervatív Pártot, a republikánusokat vagy a demokratákat támogatni, ezt a közgazdaságtani modellt a másikkal szemben, Macintosht a Windows helyett, de hogy a világegyetem keletkezéséről, a világegyetem teremtéséről legyen véleménye az embernek, azt nem, az szent? Mit jelent ez? Miért másért óvjuk ezt, mintsem azért, mert így szoktuk meg? Semmi más oka nincs, ez csak egyike azoknak a dolgoknak, amelyek lassan belopóztak az életünkbe, és ha egyszer ez a hurok létrejön, nagyon-nagyon hatalmassá válik. Hozzászoktunk, hogy vallási elképzeléseket ne vitassunk, de roppant érdekes, mekkora kalamajkát okoz Richard, amikor megteszi! Mindenki teljesen kétségbeesik miatta, mert az ember nem mondhat ilyen dolgokat. Mégis, ha racionálisan nézzük, nincs rá semmi ok, amiért ezeknek az elképzeléseknek nem kellene éppolyan nyitottnak lenniük a vitára, mint bármilyen másiknak, leszámítva, hogy valamiképp megegyeztünk magunk közt, hogy nem kellene.

Van egy nagyon érdekes könyv – nem tudom, olvasta-e itt valaki –, egy antropológus, bizonyos John Reader írta, aki Cambridge-ben tanult, s az a címe, hogy Ember a Földön. Azt írja le, ahogy… Egy kicsit előbbről kezdem, és elmesélem az egész könyvet. Ez a világ olyan kultúráiról szóló tanulmánykötet, amelyek valamiképp elzárt körülmények között fejlődtek ki, szigeteken vagy völgyekben, vagy akárhol, így bizonyos mértékig laboratóriumi esetként kezelhetők. Ennélfogva pontosan lehet látni, milyen mértékben befolyásolta kultúrájuk fejlődési irányát a környezetük és közvetlen körülményeik. Lebilincselő tanulmánykötet! Most épp Bali példája jut eszembe, ennek az apró, sűrűn lakott, rizsből élő szigetnek a kultúrája és gazdagsága. Nos, a rizs hihetetlenül hasznos táplálék, és rengeteg termelhető belőle viszonylag kis területen is, de borzasztóan munkaigényes és az emberek igencsak összehangolt együttműködésére van szükség a termeléséhez. Különösen, ha nagy népesség él egy kis szigeten és be kell takarítani a termést. A bali rizstermelés működési mechanizmusát vizsgáló embereket meglehetősen zavarba hozza a dolog, mert az egész mélyen vallásosan működik. Bali társadalmának minden egyes aspektusát áthatja a vallás, és abban a kultúrában mindenkinek a szerepe és az életben betöltött tisztje nagyon-nagyon pontosan körülírt. Mindezeket az egyház szabályozza; pontosan meghatározott nagyon sajátos naptáruk, nagyon sajátos szokásaik és rítusaik vannak, és – különös módon – fantasztikusan hatékonyak a rizsbetakarításban. A hetvenes években néhányan eljutottak oda, és kiderült, hogy a rizsbetakarítást a templomi naptár határozza meg. Ez teljesen értelmetlennek tűnt, így azt mondták nekik: “Szabaduljatok meg ettől az egésztől, segítünk nektek a rizsbetakarítást még a mostaninál is sokkal-sokkal hatékonyabbá tenni. Használjátok ezeket a rovarirtókat, ezt a naptárat, tegyétek ezt meg ezt meg ezt.” Neki is fogtak, és két három éven át a rizstermelés iszonyúan felfutott, de az egész ragadozó-zsákmány-kártevő egyensúly teljesen felborult. A rizstermés nagyon hamar újra lezuhant, és akkor a baliak azt mondták: “Csesszék meg, visszatérünk a templomi naptárhoz! “, és visszaállították, ami előtte volt, és megint minden tökéletesen működött. Lehet azt mondani, hogy hülyeség a rizsbetakarítást olyan dologra alapozni, ami annyira irracionális és értelmetlen, mint a vallás; ki kellene tudniuk dolgozni valami logikusabbat. Ők is mondhatnák nekünk: “A ti kultúrátok és társadalmatok a pénz alapján működik, és az egy fikció, szóval miért nem szabadultok meg tőle, és működtök egyszerűen együtt”. Tudjuk, hogy ez nem működne!

