Bevezetés

Ez egy nagyon douglasi pillanat számomra. A douglasi pillanatok általában a következőket tartalmazzák:

Apple Macintosh számítógépeket

Lehetetlen határidőket

Ed Vidort, Douglas ügynökét

Veszélyeztetett állatokat

Feleslegesen drága, ötcsillagos szállodákat

Éppen egy (Macintosh) számítógépen pötyögök, miközben egy olyan határidővel küzdök, amit Ed Victor szabott ki rám. Elképzelhetőnek tartom-e, hogy előszót írjak A kétség lazacához jövő keddig?

Peru legfelháborítóbb luxusszállodájában vagyok, a Miraflores Park Hotelben, Limában, celofánnal letakart gyümölcstálból csipegetek és Louis Roederert hallgatok, miközben arra készülök, hogy pápaszemes medvéket keressek a hegyekben, amelyek bolygónk legkevésbé ismert és leginkább fenyegetett emlősei.

Drága hotelről lévén szó, minden szobában van széles sávú internet-hozzáférés, és épp most néztem meg egy kétórás filmet a számítógépemen, amint Steve Jobs, az Apple főnöke megtartotta nyitóelőadását a San Franciscó-i Macintosh Kiállításon. A Király Számítógépek Császára épp most leplezte le az új I-Macet, és én nem tudtam felhívni vagy e-mailt írni Douglasnek, hogy beszélgessünk róla. Egy forradalmian új, szexi és elképesztő Apple hardver, és Douglas nem fogja látni. Nem fog játszadozni az I-Poddal vagy babrálni az I-Fotóval. Bárki, aki ismerte Douglast – és itt most a több millió olvasóját is beleértem – a dolog borzalma és az okozott csalódás nyilvánvaló. Rettenetes ez számára, mert elmulasztott egy Új Cuccot, és rettenetes ez számunkra is, mert az Új Cuccot már soha senki nem fogja úgy ünnepelni, mint az Új Cucc Elismert Költője.

Tudják, tudni akarom, hogy mit gondoljak. Tudni akarom, hogy néznek ki az új gépek: persze, használhatom a szememet és az érzékszerveimet, de hozzászoktam a Douglas által nyújtott kifinomult éleslátáshoz. Ő találta volna ki a legpontosabb jelzőt, a tökéletes metaforát, a királyi hasonlatot. És persze, nem csak az Új Cuccokkal kapcsolatban. Talált volna módot rá, hogy összekapcsolja a pápaszemes medvék imádnivalón furcsa viselkedését és tulajdonságait mind az ismert emberi tapasztalatokkal, mind pedig az elvont tudományos gondolatokkal. A világ nagy része érthetőbbé vált, miután Douglas szemén keresztül néztük. Ami azt jelenti, hogy magának a világnak a zavarodottsága és abszurd érthetetlensége vált érthetőbbé. Nem tudtuk egészen, milyen bajos és őrült dolog is a világegyetem, vagy hogy milyen nevetséges és gyengeelméjű is tud lenni az emberi faj, amíg Douglas meg nem magyarázta sajátosan nyájas, paradox és nem tolakodó stílusában, ami kiemeli és naggyá teszi őt. Épp most voltam a mosdóban, és észrevettem, hogy az odakészített szappant (szorosan becsomagolva abba az abszurd módon kinyithatatlan, elpusztíthatatlan műanyag védőfóliába, amelyet a szállodák vendégeik kényelmére alkalmaznak) egyáltalán nem szappannak hívják: valójában mandulás arctisztító. Ez azonnal egy direkt e-mail lett volna Douglasnek, amit egy válasz e-mail követett volna, amelyet most már soha nem fogok megkapni, és amelytől kacagva táncoltam volna fél órán át a hotelszobában.

Douglas igazságtalan és sokkoló halálát követő szomorú hetekben mindenki hallotta, milyen nagyszerű komikus szerző is volt ő, milyen szerteágazó érdeklődéssel, milyen lenyűgöző hatással. Ez a könyv arról szól, milyen nagy tanár is volt. Mint ahogy a naplementék sem lesznek még egyszer ugyanolyan színűek vagy formájúak, mint ahogy Turner látta őket, úgy a makik és a teák sem lesznek már ugyanolyanok, mint Douglas éles és incselkedő tekintetén át.

Nagyon igazságtalan dolog, ha arra kérik az embert, hogy írjon bevezetőt egy olyan könyv elé, amely egy egészen briliáns bevezetőt tartalmaz, amely magáról a könyvek elé írt bevezetők írásáról szól. Még ennél is igazságtalanabb, ha arra kérik az embert, hogy írjon bevezetőt korunk egyik legnagyobb komikus szerzőjének posztumusz könyve elé, ha a könyv, amit az ember bevezet, tartalmazza a par excellence bevezetőt minden idők egyik legnagyobb komikus szerzőjének posztumusz könyvéhez: Douglasnek P. G. Wodehouse Naplemente Blandingsben című könyvéhez írt előszava – amint arra Ed Victor is rámutatott Douglas londoni búcsúztatóján – Douglas saját képességeinek megdöbbentően pontos leírása. Nem mintha egy percig is megfordult volna ez Douglas fejében, amikor megírta.

