Pollynak
A szerkesztő megjegyzése
Először 1990-ben találkoztam Douglas Adamsszel. Mint a Harmony Books frissen kinevezett szerkesztője a régóta esedékes ötödik Galaxis-könyv, a Jobbára ártalmatlan miatt repültem Londonba. Amint ott álltam az Adams-lakás ajtajánál Islingtonban, egy hatalmas, túláradó érzelmű ember vágtatott le a hosszú lépcsőn, melegen üdvözölt, és egy marék papirost nyomott a kezembe. “Kíváncsi vagyok, mit gondol erről” – mondta a válla fölött, miközben felvágtatott a lépcsőn. Egy órával később visszajött, új oldalakkal a kezében, és égett a vágytól, hogy hallja a véleményemet az első részről. Így telt el a délután, csendes, elnyújtott olvasással, amit csak néha szakított félbe a vágtatás, beszélgetés és néhány új oldal. Ez volt, mint kiderült, Douglas kedvenc munkamódszere.
2001 szeptemberében, négy hónappal Douglas tragikus, váratlan halála után, telefonon felhívott az ügynöke, Ed Victor. Egy jó barát megőrizte Douglas szeretett Macintosh számítógépeinek a tartalmát; átfésülném-e a fájlokat, hogy van-e bennük egy kötetre való anyag. Pár nappal később egy csomag érkezett, és a kíváncsiságtól izgatottan feltéptem.
Az első gondolatom az volt, hogy Douglas barátja, Chris Ogle herkulesi feladatot vállalt magára – amit, mint kiderült, el is végzett. A CD-ROM, amire Douglas írásait összegyűjtötte, 2579 tételt tartalmazott, a hatalmas fájloktól kezdve – amelyekben Douglas könyveinek teljes szövege volt – egészen a levelekig, amelyeket a Orrszarvúk Megmentéséért Alapítvány nevében írt. Utóbbi a kedvenc jótékonysági szervezete volt. Itt is lenyűgöző dolgokat találtam a többtucatnyi, félig kiforrott könyv–, film– és televíziósprogram-ötletek közt: volt egy-két mondat hosszúságú, de volt fél tucat oldal terjedelmű is. Mindezek mellett voltak még beszédvázlatok, Douglas internetes honlapjához készült írások, különféle könyvekhez és eseményekhez írott bevezetések, valamint eszmefuttatások a Douglas szívéhez közel álló témákkal kapcsolatban: zene, technika, tudomány, veszélyeztetett állatok, utazás és a tiszta whisky (csak, hogy néhányat említsünk). S végezetül megtaláltam annak az új regénynek több tucat változatát, amellyel Douglas az elmúlt évtized nagyobb részében birkózott. Ezeknek a szétválogatása – amiből a könyv harmadik részében található mű is származik – bizonyult a legnagyobb kihívásnak, habár ez úgy hangzik, mintha nehéz lett volna. Nem volt. Ahogy a kérdések felmerültek, úgy tűnt, meg is válaszolják magukat.
Douglas, eredetileg harmadik Dirk Gently-könyvének szánt, folyamatban lévő új regénye A Spoon Too Short (Egy kanállal kevesebb) címmel indult, és így szerepelt a fájlok közt egészen 1993 augusztusáig. Ettől a ponttól kezdve a mappákban The Salmon of Doubt (A kétség lazaca) címmel hivatkozik a regényre, és három típusban fordul elő. A legrégibbtől a legfrissebb felé haladva a következők: The Old Salmon (A régi lazac), The Salmon of Doubt (A kétség lazaca), és LA/Rhino/Ranting Manor (Los Angeles/Orrszarvú/Ranting-uradalom). Amikor átolvastam ezeket a különböző változatokat, úgy döntöttem, hogy a könyv és Douglas céljait az szolgálja legjobban, ha a legerősebb anyagokat fésülöm össze, függetlenül attól, mikor íródtak, nagyjából úgy, ahogy akkor is tettem volna, ha Douglas még mindig élne. Így a The Old Salmon-ból átvettem azt, ami jelenleg a DaveLandről szóló első fejezet. A következő hat fejezet egy darabban a második, és egyben leghosszabb folyamatos változatból, a The Salmon of Doubt-ból származik. Ezután, miközben szem előtt tartottam a világos történetszövést, beültettem kettőt a három legfrissebb fejezetéből a Los Angeles/Rhino/Ranting Manor részből (ezekből lett a nyolcadik és a kilencedik fejezet). A tizedik fejezettől kezdve visszatértem a The Salmon of Doubt rész utolsó fejezetéhez, majd lezártam azzal a fejezettel, ami Douglas legfrissebb munkája volt a LA/Rhino/Ranting Manor részben. Hogy az olvasó fogalmat alkothasson arról, mit tervezett Douglas a regény további részében, mindezek elé illesztettem egy faxot, amelyet Douglas küldött londoni szerkesztőjének, Sue Freestone-nak, aki szorosan együttműködött Douglasszel egészen az első könyve óta.