Van tehát egy felfogás, miszerint metarendszereket építettünk ki magunk körül, hogy kitöltsük azt a teret, amelyet előzőleg egy olyan dologgal népesítettünk be, amit a célzatos tervezőnek, a teremtőnek hittünk (még akkor is, ha nincs ilyen), és mivel mi – nem feltétlenül úgy értem, hogy mi, itt a szobában, hanem mi mint faj – terveztünk és létrehoztunk egy ilyet, és engedtük, hogy úgy viselkedjünk, mintha lenne ilyen, mindenféle olyan dolog történt, ami máskülönben nem történt volna meg.

Hadd világítsam meg egy példával, hogy mire gondolok. Ez egy nagyon spekulatív dolog lesz; ismeretlen terepen fogok mozogni, mert ez a valami olyan, amiről egyáltalán semmit sem tudok, szóval vegyék ezt inkább egy gondolatkísérletnek, mint valódi magyarázatnak. A feng suiról szeretnék beszélni, amiről nagyon keveset tudok, de mostanában sokat beszéltek erről azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene egy épületet megtervezni, megépíteni, elhelyezni, díszíteni stb. Nyilvánvalóan úgy kellene gondolnunk az épületre, mintha sárkányok laknák, és abból a szempontból kellene megvizsgálnunk, hogy egy sárkány hogyan mozogna benne. Tehát, ha egy sárkány nem lenne boldog a házban, akkor be kell tenned egy piros akváriumot ide, egy ablakot meg oda. Ez teljes mértékben ostobaságnak hangzik, mert mindennek, ami sárkányokkal kapcsolatos, ostobaságnak kell lennie – nem léteznek sárkányok, tehát minden sárkányviselkedésre alapozott elmélet ostobaság. Mit képzelnek ezek a gyengeelméjű emberek, hogy a sárkányok meg tudják mondani, hogyan építsünk házat? Ennek ellenére, az jutott eszembe, hogy ha egy pillanatra eltekintünk a hozzá fűzött magyarázattól, esetleg valami érdekeset vehetünk észre, valami ilyesmit: mindannyian tudjuk az épületekről, amelyekben élünk, dolgozunk vagy vagyunk, hogy közülük néhány kényelmesebb, élvezetesebb és kellemesebb, mint a többi. Nem volt rá igazán módunk, hogy ezt számszerűsítsük, de ebben a században rengeteg építész volt, aki úgy gondolta, hogy tudja, hogyan tegye meg ezt, így született meg egy borzalmas kép a házakról mint gépekről. Élt egy Mies van der Rohe nevű ember meg mások is, akik üveghordókat és különös alakú dolgokat építettek fel, amelyek egyik vagy másik elméletet voltak hivatottak formába önteni. Mindet körültekintően tervezték meg, és mégsem kellemes ezekben az épületekben lakni. Iszonyúan sok elméletet ömlesztettek bele, de ha az ember leül dolgozni egy építésszel (és én átéltem ezt a stresszes időszakot, ahogy biztos vagyok benne, hogy sokan mások is átélték), aztán megpróbálja kitalálni, hogy hogyan működjön egy szoba, mindenféle olyan dolgot igyekszik egységbe hozni, mint a világítás, sarkok, hogyan mozognak az emberek, hogyan élnek az emberek – és rengeteg más dolgot, amiről nem is tudja, hogy kimaradt. Az ember nem tudja, mekkora jelentőséget tulajdonítson ennek vagy annak; próbál nagyon tudatosan rájönni valamire, amiről fogalma sincs, de itt van ez az elmélet meg az az elmélet, ez a tervezési gyakorlat és az az építészeti gyakorlat; nem igazán tudja az ember, mit kezdjen velük. Hasonlítsuk ezt össze azzal, amikor valaki egy labdát dob nekünk. Ülhetünk és nézhetjük és mondhatjuk, hogy “17 fokban repül”, kidolgozhatjuk egy papíron, számításokat végezhetünk stb., és körülbelül egy héttel azután, hogy a labda elsüvített mellettünk, esetleg rájöhetünk, hogy merre ment és hogyan kaphattuk volna el. Másrészt viszont, egyszerűen kinyújthatjuk a kezünket, és hagyhatjuk a labdát beleesni, hiszen mindenféle adottságok épültek belénk, épp a tudatos szint alá, amelyekkel képesek vagyunk mindenféle összetett jelenség bonyolult integrálására, ami miatt aztán azt mondhatjuk: “Nézd, jön a labda – kapd el!”