Douglas nem volt visszatetszően, angolosan szerény, amivel azt sem akarom mondani, hogy hiú vagy dicsekvő lett volna. Ötleteinek és lelkesedésének szenvedélyes ecsetelése azonban könnyen a telefonhoz tapasztotta az embert, vagy a vacsora mellé, vagy a fürdőszobába, minden más társaság vagy téma kizárásával. Ebben az értelemben, és nem hiszem, hogy ezzel most tiszteletlen lennék, a beszélgetés Douglasszel – mint férfi a férfival, szemtől szemben – fárasztó és zavaró lehetett azok számára, akik nehezen követték szenvedélyes gondolati ugrásait. De nem tudott érthetetlenül írni, vagy legalábbis nem jobban, mint ahogy egy tökéletes piruettet végre tudott hajtani, és higgyék el, kevés ember született, aki tehetségtelenebb volt piruettek végrehajtásában a berendezés összetörése és az ártalmatlan bámészkodók biztonságának veszélyeztetése nélkül, mint Douglas Noel Adams.

Ő író volt. Vannak, akik időről időre írnak valamit, és jól is csinálják, és vannak az írók. Douglas – és hasztalan próbálkoznánk itt magyarázattal vagy elemzéssel – írónak született, íróként nőtt fel, és író is maradt egészen túl korai haláláig. Életének utóbbi tíz évében megszűnt regényírónak lenni, de egy pillanatra sem szűnt meg írónak lenni, és ezt a boldog tényt ünnepli A kétség lazaca. Akár előadásokra készült, akár alkalmi újságírásra adta a fejét, akár különleges tudományos vagy technikai publikációhoz szánt cikket készített, Douglasnek az a természetes képessége, hogy úgy írja az egyik szót a másik után, hogy közben ráébressze, felvidítsa, lóvá tegye, megerősítse, informálja vagy szórakoztassa az olvasót, sosem hagyta cserben.

Stílusa önzetlen, amelyben az íráshoz felhasználható összes szókép és rafinéria akkor és csakis akkor szerepel, ha az az írás célját szolgálja. Azt hiszem, amikor elolvasták ezt a könyvet, meg fognak döbbenni stílusának nyilvánvaló (és tökéletesen félrevezető) egyszerűségén. Úgy érzi az ember, mintha csak rögtönözve beszélne hozzá. De ugyanúgy, mint Wodehouse esetében, szerzői gépezetének könnyedsége és zökkenőmentes működése a csavarok és tömítések rendszeres állításának és olajozottságának az eredménye volt.

Douglasnek néhány ritka művésszel egyetemben (Wodehouse-t ismét beleértve) megvan az a képessége, hogy befogadója azt érezze, hozzá beszél, és csakis egyedül hozzá: azt hiszem, ez részben megmagyarázza “rajongótáborának” óriási erejét és vonzalmát, ha használhatok ily felháborító kifejezést. Ha az ember Velázquezt csodál, Mozartot hallgat Dickenst olvas vagy Billy Connollyn nevet, hogy hasraütésszerűen mondjak négy nevet (mindig rengeteg időt és energiát igényel, ha érvelés céljából kell hasraütésszerűen neveket mondanunk), tudatában van annak, hogy amit tettek, a világért tették, és az eredmény, természetesen, csodálatos. Ha az ember Blake-et csodál, Bachot hallgat, Douglas Adamset olvas vagy Eddie Izzard előadását nézi, úgy érzi, talán ő az egyetlen a világon, aki valóban érti. Nagyjából persze mindenki más is csodálja őket, de senki más nem kötődik hozzájuk így. Ezt most egy elméletnek nyilvánítom. Douglas műve magától értetődően nem egyenlő Bach magas művészetével vagy Blake vibráló, személyes világegyetemével, de hiszem, hogy az elméletem ennek ellenére igaz. Olyan ez, mint szerelembe esni. Ha Adams egy különösen üde fordulata vagy jelzője megüti az ember szemét és behatol az agyába, az ember meg akarja fogni a legközelebbi ismeretlen vállát, hogy megossza vele. Az idegen lehet, hogy nevetni fog, és tetszik neki az írás, de az ember magában azt gondolja, hogy úgysem fogták fel a teljes lendületét és az értelmét, ahogyan ő – mint ahogy a barátaink (hál’ istennek) nem esnek szerelembe ugyanazzal a személlyel, akiről folyton-folyvást beszélünk nekik.

Önök egy lépésre vannak attól, hogy belépjenek Douglas Adams bölcs, provokatív, jóindulatú, elképesztően humoros és függőséget okozó világába. Ne egyék meg az egészet egy ültükben – amint az Douglas imádott japán konyhájára is igaz, ami egyszerűnek és könnyen emészthetőnek tűnik, az valójában messze finomabb és laktatóbb, mint ahogy első pillantásra tűnik.

Az elhunyt írók alsó fiókját röviddel haláluk után általában a legjobb szorosan bezárva és lelakatolva tartani: Douglas esetében, biztos vagyok benne, hogy egyet fognak érteni, az alsó fiókot (illetve az ő esetében merevlemezének eldugott mappáit) mindenestül megérte kinyitni. Peter Guzzardi, Douglas felesége, Jane és személyi titkárnője, Sophie Astin kiváló munkát végeztek. Egy Douglas nélküli világ sokkal kevésbé kellemes, mint egy Douglasszel teli, ám A kétség lazacának lendülete segít megbirkózni hirtelen távozásának mélységes melankóliájával.

Stephen Fry, Peru 2002. január