A CD-ROM-on talált Adams-kincsek olvasásától fellelkesülve elhatároztam, hogy Douglas személyi titkárnőjének, Sophie Austinnak a felbecsülhetetlen segítségével nagyobb területet vizsgálok át. Hátha vannak más drágakövek is, amelyeket beilleszthetnénk egy Douglas életének emléket állító könyvbe?! Mint kiderült, a könyves és multimédiás megaprojektek közti meddő időszakokban Douglas újságoknak és folyóiratoknak írt cikkeket. Ezek a CD-ROM-on lévő szöveggel együtt jelentették azt a pompás írásgyűjteményt, ami ebbe a könyvbe végül életet lehelt.
A következő feladat a kiválasztás volt, amelyben a legkevésbé sem kaphatott szerepet az objektivitás. Sophie Austin, Ed Victor és Douglas felesége, Jane Belson ajánlotta a saját kedvenceit, amiken túl egyszerűen kiválasztottam azokat, amelyeket én szerettem a legjobban. Amikor Douglas barátja, Robbie Stamp azt ajánlotta, hogy a könyv kövesse Douglas honlapjának szerkezetét (“az élet, a világmindenség meg minden”), minden a helyére került. Örömmel láttam, hogy az összegyűjtött munka íve Douglas Adams túl rövid, de figyelemreméltóan gazdag, kreatív életének sajátos pályájához idomult.
Legutolsó találkozásunkra Kaliforniában került sor egy délutáni séta keretében Santa Barbara télies tengerpartján, amelyet az akkor hatéves kislányával, Pollyval űzött futóversenyek szakítottak meg néha. Sosem láttam Douglast olyan boldognak, és sejtelmem sem volt, hogy ez a találkozásunk lesz az utolsó. Amióta Douglas meghalt, megdöbbentően gyakran jut eszembe – a hozzá közelállók hasonlóan vannak ezzel. Személyisége közel egy évvel a halála után is hatással van rám, és nem tehetek róla, de azt gondolom, az ő keze is benne van abban, hogy ez a könyv ilyen elképesztően könnyedén jött létre. Tudom, nagyon szerette volna, ha örömet szerezhet vele Önöknek – remélem, vágya teljesül.
Peter Guzzardi
Chapel Hill, Észak-Karolina 2002. február 12.
A KÉTSÉG LAZACA
Prológus
Nicholas Wroe cikke a The Guardian 2000. június 3-i, szombati számában
1979-ben, nem sokkal azután, hogy a Galaxis útikalauz stopposoknak megjelent, Douglas Adamst meghívták dedikálni a Soho egy kisebb science fiction könyvesboltjába. Odafelé valamilyen tüntetés miatt le kellett lassítania. “Közlekedési dugó volt, és rengeteg ember mindenfelé” – emlékszik vissza. Csak amikor sikerült benyomulnia a boltba, akkor ébredt rá, hogy a tömeg rá várt. Másnap a kiadója telefonált, hogy elújságolja, első helyen áll a londoni Sunday Times eladási listáján, és az élete örökre megváltozott. “Olyan volt, mint helikopterrel menni a Mount Everest tetejére – mesélte – vagy orgazmust átélni előjáték nélkül.”
A Galaxisnak már a korábbi rádiójáték formájában is kultusza volt, és elkészült a televíziós és színpadi változata is. Később még négy további könyv született, amelyekből világszerte több mint 14 millió példány kelt el. Készült belőle lemez és számítógépes játék, és most, húsz év hollywoodi vakarózás után olyan közel áll a megfilmesítéshez, amilyen közel csak lehet.
Maga a történet a Földön kezdődik, ahol a halvérű külvárosi Arthur Dent igyekszik megakadályozni a helyi önkormányzatot, hogy az épülő autópálya miatt lerombolják a házát. A sztori az űrben folytatódik, amikor barátja, Ford Prefect – aki sokak szerint Vergilius alteregója Dent Dante-alakja mellett – felfedi magáról, hogy ő a Betelgeuse melletti bolygó képviselője, és Arthur tudomására hozza, hogy magát a Földet is le akarják rombolni azért, hogy előkészítsék a terepet egy hipertérbeli autópálya számára. Felveszi őket egy Vogon űrhajó, és elkezdik használni magát a Galaxis útikalauzt – az élettel, a világmindenséggel meg minden mással kapcsolatos tudás általában megbízható gyűjteményét.
Adams kreativitásának és érzékeny csillagközi humorának mindent átható kulturális hatása lett. Az “útikalauz stopposoknak” kifejezés hamar átment a köztudatba, és számtalan hasonmás sci-fi paródia jelent meg könyv és tévésorozat formájában. Az általa teremtett Bábel-hal – amely egy apró halacska, amit az ember fülébe helyezve az bármely idegen nyelvű beszédet lefordít az anyanyelvére – elnevezést átvették egy internetes keresőprogramban használt fordítóprogram neveként. Sikereit tovább növelte számtalan regénye, egy televíziós programja, valamint egy, a veszélyeztetett állatokról szóló könyv és egy CD-ROM. Alapított egy dot-com céget is H2G2 néven, amely nemrég a totális útikalauz ötletével állt elő. Olyan szolgáltatás beindítását ígérik, amely valódi információkat nyújtana az élettel, a világmindenséggel meg mindennel kapcsolatban mobiltelefonokon keresztül.