Amit sugallni szeretnék, az az, hogy a feng sui és egy csomó más dolog ugyanez a probléma. Egy sor olyan dolog van, amiről tudjuk, hogyan kell tenni, de nem feltétlen tudjuk, hogy mit teszünk, csak tesszük. Menjünk vissza oda, amikor kitaláljuk, hogy hogyan kellene egy szobát vagy egy házat megtervezni, és ahelyett, hogy végigmennénk az egész dolgon – megpróbálnánk kidolgozni a sarkokat és megemészteni, hogy mely zseniális építészeti elméletet akarjuk alkalmazni abból, ami talán csak egy múló szeszély –, kérdezzük meg magunktól: “Hogyan élne itt egy sárkány?” Megszoktuk, hogy szerves élőlényekben gondolkodjunk; egy szerves élőlény különböző változók elképesztően bonyolult rendszeréből állhat, amelyek már kívül esnek ugyan elemzési képességünkön, de tudjuk, hogyan élnek a szerves élőlények. Sohasem láttunk sárkányt, de mindannyiunknak van róla elképzelése, hogy milyen egy sárkány, tehát azt mondhatjuk: “nos, ha egy sárkány keresztülmenne itt, elakadna és beleütközne abba, mert nem látná meg azt, és a farkávai leverné azt a vázát”. Kitalálod, hogyan lenne itt boldog egy sárkány, és íme, máris van egy helyed, ami más szerves élőlénynek is, mint például nekünk is megfelel, hogy benne lakjunk.

Szóval azt akarom mondani, hogy miközben tudományosan egyre műveltebbek leszünk, jó, ha eszünkbe jut az, hogy a kitalált dolgoknak, amelyekkel korábban benépesítettük a világunkat, lehet olyan funkciójuk, amiért megéri megismerni őket és megőrizni lényeges elemeiket – inkább, mint hogy kiöntsük a gyereket a fürdővízzel együtt; mert még akkor is, ha nem fogadjuk el mindenekfelett az okokat, amiért itt vannak, elképzelhető, hogy igencsak hasznos gyakorlati oka van ittlétüknek, vagy annak, hogy valami hozzájuk hasonló itt legyen. Gyanítom, ahogy egyre messzebb és messzebb jutunk a digitális és mesterséges világ területén, egyre több és több váratlan sajátosságot tudunk majd kiemelni abból, amit történni látunk, és hogy ez pontosan olyan, mint azok a dolgok, amiket magunk körül létrehoztunk, hogy áthassák és alakítsák az életünket, és képessé tegyenek minket az együttélésre és együttműködésre. Épp ezért amellett érvelnék, hogy bár nem létezik valódi Isten, van viszont egy mesterséges Isten, és talán ezt észben kellene tartanunk. Ez a provokatív állításom, és most nyugodtan el lehet kezdeni dobálni a székeket!

 

 

Kérdés: Mi a homok negyedik korszaka?

 

 

Hadd menjek vissza egy kicsit és beszéljek arról, ahogy kommunikálunk. Hagyományosan egy halom különböző módon kommunikálunk egymással. Az egyik a “szemtől szembe” típus; beszélünk egymáshoz, társalgunk. Egy másik, amikor “egy ember beszél sokhoz”, amit én is teszek ebben a pillanatban, vagy valaki felállhatna és elénekelhetne egy dalt, vagy tehetne egy bejelentést, hogy mennünk kell harcolni. Aztán van még a “sok ember beszél egyhez” típusú kommunikáció; ez egy erősen foltozott, ócska, nem igazán működő modell, amit demokráciának hívunk, de egy primitívebb államban felállnék, és azt mondanám: “Oké, megyünk a háborúba,” és páran esetleg visszakiáltanának, hogy “Nem, nem megyünk!” – és akkor az ezután kitörő vitában következne a “sok ember beszél sokhoz” típusú kommunikáció!