Vagyona nagy részét látszólag technológia iránti szenvedélyének kielégítésére költötte, de igazából sosem volt az a megszállott science fiction alkat. Nyugodt, társasági ember, erőteljes, kétméteres alkattal. Sőt inkább hasonlít azokhoz az angol állami iskolába járt fiúkhoz, akik a hetvenes években rocksztárok lettek; egyszer gitározott is az Earls Court színpadán Pink Floyd-beli barátaival. Ahelyett, hogy az irattárcájából egy útlevél nagyságú fényképet venne elő a kislányáról, villámgyors mozdulattal kinyitja lenyűgözően gyors laptopját, s egy kis bíbelődés után az ötéves Polly Adams egy videoklip-paródiában jelenik meg egy másik barátjával, John Cleese-szel együtt.
Szóval ez lett az életéből: pénz, híres barátok és kedves játékok. Ha a puszta tényeket nézzük az életrajzában – bentlakásos iskola, Cambridge Footlights[i], és a BBC – elsőre semmi meglepőt nem látunk. De nem volt teljesen zökkenőmentes útja az ismert sztárcsináló útvonalon.
Douglas Noel Adams Cambridge-ben született 1952-ben.
Számtalan partipoénja közül az egyik az volt, hogy ő már kilenc hónappal Crick és Watson felfedezése előtt DNA[ii] néven futott Cambridge-ben. Édesanyja, Janet, nővér volt az Addenbrooke’s Kórházban, míg édesapja, Christopher tanár volt, aki később másoddiplomás teológiahallgató, próbaidős hivatalnok, végül üzleti tanácsadó lett, ami “nagyon-nagyon furcsa egy húzás” volt, állítja Adams. “Bárki, aki ismeri az apámat, megmondhatja, hogy a menedzsment nem az a terület, amiről olyan sokat tudna.”
A család anyagi nehézségekkel küszködött, és hat hónappal Douglas születése után elköltöztek Cambridge-ből, majd KeletLondon külvárosainak különböző részein laktak. Amikor Adams ötéves lett, a szülei elváltak. “Elképesztő, hogy a gyerekek mennyire normálisan tudják élni a saját életüket – mondta erről. – Persze nehéz volt. A szüleim akkor váltak el, amikor ez még távolról sem volt olyan szokványos, mint manapság, és őszintén szólva alig van emlékem bármiről is, ami ötéves korom előtt történt. Nem hiszem, hogy nagyon vidám idők lettek volna.”
A szakítás után Douglas és húga az édesanyjukkal az essexi Brentwoodba költöztek, aki itt egy menedékhelyet üzemeltetett beteg állatok számára. Az addigra viszonylag gazdag édesapját Douglas hétvégenként láthatta, és ezek a találkozások zavar és feszültség forrásává váltak. A bonyodalmakat csak növelte a számtalan mostohatestvér megjelenése, amikor szülei újraházasodtak. Adams azt állította, hogy egyrészt mindezt normálisnak tartotta, ugyanakkor, ennek eredményeképpen furcsán viselkedtem”, és úgy emlékszik magára, mint egy kissé feszült és valamelyest furcsa kölyökre. Egy ideig a tanárai úgy gondolták, hogy nem éri el az átlagos iskolai szintet, de mire felvették a brentwoodi magániskolába, addigra már kivételesen tehetségesnek számított.
Az iskola a háború utáni öregdiákok feltűnően sokszínű listájával büszkélkedett: Hardy Amies ruhatervező; David Irving, a kegyvesztett történész; Noel Edmonds tévéhíradós; Jack Straw belügyminiszter; és Peter Stothard, a London Times szerkesztője mind Adams előtt tanultak ott, míg Griff Rhys Jones és Keith Allen komikusok néhány évvel utána. Négy öregdiák van – két munkáspárti és két konzervatív – a jelenlegi alsóházban. Keith Allen rendíthetetlen image-ének fényében ma már nehezen hihető, hogy az akkor hétéves Allennek Douglas segített a zongoraleckéiben.
Amikor Douglas tizenhárom éves volt, az édesanyja újra férjhez ment, és Dorsetbe költöztek, s Adams “nappalisból” kollégistává vált. Úgy tűnik, ez abszolút előnyösnek bizonyult. “Amikor régebben délután négykor hazaindultam az iskolából, mindig sóvárogva néztem, hogy mit csinálnak a koleszosok – meséli. – Úgy tűnt, jól érezték magukat, és én valóban nagyon élveztem a kollégiumi életet. Van egy olyan énem, amely élvezettel gondol magára szabadúszó és lázadó alkatként. De sokkal inkább szeretek magam körül egy rendes és kényelmes intézményt, amihez hozzádörgölőzhetek egy kicsit. Nincs is jobb, mint egy kis kötöttség, ami ellen az ember kényelmesen lázadozhat.”
Adams műveltségét, tudását azoknak a “nagyon jó, elkötelezett, megszállott és karizmatikus embereknek” tulajdonítja, akik tanították. Egy közelmúltbeli londoni partin Jack Straw belügyminiszterrel vitatkozott az új Munkáspárt magániskolákkal szembeni nyilvánvaló ellenszenvével kapcsolatban, és azzal érvelt, hogy egyiküknek sem ártott túl sokat.
Frank Halford iskolaigazgató úgy emlékszik Adamsre, mint aki “már akkor is nagyon magas volt és népszerű. Félév végén írt egy darabot, amikor még a Doctor Who éppen csak elkezdődött a televízióban. Azt a címet adta neki, hogy “Doctor Which”. Sok évvel később Adams valóban írt a Doctor Whosorozathoz. Halfordra inspiratív tanárként emlékszik, aki még ma is támaszt jelent a számára. “Egyszer tízből tíz pontot adott egy dolgozatomra; ez volt az egyetlen ilyen alkalom hosszú iskolai pályafutása során. És még ma is, ha írói lelki válságok gyötörnek, és úgy érzem, nem tudom tovább csinálni, ilyenkor nem abba kapaszkodom, hogy már írtam bestsellereket vagy hogy sokat fejlődtem. Abba a ténybe kapaszkodom, hogy Frank Halford egyszer tíz pontból tízet adott nekem, és valami végső ok miatt meg kell tudnom csinálni.”
Úgy tűnik, Adams már a kezdetektől képes volt az írásait készpénzre váltani. Eladott néhány rövid, “majdnem nyúlfarknyi” novellát az Eagle nevű szatirikus magazinnak, és kapott érte tíz schillinget. “Akkoriban tíz schillingért már jachtot lehetett venni”, meséli nevetve. De igazából a zene érdekelte. Úgy tanult meg gitározni, hogy hangjegyről hangjegyre haladva lekottázta a tekervényes fogásokat egy korai Paul Simon-albumon. Ma már hatalmas gyűjteménye van balkezes elektromos gitárokból, de beismeri, hogy “valójában a folkzene a szívem csücske. Még ha a Pink Floyddal voltam is a színpadon, egy nagyon egyszerű gitárost alakítottam az »Agykárosodásból«, abból a matatós fajtából”.
Adams a hatvanas években nőtt fel, és a Beatles “elültetett egy magot a fejemben, amitől az felrobbant. Kilenchavonta kijöttek egy új albummal, ami földrengésszerű fejlődést jelentett az előzőhöz képest. Annyira megőrültünk értük, hogy amikor kijött a »Penny Lane«, és még nem hallottuk a rádióban, addig vertük azt a srácot, aki már hallotta, amíg el nem dúdolta nekünk. Most meg azt kérdik tőlem, hogy van-e olyan jó az Oasis, mint a Beatles. Szerintem még annyira sem jók, mint a Rutles.”
A másik fő befolyás a Monty Python volt. Az ötvenes években a népszerű brit rádióvígjátékokat hallgatva “megvilágosodott”, amikor rájött, hogy a humoristák lehetnek önmagukat kifejező intelligens emberek is – “ugyanakkor lehetnek nagyon-nagyon idétlenek is”.
A következő logikus lépés az volt, hogy be kellett iratkozni a Cambridge-i Egyetemre, “mert be akartam kerülni a Footlightsba – mesélte. – Olyan író-előadó akartam lenni, mint a Monty Python-tagok. Sőt John Cleese akartam lenni, és eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy ezt az állást már betöltötték.”
Az egyetemen gyorsan felhagyott a színészkedéssel – “egyszerűen nem voltam megbízható” –, és elkezdett bevallottan Monty Pythonos jeleneteket írni. Az egyikben egy vasúti munkást azért vonnak felelősségre, mert az összes kapcsolót bekapcsolva hagyja a déli országrészben, hogy bebizonyítsa az egzisztencializmust, egy másik pedig a Crawley-féle Paranoiások Társasága éves közgyűlésének szervezési problémáiról szól.
A művészeti vezető, Mary Allen, korábban a Királyi Operaház Művészeti Tanácsának a tagja, évfolyamtársa volt Cambridge-ben, és azóta is barátok. Ő is játszott Adams darabjaiban, és úgy emlékszik rá, mint “aki mindig kiemelkedett, még a nagyon tehetséges emberek között is. Douglas írásai nagyon cikornyásak és egyéniek voltak. Alkalmazkodni kellett hozzájuk, azoknak pedig illenie kellett az emberre. Még a rövid jelenetekben is furcsa világokat teremtett”.