Ebben a században (és az előzőben) a telefonnal modelleztük a “szemtől szembe” típusú kommunikációt, ami úgy gondolom, mindannyiunknak ismerős. Az “egy ember beszél sokhoz” típusú kommunikáció – na, ebből aztán van egy rakás – a műsorközvetítés, a könyvkiadás, az újságírás stb. Mindenfelől elárasztanak bennünket az információk, és teljesen esetleges, hogy meddig ér el. Különös, de nem kell túl messzire visszamennünk a történelemben, míg rájövünk, hogy minden információ, ami elért hozzánk, fontos volt nekünk és ezért minden, ami történt, bármilyen hír, akár valami olyasmi, ami velünk történt, a szomszéd házban vagy a következő faluban, a határon belül vagy a horizontunkon belül, a mi világunkban történt, és ha mi reagáltunk rá, a világ visszahatott. Minden fontos volt, így például ha valakinek egy súlyos balesete volt, odamehettünk, és tényleg segíthettünk. Manapság az “egy ember beszél sokhoz” típusú kommunikáció túltengése miatt, ha egy repülő lezuhan Indiában, esetleg komolyan aggódunk miatta, de aggodalmunknak semmilyen hatása sincs. Nem nagyon tudunk különbséget tenni a távoli világban és a következő sarkon történt szörnyű tragédia között. Ezért van az, hogy mélységesen elszomorodunk valami miatt, ami egy hollywoodi szappanoperában történt valakivel, és lehet, hogy kevésbé foglalkoztat, ha a saját nővérünkkel történik ugyanez. Mindannyian szétestünk, magányossá váltunk, és nem meglepő, hogy a stressz és az elidegenedés ennyire erőteljes a világban, mert a világ hat ránk, de mi nem hatunk a világra. Aztán ott van a “sok ember beszél egyhez” típusú kommunikáció; használjuk, de még nem túl jól, és még nem nagyon terjedt el. Lényegében a demokratikus rendszereink modellezik ezt, és bár ezek nem túl jók, drámai módon javulni fognak.

A negyedik, a “sok ember beszél sokhoz”, egyáltalán nem létezett az internet megjelenése előtt, ami – természetesen üvegszáloptikán fut. Ez a kommunikációnk jelenti a homok negyedik korszakát. Vegyük azt, amit korábban a világról mondtam, hogy nem reagál ránk, mégha mi hatottunk is rá; emlékszem az első pillanatra, néhány éve, amikor elkezdtem komolyan venni az internetet. Nagyon, nagyon ostoba dolog volt. Volt egy srác, egy számítógépes kutató diák a Carnegie Mellonon, aki szeretett Dr. Pepper Lightot inni. Volt egy italautomata pár szinttel arrébb, ahová Dr. Pepperért járt, de a gép gyakran kiürült, így elég sűrűn ment hiába. Végül azt találta ki, “Várjunk csak, van egy chip benne, én meg egy számítógépen vagyok, és egy hálózat fut végig az épületben, szóval miért ne kapcsolhatnám rá az italautomatát a hálóra, aztán lekérdezhetem a terminálomról, amikor csak akarom, és az megmondaná, hogy feleslegesen mennék-e vagy sem?”. Így összekötötte a gépet a helyi hálózattal, de a helyi háló az internet része volt – így egyszer csak bárki a világon megláthatta, mi történik ezzel az italautomatával. Na most, ez talán nem életbevágó információ, de különösen érdekessé vált; mindenki tudta, mi történik az italautomatával. Elkezdett fejlődni a dolog, mert a chip a gépben nemcsak azt mondta meg, hogy “a Dr. Pepper Light rekesze üres,” hanem volt egy csomó más információja is; megmondta, hogy “van hét Coca-Cola és három Coca-Cola Light, a tárolási hőmérséklet ennyi és ennyi, az utolsó feltöltés pedig ekkor és ekkor volt.” Rengeteg információt nyújtott, és volt egy nagyon kellemes is: kiderült, hogy ha valaki bedobott egy ötvencentest, és nem nyomta meg a gombot, azaz, ha a gép “töltve” volt, az ember csatlakozni tudott az italautomatához a saját számítógépéről, bárhol is volt a világon, és kiadathatta azt a doboz üdítőt! Valaki épp arra sétált a folyosón, amikor hirtelen, beng! ott volt egy dobozos Coca-Cola! Mi okozta ezt? Nos, nyilvánvalóan valaki innen nyolcezer kilométerre! Na most, ez egy nagyon-nagyon ostoba, de izgalmas történet volt, és nekem azt jelentette, hogy ez volt az első alkalom, amikor vissza tudtunk hatni a világra. Talán nem olyan rettentően fontos, hogy nyolcezer kilométerről elérhetünk egy egyetemi folyosót, és kiadathatunk egy dobozos Coca-Colát, de ez volt az első lövés abban a háborúban, ami a kommunikáció teljesen új módját hozta el. Úgy gondolom tehát, hogy ez a homok negyedik korszaka.