Adams azt állítja, “volt bennem valami lelkiismeretfurdalásféle olvasás közben. Úgy éreztem, inkább valami hasznosat és merészet kellett volna csinálnom. De miközben nyafogtam, kihasználtam a lehetőséget, hogy ne csináljak túl sok mindent”. Még a dolgozatai is tömve voltak poénokkal. “Ha akkor tudtam volna azt, amit ma tudok, akkor biológiát vagy zoológiát tanultam volna. Akkoriban nem tudtam, hogy az egy érdekes tantárgy, de ma azt gondolom, hogy ez a legérdekesebb dolog a világon”.
A többi évfolyamtárs között volt még Clive Anderson jogász és tévéhíradós. Chris Smith kulturális miniszter volt a diákönkormányzat elnöke. Adams vállalt vitaindító bevezetőket, de egyáltalán nem politikai érdeklődése miatt: “Minden alkalmat megragadtam a poénkodásra. Nagyon furcsa látni most ezeket az embereket a közélet sűrűjében. Az évfolyamtársaim sorra-másra nyerik az életműdíjakat, amitől nyilván nyugtalan lesz az ember”.
Egyetem után Adamsnek alkalma nyílt egyik példaképével együtt dolgoznia. Graham Chapman Monty Python-tagot lenyűgözte egy-két Footlights-jelenet, és felvette vele a kapcsolatot. Amikor Adams elment hozzá, nagy örömére Chapman arra kérte, hogy segítsen neki egy jelenet megírásában, amit aznap délután kellett befejeznie. “Végül úgy egy évig együtt dolgoztunk. Főleg egy tervezett tévésorozaton, ami végül sosem jutott túl a próbafelvételeken.” Chapman ebben az időben “mindennap ledöntött néhány üveg gint, ami nyilván nem feltétlenül volt előny”. De Adams úgy gondolja, elképesztően tehetséges volt. “Szerves része volt a csapatnak, és szüksége volt mások fegyelmezettségére, hogy briliáns tehetsége érvényesülhessen. Az erőssége az volt, hogy bedobott valamit a közösbe, ami feje tetejére állította az egészet.”
A Chapmannel való szakítás után Adams parkolópályára került. Továbbra is írt jeleneteket, de abból bajosan tudta fenntartani magát. “Kiderült, hogy korántsem vagyok olyan jó jelenetekben. Sosem tudtam rendelésre írni, és nem igazán ment a tematikus írás sem. De alkalmanként azért előálltam valami izgalmassal a bal szélen.”
Geoffrey Perkins, a BBC televízió vígjátékokért felelős vezetője volt a Galaxis rádióváltozatának a producere. Akkor látta először Adamset, amikor egy Footlights-műsort rendezett. “Az egyik szereplő folyamatosan faggatta, majd Douglas belezuhant egy székbe. Legközelebb akkor találkoztunk, amikor a Weekending című rádióműsorhoz igyekezett jeleneteket írni, amelyet akkor az írók nagy próbaterepének tartottak. Douglas volt az egyik olyan író, aki tisztességesen megbukott a Weekendinggel. A program azoknak az embereknek volt jutalom, akik olyan dolgokat tudtak írni, ami harminc másodpercig tartott, és Douglas képtelen volt egyetlen olyan mondatot is írni, ami rövidebb volt, mint harminc másodperc.”
Mikor így megingott az írói karrierje, Adams elvállalt egy sor igencsak bizarr állást, többek közt csirkeólakat tisztított, majd a katari uralkodócsalád személyi testőre lett. “Azt hiszem, a biztonsági cég nagyon kétségbe lehetett esve. Az Evening Standard egy hirdetése alapján kaptam meg az állást.” Griff Rhys Jones is végezte ezt a munkát egy darabig Adams ajánlása nyomán. Adams úgy emlékszik vissza, hogy egyre depressziósabb lett az éjszakai szolgálattól, amikor a hotelszobák előtt kellett üldögélnie. “Folyton az járt a fejemben, hogy én nem ilyen lovat akartam.” Karácsonykor meglátogatta az édesanyját, majd egy évig ott is maradt.
Akkoriban a családja sokat aggódott, mihez is fog kezdeni, és bár alkalmanként be-beküldött egy-egy jelenetet rádióműsorokba, elismerte, hogy az önbizalma rendkívül alacsony volt. Későbbi sikerei és gazdagsága ellenére ez az önbizalomhiányos állapot megmaradt. “Rettenetes önbizalomhiány tud gyötörni – magyarázta. – Egyszerűen nem hiszem, hogy meg tudom csinálni, és semmilyen bizonyíték nem győzhet meg az ellenkezőjéről. Rövid ideig jártam kezelésre is, de egy idő után rájöttem, hogy ez olyan, mint amikor a farmer az időjárásra panaszkodik. Az időjárást nem lehet megjavítani – meg kell tanulni együtt élni vele.” És ez a megközelítés segített? “Nem feltétlenül” – vonta meg a vállát.
A Galaxis volt az utolsó dobása, de visszatekintve, az időzítés nem is lehetett volna megfelelőbb. A Csillagok háborúja miatt a science fiction divatos lett, és bár a Monty Python utórezgései miatt egy jelenetek láncolatából álló műsor már szóba sem jöhetett, erre a fajta humorra volt igény.
A Monty Python-tag Terry Jones még az adás előtt hallotta a szalagokat, és emlékszik, mennyire megfogta Adams “intellektuális megközelítése és határozott tematikus ötletei. Érezhető, hogy amit ír, az élet bírálatából származik, ahogy Matthew Arnold mondaná. Van egy morális és egy kritikai alapja, ami mögött egy erőteljes elme áll. Például John Cleese is egy erőteljes elme, de ő inkább logikus és analitikus. Douglas inkább csavaros és analitikus”. Geoffrey Perkins egyetért, de úgy emlékszik, nem volt nagyszabású terv a projekt mögött.
“Douglas rengeteg ötlettel kezdett bele, de nagyon kevés fogalma volt arról, hogy mi is lesz a kerettörténet. Szinte már dickensi módon heti epizódokat írt anélkül, hogy igazán tudta volna, hogyan is fog véget érni a dolog.”
Amikor 1978-ban a sorozat adásba került, Adams szerint körülbelül már kemény kilenc hónapnyi munkát feccölt bele, és ezer fontot kapott érte. “Úgy tűnt, hosszú még az út, mielőtt nullszaldós leszek”, ezért elvállalt egy produceri állást a BBCnél, de hat hónappal később kilépett, amikor azt látta, hogy egyszerre írja a sorozat második részét, a regényt, a televíziós sorozatot és a Doctor Who részeit. A figyelemre méltó munkamennyiség ellenére már ekkor is építette legendás hírnevét, miszerint nem dolgozik. “Imádom a határidőket. Imádom azt a suhanó hangot, ahogy elhúznak mellettem.”
A siker csak növelte azt a képességét, hogy mellébeszéljen. Kiadói szerkesztője, Sue Freestone gyorsan rájött, hogy Douglas az írást előadó-művészetnek tekinti, ezért irodáját Douglas ebédlőjében rendezte be. “Azonnali közönségre van szüksége, hogy kiegyensúlyozza a dolgokat, de ez néha furcsán visszaüthet.”
“Volt egy jelenet az egyik korai könyvében, ahol valami tányérokról beszélt, amelyeken pontosan egy-egy banán feküdt. Ez nyilvánvalóan fontosnak tűnt, ezért megkértem, magyarázza meg a dolgot. Ám szerette ugratni a közönségét, és azt mondta, majd később elmondja. Végül eljutottunk a könyv végére, és újra megkérdeztem: »Oké, Douglas, mi van ezekkel a banánokkal?« Teljesen értetlenül nézett rám. Tökéletesen megfeledkezett a banánokról. Alkalmanként meg szoktam kérdezni tőle, emlékszik-e már, de láthatóan nem szokott.”
John Lloyd író és producer Adams barátja és munkatársa volt még a Galaxis előtti időkből. Ő a “bizonytalanságtól való szenvedésre és a pánikra” emlékszik, ami írás közben rátört Adamsre. “Nyaralni voltunk Korfun három barátunkkal, amikor éppen egy könyvet fejezett be, és végül az egész házat elfoglalta. Volt egy szobája, ahol írt, egy szobája, ahol aludt, egy szobája, ahová akkor ment, ha nem tudott aludni és így tovább. Fel sem merült benne, hogy esetleg más is szeretne végre egy jó nagyot aludni. Akkora agya van, mint egy bolygó, mégis gyakran úgy tűnik, hogy egy másikon éli az életét. Egyáltalán nem rosszindulatú ember, de ha rátör a pánik és a rettegés, hogy nem tud befejezni egy könyvet, minden más jelentéktelenné válik számára.”
A munka azonban elkészült, és rendkívül népszerű lett. Az összes könyve bestsellerlistára került, és Adams több mint 2 millió dollár előleget kapott az amerikai kiadójától. Írt egy elképesztően humoros szótárparódiát John Lloyddal a The Meaning of Liff (Az Éllet értelme) címmel, amelyben könnyen azonosítható helyzetekre – mint például arra a délután négykor tapasztalható érzésre, hogy az ember még semmit sem csinált találtak ki kifejezéseket, és így lett ennek az enyhe depressziónak a neve az, hogy “négyüres tér”. A nyolcvanas évek végén két detektívparódiát is írt Dirk Gentlyvel a főszerepben.
Adams humorérzéke mellett Freestone-t saját állítása szerint az is megérintette, hogy az írásokhoz milyen mértékben kötődnek egyes olvasók. “A Galaxisban, ha az embernél ott van a törülközője, akkor biztonságban van – mesélte. – Hallottam egy asszonyról, aki egy szeretetotthonban haldoklott, és úgy érezte, nem eshet baja, mert nála van a törülközője. Fogta Douglas univerzumát, és beépítette a sajátjába. Douglas borzasztó kínosan érezte magát, amikor meghallotta a dolgot. A néni számára azonban szó szerint a biztonság jelképévé vált, mielőtt egy ismeretlen utazásra indult volna.”