 

 

Rögtönzött beszéd a Digital Biota 2-nél, Cambridge,

1998. szeptember

 

 

Keksz

 

 

 

Ez az egész tényleg megtörtént egy valós személlyel, és ez a valós személy én vagyok. Épp a pályaudvarra mentem. Ez 1976 áprilisában volt, Cambridge-ben, Angliában. Kicsit korán érkeztem. Rosszul tudtam a vonat indulását. Vettem magamnak egy újságot, hogy megfejtsem a keresztrejtvényét, meg egy kávét és egy csomag kekszet. Odamentem, és leültem egy asztalhoz. Azt akarom, hogy elképzeljék a helyszínt. Nagyon fontos, hogy maguk előtt legyen a kép. Itt az asztal, az újság, a csésze kávé, a csomag keksz. Egy fickó ül velem szemben. Teljesen átlagos kinézetű, öltönyben, aktatáskával. Nem úgy tűnt, mintha valami különös dologra készülne. A következőt csinálta: hirtelen előrehajolt, felvette a csomag kekszet, kinyitotta, kivett egyet és megette.

Na most, azt kell mondjam, ez az a dolog, amit az angolok nagyon rosszul kezelnek. Semmi sincs a hátterünkben, neveltetésünkben, oktatásunkban, ami megtanítana bennünket, hogyan bánjunk azzal, aki fényes nappal az orrunk elől ellopja a kekszünket. Tudják, mi történne, ha ez Los Angeles belvárosában történt volna? Villámgyors tűzharc kerekedne, helikopterek érkeznének, a CNN, tudják… De végül, azt tettem, amit minden rámenős angol tett volna: nem vettem róla tudomást. Az újságba mélyedtem, kortyintottam egyet a kávémból, próbáltam egy megfejtést kitalálni a lapban, semmi mást nem tudtam csinálni, és azon gondolkodtam: “Mit fogok csinálni?”

Végül azt gondoltam, “Nincs más hátra, meg kell tennem”, és nagyon erősen próbáltam nem észrevenni a tényt, hogy a csomag rejtélyes módon már nyitva van. Kivettem magamnak egy kekszet. Gondoltam: “Ezzel lefegyvereztelek!” De nem, mert néhány pillanat múlva megint ugyanazt csinálta. Vett még egy kekszet. Miután az első alkalommal nem szóltam, másodszorra valahogy még körülményesebbnek tűnt előhozakodni a témával. “Ne haragudjon, nem tehetek róla, de észrevettem, hogy…” Úgy értem, ez nem igazán működik.

Így mentünk végig az egész csomagon. Amikor azt mondom, az egész csomagon, mindössze körülbelül nyolc darabra gondolok, de nekem egy egész életnek tűnt. Ő vett egyet, én is vettem egyet, ő vett egyet, én is vettem egyet. Végül, amikor befejeztük, ő felállt és elsétált. Illetve előbb jelentőségteljes pillantást váltottunk, aztán ment el, én meg megkönnyebbülten felsóhajtottam, és kényelmesen hátradőltem.

Néhány pillanat múlva beérkezett a vonat, úgyhogy felhajtottam a maradék kávémat, felálltam, felvettem az újságot, és az újság alatt ott volt a kekszem. Az a fantasztikus ebben a történetben, hogy valahol Angliában az utóbbi negyedszázadban élt egy tökéletesen átlagos fickó pontosan ugyanezzel a történettel, csak ő nem ismeri a csattanót.

Az Embedded Systemsnek adott beszédből, 2001