Vannak komoly témák a műveiben. A második Dirk Gentlyregény könnyedén olvasható úgy, mintha hajléktalan, gyökereiktől megfosztott, a társadalomtól elidegenedett emberekről szólna. “A képzelőereje sokkal mélyebbre hatol, mint a hétköznapi igazságok – mondta erről Freestone. – A társadalmi bírálatot általában eltakarja a vígjáték, de attól még ott van, ha az ember meg akarja találni.”
Egy ilyen terméketlen időszakot követően Adams folyamatosan dolgozott, aztán a kilencvenes évek derekán szándékosan belelépett a fékbe. “Teljesen elakadtam egy regény közepén, és bár lehet, hogy hálátlan dolog ilyet mondani, az óriási dedikálásoktól ideges depresszióba süllyedtem.”
Azt állítja, még mindig inkább szövegírónak tartja magát, és csak véletlenül lett regényíróvá. “Abszurdnak tűnhet, de kicsit úgy éreztem, becsaptak, ezenkívül azt is éreztem, mintha én csaptam volna be magamat. Aztán ott van az ördögi pénzkör. Az ember rengeteg pénzt keres, mégsem boldog, ezért gyorsan meg akar venni olyan dolgokat is, amit nem is akart vagy nem is volt rá szüksége – ehhez persze még több pénz kell.”
Mesélte, hogy a nyolcvanas években a pénzügyi helyzete összekuszálódott. A részletekről nem beszélt, de azt mondta, előre elköltötte várható jövedelmeit, s így mindenki azt hitte, tehetősebb, mint amilyen ténylegesen volt. Még a rádióműsor első és második sorozata között is követni lehet Adams életének változásait. Az elsőben rengeteg poén volt a kocsmákkal és a pénztelenséggel kapcsolatban. A másodikban több volt a drága éttermekkel és könyvelőkkel.
“Úgy éreztem magam, mint a mókus a kerékben – mesélte. Már egyáltalán nem volt kedvem beszállni. Ha az ember az első könyvét úgy huszonöt évesen írta, akkor van huszonöt év tapasztalata, még ha nagy része fiatalkori tapasztalat is. A második könyv plusz egy év múlva készül el, amit könyvesboltokban ülve tölt el az ember. Így hamarosan teljesen kiüresedik.”
Az ő válasza a kiüresedésre a “kreatív komposztálás” kipróbálása volt. Különösen technológiai érdeklődése erősödött fel, illetve a környezetvédelmi témák iránti túláradó szenvedélye. 1990-ben írta az Utoljára látható című könyvét. “Ahogy az lenni szokott, ez volt a legkevésbé sikeres könyvem, mégis erre vagyok a legbüszkébb.”
A könyv úgy indult, hogy egy folyóirat Madagaszkárra küldte, keressen meg egy ritka makifajtát. Azt gondolta, hogy ez egész érdekes lesz, ehelyett teljes megvilágosodáshoz vezetett. Az ökológia csodálata az evolúció iránti érdeklődést eredményezte. “Felvettem a fonalat, és ezt követve olyan dolgok tárultak fel előttem, amelyek a legmélyebb csodálatom célpontjaivá váltak.” Az e-mailje alján egy link mutatott a gorillák védelmével foglalkozó Dian Fossey Alaphoz és az Orrszarvúk Megmentéséért Alapítványhoz. Adams ezenkívül aláírta a Great Ape Projectet is, amely a nagy testű majmok morális helyzetének megváltoztatásáért küzdött, elismerve jogaikat az “élethez, szabadsághoz és a kegyetlenségmentességhez”.
Alapító tagja volt a Comic Reliefet elindító csapatnak, de sosem volt az a radikális aktivista. Az islingtoni lakásában tartott bulikon különböző legendás rocksztárok zenéltek – Gary Brooker a Procol Harumból egyszer végigénekelte az egész “A Whiter Shade of Pale”-t, beleértve a kihagyott versszakokat is –, és tömve voltak a médiaarisztokrácia és a high-tech milliárdosok képviselőivel. Kevésbé hagyományos módon – már ami egy lelkes, már-már evangéliumi ateistát illet – minden karácsonykor ünnepi énekeseket is fogadott.
“Gyermekként aktív keresztény voltam. Imádtam az iskolai kórust, és a karácsonyi éneklésre mindig is úgy emlékszem, mint emocionális élményre.” A Beatles és a Monty Python mellé odahelyezi Bachot is az őt befolyásolók pantheonjába, de hogy egyeztethető ez össze szenvedélyes ateizmusával? “Az élet tele van olyan dolgokkal, amelyek így vagy úgy hatással vannak az emberre – magyarázta. – Az a tény, hogy úgy gondolom, Bach tévedett, nem változtat azon a tényen, hogy úgy gondolom, a Bmoll mise az emberi szellem egyik legnagyobb teljesítménye. Még mindig megríkat, ha hallom. A vallás felépítését elképesztően érdekesnek tartom. Az viszont érthetetlen számomra, hogy máskülönben intelligens emberek komolyan veszik.”
Ez a kötődése a hagyományos struktúrákhoz, ha a hagyományos hithez nem is, átöröklődött azzal, hogy az 1994-ben született Polly lányának négy nem-keresztszülője van. Mary Allen az egyikük, és ő volt az, aki bemutatta Adamsnek jövendőbeli feleségét is, Jane Belson ügyvédnőt. Allen azt mesélte, hogy “a nyolcvanas években Douglas egyfajta írói válságon ment keresztül, és mindennap felhívott. Végül megkérdeztem, magányos-e. Úgy tűnt, hogy az, ezért úgy döntöttünk, kell valaki, akivel megosztja hatalmas lakását. Jane beköltözött”. Számos sikertelen kísérlet után 1991-ben összeházasodtak, és Islingtonban éltek egészen tavalyig, amikor az egész család átköltözött az egyesült államokbeli Santa Barbarába.
Adams szerint a kezdőlökés nehezebb volt, mint várta. “Csak nemrég értettem meg, mennyire nem akart költözni a feleségem.” Ma már azt mondja, bárkinek ajánlaná “a felnőttkori válság közepén, hogy szedje a sátorfáját, és költözzön el valahová. Újra felfedezi az ember az életét, és mindent elölről kezdhet. Üdítően hat.”
A dot-com cégénél betöltött szerepe egybevág ez iránti igényével. A beosztása: fő fantáziáló. “Sosem gondoltam magamra mint profetikus science fiction íróra, sosem akartam Arthur C. Clarke lenni. A Galaxis narratív eszköz volt, hogy felhasználhassam mindazokat az ötleteket, amelyek az agyamból kipattannak – és nagyon jó ötletnek bizonyult. De ez még csak a kezdet – figyelmeztet. – Még mindig a medencében pancsolunk, odakint meg az óceán vár ránk.”
További új vállalkozásai még egy regény – nyolc év késéssel, és még mindig nincs kész –, tárgyalások egy Dirk Gently-filmről, a H2G2 internetes honlap és egy e-regény. “Már régóta beszélek arról, hogy jön az elektronikus könyv, és hogy mennyire fontos lesz, és akkor hirtelen Stephen King előáll eggyel. Teljesen ostobának érzem magam, mert ezt nekem kellett volna.”
A filmprojekt “húszéves székrekedés”-nek felel meg, és a hollywoodi folyamatot Adams ahhoz hasonlítja, mintha valaki “úgy próbálna grillezni egy szelet húst, hogy egymás után behív embereket a szobába, és azok rálehelnek”. Meglepően lelkes ezzel a nyilvánvalóan antik művészeti formával kapcsolatban.
“Újabb keletű, kiforratlanabb technológiáknál fennáll annak a veszélye, hogy az ember már a rengeteg új felhasználási lehetőségtől izgalomba jön, ennek pedig a mondanivaló látja a kárát. Ezért hálás olyan eszközökkel dolgozni, ahol nem kell megoldani ezeket a problémákat, mert azok már kiforrott eszközök.”
Ilyen hosszú meddő időszak után bölcsen megjegyzi, hogy az új projektek közül némelyik menet közben el fog hullani. “De sok évre kikecmeregtem a regényírás folyamából, és már tényleg szükségem volt erre a pihenőre. Szorgalmasan és kreatívan gondolkoztam egy csomó dologról, ami nem regényírás. Szemben a korábbi kiüresedettséggel, most úgy érzem, ismét teli a tank.”
Rövid életút
Név: Douglas Noel Adams
Született: 1952. március 11-én Cambridge-ben
Iskolái: Brentwood School, Essex; St. John’s College, Cambridge
Felesége: 1991-től Jane Belson (egy lányuk van, Polly, született 1994-ben)
Karrier: 1974-1978 között rádió– és tévéműsorok írója; 1978ban rádióproducer a BBC-nél
Néhány írása: A Galaxis útikalauz stopposoknak 1978-ban és 1980-ban (rádióváltozat), 1981-ben (televíziós változat)
Játékok: A Galaxis útikalauz stopposoknak, 1984; Bureaucracy, 1987; Titanic csillaghajó, 1997
Könyvek: A Galaxis útikalauz stopposoknak, 1979; Vendéglő a világ végén, 1980; Az Élet, a Világmindenség meg Minden, 1982; Az Éllet értelme (John Lloyddal), 1983; Viszlát, és kösz a halakat!, 1984; Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája, 1987; A lélek hosszú, sötét teadélutánja, 1988; Utoljára látható, 1990; Az Éllet mélyebb értelme (John Lloyddal), 1990; Jobbára ártalmatlan, 1992